Azt tervezte hogy Patrick-ot hozza majd el a bemutatóra. Helyette megint el kellett vegyülnie a társaságban és úgy tennie mintha érdekelte volna hogy mit csinálnak vagy mondanak. Csak állt ott mint egy rakás szerencsétlenség, mert magában nem gondolt mást magáról és azon gondolkozott mi lehet a másikkal. Nem is látta a ruhákat, alig hallotta meg a becsmérlő kommenteket. Csak akkor nevetett amikor már annyira hangos volt a zaj hogy őt is kiragadták komor gondolatai közül. Nem tudta mit kellene tennie, mi illik két barát esetében. Az ismerős idegenek között akik talán nem is annyit éreznek a másik iránt amit elsőre elrebegtek. Wil legalábbis biztosan tudta hogy nem akar a másiknak csak a barátja lenni, még ha a híres friendzone zónájába is lett lökve az édes ám akkor mégis oly keserű szóval. Szerelem.
Nem tudta magában megemészteni, a képzeletében ott volt előtte még mindig a kép, ahogy édes ajkai megformálták a szót, ezzel minden félelmét szabadjára engedve mik láncra verve várták az édes szabadságot. Egy be nem teljesült szerelem. Pedig azt hitte a huszonegyedik század, a szabad választás jogával, arról már egyáltalán nem szólhatott. Miért kellett attól szenvednie ami nem is illett igazából hozzá? Patrick megérdemelt volna akárkit. Nem is gondolta magát érdemesnek a szeretetre és figyelemre amit kapott tőle. Egy rablónak érezte magát, mástól vette el csak az értékes idejét s azzal hálálta meg hogy rossz érzéseket keltett benne a rossz helyen és időben elsuttogott szavakkal.
Egy rövid kifogás kíséretében ellépett a többiektől, már nem tudta tovább elviselni az ostobaságaikat. Az alkohol és a drogok sem tudták felejtetni a fájdalmat mely egyre növekedett gyenge szívében. Mégsem futamodott meg, akkor még nem. Egyedül az volt a jó a partiban hogy nem kellett a saját gondolataival megküzdenie, a zaj, az ingerek elnyomtak mindent. Ügyelnie kellett minden lépésre és mozdulatra, hiszen lépten nyomon akadt volna valaki aki a tánctérre rángatja vagy beszélgetni akart volna vele, pedig pont nem vágyott társaságra. Michelle szerint kellett neki a kimozdulás, ő azonban újra csak az üzleti lehetőséget látta meg a bemutatóban, annak ellenére is hogy a végén egyáltalán nem fordított figyelmet az alkotásokra vagy próbált meg bővíteni az ismerősei körét. Olyan volt mint egy néma, komor herceg ahogy átvágott a tömegen, nem törődve a felé forduló arcokkal. Sikerült egy olyan ruhadarabot kiválasztania ami még abban a közegben is feltűnő volt, keveseket hagyott vélemény nélkül. Ami talán a legjobban megijesztette hogy nem érdekelte. Ugyan azon volt hogy Terry-vel semmiképp se fusson össze, hiszen egyáltalán nem volt kíváncsi a megjegyzéseire de azon kívül… Nem számított ki mit gondolt, melegnek sorolták-e be vagy sem. Hiszen akkor már lassan nyilvánvalóvá vált a saját maga számára is, nem tudta tovább tagadni. Huszonnégy év hazugságai és álmai törtek össze mindössze pár hét leforgása alatt. Hirtelen nem az volt akit egyszer felépített magában. Újra meg kellett találnia az identitását, a felnőtt férfit, a fiút aki benne élt és szeretett volna kitörni a sötétségből mely mindig is körülvette.
                                                                                                         
