Halkan szuszogok a sietségtől ahogy az épület falának döntöm a hátamat. Róka fülese nem volt hamis. Látta és én nem akartam hinni neki. Majdnem a szart is kivertem belőle, a szar poénért de most az egyszer valóban igazat mondott nekem...Elszabadult a pokol ahogy a szájára vette a nevét. Remegve védte magát ahogy a földön kiabálni kezdett és elmondott mindent amit látott. Elmondta, hogy minden reggel látja őt ahogy kézen fogva egy kislányt sietnek vagy autóval vagy gyalog. Elmondta, hova jár a kislány, és Ő dolgozni. Elmondta, hogy férfit soha nem lát velük elmondja, hogy mindig egyedül vannak. Csak ők ketten. Lehunyom a szemeim és olyan elevenen él előttem az arca, hogy úgy érzem itt áll előttem. Soha életemben nem fájt annyira az mikor elmentem Washingtonból. Rettegtem az elvárásoktól...Nem voltam elég tökös ahhoz amit kért tőlem. Egy gyáva nyúl voltam...Nem tudtam elviselni, hogy ott volt a szemében a csalódás és én jobban elbújtam inkább előle. Nem bírtam szembe nézni az akarattal ami...Lehunyom a szemeim és az utcára kinézek ahogy arra fordítom a fejemet. Nem bírok elmenni. Pedig azt kéne. Végleg elengednem őt. Hiszen már egy kislánya van és boldog, nyugodt életet él. Nyelek egyet és lassan kilépek a lakás épület sarkáról. Muszáj fel mennem a lakásba csak egy kicsit körül nézni. Kicsit érezni a megszokott illatot mikor elmentem hozzá és a lakásán bújtam meg vele. A hosszú meleg éjszakák csak úgy peregnek le a szemeim előtt. Nem érdekelt minket se a tegnap se a holnap csak a jelent követtük akkor heves érzelmeinkkel karöltve. Muszáj felmennem. Nincs elvileg itt senki. Ő még dolgozik a dada pedig már elment a gyerek meg alszik. Lassan a lépcsőhöz megyek és a tolvaj kulcsot bedugva az ajtóba forgatom per pillanatig majd kattan a zár és az ajtó befelé kinyílik. Lassan belépek és a fejembe húzom a kapucnit majd számolni kezdem az emeleteket. Tudom, hányasban lakik. Tudom...Csendesen közlekedek talán még a légy zümmögést is lehet mellettem hallani. Úgy megyek mintha mindig is ide tartoztam volna...De ez nem igaz...Már rég kiszakadtam ebből a közegből, és magam döntöttem így. Ahogy az ajtó elé érek fejemet a finom fának döntöm és lehunyom a szemeim.. Olyan mint amikor először jöttem el hozzá Washingtonban. Csak ő ahogy hallotta a lépteim már ajtót nyitott nekem. Nevetett rajtam, hogy a nagy egoista, szájas milyen zavarban van. Talán most is zavart vagyok. De leginkább magam miatt. Mi a faszt keresek itt...? Menj el Bret! Tűnj el te balfasz semmi keresnivalód nincs itt. Mégsem mozdulok el az ajtó elől. Muszáj itt lennem csak egy kicsit. Lassan a zárba helyezem ismét a kulcsot és pár percig forgatva kattan ismét a zár és az ajtó kinyílik nekem. Belépek a finom langyos időt árasztó lakásba. Nem nyomok villanyt soha sem szabad ha tudod van más is rajtad kívül a házban. Mégis kicsit bajban vagyok, mert nem jártam még a házban így nem tudom nagyjából se, hogy mi merre és hogyan...A falon tartom az ujjbegyeimet és lassan elindulok. Érzek egy ajtó félfát és nincs becsukva a szoba. Lassan bemegyek és ahogy kezd a szemem sötéthez szokni olyan érzésem van mintha a konyhába lennék. Lassan kitolatok majd tovább lépkedek óvatosan, mintha tojásokon lépkednék. Találok egy újabb szobát és az ajtót is megtalálom és ahogy belépek a szobába becsukom magam után és megkeresve felnyomom a villanyt. Mary....Mary szobája. Nem hasonlít a régi szobájára, abban szét dobált ruhák rendetlen könyvek szétdobálva a földön rádió és leptop. Most rendezett ágy, összehajtott ruhák már amelyik elől van. A szekrény ajtaja be van csukva és az éjjeli szekrényen egy kép. Egy szóval tökéletes rend uralkodik nála...Lassan az ágyhoz megyek pontosabban az éjjeli szekrényhez és felveszem a képet. Leülök az ágyra és a képet nézem. Ő van rajta és a kislány. Mosolyognak. Boldogok együtt. Szeretik egymást. Gyönyörűek együtt...Elmosolyodom haloványan és hüvelyk ujjamat végig húzom Mary képén. Annyira el vagyok a nézegetésben hogy fel se tűnik ahogy kinyílik az ajtó és nem sokkal egy a csípőmig sem érő teremtés karöltve a játékával áll ott és figyel engem. Lassan felnézek és figyelem őt ő pedig engem. Lassan leteszem a képet és a szám elé emelem mutató ujjamat, kérve ő maradjon csendbe. Csak néz engem kék szemeivel sötét haja pedig bele olvad a folyosó árnyékába. Kék szemei pedig olyanok mint az édesanyjáé. Mégis olyan érzésem van...mintha magammal néznék szembe...csak...lányban...-Maga betörő?-kérdezi pislogva párat. Nem látok félelemet benne, mint az anyukájával állnék szemben csak gyerekkel. Megrázom a fejemet és figyelem fekete szemeimmel.-Akkor miért van itt?-kérdezi ahogy oldalra fordítja a fejét és beljebb jön a kis csíkos pizsomájában. Valószínűleg ő nem is aludt azért hallotta, hogy én itt kóborolok. Ahogy ezen gondolkodok még közelebb jön.-Nem tudsz beszélni?-kérdezi most már letegezve mintha a barátja lennék.-De...-mondom kicsit rekedtesen majd köhögök párat.-De.-jelentem ki kicsit hangosabban. Basszus Bret ez csak egy gyerek mit izélsz....?! De Mary gyermeke....-Én...én anyukád ismerőse vagyok...-mondom ahogy figyelem őt de ő jobban tud rám bámulni mint én rá.-Anya? Oh..akkor sem lett volna szabad csak így bejönnöd...anya nagyon mérges lesz...Ráadásul a cipődet se vetted le azt meg pláne nem szereti...-mondja ahogy lenéz a lábamra én pedig követem a pillantását..-Oh..hát sajnálom...azt hiszem...bocsánatot fogok majd máskor kérni anyukádtól...-kelek fel és most látom tényleg mennyire kicsi az én két méterem mellett ez a kis mazsola. De továbbra is hősiesen szugerál engem.-Anya nem sokára itt lesz. Akkor bocsánatot tudsz tőle kérni...Gyere!-megragadja az egyik ujjamat mert a kis tenyerében legfeljebb két ujjam fér el. Kivezet a konyhába majd elengedi a kezemet és a pulthoz húz egy kis sámlit majd rá áll és letéve a plüss állatot vesz két poharat majd a hűtőhöz battyog és onnan egy doboz narancslét. Tölt a poharakba majd vissza jön hozzám oda adja az egyik poharat és ami nála maradt azzal leül az asztalhoz és iszogatni kezd miközben a lábát kezdi lóbálni. Én csak állok ott egy pohár narancslével.-Öhm...mi a neved?-kérdezem ahogy lassan én is az asztalhoz megyek és leülök vele szembe az asztalhoz.-Hailie..-feleli ahogy rám néz és megenged egy finom kis mosolyt nekem. Meglágyítja a szívemet ez a kis mosoly.-Hailie...és...egyedül élsz itt anyukáddal?-kérdezem pislogva ő pedig leteszi a poharát.-Ezeket anyu megválaszolja. Nem beszélhetek mindenről mert lehet át versz..-néz rám kis összeszűkült szemekkel. Ügyes..Mary óvatosságra neveli..
