Egy hónapja annak, hogy meglőttek, és Dominic megmentett. Meg akartam neki hálálni valahogyan, de a családom pénze tabu volt. Pedig lehet illet volna, de kétlem, hogy Dominic elfogadja. Valami vonzott felé. A pszichológusom szerint csupán az, hogy megmentett, őt kapcsoltam össze a túléléssel, de én mást is láttam ebben, vonzalmat. Egyre inkább vonzódni kezdtem ehhez a férfihez. Túl sokszor jött vissza lidércnyomásként az az éjszaka, mikor eltalált a golyó. Nem a maga a golyó okozta seb volt a legfájdalmasabb, nem az okozta a traumát, hanem maga a tény, hogy meghalok. Szerettem volna még élni, szerelembe esni, családot alapítani, és nem csak a munkámnak élni. Szerettem a munkám, de nem volt semmi más az életemben. Néha egy futó kaland. Mikor becsapódott a golyó és az igéző barna szempárba néztem, megbántam, hogy nem kerestem mélyebb kapcsolatokat. Ez a férfi megmentette az életem, és egyúttal új életcélt is adott. Egyszerűen szükségem volt rá, ha nem is teljesen, de a közelségére, mert egyelőre nem láttam más lehetőséget. Ő lett a reménysugár számomra, ami kivezetne a mostani pokolból. Megtörtem azon az éjszakán, és tudom, nem normális ennyire ragaszkodni valakihez, ennyire vágyakozni, de ez van, és egyelőre nem tudok ezek változtatni. Egy kicsit szélsőséges gondolkodásra vall az, hogy ennyire ragaszkodom a jelenlétéhez, de ha  javul az állapotom, akárhányszor vele vagyok, miért ne tenném meg?
Egy hónap… azóta élek ebben a zavarban. Nem tudom mit tegyek. Tudom el kéne őt felednem, de nem tudom. Ezért állok a háza verandáján, az ajtaja előtt. Aranyos kis ház, két hétig voltam itt, és igencsak otthonos. Nem kimondott luxusház, de helyes, takaros, otthonos. Tökéletes. A fehér kerítéssel, és falakkal, a verandával, amin ott egy hintapad, és a virágokkal a ház előtt. Otthon. Ha erre a szóra gondolok, ez a ház ugrik be, mert ilyen egy igazi otthon. Csupán az a baj, hogy ilyen körülmények között kellett megismernem Dominic. Végig nézek még egyszer magamon. Enyhén szólva is kihívóan öltöztem fel a V kivágású, vörös, hosszúujjú ruhában, aminek a széle a vállamra omlik és igen, csak egy masni tartja rajtam. A hajam kiengedtem, hullámosan omlott a vállamra, és az ajkaim piros rúzzsal fedtem. Arcom természetesen igyekeztem festeni, de most a rúzs kivétel volt. Fekete hosszúszárú, magas sarkú csizmámat pedig még Julia Roberts karaktere is megfigyelné a Micsoda nő című filmből. Aki látott a vonaton, amivel ide jöttem, biztos azt hitte, hogy randira megyek, pedig nem. Csak meglátogatom a férfit, aki megmentett, kihívó öltözékben. Másfelől nem is akkora baj, hogy így nézek ki, mivel Dominic nem is egyszer félmeztelenül szaladgált előttem, és enyhén szólva is néha sokkot kaptam a kidolgozott testétől. Szóval, mondjuk úgy így egálban leszünk. Két hét hétig voltam itt, szerintem össze is barátkoztunk, mégis visszautasító velem, vagy inkább távolságtartó. Sejtem is, hogy miért. Nem akarok erre gondolni, mert kedvelem őt, de szerintem nem véletlen, hogy éppen ott volt a lövöldözés közelében. Persze az is lehet, hogy túl sok krimi filmet és sorozatot néztem, és csak beképzelem az egészet. A végére szeretnék járni, igen, de nem ez az elsődleges, hanem Dominic. Bármit is keresett ott New York veszélyes negyedében, én hálás vagyok neki, amiért megmentette az életem és ápolt engem. Kedvelem őt.  Mégis izgulok, minden egyes alkalommal, mikor találkozom vele. Vagy éppen ezért, ha jobban belegondolok. Mély levegőt veszek, ideje bekopogni. Nem sokkal később meg is jelenik, a sötét hajú megmentőm, és igen, ismét elakad tőle a lélegeztem.
-Szia. – mosolyodom el. – Lenne kedved együtt lógni? Már ha nem zavarlak. – nézek rá mosolyogva, és kissé zavartan. Sosem voltam az a fajta nő, aki irul-pirul egy férfi mellett, de ő más volt. Ez az együtt lógni kifejezés is nagyon gagyira sikerült, de hiába gondoltam ki alaposan mit fogok neki mondani mikor ma találkozunk, végül csak ennyit tudtam kinyögni. Igazán remek Elena! Bravó! Remélhetőleg elég lesz arra, hogy behívjon.

