Maga a beltér nem az egyszerűséget hivatott fémjelezni. Leginkább hányni tudnék ettől a miliőtől, de ki vagyok én, hogy megmondjam a kivitelezőknek, sok ez? Talán azért is van előttem egy gin-tonic, hogy a kendőzetlen véleményemet elnyomjam ma este az esetek kilencven százalékában és jóképet vágjak ehhez az egészhez, ami vár rám.  Lehetnék Matt éttermében is, elüthetném az időt és ha jól akarnék lakni, akkor a konyhára is bepofátlankodhatnék a chef legnagyobb döbbenetére, mint protekciós fazon, de Matthew, a bátyám tett arról, hogy kényelmetlenül érezzem magam és szerintem teszt elé állított, hogy a fogamra se elég mennyiségű kajáért képes vagyok-e kiadni kétszer majdnem háromszáz dollárt egy olyan randipartnerért, akit még csak nem is ismerek. Se Tinderről, se hallomásból. Ez a vakrandik lényege, de a legkevésbé vágynék arra, hogy a munkaruhámat éjszaka is magamra öltve parádézzak, mert ezt csinálom. Az Atera látványkonyhájának asztalánál ülök, sötétkék Armani öltönyben, barna makkos cipőben, kigombolt fehér ingben és várok arra a nőre, aki a bátyám, Matt ismerősének ismerősének az ismerőse. Valahol a harmadik hajtűkanyarnál az ismerősi láncban elvesztettem a fonalat és belementem abba, hogy ellépek egy találkozóra, ha nem rágja tovább a fülem úgy nagyjából az egész családom.
Ma Mackkel volt találkozóm. Csak mi ketten, romantikusan statisztikai adatokat futottunk végig, ahol már a negyedik diánál kezdett az ideg felmenni bennem, és ha az elcsúszott számítások nem lettek volna elegek, akkor még a céges szintű változásokhoz is jó képet kellett vágnom. Megtanultam az évek során, mikor kell befognom a számat, mikor kell bólogató jancsit játszanom és mikor nyithatom ki a pofám, hogy azzal a nem igazán kedvelt őszinteségemmel felborítsam a rendet. Nem mintha Macket bármiről is meg tudnám győzni, csak ha vért izzadok, ha verejtékezek és egy touchdownt beviszek. Minden egyes üzleti megbeszélésbe képes amerikai focis anekdotákat belecsempészni, Janine meg minden ilyen alkalommal teljesen kiakadva próbál sztrájkolni, kevés sikerrel. Hatodik hete küzdünk a bevételek csökkenésével és a nagyon is hullámzó forgalommal. Lehetnék olyan area manager, aki a munkából kilépve is a melóval foglalkozik, éjszakákon át azon agyal, mit és hogyan változtasson meg, de akkor egyértelműen becsavarodnék. Kell a szünet, kell az az idő, amit magamra szánok, kell az inspiráció és ha már itt tartunk, egy hat-hét órás alvást már jobban értékelek, mint az éjszakákba nyúló alkoholizmust és kurva-kergetést.
Nem az arculatváltással voltak problémáim, hanem azzal, hogy céges szinten semmiféle pozitív visszajelzés nem érkezett felénk és egészen fárasztó volt úgy mások elé állni, hogy én tudtam, mi a helyzet, de feléjük még nem adhattam tovább az információt. A háttérben rengeteg szál futott össze a kezünkben, egy nyomorult labirintusra emlékeztetett, de amiről beszélhettem, nagyjából egy tövig lenyírt sövényre emlékeztetett.
Lezsibbasztott aggyal, már nagyjából tizenkét órája viselt Armani öltönyben, makkos cipőben és fehér ingben ülök az Atera látványkonyhájában, miközben a pillantásom az ajtóra vándorol szüntelen, ahogy nyílik az ajtó. A vakrandim egy olyan hostess bige, aki extrákat is vállal. Félreértés ne essék, nem olcsó nőt keresek, csak olyat, akit elvihetek majd otthon bemutatni, mint életem legújabb mazsolája és végre békén hagynak a szülők, a testvérek, azok feleségei és/vagy barátnői, az unokaöcséim és még a kutyám szánalmasnak ható pillantásának is véget vethetek. Havonta egyszer, amikor szükséges. Hogy azon túl a nőcske mit művel, nem az én ügyem lesz. Az sem nagyon izgat, hogy ez mennyire tűnik etikusnak, hogy ki mit gondol bele, többet vagy kevesebbet, mindenki döntse el.
Minden vörösnél, minden barnánál és szőkénél, idősnél és fiatalnál az üvegajtóra csúszik a pillantásom, ahogy nyílik majd csukódik. Mit is kellene tudnom a mai partneremről? Egyedül a név maradt meg bennem. És Matt bátyám útmutatása: "majd úgyis felismered" és "azt mondják, nagyon csinos nő". Nem sokkal vagyok előrébb és beljebb, tudom. Nos, senkit sem megbántva, most azért örülök, hogy nem Thaiföldön ültettek fel egy vakrandira. Egészen kényelmetlen lenne, mint a Másnaposokban csóró csóka eseténél.
- Azt hiszem, hogy ez foglalt lesz! - közlöm az éppen leülni készülő nővel. Se köszönés, se kedvesség, csak kezdjünk bele parasztul, ez az. Teszem oda a tenyerem jelzésértékűen a nő előtti asztalrészre, mert tényleg, várok valakit, csak fogalmam sincs, kit. A szemeim végigfutnak a barna loknikon, azokon a bociszemeken, amiért ölnének is akár mások, a szűkre szabott ruha alatt megbújó kerek csípőn. Megérne nekem háromszáz dollárt ez a nő is akár, ami után éhesebben távozom, mint ahogy érkeztem? Mondjuk, inkább ő, mint a sarokban ülő puma, panda szemekkel és leharcolt mellekkel. Szabad kezemmel a ginnel teli poharat szedem fel az asztal lapjáról, hogy két emberes kortyot eltüntessek.

Turn on every light

Soha életemben nem mentem bele vakrandiba, mert nem tartom jó ötletnek. Ismerősök leszerveznek valamit két tök idegen embernek, akikről azt hiszik, hogy esetleg jó párost is alkothatnának, de én még egy ilyen sztorit sem hallottam happy enddel végződni. Túl sok minden fordulhat rosszra egészen az első pillanattól fogva. Lehetünk egymásnak teljes mértékben antipatikusak. Ebben az esetben kettő percnél több időt eltölteni egymás társaságában már szinte egészségkárosító. Ha ránézésre szimpatikusak is vagyunk egymásnak, az első mondat tönkretehet mindent. Nem tartom magam egy főnyereménynek, de amióta kezdek visszatérni az élők sorába, nekem is kezdenek igényeim lenni. Szándékosan próbáltam kerülni az ilyen kényelmetlen, idegen, számomra egészen földöntúli helyzeteket… egészen mostanáig. Nem tudom, végül miért bólintottam rá. Ragaszkodnom kellett volna az elveimhez és egyszerűen lepattintani Joanie-t, amikor közölte, hogy a valakijének a valakijének az öccse szingli, tök jó lenne, ha találkoznék vele. Most a taxi hátsó ülésén ülve minden porcikám tiltakozik a találkozó ellen, de így két sarokra az étteremtől - amiről, mint kiderült, nem kicsit puccos hely - elég gáz lenne visszavonulót fújni. A fogaimat összeszorítva csöndben maradok, pedig legszívesebben szólnék a sofőrnek, hogy húzódjon félre, nem kell a korábban említett címre vinnie. Az ablakon kifelé bámulva csóválom a fejem. Rég éreztem ilyen gyomorgörcsöt, igazából azt sem tudom, mi a francot stresszelek ennyit, hiszen semmi tétje nincs a mai estének, még csak azt sem tudom, hogy ki ez a fickó. Az is lehet, hogy soha többet nem látom, szóval semmi okom aggodalomra. Ha szar lesz az este, hát szar lesz.
Semmit nem tudok a mai esti partneremről, még pontosan azt sem, milyen kapcsolatban áll Joanie-val, vagy hogy ő egyáltalán ismeri-e személyesen. Nem igazán figyeltem oda, amikor a kapcsolatok hálóját kezdte kibogozni és elemezni, csak a nevét jegyeztem meg és a hozzávetőleges leírását, amiről felismerhetem. A barna haj, barna szem elég általános jellemzés ahhoz, hogy ne érezzem igazi segítségnek, pedig némi útmutatás tényleg jó lett volna. Kifejezetten zavarba ejtő lenne a rossz asztalhoz odalépni és pofára esni. Csak az lebeg a szemeim előtt, hogy egyszer a mai estének is vége lesz, ami meg nem megy, azt nem kell erőltetni.
Szinte tyúklépésben haladunk, ami ebben a városban, pláne ebben a városrészben teljesen normálisnak számít. Ha az ember autóba - vagy taxiba - ül, akkor rá kell számolnia legalább negyed órát két sarok megtételéhez. Pont ez a negyed óra az, ami miatt azt érzem, késésben vagyok. Idegesen kotorászom a táskámban a telefonom után, hogy csekkoljam az időt. Amikor a kijelző felvillan, megnyugvás tölt el: még bőven időben vagyok, teljességgel lehetetlen elkésnem. Akár gyalog is megtehetném a fennmaradó távot, de tisztán látszik, hogy valami szitál, ezért inkább nem szállnék ki a kocsiból, csak az étterem előtt. Fájdalmasan lassan tesszük meg az utolsó száz métert, de végül sikerül pont a megadott házszám előtt lehúzódni. Kifizetem a sofőrt, aztán a megfelelő pillanatot kivárva - amikor pont nincsenek annyian a járdán, hogy szlalomozni kelljen az emberek között - kipattanok a kocsiból.
Az utcáról sietős léptekkel indulok az étterem felé, már előre kinyújtott karral veszem célba a bejáratot. Az ajtón belépve megkönnyebbülten sóhajtok, hogy immár biztonságban vagyok az esőtől és legalább nem úgy fogok kinézni, mint egy ázott, szakadt prosti. Először észre sem veszem az ajtó melletti pult felől köszönő fiatal nőt, a szemem azonnal az étterem belső berendezésén akad meg.
Tényleg puccos.
Egy fárasztó munkanap után már kicsit lassabban forog az agyam, ezért ahelyett, hogy a feketébe öltözött nővel foglalkoznék, még mindig a belső teret vizslatom. Kívülállónak érzem magam, nem illek ide. Sokkal szívesebben feküdnék otthon egy pokróc alatt és néznék mondjuk egy filmet. Szép lassan a figyelmem végre a fiatal, vörös hajú, a névtáblája szerint Amanda nevű nőre irányul, akit biztosítok róla, hogy nem csak kóválygok, mint gólyafos a levegőben, hanem van foglalásom és tudom, hova tartok.
Tudom? A francokat tudom…
Bizonytalan lépéseket teszek az asztalok felé, közben az embereket nézem és próbálom kitalálni, kit keresek. Nem az idős házaspárhoz tartozom, ahol a nőn annyi arany ékszer van, amennyit én még soha életemben nem láttam. Nem is azt az ötvenes fickót keresem, aki akkora terpeszben ül az asztalánál, hogy egy tornász is fejet hajtana előtte. A már javában vacsorájukat fogyasztó párok és társaságok kiszűrésével egy lehetséges jelölt maradt. Megindulok az italát egyedül kortyolgató, nagyjából velem egyidős - ahogy Joanie is említette: barna hajú, barna szemű - férfi asztala felé, aki abban a pillanatban belém fojtja a szót, amint odaérek.
Mekkora paraszt.
Szóra nyitnám a szám, de átmeneti rövidzárlatot okoz a nyitányával. A helyiségbe belépő, az alapzajtól eltekintve különösen zajos trió ránt vissza a funkcionálni képes emberek sorába; egy bőven negyven fölötti fickó a karján két huszonéves agyonszolizott, műanyag, póthajas gumibabával érkezik. Tipikus sugar daddy két ingyenélővel.
- Hacsak nem valamelyik Snapchat libára vársz, akkor jó helyen vagyok - kontrázok rá a korábbi megjegyzésre élesen bírálva a fiatalokat. Szinte látom magam előtt, ahogy kutyás filtert meg macskás filtert raknak a nyolcszázadik szelfire is és egyszerűen felfordul a gyomrom. Leveszem a kabátom és a táskám, ezeket a szék háttámlájára akasztom, aztán kezet nyújtok a férfinak. - Millie - mutatkozom be és titkon csak reménykedem benne, hogy jó helyen vagyok. Ha nem, az elég ciki.