A VIP kártyával könnyedén átsiklott az őrön, a klub galériája felé vette az utat ahol tudta hogy akkor nem lehetnek sokan, hiszen mindenki lesietett a tánctérre hogy a modellek közelében lehessen. Szánalmasak. Nem is bírt ránézni egyikükre sem. Azt hitték majd néhány ital és egy-két hazug szó bármelyiket is meggyőzi. Legfeljebb ha a bankszámla egyenlegüket mutatták volna meg… Végülis boldogan konstatálta hogy senki sem volt fent, így a szűkös tér csak neki lett fent tartva. Olyan volt mintha egy régi színház páholyában lett volna, csak épp a falak mentén foglaltak helyek a kanapék mik egy kisebb asztalt foglaltak közre. A színház hangulatát megpróbálva utánozni mindent a vörös és arany színei borítottak, a régi korok nosztalgiáját mímelve nevetséges módon. Undorodva csóválta meg a fejét míg a félig megkezdett üveghez lépett és azt magához vette. Nem finomkodott, minek tette volna? Úgy hitte senki sem fogja követni, hiszen minek játszották volna ki az őrt? Nem akart a kanapé egyik részére sem leülni, hiszen bele sem mert gondolni mit csináltak addig előtte, így inkább a páholy széléhez sétált és annak szélére tornázta fel magát nagy nehezen, még a leesése kockázatát is felvállalva csak hogy a ruhája még véletlen se érjen olyan anyaghoz ami belőle csak undort válthatna ki. Tudta hogy nem kellett volna ott lennie. Csak meg kellett volna fognia az üveget és visszatérni a társasághoz, azonban nem volt képes tovább a boldog aranyfiút adni. Ahhoz túlzottan messze, másnál jártak a gondolatai. Meghúzta az üveget, még a száját is elfelejtette megtörölni részeg mámorában. Miután az már majdcsaknem kiürült azt unottan ejtette el, nem törődött vele hogy merre gurul el a földön. Jól meghúzta az üveget, nem akarta sokáig magánál tartani a kéretlen tárgyat, csak a gyöngyöző folyadékra vágyott amit rejtegetett, mással nem törődött. Alkohol, édes megmentő, feloldozó s egyben ellensége is volt, hiszen olyan ötleteket adott neki ami normál esetben meg sem fordult volna barna kis buksijában. Megigazította a fekete csipke maszkot mi finoman simult a vonásaira, tekintetével a tömeget fürkészte. Folyton az járt a fejében hogy nem kellett volna ott lennie, mindegy mennyit adott ki a támogatói jegyekért. Vagy ha ott is volt… Másnak kellett volna mellette lennie. Öntudatlanul vette elő a telefonját és szemezett a képernyővel. Hallani akarta a hangját, még ha csak egy percre is. Butának érezte magát mert így érzett, az egyre növekvő alkohol szintje azonban szinte nem hagyott más választást. Tárcsázta Patrick-ot, viszont az nem vette fel. Csak az üzenetrögzítő megszokott, bosszantó hangja válaszolt neki.

- Szia.. Hogy vagy? ~ Csak hallani akartam a hangod. ~ Itt vagyok egy bemutatón. Ha láttad volna… Szánalmas. Csak idő és pénzkidobás. ~ Mert nem voltál itt. ~  Egy értelmes darab sem volt. Még a pia sincs ingyen. ~ Részeg vagyok és szomorú, miért nem vagy itt mellettem? ~ Szóval… Csak a ruhák miatt hívlak. Valamikor lefényképezhetnénk benne. Normálisan. Fényképésszel. Kész lesz a stúdió, úgyis kell pár próba fotó. ~ Látni akarlak. ~ Ha gondolod. Hívja vissza… Vagy írj. Csak találkozzunk. ~ Ezt kimondtam? ~ Khm. Akkor… szia! Még látlak. Gondolom. - nyomta ki gyorsan a telefont, ezerszer megbánva már részeg bódultságában is hogy fel kellett hívnia a másikat. Csak remélte hogy a részegsége annyira nem volt feltűnő a vonalban. A gondolatai és a kimondott szavak olyannyira összemosódtak hogy nem tudta megmondani hogy jól adta-e elő magát. Szinte biztos volt benne hogy sikerült magát már megint lejáratnia a másik előtt.

- Fenébe. - szusszant halkan, dühösen próbálta zsebre dugni a tárgyat de az félrecsúszott és a szőnyeggel, meg ki tudja mi mással borított padlón végezte. Szeretett volna felállni de abban a pillanatban annyira megszédült hogy nem mert bármilyen gyors mozdulatot tenni. Újra ugyanaz, az a régi, kegyetlen idegen köszönt rá a mélységben. Hívogatón nyújtotta a kezét, feltette a kérdést mi már évek óta ott forrongott benne. Mi lett volna ha egyszerűen átvetette volna a lábait és egyszer csak elengedi magát? Olyan apró volt odalent mindenki. Mi lett volna ha leesik és nem Wil hanem egy óriás érkezett volna közéjük? Zavart volt és abban a percben kiszámíthatatlan is. Bár az érzés, ami egyszer majdnem az öngyilkosságba sodorta, akkor nem volt annyira erős mint pár évvel azelőtt. Akkor már sok dolog volt ami a való világhoz kötötte. Inkább volt annak az érzésnek egy halk visszhangja mely sosem hagyta magára, mindig követte az útján, hiszen voltaképp csak az alkalomra várt. Ám ahelyett hogy megtette volna, amire szerinte az apja már évek óta lelkesen várt, visszafordult a kanapék felé és leugrott a peremről. Ami persze azt eredményezte hogy megszédült és térdre borult, épp csak pár centivel kerülve el a telefonját a jobb térdével. A világ vadul forgott körülötte, úgy érezte mintha nem is akart volna megállni. Talán a gyorsan elfogyasztott pezsgő nem tartozott a legjobb ötletei közé azon az estén. Reszketeg támaszkodott meg kezeivel maga előtt, azon imádkozott hogy minél előbb nyerje vissza az öntudatát. Nem mintha szeretett volna visszamenni, viszont másokkal szemben sem szeretett volna kiszolgáltatott lenni. Megtapasztal már és egyáltalán nem tetszett neki az a szerep.