Egész héten egy merő csődtömeg vagyok, ehhez kétség sem fér. Mióta Emma-nak haza kellett utaznia Washington-ba, hogy ápolja az autó balesetet szenvedett apukáját, azóta minden a feje tetejére fordult. Hailie-t már amúgy is járt oviba, de megnyugtató volt a gondolat, hogyha munka miatt én nem tudtam volna érte menni, akkor Emma mindig bevethető volt ilyenekre. Most azonban kénytelen voltam egy dadus gondjaira bízni, ami csak plusz egy ok volt az idegeskedésre. De mindig is tudtam, hogy ez lesz... Hisz egyedül vágtam bele a gyereknevelésbe, így várható volt, hogy munka mellett nem fogok tudni állandóan Hailie-vel lenni. Ám mégis a tudat, hogy egy idegen több időt tölt vele, mint a tulajdon anyja... egyszerűen kikészített. Annyira igyekeztem jó anyukája lenni, de ez egyedül nem ment. - Mi? Ezt nem mondhatja komolyan! Amelia! Nem hagyhatja most magára, este tízig kifizettem, nem mehet el két órával előbb! ... Nem, nem érdekel, hogy már megvacsorázott és lefektette! Egy óra múlva ér véget a műszakom! - veszekedek hosszú perceken át a dadussal, aki most közli velem, hogy bizony ma előbb el kell mennie, mint ahogy azt terveztük. Kösz. És mégis miként teleportáljam haza magam? Ennyit arról, hogy még egyszer valaha egy idegenre rábízom a gyerekem. Ha pedig bármi történik abban a rövid tíz-húsz percben, míg Hailie egyedül lesz otthon, istenemre esküszöm, hogy olyat teszek ezzel az Amelia-val, amit még nem látott a világ! A főnököm furcsa mód megérti a helyzetet és minden különösebb megjegyzés nélkül hazaenged. Meglepő, de nem firtatom, nehogy a végén még meggondolja magát. Futva teszem meg az utat a metróig, miközben a táskámba gyömöszölöm a hétköznapi viseletemül szolgáló aktuális ruhadarabjaimat, hisz idő híján nem volt lehetőségem arra, hogy levegyem a zöld egyenruhámat. Még a belépőkártyám is ott fityeg a nyakamban, de mindez most egy kicsit sem zavar, hisz azon vagyok, hogy minél előbb hazaérjek a kislányomhoz. Most ez a legfontosabb, minden más lényegtelen. - Nem tudom, ki ajánlotta Amelia-t, de nyugodtan megmondhatod az illetőnek, hogy bekaphatja! - pötyögöm le az üzenetet és rögvest a küldés gombra nyomok, amint sikerül egy szusszanásra leülnöm a metrón. Sok megállót kell utaznom, túl sokat is, ami most még jobban zavar, mint korábban bármikor, főleg akkor, mikor ilyen hülye kis suhancok vetődnek le a mellettem lévő székre és próbálnak meg felcsípni egy gyors menet erejéig. Néha tartom magam és udvariasan leépítem őket, de a mostani idegállapotom miatt képtelen vagyok arra, hogy elviseljem a hülyeségeiket, így talán kicsit hangosra sikeredik az aktuális srác lekoptatása. Ráadásul úgy káromkodok, akár egy kocsis, így nem csoda, hogy néhányan rosszalló pillantást vetnek rám. De most ők sem tudnak érdekelni. Mindenkinek vannak rossz napjai, nekem a mai különösen az, így talán megengedhetem magamnak, hogy ilyen formában küldjek el melegebb éghajlatra egy hülye gyereket, akinek egyetlen célja lett volna megfektetni engem. Keressen inkább egy korabeli lánykát, aki van olyan naiv, hogy bevállalja őt arra az öt percre, míg teljesítőképes lehet. Alig nyílik ki a metró ajtaja, már rohanok is tovább, táskámból rángatva elő a kulcsot, mindeközben azért imádkozva, hogy Hailie édesdeden aludjon az ágyikójában és ne érzékeljen semmit abból, hogy egyedül lett hagyva a lakásban. A dühöm mérhetetlen Amelia irányába, de most mégis arra koncentrálok, hogy mihamarabb hazaérjek, hogy Hailie-t végre biztonságban, a karjaimban tudhassam. Úgy lököm ki magam előtt az ajtót, mintha az életemért futnék... s tulajdonképpen így is van. Mielőbb látnom kell a kislányomat. Felfutva az emeletre, megérkezve az ajtó elé, a zárba nyomom a kulcsot. Elfordítanám, de nem tudom. Hirtelen eluralkodik rajtam a pánik, de mielőtt még valami anyatigrisektől jövő természetfeletti erővel igyekeznék betörni az ajtót, eszembe ötlik, hogy talán nem a zár romlott el, hanem pusztán az a némber nyitva felejtette. Rögtön emlékeztetem magam arra, hogy holnap felkeressek egy lakatost, aki végre készít egy olyan zárat, ami automatikusan bezáródik, amint az ajtó becsukódik. Hogy még véletlenül se fordulhasson elő, hogy ez az ajtó, még egyszer nyitva marad. Az a kép azonban, ami akkor tárul szemeim elé, mikor végre kinyitom az ajtót, letaglóz, s hirtelen moccanni sem bírok. Hailie felpattan és a narancslével a kezében fut oda hozzám, körbeöleli a lábaimat és ujjong, hogy hazaértem. - Anyaaaa! Itt a barátod, a szobádban volt, de nem vette le a cipőjét, én mondtam, hogy mérges leszel és azért maradt, hogy bocsánatot kérjen. Adtam neki inni! És képzeld a fűfejnek kezd nőni a haja! - ecseteli nekem a történteket, gyermeki boldogsággal, kacajjal társítva, mit sem érzékelve abból, hogy mekkora egy hülye anyja van, aki egy felelőtlen dadussal hagyta őt itthon. Nem tudom, mi tévő legyek. Reagálnom kellene Hailie szavaira, de Bret viszontlátása, az, hogy narancslét iszogatva ül az asztalnál... olyan abszurd helyzetnek tűnik, ami miatt egy rövid ideig azt hiszem, hogy megtébolyultam. - Hailie, kicsim... menj be a szobádba, mindjárt megyek én is. - megsimítom a fejét, majd ahogy szót fogadva elindul, beljebb lépek a lakásban és becsukom magam mögött az ajtót. - Ajaj! Bajban vagy! - suttogja oda Bret felé, ez a jelenet pedig felér egy kés szúrással a szívembe. Mindig is erre vágytam. Annak idején nem hiába kérleltem Bret-et, hogy hagyjon fel a kétes ügyleteivel és kezdjen velem új életet. Vele képzeltem el a jövőmet, vele akartam családot alapítani és megélni mindent, amit csak a sors elénk szórt volna. De ő másképp gondolta ezt, s a mostani felbukkanása pont ezért aggaszt annyira. Ledobom a táskámat, a cipőmet is lehúzom, mindezt néma csendben, hisz amíg nem hajtódik be Hailie szobájának ajtaja, addig nem óhajtok megszólalni. De mivel ez másodpercek múlva bekövetkezik, már szóhoz is juttatom magam. - Hogy kerülsz ide? És mégis hogy gondoltad, hogy meghívás nélkül bejössz az otthonomba? Mióta vagy itt? - szegezem neki dühösen a kérdéseimet. Annyi fajta érzelem kavarog bennem, amiket egyelőre képtelen vagyok szétválasztani, így muszáj, hogy előhívva a régi sérelmeimet inkább a dühre koncentráljak és annak megfelelően köszöntsem a nem várt vendégünket. - Minek jöttél ide? De most komolyan, Bret! Annyi év után... miért jöttél most ide? Egyáltalán honnan tudod, hogy itt lakom? - záporoznak tőlem a kérdések, miközben végig hadonászom a kezeimmel is. Ideges vagyok, feszült és félek, hogy véletlenül olyan kérdést lövök ki felé, amire inkább nem akarnám hallani a választ. - És mit kerestél a szobámban? - újabb kérdés, mindegyik annyira gyorsan és automatikusan jön a számra, hogy lehetőséget se adok neki arra, hogy megválaszolhassa őket. - Egyszerűen röhej, hogy itt vagy! Bár mondjuk... nem is tudom mit vártam. Annak idején meglepetés volt, hogy hipp-hopp eltűntél, most meglepetés az, hogy felbukkansz a semmiből. - fel-alá járkálok, próbálva elnyomni magamban minden olyan emléket, ami jó. Ami arra emlékeztet, hogy milyen volt régen, hogy mennyire szerettem. Ezek most nem segítenek, csak gyengítenek. És különben sem vagyok már az az ember, aki egykor voltam. Ő viszont... talán semmit sem változott. - Mit akarsz? - szegezem neki az utolsó, kissé higgadtabb kérdésemet és megállok tőle nem messze, ezúttal elég időt hagyva neki arra, hogy válaszolhasson.
Hailie nem mond nekem semmit a kérdéseimre mindig azok a válaszai, hogy az anyukája majd válaszol nekem mindenre. Pont ettől félek én is. Csak forgatom a narancslét a kezemben és hol a kislányt nézem, hol a sárga folyadékot.-Amúgy...miért nem alszol?-kérdezem újabb beszélgetést próbálva vele. Rám néz és tétovázik egy darabig majd ismét a poharába kortyol.-Néha...nézem az ablakot és azt várom, hogy anya apával haza jön.-mondja meg teljesen őszintén de nem szomorú a hangja csak bizakodó. Megdobban a szívem és én jobban elcsodálkozom mennyire okos ez a kislány. Már mondanék valamit mikor ajtó zörgést hallok és nem sokkal Mary robban be az ajtón. Zihált és mérges. Még a munkaruháját se vette le annyira sietett haza. Gondolom értesült róla, hogy a lánya egyedül van. Hirtelen nem is tudom merre bújak el vagy, hol is menekülhetnék el. Hailie azonnal kell és megy üdvözölni az anyukáját teljes gyermeki boldogsággal én pedig csak figyelem őt. Rá pillantok Maryre aki csak figyel engem így azonnal leveszem róla a tekintetem. Utasítja a lányát aki szót is fogad neki és még oda súg nekem valamit én pedig figyelem ahogy eltűnik a folyosón a szobájába nyargalva. Féloldalasan mosolygok de ahogy meghallom Mary hangját behúzom a nyakamat és legszívesebben kiugranék az ablakon, hogy talán ezzel meg nem történté tegyem ezt az egész helyzetet. Mindent hozzám vág mindent amit csak tud én pedig ülök, ott mint egy kisgyerek aki nem is érti az egész helyzetet. Mélyet szusszanok ahogy abba hagyja egy kicsit de mivel én nem szólalok meg ezért folytatja. Megvárom amíg teljesen elmondja amit szeretne én pedig ülök ott majd ismét a folyosó felé pillantok, hogy valóban a szobájába ment e ez a kis mazsola. Visszanézek rá fekete szemeimmel és lassan felállok. Hozzá sétálok és a kék szemekbe nézek. Hiányzott nekem...Szerettem őt...Még talán most is szeretem. Sőt talán biztos is.-Csak...Róka talált rátok. Először nem hittem neki. Majdnem halálra vertem, hogy ezzel mert szórakozni, hiszen biztos voltam benne te nem hagynád el Washingtont...De igazat mondott...most az egyszer...-ismerem be neki, honnan is tudom, hogy itt van.-Ő figyelt titeket és mondta el, hol élsz, mit dolgozol és...mesélte van egy kislányod.-mondom ahogy magunk közé pillantok majd vissza az arcára. Szusszanok és féloldalas mosoly szalad az arcomra.-Fél órája ülök itt Hailivel...AZ előtt egy órát álltam kint a házsor mögött gondolkodva..-húzom ki magam és dzsekim zsebeibe dugom a kezeim.-Egyszerűen...nem tudtam megállni...és ide jöttem...-ismerem be ahogy ellépek kicsit tőle és a konyhai kis ablakon ki pillantok egy pillanatra. Pár perc csönd ül le közénk de nem sokkal folytatni kezdem..-5 éve nem láttalak...ez a kislány 5 évesnek néz ki...fekete a haja, olyan kék a szeme mint a tiéd...A mosolya, és a stílusa olyan...olyan mint én...-kétség sem fér, hozzá jó megfigyelő vagyok. Ezzel soha sem tudtak át verni.-Ő...a miénk..?-kérdezem óvatosan tőle ahogy a szemeit figyelem...
