Natalie & Nate

"But I'll still see you in the morning, Still know your heart and still know both your eyes"

Nem egyszer kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy hiába markolom olyan erővel a kormányt, hogy belefehérednek az ízületeim, attól nem érek oda hamarabb a GPS-be táplált helyre. Annak kellett volna megnyugtatnia, hogy ezekben az órákban kevesen szálltak autóba, így a dinamikus vezetés minden értelemben való megtestesítője lehettem. Megígértem Jae Ah-nak, hogy vigyázni fogok az úton, amit csak azzal tudtam garantálni, hogy a lehetőségekhez mérten megpróbáltam minél inkább kiüríteni a fejemet. Hogy épp mérges voltam, csalódott, vagy inkább féltem és aggódtam, nem sikerült a piros lámpák néhány másodperces várakozása alatt eldöntenem. A teljes igazság egyébként is biztosan az lett volna, hogy ezen érzelmek különleges és komplex egyvelegét érzem éppen. Felesleges lett volna kijelentenem, hogy elítélem a húgomat, vagy egyenesen haragszom rá a történtek miatt, mielőtt megmagyarázhatta volna az egészet. Mégis volt bennem némi feszültség azt illetően, hogy milyen emberekkel barátkozik, mert az én tapasztalatom mindig az volt, hogy akármilyen részegek legyünk is, sosem hagytunk senkit csak úgy ott valahol.
Evidens volt számomra, hogy eljön az a pont, amikor a húgom elég idős lesz, hogy alkoholt fogyasszon, de bíztam abban, hogy felelősen fogja azt tenni, nem pedig esztelenül, tudván tudva, hogy tizenéves lányként jóval nagyobb veszélyben van - valójában akár teljesen józan, akár részeg -, mint egy fiú. Bele sem akartam gondolni, hogy mi történhetett vele, amiről nem tudtam és mire fogok odaérni.
Nem akartam az az ember lenni, aki felesleges kérdéseket tesz fel és ezzel elrontja mindenki szórakozását, de valahol többet vártam volna a szüleinktől azzal kapcsolatban, hogy mi motiválta őket abban, hogy Taeri New York-ban tanuljon. Nem szimplán tovább, hanem konkrétan még azelőtt intézményt váltva, hogy elvégezte volna a középiskolát. Én magam is végig jártam a koreai oktatás jó pár szintjét és tisztában voltam azzal a versennyel - hogy finoman fogalmazzak -, ami a diákok között ment. Ha jó ötletnek is tartottam volna, hogy a húgom Amerikában tanuljon, biztosan sokkal hamarabb meghozom ezt a döntést vele együtt. Így persze volt néhány számomra tisztázatlan körülmény, és sokkal könnyebben hibáztattam őket, amiért nem készítették fel jól a saját lányukat arra, hogy mi vár itt rá. Vagy csak szimplán képtelen lettem volna azt a törékeny, magára hagyott lányt hibáztatni, akit az esőcseppektől átáztatva kellett felkanalaznom a földről.
- Most már itt vagyok, ne aggódj. - Talán ezredjére erősítettem rá erre, de az egész helyzet okozta érzelmi kavalkád miatt nem is tudtam éppen értelmes gondolatokat formálni, szavakba önteni pedig még nehezebb lett volna mindezt. Megremegett valamelyest a kezem, amikor végre magamhoz tudtam ölelni a húgomat. Szabályosan éreztem, ahogyan egy óriási szikla gördül le a mellkasomról. - Tessék? - Némi értetlenséggel pislogtam rá, próbáltam erőltetni az agyamat, hogy felfogjam halk szavait, de képtelen voltam azokat értelmezni. Kicsit lentebb hajtottam a fejemet, hogy ha megismétli őket, ezúttal tisztán értsem.
