Elengedek egy elismerő bólintást a szavai hallatán, de többet nem kap. Végre nem én vagyok az agy és Lambi is tesz valami értelmeset ahelyett, hogy csak pofázik. Őszintén szólva már éppen itt volt az ideje. Tényleg nem várnám meg a narkós fószer feltámadását, ezek után már tutira nem fogná vissza magát. Na nem mintha eddig megtette volna, elvégre korábban is átüldözött minket a fél városon egy puskával a kezében, szóval ja... asszem felfogtam amit Lambert mond. - Jólvan bazdmeg... Azt hittem ez amolyan gyorsan be majd pedig gyorsan ki akció lesz. - Forgatom meg a szemem mielőtt még újra kutakodásba kezdenék és találnám meg azt a széfet, amit még ha bármiáron is, de kurvára ki fogunk nyitni. Felrobbantom ha kell. Mondjuk nem tudom mivel, de megoldjuk!
- Nem tudom. Nem sűrűn próbáltam még az emberkínzást... - Válaszolom némileg zavart tekintettel, fogalmam sincs miért kellene tudnom bármiről is. - Meg börtönben sem jártam még. - Teszem hozzá mert ha jól gondolom akkor ott tanul ilyesmit. - Sőt, olyan őrült sem vagyok, mint te. - Bököm még oda egy gúnyos mosollyal, pont mielőtt elkezdeném az elképzelt ámokfutásom, ami hamar kudarcba fullad. Kurvára nem tudom, hogy hogy kell ezt csinálni. Nyilvánvaló, hogy a kezeim nem ilyesmire lettek kitalálva, eskü éreztem ahogyan eltörnek még a csontjaim is. Hogy a fenébe csinálják ezt mások olyan könnyen? Sokkal egyszerűbbnek néz ki, mint ami. - Kurva anyád! - Kiáltok rá Lambira amikor röhögésben tör ki ahelyett, hogy hasznossá tenné magát és nem tudom... hozna jeget vagy valami. - Mindjárt te is kapsz egyet! - Amit talán jelen helyzetben még én sem gondolok komolyan, legfeljebb tökönrúgnám őt is... abban már kezdek egész jó lenni.
Figyelem ahogy Lambi egy baseball ütőt vesz magához, egy pillanat erejéig elgondolkozom azon, hogy mégis miért tart minden narkós fószer egy ütőt otthon, de nincs időm túlzottan kielemezni ezt a gondolatot, mert következő pillanatban Lambi meg is lendíti azt és a pasas lábait találja megütni, amitől még én magam is ugrok egyet. - Oké, nem biztos, hogy ehhez elég részeg vagyok. - Válaszolom felhorkanva, mert bár benne vagyok én bármilyen hülyeségbe, de az efajta brutalitás talán még nálam is kiüti a biztosítékot. Éppen ezért sem szeretem a fegyvereket sem. Pár pofon még okés, de... Ez sok. Szinte könyörögve nézek a fickóra, hogy csak mondja meg a kódot és nem kell ennek rosszul végződnie. A korábbi magabiztosságom most szemmel láthatóan alább is hagyott. - Én nem hiszem, hogy... izé... - Nem vagyok rá túl büszke, hogy visszavonulót fújok, de nincs az az ég, hogy én átvegyem tőle a kicseszett ütőt. - Mi lenne ha én inkább körbenéznék még kicsit, te meg befejezed... vagy valami? - Vagy hagyjuk az egészet a francba és megyünk haza. - Lehet legjobb lenne csak elhúzni a csíkot. - Teszem hozzá még annak ellenére is, hogy tudom mit fogok érte kapni Lambesztől. Faszom! - Igen, menjetek csak beszari faszszopók! - Szólal meg a fickó is, mire én igyekszem nem reagálni, abban meg csak reménykedem, hogy Lambi sem fog inkább leteszi az ütőt és egyez velem.
Megemelkedik az egyik szemöldököm, mert valahogy nem áll össze a fejemben, hogy jön most ide a börtön. Ha attól fél, hogy egy kis gyepálás miatt rácsok mögé kerülünk, ki kell ábrándítanom, a betörésért sem fogják megveregetni a vállunkat, amennyiben lebukunk. Az egy dolog, hogy engem egy büdös szó nélkül csapnának vissza nyugdíj földjére, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Zozó szarságai is előbb-utóbb összegyűlnek, és akadni fog egy megkeseredett életű, szottyos bíró, aki majd azt mondja; húzz a nagyok közé. Hogy ezen most mi a picsáért kezdtem el filózni, tudja a franc. Talán, mert az utolsó ép agysejtem azt visítozza, hogy húzzunk már innen, mielőtt nagyon és emberesen beszopnánk. És nem úgy, ahogy bármelyikünk szeretné. - Ne becsüld alá magad, Zozó – vigyorodok el, ugyanis az őrültségben nem hiszem, hogy vetekedni tudnánk egymással. Legfeljebb más szempontok alapján lehetne minket ide vagy oda sorolni. Például ő szemrebbenés nélkül rabol ki boltokat, miután megkergették egy sörétessel, és ugyanekkora nyugalommal vetkőzik félpucérra az üldözőnk előtt a cél érdekében. Én meg székhez kötözök másokat, hogy megmutassam, ki a keményebb arc. Nem látok sok különbséget, de ami van, az határozottan kidomborodik. Kezdve azzal, hogy Miles úgy üt, mint egy picsa. - Most aztán beszarattál! - röhögök tovább, mert szakadjak kettébe, rohadtul vicces, ahogy szembesül azzal, nem minden olyan a való életben, mint a filmeken. Én ezen a