Hirtelen annyira meggyűlölte magát, hogy ott kellett lennie és nem tudta megőrizni a tartását melyre a legtöbbször annyira büszke volt. Csak mint egy rakás szerencsétlenség, össze vissza ivott és olyan álmokat kergetett melyet sohasem érhetett el. Miért kellett így lennie? Miért nem tudta tényleg elfogadni a szívével hogy nincsen esélye és a másikat sem kellett volna kergetnie? Végre elért egy fontos fordulóponthoz az életében, egyszerűen csak meg kellett volna tennie a következő lépést a boldogsága érdekében. Ehelyett csak toporzékolt egy helyben mert úgy gondolta hogy a másik segítsége nélkül úgysem jutott volna semmire sem. Pedig már annyiszor sikerült másokat meghazudtolnia, valahol háborgott a saját önbizalom hiánya ellen, a rátarti éne mindenképp szerette volna megmutatni a nagyvilágnak hogy voltaképp milyen fából is faragták. Erős volt, mert annak kellett lennie, ki kellett állnia saját magáért mert más nem tette volna azt meg. Bizonyítania kellett volna, nem másoknak, saját magának. Ki kellett volna állnia a világ színe elé és bevallani a titkát mely oly sokáig megtagadta saját magától is. Viszont akkor még mindig nem tudta mit kellene tennie, hogy tehette volna meg? Semmi sem jósolta meg előre milyen következményekkel járt volna a vallomás. Ő pedig rettegett, mert sejtette, többet veszíteni mint nyerne voltaképp. Vagy az is csak egy hazug tévképzet volt melyet mások felépítettek benne?
Ekkor zavarta meg egy idegen hang az elmélkedésében, egészen elvonva a komornak tetsző vágyakozó gondolatoktól mely oly sokszor rabolták el a pillanat varázsától. Felpillantott, ugyanis lassan már sikerült leküzdeni kezdeti rosszullétét. Ahhoz túl sok éven keresztül italozott hogy egy üveg pezsgő és némi drog csak úgy kifogjon rajta. Hiszen akkor még el sem kezdte igazán a bulizást. Viszont nem nagyon tudott mit felelni a kérdésre, azt sem tudta eldönteni hogy a másik mit kereshetett ott, hiszen nem is lett volna joga a területre belépni! Ez valahol egy picit bosszantotta, hiszen egyedül szeretett volna lenni. Nem érdekelte hogy amaz jól nézett ki és az öltözéke is jó ízlésről árulkodott, akkor csak a saját sötét gondolatainak a sötét, komor valóságára vágyott melyek megbüntették újra meg újra a rengeteg bűnéért mit nap mint nap követett el a világ és saját maga ellen.

- Jól vagyok. - vette el a telefont, ügyelve arra hogy semmiképp se érjen hozzá a másikhoz, azt kicsit idegesen szorongatva az ujjai között. Nem válaszolt a tényre miszerint észrevette rajta hogy eljátszadozott az ugrás gondolatával. Ahhoz túlzottan is elszégyellte magát. Mintha meghallotta volna saját, belső, beteg gondolatait egy pillanatra… Nem is értette hogy adhatta ki magát ily könnyedén a világnak. Újra. - Mit akarsz? - kérdezte nem túl kedvesen, talán nem elég hangosan, bár mindent elárult a tekintete és a testtartása. Olyan volt mint amit addig is tapasztalhatott a másik belőle. Távolságtartó, idegen, egy herceg. Egy megérinthetetlen bálvány aki követelte a maga terét, egy percig sem bánkódva azon hogy mások rosszat gondolhatnak róla ha nem felel meg a társadalmi szabályoknak mit a legtöbben elvárnak mindenkitől aki megjelenik a körükben. A másik viszont semmit sem törődött azzal hogy mennyire ellenséges, tüskés volt. Egy egyszerű, gyors mozdulattal a karja alá nyúlt és már fel is emelte, mintha meg sem érezte volna a súlyát. Úgy simult erős karjaiba mint egy egyszerű baba, az izgalom, a kavargó érzésektől melyek a hasában kezdtek éltre kelni még eszébe sem juttatták hogy kibontakozzon annak a féloldalas öleléséből vagy a kéretlen mozdulatból mely által feljebb emelte a fejét.
Miért kellett minden egyes alkalommal ilyen szituációba keverednie? Amikor megtalálta egy sokkal erősebb, magabiztosabb férfi aki megrázta az egész világát?
                                                                             
