Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

Lemondóan sóhajtottam és megingattam szomorúan a fejemet.
- Jack, kérlek. – kedvesen csendült a hangom, miközben őt fürkésztem a pillantásommal. – Néha igen is jó dolog elfogadni a segítőkezet és ne aggódj miattam. Majd valahogy lesz és szívesen segítek ha tudok, a barátom vagy. – az utolsó előtti szót kicsit jobban ki is hangsúlyoztam, mert tényleg szeretnék segíteni. Tudom, hogy olykor a legrosszabb döntés az, ha mindenkit kizárunk és egyedül akarjuk megoldani a helyzetet. Én ebbe a hibába estem, még ha a kettőnk életében lévő történések nagyon is eltérnek, akkor se akarom magára hagyni. Biztos vagyok abban, hogy oka volt annak, hogy ennyi év után újra találkoztunk, főleg, hogy szemmel láthatóan mind a ketten a legsebezhetőbb időszakunkat éljük.
- Sajnálom… - hirtelen csak ennyire futja, amikor hangot ad annak, hogy nem kerülte el a figyelmét az, hogy miként rezdülök össze minden apró mozdulatra. Ráemelem a pillantásomat, amiből könnyedén kiolvashatja, hogy beszélni szeretnék, de még is a félelem megbénít és hallgatást választom.
Az étteremben se hagy alább beszélgetésünk és percek múlásával remegő kézzel, szívvel kezdtem el feledni a korábban feltett kérdésre a választ. Ki is mondhatnám, de képtelen vagyok, mintha csak attól félnék, ha hangosan kimondom azt, hogy bántalmaztak, akkor élve fog felfalni és örökre össze törve fogok maradni. Többször is abbahagyom a felsőm ujjának a fejhajtását, majd amikor az első folt megmutatkozik, akkor sietve fordítom el a fejemet, ajkaimat összepréselem és minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne kezdjek el hangosan bőgni, ne szökjön ki ajkaim között egy fájdalmas sikoly, mintha csak végre kiengedtem volna a szellemet a palackjából.
Nem tudom, hogy mire számítok. Talán arra, hogy azt mondja, hogy hazudok. Hogy ez nem lehet igaz. Kételkedni fog, így még inkább meglep azzal, amikor ott terem mellettem és az ölelésébe von. Hiába rezdülök össze érintése nyomán, még is sírva bújtam hozzá, mintha ez annyira természetes lenne közöttünk. Ha legguggolt, akkor karomat a nyaka köré fontam, fejemet pedig vállához hajtottam és kapaszkodtam mellé, mintha csak hirtelen végre egy világítótoronyra leltem volna a tengeren hánykolódva.
Amikor picit távolabb lépett tőlem, akkor úgy éreztem, mintha újra kilöktek volna a féktelen és vad tengerre, minden mentőöv nélkül. Szipogva törölgettem a könnyeimet, de hirtelen nem tudtam mit felelni, hiába hoztak egy homokszemnyi enyhülést a szavai , de akkor is úgy éreztem, mintha hazugság lenne amit mond, hogy nem úgy van, hanem Tristannak van igaza, senki se hinne és megérdemeltem, még ha okát igazán nem értettem mivel is váltottam ki belőle eme cselekedeteket. Amikor újra ölelésébe vont, akkor belesimultam és a sírásom kezd kicsit csillapodni. A pusziját érezve mintha egy kis békesség költözött volna a lelkembe, majd mély levegőt vesztem, miközben ő visszaült a korábbi helyére, én pedig újra elfedtem a sérüléseimet, mielőtt még más is láthatná.  
- Nem tudom. Nem tudom mit kellene tennem. Rettegek, félek, hogy netalán utánam jön, hogy sose szabadulhatok ki ebből az egészből. – hangom szomorúan és elveszetten csendül. Lesütöm újra a pillantásomat, majd amikor a pincér meghozza az italainkat, akkor elhallgatok és elfordítom a pillantásomat is, hogy ne lássa az előbb sírtam. Megköszönöm egy torokköszörülés közepette.
- Nem mertem. Féltem, és hittem neki, hogy többé nem fog így tenni, de valójában sose lett vége. – gyűlölet kicsendül a hangomból, csak míg ő talán azt hiszi Tristanra irányul ez az érzés, addig valójában magamat gyűlölöm, hiszen én voltam a gyenge és ostoba, aki nem lépett az első után. – Rettegtem, hogy nem hinnének vagy hogy túlzottan jóban vannak vele. S egyébként is a látleletimen mindig van valami magyarázat arra, hogy miként is szereztem egy-egy sérülést. – vallom be, hiszen ez az igazság. Neki mentem valaminek, elestem és még hosszan lehetne sorolni. Sóhajtok. – És a sajtó se segít, hogy állandóan a nyomomban van. Csak szeretnék végre egy kis békességet. – lesütöm a pillantásomat, miközben újra összerezdülök, mert kicsit távolabb valami tőlünk a földre hull. Nagyot nyelek.
- Sajnálom, nem kellett volna ezzel letámadnom, egyszerűen csak úgy éreztem… -megcsóválom a fejemet, hiszen magam sem tudom, viszont ebből talán sejtheti, hogy ő az egyedüli, aki előtt felfedtem a titkomat. Nincs más, aki ismerné, hogy mi is történt velem az elmúlt bő 1 évben.

Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

Ha tudom, akkor a kezemet a kezére teszem és barátilag kicsit megsimogatom a kézfejét a hüvelykujjammal, mosolyogva fürkészem.
- Esetleg szervezhetnél több programot vele, beszélgethetnének a munkáról, bevihetnéd a munkahelyedre, adhatnál neki feladatot, hogy bepillantást nyerjen és te is kicsit megnyugodnál, hogy valóban lelkes lenne, vagy nem. Bár nem hiszem, hogy hazudott volna, ha már beszéltetek erről. – nem volt gyerekem, mert amikor szerettem volna, akkor Rhett, a férjem meggondolta magát, majd szép lassan a házasságom is darabokra hullott, azért pedig áldom az égieket, hogy a mostani kapcsolatomban nem jött össze, hiszen egyik gyerek se érdemli meg azt, hogy egy bántalmazó szülő árnyékában nőjön fel. Vajon akkor hamarabb léptem volna, vagy még nehezebb lett volna? Nem tudom, de nem is akarok erre gondolni.
Jack válaszát hallva egy pillanatra mosoly kúszik az arcomra, főleg, amikor kifejti, hogy nem ennyire szépen hangoztak el eme szavak az említett illetőtől. Megingatom a fejemet, de valahogy még se hozt enyhülést a kételyeimre és a félelmeimre, mert régebben lehet én se igazán törődtem azzal, hogy mit is gondolnak mások, de most ez másabb volt. Hiszen annyiszor az áldozatot hibáztatják, vagy azt mondják ránk, hogy hazudunk. Alapból se könnyű felvállalni azt, hogy valaki újra és újra bántott minket, de ezektől való félelem még nehezebbé teszi az egészet.
A kérdését hallva nemlegesen megingatom a fejemet és a kezemet is visszahúzom. Jelenleg nem tudom szavak önteni mindazt, amit érzek, így inkább a hallgatás mellett döntök.
Hamarosan viszont magunk mögött hagyjuk a kávézót és egymás mellett sétálva indulunk meg az étterem felé, amit ismer. A pillantását állom és picit még a vállamat is megrántom, mert volt egy olyan sejtésem, hogy nem lesz egyszerű tényleg eleget tennem annak, hogy én fizetem az ebédet, mert nem fogja hagyni. A nézése nagyon is beszédes volt, mint hajdanán Olaszországban, amikor együtt dolgoztunk.
Kérdésére igenlően bólintok, mert tényleg olyannak hatott, vagy csak lehet képzelődtem és szó se volt semmi ilyenről? Egyszerűen csak vágynék arra, hogy másnál is gond legyen, mert addig se kell a saját bajommal foglalkozni? Nem, erről biztosan nincs szó!
- Sajnálom. – a hallottak teljesen lesokkolnak, hiszen emlékszem még hajdanán milyen szeretettel beszélt a feleségéről, az nem lehetett megjátszott. Legszívesebben megölelném, de jelenleg nem érezek erőt ahhoz, hogy újra ennyire közel engedjek bárkit is, még pár pillanat erejéig se, így ha tudtam, akkor gyengéden megsimogatom az arcát, vagy megszorítom a kezét. – Szeretnél mesélni, hogy mi történt? Szívesen meghallgatlak. – komolyan így van, mert lehet darabokra hullottam, de szeretnék itt lenni számára és legalább így segíteni, ha már másként nem tudok. Néha már az is nagy segítség tud lenni, ha beszélhetünk mindarról, amit érzünk és nyomaszt.
- Nem minden olyan egyszerű, mint hisszük, de jelenleg én itt vagyok, ő pedig Washingtonban, így azt hiszem ez már félsiker. – miközben beszélek a hasam görcsbe rándul, mert eszembe jut a reggeli fenyegető üzenet. Nagyot nyelek és alig észrevehetően megremeg a kezem, de hinni akarok abban, hogy itt már nem érhet baj, ide nem ér el a keze és nem árthat még többet. Főleg most, hogy a többi simlis ügye miatt már a középpontba került.
Miután helyet foglalunk, megköszönöm az étlapot és bólintok arra, amit Jack mond. Aztán én is a némaságba burkolódzom, szemügyre veszem a kínálatot. Még egy-két ételre rákérdezek, hogy azokat kóstolta-e már, meghallgatom a válaszát, majd én is az egyik tésztát választom, de én gyümölcslevet kérek mellé, pedig egy bor most jobban esne, hogy az idegeimet megpróbáljam megnyugtatni.
- Szenátor. – bököm ki a faggatására, meglepően hamar, míg korábban szinte úgy kellett erőt vennem magamon, hogy bármit is megosszak vele. – Vagy legalábbis az volt, gondolom azok után ami kiderült róla, már nem sokáig lesz az. – óvatosan csendül a hangom és a bűntudat érzése újra hatalmába kerít, mert hiába rossz ember, attól még magamat is annak érzem, hiszen a botrány kirobbantásához nagyon is közöm van.  Végül kibújok a pulcsiból, mert eléggé meleg van az étteremben, más részről pedig talán a mérleg kezd az egyik oldalra billenni. Lassan a kezem a felsőm ujjához siklik a csuklómnál. Kezem újra megremeg, a félelem újra kezd felemészteni, a plafonra emelem a pillantásomat. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy felfedjem, ajkamba harapok, nehogy hangot adjak az érzéseimnek, de képtelen vagyok szóval felelni a megannyi kérdésre, így nagyon lassan elkezdem felhajtani a felsőm ujját, többször meg is állok közben, de végül mindig folytatom. Életemben először teszek így, a pillantásomat lesütöm, kerülöm az övét, mert félek attól, hogy mit olvasnék ki a tekintetéből. Mi van, ha ő se fog hinni? Miután az első sérülést felfedem előtte, remegő hanggal megszólalok.
- Azért fontos a másik reakciója, mert sokáig hazudtam magamnak és félek, hogy senki se fog hinni nekem, ha egyszer újra igazat kezdenék mondani. – egyre halkabban csendül a hangom, ahogyan egy-egy bántalmazás nyomát felfedtem a karomon, amiből még akadt bőven a testem több pontján is. Ajkaimat összepréselem és érezem, ahogy egy-két könnycsepp végiggördül az arcomon. Tudom, hogy mondanom kellene még valamit, de képtelen vagyok rá. Legszívesebben elfutnék bocsánatkérés közepette, hiszen talán nem kellene rázúdítanom, nem kellene rábíznom ezt a titkot, de képtelen vagyok megmoccanni, ahogyan a pillantásommal továbbra is kerülöm az övét. Ha esetleg a pincér valami miatt már is visszatér, akkor sietve rántom el a karomat és húzom vissza rá a felsőmet.  

Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

Kíváncsian hallgatom őt és meglepődők azon, amit mond és ez ki is ül az arcomra. Nem próbálom meg előre elrejteni az érzéseimet, hiszen nincs okom rá, még ha továbbra is titkolódzom és nem mondom el neki azt, hogy mibe is keveredett az által, hogy kimentett abból az őrületből és megmentette az életemet, mielőtt még elsodort volna egy autó.
- Miért? Úgy érzed, hogy ez a munka túlzottan felőröli az embert, vagy csak azt érzed, hogy neki nem ez lenne az álma, de büszkévé akar tenni és ezért lépne a nyomdokaidba? – érdeklődve fürkészem őt, a hangom barátságosan csendül, amikor pedig lesüti a pillantását, akkor ha az egyik keze az asztalon pihent, akkor megérintem azt és a hüvelykujjammal gyengéden kicsit meg is simogatom. Bátorító mosolyt villantok rá, amennyiben találkozik a pillantásunk.
Menekülök a saját érzéseim és gondolataim elől, de most nem csak erről van szó. Jack a barátom, még ha régóta nem is beszélgettünk, így tényleg érdekel az, hogy mi is van vele és ha tudok, akkor segíteni szeretnék neki. Néha egy beszélgetés csodákra képes, de ahhoz az is kell, hogy az ember meg tudjon nyílni és őszinte lehessen az érzései, gondolatai terén, ez viszont ritkán történik meg. Gyakran valami gátat szab, így csak féligazságok hagyják el ajkainkat, vagy csak némaságot választjuk, esetleg eltereljük a témát, mintsem szembe kelljen nézni a bennünk kavargó zűrzavarral.
Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy jól vagyok, de már néha én is elhiszem ezt a hazugságot. Néha egyszerűbb ebbe kapaszkodni, mintsem végigtekinteni az omladozó életemen.  Az arckifejezése megváltozik, mint aki pontosan tudja, hogy nem mondok igazat és szinte ugyanabban a pillanatban részben az igazságnak hangot is adok.
- Nehéz. – kisebb sóhaj kíséretében elsőre csak ennyit mondok. – Néha azt érzem jó lenne beszélni róla, de nem tudom miként tehetném. A következőben meg azt érzem, hogy inkább nem, mert ha kimondom, akkor az olyan lenne, mintha csak még nagyobb hatalmat adnék az engem kísértő démonoknak, mert túlzottan valóságossá válnának, de az is lehet, hogy csak túlzottan rettegek attól, mi is lenne a másik fél reakciója. – lesütöm a pillantásomat, majd megkavargatom a teámat és kortyolok párat, mintha csak így akarnék időt nyerni ahhoz, hogy ne kelljen beszélnem. – Ennek van értelme? – kicsit tanácstalanul és elveszetten pillantok rá, miközben lerakom a csészét az asztalra.
- Sajnálom, de az a legkevesebb, hogy én állom majd a számlát. – hálás vagyok amiért nem csak az életemet mentette meg, de kirángatott abból a káoszból is, amibe ama hiénáknak köszönhetően keveredtem, vagy inkább magamnak köszönhetem az egészet, hiszen miattam robbant ki ez a botrány Tristan körül. – Régóta nem jártam a városban, így nincs. – tényleg fogalmam sincs arról, hogy mi van nyitva, vagy milyen új üzletek nyíltak. Megiszom a maradék teámat, aztán felállok. Amikor a karját felajánlja, akkor hálásan nézek rá és elfogadom. Csendesen sétálok mellette.
- Inkább te mesélj magadról, hogy mi van veled és miért tűnsz néha olyannak, mint egy magára hagyott kutyus. – kérdőn pillantok rá, mert én még nem állok készen arra, hogy beszéljek mind arról, ami velem történik. - Menekülsz valami elől? - még ha képletesen is, de valahogy ezt az érzést keltette bennem, mintha csak kerülne valami témát, történést.
Az újabb kérdését hallva egy pillanatra megtorpanok, mély levegőt veszek, de utána tovább sétálok, még ha idegesen a baseballsapkát kezdem el babrálni.
- Rossz emberbe szerettem bele. Kiderült, hogy több a bűne, mint azt gondoltam. – nem egyből felelek, kell egy kis idő mire legalább ennyit el tudok árulni. – Befolyásos ember, így nagy a hírverés és részben a csapból is ez folyik. – lemondóan sóhajtok, mert sejtheti, hogy miért nem hagynak nyugton engem.
Amikor megérkezünk az étteremhez, akkor ott is egy kicsit eldugottabb asztalra esik a választásom, még ha nem is azért, amiért mások tennék.  
- Van olyan, amit kifejezetten ajánlsz, vagy itt minden finom? – az étlapról ráemelem a pillantásomat, mert tényleg érdekel és legalább addig se kell a bennem dúló harccal foglalkoznom, mert egyszerre avatnám be és dédelgetném tovább a titkomat.

Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

Hálásan pillantottam rá, amiért nem kezdett el egyből faggatni és nem azzal jött, amivel a többség, hogy mi történt? Annyira rossz nem lehet! De, néha tényleg rossz dolgok történnek az emberrel. Lesütöttem újra a pillantásomat és az ujjaimon lévő gyűrűk egyikét kezdtem el babrálni. Egyik se eljegyzési vagy házassági gyűrű volt, de mindig is szerettem az ékszereket és általában gyűrűből többet is viseltem, ez pedig a velem szemben ülő is tudhatta már, mert hajdanán is így volt, amikor a mediterrán vidék egyik szegletében véletlenül kereszteztük egymás életét.
- Miért? – meglepetten csendült a hangom kisebb szünetet követően. Újra ráemeltem az íriszemimet és kérdőn, elveszetten fürkésztem őt. – Ha szerinted jobb ötlet ilyen forgalmas helyen rejtőzni, akkor maradjunk. Nem igazán értek hozzá, nem sok kémfilmet láttam. Meg mostanában nagyon krimiket se olvastam. – körmömmel a poharamat piszkáltam, mintha csak le akarnám kaparni a rányomtatott lógot. Régebben előkaptam volna a tollamat vagy a filcemet, hogy kicsit kidíszítsem, vagy átrajzoljam a pohárra került mintát. Mostanában viszont nagyon nem is festettem, a foglalkozásom is parkolópályára került, ahogyan sok minden más is az életemben. Volt olyan, amikor megpróbáltam, de vidámság és fény helyett sötétség, fájdalom és félelem köszöntött vissza a festményeimről, amiket általában egyből meg is semmisítettem, mert nem akartam, hogy bárki is lássa. Hiányzott, mert úgy mindig ki tudtam fejezni azt, amit szavakkal nem. Mondhattam azt, hogy jól vagyok, ha nem így volt, akkor az az alkotásaimban megmutatkozott, hogy kibillentem a megszokott állapotomból és nem jó irányba. Olyan volt számomra az alkotás, mintha tükörbe néznék, csak valahogy még is sokkal jobb bepillantást engedett a lelkembe, mint az, ha valaki netalán elveszett a pillantásomban.
Teljesen rábíztam magam ilyen téren, így ha azt javasolta, hogy maradjunk, akkor nem álltam fel, de ha még is úgy döntött, hogy talán a másik hely, ami eszébe jutott jobb lehet, akkor felálltam én is, még inkább a fejembe húztam a sapkát és főként a földet fürkésztem, hogy kisebb esély legyen arra, hogy valaki kiszúr.
- Örülök annak, hogy a gyerekek jól vannak. Jól rémlik, hogy most fognak egyetemre menni? – kíváncsian csendült a hangom és szerintem teljesen érthető volt, hogy inkább a vidámabb részébe kapaszkodtam a mondandójának, mert egyértelmű volt, hogy ahogy én, úgy ő is valamit részben kerülni akar. – Mit fognak tanulni? – tényleg érdekelt, hogy valamelyikük esetleg az apjuk nyomdokába lép-e, vagy nem. Pár év eltelt az utolsó találkozásunk óta, így sok minden változhatott azóta. Újra kicsit megkapargattam a poharamat, ittam pár kortyot. – Egyáltalán nem fárasztasz, szívesen meghallgatlak, Jack. – komolyan gondoltam amit mondtam és ráemeltem a pillantásomat, még ha elesettnek is hatott az arckifejezésem, vagy olyannak, mint egy riadt őzgidáé, de attól még ez volt az igazság. Szomorúan sóhajtottam egyet, elhúztam a számat, majd elvettem az étlapot, ami az asztalszélén volt. – Tudom, hogy régóta nem beszélgettünk, de attól még a barátomnak tartalak. Volt idő, amikor a munka miatt és azon kívül is sokat lógtunk együtt. – ráemeltem a pillantásomat, mert Olaszországban tényleg sok időt töltöttünk együtt, aminek köszönhetően kicsit barátokká váltunk, még ha nem is olyan szorossá, mint ami köztem és Leigh között van volt.
- Jól! – esélyesen túlzottan gyorsan vágtam rá és a hanglejtésem is árulkodó lehetett, hogy hazudok, de már annyira megszoktam, hogy ezt mondjam. Végül kínomban kicsit elnevettem magam és megingattam a fejemet. – Neked nem tudok hazudni.  – haboztam, ujjaimmal az ajkamat babráltam, miközben próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy hosszú idő után kimondjam az igazságot. – Borzalmasan. – megkönnyebbülést szimbolizáló sóhaj szakadt ki a mellkasomból alig, hogy kiejtettem ezt a szót, ami szintén árulkodó lehetett, hogy régóta nem mondhattam ilyen téren igazat. – Mintha csak hirtelen minden sötétté vált volna az életemben. – legyintettem a kezemmel, hogy ne is foglalkozzon inkább azzal, amit mondtam. Újra kicsit idegesen lejjebb húztam a felsőmet a csuklómnál, majd az étlapra siklott a pillantásom. – Nem vagy éhes? – ehhez nagyon is jól értettem, hogy tereljem a beszélgetést arról, ami velem zajlik. Féltem az emberek reakciójától. Nem tudnám megmondani, hogy mi rémitett inkább halálra, az, ha sajnálnának és szánnának, vagy attól rettegtem, hogy csak ama gondolatfoszlányt erősítenék, hogy megérdemeltem minden egyes foltot a testemen, vagy egyszerűen nem hinnének nekem.   

Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

A plázába érve néha még a hátunk mögé pillantok, de szerencsére úgy tűnik, hogy sikerült egy kis időt nyernünk, vagy talán ha mázlink lenne – ami mostanában nem nagyon szokott lenni -, akkor talán véglegesen is leráztuk őket. Elhiszem, hogy nekik kis meg kell élniük valamiből, de nem lehetne az, hogy helyettem inkább csak Tristant, vagy valamelyik szeretőjét zaklassák? Nem is értem, hogy gondolhatta valamelyikük azt, hogy azért vagyok itt, abszurd. Az a férfi sok mindennek nevezhető, de jóembernek nem. Az én szememben legalábbis örökre leírta magát, hiszen aki egyszer bánt valakit, az újra meg fogja tenni és erre én voltam az élőbizonyíték, hiszen hosszú ideig hagytam azt, hogy megtegye és összetörjön, elhitesse velem azt, hogy nem hinne senki se nekem és csak magamnak köszönhetem minden egyes durva tettét. Keserűen elhúzom a számat, ahogy végigpillantok magamon, mert hiába takar ruha, én pontosan tudom merre leledzenek az árulkodó jelek, hogy mit is tett. Alig hallhatóan sóhajtok és a fejemre rakom a baseballsapkát is, ami hajdanán gyakran megesett, ha éppen meccsre mentünk a családommal, de az már annyira régen volt, hogy talán igaz se volt és csak rosszul rémlik.
- Akkor talán a célnak megfelel. – hiszen nem egy divatbemutatóra készülök, hanem csak végre szeretnék egy kis nyugalmat. Szeretnék végre nem rettegni amiatt, hogy emberek közé kell mennem, vagy ha valaki hozzám ér, akkor ne kelljen összepréselnem az ajkaimat és a fejemben mantrákat motyogni, miközben azt remélem, hogy hamarosan távolabb lépnek tőlem. A félelem lett a leghűségesebb társam, pedig tőle aztán szívesen búcsút vennék, mint a múltam megannyi ballépéséből életre kelt árnytól is.
Amikor megigazította a sapkát, akkor hálásan pillantottam rá és próbáltam elnyomni minden kavargó keserű és fájdalmas emléket, amit pár ember felbukkanása túlzottan előcsalogatott. Természetesen minden nap emlékeztetnek a foltjaim arra, ami velem történt, vagy éppen a félelmeim, de most hirtelen túlzottan sok volt. Legszívesebben egy lakatlan szigetre költöznék és ott kivárnám azt, hogy a feledés homályába merüljek és végre visszatérhessek a kis szürke hétköznapokra, ahol senki se emlékszik rám, vagy ha még is, akkor csak a munkásságom miatt, vagy a mosolyom miatt. Vajon valaha fogok még igazán őszintén mosolyogni, vagy egyszerűen attól is megfosztott végérvényesen? A boldogság még képes lesz újra utat törni magának, vagy már nem, mert sóval lett behintve a talaj, hogy többé már semmi jó ne legyen képes kihajtani?
Nem fogtam meg a kezét és kisebb távolságot is fenntartottam, ha tudtam, míg a kávézó felé terelt. Kérdésére bólintottam, s míg ő elment a pulthoz, addig én kerestem egy kicsit eldugottabb részt a kávézóban és leültem háttal a „kirakatnak”, hogy még kevésbé tudjon bárki is kiszúrni. Szerencsére nem úszott fényárban se az egész hely, mintha hosszú idő óta először kicsit rám kacsintott volna a szerencse. Amikor letette az italt elém, akkor picit összerezdültem, mert túlzottan elmerültem a gondolataimban, sietve nyúltam a teáért, hogy a kezemben szorongassam picit.
- Köszönöm. – először csak ennyit mondtam, majd a pillantását kerültem hála annak, amit mondott. –  Azt hiszem igazad van, az idő vasfoga talán nem fogott annyira rajtam és esélyesen most nem tudok annyira szórakoztató társaság lenni, mint hajdanán. Sajnálom. – szomorúan csendült a hangom, de továbbra is inkább az elvihető poharat fürkésztem. Ösztönösen a fülem mögé akartam simítani a hajamat, ami így sapkával a fejemen nem volt annyira könnyen kivitelezhető. Sóhaj, bánatos és elveszett tekintett. Ez jellemezett jelenleg is.
- Nem, jó lesz itt. Remélhetőleg itt nem találnak ránk, vagy ha ismersz valami elhagyatott, nem túlzottan felkapott helyet, akkor elmehetünk oda is. – ekkor pillantottam először rá, majd lejjebb húztam a felsőmet a csuklómnál, nem mintha sokat számítana, hiszen alatta is hosszúujjú volt, ezért se láthatta egyik lenyomatot se, amikor pulcsit cseréltem. Máskülönben biztosan valami mosdóban öltöztem volna át, mert szégyellem őket. Kezemet az asztalon pihentettem meg miután párat kortyoltam a teából. – Köszi, jót választottál. – kedvesen csendült a hangom, de egyértelmű volt, hogy nem annyira életteli, mint hajdanán volt, amikor találkoztunk Olaszországban.
- Te hogy vagy?  A családod jól van? – tényleg érdekelt, ugyanakkor terelés is volt a részemről és a hangom is egészen halkan csendült. Egyelőre még nem tudtam mit is felelhetnék arra, hogy mi volt ez az egész. Nem éreztem úgy, hogy készen állnék bárkit is igazán beavatni, másrészről meg néha úgy éreztem, hogy egyedül képtelen vagyok végigcsinálni ezt a csatát, de nincs jogom belerángatni senkit se.  

Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

Semmi másra nem vágyom csak csendre és nyugalomra. Szükségem lenne egy kis békességre, hogy rendezni tudjam a gondolataimat és kitalálni azt, hogy mi is legyen a következő lépés, de úgy tűnik, hogy továbbra se lehet részem benne. Ahogy az elmúlt hónapok alatt elkerült, úgy most is egészen elérhetetlennek tűnik ez a vágyálom, mivel a botrány nagyobbra sikeredett, mint azt gondoltam. Talán még is okosabb lett volna belepillantanom az aktába, amit a magánnyomozó összeállított, de úgy gondoltam minél kevesebbet tudok, annál kevésbé üthettem meg a bokákat. Nagyon remélem, hogy legalább ebben az egyben nem tévedtem, ha már az elmúlt időszakban hibát hibára halmoztam. Kezdve azzal, hogy rossz emberbe szerettem bele, és amikor az első red flag megjelent, akkor se rohantam el, hanem felmentéseket kerestem, szemet hunytam a tette felett, mintha csak a képzeletem szüleménye lett volna az egész. Pedig ujjainak a lenyomata sokáig díszítette úgy a bőrömet, mintha csak egy különleges nyakláncot viseltem volna, amit nem tudok levenni, de az elmém még is tagadásba sodort, vagy talán a szívem volt az? Magam sem tudom.
Amikor a kezemet megfogja, akkor összepréselem az ajkaimat, de nem húzom el bármennyire is az ösztönöm azt súgná, hogy rántsam el, hiszen legutóbb hasonlóan pontosan az a személy fogta meg, aki időről időre különféle árnyalatokat hagyott a testemen, mintha csak a testem egy különleges vászon lett volna. Libabőrös leszek és a gyomrom felfordul, ahogy arra gondolok, hogy miket is művelt, én pedig hagytam neki, mert elhittem mindazt a szörnyűséget, amit mondott. Még most is ezernyi kétely él bennem. Mi van akkor, ha tényleg én hibáztam? Ha valójában megérdemeltem a tetteit? Vagy ott van az is, amiket mondott. Soha senki se fog hinni neked Lynn. A sírás ismét fojtogatni kezd, ahogyan az emléket életre kelnek. Nagyot nyelek, és hatalmasat sóhajtok, miközben követem őt. Igazából fogalmam sincs, hogy merre is járunk már, csak az rémlik, hogy megfogta a kezemet, én pedig minden zokszó nélkül követtem őt. Idővel kicsit erősebben szorítottam rá a kezére, mintha csak attól tartanék, hogy a tömeg elsodorhat tőle, valójában talán csak szükségem volt egy kapaszkodóra, ami segíthetett abban, hogy ne tudjon teljesen elnyelni a múlt sötétlő örvénye.
Lassítása kicsit kizökkentett és tanácstalanul pillantottam rá, riadtan pedig a hátam mögé, de már nem láttam azokat, akik pár perccel korábban teljesen váratlanul letámadtak.
- Mert azok az alakok nem értik azt, hogy mit jelent a magánszféra… - hirtelen csak ennyit tudok mondani, miközben én is érzem, hogy ez nem a megfelelő válasz. Remegő kézzel túrok a szőke tincseimbe, majd aggódva pillantok ismételten hátra. – Ígérem, kifejtem majd jobban, de jelenleg minden nagyon káoszos. Szükségem van egy kis időre.  – bocsánatkérően pillantok rá, hiszen jelenleg még nem teljesen tűnt el az elmémet uraló köd és a szívem is még mindig hevesen zakatol.
A plázába érve nagyobb sóhaj bukik ki ajkaim között, hogy aztán kicsit elveszetten pillantsak körbe. Megrázom nemlegesen a fejemet, amikor úgy tűnik itt már tiszta a terep, de félek kimondani, mintha attól tartanék, hogy akkor még is a semmiből ismét felbukkannak.
- Inkább egy idegnyugtató teára szavazok. –a pulzusom még mindig az egekben van, nincs szükségem még több koffeinre. Még mindig magam előtt látom részben a közeledő autót, vagy a vakuk villanását, a keselyük károgásával egyetemben. Sietve pillantok körbe, majd elengedem a kezét. – Először még tegyünk egy kis kitérőt. – mutatok az egyik bódéra, ahol szuvenírnek szánt pulcsikat és baseballsapkákat lehet kapni. Ha a filmekben beválik, akkor talán a valóéletben is, még ha általában a filmek világában szeretnek költői túlzásokba esni. Sietve választok ki egyet-egyet, majd miután kifizettem, kibújok a saját pulcsimból, hogy belebújjak az újba, majd a sapkát a fejemre húzom, hogy kisebb eséllyel ismerjenek fel, ha mégis utánunk jönnének. – Szerinted jó lesz? – aggódva és kicsit lemondóan csendül a hangom, mert akad kétségem, de talán megteszi. Lehet neki is kéne egy sapka, hiszen már őt is látták, meg egy pulcsi. Ki tudja. Kicsit szemügyre veszem, de még se szólalok meg, hiszen talán az egész ostoba próbálkozás.
- Sajnálom és köszönöm. – bocsánatkérően pillantok rá, mert ki tudja, hogy nekem köszönhetően mi is fog még az ő nyakába is zúdulni, így hogy láttak minket együtt, ugyanakkor azért remélem, hogy egyiknek se volt ideje fényképet készíteni. Ismételten körbepillantok, közben pedig igyekszem mély lélegzetet venni és lassan kifújom. Az egyik kezem a mellkasomon pihen, mintha csak azzal is elő tudnám segíteni azt, hogy a szívem végre normális ütemben verjen.
- Merre is megyünk? – pillantok rá kérdőn, hiszen nem jártam még ebben a plázában, így fogalmam sincs, hogy merre találjuk a kávézót. Remélem, hogy valami nyugtató teájuk is akad, mert egy lavórral kérnék.

Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

Fogalmam sincs arról, hogy mikor és miként is keveredtem le a járdáról. Az még rémlik, hogy szép lassan a félelem egyre inkább átjárt, ahogyan egyre inkább faggatni kezdtek és az se javított a helyzeten, hogy a fényképezőjüket az arcomba nyomták. A vakuk villanása pedig könnyedén vakított el, de aztán minden egyre inkább összemosódott. Egyszerűen leblokkoltam és a tudatomra köd ereszkedett, aminek köszönhetően nem voltam képes a logikus gondolkodásra, míg az ösztöneim viszont magukkal rántottak. Eme kettősség miatt viszont képtelen voltam igazán felmérni a helyzetet, így pedig a menekülés közben egyszerűen az egyik közeledő autó elé sikerült kisétálnom. A dudálásnak köszönhetően teljesen lebénulok és másodpercek töredéke alatt lehunyom a szememet, mintha azt remélném, hogy így könnyebb lesz elviselni az ütközést. Az ütközést, ami végül elmarad, vagy legalábbis nem olyan fájdalmas, mint elsőre hittem, mert valaminek ténylegesen neki „csapódok”.
A szívem őrül tempót diktál és a légzésem egészen szapora, miközben a pánik továbbra is szinte megbénít. Erősen markolok rá a másik ruhájára, mintha csak attól félnék, hogy még mindig nem vagyok biztonságban, pedig ha a köd nem tompítaná az érzékeimet a sokkal karöltve, akkor sietve próbálnék meg pár lépésre eltávolodni az illetőtől, hiszen az emberek közelsége feszélyez. Néha hatalmas erőfeszítésre van szükségem, hogy el tudjam viselni az ölelésüket, az érintésüket, vagy azt, hogy túlzottan közel állnak hozzám. Szükségem van pár lélegzetvételnyi időre, hogy a szememet kinyissam és meggyőződjek arról, hogy épségben és jól vagyok, mármint utóbbit erős túlzás kijelenteni, de fogjuk rá. A testem megfeszül, míg a férfi egyik keze a derekamon pihen és magához von, miután elrántott az autó útjából. A fülem még mindig zúg, mintha a duda dallama sose akarna távozni. Nagyot nyelek. Hallom a kisebb zúgolódást, még ha nem is igazán fogom fel továbbra se azt, amit mondanak.
Megfogja a kezemet, de mielőtt elhúzhatnám, az előtt el is engedi.
Ismerősnek kellene hatnia a férfi arcának, vagy éppen a baritonjának, de abban a sokkos állapotban igazán egyiket se vagyok képes felfogni, viszont a kérdését hallva a felszín alatt keserűen elnevetem magam. Nem, nem vagyok jól, de még is annyi hónapon át áltattam magam az ellenkezőjéről, miközben a környezettemet is meggyőztem arról, hogy minden rendben velem. Most is nemes egyszerűséggel bukna ki az igenlő válasz, de még is erőt veszek magom és kivételesen nemlegesen megingatom a fejemet, hiszen csak elegendő jobban szemügyre venni az arcomat, ami arról tanúskodik, hogy halálra rémültem. Amikor meghallom a nevemet, akkor végre felpillantok a férfira. A mosolya most nem lel viszonzásra, helyette kérdőn fürkészem a vonásait és párat pislogok, mintha csak valami a szemembe ment volna, miközben az arcát tanulmányozom. Nem az a gond, hogy ne emlékeznék rá, hanem túlzottan nagy a káosz a felszín alatt és a korábbi köd nem csak az érzékeimet, hanem a gondolataimat is tompítja. Lassúság érezhető, de aztán a felismerés kiül az arcomra és azzal egyidejűleg a vonásaim kicsit ellágyulnak. – Jack? – hitetlenkedve csendül a hangom, mert arra nem számítottam, hogy egymásba fogunk botlani. Azt meg pláne nem, hogy pont ilyen körülmények között.
- Nincs. – hangom alig hallhatóan csendül. Megköszörülöm a torkomat, és ha tudok, akkor megpróbálok Jack takarásában elrejtőzni a hiénák elől, akik olyan dolgokra akarnak válaszokat, amikre nem tudok felelni vagy csak nem akarok. – Tudnál segíteni? El akarok innen tűnni, mielőtt újra belendülnének. –hangom megremeg és megtörten csendül. Kétségbeesés ismételten kiül az arcomra, majd lopva pillantok azok felé, akik miatt majdnem autó elé sétáltam, vagyis igazából megtettem és csak egy kicsin múlott, hogy nem lett belőlem matrica. Szemmel láthatóan viszont ők is kicsit lefagytak a történtek árnyékában és talán ez lehet az én esélyem arra, hogy eltűnjek innen. Tényleg csak egy kis békességet és nyugalmat szeretnék. Elfáradtam az elmúlt hónapok történéseiben és talán még se állok igazán készen erre a csatára, amit kirobbantottam pár nappal ezelőtt.

Madilynn && Jack

“I can't change the direction of the wind, but I can adjust my sails to always reach my destination.”

