Talán pont ezért nem ért akkora meglepetésként a folyamat, sőt. Nem mondhatom azt sem, hogy elaléltam a sok boríték láttán, várható volt, hogy nem egy cég fog bepróbálkozni, de ez inkább apámnak szól, semmint nekem. Rájuk se néztem, ott hagytam az asztalon, hisz ki, ha nem ő az, aki a legjobban ki tudja szűrni, hová érdemes mennem? Mert más diáktársaimmal ellentétben, nem csak azért csinálom ezt, mert kell. Tényleg tanulni szeretnék, tapasztalatokat gyűjteni, és rájönni, van-e helyem ebben a korrupt világban. Már gyerekkorom szerves részét képezték a tárgyalások. Volt, hogy csak felvételről csodálhattam apát, de volt, hogy ott lehettem, s még ha a teremben nem is, egy vékonyka ajtó túloldalán hallottam mindent. Lenyűgözött az egész, és nem kopott ez semmit az évek alatt. Hálás vagyok azért, mert megadatott nekem, hogy New York borostyán ligás egyetemén tanuljak, noha a Harward meg a Yale is szóba került. Senki nem érezte úgy, hogy készen állnék arra, hogy kontinenst ívelve át, magam mögött hagyjam a szüleim, meg a testvéreim. Én sem. Ez persze még nem jelenti azt, soha nem is fogom átlépni azt a küszöböt.   Együtt örülök a nővéremmel, mert a statisztikák azt mutatják, kezd beindulni a karriere. Én állíthatom, hogy az egyik legtehetségesebb ruhatervező, elvégre, mióta csak belefogott, nem is hordok más ruhát. Még ha lehetne, se tenném, mert egyszerűen teljesen megtalálta az én stílusom. Apám is odalép, s miután elismerően hümment egyet a kezembe nyom kettő darab papírt.
- Ez azért durva – meredek magam elé, szorongatva őket, nővérem is megilletődik kicsit, majd ő vesz magán erőt először.
- Legalább választani tudsz… És lehet, hogy durva, de hidd el, ha valaki érti a dolgát, akkor ő. Hány ügyvéd fordult meg már előtte, hány cégtől? Mindenki azt akarja, hogy jó kezekben legyél, és te sem szeretnéd lehúzni a wc-n mindazt, amit tanultál, ugye? – persze hogy nem, csak ijesztő. Azt hittem, abból a rengetegből legalább egy tucat kerül hozzám, amin aztán elrágódhatok.
- Te még szerencsés helyzetben vagy, érted kapkodtak, és nem neked kellett mindenhol lobbiznod, hogy egyáltalán szóba álljanak veled, és hugi… megérdemled a legjobbat, mind megérdemeljük – mielőtt felállna, még átkarol, aztán magamra hagy.