A szívem százszorta gyorsabban kalapál a mellkasomban, mint amennyire az egészséges és természetes volna. Bret tényleg itt van a lakásomban. Mire ez tudatosul bennem, már annyi érzelem és kérdés kavarog bennem, amitől szinte tengeribeteggé válok és lassan émelyegni kezdek. Hailie hála az égnek most érzékeli a helyzet súlyosságát, így rögtön szót fogadva bebattyog a szobájába, narancslével, plüss nyuszival együtt. A tekintetemet azonban Bret tartja fogságban, akitől azóta képtelen vagyok szabadulni, hogy megpillantottam az asztalnál ülve. Remegve teszek pár lépést felé, de nem merek túl közel menni hozzá. Nem attól félek, hogy bántana vagy ilyesmi, sokkal inkább attól tartok, hogy olyan szinten a bűvkörébe von, mint régen s akkor képtelen leszek megtartani a három lépés távolságot. Talán, ha Hailie nem lenne, egészen más kimenetele lenne ennek az újbóli találkozásnak. De mivel - szerencsére - Hailie itt van és létezik, már nem csupán a saját fejemmel kell gondolkodnom s a szívemre sem hallgathatok, ha épp úgy tartja kedvem. Gondoskodnom kell a lányomról és ebbe nem rondíthat bele egy, a múltból érkező szellem. Egy olyan szellem, aki játszi könnyedséggel sétált ki az életemből öt teljes évvel ezelőtt. Várnám, hogy Bret robbanjon. Hogy visszakiabáljon vagy legalább visszaszóljon valamit, hisz világ életében nagyszájú volt... de nem teszi. Csendben tűr mindent, amit mondok, még a szemeit is lesüti. Megbánta volna, hogy annak idején elhagyott? Kétlem. - Hát gratulálok hozzá! - vágok vissza mérgesen fújtatva, mikor szóba hozza, hogy majdnem halálra verte Rókát. Mindig is elítéltem az erőszakot, pláne, ha valamilyen szinten Bret is benne volt az ilyen veszélyes ügyekben. Féltettem őt, talán még most is féltem, csupán azt nem tudom, hogy miért. - Ugyan kérlek, Washington után évekig éltem Kanadában is. - hirtelen elhallgatok. Miért is tartottam fontosnak ezt elárulni neki? Hisz semmi köze hozzá. - Nem mintha rád tartozna... - szólok vissza ugyanúgy, miközben folyton utasítanom kell az eszemet arra, hogy a rossz emlékeket vonultassa fel lelki szemeim előtt, ne pedig a jókat. Nem vagyok kíváncsi a régi, apró, aranyos, romantikus gesztusaira. Nem akarok emlékezni a csókokra, sőt, semmilyen érzelemre, ami hozzá fűzött. Arra a pillanatra akarok gondolni, mikor rájöttem, hogy nem csak pár órára tűnt el, hanem végleg elhagyott engem. Hátrébb lépek egy lépést, karjaimat összefonom a mellkasom előtt. Zavar a közelsége, zavar a hangja, a jelenléte... minden. De furcsa mód megnyugtat a gondolata annak, hogy előbb ideért a házhoz, minthogy a némber dadus lelépett volna, mert így talán ha valami kétes alakot látott volna bejönni, akkor utána eredt volna. De nem is tudom, hogy miért hiszek ebben. Talán azért, mert őrült vagyok és mert a régi, szép emlékek utat akarnak törni maguknak. - Nem lett volna szabad idejönnöd! Így legalábbis semmiképp, ahogy Te tetted! - rivallok rá mérgesen. Nehezére esett volna bedobni a postaládába egy cetlit? Vagy ha már annyira megfigyeltek engem a bűntársai, akkor kinyomozni a számomat és küldeni egy sms-t? Még az is normálisabb megoldás lett volna, mint az, hogy betör hozzám. Kész szerencse, hogy Hailie nem kapott frászt tőle és nem csinált semmi butaságot. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha Hailie megijed tőle és elszökik... Ahogy belekezd a mondandójába, egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Mondjuk nem kell nagy agytrösztnek lenni ahhoz, hogy valaki összerakja a képet, de arra nem számítottam, hogy most azonnal nekem is szegezi a kérdést. Gyors léptekkel szelem át a helyiséget, hogy mielőbb odaérjek hozzá. A kezem meglendül és - ha nem állít meg ebben, akkor - csattan is egy pofon az arcán. Fogalmazzunk úgy, hogy ez volt a fizetség mindenért, a kérdése pedig csak feltette a pontot az i-re. - Ő az ENYÉM! És tudod miért? Mert te voltál olyan puhány, hogy amint komolyabbra fordultak a dolgok, egyszerűen leléptél! Minden szó nélkül! Sohasem fogom megbocsátani neked azt, hogy milyen módon hagytál el engem. - az utolsó mondatot már csak sziszegem a fogaim közül, miközben egész testemben remegni kezdek az idegességtől. Hátrálok tőle, minél nagyobb távolságot ékelek kettőnk közé. Szemeimben könnyek csillannak, de még azelőtt elfojtom őket, hogy végigszánthatnának az arcomon. Nem szabad, hogy Hailie így lásson, hogy bármit is érzékeljen abból, ami most itt történik. Ugyan nem adtam egyértelmű választ, de szerintem ahhoz mégis elég világosan fogalmaztam, hogy tudja, ő Hailie apja. S csak a büszkeségem és a megbántottságom nem hagyja kimondatni velem azt, hogy Hailie kettőnké. - Mami! - halk hang hallatszik a folyosó vége felől, de mielőtt eltűnnék, hogy bemehessek Hailie-hez, még utoljára Bret felé fordulok. - Tűnj innen. - vetem oda neki, s azzal kisétálok a szobából, egyenesen be Hailie-hez, hogy betakarjam és elaltassam. Imádkozom azért, hogy Bret ne legyen már a nappaliban, ha kimegyek innen; ám őt ismerve erre szinte cseppnyi esélyt sem látok. Így már előre felkészítem magam arra, hogy a beszélgetésünk még korántsem ért véget azzal, hogy elküldtem innen.
Figyelem fekete szemeimmel és többször pillantok a folyosó felé. Nem akarom, hogy a Hailie így lássa őt. Talán tényleg nem így kellett volna ide jönnöm. De nem voltam képes otthon maradni, szar telefonokat nyomkodni. vagy kitudja eljött-e volna találkozni velem. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy ne találkozzak vele személyesen. Elmondok neki mindet és ő még jobban a fejemre mossa. Mindig is ilyenek voltunk. HA én bajba kerültem ő még jobban megdorgált érte pedig valahogy kisfiús fejemmel mindig azt hittem hogy majd meg is simogat azért mert összeverekedtem ugyan olyan utca suhancokkal mint én. De mégis utána...mindig megápolt, adott valamit még ha duzzogott is hozzá. De ezért szerettem. Mert ő soha nem várta el, hogy lenyűgözzem. Csak azt szerette aki vagyok. -Nem mintha rám tartozna mégis elmondtad.-mondom ahogy rá emelem fekete szemeim és egyenesen kék szemeibe nézek.-Joey halála után, Irakba mentem...nem biztos, hogy téged érdekel de én elmondom. Mert akarom, hogy tudj róla és tudat alatt te is akarod, hogy tudjak róla mi történt veled.-mondom mert ez így van. Akármi is történt mi egy csapat voltunk. Washington a miénk volt és mindent egymásnak adtunk...Mi voltunk ketten...Senki más. Én pedig elmentem, és megértem ezt...megértem, hogy ez a mély viszony ennyiben maradása miatt így reagál rám...-Lehet nem kellett volna így...de basszus...eljöttél volna ha sms-t írok, vagy "cetlit"? Komolyan eljöttél volna bármi ilyesmi jelzésre? Akartál volna látni..?-kérdezem halkan ahogy kicsit közelebb lépkedek és figyelem. Ahogy felteszem a kérdést mindent látok az arcára írva de ami ezután következik az enyhén meglep. A keze lendül és megkapom amit évek óta magában tartott. Arra fordítom az arcom amerre a keze lendült tovább és hallgatom a szavait ahogy lehunyom a szemeim. Vissza nézek rá egyenesen a szemeibe és ezek után még közelebb lépek hozzá. Nem akarom bántani egyszerűen csak... ott van még mindig az ami minket szorosan összefűz. Azonban a rezgést Hailie hangja megtöri és én is azonnal a hang irányába fordítom a fejemet. Hallgatom amit mond és nyelek egyet majd figyelem ahogy eltűnik a kis folyosón. Pár percig csak állok ott majd lassan hangtalanul indulok el a résnyire nyitva hagyott ajtó irányába. Megbújok a sötétben és figyelem ahogy Mary gondoskodik a lányáról. Ahogy óvja...Nekem is ott kellene talán lennem...Össze szorítom az ajkaimat és lassan a falnak dőlök majd elfordulva megyek vissza a konyhába. El kellene mennem...de nem tudok. Nem akarok. Nem akarok így elmenni. Így nem...A konyhába vissza megyek és járkálok egy kicsit. Amikor Mary visszatér ismét a kis ablaknál állok és azonnal rá nézek. A kislányunk...A mi kislányunk. Kicsit sietve de hozzá megyek és mielőtt ellépne vagy megpróbálna ellökni finoman megérintem a kezét de határozottan.-Mary...hiba volt belátom ami történt...de nem maradhattam...több okból sem maradhattam...-mondom és nem emelem fel a hangomat. A kislány miatt főleg és most...annyira hiányzott nekem, hogy nem is tudnám őt bántani sehogy sem.-Hiányoztál nekem...el sem tudod hinni...mennyire...azt gondoltam jobb lesz neked egy olyan mellett akire vágy. Aki nem én vagyok...akivé én nem tudok válni...de...én sem tudok mást elképzelni magam mellett....-mondom el neki ahogy végig a szemeibe nézek. Még mindig olyan gyönyörű, és még mindig annyira szükségem van rá...
Őszintén megrémít ez a helyzet. Számtalanszor lejátszottam a fejemben, hogy milyen lesz majd, ha egy nap újra összehoz minket a sors. Elképzeltem miként fogok viselkedni vele, hogy fogom elmondani neki, hogy Hailie az ő kislánya. Most mégis... felrúgom a szép kis ábrándjaimat és szinte mindent ellentétesen csinálok, mint ahogy azt annak idején elterveztem. De dühös vagyok és muszáj mindezt kiadnom magamból: most vagy soha. Elfordítom róla a tekintetem, mert ahogy annak idején, úgy most is a vesémbe lát a sötétbarna szemeivel és olyan szinten megbabonáz, amit soha többé nem volna szabad megengednem neki. - Tévedsz! Nem akarok tudni róla és azt sem akarom, hogy te tudj rólam! Te döntöttél úgy, hogy nem leszel az életem része, hát akkor tartsd magad ehhez. - muszáj durvának és kíméletlennek lennem, mert ha nem teszem, megint egy olyan örvénybe kerülök majd, amiből nem tudok majd kiszállni. Ha egyedül lennék nem zavarna, hogy újra a gödör fenekén találom magam, de Hailie-t nem húzhatom le magammal. Ő sokkal többet ér annál, minthogy az egész nyugodt kis életét feláldozzam valaki olyan miatt, aki egyszer már bebizonyította, milyen könnyedén tovább tud állni. - Nem. - egyetlen szót suttogok csak neki. Jól sejti, nem reagáltam volna semmiféle megkeresésére és biztosra veszem, hogy el se mentem volna egy találkozóra sem. De akkor legalább számíthattam volna arra, hogy egy nap majd felbukkan az ajtómban. Talán ha nem ért volna ekkora meglepetésként az itt léte, akkor most máshogy reagálnék bizonyos dolgokra. Talán akkor normális emberhez méltó hangnemet tudnék megütni vele szemben és nem őrjöngenék úgy, akár egy elme roggyant. Nem mintha nem lenne érthető a viselkedésem. Meglep, hogy eltűri a pofont is, ám szerencsére nincs idő arra, hogy ezt tovább firtassuk. Hailie engem akar, így megyek, Bret-et pedig távozásra intem, habár tudom, hogy hajthatatlan lesz és nem megy el innen egy könnyen. Besétálok Hailie-hez és betakargatom, pont ahogy szereti. - Sírtál anya? - kérdezi, ahogy kis kacsójával az arcomhoz nyúl és végigsimít rajta. Az érintésétől majdnem még jobban elbőgöm magam, de visszatartom, s helyette inkább halvány mosolyra húzom el a számat. - Csak örömömben. Úgyhogy ne aggódj semmiért se, Édesem. De most már tényleg aludj! - füllentek egy aprót, csak hogy ne érezzen semmi veszélyt és nyugton hajthassa álomra a fejecskéjét. Több puszit is adok neki, halkan eléneklem még a kedvenc altatódalát is, s némileg megkönnyebbülve tapasztalom, hogy mire a dal végére érek, már egyenletesen szuszog. Óvatos léptekkel sétálok ki a szobájából, becsukva mögöttem az ajtót. Nem lepődöm meg azon, hogy Bret-et még mindig a lakásomban találom, de hogy őszinte legyek, túlságosan kimerültek ahhoz az idegeim, hogy tovább viaskodjak vele. Próbálok kitérni a közeledése felől és ellépni tőle, de amint megérinti a kezemet, egyszerűen ledermedek. - Örülök, hogy erre végre rájöttél. - próbálom elhúzni a kezem, de nem tudom. Szerencsére a hangommal még mindig tudok játszani, így legalább abból érezheti, hogy nem puhított meg. Bár fáj, hogy ennyi idejébe került, hogy rájöjjön mekkora hibát vétett, mikor elhagyott. De jobb később, mint soha. - Én rád vágytam, de hiába hangoztattam ezt neked mindig is. Nem akartalak megváltoztatni... Egyedül azt szerettem volna, ha felhagysz a veszélyes ügyleteiddel, de ezt sem magam miatt akartam, hanem miattad. Azért, mert téged féltettelek. - furcsa, hogy ez nem volt magától értetődő a számára. Sose akartam őt megváltoztatni, senki másra nem is vágytam, csak rá... Hisz ha hiszi, ha nem, soha senkivel nem kezdtem közös jövőről való ábrándozásba. El se tudtam képzelni, hogy majd egyszer lesz valaki, akinek odaadnám az egész életem. Erre jött ő és minden megváltozott. Életem legrosszabb korszakában szeretett belém és ez nekem épp elég biztosíték volt arra, hogy tudjam, ha valakit, akkor őt bizony tényleg nekem szánta a sors. Csak kár, hogy ő nem így gondolta. Ezúttal erőteljesebben rántom el a kezem és csak remélem, hogy végre sikerül kibújnom az érintése alól. Nem tehetek róla, de még mindig belebizsergek abba, ha hozzám ér, ez pedig túlságosan is vészjósló jel a számomra. Pont ezért kell, hogy megtartsuk a három lépés távolságot. - Többet ne állíts be ide szó nélkül. Ha látni szeretnéd Hailie-t, kitalálhatunk valamit, de most szólok, hogyha valamelyik haverod vagy "munkatársad" miatt egy haja szála is meggörbül, akkor én megölöm őket. - talán még sose volt olyan komoly a hangom, mint az imént, s talán vicces is lehet számára a fenyegetőzésem, de az holt biztos, hogy a haverjai nem találkoztak még egy dühös anyával. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy Hailie-ért a végsőkig képes vagyok elmenni. - Végeztünk? - kérdezem, miközben fáradtan leülök a kanapéra. Másra sem vágyom, mint hogy végre beálljak a zuhany alá, ledobva magamról a ruhát, ami bőségesen kórházszagot áraszt magából. De egyikhez sincs igazából erőm, sőt. Tulajdonképpen érzem, hogy pusztán röpke pillanatok választanak el attól, hogy itt helyben elbőgjem magam a felgyülemlett stressztől. Arcomat a tenyerembe temetem, s mire észbe kapok, már sírok. S hogy mi miatt? Minden miatt. Amiatt, mert Hailie végre találkozhatott az apukájával. Amiatt, mert Bret itt állt velem szemben. Amiatt, mert fenn kellett tartanom ezt a rideg látszatot, amiatt mert rosszul voltam már csak a gondolatától is annak, hogy Bret Irakban szolgált, hogy miket láthatott, miket kellett átélnie. De legfőképpen amiatt sírtam, mert féltem, hogy a kéréseimnek eleget téve hazamegy és soha többé nem látom újra. Hogy újra átélhetem azt, amikor elhagyják az embert.
Csak savanyúan elmosolyodom a szavaira és elfordítva fejemet megrázom kissé és érzem ahogy kissé dühös leszek magamra rá, majd ránk. Jóvá akarom tenni a dolgokat de még esélyt sem ad nekem...Összeszorítom az ajkaimat ahogy hallgatom és a kis összekapart töréseim újra szét hullanak. A kérdésemre némán felel én pedig elfordulok tőle. Összeszorítom az ökleimet de nem teszek semmit. Nem szabad, és nem is akarok. Tudom, hogy én is megbánnám. Mindent eltűrök tőle és nem sokkal visszatér a lányától. Elmondom az összeszedett gondolataimat de még mindig viaskodik miközben alatta is összeomlik a kártyavár. Még hozzám vág pár fájdalmas mondatot majd lerogy a nappaliban és sírni kezd. Ott állok és figyelem őt fekete szemeimmel majd lassan leülök mellé és ha akarja hanem magamhoz húzom szorosan megölelve őt. Hajába fúrom az arcomat és szorosan ölelem, hogy megnyugtassam. Nem mondom, hogy ne sírjon a sírás segít megkönnyebbülni és felengedi az embert. Bár fogalmam sincs talán kisfiúként sírtam utoljára. Lassan ringatni kezdem magam mellett és finoman hajába csókolok ahogy szorosabban magamhoz ölelem. -Nincsenek barátaim, se munkatársaim...soha senki nem bánthat titeket...Soha senki. Aki csak rátok néz rossz szemmel halott ember.-és ugyan olyan komolyan beszélek mint ahogy ő nekem előadta a komoly anya szerepet.-Ha akarod, ha nem mindig vigyázni fogok rátok, mert ez a dolgom...-őt is megvédtem mindig. Akár akarta nem, de ösztönösen vigyáztam rá. Meg fogom védeni most is és Hailiet is bárkinek neki fogok ugrani akárki is legyen...Ha megnyugszik engedek kicsit kezeimmel és le nézek rá fekete szemeimmel. Nem akarok elmenni de ha ezt akarja elmegyek.-Ha valóban nem akarsz beszélni velem, és valóban azt akarod, hogy eltűnjek el fogok. Soha nem fogsz hallani felőlem és békén hagylak titeket...de csak akkor ha valóban ezt akarod...-mondom végig a szemeibe nézve. Komolyan is gondolom. Ha valóban azt akarja, hogy ismét elmenjek elmegyek. Ha valóban nem akar már látni és nem akarja, hogy Hailie megtudja én vagyok az aki 5 éve elveszett apjaként teng a világban hát én nem fogom felfedni a titkot. Ez a döntés jog Mary-é...Ő nevelte ő dönti el, hogy vissza enged magához. Tudom, hosszú út és nem is akarok azonnal visszazuhanni az egészbe. Egyszerűen csak...az az űr ami ismét megjelent Washington után talán most teljesedet be, hogy ismét látom Maryt és egy csodát ajándékozott nekem...Eltűröm pár kósza tincsét a homlokából és az arcáról letörlöm a könnycseppek útvonalát majd lágyan rá mosolygok.-Még mindig gyönyörű vagy...-csúszik ki a számon felé ahogy a szemeit figyelem. Lassan leengedem a kezemet magunk közé és figyelem őt.-Sajnálom...hogy így bejöttem csak...nem tudtam megállni és tudod milyen vagyok...-szusszanok ahogy lepillantok magam elé és előre dőlve kezeimet a térdeimen megtámasztom.
