-Ez az általános kommunikáció közöttünk egy-egy sörözés vagy más alkalmával, szóval jobb, ha hozzászoksz. A kreatív foglalkozású emberek bánatos kutyafasza ahhoz képest, amilyen kibaszott változatos nevekkel tudjuk illetni egymást. Szóval párszor még hallod, ahogy valamelyik fasznyakú kis puhapöcs méltatja a kutyaszar képemet. –vontam vállat. Még az a szerencse, hogy senki sem sértődős kis baromarc, így simán elküldhetjük egymást egy normáls beszélgetésben is a szőrös talpú jeti kurva anyánkba.
Rohadtul fura volt, hogy volt valaki mellettem az anyóson, és mégis elengedtem magam annyira, hogy hajlandó legyek kornyikálni, ráadásul nem csak ezt az egy, általam kiválasztott számot. Tökéletesen passzolt a hangulathoz a Simple Man, de ettől még sosem leszek egy világszintű énekes. Nem mintha akarnék. Nincs tömegoszlatóan szar hangom, ahogy Emma-nak sem, de egyikünk sem egy őstehetség. Az viszont elég egyértelmű lett, hogy ha mégsem jönne be valamiért az élet, vagy hóhérok sem leszünk, alapíthatunk egy law budget zenekart. Mivel viszonozta a Cherry Bomb énekléssel a karaoke partymat, nem volt kifogásom még néhány másik mellett. Ha valaki mellett, akkor mellette nem akartam figyelni arra, hogy a tüskés, mindenkit távol tartó páncélom megmaradjon, és ne engedjem közel magamhoz. A legtöbb dolgot tudta rólam, mondhatni csakis ő. Dave is tisztában volt bizonyos dolgokkal rólam, a múltamról, de ennyire mélyen ő sem tudott semmit. És kibaszottul jól is volt ez így.
Bólintottam a lehajtós kérésére, aztán meg is céloztam a megfelelő irányt, hogy letérhessünk végre a monoton útról egy kicsit.
-Fasza, úgy is mindjárt meghalok az éhségtől. –néztem vissza rá, egy gyors, de alapos mozdulattal végigmérve minden porcikáját, amennyire az ülő pozíció lehetővé tette.
-Hát, ha azt szeretnél. Csak van náluk valami édes-habos hideg rettenet. –húztam egy gonosz félmosolyra a szám, rápillantva az autóm hőmérőjére. Talán szerencsénk lesz, és kurva jó időnk lesz, amíg ott leszünk. Na meg nem kap el minket egy kurva tornádó, vagy vihar sem.

-Fogalmam sincs, mikor ültem utoljára ennyit egy huzamban egy kibaszott autóban. –pillantottam a vezetőülésben lévő nőre. Imádok vezetni, utazni, hosszabb távokon is, mentem már rázós terepen a kicsikémmel, de ettől még ez a tizenvalahány óra embert próbálóan szar. Egyrészt: Még mindig úgy gondolom, hogy egy hetet csak az ágyban kellett volna töltenünk és szarni mindenre is. Másrészt: Legyen bármilyen kényelmes egy kocsi, a megállók ellenére is széttöri a picsádat az ülés, tehetsz kb bármit.
-De még mindig jobb, mint a redvás repülő. Valahogy állandóan kifogom a kiabáló, síró, visító kölyköket és a horkoló, meg büdös embereket magam mellé. Mintha mindenki direkt szopatna, és arra időzítené a penetráns lábszagát meg a neveletlen kölykével való utazást, amikor megyek valahova. –forgattam meg a szemeimet.
-Egyszer utaztam… már nem tudom, hova. De legalább hét órás út volt. Egyszer csak elkezdett ordibálni egy fazon, hogy neki leszakad a feje, és miért nem halljuk a zajt, rohadtul meg fogunk halni a turbulencia miatt. Be kellett nyugtatózni, hogy ne keltsen pánik hangulatot mások között tovább. Kibaszott idegesítő volt. Végül hívtak neki orvost a reptéren, és kiderült, hogy egy pók volt a majrézásának az oka. A kis rohadék belemászott a fülébe, és ahogy egyre beljebb ment, a lábai kaparták a szerencsétlen barom fülének belsejét, amitől fájt a feje és olyan nagy volt a „zaj” a fejében, hogy azt hitte, darabokra szakad a gép. Mindenkit totál befosatott, mert képtelen volt a testén kívül tartani egy kibaszott pókot. –biztos kurva szar lehetett, de az ilyen pánikoló, kiabáló balfaszok miatt az amúgy is idegesítő, végtelennek tűnő, zsúfolt és büdös repülőutak végtelennek tűnnek.

Emma Larson & Mark Reilly

- Én sem mostanában. A másfél-két óra szokott a rekord lenni. - de az városon belül is összejön sokszor, ha beáll a forgalom. 
Egyetértéssel bólintottam arra, hogy ez még mindig jobb, mint a repülő.
- Ezerszer inkább a hosszú kocsiút, mint a repülés. Az meg sem fordult a fejembem, számomra sosem volt opció. Elvenné az utazás, a kirándulás hangulatát. A kocsiban csak mi ketten vagyunk, hallgathatunk zenét, lehúzhatjuk az ablakot, élvezhetjük a napsütést, a menetszelet. Ott állunk meg, ahol csak szeretnénk. Sétálhatunk azokon a környékeken is. Nekem az ilyen benzinkutas kávézások, kaja szünetek is mind hozzá tartoznak az élményhez. - nem engedtem volna belőle.
- Ha tömegközlekedés, akkor egyedül a vonatot szeretem még. Annak is megvan a maga varázsa. De ott is csak olyan jöhet szóba, ahol külön fülkék vannak. Nem vagyok antiszoc, jól kijövök az emberekkel, de azért mindennek van határa. - szeretem megválogatni a társaságomat, és nagyon nem mindegy, hogy kik és mikor másznak bele az aurámba. Ráadásul tényleg ott vannak azok a büdös, horkoló és egyéb bosszantó tényezők, amiket Mark is mondott.
- A gyerekek nem zavarnak. Nem ők tehetnek róla, hogy a szüleik miket kényszerítenek rájuk. De értem, miről beszélsz. - attól még nagyon zavaró, és az összezártság miatt semmit sem tehetsz ezek ellen. Az utazási kultúra sajnos sokszor kritikán aluli. Az emberek nincsenek tekintettel a másikra, de ők háborognak a leghangosabban, ha valami nekik nem tetsző történik.
Érdeklődve és elképedve hallgattam a sztorit, amit a pánikoló fazonról mesélt, aki beparáztatta a többi utast is azzal az agymenésével, hogy le fognak zuhanni.
- Jaj, ne, fuj. - ráztam meg a fejemet undorodva.
- Én biztosan meg is haltam volna. És nem a turbulenciától. - már a puszta gondolata is kiborít, hogy ilyesmi velem is megtörténhetne. Jó, a gépen nem kezdenék el világvége hangulatot kelteni, és jól beégetni magam, ennél racionálisabb vagyok, de... ehw.
- Amúgy is utálom a pókokat, nem még ha ott tanyázna a fülemben, és beszőné az agyamat. - pislogtam nagyokat az útra meredve.
- Nálam már csak Sierra undorodik jobban ezektől. Szerintem ő még a lepkéktől is fél. - nem is tudom, mit tett volna, ha vele ilyen történik.
- A természetben nem zavarnak, és tudom, hogy elég kicsi az esélye, hogy komolyan bántsanak. Jobban félnek tőlem, mint fordítva. De undorítóak. Instant hidegrázás. Főleg, amikor betörnek a személyes terembe. Nem akarom, hogy valami ilyen másszon a ruhámba. - a belső szerveimbe meg főleg ne.
- Olvastam, hogy egyszer egy nő nem tudott aludni, mert motoszkálást hallott a fülében. Egy pók volt, ott vedlett le. El is hánytam volna magam ott helyben. - ezerszer inkább a vér és az oszló hullák, mint valami ilyesmi. Látszik, hogy Markot rohadtul hidegen hagyják az ilyen gusztustalan ízeltlábú izék, különben sokkal empatikusabban állt volna ahhoz a pasashoz.

Mielőtt beértünk volna Atlantába, visszaadtam a volánt Marknak. Elvégre idevalósiként mégis csak ő ismeri jobban a járást, illetve ő választotta ki a szállást is, így ő tudja, hová kell majd mennünk. Még kicsit elidőztünk a városban, hogy a mai napba is kerüljön valami látnivaló. A Krog Street környékét mindenképp látni akartam, imádom a graffitis művészetet. Aztán felmentünk a Marriott Marquis nevű szálloda tetejére, mert onnan gyönyörűen belátni a várost. Rálátni a nem messze lévő, megannyit emlegetett Polaris-ra is. A napokban arra is sor kerül majd. De most nem ott szereztünk vacsit magunknak. Mark tudott egy tök jó helyet, ahol isteni volt a nachos.
Nem messze, néhány mérföldnyire Atlantától béreltünk egy erdő széli faházat, saját kis telekkel. Nagyon otthonos, csendes, természetközeli. Csak mi ketten. Távol mindentől és mindenkitől. De leginkább New York-tól és Shaw-tól.
- Imádom! Ez a sok fa! Annyira szép... Legjobb választás volt. - simítottam végig lelkesen az említett felületeken. Körbejártam az egészet.
Gyorsan lőttem róla pár képet, hogy el tudjam küldeni Sierrának.
"Megérkeztünk, és itt fogunk lakni. Tessék irigykedni."
Vagy valami ilyesmi címszóval.
- Örülnék, ha kedvet kapna az efféle kiruccanásokhoz ő is. - mindenképp felhívom majd később, hogy rendesen is beszéljünk. De előbb Mark! Végre már nem a kocsiban aszalódtunk, hanem kiélvezhetjük egymás társaságát.
- Van kedved még egy esti sétához az erdőben? - pillantottam rá kérdőn.
- A lábaim a sok ülés után eskü, szinte még kívánják a járást. A város ma nem volt egy nagy túra. Érdekes hely, nem jártam még ott korábban, de valljuk be, össze sem hasonlítható az erdővel, annak a hangjával és a friss levegőjével. - magyaráztam a dolgot. Egyáltalán nem kötelező jönnie, egyedül is tudok tenni egy rövidebb kört. Előbb ez, aztán meglesz a kipakolás is. Végül is nem rohanunk sehová sem.

Mark Reilly & Emma Larson

Ezer meg egy éve nem jártam itt, és rohadtul fura volt visszajönni. Nem mondom azt, hogy ide csak szar emlékek kötöttek, mert kissrácként kifejezetten szerettem itt lakni, csak később volt kétoldali agyfaszom és hányingerem az egésztől. Ritkán mennek el emberek Irakba örömmel, csak ne legyenek otthon. De igazából rohadtul mindegy is. Nem egyedül jöttem, és nem azért, mert bárki is meghalt volna. Egészen más élmény volt úgy bejárni bizonyos helyeket, hogy volt velem valaki. Valaki, aki tényleg fontos volt, és az is marad. Emma-val teljesen új, más élmény lehet ez az egész szarság, ami itt van.
Mivel én voltam a helyi, így a szállásunk választását is rám bízta. Mindenképp olyat akartam, ami közel van a városhoz, de mégis kívül esik Atalanta központjából. Errefelé kurva nagy divat lombházakat, és különféle faházakat üzemeltetni, amik vonzzák a turistákat, akik kicsit ki akarnak szakadni a megszokottból. Én New York-ban is egy erdő közelében lakom, szóval itt is olyat kerestem, ami tényleg egy erdei „kisházra” hasonlít, mintsem egy betondzsungeles szarra. Reméltem, hogy a loft stílusú lakásom után ez is tetszeni fog neki. A tégla legalább olyan nyers, mint a fa, szóval ezzel gyaníthatóan nem lőhettem mellé. Egy ideig olyanban is gondolkoztam, aminek két hálója van, de ez már kibaszottul értelmét veszítette, szóval szerencse, hogy e mellett döntöttem.
-Örülök, ha tetszik. Elég... otthonos. –nem mintha engem ez annyira foglalkoztatott volna. Fontos volt persze, hogy milyen lakásban élek, de alapvetően a munka miatt aludni jártam haza, szóval annyira sosem érdekelt, hogy mennyire berendezett pl.
Figyeltem, ahogy lefotózta a lakás pontjait, addig leszórtam a táskáinkat egy kupacba. Később is rohadtul ráérünk kipakolni, úgy sem két napig terveztünk maradni.
-Akkor lehet, hogy inkább az idő közben tököket növesztett lovagjának kellett volna elküldened a képeket, hátha elvinné valami ilyen helyre. Jobban járnának. Nem csak mi szoptuk be a faszt az elmúlt időben. –Emma azt mondta, hogy a nővére két éve lógott a levegőben, és az a kölyök is valami zenész palánta, ami miatt felmondott. Ha befut, és mindenfelé turnéznia kell, aligha lesz ideje az idősebb Larson-t fűzögetni.
-Ajánlhatod neki akár konkrétan ezt a helyet is. Májusban van az Atlanta Jazz Fesztivál. Hátha addigra már meg merik fogni egymás kezét. -forgattam meg a szemeimet egy aljas mosollyal.
-Naná, menjünk. –pillantottam rá, aztán még gyorsan körbe a házban. Kinyitottam az ajtót, hogy kimehessen rajta, aztán becsuktam magunk után. Az ujjaimat befűztem az övéi közé, elindulva vele az egyik irányba.
-Már el is felejtettem, hogy itt mennyire természetközeli minden. Nyilván nem a kibaszott betondzsungeles belváros, de még ott is több a fa, mint New York-ban. A Piedmont Park-ot is meg kell céloznunk, amíg itt vagyunk. Nem tudom, hogy jártál-e már lombkorona sétányon, de akár az is lehet egy órás program. –pillantottam a mellettem sétálóra.