döbbeneten körülbelül tíz éves koromban átestem, bár ha ilyen látványosan szenvedtem volna utána, biztos bucira vert volna a nagybátyám. - De figyi, ha utána is így fogsz picsogni, a vendégem vagy – vigyorgok rá, kis híján el is feledkezve arról, hogy mit keresünk mi itt tulajdonképpen. A baromarc rotyogása zökkent ki a szerfeletti szórakozásomból, és mivel már ott felbaszott, hogy fegyvert fogott rám egy sültkrumpli miatt, nem cicózok vele. Ha ő is teljes lelki nyugalomban lyuggatott volna ki, én sem fogok erkölcsi dilemmába kerülni attól, hogy esedékesen eltöröm a lábát. Faszfej. - Ugyan mááár – kiábrándultam pislogok Zoey-ra, amikor elkezd visszatáncolni. Nem tetszik, hogy olyan fejet vág, mintha tényleg én lennék a nagyobb görény hármunk közül. - Mit nem hiszel? Hogy be lehet fejezni a mondatokat? - sokadik alkalommal emelkednek meg a szemöldökeim, és mivel faszarc még mindig murisnak találja rajtunk szórakozni, ez alkalommal a kezére kap egy baseball-simit. - Jézusom, már elfelejtetted, hogy szemrebbenés nélkül toszott volna meg a tornácon? - felsóhajtok, mert annak ellenére, hogy engem idegesít a dolog, még nem feltétlen kellene kockáztatnom, hogy előtörjön Miles-ból a lelkiismeret. Szóval már éppen engedném le az ütőt, hogy felhagyjak a produkcióval, de a seggfej nem tudja befogni a száját, nekem meg elkezd rángatózni a szemem. - Biztosan rosszul hallottam, de ahelyett, hogy azt mondaná ez a pöcs, hogy igen, uram, Schultz a bronx királya, mintha azt motyogná, hogy fasszopók – nézek hitetlenül Zoeyra, aztán vissza az erőszaktevőre. - Na idefigyelj, tartsd meg a koszos pénzedet, de ha még egyszer nőre emeled a kezed, vagy a pofámba fogsz egy fegyvert, nem csak a lábadat fogom eltörni – az arcához közelebb hajolva kezdek bazsalyogni, majd miután úgy érzem, kellő módon kifejeztem az álláspontomat, újra rávágok a korábban már megütött lábára. Csakhogy most nem finomkodok, tanuljon abból, amiből kell. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, dobom odébb az ütőt, és kezdem el kifelé tologatni a kis visszatáncolósat. Nem, nem fogom eloldozni a nyomorultat, oldja meg maga, ha már akkora a pofája. De előtte még ráhangosítok a tévére, hogy ne hallják meg olyan könnyen, ha segítségért üvöltözne. - Tessék, még vér se folyt. Vagyis várj, pénztárcája csak van – csapongok jobbra-balra, miközben menet közben megakadok, de mivel a kincskeresésben úgy fest, miss drogos a jártas, várakozóan pislogok rá, hogy tegye hasznossá magát.
Egy grimasszal az arcomon jelzem, hogy ez amúgy kurvára nem vicces. Az már más kérdés, hogy viccelek-e. Mert az hétszentség, hogy az elkövetkezendő tíz évben nem fogok behúzni senkinek sem. Tíz év múlva is legfeljebb csak azért mert addigra már elfelejtem ezt az átkozott fájdalmat, amit most érzek. Már ha még életben leszek, merthogy ez nálam még kérdéses ugyebár. De te jó ég… most komolyan. Hogy csinálják ezt? Én csináltam valamit rosszul, vagy tényleg ilyen fájdalmas ez? Vagy esetlegesen csak az én fájdalomküszöböm van a béka segge alatt valahol. Amit igazán nem gondolnék. Aztán ilyen fájdalmak között igyekszem meg tudatni Lambival, hogy ez talán mégsem nekem való. Mármint nem a buli, sokkal inkább ez a brutalitás… ez egyszerűen csak nem én vagyok és ezzel együtt arra sem vagyok hajlandó, hogy átvegyem tőle az ütőt. Lehet, hogy őrült vagyok, de még nekem is megvannak a határaim.
- Nem felejtettem el. - Nézek ezzel a fickóra, aki szemmel láthatóan élvezi a műsort, amiért kedvem lenne ismét felképelni őt… már ha már így is nem lennék fájdalmak között. Ugyanakkor mégsem veszem át azt az ütőt. Nem. A-aa. - Már megkapta amit érdemelt. Szerintem egy ideig nem fog senkit megtoszni. Én pedig nem vagyok ilyen… - Bökök ezzel állammal a baseball ütő felé. Lehet, hogy kinevet, lehet hogy az agyára megyek, vagy majd azt gondolja, hogy hülye picsa vagyok, most ez mégsem érdekel. Szívesen rúgok tökön balfaszokat, károsítok meg boltokat, vagy éppen teszek kárt magamban, sőt, rongálok meg tulajdonokat, de nem szívesen török el lábakat és ölök embereket. És őszintén, ilyesmiben még csak részt sem akarok venni. Nem vagyok még elég részeg ehhez, talán sose nem is leszek. - Menjünk már! - Szólok rá Lambertra miközben ő még mindig a fickóval játszik, aztán ismételten megrándulok amikor egy újabb ütést mér le a fószer lábára, aki ezúttal fel is kiált fájdalmában. Basszus… Nem tudom, hogy csak nekem van-e túl nagy szívem, de minden bizonnyal sajnálni kezdem. Arról nem is beszélve, hogy Lambi eléggé megnehezíti a szabadulási esélyeit.