Nem tudom összeszedni magam, se a gondolataimat. Annyi szinten, olyan mértékben felkavar az, hogy Bret itt van a lakásomon, hogy képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkozni. A sok különféle érzésnek pedig meg is lesz a következménye, amikor is sírva omlok le a kanapéra. Ellökném magamtól, az eszem ezt kívánja, de most nem tudok ellenszegülni a szívemnek, aminek viszont megnyugvást hoz az, hogy újra a karjaiban találom magam. Mondhatnám, hogy zavar a közelsége, az, hogy hozzám ér... de ez mind hazugság volna. Talán az elmúlt öt évben nem éreztem magam biztonságosabb közegben mint most, hogy itt volt velem. Hangjából kihallom, hogy komolyan gondolja minden egyes szavát, s most őrült mód el is hiszem neki azt, hogy örökké vigyázni fog ránk. Hailie-re és rám. Nem akarom, hogy elmenjen, de ezek a szavak nem jönnek az ajkaimra, így a beismerő vallomás helyet csak megrázom a fejem, míg elveszem a tekintetében. Aztán valahogy mégis megtalálom a megfelelő szavakat, amelyekről úgy gondolom, hogy tudnia kéne. - Nem azért nem meséltem neked Hailie-ről, mert nem akarom, hogy az élete része légy. Azért nem szóltam, mert elhagytál és ebből arra következtettem, hogy többé nem akarsz tőlem már semmit sem. - sose akartam, hogy Hailie apa nélkül nőjön fel, de Bret-re se akartam egy olyan súlyt ráakasztani, aminek a cipelésére talán nem állt még készen. Hisz annak idején, mikor azt szerettem volna, hogy komolyabbra forduljanak kettőnk között a dolgok, ő inkább kisétált az életemből. S féltem, hogy Hailie-vel is ezt teszi majd. És most is félek, hogy holnap felébredve rájövök majd arra, hogy ez a mai este csak egy álom volt, s Bret-nek ugyanúgy hűlt helyét fogom találni, ahogy régen is. Lehunyom a szemeimet és némán fogadom a bókot. Annyira naiv és esztelen vagyok, hogy pár kedves szó elég ahhoz, hogy újra megdobbanjon a szívem, s a régi kellemes emlékeinknek engedjek utat a rosszak helyett. Hogy rögtön bizakodóvá válok, holott óvatosnak kéne lennem... - Nem akarom, hogy elmenj. - suttogom neki, mikor végre leemeli rólam a pillantását és a kezeit nézi, így esélyt adva nekem arra, hogy kicsit én figyelhessem őt és a régről ismert apró mozzanatait. - De biztos, hogy maradni szeretnél? Jól átgondoltad? Bret... én nem akarom újra átélni, hogy milyen az, mikor szó nélkül elhagyják az embert. Ha tényleg meg szeretnéd ismerni Hailie-t, én nem fogok ellenkezni. De akkor meg kell esküdnöd, hogy soha nem fogod őt magára hagyni. Soha! - amennyire ellenkeztem vele korábban, olyannyira állok most valamilyen szinten az ő oldalára. De muszáj vagyok félretenni a saját sértettségemet, hisz most Hailie-ről van szó. Ő pedig megérdemli, hogy apa mellett nőjön fel, így nem üldözhetem el Bret-et. A baj az egészben az, hogy igazából nem is akarnám elüldözni. Sokkal nagyobb hatással van rám a közelsége, mint amennyire azt kimutatom az irányába és csak remélem, hogy nem is vesz észre ebből túl sokat. A régi érzelmeim felszínre törnek, legszívesebben mindent megbocsátva a karjaiba vetném magam, de az élet korántsem ilyen egyszerű. Én már nem az a lány vagyok, akit annak idején megismert Washington-ban, aki minden hülyeségben benne volt. Megváltoztam és nagy esély van arra, hogy ilyen formában már nem is tetszenék neki. De ha távolságot akarok tartani, akkor miért zavar az, hogy nem tetszene neki az új énem? Magam sem értem miért, de óvatosan felé nyúlok és megfogom a kezét. - Mi lesz most? - sokféleképp értelmezhető kérdést teszek fel, s lélegzetvisszafojtva várom a válaszát. Mi lesz, átgondolta, itt marad, meg akarja ismerni Hailie-t? Itt marad esetleg éjszakára is? És mi lesz velünk? Most már kész volna meglépni azt a lépést, amit annak idején nem akart? Kész ezt megtenni Hailie-ért? Vagy akár értem?
Hallgatom amiket válaszol nekem és úgy érzem kezd kicsit engedni most, hogy kiengedte a felgyülemlett feszültséget. Mélyet szusszanok a kérdés után és finoman két tenyerem közé zárom megérintő kezét. Most is olyan nyugtató hatást gyakorol rám. Talán képes lennék neki mindet elmondani, hogy mit teszek, hogy mi által élek, és mi az ami profivá épített. Ismerte Joeyt és tudta jól ő is, mivé formált az öreg engem de éreztem mindig benne, hogy reménykedik nem fogok arra az útra lépni amit mentorom szánt nekem. De tudom, hogy csalódást keltenék benne ha elmondanám tévedett a megérzést keltő reménye. Hogy egy olyan szörnyeteg lettem amitől a gyermekét óvná és talán az lenne az indok amire azt mondaná, hogy inkább nem akar Hailie életében látni. Összeszorítom a számat, hogy hirtelen jött őszinteségi rohamot elzárjam és ne áruljam el neki az igazságot. Hogy amiben élek azt nem tudom csak egy egyszerű kilépéssel abba hagyni. Főleg, hogy most már Lopez is rám talált és olyan ajánlatokkal dobálózik, hogy azonnal rosszul lenne az ember attól a pénz mennyiségtől. -Mindig is az életed része akartam lenni Mary...szerettelek...és ez életem végéig így lesz...-ismerem be neki.-De...veszélyes ember vagyok...te pedig egy boldog életre vágytál én pedig...soha sem ismertem mi az a boldog élet...csak tudom, hogy csalódást okoztam volna neked idővel...-mondom halkan ahogy kezeinket nézem majd lassan rá emelem tekintetemet.-Már nem akarok elmenni. De vannak bizonyos dolgok amik követnek engem. Vigyázni akarok rátok az életem árán is. Azt akarom, hogy számíthass rám és ne egy üres lakásba lépjek be hanem...ott legyél Hailievel...Egyikőtöket se akarom magára hagyni...-idővel mindent elfogok neki mondani...mindent esküszöm. De most nem akarom a világomat is rá zúdítani azonnal. Hogy én vagyok az egyik leghíresebb fejvadász New Yorkban....Még ezt nem vagyok képes megosztani vele, ő pedig nem lenne képes feldolgozni.-Ha akarod, most itt maradok, aztán reggel segíthetek neked Hailie oviba vitelében...Aztán megbeszélhetnénk időpontokat mikor...esetleg szeretnéd, hogy ide jöjjek. Reggel ha időben felkelünk van egy jó kis palacsintázó nem messze...nem voltam még de...azt mondják finom.-nézek a szemeibe és szélesen rá mosolygok kék szemeibe nézve az én feketéimmel.