- Mindent? - Nevető hang hagyta el ugyan a torkomat, de sokkal inkább a hitetlenkedésemből, mintsem az örömömből táplálkozó reakció volt ez. - Ugye nem hagytad egyszer sem felügyelet nélkül az italodat? - Így is játszadoztam a gondolattal, hogy előbb egy kórházba kellene elvinnem, mintsem hogy rögtön haza induljunk, mégis arra jutottam, hogy Natalie biztosan megvétózná ezt a döntést, ha megkérdezném róla. Ráadásul lehet, hogy megalázónak találta volna, ha kórházba akarom ráncigálni.
- Nagyjából hány ital volt az a minden? Három? Négy? - Így is elég magasnak gondoltam a tippet, még nagyobb számot pedig egyenesen nem is mertem volna mondani, mert a helyszínen kapok agyvérzést. Ha lenne időgépem, most biztosan arra használtam volna, hogy holnap délután legyen, amikor sokkal józanabbul - szó szerint és átvitt értelemben is - le tudunk ülni megbeszélni ezt az egész estét. Pedig nem is vagyok tisztában a részletekkel.
- Tizenegy múlt, nem tudom... - Legszívesebben rászóltam volna, hogy miért olyan fontos ez most, végül mégis volt annyi lélekjelenlétem, hogy összepréseljem az ajkaimat és ne mondjak többet. Legalábbis ne valami olyasmit, amivel rögtön a bűntudatot keltettem volna benne. Előbb ismernem kellett a körülményeket, amelyeket talán ki sem tudok majd húzni belőle az elfogyasztott alkohol mennyisége miatt. Ha cigarettáztam volna, azt hiszem épp most éreztem volna úgy, hogy nagyon is szükségem van egyre.
- Örülök neki, hogy ezt mondod, de nem csak erre vagyok kíváncsi. Nem fáj semmid? Nem sérültél meg? - Felé fordultam, hogy addig is a szemébe tudjak nézni, amíg nem indulunk el. Részben azért sem indítottam rögtön, mert úgy éreztem, hogy túl sok feszültség gyűlt fel és koncentrálódott egy szúró ponttá a mellkasomban ahhoz, hogy most a feleségemnek tett ígéretet betartva tudjak biztonságban hazaindulni.
Sóhajtva fordítottam el a fejemet és vizsgáltam a kezeimet a műszerfal kékes fényében. A Tae Ri által feltett kérdés volt az egyetlen, amit jelenleg nem álltam készen megválaszolni. Hazudnom kellene, vagy inkább megmondani az igazat? - Haragszom igen. - Ez egyértelmű volt, és könnyebb volt most bevallani a dolgot, mint holnap leharapni a fejét. - Tudod mekkora felelőtlenség volt ez tőletek? Hol vannak a barátaid? - Nem csak őt hibáztattam, sőt. - Aztán azzal kell szembesülnöm, hogy azt sem tudom merre jársz és mit csinálsz. Mert valaki más küldi el, hogy tudok-e erről az egészről. - Újabb frusztrált sóhajjal küzdöttem le mindazt, ami még kikívánkozott. A kezeim a kormányra simultak, de végül le is csúsztak onnan, mert még mindig képtelen voltam indulásra késztetni magamat. - Mi lett volna, ha meg sem talállak? Mit mondtam volna apának és anyának? Nem veszíthetünk el téged, Na Tae Ri.

Nate & Natalie

Ha nagyon leástunk a személyiségem mélységeibe, akkor hamar rájöhettünk arra, hogy távolról sem feleltem meg a szüleim által felállított normáknak. Tény és való, hogy ezeket sosem hajtották be rajtam túlzottan, de ettől függetlenül még olyan körökben mozogtunk, ahol bizonyos mértékig ezeket megkövetelték. Pont ez volt az oka annak is, hogy valószínűleg annak ellenére, hogy baromira ázsiai vagyok, tökre elkényelmesedtem azt illetően, hogy milyen képet mutatok magamról.