Tényleg nem került akkora erőfeszítésbe eldönteni, hová is menjek. Hála égnek mindkét cég sok anyaggal bővelkedett, úgyhogy végül is a megnyert perek száma alapján döntöttem, meg egész csekély, elhanyagolható részként a megérzésemre is hagyatkoztam kicsit.
Most pedig kiszállva a limuzinból – nem sűrűn engedik, hogy csak úgy magamtól lófráljak a városban, még ha ez most talán elkerülhetetlen is lesz -, felnézek a hatalmas épületre. Elgondolkodok egy pillanatra, hogy tényleg ez kell-e nekem, vagy épp nekik én, de aztán határozottan lépek be, hogy a recepcióst meglátva, hatalmas vigyor kerüljön az arcomra. A Ronnie tervezte ruhákat kilométerekről felismerem, és ahogy látom, ő is.
- Jó napot, Stormie Denforth vagyok, és ma van jelenésem – nehéz úgy hivatalos hangnemet megütni, hogy közben már égeti a nyelvem a mondat, amivel az ízlését dicsérem, és láthatóan ő is ugyanezt érzi. De eligazít és még el is kísér, egy terem ajtajáig, amin aztán belépve, szembesülök a ténnyel, nem egyedül vagyok.
Leülök, és csak egy gyors pillantással mérem fel a terepet. Van itt minden, a túlmagabiztostól elkezdve, a lányig, aki vagy elfutni fog, vagy kidobja a taccsot, ezt még nem tudom megjósolni. Én nyugodt vagyok, magamban vagyok biztos, meg a tudásomra, ami miatt itt vagyok, így nincs miért összehúznom magam, és kívánni, hogy eltűnjek. Sőt, elég kellemetlen látványt nyújthatok nekik, ahogy elegánsan összezárom a lábam, és teljesen kihúzva magam, görgetem a hírfolyamom. De ez olyasmi, ami miatt édesanyámnál lehet panaszkodni, hisz ő nevelte belém, meg amúgy is, a púpos lányok annyira kiábrándítók tudnak lenni, nem?
Fogalmam sincs, mennyi idő telhet el, épp csak elteszem a telefonom a táskámba, mikor nyílik az ajtó, és belépnek rajta, én meg merevedek is le ott ültő helyemben. Akkor este is tudtam, hogy nem jó ötlet, és tessék… Biztos vagyok benne, hogy ő az, és amikor a tekintetünk találkozik, újra végigfut rajtam a hideg, és láthatóan libabőrös leszek. És nem hallok semmit, fél szemmel ugyan látom, hogy a nő szája jár, de a szívem heves dobogásán kívül semmi más nem ér el a füleimhez. Ügyes vagy Storm, megérzések, mi?

megjegyzés, valami

Stormie & Dale

"Drunk me likes creating awkward situations for sober me."