- Pénztárca? - Nézek rá hitetlenkedve. Most komolyan azt akarja, hogy visszamenjek keresgélni? - Faszom! - Adom meg végül magam, bár nem kimondottan azért, hogy meggazdagodjunk. Visszalépek a fickó elé, a zsebeit átkutatva találok rá a pénztárcára, amit kinyitva ki is veszem a pénzt belőle, majd pedig mikor visszagyömöszölöm a tárgyat a zsebbe, arról is megbizonyosodom, hogy a pali egyik kezét eloldozom, hogy ezzel a mozdulattal legalább esélyt adjak neki arra, hogy kiszabaduljon. Ekkor már tudom, hogy az óriási szívem fog megölni, de végül mégis csak biccentek egyet neki, felkapom a vodkás üveget meg a chipset, aztán pedig az ajtót magam mögött becsapva fordulok Lambi felé, hogy átadjam neki a zsákmány felét. Ami valójában nem volt sok, csupán pár dolcsi az egész. - Van ötleted már a kocsira? - Intek most az autó felé, ami eredetileg az oka volt annak, hogy visszajöttünk ide, mégis kicsit megfeledkeztünk végül róla.
Ha nem lennék részeg, biztos vissza tudnám fogni az arcomra költöző megrökönyödésemet, de nem vagyok elég józan ahhoz, hogy elkendőzzem a rotyogó balfasz előtt az értetlenségemet. Nők és a rigolyáik, mármint a helyében biztos laposra verném a tagot, ha pedig nem megy kézzel, mert senki nem tanított meg egy rendes horogra, akkor megoldom mással. Talán még egyet is értenék azzal, hogy megkapta, amit érdemelt, ha a szarházi nem röhögne jóformán a képünkbe és venne abszolút hülyére minket. Lehet, hogy Zozónak mindegy, miként ítélik meg itt csöves falván, de én nem balhereként akarok hírnevet szerezni, aki hagyja magát sörétessel megkergetni és még rendesen meg sem tud leckéztetni senkit. Úgy értem, megölni azért én sem akarom, annál nagyobb szart kell valakinek csinálnia, hogy bekoszoljam a kezemet, viszont egy-két csontján örömmel hagynék további emlékeket. Annyi jó érzés és figyelmesség azonban még szorult belém, hogy ne kínozzam tovább miss Lököttet, így hát egy búcsú ütést követően elkezdem követni kifelé a házból. A whiskeytől és vodkától lötykölődő agyamba viszont beleékelődik a tudat, hogy nem sokkal gyarapodtunk a fószer házában, Zoey meg úgy csinál a felvetésre, mintha derogálna neki akár pár dolcsival is gazdagabbnak lenni. Már majdnem fogom magamat, és én megyek vissza, amikor nagy kegyesen beadja a derekát. Ne most kezdjen már félni, amikor boldogan paskolgatta volna meg a seggfejet, aki nemrég még meg akarta erőszakolni! Egek.
A portya valóban nem zárul sokkal, de némi elégtételt azért érzek a munkánk nyomán. A gyökér megkapta a jussát, mi ittunk, ettünk egyet a kárára, és néhány zölddel gazdagabbak is lettünk. Mint a régi szép időkben Vörivel, azzal a különbséggel, hogy Zozó komolysága és frusztráltsága miatt nem nagyon támad vihoghatnékom vagy lelkesedésem a folytatásra. Aztán emlékeztet az újabb okra, amiért a fejemet inkább a falba baszkodhatnám viháncolás helyett. - Faszom, elfelejtettem – nyögök fel megadással, hátradöntve a fejemet és úgy ejtem le a vállaimat, mintha a következő pillanatban rongybabaként eshetnék össze. Szívem szerint mint egy óvodás, nekiállnék hisztizni, hogy nem oldotta meg valaki helyettem, de a bensőmben feltörekvő érzetet még idejében elnyomom. - Oké… Visszamegyek, addig várj itt – a kezébe nyomom azt a pár ropogósat, hogy örüljön és ne lépjen le, mert nincs kedvem egyedül és szétcsapva bohóckodni a kocsival, aztán egy nagy, mellkas-szaggató sóhaj kíséretében visszacsoszogok a tornácon az ajtóhoz.
Éppen, csak behajtom magam mögött a bejárati alkalmatosságot, amikor jóformán a semmiből nekem ront az asszonyverő-trikós, akiről meggyőződésem volt, hogy legalább egy-két óráig még el lesz foglalva a kiszabaduló mutatványával. Kiszökik a számon egy hangzatos „Mi a fasz?!”, mielőtt felkenődnék a szemközti falra, pofámban az öklével. A jó édes anyját, hogy bír ez ennyit pattogni a valószínűleg törött lábával?! Legszívesebben kikiabálnék Zoeynak, ha még nem lépett olajra, de őszintén, mégis mit kezdenék Teréz anyával? Másrészt az egóm se szívesen sipítozik segítségért, noha jelenleg jócskán szükségem volna rá. Sarokba szorított a nyomorék, még arra sincs helyem, hogy kettőt nyikkanjak, nemhogy előszedjem a fegyveremet vagy bármit, ami segítene kizökkenteni a lelkes püfölő-sorozatából. Faszom, úgy fogok kinézni, mint egy barom, ha egyáltalán túlélem a kis figyelmességét. Egy biztos, soha többé nem hallgatok kibaszott Miles-ra.