Mint középiskolás diák, folyamatosan a tanulás körül kellett volna járatnom az agyam és nem megelégedni az iskolai rangsorban betöltött helyemmel. Mert az nem volt elég távolról sem… Az elsőnek kellett volna lennem, hiszen az egyetemi felvételim múlt rajta. Ehelyett nekem gyakorlatilag volt időm olyan hobbikra, amikről más álmodozni sem mert, ilyen volt az idol gyakornokság példának okáért, illetve párkapcsolatom is volt sok osztálytársammal ellentétben, amiben nos… Kifejezetten messzire jutottam el. De ezt nem akartam részletezni senkinek se.
Nem csináltam rendesen a gyakornokságot, mivel nem a mai alkalom volt az első, amikor teljesen kiütöttem magam. Ha teljesen komolyan vettem volna, akkor nem fogyasztok alkoholt, hanem összeszorítom a fogam és úgy próbálok meg erőt venni magamon annak érdekében, hogy tökéletes legyen a teljesítményem. Ha így tettem volna, talán már kiválasztottak volna debütálni és most nem lennék itt, az esőben, az aszfalton tehetetlenül. Bár meddig tarthatott volna a karrierem, ha kiderül, hogy pontosan mi történt az iskolába? Ebből következhet az, hogy nem voltam jó barát, vagy éppenséggel képtelen voltam normálisan megválogatni a barátaimat? Illetve én is egy vagyok a szürke tömegből, mivel egyetlen alkalommal sem emeltem fel a hangom a lányok érdekében, akit az én barátaim bántottak. Mégis a végén megégettem magam, mert túl közel voltam a tűzhöz és nem tudtam hogyan kellene eloltanom.
Valószínűleg azt kaptam, amit megérdemeltem még akkor is, ha nem értettem pontosan, hogy mi volt a bűnöm, miért kellene ennyire szenvednem. Összességében nem találtam teljes mértékben igazságtalannak, mert én is benne voltam az egészben, de a családom milyen bűnt követett el, hogy nekik is szenvedniük kell az én hülyeségem miatt?
Nem éreztem jobban magam az esőtől, hiába volt az nagyon hideg. Olyan volt, mintha égetné a bőrömet minden egyes csepp, mivel csak arra tudtam gondolni, hogy a lányok, akikkel eljöttem inni, mindent tudnak. Rájöttek arra, hogy mi történt köztem és a barátaim között otthon, most pedig folytatódik az a Pokol, amire egy kis időre úgy tűnt, hogy ki tudtam szakadni. Gyerekes dolog volt tőlem, de miután már a könnyeim összefolytak azokkal a cseppekkel, amik a bőrömet áztatták, egyetlen dologra tudtam gondolni. Hogy a szüleim ölelését akarom, de bárkinek örültem volna, aki elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédjen. Önző lennék? Talán az vagyok, de miután egyszer megpróbáltam elvenni az életem, pontosan tudtam, hogy min mehetett keresztül az a lány, akit a barátaim zaklattak. Addig nem fogom megkapni a feloldozást, amíg én sem teszek valami olyat, amit már nem lehet visszafordítani? Ha megint előröl kezdődik az a fájdalom, akkor már nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, hogy bárki megállítson.
Azután nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek és az egész testemet rázó zokogásnak, miután megéreztem az ölemben a kabátot majd az erős karokat a testem körül. Nem azért sírtam, mert valaki segített rajtam, hanem az orromba kúszott az ismerős illat, ami csak a bátyámhoz tartozhatott, senki máshoz. Az ujjaimmal nehezen találtam meg a kabátját, erőtlenül fogtam rá, de úgy helyezkedtem, hogy magamhoz tudjam őt ölelni, aztán csak sírtam tovább. Féltem tőle, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt, ezért csak szorítottam amennyire az erőmből telt és a kábaságom engedte azt.
- Ha tényleg ismernéd a helyzetet, akkor elhagynál – olyan halkan motyogtam a szavakat, hogy valószínűleg egy szót sem értett belőle, de ez a ponton képtelen voltam megtartani magamnak a titkaimat és úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne. Alapvetően eddig működött az, hogy óvatosan álltam az emberekhez és így nem tudtak nekem sem akkora csalódást okozni, illetve miután az ember eleget mosolyog, az egyszerűen az arcára fagy és gyakorlatilag minden rendben lesz… Ha nem, akkor is így érzi. Ebben a pillanatban egyetlen dolog járt a fejemben. Se apró, se nagyobb titkokat nem lehet örökké őrizni, mert egyszer úgyis ki fog derülni minden.
