Mark sokak számára néha már szinte végtelenül optimista; ez persze nem jelenti azt, hogy ne érezné a jelenlegi helyzet súlyát, vagy ne töltené el őt is némi aggodalommal a kihívás lehetősége - ismerve Dupontot, a mai estén nincsen semmi véletlen a sáfrány kérdésében -, de őt kevésbé bosszantja az, ami történik. Addig legalábbis nem hajlandó megadni a képteles örömöt a kritikusnak, amíg nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy helyettesítsék, vagy alternatív megoldással megoldják a kérését. De motoszkál a fejében, hogy tehetnének bele egy csavart, és ő szeret meglepni szinte bárkit a környezetében. A felettese stílusa sem zökkenti ki szinte soha a nyugalmából, sőt, az arckifejezése némán tudatja a nővel, hogy a kötözködése a maga módján szórakoztatja. Mark nem volt tisztában az étteremben uralkodó hatalmi viszonyokkal, amikor Carl felvette őt, így csak utólag, főleg a többi kollégától jutott el hozzá, mi az oka a nő viselkedésének. Azóta pedig inkább veszi az előbb említett, végtelen optimizmussal bóknak a dolgot, mint bármi másnak. - Nos, az étteremben nincsen sáfrány, ahogy a legközelebbi, legmegbízhatóbb kontaktoknál sem. - Jelenti ki ezt úgy, mintha nem ezen múlna az egész este, illetve az étterem további életének sikere, a karját is széttárja finoman, de nem pofátlanul. Túlságosan könnyed látszólag, de ez sosem volt vele kapcsolatban másként. - Egy talán egyelőre még mindig megnyugtatóbbnak tűnik, mint a lehetőség, hogy ki kell találnunk valami alternatívát. - Egy dolog Dupont lehetetlen kérésének teljesítése; nyilván maximálisan értékelné a húzást, és ez nagyot lendítene mindenki sorsán. Megint más az, hogy a szájízének megfelelően legyenek kreatívak, és az ne süljön el esetleg rosszul, bár Mark őszintén úgy gondolja, ha megfelelő ízvilággal leveszik a lábáról, nem fog a sáfrányon problémázni. De ez lehet csak megint az ő optimizmusa, ami gyakorta az előnyére válik, mégis keverte már kellemetlen helyzetbe korábban. Elvigyorodik, de nem úgy, mint aki győzött a másik felett, hanem mint aki értékeli a vele megosztott merészséget, és ingatni kezdi a fejét a nő feltételezésének tévességén. - Ami azt illeti, de. Húsz perc, ha jattolunk a taxisnak, hogy ne a dugóban vigyen. - Nem olyan régóta él a városban, de már sok mindent volt lehetősége kitapasztalni; az esti forgalom a főutakon minden úthoz hozzáad plusz egy órát, de a taxisok a városban tudnak minden kerülőutat és lehetőséget, ennek azonban ára van. Bólint az utasításra végül, az ajkait elhagyja még egy értettem, chef, aztán indul, hogy öltözzön olyan sebességgel, aminek alapját az adrenalin adta izgalom képzi most benne. Szereti maga körül a rendet, és neki is elég meredek amire most készülnek, még sem tudná azt mondani, hogy zavarják a történések. Nem mindennap látogat éppen Dupont hozzájuk, Mark pedig kifejezetten szereti a kihívásokat. Az úton lesz ideje legalább átgondolni, milyen ízvilágot akar megtapasztalni a kritikus a rendelés összességével, és ha nincsen sáfrány, mit tehetnének annak érdekében, hogy elnyerjék a tetszését mégis. - Nem olyan régóta, sokáig Olaszországban éltem és tanultam. - Válaszolja már az utcán, kabáttal magán, és ahogy tesznek még néhány lépést, helyiként inti le a közeledő taxit, aminek a hátsó ajtaját nyitja is azonnal, hogy a nő be tudjon szállni elsőként. Tetszik neki egyébként a dinamika, amivel most operálnak, még ha Nick részéről nincs is meg a bizalom a sikerre - és ezt nem kell mondania, Mark érzi. Mikor már elindulnak, előrébb dől a két ülés között, és lebeszéli a taxissal, amit bent is említett, így nem a dugóban indulnak meg, és lesz lehetőségük időben kivitelezni a lehetetlent. - Van ötleted arra, ha náluk sem lehet kapni? - A kofa, akihez éppen tartanak sokban emlékezteti a nagymamájára a férfit; minden van nála, amit el lehet képzelni, és nem annyira bennfentes, hogy mindenki tudjon a létezéséről. Marknak is szerencséje volt, amiért egy napon évekkel ezelőtt a piacon hosszasan elbeszélgetett vele, és bevonta a körébe, illetve kiszolgálja azóta is, mint régi jó ismerősét.