A többség nincs vele tisztában, hogy a filmtörténet nagyszerű alkotásaival ellentétben a valóságban egy ügyvéd korántsem jár-kel olyan szabadon, mint a madár attól függően, hogy éppen van-e ügye vagy sem, illetve hogy adott esetben az a bizonyos ügy milyen kaliberű. Nyilván egy nyugalmasan elrendezhető válóper fele annyi energiát sem vesz igénybe, mint mondjuk egy büntetőjogi eset. De bizony a vállalati ügyvédek sem panaszkodhatnak arra, hogy unatkoznának. A szakmában kezdőnek tekinthető, még tanuló, vagy éppen friss diplomás üdvöskék rendszerint meglepődve tapasztalják, hogy egy nagy teljesítményen működő iroda munkaideje jellemzően nem kilenctől ötig tart, gyakran sokkal korábban kezdődik a munka, még minket "rutinosakat" is jellemzően fél nyolctól az irodában esz a fene. Na meg a hajlandóság, hogy az adott napon megváltsuk a világot. Egy-egy ilyen nap pedig jellemzően nem hogy egy-két órával húzódik tovább a normál munkaidőn, amit minden irodában dolgozó egyén ismer és megtapasztal országszerte. Ha nagyon sűrűre sikeredik a nap, este kilencnél hamarabb nem köszönök el az aktuális műszakban lévő portástól és az még a jobbik eset.
Ellenben a mai kap kicsit másképp alakult, tekintve, hogy hetek óta próbálok levadászni az irodának egy potenciális nagy halat ügyfélként, aki jelentős összegeket tudna behajtani számunkra, ha minket bíz meg a vállalata jogi képviseletével. Az ilyesmihez gyakran nem elég a jó hírnév és a jóhiszemű várakozás, hogy "majd talán kap valakitől egy ajánlást velünk kapcsolatban". Nem. Keményen utána kell menni, mielőtt valaki más tenné meg. Ezért is lehetséges, hogy a szokásosnál valamivel később fogok most beszambázni az irodába, amit Adam valószínűleg jó szokásához híven fel fog róni nekem, csak mert hasonló rangban tevékenykedünk és hajt az előléptetésre, mindenképpen előttem. Vele ellentétben azonban én kaptam magam mellé ügyvédbojtárt, aki kifejezetten velem együtt dolgozik és az én munkámat segíti. Ő meg arra sózza rá a számára feleslegesnek tekintett plusz feladatait, akire éppen tudja.
Na meg nem akarok nagyképű lenni, de a közvetlen felettesünk a zsebemben van, mert valamilyen oknál fogva jó ideje úgy érzem magam mellette, mintha lélekben az anyámat importálta volna a tengeren túlról és ő próbálna rám vigyázni. Kivéve azt a részét, hogy Joan sohasem próbált meg lebeszélni a dohányzásról, anyámmal ellentétben.
- Clare! Hailee bent van már? - Legalább öt méterről teszem fel a kérdést, jó néhány pillantással kísérve menetelek azonban tovább a titkárnő asztala felé, ami mellett jobb oldalon a saját irodám ajtaja nyílik.
- Igen. Ne menj be, Joan vár. Itt vannak a gyakornokok. Késtél.
- Ügyféllel voltam.
- Szóval sikerült? De mindegy is, gyere. - Azzal feláll a székéről, ahonnan a világot is képes lenne irányítani, ha hagynák neki, s a kezével az általam megcélzottól ellenkező irányba int.
- Nekem mi ne sikerülne? - Vigyorogva kacsintok rá, mielőtt csatlakoznék az időközben megjelenő középkorú nőhöz, aki sóhajjal konstatálja, hogy a kelleténél már megint jobb kedvem van, majd ő maga is afelől érdeklődik, aminek az imént fültanúja volt: sikerült-e megfogni azt a bizonyos ügyfelet. Az én válaszom pedig biztosabb nem is lehetne.
Belépünk az újoncokkal feltöltött terembe, amelyeket egyébként konferenciákra vagy ügyfelekkel való tárgyalásokra használunk, s míg Joan előrelép és bemutatkozik, én magam magam előtt összekulcsolt kezekkel mérem végig azokat a diákokat, akik - véleményem szerint - nagyon jó választást tettek, amikor megálmodták, hogy hozzánk fognak jelentkezni. A pillantásom azonban megakad egy bizonyos személyen, s még szerencse, hogy jelen helyzetben nem én vagyok az, aki beszél, mert köpni nyelni nem tudnék. Finom ránc jelenik meg a homlokomon, ahogyan összehúzom a szemöldökeimet.
A főnököm rövidre fogja a bemutatkozást, azzal nyugtat minden jelenlévőt, hogy a gyakornoki idejük alatt majd megtudják pontosan milyen is egy igazi ügyvéd élete, ha eddig nem tudnák, s miután sok szerencsét kíván a fiataloknak, bemutat engem is.
- Ismerjék meg Dale Jeongot. Irodánk egyik nagyszerű ügyvédje, többek között vele is együtt dolgozhatnak...
Odahajolok hozzá, hogy botrányosan bár, de a jelenlévők előtt már-már tinilányos pletykáláshoz hasonlóan súgjam oda neki, hogy kit vinnék magammal az irodámba - nyilván pusztán abból a célból, hogy beavassam a szakma rejtelmeibe, nem pedig azért, hogy megismételjük a korábban együtt töltött éjszakát.
- Ms. Denforth? - Boszorkányos figyelmét előbb a kezében tartott papírra szegezi, majd körbepillant a jelenlévőkön, s csak aztán hangzik el a szájából a név. Én pedig képtelen vagyok visszafogni a szám finom rándulását, ugyanis a név ismerős. - Ha készen áll rá, meg is kezdhetik a munkát. Dale majd beavatja a részletekbe. - Bólintással nyugtázom a szavait, s különösebb várakozás nélkül indulok meg a saját irodám felé. A - remélhetőleg - engem követő lányra vetek egy oldalpillantást, s nyugodt hangon szólalok meg.
- Melyik egyetemen tanul?

