Sage & Taylor

- ... és a következő intézeti összejövetellel kapcsolatban...
- Ne haragudjon! Nem lenne gond, ha inkább egy e-mailben összefoglalnám a részleteket? - Könyörgő pillantást vetettem az intézetigazgatóra, aki remek vezető volt, leginkább mert nem rontotta el a pozíció, amibe évekkel ezelőtt került és nem kezelt minket az alattvalóiként, sokkal inkább egyenértékűnek éreztük magunkat, ha a saját csapatunk működéséről volt szó. Így jóval több ötletet dobtunk a közösbe, amikor arról volt szó hogyan szólítsuk meg a diákjainkat és mivel motiváljuk a továbbtanulni vágyókat arra, hogy minket válasszanak.
Összességében igaz volt ez a dolog a kollégákra. Mind motiváltak voltunk azzal kapcsolatban, amit tanítottunk. Ki jobban, ki kevésbé, de mégiscsak motiváltak voltunk, ami neveléspszichológiai szempontból biztosan egy-egy pirospontot jelentett volna a képzeletbeli profiljaink mellett - amit nyilván korántsem hasonlítanék össze a markmyprofessor oldallal és azzal, hogy maroknyi ember közül hányan is értékeltek bennünket "szexinek".
- Persze! Elnézést, de izgatott vagyok az alkalom miatt. A korábbin nem tudtam részt venni, mert... - A férfi mély részletekbe menve magyaráz nekem arról, hogy a lánya hogyan hívta őt fel, pánikba esve a ténytől, hogy nem tudja kinek lepasszolni a gyerekét és hogyan lépett ő közbe kiváló nagypapaként. Ezen a ponton megfordul a fejemben, hogy ha jelzem neki, hogy engem egy valószínűleg nagyon mérges öccs vár otthon, akkor biztosan megértené és nem lépnék át ezzel semmilyen határt, de szerencsére megcsörren a telefonja, a túloldalon várakozó fél pedig fontosabb lehet nálam, ugyanis röviden elköszön tőlem, én pedig hivatalosan is haza vagyok engedve a gesztussal.
Sokszor jut eszembe, hogy csak azért mert felnőttem, betöltöttem a harmincat és kettőnél több diplomával rendelkezem, még nem jelenti azt, hogy ne ragadtam volna benne abban az iskolai alá-fölé rendeltségi viszonyban, amit minden hat-hét éves kisgyerek megtapasztal, amikor először lépi át diákként egy oktatási intézmény küszöbét.
Megpróbálhatnám megmagyarázni ezt az öcsémnek is, hogy ne haragudjon rám, amiért lemondtam a mai programunkat, amit már hetek óta tervezgettünk, de tudom, hogy ő sokkal vakmerőbb nálam és neki lett volna megoldása arra, hogy tudjunk találkozni, mégpedig az, hogy meglóg az alkalomról. Bevallom, én is gondolkoztam rajta, aztán az intézetigazgató meglátott a folyosón és onnantól kezdve nem volt menekvés a kuratóriumi ülésről, amihez úgy érzem nekem sokkal kevesebb közöm volt, mint amennyire a felettesem próbált győzködni ennek az ellenkezőjéről. Megpróbáltam ugyan felhívni Sage-et a metróról, de vagy a föld alatt kihagyó térerő, vagy valami teljesen más miatt, a hívás megválaszolatlan maradt, ezért egyel több csomagot emeltem le a sarki kisbolt polcáról, ahová még beugrottam, mielőtt a lakásunkba értem volna.
- Szia! Hát te? - Marcus meg én egy pillanatig farkasszemet néztünk, amikor beléptem az ajtón, mert míg én befelé igyekeztem, úgy ő épp a kocsikulcsát felkapva tartott kifelé. Ha nem ilyen hirtelen futunk össze, valószínűleg rájöttem volna, hogy hová tart, de most ő volt gyorsabb az agyamnál, amikor válaszolt.
- Aree-ért megyek. Mindjárt végez a munkában.
- Akkor mondd meg neki, hogy üdvözlöm. És hogy még mindig jön azzal a dedikált könnyvel, amiről beszéltünk. - Utóbbit mosolyogva tettem hozzá, mert soha nem lett volna szívem leteremteni azt a lányt, aki annyit jelentett Marconak, hogy abból könyvet lehetett volna írni. - Láttad ma Sage-et? - Tettem hozzá reménykedve, miközben megszabadultam a cipőimtől.
- Nem, nem jött ki a szobájából. Ott van bent. – A fejével az emlegetett helyiség felé intett, mielőtt megveregette volna a vállamat és ott nem hagyott volna ezzel az információval, ami másoknak talán nem mondana semmit, nekem azonban mindent jelent egyszerre. Átszeltem a lakást néhány hosszú lépéssel, hogy végül megálljak az öcsém nálunk kijelölt szobájának ajtaja előtt, hogy bekopogjak.
- Sage. Nong Sage! – Újabb halk kopogásokkal jeleztem a jelenlétemet, de mielőtt a kilincsért nyúltam volna, még kicsit hangosabban hozzátettem: - Bejöhetek? – Fogalmam sincs választ kapok-e a kérdésemre, de nem akartam rögtön a legrosszabbra gondolni és drasztikus lépésekhez folyamodni, mert annak nem lett volna értelme egy olyan figyelmes és értelmes, de egyben érzelmes fiúnál, mint az öcsém. Még ha ő nem is feltétlenül ezt akarta elhitetni a világgal. - Hoztam neked valamit. Megmutathatom? - Ezen a ponton a kezem már a kilincsen nyugodott, de tovább hezitáltam, várva az engedélyére és arra, hogy beléphessek.

668 szó ⁝ öltözék ⁝ öcskös   ⁝ ADOY- grace ⁝ S.