Emma Larson & Mark Reilly

- Nem ismerem ezt a Remington-t, szóval nem küldözgetek neki semmit. - az még tőlem is nagyon bizarr lenne. Nem akarnám elijeszteni, a testvéremet pedig magamra haragítani az ilyen nyomulós viselkedéssel. Ez a kettejük dolga. Beleavatkozás lenne, nem tanácsadás. Talán sosem bocsátaná meg.
- Elég, ha Si megmutatja neki, és rájönnek, hogy nekik is szükségük van valami hasonlóra. Egyébként sem hiszem, hogy ilyesmit terveznének. Még. Nem ismerik annyira egymást, hogy együtt utazgassanak és egy helyen lakjanak. - valahogy így gondolkodhatnak.
- Tudod... a nővérem klasszikus lány. Egy szinte idegennel nem vállalna be ilyesmit, akkor sem, ha a lelke mélyén egyébként nagyon szeretné. Nem kapkodós fajta, és valahol talán igaza is van. A bizalom drága dolog, és előbb alaposan fel kell építeni. - Markkal mi össze sem hasonlíthatók vagyunk az ő vagy bárki más esetével.
- Mi azért ennyi év után már nagyjából tudjuk, mire számítsunk a másiktól. Oké, ezt az oldaladat eddig én sem ismerhettem, de biztos voltam benne, hogy nem csalódnék. - vele már az első perctől kezdve jók a megérzéseim, és általában nem szoktak cserben hagyni.
- Mondtam már nem egyszer, hogy az életemet is rád bíznám, és bármikor feláldoznám a sajátomat a tiédért. De egy ilyen kötelék idő kérdése, hogy kialakuljon. Már ha kialakul valaha. Si-nek ugyan nem olyan konkrétak és elmebetegek az elvárásai, mint az enyémek, de ettől még nem fog alább adni. Nem pazarolja olyan férfira az idejét, aki nem érdemli meg. Már nem naiv kislány. - egyikünk sem.
- És helyesen teszi. - egyszer élünk. Abból próbáljuk meg kihozni a maximumot.
- De amúgy igen, rájuk férne. Sierra már régóta vergődik, és állítólag a srácnak is volt valami mélyrepülése, ami miatt el is húzott az országból egy időre. Annyira nem figyeltem. Akkor még nem raktam össze, hogy bejön a nővéremnek. - azt sem raktam össze, hogy mi bejövünk egymásnak.
Jót nevettem ezen a "Hátha addigra már meg merik fogni egymás kezét." beszóláson.
- Néha akkora seggfej tudsz lenni. - ráztam meg a fejemet hitetlen mosollyal.
- De... jogos. - nem kapkodják el a dolgokat, annyi szent.
Örültem, hogy benne volt a sétában, így kapott is érte cserébe egy hálás mosolyt. A tekintetem aztán a kezeinkre siklott, finoman simítva végig az ujjaimat az övéin. Még mindig fura volt ez a kézfogás dolog. Ez nagyon bensőséges. Nem igazán csináltam ilyesmit korábban. Ez az elkötelezett összetartozósdi nem az én műfajom. Vagyis... eddig nem volt. Vele nem zavart. Csak... szokatlan. Még vagy alig egy napja is bennem volt, hogy hiába beszélek vele, talán csak még jobban elcsesződik minden, és az egész atlantai utazás egy igazi rémálom lesz, a kettőnk és az érzelmek szempontjából. Ehhez képest... Jobban nem is alakulhattak volna a dolgaink.
- Benne vagyok. Csak ne olyan legyen, mint az a magyar. - lombkorona sétány lombok nélkül. A semmibe. Pont vagy egy hónapja volt róla egy cikk a New York Times-ban. Csodás, hogy mik vannak a világban.
- És... jól vagy? - pillantottam fel rá.
- Biztosan fura lehet újra itt lenni. - és nehéz is. Atlanta gondolom, nem a szíve csücske. És hamarosan még jobban fel kell tépnie a múlt sebeit, ha elkezdünk a családi titkokban vájkálni. Nem tudom, készen áll-e rá. De legalább nem egyedül kell csinálnia. Itt vagyok neki.
- Nekem is az. Mármint, hogy fura. Nem Atlantába visszajönni, mivel még sosem jártam itt. Hanem ennyire messze lenni a nővéremtől. Nem vagyunk összenőve meg semmi, de már jó ideje csak mi ketten voltunk egymásnak. Megszoktam, hogy mindig a közelemben van. Utoljára akkor voltunk külön, amikor az FBI Akadémiára járt Quantico-ba. Az hosszú egy év volt. Utána együtt költöztünk New York-ba, és mindig elérhető távolságban voltunk a másiknak. Tudom, hogy nem esik baja, egy egész hadsereg vigyáz rá, csak... fura. - a megszokás nagy úr. A mi kapcsolatunk pedig szoros és különleges.
- Csak emlegetni kellett. - nyúltam bele a zsebembe a telefonért.
- "Anya" azt írja, hogy az erdő közepén este ne nyissunk ablakot, mert bejön valami állat. - forgattam a szemeim.
- És hogy.... találkozott a haverjaiddal?? Akik tiszteletbeli motoros csajjá fogadták, akkor is, ha nem tud?? Jófejek voltak. - kérdőn, felvont szemöldökkel néztem rá, hát ha ő tud valamit, amit én nem.
- Majd elmeséli a részleteket később, amikor felhívom. - ooookééé. Határozottan kíváncsivá tett. Miért is találkozott velük ő előbb, mint én? Si Mark motoros bandájával lóg, én pedig az említett férfival sétálgatok kézenfogva egy atlantai erdőben. Teljesen megőrült a világ?

Mark Reilly & Emma Larson

-Nem ismerem a nővéredet, se ezt a gyereket, szóval csak egy tipp volt. Egyébként sem hülyeség, ha a saját tempójában halad és baszik arra, hogy más mit gondol. De mi eleve sem vagyunk hasonlíthatóak senkihez. Már az előtt jóban voltunk, és megvolt köztünk az összhang, hogy rájöttünk volna, a tökéletes ember itt van az orrunk előtt. Ha nem így történt volna is kérdés nélkül elhoztalak volna. –ugyan csak a munkában voltunk jóban, de ha azon kívül is elkezdtünk volna együtt lógni, és el akart volna jönni, ugyanúgy felnyaláboltam volna.
-Szerintem akkor még egyikőtök sem rakta össze, hogy bejön neki. –nekünk sem ment. Csak mindenki másnak.
-Na ugye. –május végére már csak eljutnak az óvodás kapcsolati szintre. Persze mindenki csinál, amit akar, de ezek a közös akármik közelebb tudják hozni az embereket. Nem véletlenül vannak csapatépítős hányadékok és hasonló faszságok.
Az erdei séta ellen sem volt kifogásom, sőt. Imádtam a természetet, és most, hogy vele lehettem itt, kevésbé jutott eszembe az róla, hogy egy idő után kész rémálom volt, amikor be kellett mennem a fák közé, az elbaszott vénemberrel és a puskájával.
-Na még csak az kéne. Itt szerintem agyon is basznák a vezetőséget, ha ilyet csinálnának. Egyrészt itt mindenki imádja a természetet, szóval se direkt, se véletlen ne vágjon ki senki fákat, meg oda rakjanak ilyet, ahol van értelme. Sok rasszista, idegbeteg pöcsarc él errefelé, de ennyire senki nem barom. –mint azok a hülye magyarok. Jesszus.
-Most virágzott nemrég minden, talán a végét még elcsíphetjük. Nem véletlenül hívják Atlanta-t a városnak az erdőben. –szóval lesz lomb is, nem csak sétány.
-Jól. Miért ne lennék? –néztem le rá felvont szemöldökkel, aztán csak sóhajtottam.
-Kibaszott fura. Nagyon régen nem jártam is, és nem is terveztem, hogy visszajövök. Atlanta egyszerre túl jó, és borzalmas emlék. De örülök, hogy itt vagy. –és ez nem egy szar, undorítóan nyálas duma.
-Ráadásul fura lesz megint visszamenni abba a házba, ahol laktunk. Huszonhárom évesen jártam ott utoljára. Minden úgy van, ahogy a vén barom halálakor volt. –nyilván fogadtam valakit, aki azért takarított, mert nem akartam volna azt, hogy teljesen lepusztuljon, ha egyszer mégis túl akartam volna adni rajta. De felé se szagoltam.
-A legjobb hadsereg vigyáz rá, de ettől még megértem. Én is furán érezném magam. Ti nagyon jóban vagytok, de bármikor beszélhetsz vele telefonon. Direkt olyan helyen vagyunk, ahol van térerő. –én nem akarok felhívni senkit sem, mert marhára leszarom, de ettől még Emma-nak fontos a tesója és az, hogy tudjon vele beszélni, amikor csak akar. Érdeklődve figyeltem, ahogy elővette a telefont, így közben elővarázsoltam a cigimet a zsebemből, hogy rágyújthassak. Hitetlenül a szemeimet forgattam, meggyújtva a számban lévő szálat.
-Írd meg neki, hogy csak egy állat van a házban, de eleve veled jött, szóval több már nem fér el. Én meg nem eszlek meg… annyira. –vontam vállat, majd csak ugyanúgy felvontam a szemöldökömet, mint ő. Finoman megsimogattam a kézfejét, amíg kifújtam a füstöt.
-Az az öt barom gondolom tényleg elment az Aunt Marie’s-be, mivel közöltem velük, hogy a tesód ott ügyvezető, így kérdezzenek rá a táboros kajáztatásra. –nem lepődtem meg rajta, ahogy azon sem, hogy jól kijöttek a nővérével. Sierra képek alapján egy szép, mosolygós nő, akinek jó a kisugárzása. Azt a sok idiótát meg a zord külső ellenére kenyérre lehet kenni.
-De ez jó. Őket is ráállítottam a húgodra. A legtöbb volt katona, Ames pedig személyi testőr még mindig, szóval a legjobb kezekben van. És úgy, hogy már tudja, kik ők, nem fog meglepődni, ha random meglátja őket valahol. –így tőlük nem kell majd félnie, mint idegenektől.
-Bár azt nem ígérem, hogy egyik sem akarja majd felszedni. Nagy pöcsök tudnak lenni. –néhány jobban, mint a többiek.

Emma Larson & Mark Reilly

- A mi helyzetünk egészen más. Ahogy a személyiségünk is. - ebben egyetértünk. Ahogy abban is, hogy mindenki haladjon a neki komfortos tempóban.
- Bár én biztosan elveszítettem volna az érdeklődésemet, ha valakivel ilyen hosszú ideig csak kerülgetjük egymást. Nekem nem kell hozzá fél év, tizenkét randi, meg mindenféle sorrendiség. Ha két hét után nem kapom meg, amit akarok, onnantól nem érdekes. Nem mindenben vagyok türelmes és elfogadó. Gyorsan élek, szomjazom az újat, az impulzusokat, és a kapcsolatok beteljesülését is gyorsan akarom. Nem azzal fojtasz meg valakit, hogy nem hezitálsz, ha egyszer biztos vagy magadban. Magatokban. Minek pazaroljuk el külön az időt, amit együtt is tölthettünk volna? - főleg, hogy visszagondolva, ahogy Si is rávilágított, velünk pontosan ez történt. Már rég lehettünk volna... boldogok? Nem is tudom... Végül is most volt itt az ideje, hogy erre rájöjjünk. Így kellett lennie. Gondolom.
- Komolyan? - vontam fel a szemöldököm.
- Szerintem, én vettelek rá erre az egész Atlanta dologra. Szóval relatív, hogy ki hozott el kit. - néztem végig rajta. Lehet, hogy ő az idevalósi, az ő családi rejtélyét kell megoldani, de ha én nem vagyok, eleve nem lennénk itt. Egész hegyibeszédet tartottam, hogy miért kellene ide jönnie. Végre.
- Nem biztos. - ingattam a fejemet.
- Sierra óvatos, megfontolt, de nem hülye. Mármint az ilyen érzelmi dolgokhoz sem. Úgy, mint mondjuk én. Tudja, mit akar, csak keresi és küldi a jeleket vagy miket. Hogy biztosra mehessen. Olyan, mint te. Csak ő az emocionális nyomolvasó. - és nagyon jó benne. Markkal kapcsolatban is igaza volt, pedig nem is igen ismerik egymást. Sőt. Nem is kedvelik egymást. De talán ez még változhat. Nem feltétel, de azért jó lenne.
- Imádom, amikor a helyiekről beszélsz. - kúszott széles mosoly az arcomra.
- Mint valami vidéki, puskával lövöldöző, rasszista, természetimádó szekta. - mindig ez jut az eszembe, amikor bedobja a helyi negatív promót, némi pozitív éllel azért megtunningolva, hogy mentse, ami még menthető.
- De az idegbeteget meg tudom erősíteni. - nyomkodtam meg a képzeletbeli dudát a képzeletbeli kocsijában, ahogy ő szokta (az anyázás nélkül). Ismerős?
- Remélem! - szuper lenne virágba borult fákat látni.
- Egyszer Japánban is megnézném, ahogy a cseresznyefák virágoznak. Te jártál már ott? Én sajnos még nem. De nagyon szeretem azt a kultúrát. Nem véletlenül tanultam meg a nyelvet. Oké. Részben a CIA-s ambíciók miatt. De... Szerintem előző életemben japán diáklány voltam. - nem hiszek az ilyesmiben, de erre fogadásokat is mernék kötni.
A visszakérdezésére vetettem rá egy amolyan "tudod te" pillantást. Oka és joga van nem jól lenni. A helyében én sem lennék.
- Nem lennék máshol. - szorítottam meg finoman a kezét.
- Örülök, hogy itt vagyunk és belevágsz ebbe. Le kell zárnod a múltadat, különben örökre kísérteni fog. - de ha azt látom rajta, hogy ez túl sok neki, nem fogom erőltetni, és befejeztük a rejtély felderítését. Annyit nem ér.
- Nem gondoltál rá, hogy inkább eladd? - végül is azt mondta, hogy nem tervezett visszajönni. Bár szerintem a lelke mélyén tudta, hogy egyszer úgyis át kell túrnia az apja régi cuccait. Komolyan vagy húsz évig halogattad, hogy visszamenj oda? Ez annyira szomorú és borzasztó is egyben. Nagyon sajnáltam őt, ezt az egészet. De persze ezzel sokra nem ment volna. Inkább csak közelebb húzódtam hozzá, hogy a fejemet a vállának dönthessem.
- Egyébként... én sem mentem vissza azóta egyik városba sem, ahol korábban éltünk. Chesapeake és Virginia apa halálára emlékeztetnek. Fargo és Észak-Dakota pedig anyáéra. Nem tudom, milyen érzéseket váltana ki belőlem, ha újra ott lennék, ahonnét mindkétszer elmenekültünk. New York tök jó hely, de ezért sem a szívem csücske. Olyan, mint valami... menedék. - eddig ahhoz sem fűzött túl sok jó azon kívül, hogy Sierrával éltünk ott, és hogy szerettem a munkámat. De most már Mark miatt egészen új értelmet nyert az életem ezen állomása.
- Szóval én sem vagyok túl jó a múlt démonainak legyőzésében. Bocsi. - ismertem be.
- Pedig egyébként könnyen elengedek dolgokat, és szeretek a jelenben élni, nem leragadni a régi sérelmeknél meg ilyen hülyeségeknél, amire már amúgy sincs semmi befolyásom. És nem izgulok olyanon se, ami még meg sem történt. - szóval a jövő sem különösebben izgat.
- Tudom... - hogy bármikor beszélhetünk. Nem is erről van szó.
- És köszönöm. - hogy gondolt erre. Különben nem tudná, hogy van-e térerő vagy nincs. Gyanítom ő nem tervezett telefonálgatni senkivel sem, szóval saját maga miatt tök lényegtelen lett volna. Ez nagyon figyelmes tőle.
- Jól van, vadállat. - megírom én. Nekem is ugyanez jutott eszembe, szóval akkor nagyot nem tévedhetünk.
- Oh. Vagy úgy. - világosodtam meg a nővérem, az Aunt Marie's és a tábor összefüggése kapcsán.
- Így már érthető. Jó tipp volt. Sierrával biztosan meg tudnak egyezni. Ráadásul nagyon szereti a gyerekeket, így szívügyének fogja tekinteni ő is. - az pedig tényleg nem hátrány, ha arcra tudja hová tenni őket, és nem parázik rá, hogy valami kétes alakok lépten-nyomon őt követik.
- Az nem baj, amíg nem lesznek tolakodók vele. Legalább legyezgetik kicsit a női hiúságát. Időnként mindenkire ráfér. És Fellowes se érezze olyan fene nagy biztonságban magát. Bármikor jöhet egy másik, aki jobban odateszi magát. - vontam vállat. Ez a veszélyes abban, amikor nem konkrét elvárásaid vannak, hanem csak érzéseket keresel, a többi meg majd adja magát. Az én kritériumaimnak csak Mark képes megfelelni, és ez így is marad. Valójában sosem volt máshogy. Eleve mindenki esélytelen volt. Csak egy olyan létezik, mint Ő. Lehetnek hasonlóságok, átfedések, de senki sem Marco Reilly.