Már akkor tudom, hogy hülyeséget csinálok, még mielőtt belekezdenék a dologba. Mégis megteszem, mégis eloldozom a fickó kezét, abban reménykedve, hogy mire kiszabadul mi már messze járunk és már csak a kihűlt helyünket fogja találni. Igyekszem nem túlagyalni, hiszen nekem szinte minden ötletem marhaság és konkrétan öngyilkosság, így aztán ezzel a gondolattal, meg egy pár zöldhasúval hagyom el végül a házat, jól becsapva magam mögött az ajtót, készen arra, hogy elhúzzuk a csíkot és soha többet még csak ne is gondoljak arra amit ez a fickó kapott itt ma. Őrült vagyok, simán kikaparom bárki szemét aki csúnyán néz rám, szemrebbenés nélkül pofozok le bárkit, aki kezet emelt rám, de… de ez a brutalitás még nekem is sok. És ha én, Zoey azt mondom, hogy valami nekem sok, az akkor tényleg kibaszottul úgy van és valószínűleg tényleg sok is. Nem bántok másokat, legalábbis nem így. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy ezt végül Lambert is tiszteletben tartja és megadja magát. Bár jól tudom, hogy hallani fogok még tőle néhány szurkálódást meg szívni fogja még a vérem, dehát ha ez lenne az ár, akkor legyen. Elfogadom.
- Hogy mi? - Nézek rá értetlenül. Érzem ahogyan lassan kezd eluralkodni rajtam a pánik. Ez meg mi az Istent csinál most? Faszom! - Várj… - Szólok utána, ám nyilvánvalóan nem elég hangosan és eléggé elhalt hangon is, mivel ő tétovázás nélkül fordul meg, hogy aztán ismét betörjön a házba. Nem indulok rögtön utána. Valójában reménykedem abban, hogy a fickó még nem szabadult ki és nem fogok lebukni. Idegesen kezdek el egyik lábamról a másikra állni, szinte már toporogni, akárcsak egy nagy gyerek. - Bassza meg! - Morgom el az orrom alatt és ekkor már kezd tudatosulni bennem, hogy ez nem jó. Hogy akármit is felejtett el, már réges-rég megtalálhatta volna és már nem itt lennénk.
Közelebb merészkedek a bejárati ajtóhoz, ahonnan már egyértelmű hangok, talán dulakodás zaja hangzik ki. Elmorzsolok még néhány szitokszót az orrom alatt, majd hangtalanul lépek be én magam is újra a házba. Egy ninját is megszégyenítve lépkedek a konyha felé, ahol aztán magamhoz veszem az egyik üres sörös üveget, majd pedig a zajok irányába fordulok. Lassú léptekkel közeledem, miközben tekintetemmel már Lambiét fürkészem, szinte könyörögve neki, hogy el ne áruljon. Elvégre az neki sem lenne túl szerencsés. Az már más kérdés, hogy jelenleg valószínűleg kurvára utál engem és miután kisegítettem a csávából valószínűleg a nyakamnak fog ugrani, de… ma már kétszer megmentett, nem hagyhatom itt. Lassú mozdulattal emelem meg a kezemben tartott üveget. Fájdalmas arccal, összeszorított szemekkel kezdem azt meglendíteni a férfi feje irányába, majd csak akkor nyitom ki újra a szemem, mikor a csattanás megvolt és csak némi üvegszilánk marad a kezemben, ami sikeresen megvágja az én tenyerem is. A férfi szinte azonnal zuhan a föld felé, én pedig lélegzetvisszafojtva meredek le rá. - Ugye nem halt meg? - Teszem fel a nagy kérdést elkerekedett szemekkel. Nyelek egyet, majd hátrébb is lépek - vagy inkább ugrok - a férfi élettelennek tűnő testétől.
- Én csak… - Magam sem tudom, hogy mit akarok mondani. Azt, hogy sajnálom amiért eloldoztam a fickót és kis híján megölettem Lambeszt, vagy hogy azt sajnálom amiért esetlegesen meg is öltem érte. De… csak nem? Mintha mozdulni látnám a mellkasát, noha fogalmam sincs, hogy azt csak beképzelem, mert azt akarom, hogy mozduljon az a kibaszott mellkas, vagy valóban úgy van. Azzal, hogy hátra léptem, egyértelművé tettem, hogy az Lambi feladata lesz, hogy ezt kiderítse nekünk, mert én ugyan hozzá nem érek.
Nem tudom, hányadik ütést kapom a hasamba vagy a képembe, amit a hely szűkössége miatt nem tudok blokkolni, de kezd a tököm is tele lenni ezzel az egyoldalú bohóckodással. Ráüvöltök a fószerre, hátha megretten legalább egy pillanatra ahhoz, hogy legyen lehetőségem kitörni, egyúttal pedig felöklelni a picsába, de hát persze, hogy csajokat nézőközönség előtt erőszakolgatós nem nyalja be a kifinomult stratégiámat. Ám valahogy mindennek ellenére is feltűnik, ahogy egy alak elsuhan mögötte valamerre, de mivel aztán semmi sem történik és nem is hallok semmit, meggyőződésemmé válik, hogy már is annyira összerázta az agyamat ez a pöcs, hogy hallucinálni kezdtem. Istenem, de kibaszottul ideges vagyok! Mondjuk lehet, félnem kellene vagy ilyesmi, amiért igen közeli kilátásba kerül a felfordulásom, ehelyett azonban az ideg basz szét, mert ennek nem így kellett volna történnie! Nem hiszem el, hogy mindig minden elbaszódik, komolyan! Viszont ahogy a belső hisztimen túllendülök, éles csattanás ráz fel a vörös ködből, ami képletesen és konkrétan is a szemeim elé ereszkedett, a csávókám meg úgy dől el, mint egy zsák krumpli. Na ezt neked, te balhere! Ahhoz ugyanakkor szükségem van néhány másodpercre, hogy felfogjam, mi történt és kinek a jóvoltából. - Kurvára remélem, hogy de, mert ez a fasszopó tuti eltörte az orromat! - morranok fel, ismét fellobbanó agyfasszal, ahogy a vérző pofámra teszem a kezemet. Oké, talán nem tört el, mert nem mozdul ki és nem is recseg, de attól még kibaszottul fáj. - Hogy a retkes