-És ezt sulykolni is kell bele. Mármint azt, hogy ő ettől még az NYPD-nél marad, vagy úgy nyakon baszom, mint egy settenkedő kamion. –bár talán van annyi esze, hogy magától is ezt csinálja. Gyereke van, és felesége. Nem hazárdírozhat úgy, mint mi.
-Ezt neki ne reklámozd, mert még nagyobb lesz a pofája. Minden értelemben. –forgattam meg a szemeimet arra, hogy szerinte Dave a legjobb barátom.
-Így is pofátlanul bele szokott szólni bizonyos mértékben a dolgaimba, ne adjuk alá a lovat. –de ha nem jött volna ki utánam akkor a kocsmánál, szerintem felgyújtok valamit. Nagyon szarul jött ki minden, és valahol… hálás voltam neki a magam módján.
-Mhm, Dave jó ezekben. –és a „mi emberünk.” Értem, hogy vannak ismeretségeink ebben a bűnszervezetben, de nem bízom bennük. Nekem ők idegenek, kibaszott idegenek. Szóval örültem, és elégedett mosolyt csalt az arcomra, hogy ő is így gondolkodott erről az egészről.
-Én is. Fogalmam sincs, mikor volt utoljára, hogy senki barom szabályai nem kötötték meg a kezemet. Utálom az értelmetlen, rám erőszakolt baromságokat, amikor fentről szólnak, hogy őt hagyni KELL futni, mert xy valogavége. Egy faszság. Majd én tudom, kinek kegyelmezek meg, meg kinek nem. –kár volt eltörölni a halálbüntetést és ennyire szigorúan nézni az önbíráskodást. Egyszerűen vannak, akik hasznosabbak lennének, ha jól pofán durrantaná őket az ember.
-Helyes. Talán még jobban is járnál. –nem a nővérét baszogatom ezzel, de ő csak legyen el a nyálas kis álomvilágában azzal a Fellowes gyerekkel. Én elszórakoztatom a húgát, az élet minden és bármelyik területén.
-Mhm, de ez csak neked jár. –húzódtam feljebb, hogy megcsókolhassam, a tapadásom jeleként finoman, de határozottan beleharapva az alsó ajkába a csók közben. Ha egyszer megdöglök, az szerintem miatta lesz. De kibaszottul fogom élvezni.
-Ilyen szépeket mondanak rólam? Ajj baszki, hát mégis szeretnek. –pislogtam rá kamu-meghatottsággal, elismerő mosollyal az aljadék megjegyzésére.
-Meséltél rólam a barátaidnak? Mindjárt elsírom magam a meghatottságtól. –villantottam rá egy gonosz, igazi rohadék vigyort. De egyébként nem lepett meg. Mármint, ha abból indulok ki, hogy én is beszéltem róla a többieknek, még ha nem is állandóan vagy mindent, de tudnak róla és tudtak is.
-Oké. Megpróbálom. Elmondva tényleg nem tűnnek szararcnak. –sokfélének annál inkább. Plusz nem kell mindenkinek motoros arcnak lennie, hogy jól ellegyünk vele, vagy mi. Nem mintha annyira barátkozós lennék, de egy próbát megér. A paintball és az ivás egyébként is csábítóan hangzik. Puskák és alkohol, végül is… a második és a harmadik kedvenc dolgaim.
-Nem? És ki tiltja meg, te? –néztem rá felvont szemöldökkel, aztán csak a fejemet ráztam.
-A hadizsákmánynak nincs beleszólása, kit lőnek le miatta. –ennyit erről. A megjegyzésére elégedett, éhes tekintettel néztem fel rá. A viszonzott csóktól feltört belőlem egy halk morgás, aztán némi meglepettség ült ki az arcomra, ahogy felhúzott ülő helyzetbe, aztán nekilökött az ágy támlájának. Birtokba vettem a száját, az ujjaimmal, a körmeim végével végigszántva a hátán, míg végül a kezeim a fenekén állapodtak meg. Határozott mozdulattal fordítottam a helyzetünkön, hogy fölé kerülhessek és leszoríthassam a kezeit a matracra. Elégedett, éhes tekintettel, kiélezett érzékszervekkel mértem végig úgy, mint aki mindjárt felfalja. A lefogott karjait felhúztam a feje fölé, az egyik kezemet a csuklói köré fonva, míg a másikkal a lábaiért nyúltam, hogy a derekam köré pakolhassam őket. Lehajolva végighúztam a nyelvemet a mellkasán, a nyakán, fel egészen a füléig. Lefelé haladva egy finom, de határozott mozdulattal húztam végig a fogaimat a fülcimpáján…
-Ezek után erőd sem lesz beszélni, azt garantálom. –…le a nyakán, egészen a válláig, hogy beleharaphassak a hibátlan, fehér bőrébe.

Emma Larson & Mark Reilly