Mark Reilly & Emma Larson

-Felesleges elbaszni az időt azzal, hogy körbetáncoljuk egymást. Vagy tudod, mit akarsz, vagy nem tudod. Én tudtam, mit akarok, és az Te voltál. Nem is lehetett volna más. –nem működött volna. Nem engedek közel magamhoz senkit. A vágy, mások testének imádása rohadtul nem az, amit én kerestem volna hosszú távon. Dugni bárkivel lehet, de belső dolgokat megosztani nem. Utálok gyenge, sebezhető és kitárulkozó lenne, de Emma-val ez is magától értetődő.
-Elhoztuk egymást. Amúgy is mindegy. A lényeg, hogy akkor is itt lennénk, ha nem ez lenne, ami. –vontam meg a vállamat. Nem az a lényeges része, hogy ki hozott el kit. Mindketten tudjuk, hogy ő vett rá erre az egészre azzal, hogy „úgy hallotta, Atlanta” jó hely.
-Az feltűnt, hogy jó benne. –mi is azért beszéltünk, mert Sierra szerint ez meg az volt a gondom a dolgokkal. Nem vagyunk túl szimpatikusak egymásnak, de ettől még elismerem, hogy jól csinálta. És nem csoda, hogy én is a jeleket kerestem, az előbb erősített meg benne, hogy a legtöbb nő ezt csinálja. Emma viszont teljesen más, ami nekem csak jó. Ha azt mondja, hogy nincs semmi baja, vagy most azonnal szexelni akar, úgy is van.
-Mert tényleg ez írja őket le a legjobban. Szerintem amikor anno megláttak életükben először egy feketét, azt hitték, hogy csak nincs feloldva egy játékos vagy valami. –ráztam meg a fejemet a szemeimet forgatva.
-Egy rakat gyökér, akik amúgy a maguk módján jó arcok tudnak lenni… -csak ne provokálja őket senki, vagy pár foggal kevesebbel megy haza.
-Haha, nagyon vicces. –ráztam meg a fejemet egy hitetlen, elfojtott vigyorral.
-Ha én idegbeteg vagyok, majd nézd meg az ír kocsmákban pattogó egy foggal szotyizó öreg faszokat. Egy focimeccs a megfelelő piamennyiség után kutyafasza hozzájuk képest. –utálom, ha tötymörög előttem valami szarfaszú, aki vezetni sem tud, csak véletlenül a vezetőülésbe szállt be az anyós helyett.
-Megnéznélek iskolás lányként. –futtattam végig rajta a tekintetemet. Ez volt a legfontosabb közlendőm, ami meg az utazást illeti…
-Még kurva régen. Egyszer mindenképp megéri oda eljutni. Nem mondom, hogy nem drága, mint a szar, de ez csak a szállásra és a repjegyre igaz, a kaja nem vészes. Van egy szakasz, ahol van egy… híd, vagy… felüljáró. Mindegy. Valami baszomság, ami kettéválasztja a városrészeket, és az egyik fele full modern, anime kultúra, stb, a másik meg tradícionális és hagyományos. –szóval ott tényleg igaz, hogy két világ találkozik egymással.
-Bár én sok nyilvános fürdőtől elestem. –tekintve, hogy tetoválással sok helyre nem engednek be.
Egy pillanatra a kezünkre néztem, aztán ismét rá.
-Mhm, valami ilyesmi. –bólintottam rá erre a múlt lezáros dologra.
-De, gondoltam már rá. Csak… amíg bennem volt, hogy talán nem árt átnézni, mi maradt meg, nem akartam eladni. Nem jönnék ide csak azért, hogy kirámoljam, az új lakó pedig mindent kidobált volna, és akkor oda lett volna az esély, hogy megtudjam, ő csinált-e valamit vagy sem. De egyedül tuti nem jöttem volna ide. Nem vagyok egy picsogós, múlton kesergős, rágódos szardarab, de utáltam volna szembesülni azzal, ami volt, aztán lett. –mert egy csomó régi cuccom is ott van, amiket nem vittem el magammal sem a seregbe, sem aztán New York-ba.
-Ez csak egy dolog. A múlt kemény egy kutyaszar, és mindig akkor olvad fel, amikor nem akarod. Hiába zárod le, vagy csinálsz úgy, mint akit kurvára nem érdekel, mert akkor is fog. Nincs érzelemmentes ember, és olyan sincs, aki nem bánná, hogy valami elszaródott anno. Nektek kemény múltatok van a nővéreddel, és nem csoda, ha nyomot hagyott benned. Könnyebb távol tartani a problémától magad, ha nem vagy ott, ahol a probléma keletkezett. –nem csoda, ha sose ment vissza egyik helyre sem.
-Hé. Tudom, hogy ez nem ugyanaz, és a térerő nem oldja meg a dolgot. A nővéred rendben lesz. Nagylány már. Hamar elrepül ez az egész Atlanta dolog, és megint mellette leszel. –álltam meg vele egy pillanatra, hogy rendesen is a szemeibe nézhessek és nyomhassak egy csókot a homlokára némi gondolkozás után.
-Nem csoda, hogy ennyire oda voltak tőle, hogy tiszteletbeli motoros bige lett belőle. Mindenki jól jár ezzel az együttműködéssel. –szóval minden jó, ha a vége nem szar.
-Ha pofátlan barom lenne valamelyik, a másik négy ott helyben agyon is bassza valamivel. –összetartó és védelmező egy banda ez.
-De az sose baj, ha felüti a fejét az egészséges féltékenység. Gondolom. –nem szoktam az lenni. Nincs rá oka egyikünknek sem. Senki sem tudná megugorni az elvárásainkat, csak a másik.

Emma Larson & Mark Reilly

- Mekkora hülye vagy. - nevettem egy jót ezen a fura hasonlaton.
- Még, hogy nincs feloldva egy játékos. Ki mond ilyet!? - csóváltam a fejemet hitetlen vigyorral. Kész.
- Az én hibám. Megmérgeztem az elmédet a sok videójátékkal. Ezek után már lapos szarrá kell verned Dave-et. Hazamegyünk, és kihívod. - minimum nyernie kell, amennyit ezzel szórakoztunk. Elég vicces volt. Nem volt olyan régen, mégis távolinak tűnik. Fura. Az idő szörnyen relatív tud lenni. Fel vagyunk függesztve, nem dolgozunk, kb. csak nálam loptuk a napot, és mégis annyi minden történt velünk. Egy másodpercet sem unatkoztunk.
- Ezzel nem tudsz elijeszteni. Alig várom, hogy lássam őket. Az ír kocsmákat és a tölteléküket is. Sőt! Beszélni akarok velük. Az egy foggal szotyizás egyébként is valami special legendary skill-nek hangzik. Szeretném eltanulni ezt a művészetet, hát ha egyszer még hasznos lesz. - végül is sosem lehet tudni. Lehet, hogy boxoló vagy pankrátor leszek zsaru helyett, és ott hagyom pár fogamat.
Az iskolás lányos megjegyzésére sejtelmes félmosolyra húztam a számat.
- Talán meg is nézhetsz. Ki tudja. Még az is lehet, hogy meg kell büntetned, mert elkéstem vagy ilyesmi. Gomenasai sensei. - haraptam az alsó ajkamba.
- Tudom!!! Erről hallottam. Annyi mindent összeolvastam már róla. - néztem rá lelkesen.
- Régen baromi nagy anime fan voltam. Illetve manga. Az ereimben is az otaku szarság folyik. - bevallom, nem szégyen.
- A pénzt meg tudod, hogy sosem sajnálom, ha valamit a fejembe veszek. Nyilván nem utaznék, ha tudnám, hogy akkor az utcára kerülök miatta, de össze lehet rá gyűjteni. Max. skippelem a kocsit és a saját házat pár évre. Jó pár évre. Vagy fordítva. Előbb ez, aztán az utazgatás. Tök mindegy. Egyikről sem fogok lemondani. - vontam vállat hanyagul.
- Az élmények fontosak, és senki sem veheti el tőlem az emlékét. Jó, leszámítva a jó öreg Alzheimer-t. - Sierra ezt a költekezős ömlengést most hallotta volna, már fenyegetőn villogtak volna a szemei, ahogy az enyémekből kitörli a dollár jeleket. Pedig ez csak álmodozás. Nem történt meg. Mééég.(??)
- Nem gond. Veled a privát fürdőt amúgy is jobban szeretem. - simítottam végig a hátán.
- Ez érthető. - hogy nem akart volna egyedül idejönni átnézni a cuccokat. Addig viszont lehet, hogy nagy hiba lett volna eladni, mert akkor bukja az esetleges bizonyítékokat. Nem tehetek róla, de annyira reménykedek benne, hogy nem fogunk találni semmi terhelőt az apja ellen. Jó lenne, ha legalább emiatt nem egy igazi seggfej rohadékként kellene gondolnia rá, mint ahogy egyébként teszi. Maradjon meg egy beteg, alkoholista vénembernek a fejében, akinek totál kisiklott az élete, semmint a húga gyilkosaként kelljen emlékeznie rá. Ezt nem akarnám neki.
- És arra sosem gondoltál, hogy újra itt lakj Atlantában? - mert minden borzalom ellenére úgy vettem ki, hogy szereti ezt a várost. Nagyon.
- Esetleg abban a régi házban? Mármint... fel lehetne újítani, átalakítani. Az ingatlanok rohadt drágák, hogy csak úgy vegyél egyet. - ezt pont a múltkor veséztük ki valamikor. Persze ha eladja, akkor is pénzt ér. De mivel nem látok a fejébe, muszáj mindenre rákérdeznem. A kimondatlan dolgokat nem szeretem.
- Az lehet... de... nem akarok ilyen... ilyen lenni. Tudod. "Picsogós, múlton kesergős, rágódós szardarab." - hogy egy bölcs gondolkodót idézzek.
- Tök idegesítő. A múlton nem lehet változtatni, és senki sem jön vissza. Időnként sajnos, máskor meg hála az égnek. Szóval nekem is tovább kellene lépnem, nem csak nagyon okosan javasolni a másiknak. Ha valakiről megtudom, hogy bipoláris vagy ilyesmi, bekattan az agyam. Ami nem jó. - de ezt a gyengémet szerintem már ő is megfigyelte nálam, nem mondhattam nagy újdonságot.
A homlokomra kapott csók után köré fontam a karjaimat, hogy az arcomat a mellkasába temethessem.
- Jaj, Mark, ne mond ezt! Soha! Aranyos vagy meg minden, de ez borzalmasan hangzik. Nem akarom, hogy "ez az egész Atlanta dolog" hamar elrepüljön. Inkább bárcsak megállna az idő, hogy minden pillanata örökké tartson, és kellően kiélvezhessük ezt az időszakot. Szeretek itt lenni. Veled. Távol mindentől és mindenkitől. A világ végére is elmennék, térerő nélkül is. Ez csak... ilyen hülye dolog. Ne törődj vele. - és főleg ne beszélj ilyen gyökérségeket. Még a vérkeringésem is leállt ettől a dumától.
- Hogy gondolhatod, hogy bármi is előbbre való lenne nálad? Kettőnknél. Ezt sürgősen verd ki a fejedből, mert nincs így. Te vagy a legfontosabb. - nyilván Sierra is, mert a családom, a testvérem, a barátom, a lelkem egy része, de... ez más. Marktól távol nem tudnék létezni. Inkább a munkámat is elbukom, mint hogy Őt kelljen. Sosem tudtam meghatározni azt, ami összeköt minket. És ez most csak még sokkal erősebb lett.
Azon én sem csodálkoztam, hogy Sierrát megkedvelték. Nincs olyan a Földön, aki ne kedvelné. Gyárilag lehetetlen. Édes, kedves, barátságos, meg minden.
- Gondolom. - ismételtem el.
- Sose voltam féltékeny senkire semmiért. - a kapcsolataim kritikán aluliak voltak, nem hogy féltékeny legyek. Plátói szerelemben szintén nem volt részem. Markot pedig sosem láttam mással, hogy ki akartam volna kaparni az illető szemét. Egyébként lehet, megtörtént volna. Nem tudom, és már nem is fogjuk megtudni.
- Bááár... ha jobban belegondolok. Az egy foggal szotyizó öreg faszok elég magasra tették a mércét, hogy mardosson a képességbeli féltékenység. - dobtam be a dolgot.
- És ez hogy megy? Tanítják, vagy minden helyiben öröklődik ez a redneck génállomány? - vizslattam fel rá megjátszott kíváncsisággal.
- Csak hogy tudjam, mire számítsak. - a karjaimat végül átfontam a nyaka köré.

Mark Reilly & Emma Larson

-Muszáj lesz, még lógok neki egy elpicsázással. Szerintem már ezekkel a szarokkal álmodok. –de ettől még illet ide a hasonlat. A legtöbb baromarc nem tudja megkülönböztetni a jobb kezét a baltól, nem még akkor az egyes rasszokba tartozó embereket. Nekik mindegy, hogy kínai, koreai vagy japán, egyre megy. Mondjuk teszem hozzá, hogy sokszor nekem is.
-Te teljesen hülye vagy. Inkább ne kelljen. –ráztam meg a fejemet egy jót vigyorogva ezen az egész baromságon. Nem ártanak az embernek B) meg C) tervek, de lehetőleg maradjon meg az összes foga a szájában.
-Most muszáj volt?! Inkább ezért járna a büntetés. –nyögtem fel egy morgással erre a büntetéses dologra. Egy kész kínzás. Továbbra is tartom, hogy egész nap az ágyban kellett volna maradnunk és egy egész maratont tartani a kihagyott ziccerek bepótlására.
-Fasza, én is így gondolom. Meg egyébként sem kell egyedül menned, akkor meg már alapvetően sem olyan vészes. Fel lehet osztani, hogy mondjuk egyszer az egyik ember veszi a kaját, másszor a másik. Vagy az egyik intézi a repjegyet, a másik a szállást. Az élmények amúgy is sokkal faszábbak, mint bármi, mert ahogy mondtad, ezt nem vehetik el tőled. Nem tudják visszavonni, hogy hová jutottál el. –legyen az egy koncert a szomszéd városban, vagy egy kibaszott repülőút Japánba.
-Bármikor leszek partnered benne. –néztem le rá, az alsó ajkamba harapva mérve végig jó alaposan.
-Nem. Szeretem ezt a helyet, de New York-ban van a munkám, ami sokkal izgalmasabb is. Akkor esetleg elgondolkoznék rajta, hogy visszajöjjek ide, ha valamiért elveszíteném, és visszavonult festő vagy fényképész lennék. De az még odébb van. –szeretem, ha békén hagynak és a saját világomban létezhetek, nyugalomban és távol a sok fasznyakútól, de ettől még egy idő után, jelenlegi állapotomban kurva unalmas lenne.
-És nem tudom. Mármint, hogy akarnék-e abban a házban élni, amiben felnőttem. Szívem szerint felgyújtanám a picsába, had égjen. Viszont nyilván praktikus olyan szempontból, hogy ott van, végül is az enyém. Fogalmam sincs. Sok pro meg kontra érvem van. –de egyelőre ezzel nem is kell foglalkoznom, mert ott a lakásom New York-ban.
-Persze, hogy idegesítő. Meg egy kibaszás is, mert nem te irányítod, és akaratodon kívül befolyásol téged ilyen-olyan irányba. Mondani egyébként is könnyebb, meg mások dolgában mindenki okosabb. Ez ugyanolyan berögződés, mint mondjuk egy függőség. Nem tudod csak úgy elhagyni, és ellenállni neki kurva nehéz. Nem te döntöd el, hogy picsogós szardarab vagy-e, vagy sem. Mindenkinek vannak trigger dolgai. –vontam meg a vállamat. Csak néhányunknak sokkal durvább, mint másoknak. Nekünk szerintem nincs sok, sőt. De ami kevés van, az épp elég, hogy kitegye a hisztis barmok végtelen apró faszságát.
Értetlenül néztem magam elé, ahogy egyszer csak körém fonta a karjait és az arcát a mellkasomba temette. Egy ideig nem is tudtam, mit reagáljak rá, végül finoman megsimogattam párszor a hátát, felvont szemöldökkel nézve le rá. Nem igazán tudtam volna mit mondani neki erre, baromira nem vagyok hozzászokva, hogy valakinek fontos legyek, nem még a legfontosabb. Nem arról van szó, hogy ne hinnék Emma-nak, mert nagyon is. Tudom, hogy az van, amit mond, de ettől még egészen hihetetlennek hat minden alkalom, amikor erről beszél. Az eddigi tapasztalataim alapján azt gondoltam, hogy a munkáját választaná, nem engem. És annak ellenére, hogy bízom benne, és mindenkinél jobban ismer, talán én is, még mindig nehéz elhinnem és biztonságosan elmerülnöm a tényben, hogy mindennél és mindenkinél fontosabb vagyok neki.
-Igyekszem. –reagáltam csak ennyit szóban, hogy ne csak álljak és bámuljak rá, mint valami fasz.
Csak egyetértőn bólintottam, hogy sosem volt féltékeny senkire semmiért. Én sem. Más megvédeni azt, aki és ami a tiéd, mint féltékenynek lenni. Ha valaki hozzáérne Emma-hoz, vagy csak úgy nézne rá, lelőném a picsába. Ez nem féltékenység, de hozzám tartozik, és egyébként sem egy kirakati baba, vagy egy darab hús, hogy mások csak úgy nézegessék, vagy megpróbálják megtaperolni.
Hitetlen félmosollyal néztem le rá, a karjaimat a dereka köré fonva, ahogy megéreztem az övéit a nyakamnál.
-Oh, mindenkiben öröklődik ez a fogatlan paraszt dolog, csak van, aki elmegy innen, és sosem ütközik ki nála. Ez ilyen helyi hagyomány, szóval csak így promózd az Atlanta-ban lakást. Kalap, bagórágás, sörözés, sütögetés, és hajnali puskával lövöldözés. Meg egy foggal szotyizás hatvan éves korodra. Kifogtad a főnyereményt, kislány. –hajoltam közelebb hozzá, hogy válthassak vele egy hosszú csókot. Kelletlenül elhúzódtam tőle, átvetve rajta a kezemet, hogy magamhoz húzhassam.
-Induljunk el vissza. Előbb kicsomagollak téged ezekből a cuccokból, aztán minden mást is. Úgy hallottam, a privát fürdő most nyit.