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
Nem kell kimennem és kés módjára Dupont-nak szegeznem a kérdést, hogy miért, mert pontosan tudom a válaszokat: a sáfrány jelen pillanatban köztudottan hiánycikk a város összes, hivatalos fűszerészetében és a piacokon, de az eldugottabb, hasonszőrű számára kevésbé népszerű helyeken és kofáknál is. Ha máshogy pedig nem megy, kénytelen úgy megfogni, ahogy tud, még, ha ez alantas is és biztosan lesz visszhangja New York szerte a szakmában, elvégre mindenható nem vagyok, hogy a semmiből teremtsek dolgokat. Nem beszélve arról, hogy az még a kisebbik probléma, hogy nem szálasan kapja meg a fűszert az ismert okok miatt, hanem egy rá-, nyomokban hasonlító porkeverékből – történetesen paprika és kurkuma fúzióra gondolok tűzoltás gyanánt. És, mindezek tetejébe, és, bár Dupont nem tudhatja, mennyire nem jövünk ki a Pizzasütővel, aljas húzás beállítani egy étterembe, ahova nem rég érkezett újonnan a sus chef. Dühös vagyok és elszánt, mert nem fogom hagyni, hogy egy ilyen piperkőc, mint a kritikus, lejárasson. Összeszedek mindent, amire szükségem lesz a vörösboros szószhoz, meg a vége felé majd a májhoz, miközben már a többi étel is sisteregve készül itt-ott a konyhában. Szeretem ezt hallani, miként valósággal ég a kezek alatt a munka. A szemem sarkából-, néha-néha tekintetemmel a férfit keresve, megpillantva azért árgus pillantásokkal méregetem őt is, meg azt is, amit éppen csinál. Nem hagyom, hogy elrontsa ezt nekem, ugyanis ez a nap, ez az étel az egyik legfontosabb alapköve és pillére annak, hogy megkapjam a következő csillagot, és talán még az East-nek is kijár a munkámból még egy, Carl legnagyobb örömére. Nem tudom, mikor lesz elég, mikor mondom azt, hogy vége. Márpedig szinte biztos vagyok benne, hogy képes lenne a hátam mögött akciózni, már csupán a sáfrány helyettesítését illetően is, nem beszélve a desszert égetően fontossá váló kérdésében. - Tényleg, Sherlock? – kérdezek vissza élesen, pillantásomat az övébe vájva. Nem mondod – már ez is majdnem kicsúszik szép ívű ajkaim résén. – Van rá megoldás, de harmatgyenge. Te is tudod – vetem oda, már-már foghegyről, ezzel utalva a paprika és a kurkuma szerelemgyerekére, ami csak hasonlít a sáfrányra, valójában azonban sem ízében sem színében nem hozza azt, amit kellene neki. Horkantok a felvetésén. - Szóval át akarsz bumlizni a fél városon egy talán miatt – vonom le a konklúziót, egyik szemöldökömet felvonva, mégis elismerőn elmosolyodva. Nem csak azért, mert ő is ismeri a város rejtett kincseinek még rejtettebb lelőhelyeit, hanem azért is, mert hajlandó lenne bevállalni az utat. Az ugyanis kizárt, hogy magára hagyjam a konyhámat a Pizzasütővel. – Értem én, hogy optimistán látod a világot és a dolgokat, valahol még tetszik is ez a merészség, de nem tudom, hogy ezt megengedhetjük-e magunknak. Egy ember kiesése is sokat vesz el – az időből, meg az elkészíthető ételek mennyiségéből egyaránt, ugyanis a világ senki miatt nem áll meg, még Dupontért sem; mások rendelése is befutott, amiket teljesíteni kell, mind egy szálig. - Milyen messze van innen ez a hely? – kérdezem. – Gondolom, nem szoktál a kofákkal számot cserélni – én legalábbis csak legvégső esetben, amikor valami nagyon különlegeset szeretnék beszerezni, de ki tudja, hogy az új, sármos sus chef miféle árusokkal ismerkedik. Ha bejárható közelségben van a szóban forgó lokáció, akkor most rajtam a sor, hogy behúzzam a váratlant, aminek valószínűleg-, sőt, biztosan meg lesz a böjtje, mégpedig, hogy nem tágítok. - Vedd a cipőd meg a kabátod, indulás – még mielőtt azonban az öltözőbe mennék, újabb itinereket adok a konyhában maradóknak: pihekönnyű, lágy és puha piskótát akarok látni legalább félkészen, mire visszaérünk. A szósz alapanyagai-, és a máj legyen előkészítve, az előétel pedig épphogy tálalásra várjon. - Hátul megyünk ki – nyilvánvalóan. Ahogyan a tény is az, hogy Carl ezért meg fog ölni, ha ez kiderül, hogy teljes felügyelet nélkül hagytam a konyhát. De bennük megbízok, Mark ítélőképességében és forrásaiban már annál kevésbé. - Mióta is élsz New Yorkban, hogy ilyen helyeket ismersz? - kérdezem, felé sandítva, amikor már úton vagyunk.