- Nem tudom… Ízesítve voltak. Mindent kikértem, ami finomnak hangzott – ezt így elmondva már én is felelőtlennek tartottam, hiába voltam még mindig részeg. Azon a tényen nem változtatott, hogy azt hittem bírom a piát, mikor jóval kevésbé tettem ezt, mint bárki a környezetemből. Összességében az egyetlen dolog, amire emlékeztem annyi volt, hogy ittam őket… Talán annyit, mint a többiek? Vagy többet? Már most összefolytak az emlékeim. Nagyjából olyan érzésem volt, mintha fél órája lennék itt.
- Mennyi az idő? – magam sem tudom, hogy miért adtam hangot a gondolataimnak, amikor valószínűleg hallgatnom kellett volna, mint a sír. Mégis tudni akartam, hogy mik a körülményei annak, hogy eljött értem. Ő viszont a hogylétemről faggatott, amiben nem voltam teljesen biztos, hogy megérdemlem az érdeklődést.
- Nem kell hánynom – úgyis erre volt kíváncsi – De azért ne száguldozz.
A kabátját, amit az ölembe csúsztatott, inkább a felsőtestemre húztam, hogy lehetőség szerint ne fázzak tovább. Hamarosan érezni fogom a fűtés hatását, de ettől függetlenül még majd meg akartam fagyni.
- Nagyon mérges vagy? – tudtam, hogy az, de mégis hallanom kellett a válaszát – Sajnálom. Soha nem voltam túl jó gyerek.

Natalie & Nate

"But I'll still see you in the morning, Still know your heart and still know both your eyes"

Talán mióta édesapa lettem, én magam is olyan tulajdonságokat fedezek fel magamban, amelyekkel korábban egyáltalán nem rendelkeztem. Lehet, hogy a tanulmányaimat tekintve mintagyerek voltam és példaként lehetett volna mutogatni azzal, hogy milyen terveim voltak a saját vállalkozásomat illetően, vagy épp hogy mennyire jó voltam, ha szocializációról volt szó. Mindezektől függetlenül azonban a saját korosztályom volt az, amelyik igazán ismerhetett engem, ezen belül is Dan, akivel számos alkalommal hagyatkoztunk egymásra, ha arról volt szó, hogy együtt keveredjünk bele valamibe. Nem kellett feltétlenül bajnak lennie, de igenis szerettük, ha zajlik körülöttünk az élet. A legjobb barátom nevében nem nyilatkozhatok, saját magammal kapcsolatban azonban igenis tudom, hogy nem tudnám már azt az életet élni. Eszemben sincs teljes mértékben megkomolyodni, de sokkal inkább érzem a vállaimon azt a fajta felelősségvállalást, amit egy cégvezető, egy házastárs, vagy egy szülő kell, hogy felfogjon és megtanuljon cipelni. Gondolom épp az apaság volt annak a kulcsa, hogy a húgom miatt is olyan felelősséget szerettem volna vállalni, mint korábban talán soha. Tae Ri mindig is fontos volt nekem, ebben a kérdésben senkivel nem vagyok hajlandó vitázni. Viszont az, hogy szinte teljesen magára kell hagyatkoznia, amikor nem a mi házunkban van, mondhatni legalább annyira frusztrált, mintha csak belegondoltam, hogy a kisfiamat egyszer majd fel kell világosítanom.