picsába szabadult ki?! - intézem a vakvilágnak a kérdésemet, mert ahhoz, hogy komoly logikai összefüggéseket ejtsek meg, vagy nyomozónak csapjak fel, túlzottan részeg és agyonvert vagyok. De aztán Zoeyra siklik a pillantásom, akinek a homlokára van írva, hogy „bűnös áruló”. - Ezt most nem mondod komolyan?! - csattanok fel kiakadva, és ha nem nőből lenne, most addig verném, amíg be nem fordul a cimborája mellé. - Azt ugye felfogod, hogy áú! - szisszenek fel, ahogy a nagy pofázásban megérzem a felrepedt számat is húzódni. - hogy nyugodtan utánunk jöhetett volna lepuffantani a szarba?! - elkapom a felkarjánál, mert egy ráncigálást minimum megérdemel. Bár asszem nekem rosszabbul esik. - Ha most kinyírtad, én nem fogom a hátamat tartani baszd meg – egészen közel húzom magamhoz, hogy véletlenül se értsen félre, és felfogja, abban az esetben magára marad. Sőt, azt is elfelejtheti, hogy ma egyáltalán találkozott velem. Nem fogok az ő hülyesége miatt életfogytiglant kapni vagy alaphangon húsz évet mereszteni a seggemet a dutyiban. Mély sóhajjal eresztem aztán el, majd megbököm a cipőm orrával a pasas derekát. Semmi reakció. Legközelebb a seggét rúgom meg, ügyelve arra, hogy a golyói se maradjanak ki az áldásból, de még mindig semmi. Ezen a ponton pedig kezd eluralkodni rajtam az aggodalom. Egy nyolcvanéves öregembert imitáló nyögések közepette guggolok le hozzá következőnek, hogy a nyakát tapogatva pulzust találjak. - Baszd meg Miles… Én nem érzek semmit – jelentem ki kiábrándultan, és ha már a kifejezés minden formájában a padlón vagyok, le is ülök a seggemre. Az egy dolog, hogy azt mondtam, én nem húzom ki a szarból, de rohadtul nem bízok abban, hogy ne köpne be és kenné rám az egészet, ergo... Éljen a késő esti, meglepetés hulla-eltüntetés hadművelet kitervelése.
Összeszűkült szemekkel meredek rá amikor kijelenti, hogy reméli, hogy meghalt. Hogy mondhat egyáltalán ilyesmit? Mondjuk magam sem tudom, hogy miért feltételezek róla többet, elvégre börtönből jött, fegyvert hord, nyilvánvaló lehetett volna számomra, hogy nem csak biztonsági okokból teszi és ha kell simán meg is húzná azt a ravaszt. Aztán az összeszűkült tekintet a következő kérdése hallatán átvált valami egészen másra. Valamire, ami azt sugallja “bűnös vagyok”. Bassza meg! Hamar rájön, hogy én vagyok a ludas. Túl hamar. Szinte reflex-szerűen lépek egy újabb lépést hátra a kicsattanására. Sejtettem, hogy nem fog túlzottan örülni annak, hogy eloldoztam a fickót, ám mikor megragadja a karom, egy pillanat erejéig még meg is ijedek tőle. Talán egy picit többre is, mint egy pillanat. Először csak szótlanul meredek fel rá. Itt a bizonyíték arra, hogy igenis be tudom fogni a számat ha nagyon muszáj és szükségét érzem. Vagy éppen félek. Nem kifejezetten örülök neki mikor közelebb húz magához, jobb szeretem megtartani a tisztes távolságot, főleg az ilyen őrültektől. - Engedj el! - Bököm ki végül morcosan, noha normális választ még nem tudok adni a kérdéseire. Azon kívül, hogy “megesett rajta a szívem” nem túl sok mást tudnék mondani neki. Az meg nyilvánvaló, hogy nem épp lenne a legerősebb mentség.
- Most úgy csinálsz mintha nem halt volna meg ha úgy hagyjuk itt ahogy te tetted! - Nézek rá még mindig morcosan mikor végre eleget tesz a kérésemnek és elengedi a karom, én pedig ismét hátraléphetek, hogy legalább lélegezni tudjak két feltörni készülő pánikroham között. - Ez ugyanúgy a te hibád is! Mi a fasznak jöttél vissza egyébként is?! - Már rég elhúzhattunk volna a picsába, ha nem jut eszébe valami ostobaság már megint. Ám amikor elkezdi bökdösni a férfit, majd pedig szabályosan rugdosni, azért ismét elakad a lélegzetem. Nem vagyok elég észnél ahhoz, hogy bármi ötlettel fel tudjak jönni. Mégis mi a jó büdös fenét kellene kezdenünk? - Mi az hogy nem érzel semmit?! - Kétségbeesetten kezdek el körülnézni, mintha keresnék valamit, holott valójában csak fogalmam sincs, hogy mégis mit kellene kezdenem most ezzel az információval. Meg azzal, hogy esélyesen egy hulla fekszik előttünk. Soha nem voltam még ilyen helyzetben, nem tudom mit kell tenni. A rémület lassan kezd eluralkodni rajtam.
- Hívjuk a rendőrséget? - Kérdezem ügyetlenül. - Kitalálhatunk valami jó sztorit… - Mondjuk azt még nem tudom milyen sztori fedné le, hogy betörtünk hozzá és tulajdonképpen a saját otthonában nyírtuk ki. Vagyis én nyírtam ki. Az meg még szerencsére nem jutott el az agyamig, hogy valóban megöltem valakit. Hiába tudom, hogy esélyes a dolog, még nem tudom felfogni… nem tudom befogadni. - Bassza meg… - Mondom a fickóra meredve, aztán elkezdek a zsebemben kutakodni a telefonom után. Előveszem a készüléket, de csak ekkor tudatosul bennem, hogy az már lemerült. - Láttad a fickó telefonját valahol? - Kérdezem Lambitól, bár hamar eszembe jut, hogy az is a konyhában volt, így aztán további gondolkodás nélkül indulok meg a konyha irányába. Muszáj rendőröket hívni, nem hagyhatjuk itt a faszit. Még akkor sem, ha tudom, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet és valószínűleg ezúttal még Aston sem fog tudni kiszedni a rácsok mögül. Nekem végem. Pontosabban… Nekünk végünk!
