A rejtély idővel meg lett oldva. Magam által... Azt viszont továbra sem értem, miért engem okol, amiatt, ami történt. Igen, feltámasztottuk, és? Nem lett halhatatlan, ráadásul elvileg egy szimpla doki, szóval tetőkön se tudna ugrálni. Még is idáig jött és hisztizik. Ez kb. olyan, mint, amikor a kisfiúnak tetszik a kislány, de ahelyett, hogy szemtől szembe megmondaná neki, inkább szemtől szembe lefejeli. Calenek nem az a baja, hogy él - legalábbis a mondanivalója minden mondatnál ezt erősíti -, hanem, hogy él, és bár úgy tűnik minden oké, Cale nem tud mit kezdeni vele, mert nem őt szereti, csak kezelni akarja. Ez valóban gáz, viszont nincs is hozzá semmi közöm. - És mi tart vissza? - tárom szét karjaim értetlenkedve, mert komolyan... vicc az egész. Eljött megölni, miközben az bántja, hogy él valaki, akit megölhetne. Ezúttal sajátkezűleg, ha már itt tartunk. Talán most se menne neki. Mert gyenge... mert még mindig érez iránta... legyen az akármi is. Tudom milyen az... én sem ölném meg Travist, mégha néha meg is itatnám vele a wc vizét. - Valószínűleg a világvégén van, többé nem látjátok egymást, mintha nem is lenne, még is itt hisztizel. Ez vajon mit árul el rólad? Aztán jött a fekete leves. Nem csak az esett rosszul, ahogy Gydaról beszélt, hanem, hogy vele takaródzott, mintha ő nem tette volna meg. Na most akkor mi is a probléma? - Vigyázz a szádra, tata! - böktem felé mérgesen. - Én sem tartalak többnek egy rohadt vén kecskénél, de Gyda a mai napig a barátjának tart téged! Talán ő az egyetlen, aki elfogadott téged a sok hülyeséged és betegséged ellenére! - morogtam, mert azért na. Nem azt mondom, hogy nincsenek vitáink Gydaval, de olyan nekem, mint a lüke húgom, akire vigyázni kell. Mint Lambert rám. Arra pedig nem is térnék ki, hogy Gyda a mai napig hiányolja Travist is. De nem szólnék róla neki, mert szerintem sokkolná, hogy halott volt és feltámadt. Gyda azt is sajnálta egyből, hogy megölte Shanet, de akkor ott úgy látta, hogy ezt kell tennie. Plusz megijedt, hogy ő akarja lelőni a többieket... Csettintettem egyet. - Hallod egyáltalán, amiket mondasz? Most akkor az a bajod, hogy él, vagy az, hogy él, de nem kaphatod vissza? Megölhetnéd a saját kezed által, de most még is azon sírsz, hogy nem a te hibádból halt meg, mintha nem is akarnád, hogy meghaljon. Mintha csak azt bánnád, hogy már nem úgy tekint rád, mint mikor elvesztette az emlékeit... Most akkor tulajdonképpen mit is akarsz? Nem tőlem, mert az nyilvánvaló, hogy rám csak kivetíted a problémád. Shanetől mit akarsz? - kérdeztem értetlenkedve. - A dolog nem ellened szólt, nem gúnyból támasztottam fel és nem véletlen akartam távol tudni a várostól. Az ő teste volt még a legjobb állapotban, az agya is épségben volt. Csak egy kísérleti alany volt... semmi több. - vonok vállat, hogy azért ezt tisztázzuk. Közben még mindig előző mondatai visszhangzottak a fejembe. Talán Lamb óta kicsit érzékenyebb vagyok ilyen téren, de mintha minket hibáztatna, hogy meghalt. Dehát akkor ott úgy tűnt - lévén, hogy háborút indított ellene- hogy nem akarja életben találni. Nehéz volt követni Cale gondolat menetét. Először mintha arról beszélt volna, hogy visszaakarja szerez Shanet, csak az utolsó verziót, most meg engem hord el mindennek. - Mi van? Én nem vagyok hibbant, te buzi... - morgolódtam, mert sok mindennek tartom magam, de őrültnek semmiképp. Őszintének inkább. - Irigy? Oké, jó, tudom, szenilis lettél, ahogy megöregedtél, megértem. De azért ugye tudod, hogy te jöttél ide és akarsz kinyírni. Én tojok a fejetekre, a magam dolgával foglalkozom, mert kurvára nincs időm még másokkal is foglalkozni. Szóval mit akarsz ember...? - teszem fel ismét a nagy kérdést. Szemeim forgatva figyeltem, ahogy Cale rám támad, majd mikor már ugrás közben repült, én szimplán csak odébb álltam, hogy hasra vágódjon. Szépen távolabb sétáltam, majd felé fordultam. - Lehet félreértek valamit... De nem félsz, hogy elveszted Shane nyomát és amíg nem vagy ott, addig ő... talál magának egy khm... másik beteget? Komolyan jobban szeretted azt, aki a végén volt, mint aki előtte? Ne már Cale, azt mondta, hogy erőszakos volt veled. Hogy bántott és kínzott és megerőszakolt. Parancsolgatott... és még is inkább őt akarnád, mint azt, aki csak próbált jó emberré tenni?