Emma Larson & Mark Reilly

Amint csak lehetett, megszereztük az engedélyeket a kijelölt vadakra, hogy aztán reggel minél korábban a terepre mehessünk. Szinte egész naposra terveztük, legalább is azt a részét, hogy az erdőben legyünk. Estére ugyanis már volt más, lefoglalt programunk.
Nekem az sem gond, ha nem lövünk semmit. A vadászat nagyon nem olyan, mint amilyennek sok tájékozatlan, laikus ember gondolja. Rohadtul nem az ölésről és a feszkó levezetésről szól. Épp ellenkezőleg. Szeretjük a természetet, az állatok. És hatalmas fegyelmet is igényel az egész procedúra. Időnként szükség van az emberi beavatkozásra az egyensúly megőrzéséhez. Nem szerencsés, ha valamelyik faj egy másik kárára elszaporodik. Legyen az növény vagy állat.
A nap folyamán rengeteget tanultam Marktól. Korábban is vadásztam már, szóval volt egy alap fogalmam a dolgokról, de mégis... nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent nem tudtam azelőtt, pedig figyelnem kellett volna rájuk.
Elmondta, hogy mire milyen fegyverrel érdemes vadászni, az engedélyezettek közül persze. Jó pár tiltó listás van, ezzel én is tisztában voltam. Megtanította, hogyan figyeljek a szélirányra. Nem mindegy, hogy az állat idő előtt megérzi-e az emberszagot, vagy esetleg át tudod verni az érzékeit. Az erdei nyomolvasás volt azonban az a terület, ami (eddig) nem tartozott különösebben az erősségeim közé. Sok lábnyom nagyon hasonló, össze lehet téveszteni őket, de a méret elárulja, hogy őz vagy szarvas, macska vagy hiúz járt arra. Abba is beavatott, hogy melyik típusú talajon maradnak meg jobban a nyomok. A fákon, a bokrokon milyen jelek után kell kutatni. Honnan tudod, hogy hol találsz például vizet, éjszakára menedéket, és ezekhez melyik állatok nyomait érdemes követni. Milyen ágak és helyek alkalmasak tűzrakásra, ez is fontos tényező a túléléshez. Nem árt tudni, melyik bogyó, gomba ehető, melyik használható valamiféle fűszernek, és melyik állatnak milyen a húsa.
Azok alapján, amiket Mark mondott és mutatott, simán megtaláltam egy erdei patakot. Azt hiszem, sosem lelkesedtem még ennyire a vízcsobogás hangjáért. És még szarvast is lőttünk, szóval teljesen sikeresnek könyvelhettük el a vadászatunkat. Bár számomra már csak az önmagában is óriási győzelem volt, hogy Vele lehettem. Szuper közös élmény volt. Ebben is tökéletes csapatot alkottunk, nem csak a munkában és... a magánéletben. Ami még mindig tök fura. Évekig távol maradtunk egymástól, most pedig együtt voltunk, a szó összes értelmében. Nem hittem volna, hogy valaha is átélhetek és érezhetek még csak valami hasonlót sem.

Még New York-ban, amikor a lehetséges programokat tervezgettük, abban maradtunk, hogy csütörtökön este 8-kor a Polaris-ban találkozunk. Akkor a szüleiről meséltek ellenére sem hangzott randinak, de most már határozottan így tekintettem rá. Abból is a legjobb fajta. Az étterem lenyűgöző és elegáns. Markról szintén hasonló szuperlatívuszokat tudtam volna elmondani. Nem egy megszokott viselet és program volt ez tőlünk. Szeretek kiöltözni, sminkelni, nőies, csinos, illatos lenni, mellette minőségit és finomakat enni, de nem sűrűn fordulok meg ilyen helyeken. Nem átlagos hétköznapokra való, és megfelelő társaság is szükséges hozzá. De hát ez a mai sem volt épp átlagos napnak nevezhető, a tökéletes kísérőmről nem is beszélve. Mindig szerettem volna elmenni egy ilyen forgó, kilátásra építő étterembe, de korábban még nem volt lehetőségem rá. Boldog voltam, hogy ez most valóra vált.
- Nem túloztak. - többek közt a netes leírások.
- Az éjszakai, kivilágított Atlanta tényleg elképesztően gyönyörű. Egészen máshogy fest, mint napközben. - a tekintetem a hatalmas üvegablakokról végül Markra siklott.
- Köszönöm, hogy elhoztál. - bólintottam aprót, majd a számhoz emeltem a poharat.
A korábban már leadott rendelésnél az ital- és ételválasztás terén teljesen rá bíztam magam. Az ízlése még sosem okozott csalódást nekem, ráadásul ő volt hazai pályán, hogy valami finomat ajánljon. Ez ugyan nem egy tipikusan mac and cheese -es hely, de ettől még nem fog ki rajta. Mark folyton teli van meglepetésekkel, és ezt (is) nagyon szeretem benne.

Mark Reilly & Emma Larson

Meglepően gyorsan sikerült megszereznünk a szükséges engedélyeket ahhoz, hogy tökéletesen legális legyen a vadászatunk és senkit se csukjanak le illegális lövöldözésért. Zsaru vagyok, a szabadnapomon nem akarok egyenruhát látni. Akkor sem, ha ez egy kicseszett felfüggesztés volt, nem pedig önkéntes elvonulás.
Emma baromi jó tanítvány volt, bár nem is vártam tőle mást. Tökös csaj, és eddig is volt tapasztalata abban, hogy miképpen kell űzni ezt a sportot. Bármennyire is hiszik ezt az egészet, vagy a hozzánk hasonlókat szánalmas gyilkosoknak és élvezetből ölésnek, ez távolabb nem is állhatna a valóságtól. Rohadtul nem azon van a hangsúly, hogy ész nélkül lepuffants mindent, de a vadászat és a vadászok kibaszott fontosak. Különben mindenhova beköltöznének a különféle állatok, és sok betegség felütné a fejét. A sok kényelmes, belvárosi parasztnak az bezzeg már nem feküdne. Gyökerek.
Nem csak a vadászatot és a helyes fegyverhasználatot mutattam meg neki különféle állatok esetében, vagy beszéltük át, hanem a nyomolvasás és túlélés alapjait is. Vagy én lettem hirtelen kikúrt jó tanár, vagy Ő volt jó tanítvány, de rátalált egy patakra is, és végül sikerült elejtenünk egy szarvast. Szerettem, hogy ennyire lelkes volt ezektől.

Az esti állomásunk a Polaris volt, amit még akkor beszéltünk, mikor New York-ban voltunk. Akkor bele se gondoltam, hogy mennyire... többletjelentésű lehet az, hogy oda megyünk, ahova a szüleim is jártak anno, ha épp lehetőségük volt rá. Az ilyenek tőlem a lehető legtávolabb álltak, és nem a randikra gondolok. Bár nem mintha azokkal túl sokat baszakodtam volna korábban. Sosem szerettem senkit sem kifejezetten, kötődni pláne nem kötődtem senkihez, így ez egy full új élmény volt a számomra. A lehető legjobb ember volt itt mellettem ehhez. Emma olyan nekem, mint soha senki más. Nem volt, és nem is lesz még egy ilyen. Vagy Ő, vagy senki sem.
Nem mondom, hogy könnyű volt elindulni és az éttermet választani, amikor sikerült egy dögös, fekete ruhát magára rántania, de ha már egyszer megígértem, akkor a csütörtök este nyolc csak az övé volt és a Polaris-é.
-Mhm, jól néz ki. Még sosem láttam ebből a szemszögből. -a tekintetem követte az övét az ablakokra. Csak megráztam a fejemet, jelezve, hogy semmi értelme megköszönnie.
-Remélem, a kaja is legalább olyan jó, mint maga a hely. -a választott étel ugyanis a Lamb Ribs Char Siu. Ha nem tudnám, hogy ez egy kaja, azt hinném, csak random szavak egymás után, hogy parasztvakítósat játszanak a turista pöcsöknek. Ez lényegében egy grillezett bárány, ázsiai körte saláta, mogyoró meg chili. És ha már ez nem egy egyszerű, baráti vacsora volt, a mellé kért italnak egy vörösbort választottam. Sörözni otthon is tudok, és egyébként is bírom az újdonságokat.
-Még sose csináltam ilyet. -fúrtam a kékjeimet az övéibe.
-Mármint sose vittem senkit vacsorázni. Máshova se, nem még egy ilyen helyre. De örülök, hogy itt vagyunk. -vele minden más, és bárhova elcipelném, ha szeretné, anélkül, hogy szenvednék tőle. Nem vagyok hozzászokva az ilyen szerkóhoz, én tényleg a póló-farmer ember vagyok, de ettől még nem akartam kiugrani a puccos forgó étterem ablakán, amit azt gondolom, jó jelnek vehettünk.

Emma Larson & Mark Reilly

A megjegyzésére enyhén felvontam a szemöldököm.
- Engem az sem zavar, ha pocsék lesz. - vontam vállat.
- A lényeg, hogy itt vagyunk, nem? Te és én. Láthatjuk ezt a helyet belülről, a csodaszép kilátásról nem is beszélve. Kellemes itt. Békés. Erre mindig szívesen gondolok majd vissza. - magyaráztam az álláspontomat lelkes mosollyal. 
- Kipróbálhatjuk a konyhájukat, amire egyébként nem lenne lehetőségünk. Mások csak álmodhatnak erről, mint ahogyan egészen eddig én is. Most valóra vált, és őszintén szólva nekem már ez is nagy boldogság. - elmondhatatlanul. Az apróságoknak is tudok örülni. Mindennek, ami új.
- Kit érdekel, ha rossz lesz a vacsi? Majd szerzünk másikat! - a sok pozitívum mellett eltörpül az ilyen. 
- Bár egyébként kétlem, hogy ilyesmi megtörténne. Az már sokkal inkább valós veszély, hogy a desszert ellenére is éhesek maradunk, hisz mindketten szeretünk enni. Sokat. - ahogy ezt már a fine dining vacsi esetén is kifejtettem. Szép, látványos, finom, csak kevés.
- De akkor legalább egy kosszal ma még tarthatunk rendhagyó reverse fine dining napot. Avagy elegánsban esünk be egy lepukkant gyorsétterembe, hogy betömjünk egy sajttól, zsírtól, hagymától, ketchuptól és mustártól csöpögő hambit. Rengeteg sok steak krumplival. És valami pusztítóan cukros üdítővel, ha már Atlanta és Coca Cola gyár. De jó lesz nekem a sör is. - részletkérdés. Nem ragadok le ilyesminél.
- Hát... ha ez megnyugtat, engem sem vitt még el senki értelmesen vacsizni, főleg nem ilyen színvonalú helyre. - töprengtem el a dolgon. 
- Örülök, hogy együtt jöhetünk rá, milyen is ez. - többek közt erre is. Nekem ez az egész új. Annyira természetes vele lenni, minden gördülékenyen halad, nem is erről van szó, de attól még fel kell dolgoznom. Mindent. Őt. Magamat. Hogy ez egy kapcsolat. Elköteleződés. Valaki mással. Aki ráadásul mindennél fontosabb.
- De ha már ilyen kifinomultak vagyunk most, hogy kimostuk magunkat az erdő mocskából, és a híres Polaris-ban borozgatunk... Mesélj kicsit nekem a művész énedről. - pillantottam rá kíváncsian.
 - Túl gyorsan átsiklottunk felette a múltkor, és nem kapott kellő figyelmet az alkotói vénád egyéb dolgok miatt. Pedig tudod, hogy minden érdekel. - pláne ami... Te vagy. 
- Mióta festesz például? Honnan jött ez nálad? De ugyanezt kérdezhetném akár a fotózással kapcsolatban is. A családotokban volt más művészlélek is? Nálunk például senki sem akart lázadó country énekes lenni azelőtt. Mindenkinek jobb volt, ha az altatókat inkább magunknak énekeltük Si-vel, és nem a szüleink. - sajnálom, de ha egyszer ez az igazság.

Mark Reilly & Emma Larson

Jót mosolyogtam azon, hogy ha éhesek maradunk, ami lássuk be, elég valószínű, legalább tarthatunk fordított fine dining napot, aztán kinyalva ülhetünk be egy lepukkant helyre.
-Csábítóan hangzik. Egyébként is van pár hamburgerező errefelé. A cukros üdítő meg alap. Atlanta-ban vagy. Itt mindenkinek cukros tea folyik az ereiben. Vagy sör. -vontam meg a vállamat. Mindenhez is azt a hideg-édes rettenetet vedelik az emberek. Nem vagyok egy nagy édességes, de az kihagyhatatlan és kötelező darab.
-Mert barmok. Amúgy ez nem egy nagy was ist das, amit megtehetsz, főleg, ha fontos a másik. -forgattam meg a szemeimet. Nem én vagyok a legnagyobb kapcsolati szakértő, sőt. Ha valaki azt a barom Dave-et kérdezné, benyögné, hogy analfabéta vagyok ezekhez, de ennyit szerintem bárki meg tudna csinálni. Csak akarni kéne.
-Mhm, én is. -bólintottam rá a dologra. Ez annyira új, és kibaszottul frusztráló. Nem Emma, nem az, hogy mennyire imádom őt, és az, hogy ő is szeret engem, hanem az egész helyzet. Ez már-már a túl szép, hogy igaz legyen határait súrolja.
Beleittam a boromba, és még nyelni is elfelejtettem, ahogy felhozta a "művész énemet." Elég hamar túljutottunk rajta a lakásomon, és valamiért reménykedtem benne, hogy ennyiben is marad. Nyilván nem Emma elől fogok elhallgatni dolgokat, az egy faszság lenne. Csak még mindig fura, hogy valakit tényleg minden érdekel, főleg olyasmi, ami... én vagyok.
-Mindig is vonzott a művészet. Egyik szülőm sem volt kifejezetten ilyen beállítottságú. Az anyám szerette a szépet, imádta a festményeket, de nem alkotott. Az apám meg még annyira sem. Szóval rajzolni már kis szaros gyerekként szerettem, de valahogy sose voltak túl vidámak a rajzaim. Na nem gyilkosságokat firkálgattam, csak... nem virágokat meg szivárványt. Szerintem gyárilag egy borús kis pöcs vagyok. Miután az anyám lelépett, valahogy rákaptam a festésre, meg előtte a huligánkodós graffiti-re a helyi seggfejekkel. A fényképezés is valami hasonló volt. Szerettem fotózgatni a vadászaton lelőtt állatokat, vagy csak magát az erdőt. Utána meg egyre több dolgot. Amikor beléptem a seregbe és Irakba küldtek, személyes tárgyként egy gépet vittem. Ha nem, az az apácás kép se lenne. -néztem rá, aztán magam elé, ahogy gyorsan számolgatni kezdtem.
-Szóval festeni olyan... harminc éve kezdtem el, azt hiszem. Fényképezni is valami ilyesmi távlatban. Fogalmam sincs már. Hülyén hangzik, meg talán értelme sincs, de olyan, mintha mindig is a része lett volna az életemnek. Főleg, hogy egy idő után az ismerősök és "barátok" lekoptak, így maradt ez. Senki sem akar egy szemétdombra jönni, ahol egy alkesz, kvázi munkanélküli pöcs a fotelbe van gyógyulva. -a szar helyzetekben mindenki lelép. Ezért nem barátkozom már. Minek?