Azt hiszem akkor éreztem át a leginkább azt, hogy mennyire tehetetlen vagyok, amiért nem találkozom napi szinten a tinédzser húgommal és amiért nem él velünk, amikor váratlan üzenetet kaptam. Az olykor szőke tincseim ellenére nem vagyok teljesen hülye, tisztában vagyok vele, hogy én mi mindent csináltam annyi idősen, mint amennyi most a húgom, de az Államokban egészen más szabályok érvényesek, ha ivásról van szó. Nem minden ügyvezető igazgató számít arra, hogy egy a cégénél gyakornokoskodó fiatal olyan üzenettel találja meg késő este, mint amilyet én kaptam. Az csak az egyik része volt a dolognak, hogy a húgom egy szórakozóhelyen volt, az már egy teljesen másik, hogy videó is készült róla, amiből még a szomszédunknak is egyértelmű lett volna, hogy ez a lány ivott, és nem is keveset.
Amikor harmadik alkalommal sem vette fel a telefont és a hangposta szolgáltatás kapcsolt be, már mehetnékem volt. Ez az érzés pedig csak még inkább erősödött bennem, amikor rákérdeztem a gyakornokunknál, hogy látja-e még Tae Rit a szórakozóhelyen. Eredetileg húztam a számat arra, hogy új telefont vásároljak a húgomnak, jelen pillanatban viszont képes lettem volna megígérni neki azt is, hogy felvásárolok neki egy komplett Apple üzletet, ha emiatt nyomonkövethető lesz.
Nem tudtak érdekelni az arcomat és telefonomat áztató esőcseppek, egyedül a képernyőn lévő pontot figyeltem, amiről egy idő után az vonta el a figyelmemet, hogy ténylegesen is a környéket nézzem és a húgomat keressem. Mintha mázsás kő gördült volna le a mellkasomról, olyan megkönnyebbülés volt megpillantanom őt, a torkomat szorongató érzés azonban még akkor is megvolt, amikor a kabátomat az ölébe terítettem és ezt követően emeltem fel, magamhoz szorítva őt, mintha csak ettől a perctől kezdve nem akarnám elengedni.
- Nem az a fontos. Itt vagyok és hazaviszlek. - A nyelvem hegyén volt, hogy ezt sem ő, sem a barátnői nem ússzák meg ennyivel, de jelen helyzetben fontosabb volt, hogy a kocsiban tudjam őt és kiderüljön, hogy mit ivott, vagy épp mennyit.
- Nem foglak itt hagyni, itt vagyok. - Úgy ismételtem magam, hogy közben nem is gondolkoztam igazán. Az autóhoz érve igyekeztem őt a földre egyensúlyozni, bízva abban, hogy ha fél kézzel támasztom őt és a derekát, nem fog egyszerűen eldőlni nekem, mielőtt besegíteném az autóba. A korábban levett dzsekit igazgattam éppen a lábaira, amikor az utastérben égő lámpa fényénél olyan hegeket láttam meg Natalie lábán - vagy hallucináltam be, ezen a ponton nem igazán tudtam már -, amelyek legalább annyira magyarázatra szorultak volna, mint ez a mai éjszaka. Az eső könyörtelenül nedvesítette meg az én pólómat is, de nem tudott érdekelni.
- Taeri, el tudod mondani mit ittál és mennyit? - Az állkapcsom úgy feszült meg, miközben figyeltem őt a választ várva, hogy megvolt az esélye, hogy a fogaim bánják a dolgot, de csak arra tudtam gondolni, hogy a húgom a barátnőivel indult el bulizni, mégis egyedül találtam rá. Csak a válaszát, és azt követően indultam meg a vezetőülés felőli oldalra, amikor ellenőriztem, hogy rendesen be van kötve. Már az autóban ültem, amikor feltettem a következő kérdést, valamivel lágyabb hangon a korábbinál: - Hogy érzed magad?