Részeg vagyok, de vak nem, a félelmet pedig bármikor, bárki szemében felismerem. Helyes, vegye csak komolyan a fenyegetésemet, mert ebbe a bődületes foscunamiba miatta meg a vajszíve miatt kerültünk! Eszem ágában sincs elpuhulni vagy megenyhülni felé, elvégre ha pár perccel később fordulok vissza, addigra már a puskáját is összeszedhette volna ez az erőszaktevő disznó, és most jó néhány lyukkal lennék gazdagabb. Nem fér az agyamba, hogy a picsába gondolta ezt Miles, mármint nem esett még le neki a lövöldözve kergetésből és a majdnem megerőszakolásából, hogy ez a pöcs még azt sem érdemelné meg, hogy leköpjék? Faszomat. Eleresztem, mert nem áll szándékomban bántani. Vagyis ez hazugság, ha két golyóval és egy lompossal lenne több a lába között, nagyon is szeretném bántani. Válogatott módszerekkel. Leüvöltve a fejét is. De szerencséjére nőből van, és még mindig azt a taknyost látom benne, aki annak idején kitartóan könyörgött a következő adagjáért. Kurva nagy mázlista vagy, Zozó. - Nem halt volna meg! Szerinted ha hanyatt bassza magát, nem törik be egy ekkora benga állat alatt a padló is?! - változatlan kiakadással állom a morcos tekintetét. Hát lefosom a bokámat, most akkor ő itt az ügyeletes emberkínzó szakértő vagy én?! Jézusom. - Na persze, még kend rám baszd meg! A kurva kocsi miatt! - tárom szét a kezeimet megadással, elvégre pont ő emlékeztetett rá, hogy mindent is csináltunk idebent, csupán a lényeget nem. Attól tekintsünk el, hogy ha később döbbenek rá a hibára, megint ott vagyunk, hogy a fazonnak bőven lett volna ideje az öklénél komolyabb módszerekhez is nyúlni a likvidálásom/-sunkhoz. És akkor mindezek tetejébe mit ad a kurva ég? Még meg is döglött tényleg ez a genya! Hogy dögölne meg! Még egyszer! - Hát úgy baszd meg, hogy nem érzek semmit! - közlöm az elmés kérdésére, miután amennyire a kótyagos, szédelgő és szétvert fejemtől telt, megállapítottam, hogy ennek itt kifingtak. Nem mintha sajnálnám, de ez így kurvára problémás. Elmondjam, hogy még mi a kurvára problémás? Egy pánikba eső, részeg narkós csaj, miközben itt az összes megmaradt agysejtünket is be kellene vetni, hogy ne szopjuk be tövig. - Megőrültél?! - förmedek rá a padlóról, nem különösebben zavartatva magamat az előttem heverő hulla miatt. - Nem hívunk semmilyen zsarut. Szépen… eltüntetjük, szerintem úgy se hiányozna senkinek – kezdek töprengeni. Megemelt szemöldökökkel méregetem a testet, a kezeimmel méricskélve a levegőből, hogy hova és hogyan férne. - Feldarabolhatnánk. Nyehh, túl sok vér – rázom meg a fejemet. - Szerinted tartott itthon savat? - jut eszembe az újabb felvetés. Nem mintha valaha csináltam volna ilyet, de csak nem lehet nagy ügy. Annál nem nagyobb, minthogy kinyírtunk egy barmot. - Jah, bassza meg. Kellett neki megdögölni – sóhajtok fel nyűgösen. Ekkora pöcsfejűt, ránk lő, megtámad minket, aztán meg itt kinyúlik. Lehet ennél nagyobb seggfej valaki? - He? - pillantok fel rá hunyorogva, tervezgetés helyett inkább a sajgó pofámat lapogatva. Még jó, hogy előre gondoskodtunk a fájdalomcsillapításról, bár most el tudnék viselni valami ütősebb cuccot. - Neeem, Zoey, mi a faszt csinálsz? Kurva életbe – felkecmergek a helyemről, pontosabban fogalmazva elkezdenék, amikor hirtelen felhorkant mellettem az, aminek nem kellene horkantania, én meg akkorát kiáltok, mialatt visszaesek a seggemre, amire egyetlen férfi sem lenne büszke. - Baszdki, ez már is visszajött kísérteni! - szólok Miles után elborzadva, ahogy a falhoz csúszok a hátsómon. Ez aztán egy elbaszott helyzet, még sosem láttam szellemet. - Mi jó a szellemek ellen? Só? Kurvára hozz sót!
Kétségkívül pánikolni kezdek. Még az átkozott vodkát is kezdem megbánni... meg a többi szart. Ami ritka. Ritkán kapok észbe annyira, hogy bármit is megbánjak, de egy kibaszott hulla a szemeim előtt azért megteszik a kellő hatást. Hihetetlen, hogy Lambert most mindent rám akar fogni. Nem gondolhatja komolyan, hogy a fickó tényleg kiszabadult volna magától. Ha hanyatt vágja magát legfeljebb abban hal meg miután ripityára töri a nyakát és fejét. Faszom! Minek jött vissza?! Annyira igyekszem valami épkézláb ötlettel feljönni, de egyszerűen nem működik az agyam. Túlságosan zsibbad mindenem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak, legszívesebben csak én magam is leülnék a halott fickó mellé és bámulnám őt, szuggerálnám, hátha felébred vagy valami. - Kurvára nem élte volna túl! - De már mindegy is, hogy mit élt volna túl, amikor nyilvánvalóan nem él már. Hála neki... nekünk. Bassza meg! Szemmel láthatóan pánikolni kezdek és tényleg nem tudom mitévő legyek. Mit kell ilyenkor tenni?! Rendőrséget hívni? Esetleg mentőket? Bár már halott szóval a mentőkkel nem megyünk sokra.