Emma Larson & Mark Reilly

- Akkor egyet meg is látogatunk. - még ma.
- Mindenféle atlantai életérzést magamba akarok szívni, amíg itt vagyok. A teljes élmény kell. - nem érem be kevesebbel.
- Ha ehhez cukros teát vagy akármilyen italt kell is intravénásan adagolnom, hogy az én ereimben is az folyjon, hát megteszem. - néztem rá elszántan.
- Lényegtelen. - legyintettem.
- Te magad mondtad nekem, hogy azért vannak a hülyék, hogy mi kitűnjünk közülük. Na... hát a barmok meg azért vannak, hogy megments tőlük. Jelentem, sikerült. - nem érdekelnek mások. Főleg nem más férfiak. Már amelyik annak nevezhető egyáltalán. Ha valaki mással bármi is jó lett volna, akkor most nem Mark lenne itt velem.
A néma és a kimondott reakciója is sok mindent elárult róla, amikor a művészi vénájáról kérdeztem. Az a rengeteg sok sérelem, fájdalom és keserűség. A belefásult érdektelenségről, a sötét reményvesztettségről, a kötődéstől, a csalódástól való félelemről nem is beszélve. Egyértelműen szereti ezeket csinálni, mégis semmiféle lelkesedés nem árad belőle. Bizonytalanság annál több. Mintha attól tartana, hogy ezt is egy pillanat alatt elvehetik tőle. Nem örülhetne semminek, mert minek, ha úgyis illékony a pillanat. Minek bajlódni az odaúttal, ha sosem lehet eredmény.
- Imádom, hogy egy gyárilag borús kis pöcs vagy. - szólaltam meg végül, befejezve a csendes elemzést.
- Én vidám, optimista természet vagyok, de ha szivárványos képeket pingálgatnál, nem hiszem, hogy valaha is találkozna az ízlésünk. Tudom, hogy már ezerszer elmondtam, de szeretem a mély, elvont, kaotikus dolgokat. A te művészetedben ez megvan, így számomra tökéletes. Jelentése van. És én mindenben ezt keresem. - festmény, fotó, zene, de még a nyomozói munkában is.
- Na nem azt, hogy számomra jelentéssel bírjon, hanem hogy szimbolikus legyen. Valakinek. Ne legyen üres és tartalom nélküli. Benned is annyi minden van, Mark, amikről talán fogalmad sincs. Érdekes a gondolkodásod és a lelked is. Szigorúan racionálisan nézve. - nem vagyok spirituális, nem is efféle jelentőséget tulajdonítok a szónak.
- Vannak meg régi képeid? Valahonnan az elsők közül... - reménykedtem a pozitív válaszban. Szívesen megnézném azokat is.
- Az meg, hogy mindig is az életed része volt, egyáltalán nem hangzik hülyén. Egyszerűen van olyan, ami már eleve bennünk van. A zsigereinkben érezzük. Megfoghatatlan. De érzed, hogy ott van. Olyan ez, mint a finn sisu. A kedvenc érzésem és fogalmam. Nem érthetjük, nem definiálhatjuk, de tudod, hogy... erős és misztikus. Mások szerint meg ez a hülyeség. Én meg leszarom. - rántottam egyet a vállamon, majd finom nőiességgel beletúrtam a hajamba, hogy ellensúlyozzam a korábbit.
És ha már ismerősök és "barátok"...
- Si említette még a telefonban, hogy a többiek várják a fine dining vacsit, és cserébe szeretnének majd visszahívni engem egy közös sütögetésre. Sőt, még a nővéremet is meghívták rá. - jó fej dolog volt tőlük.
- Te nem gondoltál még arra, hogy megtörd ezt a "szemétdombos" magányt, és te is elhívd őket valahová? Jó, nem rögtön magadhoz, hanem csak úgy... akárhová. Vadászni, sörözni, motorozni, meccset nézni, vagy nem tudom, miket szoktatok még csinálni. - ismer, sejthette, hogy nem a sütögetésekről fogunk diskurálni.
- Ők határozottan a barátaidnak gondolják magukat, és nem úgy néznek ki, mint akik lekopnának. Szerinted ennyi idő után nem érdemelnek egy esélyt? - pillantottam rá a kékjeit fürkészve.
- Már senki sem ül abban a fotelban, Mark. Te sem.

Mark Reilly & Emma Larson

Felvont szemöldökkel néztem vissza rá, ahogy végül megszólalt. Az, hogy ő vidám és optimista természet, egy tök jó dolog volt, egészen addig, amíg nem keveredik emiatt halálos veszélybe. A segíteni akarás, az, hogy valakit mindenképp meg akar menteni, vagy csak az, hogy jófej mód áll valakihez, veszélyfaktor lehet. Nem azt mondom, hogy Emma felelőtlen, sőt. De talán azzal, hogy alapvetően negatív, pesszimista, borús hozzáállásom van a világhoz, tökéletes kiegészítője lehet a világszemléletének.
-Sosem tudnék szivárványos képeket pingálni anélkül, hogy ne legyen erőltetett. Azt festem meg, vagy olyan témában fotózom, ami érdekel, vagy megmozgat. Rajtad kívül egyébként sem látta más, így nem is lenne értelme arra menni, hogy másnak ne legyen zavarba ejtő, vagy kellemetlen. -a viselkedésemet sem szokásom moderálni, mert minek? Engem nem kedvelni kell, hanem békén hagyni.
-Kell, hogy legyenek. Sőt. Ha csak nem dobálta ki őket, vagy égette el az a vén barom, akkor abban a házban is kell lenniük, ahova készülünk. -annál régebbiek aligha lehetnek.
-Az egyik, ha nem a legfurább dolog az az életérzés. Amikor fogalmad sincs, hogy mi visz előre, csak mész, és csinálod. Mint az erőltetett menet. Fáj, talán minden lépéssel megöl belül, de a túlélés visz előre, az élni akarásod hajt. És nagyon helyes. Pont le se szarja senki, mások mit gondolnak. Semmi közük hozzá, egyébként is csak egy rakás agyatlan, életképtelen hülye fasz. -hozzá hasonlóan én is megrántottam a vállamat.
Ahogy felhozta azt az öt vadbarmot és azt, hogy vissza akarják hívni a fine dining izé kapcsán, egy pillanatra elgondolkozva figyeltem őt, aztán az előttünk lévő, jelenleg még üres asztalt. Gondoltam, hogy nem arról fogunk beszélni, hogy amúgy ez mennyire király dolog, sokkal inkább éreztem benne azt, hogy reflektálni fog az előzőekre. És igazam is lett. Csendben hallgattam őt, azt, ahogy arról beszélt, hogy ők a barátaimnak gondolják magukat, és megérdemelnének egy esélyt ennyi idő után.
-Ők annak gondolják magukat, aminek csak akarják. Ha valami gondjuk van, megtalálnak, én pedig segítek nekik, de ennyi. Gondolkozás nélkül kihúznám őket a szarból, de nem fogok velük kézen fogva egy zöld réten kumbaya-t énekelni és áldani a barátságunkat. Jó fejek, de ennyi. Ezt ők is tudják. Annak ellenére itt vannak, és "nem úgy néznek ki, mint akik lekopnának", hogy amióta találkoztunk, ez van. -mindig történik valami, mert...
-Mindig ül valaki abban a fotelban, Emma. -jegyeztem meg a dolgot halkan, egy percig csendben figyelve őt, aztán inkább beleittam a vörös alkoholba.

Emma Larson & Mark Reilly

- Szerintem minden művész elsősorban magának alkosson. Ne mások vélt vagy valós elvárásainak akarjon megfelelni. Az csak rémes eredményt szül. Ha nem önazonos, nem fog átjönni az üzenet, és inkább szánalmas, valóban erőltetett benyomást kelt. Aki vevő erre, úgyis eljut az alkotóhoz, és a maga nyers valójában fogja imádni a művet. Azért, ami. Önmagáért. És persze a saját belelátott dolgaiért. Ahány életút, annyi értelmezés. És ez a csodálatos az egészben. Nem véletlenül imádom annyira ezt az egész önkifejezési formát. - legyen zene, festészet, fotózás, akármi.
- Annyira sokrétű, összetett, többjelentésű. Ez is egy manipulatív eszköz, amit lehet jó dolgokra és fegyverként is használni. - ezt kár lenne vitatni. Az emberek befolyásolhatók. Akár ilyen formában is.
- Sosem akartad nagy közönség elé tárni a képeidet? Akár névtelenül is. - mert hogy abban biztos vagyok, hogy névvel és arccal nem tenné. Legalább is a jelen állapotában biztosan nem.
- Elég sok lehetőség van rá, hogy a névtelenség mögé rejtőzz. Egy csomóan csinálják, hogy nem kiállítást rendeznek, abban reménykedve, hogy hát ha véletlenül elmegy rá valami nagy kutya, aki felfedezi. - Mark ilyet sosem tenne.
- Nem galériáknál házalnak, hanem szimplán csak kirakják a képeiket különféle helyeken. Mozi, színház, kávézók, pubok, akármi. - az övéit is el tudnám képzelni efféle környezetben. Mint ahogy a lakásomban is. Biztosan elkunyerálok majd párat, ha hazaérünk.
- Nem is arra gondoltam, hogy híres legyél, vagy hogy ebből akarj megélni, hanem... a művészet mindenkié. Egyszerűen csak láthatná más is. - nem lenne semmiféle következménye. Mégis mi a legrosszabb, ami történhet? Maximum véletlenül mégis keresne vele egy kis pénzt.
- Oh. Ebben az esetben biztos vagyok benne, hogy megvannak még. Szuper hír. - kizártnak tartom, hogy az apja ilyet tett volna. Nem vagyok ostoba, naiv fruska, de hiszek az emberi jóságban. Talán az apjában is ott volt még a szikrája, csak ő már nem volt képes ezt meglátni benne a sok szörnyűségen túl. Nem is hibáztatom érte. De utólag még változhat a véleménye. Legalább csak egy kicsit. Szeretném, ha ettől az atlantai kitérőtől gyógyulna a lelke, nem pedig újabb sérüléseket szerezne. Így is néha olyan, mintha szélmalomharcot vívnék vele. De hát velem rossz lóra tett, sosem fogom feladni. Sem a próbálkozásaimat, sem Őt.
- Francba. - ciccegtem csalódottan.
- Pedig úgy megnéztem volna ezt a kézfogós-éneklős jelenetet. - nevettem el magam. Meglehetősen groteszk képet festettek volna ők hatan.
- És neked elég ez így? Hogy folyton tartod velük a tíz lépés távolságot? Őszintén. És nem a védekező mechanizmusod hatékonyságára vagyok kíváncsi, hanem a valódi vágyaidra. - néztem rá kérdőn.
A megjegyzésére finoman ingattam a fejem.
- Ez nem igaz. Tévedsz. És ezt be is fogom bizonyítani neked. Lehet, hogy nem ma, nem is holnap, de így lesz. Majd meglátod. - húztam mosolyra a szám, majd én is beleittam a borba.
- Kapsz tőlem egy házi feladatot. - és nem érdekel, ha utálni fogsz érte.
- Ha hazaérünk, a "nem barátaid" úgyis találkozni akarnak majd veled, szóval a végeredményen nem változtat. De neked kell elhívnod őket valahova. Vagy csak Dave-et. Valakit. Ez mindegy. Ja és persze a fine dining vacsi nem érvényes. - az az én ötletem volt, így ezt a kártyát nem lehet bedobni.

Mark Reilly & Emma Larson

-Tény, hogy mindig megtalálja a közönséget a művészet, akkor is, ha az még objektívan nézve is szar, nem csak szubjektív vélemény szerint. –persze tény, hogy az benne a jó, ha megtalálod magad benne. Szeretem a benyomásra ható képeket, vagy szövegeket, amikor meg tud ragadni, de ettől még lehet valaminek többletjelentése. XY-nak romantikus, egy másiknak ironikus, nekem meg kibaszottul szomorú és agonizálós. Mindegyik igaz lehet, de simán lehet, hogy egyik sem az.
-Mhm, ahogy mondod. –aljas dolog tud lenni a művészet is, ha valaki arra használja, hogy megvezessen másokat.
-Nem, nem gondoltam. Se névvel, se anélkül. Ezeket nem szántam másoknak, és, ahogy már mondtam, te vagy az első, akivel kivételt tettem. Név nélkül úgy is felpakolod őket a saját fiókodra, ott látja más is a "művészet mindenkié" szlogen jegyében. Engem sosem vonzott, hogy kipakoljam valahova. Persze nyilván van egy olyan elképzelésem, vagy Z) tervem, ha nagyon beütne a szar, akkor túladnék rajtuk, de ez még sosem jutott eszembe. –mármint az, hogy különféle helyekre kipakoltassam őket, ami nem egy galéria. Hiába lenne névtelen, én úgy érezném, hogy a gondolataimat adnám ki másoknak.
-Biztos vagy benne? –vontam fel a szemöldökömet, kérdőn vizsgálgatva a vonásait. Nem tudom, hogy ő mitől olyan biztos benne. Bár… lehet, hogy már azt se tudta, hol van az öngyújtója, amivel elégethetné őket. Meg az is benne van, hogy a szobám közelébe se ment az a vén barom, hanem ugyanúgy abban a szánalmas, kopott fotelben ült és sajnálta magát, meg az elbaszott életét, mindenki mást okolva érte. A katonaságot, a vezetőséget, az anyámat, az új fasziját, a húgomat. Engem.
Csak a szemeimet forgattam a nevetésére. Nem tudom, mit jön mindenki ezzel a barátság faszsággal az utóbbi időben. Eddig jó volt ez így, most mi a faszom változott?!
-Elég. Engem az sem érdekelne, ha nem lennének. Nem én akaszkodtam rájuk, hanem ők rám. Vagy Dave-re, aki rám. A franc se tudja, vagy érti, de nekem ez így tökéletes. Úgy is csak pofára esés lenne a vége. –ráztam meg a fejemet határozottan. Felesleges erőt meg energiát pazarolni olyanba, aminek az eredménye úgy sem lesz olyan, amiért megérné. Egy baromság. Jóban vagyunk, de előbb vagy utóbb úgy is mindenki kikopik, mert túl melóssá válnak az emberi kapcsolatok. Csak néhányan évekig bírják, míg végül elpártolnak. Pont, mint itt. Sokakkal jóban voltam kis szaros korom óta, mégis szépen eltűntek, amint a helyzet egyre szarabb lett. Meg sem próbáltak magukkal vinni, egyszerűen csak ott hagytak megfulladni.
-Mhm. Majd hiszem, ha látom. –jegyeztem meg egy horkantással. És ez nem Emma személye ellen irányult, egyszerűen csak… hihetetlen az egész gondolat. Mindig van valaki, aki elbassza a dolgokat. Mindig.
-Már csináltam ilyet, szóval letudtam a házimat, mielőtt feladtad volna. Amikor végeztünk a szektásokkal, utána én mondtam Dave-nek, hogy húzzunk el berúgni, meg toljunk le valami agyzsibbasztó videojátékot a gyűjteményéből. Látod? Ajánlok én programot annak a baromnak. Minden fasza. –vontam meg a vállamat hanyagul.