- Nem vagyok herceg. - sütötte le szemeit míg megpróbálta maga előtt is eltussolni a tényt hogy áramütés szerű érzés futott végig az egész testén ahogy a másik az erős ujjaival megérintette a bőrét. Olyan gyenge volt a teste és a lelke egyaránt! Újra csak a vágyai irányították mik hálátlan szeretőként adták ki akárki másnak. - És szomorú sem vagyok. - emelte meg a kezét és fogta meg a férfi kezét, mellyel az állához nyúlt, azt szerette volna lejjebb vinni ha a másik hagyta. Csak akkor sikerült realizálnia magában hogy mennyire közel álltak és az mennyire felkavarta a kis lelkivilágát. Ha a másik elengedte akkor hátrébb lépett, ami persze sokat nem segített a helyzeten hiszen a párkány épp csak lépésnyire volt mögötte. Nem tudott akkora távolságot teremtenie kettejük között mint amit szeretett volna.

- Ennél boldogabb nem is lehetnék. A cégem is támogatja a partit, csak pár lépés választ el hogy a People magazinba kerüljek. Miért lennék boldogtalan? Sikeres vagyok és gazdag, semmi okom rá. - győzködte saját magát, mert ehhez az idegennek semmi köze nem volt, nem ő volt igazából az előadás középpontjában. Próbálta elhitetni Willel, a szegény, magányos sráccal hogy az élete nem is lehetne jobb annál. Szerelem. Semmit sem számított. Neki nem kellett ilyen ostoba érzelem. Sőt, akárkit felcsíphetett volna onnan. Bármelyik modell vagy tervező ugrott volna ha elhinti, van igénye a másik társaságára. Hiszen csak meg kellett villantania a legújabb iphone-t vagy ellibbennie a ruháiban. Minden egyes kiegészítője és darab a gazdagságról, egy másik világról árulkodott amibe a legtöbben csak vágyakoztak a színes társaságból. Lehet a másik is azok közül való volt. Ki tudhatta? Elég jól nézett ki ahhoz hogy modell legyen.

- Köszönöm a… segítséget. De kár volt fárasztanod magad. Csak megszédültem. - húzódott közelebb a falhoz, amihez akkor már nem tudott jobban simulni, abban reménykedve hogy a másik megérzi rajta, ő egy elkényeztetett ostoba alak aki iránt voltaképp egyáltalán nem érdeklődik és elmegy. Nem volt helyes, nem volt nagy hírneve, csak a pénz meg talán nem volt a másiknak elég. Ám ahogy végiggondolta lehet nem kellett volna azt előadnia, a keselyűk erre a szövegre azonnal haraptak volna. Kihasználhatta volna az alkalmat. Lehet lett volna egy jó éjszakája. Csak akkor hogy számolt volna el önmagával, az érzéssel mely oly sok hete feszítette belülről? Patrickot biztos megbántotta volna. Ugyan nem voltak együtt mégis úgy érezte hogyha elfogadta volna más közeledését akkor megcsalta volna, akármennyire nevetségesnek tetszett a feltételezése.