A kanalat, amivel a szószt kóstolja éppen a saucier mellett állva, készülne bedobni a pulton található, erre a célra kitett tálba - hogy később a mosogató majd helyet adva a többinek elvigye őket innen - amikor is jön a hír Dupont érkezését illetően, Mark azonban nem rezdül, hiszen ez egy megszokott dolog azon a szinten, ahol ők akarnak minél jobban teljesíteni. A konyhában azonban az eddigi dinamikus és szinte súlymentes hangulatra ráül a teljesítési kényszer adta feszültség, amit szintén teljesen természetesnek gondol, mert ennek így kell lennie, ő pedig szereti a feszültséget úgy oldani, hogy minden állomáson mond néhány szót, tereli a kollégáit a helyes irányba, és nem hagyja, hogy bárkin eluralkodjon bármiféle káosz vagy rossz érzés. Pedig alapvetően minden alkalom, amikor egy finnyás, magát mindentudónak gondoló kritikus beül hozzájuk, a jó hírnevük utolsó napja is lehet. Valahogy Mark viszont annyira optimista, hogy ez eszébe sem szokott jutni, mint lehetőség. Hisz benne, hogy képes Nick-el együtt úgy összetartani a többieket, hogy ne legyen probléma még egy olyan ínyenc számára sem, mint amilyen Dupont. A nőt pedig volt már alkalma nem egyszer a teljesítőképessége csúcsán megfigyelni, ez pedig különösen akkor tört belőle a felszínre, ha nem csak az általános és a törzsvendégek ízlését kellett maximálisan kiszolgálnia, hanem azokét, akiknek neve van a szakmában. Mark-nak nem feküdt jól egyébként sosem, hogy egyik nagy név versenyzik ilyenkor a másikkal - esetükben most ugye Nick és Dupont -, mert egy személyes vendetta is örök életre meg tudta volna pecsételni az egyik felet, és az valahogy sosem a kritikusra esett, hanem a chefre. De Nicket nem félti, mert a kezében tartja az egészet már az elején. Bólintással fogadja, hogy húzzanak bele, így amíg a kritikus meg nem érkezik, Mark ebbe veti bele magát; koordinálja a tányérokat, egy-egy mozdulattal tovább lendíti a folyamatokat, és igyekszik mindenkit abba a dinamikus, gondmentes mederbe visszaterelni, ami a hír előtt volt jellemző a konyhára. Amikor a menü felolvasásra kerül végül szinte semmit nem hall belőle egyetlen szót kivéve, az pedig a sáfrány. Minden más, bár nem a mindennapi megrendelések része, nem teljesíthetetlen feladat, azonban, ha valami nincsen, azt nehéz pótolni, és ezt Dupont is nagyon jól tudja. Mark agya már a kreatív, alternatív megoldások körül forog, szinte azonnal, és mivel hallja, ahogy egy kollégától Nick időt kér a desszertet illetően, nem indul meg azonnal, hogy a sáfránnyal támadjon neki. Az étel előkészítését még levezényli az állomásokon, aztán már kénytelen kereszteznie az útját diszkréten a másikkal, ahogy a gyümölcsös-zöldséges résznél gondolkozik látszólag a megoldáson. - Nem akarlak kizökkenteni, de lassan megoldást kell találnunk a sáfrányra. - Neki lenne pár ötlete, de mivel a konyhát a nő vezeti, sosem lenne olyan tiszteletlen, hogy rögtön azokhoz ragaszkodjon. Nicolet ismerve amúgy sem értékeli kifejezetten, ha rátámadnak, ezért óvatosan közelíti meg a kérdést, tudva, hogy ketyeg az óra a fejük felett. Dupont pedig nem túl türelmes fajta. - Lenne egy hely talán, de lutri, mert ők voltak az utolsók a városban, ahonnan még lehetett szerezni múlt héten. Az sem kizárt, hogy Dupont ezzel is tisztában van, de egy dobásnak nem rossz. - Még mindig nem mondja ki, hogy az alternatív megoldásoknak is lehetne teret adni, és Mark érzése szerint a kritikus így akarja őket tesztelni, mert más fogás már ezen a négy csillagon nincsen. - A desszertet a döntéshez igazítanám, egyébként. - Jegyzi meg finoman, mert a sáfrány, vagy az a bizonyos másik dolog teljesen más utóízt hagy az ember szájában; míg előzőhöz epreset választana, addig az utóbbi még kérdőjel, így nem ugrik bele konklúziókba.