✦

A nappalos műszakok sosem tartoztak a kedvenceim közé. Állandóan jönnek a betegek, és szinte semmi pihenőidőnk nincs. Reggel hatkor álltam be, és az első étkezésem így is fél 2-kor volt esedékes, akkor is az egyik kollégám szólt rám, hogy ideje lenne tartanom egy kis pihenőt. Szokatlanul rossz nap volt ez a mai, az eddigi háromnegyed-egynegyed nyugodtság-ingerültség most kiegyenlítődött. Az első hat órában még képes voltam őszinte mosollyal állni a betegekhez, a maradék 6-ban már másra sem vágytam, csak hogy hazaérjek, beüljek egy tűzforró kád vízbe, benyomjak a háttérben egy kis zenét, és teljesen kikapcsoljam magam. A valóság ezzel szemben mi lesz? Hazaérek, arcot és lábat mosok, majd adok Lucy-nak és Skye-nak enni, és körülbelül háromnegyed órát kint fogok lenni velük, mire eljutok oda, hogy én magam is vacsorázzak. Ettől függetlenül életem legjobb döntése volt, mikor két éve befogadtam magamhoz Lucy-t, így legalább kellően lefárasztják egymást, és nem kell még egy 23 kilós energiabomba huskyval is foglalkoznom este.
Jobb szeretem az éjszakás műszakjaimat. Ugyan felborítja a bioritmusomat, de általánosságban elmondható, hogy éjszaka nincs annyi beteg, ebből kifolyólag többet tudok pihenni. Persze ilyen esetekben előjön a két kutyával kapcsolatos probléma – mire én hazaérek, ők az előtt ébrednek fel nem sokkal, fitten és tele energiával. Nem egyszerű egymagam elbánnom két felnőtt szukával – ettől függetlenül meg sem fordul a fejemben, hogy megszabaduljak tőlük. Túlságosan a szívemhez nőttek már, és tudom, hogy hiányoznának. Az a nagy szőrtömeg, amit Skye hullajt, az nem feltétlenül, de hát nekem kellett husky…
Háromnegyed 7 körül érek haza, és ahogy gondoltam: gyors lábmosás, majd egy órányi játszadozás az ebekkel, és 8-ra sikerül csak belépnem a kertből, hogy találjak magamnak is valami ennivalót. Sóhajtok egyet, feltűröm az ingujjamat, majd határozott mozdulatokkal kezdek el kutatni a hűtőben, a konyhapulton, a fiókokban, a szekrényekben, de nem sikerült egyről a kettőre jutnom.
Ehelyett öntök magamnak egy pohár whiskyt, leülök a konyhában, majd a telefonomon kezdem el nézegetni a különféle ételrendelős oldalakat. Alig két perce foglaltam helyet, a csengőre leszek figyelmes. Iszok egy kortyot, majd zsebre vágom a telefonomat, és úgy sétálok az ajtóig.
- Elena, szia - hú, ez még tőlem is szokatlanul semlegesen hallatszott. Örülök, hogy látom, de őszintén szólva nincs sok kedvem még az ő pesztrálásához is. - Persze, gyere csak - állok félre az ajtóból, és miután belép, be is zárom azt. Természetesen a férfi nemet nem meghazudtolva a tekintetem máris elkalandozik, bár először most csak hátulról nézem meg, majd mikor felém fordul, akkor már a dekoltázsa sem kerüli el a figyelmem.
- Hm… jól nézel ki, Elena, jól áll ez a ruha. Nem hagy sokat a fantáziára. Mi az apropó? - kérdezem tőle mosolyogva, aztán ha van kabátja, azt elveszem tőle, ha nincs, akkor csak bentebb kísérem a konyháig.
- Kérsz valamit? Whisky, sör, gyümölcslé? Vagy, tudod, víz - igen, határozottan utóbbinak kellett volna az első helyen állnia.
- Épp azon gondolkoztam, hogy mit kellene rendelnem vacsorára. Esetleg van valami ötleted? Egy másik nézőpont mindig jól jön - a kutyáim meg aligha partnerek ilyen téren.
- Ha esetleg zsörtölődős lennék ma, akkor előre is bocsánat. Hosszú és rettentően fárasztó napom volt. Jelenleg csak annyira vágyok, hogy míg megérkezik a még meg sem rendelt vacsorám, addig beüljek egy nagy kád vízbe, és élvezkedjek ott a nagy nyugalmamba - nevetek fel. - De persze a jöttödre való tekintettel hogy nézne már ki, ha csak úgy elmennék fürdeni? - bár biztosra veszem, hogy le tudná foglalni magát az állatokkal, nem hinném, hogy nekik öltözött volna így ki.

✦