⋈ | 731 | öltözet

Kellemetlen ez a szituáció, ez nem is kérdés. Mikor látom rajta, hogy ő is megismer, levegőt is elfelejtek venni egy pillanatra, mert magamban azért reménykedtem, hogy az elfogyasztott alkohol mennyisége, homályossá teszi a kilétem, nem lett így.
Mégsem hagyom, hogy bármi változás is észrevehető legyen rajtam, amit Dale jelenléte vált ki, arra az éjszakára nem mehet rá az egész jövőm. De mégis, mekkora mázli - vagy épp pech - kell ahhoz, hogy pont ott kössek ki, ahol ő? Persze, ha a szám kérdezésre használtam volna, és másképp szerettem volna behatóan megismerni, mindez elkerülhető lett volna, de így.
És még mindig felháborítóan jól néz ki, be is kell vallanom, nehéz úgy összpontosítani, hogy tudom, mi rejlik az ing alatt, amit mintha csak rá szabtak volna.
 
Próbálok normálisan fiselkedni, figyelni mindenre, és mindenkire, de tekintetem újra és újra visszavándorol rá, olyan képekkel örvendeztetve meg a gondolataim, amiknek itt egyáltalán nincs helye. Mégis látom a homlokát, ami nem is olyan rég még fénylett az izzadtságtól, és látom a haját, amit szinte téptem, és hirtelen nagyon meleg lesz idebent.
Kicsit kijózanít, mikor látom, suttog valamit annak a nőnek, és elsőre arra gondolok, most avatja be, mi is történt köztünk, de elvetem, mert azzal saját magának se tenne jót. Mégis kiszárad a szám, mintha nem is egy teremben, hanem a Szaharán lennék, és ami még borzasztóbb, tudom nem egy pohár víz lenne az, ami ezt a problémát orvosolni tudná. Ilyenkor különösen utálom magam, és érzem egyre intenzívebben, valami nincs rendben velem.
Meghallom a nevem, mire kihagy egy ütemet a szívverésem, de egyből megnyugszom, legalább is valamelyst, mikor csak közlik, én már bele is kezdhetek a munkába.
De az a nő még csak nem is sejti, azzal, hogy Dale kezébe adott,mit szabadított rám, rá... és voltaképp az egész helyre. Én se sejtem. De azt tudom, hogy nem hiába lettem viharka, a nevem teljesen passzol a jellememhez, és tudok akkora tornádót okozni, hogy az tényleg pusztító legyen, mégis... türtőztetem magam, és normális vagyok, amíg még csak bírom.
- A Columbiára. A Harvard is szóba került, de nem éreztem késznek magam arra, hogy itt hagyjam az államokat - avatom be, kellemetlenül mosolyogva, miközben a folyosón sétálunk, ahol több az ismerős arc, mint az ismeretlen, sőt... kapásból legalább ötük sikeres perét fel tudnám sorolni.
- Azt tudom, hogy ott tanult... láttam a végzett hallgatók között - magyarázom meg gyorsan, mielőtt még azt hinné, a rögeszmémmé vált, bár ez nem áll messze a valóságtól, mégse esnék túlzásokba, a gondolataim meg már más tészta, csak sajnos, ahogy világosodik bennem, ketten maradunk, úgy lesz az egész kisugárzásom egyre kihívóbb, és még csak fel sem fogom.
- Vidám volt, sikerült új ügyfelet szerezni? - legalább is az a tekintet nekem erről árulkodott.

llesz jobb is

Stormie & Dale

"Drunk me likes creating awkward situations for sober me."