Nincs igazán ínyemre a kialakult szituáció, de legfőképpen az, hogy mennyire hamar képes voltam megváltozni a jelenlétében. Nem túlzás azt állítani, hogy olyan ő számomra, akár egy függőnek a szenvedélye. Amíg megvonásban volt részem, addig bírtam... eleinte ugyan az élet maga volt a pokol, de az idő előrehaladtával valahogy megpróbáltam a hiányával élni. Most azonban, hogy egy pillanatra újraélhettem a régi emlékeket... a függő előtört belőlem, sutba vágva a józan ítélőképességét. Azzal nyugtatom magam, hogy Bret jelenlétével Hailie-nek is jó lesz. De mi erre a garancia? Hiába mondja azt, hogy többé nem hagy el minket, hogy vigyázni akar ránk... ezek attól még csak szavak. Én mégis elhiszem az egészet, mintha nem tanultam volna a múltbéli eseményekből. De talán most mégis más lesz. Mert most már nem csak rólam van szó, nem egy régi szerelemről, hanem egy kislányról is, az ő saját kislányáról. S dolgozzon bármit, legyen bármennyire veszélyes alak, nem olyannak ismerem, mint aki a saját vérének ártani tudna, még közvetetten se. Egy második esélyt pedig mindenki megérdemel, nem? - És végül azzal okoztál csalódást, hogy leléptél. - kihúzom a kezemet a kezei közül. Nem akarok örökké ilyen passzív-agresszív módon viselkedni, ám néha egyes állításaival újra és újra visszalök a múlt azon pontjára, amire soha többé nem akarok emlékezni. És különben is... azt állítja nem tudja, milyen a boldog élet, ezzel pedig jókora fájdalmat okoz, merthogy azt a kis időt, amit együtt töltöttünk az számomra igenis a boldog életet szimbolizálta. S ő se tűnt éppen szomorúnak ez idő alatt, de lehet csak én értelmeztem félre az akkori viselkedését. Bólintok a szavaira, ám meg kell erőltetnem magam ahhoz, hogy elhiggyem, igazat állít s mindezt komolyan is gondolja. Mi Hailie-vel nem megyünk innen sehova, ez biztos. De amennyire jól esnek a szavai, pont annyira félek attól, hogy nem fogja megtartani őket. - Ne haragudj, de ezt egyelőre nem tudom elhinni. Nagyon szeretnék hinni abban, amit mondasz, de... tanulva a múltból, ez... nekem egyelőre nem megy. - felállok a kanapéról, zavartan teszek pár lépést jobbra, majd vissza balra, pont úgy, akár egy elveszett kisgyerek a bevásárlóközpontban. De aztán megállok vele szemben, hogy azért tudatosítsam benne, hogy az előbbi szavaimat nem elutasításnak szántam. - De mi itt leszünk Hailie-vel, úgyhogy... lesz alkalmad bebizonyítani, hogy komolyan gondolod. - minden vágyam lenne, ha Hailie-nek nem kellene apa nélkül felnőnie, de aggódom és félek. Félek, hogy Bret-nek túl sok lesz az, hogy visszatoppanunk az életébe, félek, hogy Hailie is megtapasztalja majd, milyen az, ha hátrahagyják és félek attól is, hogy Bret-nek nehogy valami bántódása essék miattunk. Hisz sose tudhatom, mivé nőtte ki magát az elmúlt évek során... A felajánlása ismét szíven üt. Nem azért, mert valami őrültséget mondott volna, csupán fura abba belegondolni, hogy annyi év után ismét egy fedél alatt hajtjuk álomra a fejünket. Még ha nem is ugyanabban az ágyban, de ez mindenképp segít felébreszteni a régi érzelmeket, ami nem feltétlen szerencsés dolog jelen helyzetünkben. De lehet csak én vagyok így ezzel, s az ő gondolatai nem kalandoznak el veszélyes vizekre. Szavaira csak néma bólintásokkal felelek, majd pár percre eltűnök a hálószobámban. Vissza már egy párnával és egy takaróval jövök, amit odanyújtok felé. - Egyelőre ezzel tudok szolgálni, de ha tényleg állandó vendég leszel itt, akkor majd veszünk neked sajátot. Viszont a kanapét nem lehet kihúzni, úgyhogy lehet, hogy ez most kicsit... szűkös lesz. - nem akarok hinni a saját füleimnek, hogy tálcán kínálom fel neki a kanapémat és korábbi rideg viselkedésemmel ellentétben most végül is hellyel kínálom és megengedem, hogy itt maradjon éjszakára. Még azt sem tudom, mit mondok majd Hailie-nek, ha reggel kijön és észreveszi, hogy Bret itt van. De talán majd szokásához híven hozzám fut át először és akkor együtt jövünk majd ki hozzá. Az úgy barátságosabb lenne, nem? - Egyébként... a palacsintázó jól hangzik. Hailie odáig van érte, főleg, ha csokibogyóból és áfonyából egy mosolygós fejet rajzolok a palacsintára. - árulok el neki egy kis apróságot a kislányunkról, miközben észrevétlenül nekem is mosoly kúszik az ajkaimra. De gyorsan le is törlöm azt a bizonyos mosolyt, mert valamiért kellemetlenül érint ez az egész. Vagyis... nem akarom egyelőre túlságosan beleélni magam ebbe, nehogy szépen újból padlót fogjak miatta. - Ott a felső polcon találsz üdítőt, a hűtőben meg szerintem maradt a lasagne-ből, amit ebédre csináltam. Szolgáld ki magad nyugodtan, egyél-igyál, amit jól esik. Meg ha szeretnél, zuhanyozni is elmehetsz. - kezdem menekülőre fogni és úgymond lefekvéshez készülődni, habár nekünk felnőtteknek még egyáltalán nincs késő, sőt. Csak egyszerűen nehéz elviselnem, hogy itt van, alig egy karnyújtásnyira és muszáj fenntartanom ezt a távolságot kettőnk között. Talán majd ha magamra zárhattam a szobám ajtaját, akkor nyugodtabb vizekre evezhetek. Vagy mondjuk bele fogok őrülni a tudatba, hogy itt kint fekszik ő meg a nappaliban és egész éjjel ezen fogok rágódni. Igen, ez utóbbi már inkább illik rám.
Hallgatom a szavait és érzem, hogy legszívesebben most én zúdítanék rá most mindent ahogy ő az elején tette. Talán meg is szívom szívom magam, de lenyelem a gombócot a torkomban. Kezemet megemelve dörgölöm meg az arcomat. Hülyeség volt azt mondani, hogy itt alszok. Ilyesmikre még rohadtul nem állunk készen ő se meg én sem. Egyszerűen csak haza kell mennem hiszen én is itt lakok ezen a kurva szigeten. Cigarettázni akarok, Hansot megsimogatni, hogy mély morgásával megnyugtasson és elhiggyem nyugodt vagyok. Hogy nem akarok egy sötét lyukba lépni amitől félelem költözik a testembe. Látom rajta, hogy ő is nehezen viseli ezt az egészet és hol úgy érzem van esély vagy inkább húzzam le magam a wcn bele a szennyvízbe és ússzak el amerre látok de ne hozzá.-De...mondhatod azt is, hogy menjek el, látom rajtad hogy te se viseled még ezt el. Még...talán túl korai lenne itt maradnom sőt. Hülyeség lenne itt maradnom?-kérdezem leginkább magamtól de tőle is. Szeretnék maradni de érzem azt a hatalmas szakadékot és azt a távolságot amit megkéne küzdenem de azzal, hogy ide vagyok lökve azzal nem érek el semmit. Úgy sem aludnék semmit itt sem ahogy otthon sem de legalább otthon nem kell arra figyelnem, hogy mások aludni próbálnak rajtam kívül.-Holnap reggel is vissza jöhetek és akkor úgy megyünk palacsintázni...-Nem akarom terhelni és nem úgy akarom beállítani szavaim mintha menekülni akarnék egyszerűen érzem, hogy Mary se bírna aludni miattam én főleg nem aludnék szóval csak itt ülnék és küzdenék az ellen, hogy ne gyújtsak rá és ne kezdek el a hangokkal beszélgetni a fejemben. Elmondja Hailie hogy szereti a palacsintát én pedig elmosolyodom.-Hans is szereti a palacsintát...-jegyzem meg halkan de mielőtt kérdőn nézne rám válaszolok rá.-Hans a kutyám. Nem rég fogadtam örökbe...-mesélem el neki Hanssal való közös történetemet nagyon nagyon egyszerűen.-Reggel hánykor keltek?-kérdezem ahogy felnézek rá fekete szemeimmel és pislogok miközben hátra dőlök a kanapén és várok.-Ne értsd félre, hogy azt mondom haza mennék csak...nem aludnék itt egy cseppet sem,-nem mintha otthon menne-és...szerintem te se aludnál miattam.-nézek le kezeimre majd vissza rá egyenesen kék szemeibe.
Túlságosan felkavaró ez a találkozás és habár joggal büntetem őt a múltban okozott sérelmek miatt, mégis a bűntudat kerülget, amiért ezt teszem. Távolságtartó is vagyok, kicsit nehezen alkalmazkodom ehhez a helyzethez, ez pedig igen csak ki is ül az arcomra és az egész viselkedésemet is meghatározza. - Nem akarlak elküldeni. - vágom rá rögtön, mert igazából tényleg nincs bennem semmiféle olyan érzet, ami miatt páros lábbal hajítanám ki innen... bár tény és való, talán tényleg túl korai ez még. - Nem, hülyeségnek nem hülyeség. Viszont az igaz, hogy talán még korai lenne. - vallom be neki is, némileg nyugodtabb hangon, majd a kezemben lévő ágyneműt a kanapéra helyezem. Majd ha elment, akkor visszapakolom a szekrénybe, egyelőre elfér ott is, ahol van. Következő szavaira bólogatok, ezzel beleegyezve abba, hogy reggel visszajöjjön és úgy menjünk együtt palacsintázni. Maga az elképzelés tetszik, ám a kivitelezés nehézségeire gondolva gombóc költözik a torkomba. Azóta vágytam ilyen fajta reggelekre, amióta csak Hailie megszületett, ám most, hogy valóra válni is látszik... félek tőle. Félek attól, hogy Bret meggondolja magát és egyszerűen nem jelenik majd meg. - Hát, ha Hans-t is elhozod, számíts rá, hogy Hailie-t le sem tudod vakarni majd róla. Amióta csak megtanult kiskutyát rajzolni, azóta mindenhova az kerül és állandóan nyaggat is egyért. - talán ha nem kellene ennyi plusz műszakot vállalnom, s ha több időt lennék itthon, akkor már rég megleptem volna magunkat egy kiskutyával. De így... esélytelennek láttam a helyzetet, ráadásul szegény kutyus is csak szenvedett volna mellettünk. - Hatkor szoktunk, hogy én beérjek reggel nyolcra, de holnap szabadnapom lesz, szóval ráérünk hétkor kelni. Fél óra alatt elkészülünk, utána mehetünk reggelizni. Hailie-t meg kilencre kell oviba vinni. - hadarom el neki a holnapi menetrendet. Felajánlanám, hogy Hailie is itthon maradhatna holnap, de végül nem teszem. Valószínűleg jobb is lesz ez így. Egy rövid reggeli együtt, utána pedig menjen csak szépen az oviba. Kezdetnek ez is elég lesz, nem kell túlságosan megterhelni őt sem. Sem Bret-et. - Nem értem félre, - mosolygok rá bátorítóan, majd hozzáteszem: - bár szerintem így se nagyon fogok tudni aludni. - halkan elnevetem magam. Jobban felzaklatott a látogatása, mint amennyire azt kimutatom neki. Leszámítva a korábbi dühömet, amit sikeresen rázúdítottam nem is olyan rég. - Sok mindent át kell szervezned a holnapi napodban miattunk? Mert ha igen, akkor áttehetjük máskorra is... - nem lebeszélni akarom a holnapi napról, végtére is ő maga ajánlotta fel az egészet, ám nem akarom azt se, hogy azt higgye, ha nem lép most rögtön, akkor később nem lesz rá lehetősége. Én hagyni fogom neki, hogy találkozzon Hailie-vel, egészen addig, míg nem hagyja cserben őt. Fáradtan lehuppanok mellé a kanapéra, bár ez inkább idegi kimerültség, mintsem fizikai fáradtság. Hosszú volt ez a nap, s valamiért úgy érzem a holnapi még hosszabb lesz. Már ha tényleg összejön ez a palacsintázás reggel. Bizakodó vagyok, de a múltból okulva nem tudom csak úgy egyszerűen félredobni a félelmeimet.