- Lent vannak a modellek. Biztos vagyok benne hogy megtalálod a társaságod. - fonta össze karjait a hasfala előtt, még azt sem véve észre hogy ennek hatására a felsője még jobban szétcsúszott és egyre nagyobb felületet engedett láttatni meztelen felsőtestéből. Ami akkor hívogatón, selymesen, egy el nem suttogott ígérettel terült a kíváncsi szempár elé, csak ingerelve a vágyaktól túlfűtött idegeneket hogy simítsanak végig a nyakának finom, határozott vonalán és csókolják, ahol csak érik. Az illat mely körbelengte vékony testét, a látvány, az az édes, kisfiúsan tartózkodó természet, csak a bajt hozta rá, pedig annyira próbált mindenkit taszítani.                                                                                                                                                                                                  

Nem egészen arra a reakcióra számított a másikkal. Általában az ilyen megjegyzései után megsértődtek és elmentek, neki pedig nem kellett további ostobaságokról beszélgetnie a másikkal. Bosszantotta hogy nem távozott, sőt. Közelebb lépett! Nem tudott semerre sem menni, csak nagy, riadt tekintettel figyelte ahogy a másik átszegte a kettejük között feszülő távolságot és már megint, gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban voltak. Miért nem tudta békén hagyni? Voltak ott gazdagabbak is, miért nem tudott másokkal szórakozni? Nem volt elég erős ahhoz hogy csak úgy eltolja és elmenjen. Bele sem mert gondolni hogy miért, ám a lassan merevedő férfiassága egy elég egyértelmű választ adott a jelenségre, amit akkor a legszívesebben kidobott volna az ablakon.

- Nem kell hogy átöleljenek. - rebegte el a hazug szavakat, nem is reagálva a szerető megjegyzésre. Hiszen ki akart volna az ő szeretője lenni? És nem is akart szeretőket. Idegen volt neki a gondolat és a fogalom, valahol viszolygással töltötte el, hiszen csak egy kihasználáson alapú, érzelmektől mentes kapcsolatnak vélte. Így csak elfordította a fejét és próbált valami olyan tárgyat fikszálni a tekintetével ami kissé lelohasztotta volna a hirtelen támadt lelkesedését.

- Mondtam már… nem vagyok herceg. - remegett bele a másik mozdulatába, libabőrös lett az egész teste, arcán pedig a vörös mindenféle árnyalata játszott. Kiszáradt a szája, menekülni akart mégis földbe gyökereztek a lábai. Ordított volna, mégis miért nem tért ki a másik közeledésétől? Hiszen nem kellett volna olyan helyzetben lennie, nem szabadott volna engednie hogy mindenféle jöttment alakok kihasználják. Csak egy könnyed szórakozást keresett az éjszakára, akkor az már nyilvánvaló volt. Miért volt annyira nehéz megérteni hogy neki a szíve nem erre vágyott? Legfeljebb a teste tiltakozott feltűnően az agyának az elhatározása ellen, mely legnagyobb sajnálatára percről percre egyre nyilvánvalóbbá válhatott Andrii számára is.
Egészen beleremegett amikor a másik nagy, meleg keze a mellkasán állapodott meg, mintegy öntudatlan mozdulatként kapta oda jobb kezét, ám nem próbálta meg fejtegetni a másik ujjait a mellkasáról. Félt volna attól hogy a másik sokkal erősebb nála vagy csak kellemes volt az érintés melyet olyannyira hiányolt már? Kis keze finoman simult a másikéra, akkor nézett rá először. Tekintetéből nem tűnt el a szomorúság, inkább csak hitetlenséggel párosult. Olyan volt mint egy riadt madárka aki a macska karmai közé került. Megbabonázták a szemek melyek már oly sokakat csalhattak tiltott utakra. Amivel tisztában volt. Sejtette és eltűrte, csak lemondón tudatosulva benne, neki nem juthat jobb. Csalók és elérhetetlen bálványok vették körül, hercegnek nevezték és nem mutatták meg neki mit kell tennie hogy megtalálja a saját szerelmét. Olyan volt mint egy gonosz varázs, mintha egy átkot szórtak volna rá már az anyja hasában. Sosem menekülhetett a rossz sorstól mely lépten nyomon követte.

- Wilson Mueller. - felelte rekedten a kérdésre, a hangja nem volt olyan határozott mint a másiké. A neve említése azonban, az erő melyet képviselt, adott neki egy löketet hogy megpróbálja leemelni a másik kezét a mellkasáról. Nem akarta hogy tovább érezhesse csalfa szívét mely majd kiakart szakadni a helyéről. Nem neki volt szánta a bőre selymességét, a saját hangját és az illatát, elrabolta azt Patricktól. Vagy lopásnak lehetett azt nevezni ha a szerelme nem is akarta mindezt? Őrlődött magában, a racionális éne úgy gondolta hogy tovább kellene lépnie, hiszen egyértelműen megmondta neki Patrick hogy nem szereti, másba szerelmes. A naiv, a szerelmes, Disney meséken nevelkedett romantikus éne viszont szerette volna megfordítani azt ami a másikban van. Mindegy milyen áron. Mégis, ott volt a nagy kérdés. Mit tudott volna neki nyújtani ami másoktól nem kaphatott volna meg? Lehet hogy inkább az olyanokkal kellett volna lennie akiknek nem számított semmi és senki sem? Hiszen a gazdagok és szépek világa gyakorlatilag erről szólt. Érzelmek nélkül, csillogva, mások fölé emelkedve tündökölni a napfényben míg a szárnyaik el nem égtek a nap sugaraitól. Mégsem tudta magát rávetni a férfira, pedig elvileg ő is akarta. Nem is volt benne biztos mit akart elérni Andrii. Azon sem lepődött volna meg ha próbálkozott volna ő, aztán a másik nevetve elfutott volna, csak hogy megalázza mások előtt. Túl sok olyan játékot látott már.