Emma Larson & Mark Reilly

Furcsa paradoxon érzés volt ez az egész atlantai kiruccanás. Mintha kiszakadtunk volna a valóságból, és az idő megszűnt volna létezni körülöttünk, mégis szinte megállíthatatlanul rohant. Minden egyes nappal egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy véget érjen, és vissza kelljen térnünk New York-ba. Mégsem nyomta ez ránk a bélyegét. Csak a mának és az adott pillanatnak éltünk.
Elmentünk vadászni, jártunk már a Polarisban, tegnap pedig motorozni voltunk a környéken, amit egybe tudtunk kötni a cherokee rózsák virágzásával is. Sőt. Marktól megtanultam, hogyan lehet elhárítani pár alap, gyakran előforduló hibát. Ezidáig a szerelés nem tartozott a skilljeim közé, de már ezt is felvehettem az újdonság listára a nyomolvasás és a szerelem mellé.
Este az erdei házhoz tartozó területen tartottunk egy rögtönzött sütögetést, amit egybe köthettünk a helyi alkoholok tesztelésével. Én teszteltem, ő pedig leginkább újrafelfedezte őket. Közben befutott egy váratlan hívás Dave-től, hogy Simone üzeni, megvan, ki volt a Fekete Mambás gyilkos. Volt annak a klubnak az a nem túl szimpatikus, totális hülyének tűnő biztonsági főnöke, James Watts. Találtak egy újabb áldozatot, akinek az óráján véletlenül megmaradt a seggfej ujjlenyomata, és a labor könnyűszerrel megtalálta. Ügy lezárva. Dave lerázva. Hát bizony erre is inni kellett. Milyen hatékonyak vagyunk, hogy még több mérföldről is képesek vagyunk megoldani egy ügyet. Na jó. Nem. Csak részben. De attól még kár, hogy más aratja le helyettünk a babérokat, miközben mi kapartuk ki azt a bizonyos gesztenyét. De hát az élet sokszor nem fair. Viszont a legkevésbé sem érdekelt. Szerettem itt lenni, és rohadtul nem érdekelt vagy hiányzott a munka. Szóval nyugodtan feldughatják maguknak a fekete mambás gyilkosukat is.
A felmondásunkkal együtt.

A ma esti program a várva-várt autósmozi lesz, mert hogy még sosem voltam ilyenen, Mark pedig felajánlotta, hogy szívesen elvisz, mert tud hozzá egy tök jó helyet. De előtte szigorúan bolhapiac!! A Starlight ugyanis hétvégén napközben kipakolós, szabadtéri bolhapiac, délutánonként, estefelé változik autósmozivá. Méghozzá 1949 óta! Durva.
Úgy működik, hogy a parkolás ingyenes, viszont cserébe ötven dollár a belépő. A jegy egyszer használatos, azaz ha kimész a piac területéről, ennyi volt. A szabályok közé tartozik még, hogy tilos az alkohol, a kisállat, a bicikli, a roller, a gördeszka, stb. Nincs rain check: Ha eső van, akkor vagy teljes sztornó, vagy vállalod, hogy szarrá ázol, már ha marad kint árus. Joguk van átvizsgálni a járműveket, és bárkitől megtagadhatják a kiszolgálást.
A bolhapiac területére lépve, ami azonnal feltűnt, hogy rengeteg a kaja. De tényleg! Más vásárokon is vannak, de itt hatalmas a kínálat. A mexikóitól kezdve a grillkolbászon át a kebabig. Édességek, cukrok, különféle magvak, mint pisztácia, kesudió, földimogyoró, kézműves termékek, stb. Na nem mintha itt terveztünk volna enni, de attól még érdekes.
A felhozatal változatos: ruhák, cipők, szerszámok, háztartási eszközök, elektronikai cuccok, biciklik, ékszerek, bizsuk, hangszerek, lemezek, játékok, könyvek, képregények, mindenféle. A legmodernebbtől az ezer éves diavetítőkig, mindent meg lehet találni. Valaki a földre ömleszt mindent, mások a kocsijukra rakják ki a portékáikat, míg sokan asztalokra pakolnak ki igényesen, csoportosítva a tárgyakat.
- Kislányként a szüleinkkel elég sokat jártunk ilyen zsibvásárra, amikor mindenki otthon volt. - szóval ez most hatalmas nosztalgia vasút. Hullámvasút. Inkább.
- Nem azért, mert ne lett volna pénzünk másra, de ez szuper jó közös program volt. Apukám nagyon tudott alkudni az árakból. Izgalmas jó vételt csinálni, ha kicsit is értesz hozzá. - pillantottam Markra, majd az egyik padra.
- Például nézd meg ott az a Nike cipőt. Tök jó állapotban van, és negyvenöt dollárért adja, miközben a neten olyan százötven-százhatvan körül mennek. Nem csak saját magadnak is jó vétel, hanem akár üzletelni is, hogy profitot szerezz. - felrakják őket a netre, aztán mehet a licit.
- Bár az nem épp zsibvásár, de ha ruhát kell vennem, szinte már jobban szeretem a turikat. Ott is ki lehet fogni a minőséget, és benne van a zsákbamacska izgalma is. Egy butikban, márkaboltban tudod, hogy mire számíts. Ott viszont máshogy kell válogatnod, és annyira jó érzés, amikor találsz valami ritkaságot, egy igazi kincset a sok között, és nevetséges áron megszerezheted. Egy csomó Marvel pólót találtam már így. És nem mellesleg nem támogatom a kizsákmányoló, környezetszennyező, rabszolgatartó fast fashion-t. Még ha talán egy része drámai túlzás is. - a nővéremmel szeretünk ilyesmit csinálni, már ha az időnk engedi. De talán most mindketten újra lazábban vesszük a felnőtt, dolgozó életet, és több időt tölthetünk majd együtt. Mindkettőnknek változnia kell.
- New York-ban régen volt egy kis vintage üzlet, oda is tök szerettünk járni Sierrával. Annyi jó bakancs, táska, óra, kitűző, ékszer, meg még ki tudja, hogy micsoda volt. Kész kánaán. Mire jobban rákaphattunk volna az ízére, erre bezárták, és már csak Washington-ban vagy hol vannak. Odáig meg azért luxus lenne csak ezért elmenni. Bármilyen király hely, az esetek túlnyomó részében csak körülnézel, és nem veszel semmit. Szóval nem éri meg. - na de majd most beszerzek neki valami kis szuvenírt. Illetve a jövendőbeli, zenész pasijának is. Akár tényként is kezelhetem, elvégre ki az a hülye, aki ne akarná Si-t? A nővérem részéről pedig nem kérdés, hogy odáig van érte. Látom rajta.
- Annyira jó, hogy vannak még ilyen helyek, mint ez is. És hogy van rá igény is. Nem csak mindenki online árul a Facebook Marketplace-en. - a lelkes mosoly már az arcomra is költözött tőle. Tetszett a hely hangulata, a széles választék, a sok különféle ember, a gyönyörű napsütés, a csodával felérő kellemes szélcsend. És persze nem utolsó sorban Mark társasága. Ezek a napok Vele olyanok nekem, mintha valami valóra vált álomban lennék. Csak mi ketten, távol a betondzsungeltől. Úgy érzem, szabadabbak vagyunk, mint valaha.

Mark Reilly & Emma Larson

Csendben hallgattam azt, ahogy beszélni kezdett a régi emlékekről a piacok kapcsán. Egyet tudtam érteni így visszamenőleg a szüleivel abban, hogy ez egy jó közös program alapvetően. Meg, ha nem is veszel semmit, de mindig találni valami érdekességet, amit ki lehet elemezni. Az ocsmánytól az elfogadhatón át a normálisig mindent is.
-Az én anyám is oda volt ezekért a kirakodós szarokért. Órákig tudta nézegetni a különféle kipakolt vackokat. Folyton úgy csinált, mint aki ért a szerszámokhoz, és meg tudja lepni az öreget valami használhatóval. De sose sikerült neki. Vagyis egyszer. Vett neki egy tök fasza aksis fúrót… csak nem volt meg az aksi. Észre se vette, a vén hülye meg nem akarta elrontani az örömét, szóval úgy csinált, mintha a világ legjobb dolga lett volna az a semmire se jó baromság. –néztem vissza rá, aztán az említett Nike cipőre.
-Ezek a helyek igazi aranybányák. Kihozol ide mindenféle kacatot, valaki úgy is meg fogja venni, mert miért ne? Jól lehet így pénzt keresni a nyárra. –vontam meg a vállamat.
Érdekes volt ez a turkálós sztori, aminek eredményeképp alaposan végig is mértem. Egyrészt: mert azt gondoltam, hogy ha valaki, akkor egy Emmalynn alkatú nő nem talál magának göncöket egy olyan helyen, másrészt: megtehetem. Néha még mindig fura volt, hogy itt volt mellettem, hozzáérhettem, végigmérhettem, és egyszerűen csak élvezhettem a közelségét. Vagyis… többször is, mint azt egy „néha” leírhatná, de igyekeztem elhitetni magammal, hogy ez a valóság. Nem akartam azt gondolni, hogy ez elmúlhat, és folyton ezen kattogni, de közben minden túl szép, túl idilli volt ahhoz, hogy tényleg igaz lehet.
-Mindig ez van. Ha találsz valami jó helyet, akkor rövid időn belül bezár. Főleg, ha elég underground, „elvont” ízlésed van. Hiába a tömeghiszti mostanság az alternatív zenéért, vagy épp a vintage, retro stílusért, a legtöbben nem járnak ilyen helyekre. Megrendelik a neten, modern, de réginek kinéző dolgokat vesznek ahelyett, hogy fognák a seggüket és elhúznák egy ilyen piacra, vagy egy boltba. Senki sem meggyőződésből valamilyen, hanem mert ez a menő. Én ezért utálom, amikor felkapnak valamit. Persze tök jó, szeresd nyugodtan, de baszki. Lejön, ha valaki csak divatból hord motoros hacukát és hasonlók. –mivel ez tegnapi élmény, mármint a közös motorozás, ez jutott eszembe először. De ettől még tény marad. Minden divat, és kevés az, aki tényleg egyéniség. Egyébként is egy faszság ez a hatalmas „egyedi vagyok” láz. Minek? Ne egyedi, hanem saját magad legyél. Barmok.
-Mhm, tényleg ritkaság. Pedig errefelé az emberek imádják a szabadtéri programokat. Amint tavaszodik, elindulnak a fesztiválok, meg a mindenféle egyéb rendezvények. –Atlanta elég sajátos, több szempontból is. Nem csak híresen türelmetlenek meg parasztok errefelé, de természetszeretők is.
-De a jó hír, hogy már látom, mi lesz a szuvenír egy szőke kerti törpének. –böktem a fejemmel az egyik árus felé, aki egy rózsaszín motort próbált meg rásózni mindenkire, aki arra járt.
-Beveted a Larson génekben rejlő alkudozási képességet, vagy csináljam én?

Emma Larson & Mark Reilly

- Ez aranyos. - díjaztam egy mosollyal a sztoriját, amit a szüleiről mesélt.  Az meg főleg, amilyen "szeretettel" beszél róluk. Persze nem csoda, csak... De legalább végre az anyjának hívta, és nem megint csak "az a nő". Mondjuk sok mindent elárul Markról az, amilyen helyeket és dolgokat megmutat nekem. Az apja vadászni tanította. A szülei jártak a Polaris-ban, amikor még minden rendben volt köztük. Az anyukája pedig szerette az ilyen "kirakodós szarokat". És még biztosan előkerülnek ilyen történetek.
- Ha neked is ki kellene dobnod ide valamit, te mit adnál el? - néztem rá kérdő kíváncsisággal. Mindenki őrizget valami vackot, nem?
- Van pár táskám és cipőm, amiket megvettem, mert nagyon tetszettek, vagy limitált kiadás voltak. Vannak összeillő darabok is. Azokból lehet, hogy simán meg tudnék gazdagodni. - némi költői túlzással persze.
- Ja és Si-vel van egy porcelán készletünk, ami még a nagyié volt. Régi és értékes darab. Csak őrizgetjük szentimentális okok miatt. Bár én egyik nagyszülőnket sem ismertem, így nem tudok nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Leszámítva, hogy ez minden, ami utánuk maradt nekem. Sose vitt rá minket a lélek, hogy eladjuk. Pedig aztán nem tudom, mire használhatnánk. Szerintem egyikünk sem abban fogja majd tálalni a vasárnapi ebédet. Nekem ehhez túl modern az ízlésem. - vagy nem tudom, mi a jó szó rá. Nem tetszik, végül is ez a lényeg.
- Ráadásul sajnálnám, ha eltörne. Így viszont nincs semmiféle funkciója. Fura dolgok ezek a múlthoz ragaszkodós berögződések. Én nem vagyok ilyen alapból, mégis van, hogy nálam is bekapcsol. - ráztam meg a fejemet beletörődő mosollyal.
- Ezt tök jól látod. - helyeseltem habozás nélkül.
- Ráadásul velem folyton ez történik. Végre találok valamit, amit a kutya sem ismer, aztán hirtelen elkezd a csapból is folyni. Legyen az film, sorozat, könyv, zene, de még egy hülye musical is. Kiábrándító. Azzal elveszik a varázs, hogy csak az enyém. Hogy különleges, hogy bensőséges, és tényleg csak egy adott rétegnek szól. Nem szeretem, amikor valami erőltetett, túltolt, elcsépelt, tucat dologgá válik. Nem akarok osztozni a dolgaimon olyanokkal, akikkel úgy érzem, hogy nincs bennünk semmi közös. Sőt. Ha mégis lenne, azonnal le akarnám tagadni. - akkor inkább megutálom, semmint olyannal kelljen azonosulnom, ami nem én vagyok.
- Sierrának is biztosan nehéz lesz majd a zenész pasiján másokkal is osztozni. - a hírnév átka senkit sem kímél. A rajongó kis ribiknek meg pont az esete azzal a nyálas, szomszédsrác fejével, a "cuki" hajával, meg a barna kiskutya szemeivel. Elhihetik, hogy lehet esélyük. Majd amikor ő is wattpad és reddit sztár lesz. De ha Si-t belekeveri valami hülyeségbe, kinyírom.
- Például régen a tetoválásoknak is jelentése volt. Mármint hogy csak egy keményebb réteg védjegye volt. Nézd meg most! A legutolsó csőgatyás, madárfészekhajú nyikhajon és csücsöri kacsaszájú póthajas pózer kiscsajon is van. Így most már lassan az a lázadás, ha nem csináltatsz. Fura, hogy valami mindig "divatba jön". Épp csak senki se érti, hogy minek veszi fel azt a Nirvana, Metallica, Kiss, AC/DC vagy akármilyen együtteses pólót, miközben semmit sem jelent neki. - talán még egy dalt se tudna megnevezni tőlük. Szánalmas.
- De visszatérve... persze a netes rendelés tök praktikus, nincs sorbanállás, nincsenek idióta emberek, de én jobban kedvelem az ilyen piacokat és vintage boltokat. Meg úgy bármit, ami személyes jelenlétet követel. Formabontó vagyok általában, de van amiben ragaszkodom a hagyományoshoz. Mint mondjuk a könyvek vagy a kapcsolatok. Ez is ilyen. Ezt az élményt nem adhatja vissza a netes kattintgatás. - mennyivel jobb, hogy most itt sétálgatunk a jó levegőn, a napfényben, mint ha a kanapén online szörfözgetnénk.
- Már most jobban kedvelem és a magaménak érzem ezt a helyet, mint New York-ot valaha is. Az ilyen gondolkodással és tájakkal sokkal inkább tudok azonosulni. - már most azt érzem, hogy ezek után mennyire nem lesz jó visszatérni.
- Nem is tudom. Ez a te hazai pályád, Mark. Hagynom kellene, hogy te csináld. Részben. Lehetsz a hős lovag, aki majd megmenti a bajbajutott királylányt. - aki egy bárány bőrbe bújt manipulatív kis dög.
- Helló! Hogy van ma? - léptem közelebb az árushoz.
- Helló. Jól, és ti? - nézett ránk a nő, továbbra is a székében hátra dőlve.
- Jól. - vettem félvállról a kérdést, ahogy azt átlag embereknél illik, mikor csak felszínesen udvariaskodnak.
- Az érdekelne... mennyibe kerül ez itt? - böktem rá a Mark által kiszemelt szuvenírre.
- Száz dolcsi. - tanácstalanul, kissé csalódottan pillantottam fel Markra. A nő érdektelennek és unottnak tűnt, de láthatóan figyelt.
- Nézd meg... Ez pont tökéletes ajándék lenne Scar-nak. Milyen aranyos lenne már vele! - a csillogó tekintetem azonnal átcsapott keserű mosolyba.
- De nem is tudom... a neten szerintem láttam sokkal olcsóbban is. - számokkal sajnos nem tudok dobálózni, mert őszintén fogalmam sincs, mennyiért mennek az ilyenek. Akkor végig alkudozhatnám én egyedül az egészet. Így részemről marad csak az érzelmi befolyásolás.
- De az idő, mire megjön... lutri is, mit kapsz a pénzedért. És most hazudjam azt egy gyereknek, hogy az is Atlantából van? A szuvenír nem jöhet... Kínából... Egyáltalán ér ennyit? - az állapotba mindig bele lehet kötni, és az lehet alku tárgya.
- Amit a neten néztem, annak élénkebb volt a színe is. Nem szeretném, hogy csalódjon. Tudja, milyenek a gyerekek... - intéztem a végét az árusnak, mivel az övéi is itt szaladgáltak körülötte. Gyakran szemmel tartja őket, ebből következtetek erre. Így tudja, milyen nehéz anyának lenni. Csalódást okozni, nemet mondani, rémes lehet.
- Vagy konkrétan AZT kapja, amit kigondolt magának, vagy semmi hasonló nem jó neki. Aztán jön a kellemes hiszti. - hunytam le a szemeimet.
- Na mi legyen? - pillantottam Markra.
- Ismerős. - bólogatott a nő. - Hová valósiak vagytok?
- New York-ból jöttünk. De Mark eredetileg atlantai. Ezért is gondoltunk rá, hogy mindenkinek viszünk az otthoniak közül egy csepp "hazait". Na jó. Egy jó nagy csepp hazait. - pontosabban.
- Mondj egy árat. Alkuképes vagyok, de csak mert földi vagy. - szegezte a tekintetét Reilly-re.

Mark Reilly & Emma Larson

-Semmit. Nincs olyasmi, ami csak porosodna nálam értelmetlenül és „kacat” lenne. És a motor a lakásomban nem sorolandó ide! Az a berendezés része. –akkor is, ha amúgy nem működik, és már a szentlélek se csinálja meg. Bárki szar, régi, fostartály kocsijába életet tudok lehelni, de abba már nem lehet. Viszont rég óta megvan, és jó az ott. Más nincs, amit tartogatnék, de minek.
-Vagy az árából új cipőket venni, és akkor a nővéred se baszogathat azzal, hogy csak halmozod az élvezeteket. –vontam meg a vállamat. Ezt nem tudom átérezni. Nyilván egyesek véleményével ellentétben több, mint négy pólóm és gatyám van, de ettől még nem halmozom ezeket feleslegesen, csak mert tetszik, vagy mi a tököm. Én inkább a szerszámokkal vagyok úgy, hogy megvettem mindent is, mert sosem tudhatod, hogy mikor fog kelleni. Ha Dave megint szét akarja verni a házukat, akkor egészen jó szolgálatot tudnak tenni.
-Akkor ez ilyen generációkon át öröklődő vacak. Vagy, ha a nővéred megtalálja a számításait, és lesznek saját, általad ellopható srácai, ő még tálalhatja benne a vasárnapi ebédet. Ha meg úgy sem lesz funkciója, akkor továbbra is marad értelmetlen porfogó, ami minden generációra tovább száll. Inkább ez, mint egy családi átok. –vontam vállat. Biztos, hogy a legtöbb embernek vannak ilyenjei, főleg, ha alapvetően közel állt egymáshoz a család minden tagja.
-Minden tucat lesz egy idő után, csak az a nem mindegy, hogy erre az adott dolog még rá is tesz, vagy megmarad annak, ami. Ha igen, akkor előbb-utóbb lecseng, aztán szevasz. Vagy elfogadja, hogy ez van, és kihasználja a hülyéket, hogy még több eladás legyen belőle. Utálom, amikor valamiből kurva lesz, és bármit megcsinál a még kurvább közönségnek. –erre tényleg a zene a legjobb példa. Rohadt sok előadó felül a celebség vonatra aztán utána már baszhatják a kurva anyjukat, az eredeti közönségnek akkor sem fog kelleni többé.
-Amíg ez az osztozkodás plátói, addig nincs gond. Ha meg valamiért nem az lenne, vagy túlságosan ártana a nővérednek vele, hat idegbeteg motoros fogja agyonbaszni a saját gitárjával a kis pöcs fejét. –ebben biztos lehet. A srácok nagyon megkedvelték Sierra-t, szóval biztos utálnák, ha bármi bántódása esne. Akár fizikai, akár más szinten.
-Igen, ez így van. Szinte már szégyellem is őket. –a tetoválásokat és egy-egy bandás pólót, nem a nem létező ecsetfejemet és kacsaszámat.
-De a kedvenc jelenségem a Rolling Stones jellegzetes, nyelvet kiöltő száj motívuma. Boldog-boldogtalan faszfej hordja magán, és van, aki rávágja, hogy Kiss. Na azt is beleraknám egy darálóba, hogy a saját tengelye körül forogjon a feje. –forgattam meg a szemeimet. Újból: barmok.
-Hát nem. Vannak dolgok, amiket kár elbaszni mindenféle modern szarsággal. Nekem hiába magyarázzák, hogy az elektronikus könyvek is vannak olyan jók. Bocs, de én szeretem érezni a papír szagát. Ahogy az ilyen helyekben is az a klassz, hogy fizikálisan is meg tudod fogdosni, amit aztán utána kurva isten, hogy nem veszel meg. –ez benne a jó. Ezt egy online licitálás vagy böngészés se pótolja soha.
-Nem kell, hogy most legyünk itt először és utoljára. Azt gondoltam, szarabb lesz itt lenni, de ezt így kibaszottul el tudnám viselni még egy darabig. –álltam meg vele egy pillanatra, hogy lehajolva nyomhassak egy csókot a szájára. Imádok vele kettesben lenni, és itt még nem vág pofán a rohadt valóság a rohadék szarjaival, vagyis azzal, hogy mi lesz ez után, és vajon tényleg én győzök-e a Reilly vs Világ játékban. Ha igen, akkor kinyalhatja a szőrös seggem és az eddigi győzelmei kutyafasza ehhez képest, amit Emma jelent nekem.
-Legyen így. –bólintottam rá a dologra. Követtem a nő pultjához, közelebbről is szemügyre véve a cuccokat, amiket árult. Egész sok játék, meg mindenféle baromság volt nála, amikből lejött, hogy ő is az a fajta anya, aki mindent megvesz a kölykeinek, aztán utána meg nem győz megszabadulni tőlük.
Csendben figyeltem a jelenetet a kérdezz-felelekről, aztán csak a fejemet rázva pillantottam Emma-ra, amikor a nő benyögte, hogy száz dolcsit kér a HASZNÁLT gyerekmotorért.
-Nem. Egyértelműen használt a kicsike. Száz dolcsit biztosan nem adnék ki érte, legyen bármilyen cuki is rajta fejben Scar. Ennyi pénzt nem fogok kiadni rá. –pillantottam a nőre, aztán vissza a velem lévőre a kérdésére válaszul. Magamban jót mosolyogtam azon, ahogy végül a „helyi” kártya kiütött minden mást, és belement az alkuba.
-75 dolcsit fizetek érte. Az állapota miatt ár-érték arányban még így is baromi jól jövünk ki mind a ketten. Benne vagy? –néztem teljesen komolyan a nőre, jelzés értékkel összefonva magam előtt a karjaimat, fél szemmel a kölykeit vizsgálva, aztán megint a motort. Végül csak belement az alkuba, mivel tényleg baromi jól járt ő is, szóval egy rózsaszín motorral gazdagabbak lettünk.
-Emlékeztess rá, hogy ezért még legyek nagyon hálás később. –húztam közelebb magamhoz, az egyik kezemet finoman a dereka köré fonva.

Emma Larson & Mark Reilly

- Okés, vettem főnök. - szalutáltam.
- Jó neked. - hogy nem porosodik nálad semmi felesleges. Jó, egyébként nálam sem, ha tényleg nem számítjuk azokat a cipőket. De idővel mindig szelektálom őket, amikor eszembe jut. Imádom a rendet, a rendszerezést, de még ha ez nem is játszana, a lakásom túl kicsi ahhoz, hogy az egész egy nagy gardrób legyen. Bezzeg ha egy kastélyban laknék. Külön emeletet tartanék fenn a ruhatáramnak. Minden alkalomra jutna valami különlegesség.
Ami a motort illeti, egy szóval sem mondtam, hogy azt kellene eladnia. Sosem mondanék ilyet. A lakás része és tök menő, tökéletesen beleillik a loft atmoszférába, ahogy Mark stílusába is.
- Áh, nem. Mindig elajándékozom a cuccaimat, amiket már úgysem hordanék. Vannak olyan lányok és nők, akik jobban rászorulnak és megbecsülik, mert nem engedhetik meg maguknak. Aki pénzért megveszi, lehet csak kidobná a kukába, és nem gondolna másokra. Nekem igazán nem nagy dolog, de ha ennyivel is jobbá tehetem valaki számára a világot, kötelességem megtenni. - kényelmesebb megoldás lenne ezek árából másik cipőt venni, de nem vinne rá a lélek. Szerencsére nem vagyok rászorulva az ekkora mértékű spórolásra. Sosem szeretnék olyan szintre jutni, hogy meg kelljen szorítani azt a bizonyos nadrágszíjat. Nem élek nagy lábon, de nem is fogok garasoskodni, miközben csak egyszer élünk. Persze tök jó utazásra, kocsira, házra meg ilyenekre gyűjteni, én is szoktam félretenni, de talán nem jön el a holnap. Akkor mégis mi értelme lenne?
- Azért vacaknak nem nevezném. Egyébként szerintem szép. Csak... nem az én stílusom. - kértem ki a porcelánok nevében.
- De szerintem marad a dobozában. Kétlem, hogy bármelyikünk is a gyereke kezébe adná, legyen az saját vagy "lopott". - mert hogy én soha egy szóval sem mondtam, hogy nem akarnék sajátot. Csak azt, hogy nem prioritás, így nem hajszolom életcélként, mint Sierra. Ő tudatosan készül erre a családosdira. Hajrá. Lelke rajta. Nekem a szőr is felállna a hátamon, ha ilyesmiket kellene előre tervezgetnem, és lemondani miatta bármiről. Legyen az karrier, veszély, vagy akármilyen életmód.
- Én sem szeretem, amikor a "nocsak, miből lesz a cserebogár" mondás rossz fordulatot vesz olyannál, amit korábban kedveltem. A hideg kiráz a gondolattól, hogy bulvársztárok lesznek, és még csak nem is zavarja őket. Pedig sokan erre az elkurvulós sorsra jutnak. Kevesekre nincs semmiféle hatással a hirtelen jött hírverés. Az ilyen helyzetekben, az új ingerkörnyezetben tud megmutatkozni valaki valódi arca és természete. Amit talán korábban sosem gondoltunk volna az illetőről. - gyűlölök csalódni.
- Aranyosak vagytok, de arra nem fog sor kerülni. A saját puszta kezemmel tépem ki a szívét. - aztán a többit majd még meglátom. Nem tudom, hogy vele etetem meg, vagy magamnak sütöm ki.
- Mi!? Dehogy szégyelled. Neked jól áll, és hiteles is vagy velük. A részed. Az más. Te így vagy... hát... öhm... Te. - ráztam a fejem tiltakozva.
- Nincs semmi gond sem a tetoválásaiddal, sem a ruháiddal. Ha bármin is változtatnál, az már nem te lennél, és akkor... - nem is tudom... elveszítenélek? Azt, aki vagy. Akit szeretek. Ez nem történhet meg. És most nem holmi hülye együtteses pólókról beszélünk. Ez több annál. Sokkal mélyebb és fontosabb jelentéssel bír.
- Tényleg. - nevettem kínosan jót ezen a Rolling Stones vs. Kiss jelenségen.
- Az mindig jó, ha valamit fizikálisan is meg lehet fogdosni. - bólogattam a megállapításra.
- Én sem ezt mondtam. Inkább arra céloztam, hogy haza kell majd mennünk, ami gáz. De örülök, ha nem utálsz itt lenni, és szívesen maradnál még. - csak egy: kis haszontalan pocsolyává olvadoztam a csókjától, és így nehéz fókuszált maradni. Kettő: ez nem lehetséges. Mármint a maradás. Na jó... a fókuszálás sem. (???? Elvesztettem a fonalat)
Az alkudozásos csapatmunkánk szuper jól sikerült. A "Scarlet rózsaszín csodamotorja" küldetés teljesítve. Gondolom a hetvenöt dolcsival Mark és a nő is jó üzletet csináltak. Nem vágom a játékok árait, de azt igen, hogy brutálisan drágák lettek. A plüssökért, a társasokért is olyan pofátlanul sokat elkérnek, aztán az még nem is olyan modern dolog, mint egy elektromos kismotor, vagy valami távirányítós akármi. A gyereknek ha mindent eszetlenül meg akarnál adni, kész anyagi csőd. Dave-nek a kis tündér hercegnőjével jobban jönne egy olyan előléptetés, mint nekem valaha.
- Abban biztos lehetsz, hogy foglak is. Van miért. - az ujjaimat a pólója alá csúsztattam, a körmeimet finoman végighúztam a hátán, miközben közelebb simultam hozzá.
- Csak hát kár, hogy még rémesen odébb van az a később. - nyaltam meg lassan a szám, az ajkamba harapva nézve fel rá.
- De még nem végeztünk itt. - elengedtem őt, majd előkerestem a telefonomat.
- Kapcsold be a nyomkereső üzemmódot! Aztán hátha később én is hálálkodhatok neked. - vizslattam rá elégedett, sejtelmes mosollyal.
- Tudom, hogy ez ellentmondásba keveredik a korábbiakkal, amiről beszéltünk, de valójában két Vans cipőt keresek. Egészen konkrét darabokat. - megmutattam neki az egyik, aztán a másik képet, hogy szépen memorizálhassa őket.
- Van egy cipőárus, aki az internet szerint gyakran kijár ide, és igazi Vans ritkaság gyűjteménye van. Nem egyszer árulta már ezeket a szépségeket. Szóval addig nem megyünk sehová, amíg ezeket meg nem szerzem. Ha kell, kivárjuk a jövő hétvégét is. Meg az azutánit, aztán az azutánit. Itt vagyok Atlantában, ezek nélkül nem mehetek haza. - ez ilyen elvi dolog.
- Amíg te erre koncentrálsz, én járhatok nyitott szemmel a csőlátás helyett. Muszáj találnom valamit Sierrának, és Fellowes-nak is. - amit majd Si adhat neki ajándékba.
- A nővéremnek mindenképp valamilyen vintage bizsu ékszerre gondoltam. Imádja az ilyen extrém gyűrűket és nyakláncokat. Nem mondanád meg róla, de titkon van egy kis gótikus beütése. - nem hiszek a természetfelettiben, de ha hinnék, biztosan mindketten boszorkányok lennénk. Inkább, mint vámpírok.
- A múltban ragadt cuki srácnak pedig valami retro vinily-t beszéltünk meg a nővéremmel, hisz zenész. Azzal nem lehet mellé lőni, és hát ha találunk valami psych-indie-rock lemez ritkaságot. - ki ne örülne neki?
- Aztán rajtuk kívül még vannak páran, akiknek jár a szuvenír, például a barátaimnak. Illetve a te barátaidnak is. - na és persze nyilván a legfontosabb személynek, Marknak is. Csak Ő alap.
- De nekik nem kell ennyire speciálisan, gondosan válogatottan személyre szabottnak lenniük. Főleg, hogy nem is ismerem őket. Még. Na nem fogom senki szemét kiszúrni egy nyamvadt, vacak hűtőmágnessel. A képeslap is jó lesz. - viccelek. Si-vel mi nagyon szeretünk ajándékozni, főleg random, nem valamilyen alkalomhoz kötve. Ez egy szuper gesztus. És szerintem nagyon jól is tudunk. Valahogy ösztönösen mindig ráérzünk, minek örülne a másik.
- Minden tippet, ötletet és támpontot szívesen fogadok. - hiába nem barátokként gondol rájuk, akkor is ismeri őket. Megcsillogtathatja a megfigyelőképességét, vagy nevezze, aminek akarja.