Mosolyogva hallgatom és egyetért velem ami jó. Nagyon jó. Nem akarok itt maradni de tudom, hogy holnap visszajövök. Hans pedig segít majd megbarátkozni a kislányommal. Azt hiszem...-Elhozhatom...-Ki képeztem Hansot de tudom, hogy nem rossz indulatú kutya és megtanulta, hogy ami fontos nekem az neki is szóval Hailie azonnal az őrző, védelmező szerepet fogja kapni a kutyámtól. A kérdésen elgondolkodom és felé nézek fekete szemeimmel.-Nem lesz programom. Szabad leszek egész nap.-azt persze nem teszem hozzá, hogy én éjszakai dolgozó vagyok. Még nem hiszem, hogy ezt el kéne mondanom. Még nem...-Ha valami fontos arra azonnal időt tudok szakítani.-mosolyodom el haloványan és kezeimre pillantok.-Azért próbálj meg pihenni valamit...-mondom ahogy azt feleli, hogy nem fog tudni aludni...Nem akartam ennyire felzaklatni de nem tudtam már otthon maradni. nem tudtam már azt mondani, hogy várj még. Túl sokat vártam...-Akkor esetleg holnap reggel fél 8-kor az épület előtt megvárlak titeket. Az úgy jó?-kérdezem pislogva párat kicsit kíváncsi fiús tekintettel. Idősebbek lettünk. Nem az a nagyon láthatóan de amikor találkoztunk süldő kisfiú és kislány voltunk. Vadak, elevenek és élénkek. Mindenbe bele mentünk ketten együtt. Soha nem tudtuk mi az a határ és hol állítsuk fel. Csak mi voltunk. Most azonban...felnőtt nő lett én pedig férfi. Van egy közös kislányunk aki a világon a legszebb az anyukája mellett. Csak figyelem profilból az arcát.-Mary...-szólítom meg és ha rám néz egyenesen találkozik a tekintetünk. Csak figyelem és talán ösztönből teszem amit teszek. Vagy azért mert belül mindig is ez hiányzott az életemből. Ez hiányzott belőlem...hogy érezzem őt. Hozzá hajolok és megcsókolom őt. Megcsókolom úgy mint régen. Amikor bele túrtam a hajába és hagytam, hogy elszabaduljon a pokol közöttünk. Mert elszabadult. De most nem szabadulhat el. Nem tartom sokáig vele a fizikai kontaktust hamar felrázom magam és azonnal elhajolok mintha bűnt követtem volna el. Halkan szuszogok egy kicsit majd lehunyom a szemeim.-Sajnálom...-suttogom és felkelek a kanapéról.-Akkor holnap jövök Hanssal. Aztán...elmegyünk palacsintázni.-mondom ahogy elmosolyodom és rá pillantok de nem tudok a szemébe nézni. Félek, hogy a csók miatt haragszik rám. -Ha...még megengeded..megnézném a kislányodat...-mondom halkan mély öblös hangomon.
- Szuper! - lelkendezek Hans után, s már előre tudom miként fogom meghozni Hailie kedvét az ovi előtti kiruccanáshoz. Nem szívleli a korán kelést, de sajnos a munkám miatt túl sokszor kellett hajnalok hajnalán kelnie, így valamelyest már hozzászokott. De most biztos rettenetesen fog örülni, ha megtudja, hogy talán testközelből megismerkedhet egy kutyával. - De ugye Hans ért a szóból és nem veszélyes? - nem nézném ki Bret-ből, hogy lenne egy veszélyes kutyája, de azért mégis csak jobb az ilyenekről előre érdeklődni. - Ó, jól van. Akkor ha lesz időtök és kedvetek... akkor akár elkísérhettek majd minket az oviba is. - feltéve, ha minden jól megy és Hailie sem lesz nagyon nyűgös. Bár figyelembe véve azt, miként viselkedett Bret-tel alig egy órával ezelőtt... nem hinném, hogy bármi nehézség adódna reggel. Hans csak javítani fog a helyzeten, ez is biztos. De akkor mégis miért nehezedik el a gombóc a torkomban? Azért, mert megtudom, hogy ő is szabad lesz napközben? Lehetséges... de valószínűleg azért hat ez így rám, mert eszembe jutnak a régi szép idők, mikor kettesben töltöttünk egy-egy napot. Tagadni sem tudnám, hogy mennyire hiányoznak azok a lopott órák. Mosolyára mosollyal felelek és örömmel hallgatom a szavait. - Jó, majd megpróbálok. - apró füllentés, hisz kétlem, hogy akár csak egy pillanatra is képes volnék lehunyni a szemeimet. Ahhoz túlságosan sok minden történt ma este s valamiért úgy érzem, még koránt sincs vége a meglepetések sorozatának. - Persze, jó. - felelem bólintva, majd előhalászom a telefonomat, hogy odanyújtsam neki. - Megadod a számod? És akkor könnyebben el tudjuk érni majd egymást. Nem kell majd minden alkalommal betörnöd hozzám. - próbálom komoly hangsúllyal mondani, de a végére mégis ellágyul a hangom, hisz az utolsó mondatot amúgy is viccnek szánom. Amennyire mérges voltam rá, amiért szó nélkül megjelent itt, most voltaképp annyira örülök annak, hogy megtette. Talán így Hailie-nek tényleg lesz esélye arra, hogy apa mellett nőjön fel. Egy remek apa mellett. - Igen? - lopva ráemelem a tekintetem, mikor a nevemen szólít és kíváncsian várom, milyen újabb ötlettel áll elő ezúttal. De meglepetésemre nem szól egy szót sem. Helyette viszont közel hajol és megcsókol. Amint pedig elér az ajkaival, kezemet rögtön a mellkasára helyezem. Eltolnám magamtól, ellenkeznék, de valójában ez az, amire mindig is vágytam... hogy újra érezhessem őt, így most hülye lennék, ha megakadályoznám a közeledését. Szenvedélyesen viszonozom a csókját, ám meglepődöm, mikor hirtelen elhúzódik. Bocsánatkérésére csak a fejemet rázom, jelezve ezzel, hogy nincs miért szabadkoznia. Megszólalnék, de szinte kapkodok a levegő után, így inkább a csend mellett teszem le a voksomat. - Oké, várni fogunk. - összeszedem magam annyira, hogy kipréseljem ezeket a szavakat, még akkor is, ha kissé még mindig rendszertelen a légzésem. Az előbb még el akartam rejteni előle, hogy milyen hatást gyakorolt rám egyetlen csókjával, most már inkább felvállalnám. De azt mondjuk sajnálom, hogy nem néz a szemembe. - Nyugodtan megnézheted a kislányodat, Bret. - adok neki engedélyt arra, hogy mielőtt hazaindulna, még egyszer bekukucskálhasson Hailie szobájába. Aki nem mellesleg nem csak az én lányom, de jól tudom, hogy a korábbi kirohanásom miatt illette ezzel a jelzővel, amit most igyekeztem felülírni. Felkelek én is a kanapéról, de nem követem végig a folyosón, hagyok neki teret, hadd közeledjen felé egyedül, olyan tempóban és úgy, ahogy szeretne. De a tekintetemet nem tudom leemelni róla. Annyi érzés kering bennem, hogy érzem, a szívem egyre jobban elnyomni készül a józan eszem érveit. De nem tehetek róla... Annyi éven át dühös voltam rá, mert elhagyott. Minden reggel amikor felébredtem, azt kívántam, bárcsak ott feküdne mellettem, aztán pár másodperc ébrenlét után újra és újra rá kellett döbbennem, hogy már nincs többé velem. De most, hogy itt volt... nem tudtam sokáig haragudni rá. Pedig talán kellene. Talán nem lenne szabad ilyen hamar Hailie közelébe sem engednem, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy tényleg az életünk része marad majd. De mindig elgyengülök, ha a közelembe kerül... Hiába, bármi is történt a múltban, nem tudok nem pozitívan gondolni a jövőre és arra, hogy milyen lesz, ha örökre a közelünkben marad. Most én vagyok az, aki nem gondolkodik. Elindulok felé, s figyelmen kívül hagyom, hogyha éppen mondani akarna valamit, vagy már pont csukná be Hailie szobájának az ajtaját. - Bret - szólok neki halkan, majd karjához nyúlok, hogy szembe fordíthassam magammal. Kezeim gyorsan szántanak végig a karján, majd fonódnak össze a nyaka körül, már ha nem bújik ki a karjaim közül és nem fogja inkább menekülőre. Nem gondolkozom, amikor közel hajolva hozzá újra megcsókolom. Nem akarom rávetni magam, mégse tudok gyengéd csókot lehelni az ajkaira, csak szenvedéllyel túlfűtött csókban tudom részesíteni. Annyi elszalasztott idő után talán ez nem is akkora csoda. Egyik kezemmel óvatosan a tarkójára simítok, ujjaimat a hajába fúrom és kihasználom ezeket a rövid pillanatokat, míg valamelyikünk fel nem eszmél az édes mámorból. Most én vagyok az, aki hirtelen elhúzódik, s valamivel látványosabban is teszem azt, hisz amint elengedem, még rögtön hátrébb is lépek, hátamat a folyosó egyik falának vetve. - Lehet jobb lenne, ha most már mennél... - zihálom kettőnk közé, míg tekintetemmel fogságban tartom és várom, hogy elinduljon valamerre. Ugyan nem akarom, hogy elmenjen, de korábban már megbeszéltük, hogy mennyire korai lenne még itt maradnia. Most valahogy mégis úgy érzem, üres lenne a lakás nélküle.