Csak rosszabb lett a helyzet amikor a másik a füléhez hajolt és úgy suttogta el az ajánlatát, aminek még mindig nem hitt. Nem fordította el a fejét, pedig talán épp akkor azt kellett volna tennie. A sírás kerülgette, mégis próbálta magát tartani, hiszen épp Andrii-nak nem adta volna ki magát szívesen, mégsem tudta leplezni a szomorúságot mely hirtelen elfogta. Bosszankodott magában mert nem tudta csak úgy elfogadni az ajánlatot, mégis, olyan sok fenntartása volt az idegennel szemben. Egyfelől ismerte már a fajtáját, semmi jóra nem lehetett tőlük számítani, a másik… Biztos volt benne hogyha tovább léptek volna akkor csak megbántotta volna. Csak egy újabb szívfájdalomnak látta maga előtt amit nem lesz képes kiheverni.

- Hogyan? - tette fel az egyszerű, ártatlan kérdést, amit már ő is oly régóta fontolgatott. Patrick előtt és után, mindig ott volt a talány, hogy lehetett volna boldog. Amikor még tervezgette a kapcsolatukat akkor azt hitte megtalálta, ám a pillanatnyi illúziók, miket ő maga épített, egy pillanat alatt szertefoszlottak, újra ott hagyva őt ugyanazzal a dilemmával. Mi tehetné boldoggá?
Ha a másik hagyta akkor próbált kijutni valahogy a karjai közül, nem akarta továbbra is azt a macska-egér játékot űzni ami valószínűleg a férfinak nagyon szórakoztató lehetett. Ha sikerült ellépnie akkor tett pár lépést, letörölte előbukkanó könnyeit míg a másik nem látta, csak a fejét fordítva vissza a másik felé míg beszélt.

- Nekem… Van… Egy. Barátom. Ami nagyon komoly. - fonta újra össze a karjait, erősebben mint azelőtt, ez a gondolat amolyan képzelt bátorságot öntött a tagjaiba. Persze némileg gyanús volt az egyenlet, miszerint egyedül jött el egy ilyen nívós partira és addig nem sikerült egyszer sem megemlíteni a létezését de… Ilyen apróságokkal nem törődött. Kiállt azon elképzelése mellett hogy ezzel fog mindenkit lerázni aki túl közel akarna kerülni. Mert valahogy úgy érezte hogy valami még mindig van közte és Patrick között. Ez volt az ő naiv, igen naiv reménykedése egy szebb jövőre mely kiült kipirult orcáira.

- Sajnálom ha… félreérthető voltam. És köszönöm a segítséget. - abban az esetben úgy gondolta hogy az volt az elvárható hogy a másik lelépjen, neki pedig legyen alkalma egy kicsit összeszedni magát. Hiszen az ő kis eltorzult, rózsaszín kis világában mindenki tiszteletben tartotta mások kapcsolatát. Még az olyan hazugságtól bűzlőeket is amik nyilvánvalóan csak lekoptatásra használtak. Ráadásul nagyon kedvesnek gondolta saját magát, hiszen már másodszor is megköszönte a kéretlen segítséget. Mégis mit várt volna el tőle?                                                                                                         

Oh az a család, galád test. Kiszolgáltatottá vált a saját vágyainak, a testnek mely addig mindig cserben hagyta. Annyira könnyen lebuktatta a másik és megszégyenítette, pedig annál sokkal többnek szerette volna magát mutatni. Nem mások, saját maga miatt. Nem akarta hogy azzá váljon amit az apja már évekkel ezelőtt megjósolt előre. Egy gyenge, az életre képtelen alak aki beteg, mocskos gondolatai vezérelnek egy olyan világba melyben csak a kárhozat várhat rá. Mégis, ahogy a másik teste hozzáért és kitapintotta a le nem tagadható lelkesedését… Elbukott újra mint gyermek és felnőtt férfi, még ha azt akkor hangosan nem is mondta ki. Furcsa volt az este és az alkohol, valamint a drogok nem tették könnyebbé az életét. Abban a pillanatban azt kívánta bárcsak sikerült volna a terve pár évvel ezelőtt. Bárcsak ne rántotta volna senki sem vissza attól a korláttól. Ott kellett volna ragadnia, megtapasztalnia hogy tényleg óriás marad-e ha megérkezik a földre.