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
- Dupont ide tart – ez volt Carl hangja, miután kivágódott az irodája ajtaja. Már nagyon régóta nyugodtan viselte az ilyen és ehhez rettenetesen hasonló, váratlan látogatásokat, ugyanis pár éve már van neki egy valódi, arany tojást tojó fürje – nagy szavak, de nem az enyémek. Miért is kellene aggódnia, nem igaz? A francia-amerikai kritikus nagy hírnévnek örvend a szakmában, de, ha tippelnem kellene, többen félik, mint tisztelik a nevét a szakmában. A kritikus nem csupán a mellékes szakmája, vagy másodállása, hanem a mozgatórugója, ízig-vérig az, mint egy keselyű, amelyik a legjobb falatokért ácsingózik, de mindenbe belemar, belekóstol, csak, hogy érdemben tudja a fejedelmi ebéd vagy vacsora végén fikázni az ötcsillagos pecsenyét és szüzet. Senkinek sem kell bemutatni. A gyomrom öklömnyire ugrik, de nem az izgalomtól, vagy a pániktól, hiszen megszámlálhatatlan helyen, városban, országban és kontinensen bizonyítottam már, hogy mennyit ér a bőröm. Nem, ez egy másfajta érzés, az a fajta, amelyik élettel és erővel telít, az, amelyik cselekvésre sarkall, amelyik beindítja az agyad tekervényeit, amikor már a következő utáni lépésen gondolkozol, hogy mit és hogyan lehetne. Azt hiszem, valami hasonlót érezhetnek a versenylovak is azokban az apró karámokban, még az előtt, hogy a nehéz fémkapu kinyílna előttük. Nem tudom, hogy Dupont milyen indíttatásból érkezik éppen ma, a semmiből felbukkanva – igazán szerencsés férfi, ugyanis valaki éppen lemondta a foglalását mára, ha van ilyen véletlen... -, de azzal a lendülettel, hogy Carl ezt megtudta, majd, ahogy az ajtó nyílt, majd becsukódott, útja az előtérbe, a pultba meg a pincérekhez vezetett, csak a biztonság kedvéért, hogyha valakinek esetleg mégsem ugrana be, amikor ideér a férfi, hogy ki is ő valójában, előre tisztázza a dolgot. Nem kell felhívnom magamra a figyelmet, hiszen már minden szem rám szegeződik. - Tiszta, gyors és precíz munkát várok mindenkitől – csak a szokásost -, Dupont válogatós, kifinomult ínyenc, úgyhogy biztosan lesz valami extra kívánsága és mi mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy nem kiválót, hanem tökéletest alkossunk neki. Olyat, ami után még ő is képes lenne megnyalni mind a tíz ujját – elmosolyodok, miközben végignézek a csapatomon. – Ma senki sem nyúl a tálalótányérhoz – élesen villan opálos tekintetem a Pizzasütőre, mert lehet, hogy őt nem érdekli, de én ebben az évben meg akarom kapni az ötödik csillagomat. Mondhatjuk, hogy ez az újévi fogadalmam. – Még van egy kis időnk, amíg megérkezik, szeretném, ha egy kicsit belehúznánk – nézek a falon függő, minimalista órára. Csak, hogy legyen időnk a méltóságos úréval foglalkozni. Dupont érkezése előtt úgy tíz-tizenöt perccel bevettem egy bogyót, és, mire a férfi belép az étterem ajtaján, nekem már csak egy cél lebegett a szemem előtt: lenyűgözni őt. A rendelését a kezembe kértem és oda is kapom, gyorsan végigfutok rajta, és a szívem a fülemben dübörög, mint egy kibaszott kalapács. Egy hete nem kapunk sáfrányt, és a faszkallantyú ezt biztosan tudja. Hiánycikk – ezzel magyarázzák a beszerzők, nincs mit tenni. Az íze és a színe is utánozhatatlan. - Az előétel homár bisque, a főétel vörös márna filé, libamájjal, chinoni vörösboros szósszal, szálas sáfránnyal, desszertnek pedig azt kérte, hogy lepjük meg – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, felpillantva a rendelésről meg a cikornyás betűkről a kollégáimra. Élesen szívom be a levegőt. – Kezdjük a homárral és a hal előkészítésével, készítsük elő a májat – kell vagy fél kiló vaj; fut át az agyamon, miközben már a húsért meg a borért indulok. - Séf, mi lesz a desszerttel? - Adj két percet, kérlek – mert jelenleg sokkal jobban bosszant az, hogy kifejezetten szálas sáfrányt kért Dupont, amiből, valószínűsíthetően, az egész városban nincs egyetlen gramm sem – legalábbis azokon a helyeken nincs, amiket én ismerek, és valljuk be: elég széles skálán mozognak a beszerzőutam egy-egy állomása. Mint egy drogfüggő, úgy pörgetem a fejemben a címeket és a neveket, hogy kitől szerezhetnék. Csak egy kicsit, egy egészen keveset.
Kezdőlap