Ahogy kérdez Hansról muszáj őszintén beszélnem hozzá így lesütöm a szemeim.-Hans...valószínűleg viadal kutya volt a menhely és a sérülések elmondása alapján. De amióta velem van soha senkit nem bántott és a...katonai kiképzéseimben tanultunk kutya nevelést így tanítottam Hansot. Nem fogja bántani Hailiet ígérem.-mondom ahogy rá nézek fekete szemeimmel és biztatóan rá mosolygok.-Szívesen elkísérünk.-mondom ahogy leveszem róla tekintetem de a finom mosoly nem tűnik el az arcomról. Ahogy a telefont felém nyújtja átveszem és bele pötyögöm a számomat amin mindig el lehet érni. Azt hiszem ezt a számot most adom meg Marynek csak. Mindenki a munka telefonomon tud elérni azt pedig hol magamnál tartom hol nem. Ez viszont...folyton nálam van. Vissza adom neki a telefont és mikor rám néz minden elszabadul. Viszonozza de nem tudom megkínozni magunkat. Tudom, hogy fájna de közben vágyunk rá. De nem tehetem vele. Nem vagyok rá képes, hogy bántsam...Mégis viszonozza a csókomat és egy pillanatra engedek ahogy oldalára simítok. De elveszem a kezemet és el is válok tőle. Bocsánatot kérek de nem mond semmit és mivel nem merek rá nézni így nem is látom az arcát. Engedélyt ad és azt mondja, hogy az én lányom is. Finoman elmosolyodom majd lassan a folyosó felé pillantok. Lassan elindulok az ajtó felé ahol a sötét néz vissza rám, de ahogy oda érek és kicsit beljebb lököm az ajtót és a kis éjjeli fény lámpa nem messze az ágytól világít. Megnyugtatja a fény. Fél a sötétben. Én is féltem mikor gyerek voltam. Látom a fekete kis haját és az ajtó felé fordulva alszik. Hogyha felébred azonnal lássa az utat ami az anyukájához vezet. Én is ilyen voltam...Össze szorítom a számat és annyira szeretnék beljebb menni, hogy megérintsem...Mégsem teszem. Csak az ajtóból figyelem azt a kis mazsolát akit az én kislányomnak nevezhetek....Mélyet szusszanok és lassan visszahúzom az ajtót, hogy nehogy felébredjen arra, ha esetleg visszafelé lépkedek. Nem tudok azonnal elfordulni az ajtótól de amint meghallom Mary hangját kihúzom magam. Megérinti a kezem én pedig engedelmesen felé fordulok olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát. Érzem a forró leheletét és ahogy felpipiskedik hozzám simul. Ösztönösen is felmorranok, persze halkan de ahogy kezei nyakam köré simulnak elszakad az ész érv távolsága és kezeim átfonják csípőjét még jobban magamhoz húzva és hosszan visszonzom, szenvedéllyel és forrósággal azt a csókot. Mielőtt még elszakadnánk annyira elszabadulok, hogy megemelve én nyomom a falnak finoman combjaiba markolva ahogy ajkait követelik az enyémek. Azonban most ő jelez és zihálva nézek szemeibe nem lépve el tőle hallgatva szavait. Bólintok, hogy igaza van és leteszem de nem lépek el még mindig csak egyik kezemmel megtámaszkodom feje mellett. Érzem ahogy elönt a forróság és a szenvedély még erősebben lüktet és annyira nehéz visszafogni...Szemeibe nézek és mielőtt ismét megcsókolnánk egymást, és valóban az ágyába kössünk ki, olyasmit téve amit lehet még nem kéne ellököm magam és hátrébb lépek kettőt tőle.-Igen...megyek...-mondom halkan kicsit még Mary varázsa alatt..Lassan az ajtó felé indulok és zsebeimbe csúsztatom a kezeimet és lenyomva a kilincset kinyitom a bejárati ajtót. Hátra fordulva nézek Maryre.-Holnap jönni fogok...Aludj jól...kincsem...-mondom ahogy figyelem és finoman rámosolygok majd kilépek az ajtón és lebattyogok a lépcsőn. Ahogy kérek a hidegre mélyet szippantok a hideg levegőből majd azonnal egy cigit veszek ajkaim közé és rágyújtok. Kifújom a füstöt és a csukjámat a fejembe húzva indulok el hazának.
Bizakodva bólogatok, mikor őszintén beszél Hans-ról. Elég nagy állatbarát vagyok, főleg a kutyákat imádom és mindig is mérges voltam, amikor valami durva esetet követően elaltattak egyet-egyet. Hiszem, hogy nincsenek veszélyes fajták, hogy mindenben a gazda nevelése a mérvadó és pont ezért nem aggódom túl a holnapi találkozást sem Hailie és Hans között. Ha Bret képezte ki, egy ideje már nála van a kutya, így már összeszoktak és Hans elfogadta őt falkavezérnek, akkor nem lesz semmi probléma. - Remek! - suttogom, habár valójában igen csak lelkes vagyok és örülök annak, hogy Hailie már-már díszkísérettel fog oviba érkezni. Olyannal, amilyenről mindig is álmodott. És amilyenről én is. A telefont az asztalra helyezem és csak félve pillantok Bret-re, de mindössze ennyi is elég ahhoz, hogy totálisan csődöt mondjak és eldobjam magamtól korábbi elveimet. Nem tudok gonoszkodni vele, nem tudom megbüntetni, fájdalmat pedig képtelen lennék okozni neki... Inkább magamat sodrom bajba azzal, hogy újra ilyen hirtelen megbízom benne, hogy újra engedek a közelségének. De képtelen lennék máshogy tenni, hisz mindig is arra vágytam, hogy valamilyen oknál fogva újra visszatérjen az életembe. Más boldogságról nem is álmodoztam, ahogy más férfit sem tudtam sose elképzelni magam mellett. A csók következményeképp olyan emlékek törnek felszínre, amiket annyi éven át gondosan elnyomtam magamban. Nem akartam a jóra emlékezni, mert tudtam, hogy mekkora fájdalmat okoznék azzal magamnak és azzal közvetetten Hailie-nek is ártanék. De közben mégsem tudtam olyan messze lökni Bret-et magamtól, mint amennyire kellett volna. Hisz akárhányszor csak ránéztem a kislányunkra, mindig újabb és újabb vonást fedeztem fel benne Bret-ből. Hagynom kellett volna, hadd legyen egy kicsit Hailie-vel, hadd barátkozzon annak a gondolatával, hogy van egy kislánya, de csak bele kellett rondítanom ebbe. Értelmes magyarázatot keresve se találnék arra, hogy miért tettem... egyszerűen csak újra közel akartam érezni őt magamhoz. De beismerem, túlságosan önző mód viselkedem ebben a pillanatban. Az, hogy nem húzódik el tőlem, hogy nem lök el és int nyugalomra - jó jelnek veszem. Ám akkor válok biztossá abban, hogy tulajdonképpen semmi rosszat nem teszek, mikor halkan felmorran. Ha ez a régről annyira ismerős hang elmaradt volna, könnyen lehet, hogy én húztam volna be a vészféket. Aprón belemosolygom a csókba, mikor közelebb húz magához és boldogan érzékelem, hogy újra a magáénak akar tudni. Egy halk nyögést is hallatok, ahogy a hátam találkozik a fallal és megérzem Bret kezeit a combjaimon. Olyan régóta vágytam arra, hogy újra érezhessem a csókjait, azt, ahogy közeledik hozzám, ahogy magához húz... hogy most szinte el sem hiszem, hogy ez valóban megtörténik. Pont ezért nem szívesen szakítom meg a csókot, még többet és többet akarnék belőle, addig amíg csak adódnak ezek az édes lehetőségek, de túl korai lenne. Nem akarom, hogy elengedjen, hogy hazamenjen, de most az egyszer vele kapcsolatban igyekszem az eszemet érvényesülni hagyni a szívemmel szemben. Mert hát az eszem tudja, hogy ez a jó döntés. Szépen elválni, lehiggadni és holnap majd egy új napot kezdeni. De az a fránya szívem... teljesen mást akarna. Vele együtt zihálok, de amennyire sajnálom, hogy megszakítottam ezeket a mennyei pillanatokat, pont annyira örülök annak, hogy látom rajta, ugyanannyira szomjazik én rám, akárcsak én ő rá. És ezt a lehető legjobb jelnek könyvelem el magamban. Mialatt letesz a földre, óvatosan végigsimítok az arcán, de aztán hirtelen elhúzom a kezeimet, nehogy valami fura oknál fogva túl sokká váljak neki. Szomorúan figyelem, ahogy elsétál, de kihasználom ezt a pár pillanatot míg nem néz és gyorsan hajamba túrva megigazítom a kósza tincseket s igyekszem minél előbb a légzésemet is rendszerezni. - Jó éjszakát. - suttogom neki, viszonozva a mosolyt, majd ahogy becsukja az ajtót, gyorsan odasietek és be is zárom azt. Még mielőtt elvonulnék zuhanyozni, bekukucskálok Hailie-hez, aki továbbra is mélyen alszik, álmában pedig apró kis szája mosolyra húzódik. Nem tudom mennyi időbe telik, míg visszanyerem az ép eszemet és a normális légzésem, de egy biztos, a ma történtek miatt képtelen leszek álomra hajtani a fejem. Bár az igazság az, hogy egy kicsit sem bánom ezt.
™️ • megint várattalak, SAJNÁLOM! köszönöm a játékot, imádtam!
Kezdőlap