- Akkor apám büszke lehet. - jegyezte meg kicsit cinikusan a megjegyzésre, félig lehunyt pillái közül figyelve a másik mellkasát. Az érzés melyet addig tagadni próbált akkor egyre erősebb lett benne. Szívesen megérintette volna. Nem tagadón, bántón, hanem úgy mint egy szerelmes férfi aki egyszerre mindent akar magának. Vagy csak a hormonjai játszottak közre ellene? Nagyon nehéz volt tartóztatnia magát Andrii mellett. Nem volt vak se nem érzéketlen, hogy tudott volna nagyon sokáig csak úgy ellent mondani egy csodaszép költeménynek ki úgy elé vetné magát?
Semmit sem reagált a nevetésre, egy kicsit sikerült lecsillapítania a felborzolt kedélyeit, hiszen megmutatta mit gondol róla a másik. Semmit. Már megint ő volna a buta gyerek aki nem tud semmit. Kezdte egyre jobban unni hogy senkinek sem volt elég jó, mindegy mennyire próbálkozott.

- Nem vagyok szomorú mellette. - hazudott, próbált minél meggyőzőbb lenni, még ha nem is ment olyan könnyen mint amikor ismeretlenek között volt, amikor olyan témákat kellett feszegetni ami nem érintette meg. Védte a másikat, miért ne tette volna? Nem akarta, még ha Andrii nem is ismerhette, hogy rosszat gondoljon róla, hiszen voltaképp tényleg nem tehetett semmiről sem. Ő rángatta bele a hazugságba és abba a kényelmetlen helyzetbe is amitől mind a ketten szenvedtek akkor. Talán meg kellett volna szakítania vele a kapcsolatot? Olyan utat kellett volna követnie mint amit annak idején Patrick is nekivágott? Akkor lett volna több tapasztalata és nem nézték volna kisfiúnak? Vajon lett volna hozzá elég bátorsága? Annyi kérdés kavargott benne, csak a válaszok nem akarták valamiért megtalálni.

Halkan felnevetett a férfi ajánlatán. Öntudatlanul túrt bele a tincseibe, sodorta hátra azokat, nem is tudva egy pillanatig mit reagálhatna a naiv megjegyzésre. Nem elég rá pillantani? Nem látszik már elsőre is? Őt nem túlélésre tervezték.

- Nincs semmi értelme. - komolyodott el, élesen pillantva a másikra. - Nem tudom és sosem tudtam magam megvédeni. Asztmás vagyok, elszaladni sem vagyok képes ha arról van szó. Inkább odaadom a pénzem. Vagy megölnek. Végülis tök mindegy. - vonta meg a vállát unottan, mintha tényleg semmit sem számított volna hogy végetér-e az élete vagy sem. A szomorú igazság pedig az volt hogy nem számított neki, főleg azokban a napokban nem. Sőt, talán örült is volna neki hogy olyan helyre szúrnak egy kést, reppen el egy golyó ami gyorsan végetvet az addigi pályafutásának. Nem gondolta úgy hogy bármit is vesztene vele ő vagy akárki más, ennek az ellenkezőjéről pedig soha, senki sem tudta meggyőzni, mindegy milyen beszédeket nyomtak le. Nem is voltak sokan akik szerették volna jobban útra téríteni. Egyedül Michelle próbálkozott, viszont még ő sem tudta mennyire sötét, komor gondolatokat kavarognak a barna kis buksija mélyén.    

Kíváncsian nézte hogy mit művel a másik. Legalább egy kicsit sikerült fellélegeznie hiszen már nem állt olyan közel hozzá. A szavak, a gondolatok viszont amik elhagyták az ajkait… Keserűséggel töltötték el. Míg a férfi elé nem lépett csak némán fontolgatta magában az elhangzottakat, azon gondolkozott vajon mi lehet jobb. Mi lehetne a helyes válasz? Normál esetben lehet ott hagyta volna, hiszen semmi keresnivalója nem volt ott és a kapcsolatait kellett volna építeni, viszont aznap semmi kedve nem volt játszani tovább a színházat mely az életét tette ki. Csak egy kis kikapcsolódásra vágyott mely úgy tűnt akkor pont egy idegen mellett kellett megtalálnia. Ujjai finoman fonódtak a pohárra, gondolkozás nélkül vette el tőle és egy rövid koccintás után egyszerre itta ki a pohár tartalmát, nem sokat teketóriázva vele. Legalább ebben az egyben jó volt, alkohol és drogok. Nem volt nagy dicsőség ám neki elég volt, így legalább egy pontján tudott csatlakozni a társaságnak, mintha ő is a része lett volna a színes kavalkádnak mely könnyed alakja körül kavargott.

- Legalább nem csap be. Nem hitet el veled semmit sem. Nem csókol meg és adja elő az egyik este hogy akár együtt is lehetnétek hogy aztán az első randin bejelentse, voltaképp mást szeret, szóval akár elmehetsz a francba, hiszen sosem fog irántad is úgy érezni. Kérek még. - nyújtotta a másik felé a poharat, nem épp mint egy kérésként adva elő a dolgot, ám ebben benne volt az úrifiú mivolta is, nameg nagyon belemelegedett a témába is. - Mert szerelmes egy SENKIBE aki semmit, SEMMIT nem tud neki nyújtani. Én a világot adhatnám neki, de nem… Neki valami elbaszott szar alak kell mert… Mert miért is? - mielőtt a másik hozzányúlhatott volna a pohárhoz ellépett és dühösen a falhoz vágta azt melynek vészjósló hangjait elnyelte a parti, csak a széles ívben elreppenő üvegszilánkok mutatták, így törték össze őt is. - Szerelem? Micsoda marhaság! - fordult vissza a másik felé míg magyarázott, végre kiadva magából azokat a nem túl kedves gondolatokat amik már hosszú éjszakák óta foglalkoztatták. - Faszság! Egy kibaszott hazugság. Ezzel csak azt akarja mondani a költő hogy nem érdekelsz, lehet elviselnélek egy-két éjszakára de nem érsz annyit hogy veled legyek. Mert egy kis szar vagy. De akkor miért nem mondja a szemembe? Miért kell kerülgetni a forró kását és ráfogni egy láthatatlan alakra hogy ő valahol egészen máshol jár? Nem szerelmes. Csak e… Csak nem akarja a másikat. Baromság. Én tudom mit akarok, mindig tudtam, kifordítanám a világot a sarkaiból ha arról van szó, de nem. Nem kell. Nekem van pénzem, megadhatok mindent és többet is, de nem. Az nem ér semmit sem. Mindegy mit csinálsz, nem érdekel senkit és semmit sem.- ellépett a másik mellett, megragadta azt az üveget ami a legerősebbnek tűnt és meghúzta, hátha legyűri a démonokat melyek hirtelen felkeltették benne a zöld szermű szörnyet mely nem akart nyugodni.

- Ne legyél szerelmes. Nem éri meg. Csak írts ki minden érzést ami valaha volt vagy lesz benned és már boldogabb leszel. - merengett el a távolban, boldogan mert az alkohol elnehezítette a fejét lassan és más helyekre emelte. Boldogabbakra. - Lehet veszek egy modellt. Úgyis annyi van belőlük. Még válogatni is lehet. - nem volt túl kedves gondolat azonban Wil ilyen volt, a családja, az ő romlott attitűdjük megvolt benne, nem tudta csak úgy egyik pillanatról a másikra leküzdeni. Abban a helyzetben, főleg az előadott monológ után, komolyan elkezdte fontolgatni hogy kibérel egy barátot vagy barátnőt, attól függően milyen irányba akarja majd terelni az életét. Persze nem szexre, főleg nem nőknél. De legalább akkor nem kellett volna minden egyes partin egyedül megjelennie. Ha nőről lett volna szó akkor a családja is békén hagyta volna. Talán eljuthattak volna az esküvőig is? Lehetett volna neki is családja? Gyerekek akiket szerethet és talán viszont is szeretik azért ami, lehetett volna az ő személyes istenük? Részeg mámorában logikusnak és jól kitervelt tervnek tűnt, szinte látszott ahogy pörögnek a tekervények a kis édes buksijában, már-már azt számolgatva mennyit lenne hajlandó fizetni az adott szolgáltatásokért míg megrekedt az asztal előtt, tovább szorongatva az üveget amit látszólag nem állt szándékában elereszteni egy darabig.