Kétségtelenül gondolkodásra ad okot ez a jelenlegi helyzet. Annyi rossz szokásom lehetne, én mégis azt választom, hogy ittas fejjel olyan helyzetekbe keverem magam, amelyeknek hála a későbbiekben nyilván ég a pofám - még ha nem is ténylegesen, mert vagyok annyira felnőtt ember, na meg férfi, hogy ne szégyelljem magamat, mint szűz lány az első bulijában. Keményebben kellene dohányoznom, vagy az is lehet, hogy bele kellene kezdenem a szerencsejátékba, hátha akkor más fronton kicsivel jobban teljesítenék. Mondjuk nem bonyolódnék kapcsolatban olyan lányokkal, akiket potenciálisan viszont látok a cégnél, mint gyakornok. Nyilván arra is meglenne a lehetőségem, hogy záros határidőn belül - azaz az elkövetkezendő pár percben - jelzem a főnököm számára, hogy pontosan mi a helyzet. Kapnék érte később egy fejmosást, egy morcos pillantást és legalább hat olyan ügyet, amit kapásból utálnék és az öngyilkosság legváltozatosabb módjain járna az eszem, amíg befejezem őket... De talán nincs jogom hozzá, hogy ilyen módon megkönnyítsem a saját dolgom, mert éppenséggel én voltam az, aki ebbe a helyzetbe keverte magát. Meg kell tanuljam, hogy egyes döntések következményekkel járnak. Jelen esetben pedig ez a következmény itt áll előttem. Vagy ül.
Ahhoz persze mindkettőnknek elég érettnek kell lennünk - habár a lánynál ebben nem vagyok olyan nagyon biztos - ahhoz, hogy ha akad tíz szabad percünk, amikor beszélhetünk arról, ami történt, leszögezhessük, hogy ilyesmi nem történhet meg többet. Egyikünk karrierje érdekében sem. Épp ebből az okból választom őt, hogy még a legelején megelőzzük a bajt, aminek egyébként sem kellene jelen lennie, ha elég határozott vagyok abban, hogy nemet mondjak az ostromlásának. Nem voltam. Most pedig már késő bánat...
- Á, szóval a Columbia. Mi az alapszakja? - Aprót bólintok, jelezvén, hogy tudomásul vettem a válaszát, habár túlságosan lenyűgözve nem vagyok tőle. Az én kedvencem örökre az egyik alma materem marad; a Harvard. Pedig még csak nem is ott szereztem a jogi diplomámat. Vagy talán épp ezért a kedvencem.
- Azért Massachusetts nincs olyan messze, hogy már ne legyen az államokban - nevetem el magamat visszafogottan, a szavai hallatán. Őszintén nem tudom eldönteni, hogy csak viccel velem, vagy Amerikában még arra is képtelen az iskola rendszer, hogy a saját államaikat megismerjék a diákok. Persze, nyilvánvalóan hatalmas területű az ország és ha megkérdeznek, én sem tudom felsorolni az összes államot... De nekem megvan az a mentségem, hogy koreai állampolgárként nem néznek egyenesen hülyének, ha nem menne a dolog. Másrészt csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy igenis menne.
- Igen, ott is. - Jegyzem meg különösebb érzelem nélkül a hangomban, habár tény és való, hogy tényleg sokat jelentettek nekem azok az évek, amiket a Harvardon töltöttem. - Megérte volna, ha azt választja - teszem még hozzá félvállról, miközben megállok az irodám ajtaja előtt, s finom kézmozdulattal jelzem, hogy merre is a befelé.
- Igen, pontosan. Egy egészen fontosat ráadásul - finom mosoly költözik az ajkaim sarkába, s a testtartásomon és viselkedésemen is megmutatkozik, hogy jelenleg jóllakott oroszlánnak érzem magamat, amit a világon semmi sem lenne képes zavarni. Csak ez a helyzet ne körözne körülöttem, mint valami idegesítő légy. - Bizonyára sokat hallott már arról, hogy egy a miénkhez hasonló cég számára milyen fontos, hogy ne csak várjuk a sült galambot a szánkba, hanem keményen menjünk utána az ügyfeleknek, akik lényegében a vállalat fennmaradását segítik... - Úgy darálom a szöveget, mintha tankönyvet olvasnék, mert aki már eljutott arra a szintre, amin a lány is van - történetesen hogy gyakornok legyen nálunk -, akkor már tisztában van a szakma egy-két részletével.
- Jól gondolom, hogy köze van Denforth bíróhoz? - Talán New York nagy város, de ennek a szakmának semmi nem lehet az. Még annak sem volt elég nagy, hogy mi ketten sikeresen elkerüljük egymást, miután lefeküdtünk.

⋈ | 598 | öltözet