- Én nem vagyok beteg! - kiáltottam rá dühödten. Mélységesen sértett. - Én egészséges vagyok. Mi több, talán én vagyok ebben a városban a legegészségesebb - intettem körbe. - Ki érhetne többet nálam, Rowan? - emeltem magasba kérdőn zöld szemöldökeim, de szórakoztatott, amit mondott. - Barátjának? Hhm... - kuncogtam. - Kár, hogy én semmibe vettem - feleltem őszintén. Nem tartottam a barátomnak, csak egy társaságnak, akiből néha nap hasznot húzhatok és elhallgatja a szövegeimet. - Jól mutatna egy széles vigyor az arcán, nem? - kuncogtam. - Te már csak tudod milyen az! - nevettem felé mutatva ujjammal. Még mindig nem értette, hogy mire akarok kilyukadni. Nehéz a felfogása. - Rowie-Rowie - ingattam fejem. - Jobb neki a föld alatt, nem gondolod? Így csak bele akar majd szólni a mindennapjaimba. Hol a nyugalom? Már kezdte is a szent beszédet. Deee - tanakodtam szinpadiasan. - Túl egyszerű lenne megölni. És egyébként olyan jó móka vele a se veled, se nélküled móka. Tudod te mekkora... am... mi is a jó szó? - kerestem a jó kifejezést. - milyen nehéz helyzetbe hoztál? Milyen, amikor utálunk valakit, de mégse tudjuk megölni, mer fontos is a mindennapjainknak? Tudod ez olyan, mint a Tom és Jerry. Bármennyire is utálja Tom Jerry egeret, mégse képes megölni, mert nélküle megszűnne a sorozat? Nehéz helyzet ez, aminek egyszer már vége lett, de te csináltál neki egy Rebootot. Nem kellett volna. Belepiszkáltál az életembe. Miért gondoltad, hogy majd hallgat rád és csak úgy elutazik? Frankensteinre sem hallgatott a szörny, amit teremtett. Amúgy meg mi a francért nem nyírtad ki, amikor feltámasztottad? Sikerült a kísérlet, bang, vissza a föld alá. Nem értelek... - sóhajtottam. - Nem vagy, de szeretnél az lenni, ugye? - kuncogtam. - Az a baj, hogy mikor a magad dolgával foglalkozol, közben az enyémbe is beleszólsz és ez zavaró - sóhajtottam. Megtámadtam, de, ami a filmekben olyan látványos volt és halálos itt valahogy nem működött olyan jól. Hasra vágódtam és bevertem még a számat is és felhorzsoltam a homlokomat. Nem éreztem a fájdalmat, de elég ciki volt. - A TV-ben valahogy jobban sikerült a főszereplőnek... - motyogtam és felálltam. Kicsit csökkent a harci lelkesedésem. Meglepetten hallgattam a szövegét, majd félre billentettem a fejem. - Gondolod, hogy találna még egy olyan pasast mint én? - nevettem. - Belőlem csak egy van. Te is csak az olcsó másom vagy - legyintettem hanyagul. Meglepetten hallgattam a felsorolását az életem egyes régebbi eseményeiről, majd fejem ingattam és nevettem. - El vagy tévedve, Rowan, én mindig ura voltam az életemnek. És neki is - ingattam meg fejem, majd felé tettem egy lépést eldobva a sétapálca darabjait, majd két kezemmel közre fogtam arcát. - Tudod... hogy miért haragszom rád? Mert önként döntöttél az életem felől és ez nem tetszik. Nem kérted ki az engedélyem. Ez... nem volt szép tőled - intettem meg ujjammal. - Mindig megnehezíted az életemet. Emlékszel... a régi időkre? Amikor segítettél nekem és jó csapat voltunk. Miért nem tudsz megint olyan jó kisfiú lenni - kacagtam. - Elmeséltem már neked miért döntöttem úgy, hogy gyilkos leszek? Elmeséltem már neked... mit éreztem Shane Webster társaságában?