- Én őrültem meg?! Hallod te, hogy miket beszélsz? Eltüntetni?! - Értetlenül meredek rá. Oké, hogy ő már jártas az ilyesmiben, de engem tuti nem márt bele ebbe. Aztán ahogy folytatja az elkerekedett szemeim már hitetlenkedőbe váltanak át, még hátrébb is ugrok, mintha már magától az ötlettől megijednék. Mi a...? - Biztosan nem darabolok fel semmit! Vagy senkit...! - Rázom is a fejem, immáron teljesen bepánikolva nyúlok a telefonom után, hogy ezzel zárjam is a vitát, amit valójában nem is nyitottam meg, mert kurvára nem fogok egy holttestet feldarabolni, az fix! - Savat? - Nézek vissza rá a lemerült készülékről. Kell néhány másodperc, hogy leessen mit is akar a savval. - A-aaa! Megyek megkeresem azt a kicseszett telefont! - Mondom ellenkezést nem tűrve, elengedve a fülem mellett minden tiltakozását, a konyha felé veszem az irányt, hogy a kinyúlt fickó készülékét kezdjem el keresgélni, legalábbis egészen addig amíg meg nem hallom Lambit. A hangnem ezúttal egészen más, így aztán értetlenül lépek vissza a szobába.
- Mi a...? - Kezdenék bele, de aztán a tekintetét követve hamar leesik, hogy miről is hadovál itt. A fickó! Szellem? - Lambi, húzzunk innen! - Ejtem ki a szavakat némileg megkönnyebbülve ahogy végignézem amint a férfi morgolódva felül és a fejét kezdi el tapogatni. - Gyere már! - Megragadom Lambi felkarját és húzni, sőt egyenesen rángatni kezdem őt még mielőtt a haverunk teljesen észhez térne és újra megölni lenne kedve minket. És bár nem vagyok a helyzet magaslatán, de mégis érzem, hogy kettőnk közül nekem van több lélekjelenlétem... isten tudja miért. Miután becsapom magunk mögött az ajtót, egy pillanatra megállok. - Hát ezek után tuti megtérek. Hol a legközelebbi templom? - Fellélegezve dőlök előre és támaszkodom meg térdeimen, próbálom visszanyelni mindazt az alkoholt ami most nagyon kiakaródzik jönni belőlem. - Te komolyan feldaraboltad volna?! - Förmedek rá miután sikerül némileg összeszedni magam... vagy inkább a gyomrom, aztán igyekszem végignézni rajta, kideríteni, hogy ő egyben van-e. Az egyetlen dolog amit tudok, hogy mielőbb el kell húznunk innen. Még mielőtt újra egy sörétessel jönne utánunk, vagy hívna rendőrt vagy tudjam is én mit nem csinálna a halottnak hitt fickó... vagy a szelleme. Franc tudja már!
Uram istene, belehasad az utolsó ép agysejtem is Zozó „érvelésébe” egy olyan dolog kapcsán, amihez kettőnk közül én konyítok többet, és nem ő. Most emlékeztessem, hogy miatta meg én döglöttem meg kis híján? Persze tudom, nem neki sajog a képe meg a bordái, mert a kétajtós szekrény asszonyverő trikós köcsög egy pinyátának nézett, de azért faszom, eléggé lepergett a szemeim előtt az életem. Ennyi pia után talán még kiegyenlített feltételek mellett se biztos, hogy felül tudtam volna kerekedni a szemétládán, és ha már itt tartunk, kissé forog a gyomrom is. Ugh, nem hányhatok ide. Egyrészt az életem maradékán azt hallgatnám Zozesztól, hogy nem bírom az alkoholt, másrészt bizonyíték lenne vagy micsoda, aztán mehetnék vissza seggetvakarni a börtönbe. Nooope nope. Mondjuk ez okádás nélkül is elég komoly veszéllyé válik, ahogy ez a dilinyós telefont kezd keresni, hogy mit tudom én, kit hívjon a nyakunkra! Most tényleg ennyire rácsok mögé akar kerülni?! - És te hallod, mit akarsz művelni? Mindkettőnket hidegre tennének, és mire kikerülnél leszbosz szigetéről, egy szottyos nyanya lennél, akire már a légy se szállna rá bassza meg! - vitatkozok vele, mert oké, én elhiszem, hogy kezdőként nehéz szembesülni a szarlavinával, aminek a vége egy hulla lett, de ez van, ezt kell szeretni. Én biztos nem megyek vissza a nyugdíjasklubba Büszkeség és balítéletet elemezni! Tisztességes bűnözőként inkább maradok a dögedelem mellett, lázasan tanakodva az eltüntetésén, remélhetőleg azelőtt, hogy Zoey lelkiismerete mindkettőnk jövőjét tönkretenné, de aztán úgy esik, hogy nem kell semmilyen tervvel előrukkolnom, mert fogja magát a faszi, és feltámad itt nekem. Huhh, a szellemek nem átlátszóak? Ez meg úgy néz ki, mint ak- - Jóvanmá! - morranok rá a rikácsolóra, bár igaza van, ezek után jobb, ha elhúzzuk a belünket, mert a végén még másodszorra is kinyírjuk, az meg közel sem lenne buli. Oké, az első alkalom se volt, főleg, hogy ennyi stresszt pakol a vállaimra Miles. Hát ezt az estét se úgy képzeltem, hogy a végén lélekszakadva fogunk kibukdácsolni egy erőszaktevő házából, miközben az egyik karomat Zozó húzza, a másik kezemmel meg a számat takargatom, nehogy előugorjon belőlem az a róka. Rohadt kínos