Hiába váltotta már azóta pár évszak is egymást, akkor is emlékszem még az első esetre, hogy órákkal a fojtogatást követően mennyire kerültem minden egyes tükröt, mintha csak attól féltem volna, hogy az átjáró egy démonok által lakott földre és kicsit talán így is volt, meg ott volt az is, hogy képtelen voltam igazán szembe nézni a történtekkel, vagy elhinni azt, ami történt. Aztán pedig az ujjlenyomatát egy kendővel rejtettem el a világ szeme elől, mintha csak azzal semmisé tehettem volna a létezését. A testem hiába akart emlékeztetni az őt ért atrocitásra, próbált minél tovább így tenni a foltoknak köszönhetően, mígnem halványodni kezdtek és el nem tűntek, de az elmém viszont képtelen volt igazán feldolgozni a történteket, mintha csak egy falat húzott volna fel a semmiből, amivel próbálta kizárni az eseményeket.
Most pedig. Most ahogy itt állok a tükör előtt és megérintem az utolsó lenyomatokat, amiket a bőrömön hagyott, csak színtiszta gyűlöletet érzek és egyre több erőt ahhoz, hogy tudjam, többé senkinek se fogom hagyni azt, hogy a fájdalom, elveszettség és a sötétség színével díszítse a testemet, vagy csak ellopja a világomból a színeket ideig-óráig. Többé már nem! Remélem, hogy képes leszek betartani ezt a fogadalmamat, mert míg egyik pillanatban erősnek érzem magam, olyannak, aki képes lehet újra repülni, addig a következő szívdobbanással újra félek és rettegek. Fogalmam sincs arról, hogy ennek miként lesz egyszer vége, vagy éppen merre is visz az az út, amire ráléptem. Túlzottan ismeretlen, hiába ismerős a város, hiába köt ide megannyi emlék, akkor is ott a félelem, hogy időközben én is szörnyeteggé váltam annak köszönhetően, ahogy intéztem ezt az ügyet, de bármennyiszer is próbálom újrajátszani az eseményeket, egyszerűen mindig ugyanoda lyukadok ki. Úgy érzem, hogy ez volt az egyetlen járható út, még ha ezzel csak még több bajt is zúdítottam a saját nyakamba is, de így biztosan ő se úszhatja meg.
Lassan kifújom a levegőt, miközben ujjaim eltűnnek a festett szőke tincseimben. Nagyot nyelek, majd Hectorra pillantok, amikor a fejét a lábamhoz dörgöli. Mindig érzi, ha a kezdek elmerülni a pokol kénköves bugyraiban. Elmosolyodom és leguggolok, hogy megszeretgessem.
- Csak kiugrom venni pár dolgot, aztán jövök is vissza. Légy jófiú. Szeretlek. – nyomok egy puszit a fejére, majd a táskámat magamhoz veszem és magára hagyom a hotelszobában. A gondolataim a múltba repítenek, megannyi minden kavarok elmémben. Ott van mindaz, amire fényderült. Mennyire naiv voltam, amiért azt gondoltam, hogy csak nőkre fog fény derülni. Hogy lehettem ennyire ostoba? Miként is híhettem azt, hogy legalább a munkájában jóember és sok jót tesz? Vagyis tett, de mellette be is mocskolta a kezét. Vajon, ha hamarabb rájövök, akkor könnyebben el tudtam volna sétálni, vagy akkor is hagytam volna, hogy a szerelem és a gyűlölet a félelemmel karöltve megpróbáljon együtt túlélni? Nem tudom, továbbra se tudom.
A gondolataimból vakuk villogása ránt ki, mire sietve pillantok fel a járdáról, miután pár perce már magam mögött hagytam a hotelt.  A fények elvakítanak és próbálnék kitérni az engem faggató riporterek hada elől, miközben neki ütközöm valakinek. Sietve kérek elnézést, elveszetten pillantok körbe, hogy találjak valami kiútat ebből, amibe akaratom ellenére kerültem.
Naiv voltam ismét. Miért is gondoltam azt, hogy nem fogják kiszimatolni azt, hogy hol is húzta meg magam, ha már arra is rájöttek pár nap alatt, hogy ebben a városban tartózkodom. Ez a gond azzal, ha egy szenátor párja lesz az ember. Nem tud csak úgy elsétálni, főleg akkor nem, ha éppen kitört a botrány. „Tudott arról, hogy sikkasztott vagy a vesztegetésről?” „Azért van itt, hogy szövetségeseket találjon, olyat aki még esetleg kiállna Malley szenátor mellett?” „Miss Lafayette, a megcsalások igazak lehetnek?” „Kérem, nyilatkozzon.”
A kérdések egyre inkább összefolynak, miközben a pánik egyre inkább utat tör magának és minden egyes lélegzetvétellel egyre elveszettebbnek érzem magam. Elmémre köd ereszkedik, fel se fogom mit teszek, csak ösztönösen menekülnék. Anélkül lépek le a járdáról az úttestre, hogy körbenéztem volna és szinte rohannék a túloldalra, ha pár lépést követően egy dudálás nem érné el azt, hogy lefagyjak. Figyelem a sebesen közeledő autót, de a lábam nem mozdul. Szívem egyre hevesebben dobog, szinte várom az elkerülhetetlen becsapódást, amikor is megérzek egy érintést és hamarosan valaki mellkasának csapódom, ahogy magához ránt. Összerezdülök, amit könnyedén a megmentő betudhat az ijedtségnek is, s kicsit így is van, de a legfőbb oka az érintése és az, hogy olyan területet érint a kezével, ami még fájdalmas pont, mert még nem gyógyult be minden sérülésem. Hiába kerülném normál esetben az emberek érintését, most még is a félelemnek köszönhetően az illető felsőjére markolok, miközben a zavarodottság, elveszettség leolvasható az arcomról. Ha esetleg kézen ragad, vagy bárhogy terelni kezd, akkor könnyedén megteheti, mintha csak egy játékbabát irányítana, mert még mindig sokkos állapotban vagyok annak köszönhetően, hogy kis híján autó elé sétáltam és az engem faggatok hada se könnyíti meg azt, hogy kicsit rendezni tudjam a káoszt ami életre kelt pillanatok alatt.