Igen, ezt pedig jól mutatja a képed is, meg hogy két hónap alatt 90 éves lettél. - bólogatok hunyorogva, s egyúttal erőteljesen utalva az egyértelmű dolgokra. Most kiabálhat velem, de akkor is ezek a tények, bassza meg. - Az előbb arról karattyoltál, hogy őrült vagy. Döntsd már el. - forgatom szemeim, mert láthatóan nem csak külsőleg romlott jelentősen az állapota, de agyilag is végleg zokni lett. - Őszintén? Még csak személyeket sem kell sorolnom. Már az itteni klotyó mellett lévő wc pumpa is többet ér nálad... - bökök el magam mögé hüvelyk ujjammal az említett hely felé. Kár a gőzért, Rowan. Cale pontosan olyan, mint egy 4 éves, aki éppen csak megtanult beszélni. Gondolkodni nem, ó nem. Ellenben hisztizik, mert fáradt, aludnia kéne, viszont ő a cirkuszban akar maradni. Hát Cale... sajnálatos, de a gyerek évek már elég régen elreppentek. Felhúztam magam ugyan, de ebből fakadóan hamar le is nyugodtam. Hülyékkel vitatkozni fölösleges. Ha pedig még trottyos is, még idegesítő is az oda-vissza fölös harc. - Gyda téged is a barátjának tekintet, a sok szarság ellenére... Ráadásul én is próbáltam lebeszélni róla, dehát mit lehet tenni, annyira kis naiv... - pillantok Travisre, miközben Cale is dumál valamit, de felteszem fele annyira sem lényegeset, szóval... jah... A becézgetésemre pillantottam oda unottan pislogva párat, mert úgy érzem újra s újra ugyanoda jutunk vissza. Hisztizik, ám ahelyett, hogy nekem panaszkodna és hibáztatna, vissza is mehetne vagy élhetné életét. De nem! Mert ugye, ami nincs... - Neem, nem kell bő lére engedni a dolgot, nem kell bonyolítani. Nem az egyszerűség a gond. Az a helyzet, hogy beszari vagy, Cale. Mindig is az voltál, és mindig az is maradsz. Rohadt gyáva vagy, és igazából akárhányszor visszaemlékszem mindig csak akkor volt nagy a pofád, ha volt egy testőröd, egy-két idióta, akik védték a segged. Ember... olyan egy beszari pacni vagy, hogy egyetlen fegyvertelen ember ellen háborút indítottál, és hívtad az összes vérebedet, még minket is. Ha tudom, hogy full egy maga jön, kiröhöglek és ott hagylak a faszba... Csak is azért volt mókás az egész, mert közben jöttek az ürgék, meg ez a neveletlen hercegnő... - csapok Travis fenekére, ha még ott van mellettem, persze vigyorogva. - Annyira fosol mindentől, hogy bántani sem merted, nem, hogy megölni. És csak akkor mertél közelebb menni hozzá, amikor már haldoklott. - csóváltam fejem még mindig szórakozottan, ahogy felidézem, mekkora egy szarzsák volt. Ott sírt, rít nekünk, hogy bántja a faszija, és sereget toborzott ellene. Baszki, ezt normális emberek normálisan is letudják rendezni. - Hát tekintve, hogy most is itt vagy, és úgy nézel ki, mint egy gigantikus, dagadt, döglött béka, aki a napon szárad, mostmár inkább csak "nélküled" lesz a dolog. Nem hibáztatom. - csóválom fejem sóhajtva. - Nehéz helyzetbe? Te hülye vagy... Egy dolog, hogy él, de a világvégén. Ha annyira nem vagy képes, hogy megöld, annyi a dolgod, hogy nem mész utána. De ne itt rinyálj nekem, mert él és nem akar. Változz át kutyává. Azokat mindenki szereti. