Meghívókat elvinni egy eljegyzésre, ami az enyém, és egy ismeretlen férfié, nem igazán tartozik a napi rutinomhoz. Olyannyira nem, hogy az összes többit már kiküldtük postai úton, ugyanabban az ízléses borítékban, ugyanazzal az ízlésesen kanyargó betűkkel eljegyzési partira invitáló kártyával, mint ami most a táskámban is rejlik. Hogy ebben mi a különleges? A meghívóban igazából semmi, ugyanolyan, mint a többi. A meghívott... Rosie. Gyerekkoromban ő volt a legjobb barátnőm. A szüleink összejártak, így sok időt is tölthettünk együtt, vele valahogy sosem unatkoztam. De aztán elküldtek Angliába, és maradtak a nyarak. Nem a legoptimálisabb, és bár tartottuk a kapcsolatot, nem volt valahogy ugyanaz, akárhogy próbálkoztunk. Neki is lettek új barátai, nekem is lettek új barátaim... De mindig szeretettel gondolok Rosie-ra. Mióta hazajöttem, még nem találkoztunk, bár már felvettük a kapcsolatot, és elkezdtünk tervezgetni, de valahogy sosem volt jó. Így aztán mikor a szüleit megláttam a vendéglistán, beírattam külön őt is, és magamhoz vettem a meghívóját. Még tegnap este írtam neki, hogy ma meglátogatnám, ha neki is megfelel, és szerencsére szívesen lát. Így aztán reggel zsákmányoltam egy jó évjáratú Chateau Latourt apa gyűjteményéből, most pedig munka után itt vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy alapvetően nem is lakik messze a cégünktől, tíz percet, ha taxiztam, ami ebben a forgalomban szinte semmi. Maga a környék felkapott, de hát nem is számítottam másra, ahogy a házzal kapcsolatban sem, ahol lakik. Percre pontosan a megbeszélt időben csengetek fel, és várom, hogy beengedjenek. Mikor ez megtörténik, felliftezek a lakásához, az egész épület ízléses, csendes, süt róla, hogy ide nem a legegyszerűbb vagy a legolcsóbb bejutni, ha valaki itt szeretne lakni. Pár hete még én is reménykedtem benne, hogy találhatok magamnak valami ilyesmit, de aztán apa robbantotta a bombát, és már... minek? Rosie végre ajtót nyit, én pedig nem tudok nem boldogan mosolyogni már csak attól, hogy látom. Beszélünk mi időnként, de vagy két éve nem láttam, hiszen a nyaraimat gyakorlaton töltöttem Londonban. – Istenem, de jó végre látni! Gyönyörű vagy! – mondom lelkesen, ahogy megölelem. Tényleg gyönyörű, mindig is az volt, nem új fejlemény, viszont ránézve ez jutott először eszembe, és ki kellett mondanom. A lakás, hasonlóan a környezetéhez, épp olyan, amiben elképzeltem, hogy él. Hogy miért éreztem úgy, hogy minél előbb találkoznunk kell? Nem tudom, egyszerűen csak... szükségem van egy kis kikapcsolódásra, és egy régi barát társaságára. Valakiére, aki talán megérthet, mert ismer, ismeri a családom, még ha az övé ebben az elrendezett házasság témában nem is egyezik az enyémmel.
Kevés barátság kísér végig az életen és talán Addie, bármennyire is ironikus, azért maradt az enyémnek a része, mert ennyire távol voltunk egymástól. Régen még a technológia miatt volt nehéz tartani vele a kapcsolatot, majd ahogy teltek az évek és egyre önállóbbá vált az életünk, az idő nem volt elég egymásra. Mégis, havonta, kéthavonta, olykor csak háromhavonta felhívtuk egymást és órákat telefonáltunk, közben arcmaszkoztam, boroztam és időt adtam magamnak arra, hogy leüljek és időt szánjak a tengeren túl tengődő barátnőmre. Két felnőtt embernek nehéz megállapodni egy közös időponton, ami mindenkinek megfelel, és ha nem keres meg annyira hirtelenjében tegnap este, akkor még fél évig húzódhatott volna a már régóta tervezett találkánk. Kicsit izgultam, hiszen már nagyon régóta nem találkoztunk személyesen, és ki tudja, hogyan jövünk ki; végül elhessegettem a gondolatot, mert ő Abbie, természetesen jó lesz. Újból elfog az izgalom, amikor csengetnek, a szívem izgatottan ver és már alig várom, hogy a barátnőm megérkezzen a lakásomra és túl legyünk az első percen, hogy elmúljon az érzés. Amint szemtől szembe találjuk magunkat egymással, nem bírok nem mosolyogni és tiszta boldogság árad szét bennem, mosolyogva szorítottam magamhoz pár hosszú pillanatra. - Téged is – eresztem el, az egyik karjába még finoman kapaszkodok. – Ezt te is elmondhatod magadról – viszonzom egyből a bókját, ragyog, ahogyan egy korunkbeli, kellően megtömött zsebű fiatal nőnek kötelező ragyognia. – Gyere beljebb – invitálom és ellépek az útjából, becsukom mögötte az ajtót. - Hogy vagy? El sem hiszem, hogy végre sikerült összehoznunk – örülök neki, úgy érzem, mintha nem is telt volna el több év, mióta úgy igazán időt töltöttünk együtt és sokkal szívesebben látom a lakásomon, mint sokakat. – Gyere, körbevezetlek – ajánlom fel, hogy ne egyből belecsapjunk a lecsóba, bár már alig várom, hogy kifaggassam, mi a helyzet vele, de úgy igazán és őszintén. Először a fő társasági térbe vezetem, a nappaliba, a konyhát, a fürdőt, a vendégszobát és a hálószobát csak futólag mutatom meg, mert annyira nem tartom izgalmasnak. Imádom a lakásomat, gyönyörű és minden egyes sarkából süt, hogy ez bizony Rosie Brixtoné, de akkor is csak egy lakás. - Mit kérsz inni? Megbontsuk a bort, vagy van víz, esetleg gyümölcslé – sorolom a lehetőségeket jó házigazdaként, majd a választott italból töltök mind a kettőnknek és a kanapéhoz invitálom. Féloldalasan, egyik lábamat felhúzva ülök mellé és mosolyogva összekoccintom a poharunkat, legyen benne akármi. - Most pedig mesélned kell, milyen újra itthon lenni?
Levakarhatatlan boldog vigyorral lépek be a lakásába, mikor beljebb invitál, kilépek a cipőmből, felakasztom a kabátot, aztán pedig átnyújtom neki a hozott bort. – Az egyik legjobb évjárat, köszönhetően apának, gondoltam erre az alkalomra ez dukál – teszem hozzá. Tényleg nem sokszor találkoztunk az utóbbi... hat évben. Igen, valahogy úgy. Nyáron pár nap itt, néhány óra ott, de nagyjából ennyi, viszont telefonon azért voltak órákig elnyúló beszélgetéseink, vörösborral, csokoládéval megbolondítva, mindenről, ami épp eszünkbe jutott. Úgy gondoltam, ez is egy boros este lesz, pláne ha feljön az eljegyzés. – Igen, már-már elámultam, mikor azt mondtad, ráérsz ilyen rövid időn belül. Remélem tényleg ráértél, és nem kellett visszamondanod semmit – nézek rá kicsit bocsánatkérően. Nem szokásom így rárontani emberekre, de most kicsit... felborult a rendszer. Ahogy közeledik az eljegyzés, egyre idegesebb vagyok, és még majdnem egy hónap, nem tudom, mi lesz belőlem addigra. A hogy vagyok kérdés felett elegánsan elsiklok egyelőre, úgysem tudnám megindokolni, míg nem tud a meghívóról, márpedig azzal sem kéne ajtóstul a házba rontani. A körbevezetés során meg kell állapítanom, hogy minden nagyon passzol valahogy hozzá, és ezt még úgy is érzem, hogy ritkán tudjuk tartani a kapcsolatot. Vagy csak belemagyarázom? Lehetséges. Mindenesetre tetszik a hely, és ennek hangot is adok, miközben megmutatja. – Bort, kérlek. Ez határozottan egy borozós nap – mondom viccelődve, mikor megkérdezi, mit innék, aztán letelepedünk a poharunkat dédelgetve a kanapéra, mielőtt elmerülnénk a mélyebb beszélgetésben. – Furcsa itthon, pedig már vagy fél éve hazaköltöztem. Mit ne mondjak, nem könnyű újra odahaza élni, akármekkora is a villa, de hát ismered a szüleimet... – forgatom a szemem. Mindketten teljesen kellemes emberek alapvetően, de egyikkel sem egyszerű élni. Apa mindig megmondaná, mit csináljak, minden lépésemről ő szeretne dönteni, anya pedig... Nos, ő tipikusan az a fajta, aki nem hagy magának egy nyugodt percet sem, és ha neked esetleg lenne, akkor tesz róla, hogy kitöltsd valami hasznossal. A hasznos persze csak akkor hasznos, ha az ő fogalmai szerint is az. – Viszont a munkámat imádom, még ha nem is a legbefogadóbb a közösség. A főnök lánya pozíció nem a legközkedveltebb... És veled mi a helyzet? – kérdezek vissza, és igen, húzom az időt a meghívóval. Attól csak még valósabb lesz, pedig már így is épp elég valós. A bor legalább tényleg kiváló, és valószínűleg apa nem is fogja díjazni, hogy csak úgy elhoztam, de... viselje el. Örüljön, hogy ilyenekben kimerül a lázadozásom.
- Tündér vagy – veszem el a bort tőle mosolyogva, egyetértően bólintok. – A legjobb évjárat, a legjobb évjáratnak – egyelőre a konyhapulton hagyom a bort, hogy a körbevezetés után visszatérhessünk rá. Örülök, hogy borozunk, a bor ellazítja az embereket és bár egyáltalán nem izgulok most már, hogy itt van, mégis jobban ki tudjuk beszélni a történéseket alkohollal a szervezetünkben. Biztos, hogy van mit mesélnie. - Jaj, hagyjad már – hessegetem el egy legyintéssel, aztán rá mosolygok. – Ideje volt, hogy összeüljünk, és jelenleg nem tartozok a legelfoglaltabb emberek közé. Örülök, hogy itt vagy – biztosítom róla, és egy fikarcnyit sem hazudok. Az én életemben jelenleg éppen leülepedtek az események, bár úgy érzem, újabb vihar közeleg, de annyi biztos, hogy pillanatnyilag nagyon ráérek. Figyelemmel hallgatom, a szüleire tett megjegyzésére mosolyogva bólintok; persze, hogy ismerem őket és minél idősebb az ember, annál nehezebbé válik velük lakni. Megfordul a fejemben, hogy rákérdezzek, mit művel otthon ennyi idősen ennyi pénzzel, hiszen biztosra veszem, hogy ahogyan én is amint szépen megkértem apucit, kaptam egy lakást, neki sem kellene annyira megerőltetnie magát egyért. Végül inkább belekortyolok a borba, a tolakodó kérdéseket meghagyom későbbre. - Hát, bármit is gondolnak, attól még te vagy a főnök lánya – vigyorgok rá és vállat vonok; ha valaki csak emiatt olyan, amilyen, hát kit érdekel? Barátságosak vele, vagy sem, ő akkor is felettük volt állni, azokkal pedig, akik alattunk vannak, nem is érdemes foglalkozni. – Az a lényeg, hogy a munkádat élvezd, mert különben nem ér semmit – és én pont ezért nem voltam hajlandó üzleti diplomát végezni, hidegen hagyott az egész. - Velem minden a legnagyobb rendben van – újabb korty bor. – Igazából már-már meglepően rendben – teszem hozzá elmerengve, velem nem szokott ilyen történni. Valami mindig zajlott, éppen drámai párkapcsolatban voltam, vagy valakinek a szeretője voltam, vagy éppen nekem volt szeretőm, és állandóan gördült utánam ez a jó sok szarral megpakolt hintó, most viszont minden elült, elnémult. Vihar előtti csend. – Jövőre meg szeretném csinálni a mesterképzést, de egy év szünetet szerettem volna tartani… a legfrissebb hír talán az, hogy Clemi és a vőlegénye hazaköltöznek – Addie tisztában volt a nővéremmel való viszonyomról, ami igazából nem is volt azon kívül, hogy néha összeszólalkoztunk az erőteljes nézeteltéréseink miatt. Arról mondjuk elfelejtettem beszámolni, hogy majdnem szexeltem a vőlegényével, de egyelőre úgy terveztem, erről tartom a szám és meglátjuk, mi történik, ha végre beköltöznek az új manhattani otthonukba. - De kit érdekel a munka, nem? Arról beszélhetünk eleget a családi összejöveteleken – kacsintok rá. – Mesélj inkább a brit fiúkról, egyet se hoztál haza magaddal? – a magunkfajta nők mindig azért szinglik, mert úgy döntenek; szépek vagyunk, rohadt gazdagok és még okosak is, egész csokornyi férfiból válogathatnánk, ha kapcsolatot szeretnénk, de tudomásom szerint Addie szingli, csak úgy, mint én. Most pedig kitárgyaljuk a férfiakat, hiszen van ennél szaftosabb téma?
- Igen, én is valami ilyesmire gondoltam, mikor választottam – nevetem el magam, ahogy a legjobb évjáratnak titulálja magát. Egyébként tényleg a legjobb éveinkben vagyunk, nem? Mármint... fiatalok vagyunk, szépek, gazdagok, mi baj lehetne? Kár, hogy ezzel járnak is dolgok, és nekem most bajom is van. Szerencsére ez nem általános. – Nagyon ideje volt – értek egyet bólogatva, mikor megnyugtat, hogy nem borítottam fel a napját az én kis spontán ön-meghivatásommal. Mondjuk ha nem ajánlja fel, hogy hozzá jöjjek, akkor választottunk volna valami éttermet, vagy hasonló, szóval ha nem akarna itt látni, nem lenne muszáj, és ezt szerintem ő is tudja. Rosie mindig is könnyebben vette ezt az egész mi mocskosul gazdagok vagyunk, mások meg nem dolgot. Nem tudom, hogy csinálja, én attól tartok túlságosan figyelek arra, mit gondolnak rólam mások. Nem tehetek róla, arra neveltek, hogy igyekezzek mindenkinek megfelelni. Lehetetlen, tudom. – Épp ez a baj, még kezdő vagyok, és sosem tudom, hogy azért bólintanak rá valamire, mert tényleg rendbe van, vagy azért, mert nem mernek rábólintani. Jó szeretnék lenni abban, amit csinálok, de senki sem... tanít – fintorgok kicsit. Azzal alapvetően nincs bajom, hogy kicsit távolságtartóan kezelnek, Angliában nőttem fel, nekem ez a standard. De nem akarok szakbarbár lenni, ha egy mód van rá. Mondjuk lehet, hogy lassan tök mindegy, mert ha a leendő férjem mondjuk nem new yorki, vagy egyenesen nem akarja, hogy dolgozzak, akkor szívtam így is, úgy is. - Tényleg? Semmi izgalmas pasidráma? – húzogatom a szemöldököm sokatmondóan. Nála általában van valami pasidráma, vagy legalább valami szaftos sztori. Nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem általa a férfiakról az évek során. Akármilyen szánalmasan hangzik is. – Clemi hazajön? Hajjaj... Mondjuk... gondolom nem a szomszédba költöznek, New York meg szerencsére elég nagy, nem? – próbálom pozitív oldaláról megközelíteni a dolgot, de nem tudom, mennyire sikerül. Nincs testvérem, szóval nem igazán értem a viszonyt kettejük között, de Clemit annyira nem kedvelem. Lehet, hogy csak szolidaritásból, nem tudom. Az biztos, hogy telefonon ünnepeltünk, mikor kiköltözött a családi házból. Aztán sikeresen megadja nekem a tökéletes felütést a meghívó átadására, ami után már kínos lenne nem megtenni, szóval... egy sóhajjal a táskám után nyúlok, és előszedem a borítékot. – Ha már családi összejövetel és pasik... – mondom nem túl lelkesen, ahogy átnyújtom neki a meghívót, benne a nem is olyan soká lévő időponttal, helyszínnel, és a nagyon ködös „Armand és Melanie Northrop szeretettel meghívja Önt és családját lányuk, Adaleide Josephine Northrop eljegyzési partijára!” sablon szöveggel. Pár nap, és a köreinkben mindenki aki számít, kap egy ilyet, kivéve aki a leendőbelimtől kapja majd. Hogy én mennyire nem repesek... – Többek között ezért éreztem sürgősnek, hogy találkozzunk végre – teszem hozzá, miközben bontogatja. Szerintem ő is sejteni fogja, hogy nem csak úgy véletlenül velem volt a meghívó, hanem azért jöttem, hogy odaadjam. Nagyon remélem, hogy ott lesz velem aznap. Már amennyire ott lehet. Apa iderepít pár gimis, meg egyetemi barátnőt is, de... ők nem igazán értenék. Velük nem tudok igazán őszinte lenni.
Elgondolkozok a problémáján, a baráti körömben általában én vagyok az, aki előrukkol a megoldással, vagy legalább a javaslattal, mihez kezdjünk… valószínűleg nem azért, mert egyedül én gondolok ki valamit, de én ki is merem mondani, legyen az bármennyire is necces. - Miért nem szúrsz ki valakit, akinek elég tapasztalata van és őszintének tűnik, és kéred meg rá, hogy veled se fogja magát vissza? – nem is eget rengető az ötlet, bár lehet, hogy ez már Addie fejében is megfordult és semmi újat nem mondok neki. Néha viszont az orrunk előtt lévő, legegyszerűbb utat rejtjük kételyek és túlgondolás mögé, ki tudja? – Talán még egy pontot is nyersz, ha látják, hogy tényleg komolyan gondolod, hm? – kacsintok rá bíztatóan. Bizony, nem könnyű apuci pici lányának lenni. Elnevetem magam a kérdésére, a fejemet ingatom és belekortyolok a borba; valóban jó évjárat, de hát nekünk mindig és mindenből a legjobb jár, nem? - Jelenleg az égadta világon semmi – elgondolkozva meglötyögtetem az italomat. – de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan mélyen valami szartengerben leszek megint – ismerem be régi barátnőmre pillantva és iszok erre a bejelentésemre. Damoklész kardja a fejem felett lebeg, és van egy olyan sejtésem, hogy a nagyon közeli jövőben lecsap majd. – És te leszel az első, akinek mindenről beszámolok. Nem tudom, hogyan sikerült a legtöbb barátnőmet is a nővérem ellen hangolni valamilyen szinten, de semelyikük nem kedvelte; talán az, ahogyan beszéltem róla, vagy csupán bajtársiasság, esetleg tényleg bajuk volt az én mindig kedves, figyelmes és legfőképpen NAIV nővéremmel. - Attól tartok, kettőnknek nem elég nagy – ismerem be egy fintorral, már előre félek a viszont látástól, mert biztos, hogy köteles leszek majd valami családi összetalálkozásra elmenni és még csevegni is a nővéremmel pár szót, abból pedig megint veszekedés lesz magunkat ismerve. Homlokom ráncolom, mikor a táskájáért nyúl és egyből elfog valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés. Gyanakodva sandítok rá, aztán gyorsan felnyitom a borítékot és kihúzom belőle a finom tapintású papírt, ami egy… nagyot pislogok, újraolvasom, meg megint és megint, harmadszorra már kénytelen vagyok hinni a szememnek. - Természetesen ott leszek – teszem magunk mellé a meghívót, felé mutatom a poharam, megemelem egyfajta parancsként, hogy most nincs ideje csajoskodni, és lehúzom az egyáltalán nem lehúzásra szánt bort. Leteszem a poharat a kanapé mellé, ha kell, magam veszem ki Addie kezéből az övét, aztán mindkét kezét a kezembe fogom és finoman megszorítom. - Erről már meséltél volna, hogyha a te szánt szándékod, de legjobb tudomásom szerint szingli vagy, szóval mi ez az egész? – aggódva fürkészem az arcát, a tény, hogy emiatt sietett ennyire hozzám, összefűzve azzal, hogy rohadtul nem tervezett mostanában esküvőt magának, bőven elég ahhoz, hogy leszűrjem, nem ünnepelni jött, de több infót akarok. – Mindent tudni akarok, aztán majd együtt mindent ki is találunk, hm? – mosolygok rá bátorítóan. – Kezd a legeslegelején, kinek az ötlete ez az egész? Ki a faszi?
Ahogy megoldást-félét kínál a problémámra, pár pillanatra lesütöm a tekintetem, és csak aztán nézek rá újra. Kicsit rajtakapottan mosolyodom el. – Mert mi van, ha minden rossz, amit csinálok? – vetem fel, mert igen, ez az a félelem, ami miatt nem kértem még ténylegesen mások véleményét a munkámmal kapcsolatban. A gyakorlataimon jól teljesítettem, de ott az egyik egy élelmiszercég volt, a másik pedig egy divatcég. Merőben más téma, mint a repülőgépek, mondhatom. – Persze előbb utóbb meg fogom tenni, csak... egyelőre egyszerűbb homokba dugni a fejem, azt hiszem. – De még mennyivel egyszerűbb, még ha így a kollégákkal annyira nem is barátkozom össze. Ott van Anthony, ő... barát. Féle. Legalábbis eddig az volt, most elég furcsa a helyzet. Tök mindegy, fene tudja, meddig dolgozhatok még egyáltalán. A nagy szemöldökhúzogatás végére fent ragad a szemöldököm, mikor megerősíti, hogy semmi pasiügy. Hát ez... annyira nem megszokott. – Mármint tényleg semmi... vagy semmi említésre méltó? – kérdezem, csak úgy a pontosítás kedvéért, szabad kezemmel nem túl szalonképesen gesztikulálva, mire is értem. Ilyet is csak vele csinálok, egyébként nem szokásom nyíltan beszélni az... ilyesmikről. De vele valahogy könnyen jön. – Ez valami megérzés, vagy tervezel valamit, csak még nem tudod, bejön-e vagy sem? – kérdezem elvigyorodva. Csak úgy nem szokott megának megérzésből szartengert jósolni, inkább úgy van vele, hogy mindenből győztesen jön ki. És többnyire igaza is van. – Na... Még mindig elköltözhetsz te. De kérlek, ne menj messzire. A brit egyetemek jók, ha tanulni akarsz például– javaslom kicsit viccelődve, mikor azt mondja, a nővérének és neki egyszerre nem biztos, hogy elég nagy New York. Mekkora fintora lenne a sorsnak, ha ő pont most döntene úgy, hogy az Egyesült Királyságba költözik, mikor én végre hazajöttem? Nézem, ahogy a meghívót olvassa, és gombóc van a torkomban, nem tehetek róla. Nem egy vidám meghívás. Ezt valószínűleg ő is érzi, épp ezért legszívesebben elbőgném magam, mikor kezdetnek azt mondja, ott lesz. Nem bőgök. Az nem szép. Csak bólintok egyet, eléggé keserűen mosolyogva, aztán követem a példáját, és én is lehúzom a poharamban maradt bort. Örömmel adom oda a poharam is utána, meg a kezeim is, mikor megfogja, és attól tartok, kicsit reszket is. Amiről nem voltam hajlandó beszélni anyával, ami sok szart visszatartottam az utóbbi két hétben... Mindent tudni akar. – Ki másé, mint a kedves papáé? – kérdezem keserű felhanggal. – Ez nálunk... családi hagyomány. Gyerekkorom óta tudom, hogy így lesz, de mikor két hete bejelentette, mégis... Nem is mondják meg, ki lesz az. Látod, a meghívón sincs rajta. És tudod, mi a leggázabb? Hogy még csak... nem is vagyok szingli. Van egy a srác a cégnél, és már egy hónapja... Teljesen belezúgtam. Erre... meglepetééés... – húzom el gúnyosan a végét. Mintha erre várt volna apa, vagy nem tudom.
Elnevetem magam, amikor tulajdonképpen lebuktatom; nem rajta nevetek, inkább azon, mennyire belenyúltam a dolgok közepébe. Hát persze, senki sem szereti a kritikát, véleményem szerint az építő jellegűt is borzasztóan nehéz elviselni sértődés nélkül, főleg, ha olyanról szól, amibe energiát és időt fektetünk. - Miért, mi vagy te, strucc? – bököm meg finoman a felkarját, magamat ismerve ilyenkor kell még egy kis lépést adni, hogy fejest tudjon ugrani a mélyvízbe. Általában én magamat szoktam belelökni, ha mással nem is, egy pohár borral, de Addie olyan mázlista, hogy itt vagyok az életében. - Háááát – kezdek vigyorogni, mikor átvált jelbeszédre, oldalra billentem a fejem és elgondolkozva tekerek egy hajtincset az ujjam köré; mérlegelek, végül úgy döntöm, megosztom vele a legújabb szerzeményemet, mert miért is ne? – Múltkor hazahoztam egy rockert – hajolok közelebb, mert ez annyira izgalmas, meg újdonság, hogy úgy érzem, közelebbről kell mesélnem. – De olyan igazi, tapló, rosszarcú, tetovált – vigyorgok izgatottan, mint valami kisgyerek, aki hatalmas titkot mesél a másiknak a játszótér eldugott sarkában. – Nem tudom, mi ütött belém – dőlök hátrébb és törökülésbe fonom a lábam. Addie tudja, mennyire nem az én tipikus köröm, én a kifejezetten szép, tetőtől talpig tökéletesre vágott hajú, reszelt körmű, drága parfümillatú faszikat szoktam összeszedni. Szeretem őket, ők is engem. – Azt hiszem, kellett valami izgalmas újítás, és – kört formálok hüvelyk és mutatóujjammal, felmutatom a levegőbe és elégedetten bólogatok mellé. – de továbbra sincs semmi komoly – zárom le a témát. Soha nem szerettem a komoly dolgokat, mert a legtöbb férfinek a nők csak trófeák, akiket előbb, vagy utóbb, de megunnak fényezni és újat akarnak nyerni; én tudok élni a ténnyel, hogy egy új, csillogós, izgalmas trófea legyek, de nem szeretnék megporosodni valakinek a polcán, amíg ki nem dob egy nagytakarítás során, mert attól az érzéstől félek. - Megérzés – somolygok egy mosollyal, pedig a téma egyáltalán nem ad okot mosolyra. Elég csúnya dolog, ha őszinték akarunk lenni. – Maradjunk annyiban, hogy meglátjuk, mi sül ki abból, hogy Clemiék hazaköltöznek – egyáltalán nincs szándékomban keverni a szart körülöttük, de én azt vallom, hogy nincs olyan titok, ami nem derül ki, és a mi kis titkunk a vőlegényével ki fog bukni valami ocsmány, otromba módon, ebben biztos vagyok. Picit még tartok is az egésztől. - Biztos, hogy nem költözök sehová, fantasztikusan érzem magam itt, ahol vagyok – nyugtatom meg mosolyogva. Ha valakinek mennie kell, az a nővérem lesz, de én maradok a káoszkupac közepén. – Egyébként is, hol találnék annyi lelkibajos embert bárhol máshol, mint itt? – ha valahol megéri pszichológusnak lenni, hát az kedves kis városunk, és egy részem már alig várja, hogy belevessem magam a pályafutásomba; csupán azért tartok egy kis pihenőt, mert tudom, hogy ha elkezdem, nincs megállás. Hüvelykujjammal megsimogatom a kézfejét, érzem rajta, hogy kissé remeg, de ha ennyiből nem állapíthattam volna meg, mekkora a baj, hát a feszültség, ami árad belőle, mindent elárul. Ha annyira jó hír lenne, nem várta volna meg az én kis beszámolómat, hanem letámad vele, és most tinilányokat megszégyenítve ugrálnánk a kanapén. - Ugh – forgatom meg a szemem a papájának az említésére. – Idióta férfiak – grimaszolok, nagyon nem tetszik, hogy néhányan még mindig úgy érzik magukat, mintha a középkorban élnénk, és dönteni próbálnak a női családtagjaik sorsáról. Haló, 2020, feminizmus, nők jogai? Mérges vagyok, amikor a családi hagyományt emlegeti, dühös, amiért a barátnőmet most akarják belekényszeríteni egy házasságba. Nem kapcsolatba, nem karrierbe, hanem egy rohadt házasságba, mégis hogyan jön ehhez bárki is? A kedves férj jelölt ebbe hogyan egyezhetett bele? – Hogy mi? – nagyokat pislogok, mikor közli, hogy még csak nem is szingli, forr a vérem a méregtől. - Ez nagyon nincs rendben – hangoztatom az egyértelműt és próbálom nem túl erősen megszorítani mérgemben a kezét. – A férfiak ostobák, egyáltalán mit gondol magáról a kedves jövendőbelid? – prüszkölök egyet, csuklóból lenézem, aki ebbe beleegyezett. Az nem igazi férfi. Bár milyen egy igazi férfi? Ugyan már. – Nézd, a férfiak lehet azt hiszik, ők hozzák a döntéseket, de mindig, mindig miénk a végső szó – készen állok harcba menni az oldalán, ha arra kerül a sor, az agyam már fűzi össze a szálakat, miféle nőies ellentámadásba lendülhetnénk. – Kell valami módjának lennie, hogy ne kelljen meglépned a dolgot. Mondjuk – hümmögve mérem végig, majd felcsillan a szemem. – Mit szólnának ahhoz, ha terhes lennél? Mármint, persze nem igazából… - dobom fel az elsőt a sok közül, ami eszembe jutott. Ha ők mocskosan játszanak, majd mi is.
Elnevetem magam, ahogy megbök, aztán színpadias mozdulattal büszkén felvetem a fejem, és a kezemmel hátracsapom a hajam. – Csak hogy tudd, csodálatos strucc lehetnék, ha szeretnék – közlöm vele, csak a miheztartást végett, bár aztán perce elnevetem magam, eléggé aláásva a gőgös hatást, amivel próbálkoztam. Félreértés ne essék, nagyon jól tudok gőgös lenni, de azért nevetve még nekem sem megy. Szükségem volt már erre a kis vidámságra, az utóbbi időben nem igazán jutott ki belőle. Tudtam, hová kell jönnöm. Ahogy Rosie közelebb hajol, én is azt teszem, összedugott fejjel hallgatom az aktuális pletykát, mint... mindig, mikor együtt vagyunk. Imádom a pletykáit, ő pedig imád megbotránkoztatni. Most is, jó hallgatóságként eltátom a szám, mikor mondja, kifélét szedett össze, mikor meg oda jut, hogy tapló, tetovált, oldalra dőlök a kuncogástól. Hát tényleg nem az ő zsánere, de igaza van, izgalmasan hangzik. – Na és? Érdemes volt elmenni vele egy körre? – kérdezem, megint a szemöldököm húzogatva, aztán az ő mozdulatát tükrözve feltartom a kezem, és bolondozva kisebbre-nagyobbra nyitom a kört a hüvelyk-és mutatóujjammal, nagyon célzatosan. – Na? Kábé??? – Kicsit tininek érzem magam, akkoriban volt szokás, hogy méregettük, ki mekkorát látott. - Hát... elvileg ő is felnőtt az évek során. Nem lett elviselhetőbb? – kérdezem bizonytalanul. Sosem álltam közel Clemihez, nem is próbálkoztunk, mi voltunk egymáshoz közel korban Rosie-val, természetesnek tűnt, hogy egymással barátkozunk, és nem vele. Mivel a két testvér sosem volt igazán jóban, nehéz lett volna mindkettővel kijönni. Nem mintha lett volna köztünk súrlódás, egyszerűen csak... látom, mit nem szeret benne Rosie. – Egyrészt örülök, mert már-már magamra venném, ha most meg te tűnnél el, mire visszajövök, másrészt viszont le kell szögeznem, hogy hidd el, a briteknek is van épp elég nyomoruk. Annyi elfojtást még életedben nem láttál, amit ott kezdettől belenevelnek az emberbe – forgatom a szemem. Maradjunk annyiban, hogy arrafelé én vagyok a laza, pedig EGYÁLTALÁN NEM vagyok laza. De megölelek embereket, meg ilyenek. Valami fura okból az, hogy Rosie ennyire kiakad a helyzetemen, engem kicsit... megnyugtat. Vagy nem tudom. Mert nyugodtabb nem leszek, viszont elmondhatatlanul jól esik. Még akkor is, ha az eszem tudja, hogy nem bújhatok ki az eljegyzés alól. Nem tehetem meg a családommal, a nevemmel, a cégünkkel. Abban a világban, ahol az ilyenek számítanak, tönkretenném magunkat. És nekem számít a családom sorsa. A terhesség ötletére kissé hisztérikusan felnevetek, aztán a kezét felemelem, és kicsit neki dörzsölöm az arcom. – Köszönöm. El nem tudom mondani, mennyire jól esik a reakciód, végre úgy érzem, nem én vagyok az elcseszett, hanem talán a családom – mondom szomorúan mosolyogva, aztán leengedem a kezünket. – De... én tényleg tudtam, hogy ez lesz. Igazából már hamarabb meg kellett volna történnie, tizennyolc éves koromban. Nem véletlen, hogy sosem voltak komoly kapcsolataim, én... így készültem. Tudom, hogy rosszul hangzik azok után, ahogy most elmondtam, de... nem fogok megpróbálni kibújni ez alól. Nem azért jöttem, hogy segíts kiszállni belőle, hanem valakiért, aki... megért kicsit. Akivel kiadhatom magamból ezt a hatalmas frusztrációt, ami bennem van, mióta csak bejelentették, hogy megvan a jövendőbelim, és nem, még mindig nem tudhatok róla semmit, és nincs beleszólásom. Anya szerint nem lesz baj. De láttad már apát, nem egy szépség, anya mégis beleszeretett végül, szóval... nem tudom. Fejben már ott tartok néha, hogy mi van, ha egy arab sejk, vagy valami hasonló hülyeség? Európai? Megint mehetek el innen. Vagy ha valami vén kujon? Vagy hülye? Nehezen tolerálom a hülyéket. Jó, nem gondolom igazából, hogy apa hülyét választana, elvégre a leendő férjem lesz a cég új vezetője, ha ő visszavonul. És a legrosszabb, hogy mindezt mindig is tudtam, de nem idegesített ennyire, most viszont itt van Anthony... Szeretem. Folyton ő jár a fejemben, hiányzik, ha nem vagyunk együtt, megnevettet, önmagam lehetek mellette. Nem is akartam ezt az egészet. Egyszerűen csak... megtörtént. Uhh... Még bort? – nézek rá reménykedve. El akarom felejteni alapvetően ezt az egészet. – Azért ne hagyd abba teljesen az ötletelést, ha valami elviselhetetlen alak, lehet, hogy mégis menekülök– poénkodok gyengén.
- Csodaszép, szőke strucc – bólogatok, megpróbálom komolyra venni a formát, de én is nevetésben török ki; talán nem is mi vagyunk annyira viccesek, csupán elönt az endorfin, amiért végre újra itt ülünk testközelben és úgy beszélgetünk, mintha nem választottak volna el minket hosszú külön töltött évek. - Hát… - kuncogok még mindig, mintha körülbelül az első alkalmamról beszélnék és mindkét tenyerem kiegyenesítem, próbálom belőni, mit lőttek be nekem pár éjszakával ezelőtt. Mikor úgy érzem, sikerült bemérnem körülbelülre, az arcom elé tartom a kezeim egy széles vigyorral. - Eh – legyintek grimaszolva. – Karácsonyonként látjuk csak egymást, meg a szülinapokra hazajön, de nem szoktunk beszélgetni. Ő elvan anyával, én meg apával, néha összeveszünk a hülyeségein, de ennyi – nem tudom, mennyire normális egy ilyen testvéri kapcsolat, mert a mi köreinkben a normális család fogalma már jó ideje kiveszett; bármerre is nézek az ismerőseim körében, valami mindenkinél elbaszott. - Ne aggódj, eszem ágában sincs most, hogy mindenki hazajön, elmennem innen… ne is próbáld meg érdekessé tenni – emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjam. – majd kiruccanunk egyet ketten nyaralni, úgyis évekig terveztük, hogy meglátogatlak, aztán soha nem sikerült összehozni – nem tudom, miért nem fért bele egyetlen nyarunkba se, de hát elfoglalt emberek vagyunk, nem olyan egyszerű az életvitel, amit folytatunk. - Persze, hogy nem te vagy elcseszett – nem próbálom meg bármiféle vicces, könnyed vagy csipkelődő megjegyzéssel enyhíteni a helyzet súlyát, mert az nem én lennék és ezt nem is lehet. Kényszerházasságok a huszonegyedik században, gyönyörűek vagyunk, tapsot az emberiségnek. Nem tudom, hogy szomorú vagy mérges vagyok-e inkább, miközben végighallgatom; tudtam, hogy ilyenek történnek, de soha nem számoltam azzal, hogy mondjuk pont Addie lesz egy ilyen idiótaság áldozata és fogalmam nincs, mit tennék a helyében. Valószínűleg minden tőlem telhetőt, hogy ne történjen meg az esküvő. - Nem tudom, Addie – pattanok fel a kanapéról és idehozom magunknak az egész üveg bort, a kezébe nyomom mindkettőnk poharát, hogy tartsa, míg igen bőséges adagot töltök ki mindkettőnknek. – Oké, addig még azt is mondom, hogy elfogadod, hogy oké, jól van, csináld, itt leszek melletted – nagyot kortyolok a borból, mert bár a barátnőmnek nagyobb szüksége van rá, azért én is szívesen leiszom magam vele. – De. Tudod jól, hogy nem hiszek az örökké tartó, szőke herceges szerelemben, de tegyük fel, hogy neked most van egy szőke herceged – megint tartok egy hosszabb szünetet, mert alaposan kifosztott a szavakból a döbbenet és nem is tudom, hol kezdjem a helyzet kielemzését. - Oké, szóval – köszörülöm meg a torkom, újabb korty a borból. – Kezdjük azzal, hogy itt vagyok melletted, bárhogyan is lesz. Összeházasodtok, oké… az nem jelenti azt, hogy egymásba kell szerelmesnek lennetek, ez egyértelmű, de van egy olyan érzésem, hogy ez a híres Anthony nem szeretné élete végéig a titkos szerető címet. Akkor ebből jön az, hogy hajlandó vagy lemondani róla? Nem mondom, hogy rossz ötlet, mert a szerelem csak tönkretesz mindent – tudja nagyon jól, mi a véleményem arról, hogy engedjünk az érzéseinket és elgyengüljünk, meg sebezhetővé váljunk és pofára essünk, meg mindenféle borzalmak, de ha egyszer szerelmes? A következő pontig kicsit elhallgatom, iszom a bort és nem tudom, mit mondhatnék, mert újból és újból lepörög a fejemben a hír és hatalmas, neonfényes kérdőjelek tömkelege követi. Hálát adok apámnak, amiért esze ágában sincs a pici lányának férjet keresni, mert egy kényszerházasságnál még a csalódás is jobb - Először is, amint találkozol vele, fel kell, hogy hívj, és ki kell tárgyalnunk az egészet, meg eldönteni, hogy hajlandó vagy-e tényleg bevállalni, mert ha nem, mindent meg kell tennünk azért, hogy elüldözd. Semmi ötleted nincs, ki lehet az? Biztos, hogy nem arab sejk – vigyorodok el bíztatóan. – A végén még egészen jól is kinézhet… nem mintha ez javítana a helyzeten, de nem is fog rontani – próbálom egy nagyon picit szebbé festeni a szituációt. – Annyira nem lehet öreg sem, fiatal sem, és hülye sem… de nem hiszem el, hogy nem mondják el – újból magamhoz veszem a meghívót és átolvasom, mintha a sorok közé oda lenne írva titkosírással, ki a szerencsés fickó, de természetesen nem járok sikerrel, csalódottan dobom vissza magam mellé a papírt.
Mivel nekem nincs testvérem, nem igazán tudom, milyen velük a jó vagy a rossz kapcsolat. Amennyire látom másoknál, elég széles skálán mozog, hogy viszonyulhatnak egymáshoz. Rosie és Clemi sosem volt az a testvérpár, akik miatt bánnám, hogy egyke vagyok, ellenben néhány barátnőmmel. Ettől függetlenül... ha törik, ha szakad, Rosie pártján vagyok, mert hát erre vannak a barátok. – Hmm... nem feltétlenül kell ennek változnia, nem? Úgy értem... senki nem kényszerít, hogy keresd a társaságát, még ha a szomszédba is költözne – mutatok rá. Persze könnyebb kerülni, aki másik államban van, de egy házon belül is sikerülhet, én sem beszéltem apával, mióta bejelentette az eljegyzésem időpontját. Szegény anya közvetít közöttünk, de nem tudom, meddig kerülhetem még. Mindegy. – Anglia nyáron? – fintorgok, mint aki büdöset szagolt, bőven eltúlozva. – Nyaralásra hagyjuk meg a jachtos óceánjárást, ha lehet, Angliába meg ruccanjunk át egyszer egy hosszúhétvégére – javaslom, mint alternatívát. Én szerettem, de nem nyáron. Nyáron csak... párás, felhős, büdös. Még az ott lakók is menekülnek nyáron a Brit Szigetekről. Egy jachton heverészni valami meleg-áramlatos helyen... máris jobban hangzik. Engedelmesen tartom a poharainkat, hogy utántöltse őket, aztán pedig lehúzom vagy a felét, pedig nem egy kicsi pohár, és nem is töltött bele keveset. Azt hiszem, mióta megtudtam ezt az egészet, pontosan ez hiányzott. Már nem a bor, hanem valaki, akivel őszinte lehetek... ÉS a bor. – Tudod, hogy én sem – mondom halkan, a poharamba bámulva. Mert nem, nem hiszek a szőke hercegben, és Anthony sem az. Hanem egy kedves, aranyos srác, aki mellett boldognak érzem magam. Aki mellett boldognak éreztem magam. Nem mondok mást, csak kortyolok még egy kis bort. Enyhíti a görcsöt ott, ahol a gyomromnak kellene lennie. Aztán Rosie folytatja, és biztosít róla, hogy mellettem van, akárhogy is, és erre felnézek, kicsit könnyes szemekkel rámosolygok. Valamiért úgy érzem, szükségem is lesz rá. – Nem tudom... Nem mondom, hogy Anthony az igazi, fogalmam sincs, mit kéne éreznem, ha ő a Nagy Ő. De boldoggá tesz. Folyton le akarom csókolni azt a hülye vigyort a képéről, ha csak látom. Egyéb dolgokról nem is szólva. Még nem mertem elmondani neki, pedig odabent a cégnél is lesz, aki meg van hívva az eljegyzésre, szóval nemsoká kipattan... Uhh... már előre látom a kirúgott kiskutya tekintetet, amit kapni fogok – temetem az arcom a szabad tenyerembe. Nem fogja érteni ezt az egészet. Mondjuk... nem ő az elcseszett. - Nem kell, hogy felhívjalak, ott leszel, mikor találkozom vele... – intek a fejemmel a meghívó felé. Igen, akkor és ott fogom először látni. Bár a kérésemre megfontolták, hogy azért az első találkozás legyen kicsit privátabb, csak a család a különteremben. Milyen jó fejek, nem? – De nem hajlandóak előre mondani semmit, még anyából is csak annyit tudtam kihúzni, hogy „nem fogok csalódni”, ami fogalmam sincs, mit jelenthet... Ha találkozunk, és zsigerileg nem jön be, biztos lehetsz benne, hogy nem hagyom magam. Egyelőre sodródom az árral, de valaki olyanhoz hozzámenni, akit el sem tudok viselni... Nem hiszem, hogy ennyire kegyetlenek lennének a szüleim. Szeretném hinni, hogy nem azok, még akkor sem, ha régimódiak mint a fene, és fura módon mutatják ki, hogy szeretnek és törődnek velem, a jövőmmel. Mert ez alapvetően részükről az, csak... Ahh nem tudom, kérdezz meg egy hónap múlva – sóhajtok fel a végére, aztán lehajtom a maradék borom. – Bonthatunk egy másik üveggel? – nézek rá, felmutatva a kiürült poharam. Láttam, hogy amit hoztam, az az előző bőséges öntés alkalmával ki is ürült. Fél üveg bortól mondjuk nincs is semmi bajom. Majd háromnál kezdődnek a bajok...
- Hála az égnek nem a szomszédba költöznek – mosolygok, mert belegondoltam, mennyire kellemetlen lenne az egész szitu; biztosan minden egyes nap egymásba botlanánk, ott lebegne köztünk a nagy titok és miközben én az én életemet élném, Clemi meg az övét, páholyból nézhetném, hogyan hullik ki Tim összes haja évről évre. A második babát már biztosan kopaszon fogadja, ha végre hajlandó elvenni a testvéremet. - Ez egy fantasztikus ötlet – érintem meg elismerő mosollyal Addie térdét a jachtos nyaralásra és elönt az izgalom. Létezik egyáltalán jobb dolog egy luxushajón tölteni a nyarat, egész nap bikiniben, koktélokkal a kezemben, hozzánk hasonló gazdag idiótákkal? Kétlem. - Akkor tudod, mit kell tenned – húzom el a szám, most aztán tényleg nagy falatot kapott, akarata ellenére és annyira, de annyira örülök, hogy engem elméletileg nem fenyeget ez a veszély. A szerelemé sem, az elől alaposan elzárkóztam, mert megijeszt és senki nem fog az ötven lakaton áttörni, ami mögé bezártam az érzéseimet. Azok az enyémek, csak az enyémek, senki nem fog sáros cipővel áttrappolni rajta. – minél előbb közöld vele te, mert ha másoktól fogja megtudni, utálni fog – egyértelmű, teljesen felesleges kimondani, de fontosnak tartom, hogy ne féltegessem most az egyik kedvenc barátnőm érzéseit. Attól tartok, ha ezt tenném, akkor ő is megengedi majd magának, hogy ne nézzen teljesen szembe a jéghideg valósággal, azt pedig nem akarjuk, nem? - Atya ég – nézek a plafonra, hátha leküldenek valakit segíteni köreinkbe; most komolyan az eljegyzési partijukon kell szembe találni magát a Szörnyeteggel vagy Gastonnal? Nem is tudom, melyikük lenne jobb. – Nem is értem, jogod van tudni, hogy ki fog elvenni, ha meg „nem fogsz csalódni”, akkor biztosan nem menekülsz vissza Angliába inkognitóban, ha megtudod – prüszkölök és próbálom magamban tartani a véleményem a családjáról, meg arról, hogy szeretik annak ellenére, hogy belekényszerítik egy házasságba egy idegennel. A család tabu; mindig őszinte vagyok a barátaimmal, ha valaki a véleményemet akarja, én nem fogom palástolni sem a negatívat, sem a pozitívumokat, de a családjukat soha nem szidnám, bármit gondolok. Miért nem? Mert az enyém is ugyan annyira elbaszott és bár Clemit kibeszélem és panaszkodok rá, mások véleményétől megvédeném, mert a családunk szent és sérthetetlen kívülállók számára. Talán ezért velem csalta meg a vőlegénye a nővéremet, mert az nem akkora árulás. - Hát hogy ne bonthatnánk – kacsintok Addiere és felpattanok, újabb üveg bort kutatok elő a konyhában, azonos típust, mert úrinők vagyunk, akik nem keverik az alkoholt, legalábbis fényes nappal. Elmerülök a saját gondolataimban, míg az üveg nyitásával foglalatoskodok és próbálom a fejembe sulykolni, hogy ez a barátnőm döntése, nem az enyém és bármennyire is ellenzem a dolgot, ha ő hajlandó a házasságra, akkor abban kell mellette állnom és támogatnom. Támogatás, Rosie, nem harc. Visszavarázsolom a mosolyt elkomorodott arcomra, mire visszaérek a kanapéhoz, újratöltöm a poharakat és koccintásra emelem az enyémet, mielőtt úgy kortyolnék bele, mintha gyümölcslevet innánk. - Mesélj nekem erről a lovagodról – fészkelődök addig a kanapén, míg teljes testemmel felé nem fordulok, törökülésbe keresztezem a lábam és várakozó mosollyal nézek a szöszire. – ne csak a szar dolgokról beszéljünk, mindent tudni akarok.
- Biztos? Azért ezek után azt mondom, egyeztessetek – mondom viccelődve, látva a mosolyát. Érdekes egy kapcsolatuk van, sosem értettem igazán, talán mert én egyke vagyok, és így soha nem is fogom. Talán csak nem tudok valamit, ami köztük zajlik. Elvégre nem kell mindent tudnom. Akárhogy is, ebben a témában legtöbbször igyekszem a pátját fogni, anélkül hogy túlzottan ellenséges lennék Clemivel, mert attól függetlenül, hogy fúj rá, még a testvére, szóval... vékony vonalon táncolok. – Ugye?! Ezt akartam egyébként lekonkretizálni egy ideje csak... hát igen, nem jött össze a találkozó. – Most meg fene tudja, mi lesz, mióta apa bejelentette, hogy férjhez megyek záros határidőn belül, nem tudok semmit. Kicsit csalódottan nézek rá, mikor arra biztat, hogy mihamarabb valljak Anthonynak, mert... reméltem hogy lesz valami jobb ötlete. – Mindenképp utálni fog – biggyesztem le az alsó ajkam, mint egy durcás kisgyerek, de Rosie-val lehet, ő ismert már akkor is, mikor tényleg durcás kisgyerek voltam. Együtt voltunk durcás kisgyerekek. – És amint elmondom, nem lesznek vigyorok, nem lesznek csókok, nem lesz... semmi egyéb. Pedig szeretem őket. Miért, ó miért kellett nekem ebbe a hülyeségbe belemennem?! – teszem fel a költői kérdést, fáradtan megdörzsölve a homlokom. Nem mintha Anthony ne sejtené, hogy van valami, nem hülye, vagy figyelmetlen. Ma is kérdezte, nem ülünk-e be valahová munka után, és megint lepattintottam, ahogy tegnap meg tegnapelőtt. Szóval már kaptam elég kirúgott kiskutya tekintetet a héten, köszönöm szépen. - Valami olyasmi a cél, hogy tényleg az első benyomásom számítson róla, ne az, hogy miket sikerül megtudnom innen-onnan. De ez mekkora hülyeség már? Ted Bundy is nagyon szimpi elsőre, mégis minimum harminc nőt megölt! – forgatom a szemem, szerintem jogos felháborodásomban. Értem, ők miért gondolják, hogy ez milyen jó, meg romantikus, meg ők is így találkoztak, de akkor is! Nem lehet engem is megérteni? Legalább... nem tudom. Egy képet mutathatnának róla. Attól még a nevét nem tudnám, és nem tudnék utána kérdezni, nem? Hol itt a kompromisszum? Mint a megváltást, úgy várom a következő pohár bort, mert minél többet beszélünk róla, annál nagyobb őrültségnek tűnik az egész, viszont minél többet iszom hozzá, annál inkább... el tudok távolodni tőle. Valahogy. Mikor megkapom, alaposan meg is húzom a poharat. Ahogy Anthonyra tereli a szót, akaratlanul is szélesen elmosolyodom, a fejem a háttámlára ejtve, az arcomba hulló hajam mögül nézek rá, majd produkálok egy színpadias sóhajt. – Ha egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, hogy cuki, ami tudom, hogy annyira nem lenyűgöző, mert kiskutyákra mondjuk, hogy cukik, de nem értheted, míg meg nem látod... Van ez a kétezer wattos mosolya, mogyoró zöld szemei, amik olyankor eltűnnek, csak egy csík marad, meg az a hatalmas vigyor, és... vicces. Kedves. De tényleg vicces, azon a megfájdul a hasam, könnyek szöknek a szemembe, úgy nevetek vicces. És a többiekkel ellentétben sosem bánt velem másképp, mint a többi kollégával... nos, egészen addig, míg meg nem csókolt, de akkor már vagy három hónapja dolgoztunk együtt, és... és... és tervei vannak, és úgy néz rám, mintha valami drágakő lennék. Sosem éreztem még magam ennyire... szeretve. Jajj Rosie... olyan elcseszett ez a helyzet... – sóhajtok fel megint, bár ez már szomorú, mert így a végére sikerül tényleg elszomorodnom. És káromkodok, ez már az alkohol hatása, meg hát a biztonságos társaságé, mert egyébként nem szoktam.
Kezdőlap
| 