lenne. - Úgy nézek én ki, mint aki templomba jár? - nyögöm ki egy nagyobb nyelést követően, aztán megpaskolgatom a hátát. - Ne szarj, kialszod magadat, aztán holnap megint az lesz a legnagyobb problémád, hogy kit húzzál le a pénzével – horkantok fel, mert valami nem változik. Az egyik, hogy én képtelen vagyok kimaradni a balhékból, a másik pedig, hogy Zoey kibaszott Miles pofátlanul kuncsorog az újabb adagjáért. Ha már itt tartunk, hogy a faszba fogom megmagyarázni Onkelnek a kocsiját…? - He? Dehogy is, mondtam, hogy túl sok vér – legyintek, mert jah, ennyire nekem se akaródzott bekoszolni a kezeimet. - Na jó, te elhúzol az egyik irányba, én a másikba, és elfelejtjük, hogy ez az este valaha is megtörtént. De attól még jössz nekem egy burgerrel – mutatok be neki egy szarevő vigyor kíséretében, ahogy lecaplatok a tornácról, bár a burger gondolatára a következő pillanatban kis híján öklendezni kezdek, mert nem, most még az se férne meg a káoszban, ami a hasamban uralkodik. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ilyen zárással egy kínos dugás után szoktak elválni az emberek, és haver, most kissé azt kívánom, bárcsak ennyiről lett volna szó, és nem az utóbbi idők legmeredekebben alakuló éjszakájáról. Miért is lep még meg, hogy ehhez nem kellett más, mint Pofonért könyörgő Miles?
Hát nem tudom, de nekem még a leszboszik szigete is jobb ötletnek tűnik, mint még meleg hullák feldarabolása meg eltüntetése. Lehet, hogy őrült vagyok, de azért még nekem is meg vannak a határaim. Amik bőven a gyilkosság előtt állnak. S bár fellélegzem, hogy legalább gyilkos nem lett belőlem, így az egész vitatkozás valójában már lényegtelen, mégis tudom, hogy mielőbb el kell húznunk a csíkot innen. Hát ezért is ragadom meg Lambert grabancát és kezdem el szabályosan rángatni őt, hiszen itt most nagyon nincs idő siránkozásra meg szelleműzésre vagy a franc tudja mit is tervezett a nyomorultja. Lehet, hogy részeg vagyok, de azért ez most kellőképpen megrémisztett ahhoz, hogy felébredjek kicsit... sőt talán azt is meggondolom legközelebb, hogy italhoz akarok-e nyúlni. Na jó, ezt azért még átgondolom majd.
- Mindenképpen szívesebben megyek börtönbe, mint darabolok fel átkozott hullákat! - Ha tényleg oda kerülne a sor, hogy halottakat szabdalok fel és tüntetek el, akkor nyilvánvalóan életem végéig rémálmokkal fogok küzdeni, ami meg kibaszottul felér egy börtönnel, amiből még nyanyaként sem fogok szabadulni. A rémálmok örökre szólnak. Szóval nem! Abszolút nem! Inkább a börtön. Szerencsére arra nem lett szükségünk, hogy ezt eldöntsük, a fickó feltámadt a halottak közül, vagy mi. Így aztán hamar egy templom után is kezdek keresgélni, mert ez a hülye nap után biztosan megtérek. Aston büszke lenne rám, az tuti.
- Annak kifejezetten örülnék ha ténylegesen az lenne a legnagyobb bajom, hogy kit húzzak le legközelebb pénzzel. - Bököm oda neki idegesen, hiszen ez tényleg így van. Szívesen húzok le bárkit, akár őt is, ha ez azt jelenti, hogy nem kell soha többet egy pillanat erejéig is azt gondolnom, hogy megöltem valakit. Ez az egyetlen dolog amivel nem tudok megbarátkozni és talán nem is akarok. Nem sok elvem van ugyan, de ez mindenképpen az élen van. - Szart jövök! - Szólok vissza összehúzott szemekkel, de ennek ellenére bólintok egyet... legalábbis arra, hogy egyikünk az egyik irányba, másikunk a másikba, ez egész jó ötlet tőle. A burgert meg elfelejtheti, épp úgy ahogy a tartozásom is. Nem veszek tőle könnyes búcsút, tulajdonképpen csak biccentek neki egyet mielőtt még hátat fordítanék és megindulnék az ellenkező irányba. Valójában fogalmam sincs hova megyek... Astonhoz? Ez az éjszaka után, tuti nem. Lehet tényleg betérek a templomba, ott legalább nyugodtan tudok aludni, bassza meg!
Kezdőlap
Megemelkedik az egyik szemöldököm, mert valahogy nem áll össze a fejemben, hogy jön most ide a börtön. Ha attól fél, hogy egy kis gyepálás miatt rácsok mögé kerülünk, ki kell ábrándítanom, a betörésért sem fogják megveregetni a vállunkat, amennyiben lebukunk. Az egy dolog, hogy engem egy büdös szó nélkül csapnának vissza nyugdíj földjére, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Zozó szarságai is előbb-utóbb összegyűlnek, és akadni fog egy megkeseredett életű, szottyos bíró, aki majd azt mondja; húzz a nagyok közé. Hogy ezen most mi a picsáért kezdtem el filózni, tudja a franc. Talán, mert az utolsó ép agysejtem azt visítozza, hogy húzzunk már innen, mielőtt nagyon és emberesen beszopnánk. És nem úgy, ahogy bármelyikünk szeretné.