Mark Reilly & Emma Larson

-Oké, ez jogos. És jófej dolog is tőled. -kapott is érte egy visszafogott, elismerő mosolyt.
-Értettem. Ne bántsam a porcelánokat, és a dobozban marad, akkor is, ha bármelyikőtöknek kölykei lennének. -ezt mondjuk meg tudom érteni. Biztos én se adnám a kezébe olyannak, akinél sanszos, hogy leesik vagy összetöri. Ettől még értelmetlen, családi örökség, szóval ilyen szempontból vacak, de nyilván értem, hogy Emma miért kérte ki a nevükben ezt.
-Igen, ez így van. Ha meglovagolod a hirtelen jött népszerűséget, hogy nagyobb teret nyerj, az nem jelenti azt, hogy elbaszódsz, de sokan direkt felülnek erre a vonatra, és utána nem tudnak leszállni. Azt viszont bírom, amikor véletlenül belefutok egy interjúba, és látszik az adott énekesen, zenészen vagy bárkin, hogy a szakmai dolgoktól lelkes, a magánéleti kérdésektől meg mindjárt eret vág. -húztam egy aljas mosolyra a szám. Szerintem ez a legjobb fokmérője annak, hogy ki mit akar kihozni magából és a népszerűségéből is.
-Egy sütögetés alkalmával csináld, ha kellene. Ott helyben el tudjuk készíteni. -mert, hogy én biztos a szájába tömném, az kurva élet. Nem szeretem, amikor valaki eladja magát valamilyennek, és pont az csalódik benne, akinek sosem szabadna.
-Hé, nyugalom! Ez csak egy mondás. Dehogy szégyellem őket. Ha így lenne, valószínűleg nem oda rakattam volna őket, ahova. Nem változnék meg azért, mert pár nyálasképű, ecsetfejű kis buzi majmolja a "kemény gyerekeket." -pillantottam le a kézfejemre, aztán rá, valamiféle bíztatónak szánt mosolyszerűséggel.
-Mhm, az mindig jó. -mértem végig az alsó ajkamba harapva.
-Határozottan nem olyan szar úgy, hogy veled vagyok. -az ő érdeme, hogy maradnék még. Ami meg a hazamenetelt illeti...
-Ugyan az attól még New York, de ha unod a belvárosi feelinget, hozzám bármikor átjöhetsz. Végül is, én majdnem egy kicseszett erdőben lakom. -már tudja, hol van, így felőlem bármikor jöhet. Nincs ott semmi, amit titkolnom kellene előle.
Mivel sikerült az alkudozás, és a hetvenöt dolcsi végül mindenkinek megfelelt, így Scarlet is kaphat valami király dolgot Atlanta-ból, és nem volt teljes anyagi csőd egy gyerekjátékot venni. A szánalmas, kapitalista fos társadalom mindig megtalálja azt, amivel a legtöbb pénzt tudja keresni. A kölyköket. És most nem a gyerekmunkára gondolok, mint Emma fast fashnion "kirohanása", hanem arra, hogy belőlük lehet a legtöbbet profitálni. Játékot, ruhát, cipőt, mindenféle szart nekik sűrűn kell venni, mert hamar megnőnek, így egy csomó pénzt elkérhetnek, mert akkor is meg kell venni, ha nem akarod.
Igyekeztem nem átváltani ragadozó üzemmódba a hátamat ért körmei nyomán, így vettem egy mély levegőt, aztán csak kelletlenül morogtam egyet, megforgatva a szemeimet.
-Ez nagyon aljas. Ezért inkább büntetés, nem hálálkodás járna. -ettől a nőtől fogok meghalni.
Felvont szemöldökkel vizsgálgattam a képeket, amiket a két cipőről mutatott, megejtve egy hitetlen vigyort a tényleg ellentmondásos hozzáállás kapcsán.
-Oké, vettem. Szerintem nem lesz nehéz kiszúrni. Sokan árulnak cipőket, de azok általában kacatokat is. -szóval egy csak cipőket áruló fazonnak feltűnőnek kell lennie, mint kutyaszaros cipőnek egy zárt helyiségben.
-Hát tényleg nem. Mik ki nem derülnek a cukinak tűnő nővéredről. -valahogy a vörös kontaktlencséket viselő, szektásokat kergető Larson testvérről könnyebben elhiszi az ember, hogy van némi gótikus beütése.
-Van itt valahol egy öreg fószer, aki tipikus vintage, régi módi cuccokat árul. Szerintem ott mindkettőt meg tudod szerezni. A nővéred ékszerét, és a nem pasijának a lemezt is. -vontam vállat, aztán csak a szemeimet forgattam arra, hogy még rengetegen vannak, akiknek szuvenír kellene. Az ő barátai egy dolog volt, de megint szóba került az ötökör társaság is.
-Mindig veszel valamit az otthon maradtaknak, ha mész valahova? -néztem le rá felvont szemöldökkel. Nem szoktam ajándékozni, és ajándékot kapni sem kifejezetten szeretek. Fura érzés, és baromira nem tudok vele mit kezdeni. Aztán meg a másik megsértődik, mert az arcod nem tudja, hogy örülnie kéne. Baromság az egész. A kölykök nyilván más kategória, ők általában tőlem is mindig kapnak valamit. Meg már itt van Emma, de ő nyilván senkivel sem sorolható egy kategóriába.
-Dave sálakat gyűjt. Meg kutyákat, de azt biztos nem veszek neki még egyet. -mondjuk szerintem a felesége jobban oda van a hatvanadik kutya gondolatáért.
-Ames késmániás, de bírja a kocsikat, motorokat is, meg aztán vannak fura dolgai, mint az, hogy amúgy méhészkedik, meg sziklát mászik. -indokolatlanság mesterfoka az előbbi.
-McKenna sok mindent csinál, és szerintem ez csak bővülni fog. Imádja a robotikákat, de amúgy fotóz, főz, meg nem állnak tőle távol a kempingezés, a vadászat. Asszem' talán még a videójáték, meg a vizi sportok az, amit bír. Egyébként profi teniszező akart lenni, de hogy végül hogy lett FBI-os, azt nem tudom. Örökmozgó kis szarházi kölyök. Delaney tetoválás és motorfüggő. Ezen kívül képregényeket gyűjt, és szeret rajzolni. Már csak Sharkey van. Ő jó pilóta, és imád repülni. Imádja a The Undertones ír punk együttest. Nem hibáztatom, szerintem is jók. Ezen kívül róla talán annyi még, hogy imádja az állatokat, az egész családjával együtt. Egy farmon akarnának élni a feleségével, ahol mindenféle állatokat, például alpakákat tarthatnak. Neki van egy lánya, Aly, illetve egy fia, Evan. A lánya valami firkász akar lenni, a fia meg infót és matekot tanul. -értem, hogy értékes a szőrük, de szerintem olyan értelmetlenek, mint a lámák. És ugyanúgy köpködnek is.
-Nagyjából ennyi, amit tudni kell róluk. Legalábbis, ha tényleg akarsz valamit venni nekik. -minden van itt, szóval valószínűleg találna is nekik valamit. Becsüljék meg magukat. Seggfejek.

Emma Larson & Mark Reilly

A kissé meglepettnek ható kérdése alapján nem igazán tudtam eldönteni, hogy most ezt a szuveníres gesztust figyelmes dolognak tartja-e, vagy szimplán csak totál hülyének néz, amiért másokra, szinte ismeretlenekre szórom a pénzt. Szóval, hogy... feleslegesnek gondolja.
- Ha nem is mindig, de amikor van rá lehetőségem, akkor igen, persze. - nem fogok hazudni.
- Imádok ajándékozni, kitalálni valami hozzájuk illőt, és szeretem, ha tudom, hogy örülnek neki. Nem kell ugrálniuk, boldogan vihorászni és nagyban hálálkodni. Ez nálam nem erről szól. Az látszik valaki szemében. - ha csak egy kicsit is jobb kedve lesz attól, hogy gondoltam rá, szerintem megéri a beleölt energiát.
- Én még egy "béna" tésztanyakláncnak is tudok örülni, szóval... - vontam vállat.
- Nem kell megértened. - pillantottam rá lágy mosollyal.
Az ajándékozásban maga a gesztus a fontos, nem az értéke. Oké. A haszontalan vackokat annyira én sem szeretem, de a szándék a fontos. Ha nem rosszindulatból adják, akkor bármi jöhet.
- Én öhm... egyébként sem vagyok annyira nyíltan érzelmes típus. Szóval inkább ajándékozok, és beszéljenek azok helyettem. Így is ki tudom fejezni, ki mit jelent nekem. Hogy fontos, vagy csak hogy gondoltam rá... - valami ilyesmi. Nem szoktam túlgondolni és túlbonyolítani a dolgot. Csak teszem, amit jónak látok, ami ésszerű döntés, és közben mégis szívből jön.
Sejtettem, hogy tudni fogja, hogy melyik barátja minek örülne a legjobban. Dave életrajzát is kívülről tudja, így meg sem lepődtem. Igazából ilyesmire számítottam tőle. Marknak kiváló a memóriája, a megfigyelőképessége, és mondhat akármit, figyel a "barátaira". Élhet felőlem öntagadásban, akkor is így van.
- Ez több, mint tökéletes válasz volt a kérdésemre, köszönöm. Elégedett vagyok veled. Határozottan megkapod érte a jutalmadat. - címeztem neki egy elismerő mosolyt.
- Dave nem kérdés, kap egy sálat. Imádom ezt a kis fun fact-et róla. Annyira nem illik hozzá, hogy már csak emiatt elhiszem, hogy igaz. - nevettem egy jót a dolgon. Annyira abszurd.
- És ha hülye lesz, legalább megfojthatom vele. Tök praktikus. - fűztem hozzá gonosz vigyorral.
- Ames-nek bővítem egy szép darabbal a kés gyűjteményét. Majd segíthetsz választani olyat, amelyik hasznos lehet a számára. - rutinos vadászként és ex-katonaként sokkal jobban ért ezekhez, mint én.
- McKenna kempingező, így egy paracord karkötő szuper ajándék lehet. Már vannak ilyen taktikai változatok belőle, amelyiken van iránytű és hasonlók. - és hát jól is néznek ki, hogy csak úgy is bármikor hordhassa.
- Delaney-nek sem lesz nehéz találni valamit. Amikor bejöttünk, már akkor kiszúrtam egy standot, ahol képregényeket is árultak. - automatikusan abba az irányba pillantottam, ahol ezt az árust láttam.
- Sharkey barátodnak pedig jöhet bármi, ami The Undertones. CD, póló, valami csak akad. Legalább ezt összeköthetjük azzal, ahol Fellowes-nak kutatunk valami kis ritkaságot. - dörzsöltem össze elégedett izgatottsággal a tenyereimet, majd azzal a lendülettel kézen ragadtam Markot, hogy tovább indulhassunk.
- De előbb! Legyen kedves megtalálni a leendő koponyás cipellőimet, hadnagy. - azt mondta, szerinte nem lesz nehéz kiszúrni azt az árust. Hát akkor csak hajrá.

Mark Reilly & Emma Larson

Nem vagyok szentimentális alkat, és ezzel kurvára nem leptem meg senkit sem. Nem őrizgetek családi képeket, vackokat, sőt. Amikor az öregem meghalt és letudtuk a hagyatékkal kapcsolatos, kötelező köröket, be sem tettem a lábamat a házba, így nem vittem el magammal semmit, amit a sereg előtt itt hagytam. Nem akartam, és talán nem is tudtam volna. Gyűlöltem a gondolatát is, hogy megint ott kellene lennem. Megszabadultam tőle, és nem akartam, hogy visszahúzzon. Húsz éve nem jártam itt, a városban sem, nem még akkor konkrétan a "szülői házban." Olyan volt, mint a legrosszabb pofán vágás, amikor elkértem a kulcsot a házat rendben tartó, már jóval öregebb nőtől és a férjétől. Családi barátok voltak, akik egyébként is mások kecóit takarították ki, szóval baromira nem volt neki teher, és nem kért érte horribilis összegeket. Nem akartam volna, hogy belepje a por meg a kosz, tekintve, hogy egyszer még vissza kellett volna jönnöm ide.
Olyan volt, mint bármelyik kertvárosi ház. Két emeletes, három hálós, barátságos épület terasszal, ahol nyáron biztos grilleznek a szülők a kölykeikkel. De belül is minden pont ugyanolyan volt, mint anno, leszámítva, hogy nem voltak üres piás üvegek, szanaszét elszórt csikkek és cigis dobozok a földön. Nem érződött az az áporodott, undorító szag, amit sosem tudtam kellően kiszellőztetni, akkor sem, ha épp egész nap nyitva volt az ablak. Nem volt mirelit kaja a hűtőben, vagy épp a meló után sietősen összedobott mac & cheese egy kicseszett lábasban, hogy éhen ne dögöljön az a barom, amíg nem vagyok otthon. Nem voltak véres kötések, sebtapaszok, földre szórt, még mindig összetekert öv, házi buherálással kiműtött golyók egy tálban, nehogy az orvos mondjuk lépéseket tegyen és "beleugasson" abba, ami nem az ő dolga. Üres volt, de pont olyan, mintha bármelyik pillanatban visszajöhetett volna az, aki régen benne lakott. Pontosan úgy festett, mint amikor még minden a régi volt, és semmi sem volt elbaszva. Rend volt, tisztaság, jó illat. Csak az emberek hiányoztak belőle, a szétszórt játékok, a vadászpuska és számszeríj a fal mellől, a fülsértően dübörgő punk zene valami kis pöcs emeleti szobájából, és a hangos, idegesnek tűnő, de kedves olasz kiabálás, hogy mindenki húzza le a seggét enni, mert aki nem jön, azt anyai szigorral fogják kirángatni az étkezőbe.
Egy ideig csak ácsorogtam a nappali közepén, aztán a tekintetem Emma-ra siklott. Vettem egy nagyobb levegőt, majd nekiláttam mindenfelé mutogatni, éppen az adott irányba, amerre az egyes helyiségek voltak.
-Oké. Az öreg, vagy a szüleim szobája lent van, a fürdő melletti ajtó mögött. A konyha-nappali nyitott, szóval azt eltéveszteni sem lehet. Fent is van egy fürdő, valami "dühöngőszerű" előtér, meg két "gyerekszoba." Amelyiknek kicseszett kedves feliratok vannak az ajtaján, az volt az enyém, a másik a húgomé. Nagyjából ennyi. Meg van egy kisebb kamra, hátha ott is találni valamit. Gondolom az öreg Mrs. Wilson minden felhalmozott kaját kivágott évekkel ezelőtt, úgyhogy legalább azokon nem kell átverekedni magunkat. -néztem rá, aztán körbe a házban. Fogalmam sincs, hol kéne kezdenem a nagy kutakodást, olyan kibaszottul hülyén éreztem magam. Mintha nem is ott lennék, ahol egyszer laktam, hanem valahol... vendégségben, egy tök idegen helyen. Igazából egyik helyiségbe se akartam bemenni, pedig muszáj lesz.

Emma Larson & Mark Reilly