Nate & Natalie

Én magam sem tudom, hogy pontosan miért mondtam igent erre a bulira, de már egy ideje éreztem, hogy talán túlságosan is megpróbálom kivonni magam a szociális életből. Mivel a bátyám is jó ötletnek tartotta azt, hogy kimozduljak, igent mondtam azoknak a lányoknak, akikkel angolra jártam együtt. Egy ideig persze tök jól szórakoztunk, de hamar meggyőztek arról, hogy hamis személyit kellene szereznem és alkoholt fogyasztanom. Mondanom sem kell, hogy Szöulban sem voltunk szentek, tehát nem életemben először ittam alkoholtartalmú italt. Az viszont igaz volt, hogy eddig nem feltétlenül rövideztem, szóval a többiekkel szemben hasonlóval nem volt tapasztalatom. Mivel ők eléggé pártolták a koktélokat, én csak egyeséve kikértem azokat az italokat, amiket ők maguk is fogyasztottak. Azzal viszont nem számoltam, hogy ezek az édes löttyök elég durva alkoholtartalommal bírnak, emiatt pedig én a saját gátlásaimat levetkőzve csillogtattam meg a tánctudásom a parkett közepén. Abban a pillanatban az se érdekelt volna, ha mondjuk valaki kameráz, viszont elég probléma volt az, mikor rosszul lettem és ki kellett futnom a helyről. Ezen a ponton már azt sem tudtam, hogy pontosan ki kísért ki, hogy ki ültetett le az út szélére és ki fogta a hajam, amikor a gyomrom tartalma képtelen volt már a helyén maradni. Idővel attól tértem magamhoz, hogy már senki hangját nem hallottam körülöttem. Hogy senki nem próbált itatni, nem fogták hátra a tincseimet, meg alapvetően a testem erőtlenül dőlt oldalra. Magam sem tudtam, hogy pontosan mi történik körülöttem, lényegében az térített magamhoz, hogy a testem erőtlenül a földre hullott, aztán eleredt az eső. Tompán éreztem némi fájdalmat a fejemben, de nem volt túl számottevő az sem, lényegében fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem és miért hagytak magamra a többiek. Ennek ellenére akárhogy próbáltam megmozdulni, olyan eszeveszett szédülés kerített magába, hogy szívesebben maradtam a földön. Azt hiszem, hogy ezen a ponton már képtelen voltam felfogni azt, hogy ha fekszem, és megint rosszul leszek, esetleg hányni fogok, akkor megfulladhatnék. Talán még azt is képtelen lettem volna felfogni, ha ez megtörténik. Lényegében az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam, az lényegében a szemembe világító fények. Olyan intenzitással néztem őket, hogy már kicsordultak a könnyeim, de mivel az esővíz jelenleg olyan hidegnek hatott, hogy egészen reszkettem tőle, nem mertem becsukni a szemem. Mert valahol mélyen attól féltem, hogy nem fogom többé kinyitni.
Nem tudom, hogy mennyi ideje feküdhettem már így, mindössze annyit érzékeltem, hogy több órának tűnt, mivel a hajam is csurom víz volt. A friss levegő legalább abban segített, hogy ne legyek megint rosszul az elfogyasztott alkohol mennyiségétől, ezen kívül szimplán csak továbbra is forgott velem a világ, lényegében az a pár csillag is táncolt előttem, amit látni véltem a felhős égen. Bár az is lehet, hogy valójában nem voltak ott.
Sikítani akartam, amikor valaki felnyalábolt a földről, de a fejem tehetetlenül esett neki az illető vállának. Egészen addig be voltam pánikolva, amíg meg nem éreztem az ismerős illatát, ami miatt szorosan a nyaka köré fontam a karjaim és éreztem, ahogyan kitör belőlem a zokogás. Oppa volt az.
- Hogy kerülsz ide? – magam sem voltam benne biztos, hogy sikerült rendesen artikulálnom a szavakat, mivel még mindig ködös volt az agyam, az elfogyasztott italmennyiségtől, de kétségtelenül mind az eső, mind a levegő segített valamennyire rajtam. Egy órával ezelőtt – már ha egyáltalán eltelt annyi idő – talán képtelen lettem volna felismerni a testvéremet.
- Ne hagyj itt, kérlek. Tudod, hogy félek a sötétben – alig halhatóan suttogtam oda neki a szavakat, mégis teljes erőmből igyekeztem szorítani a nyakát. Engem az sem érdekelt volna, hogy ha hazazavar, mert végre valaki eljött értem és hajlandó volt segíteni rajtam.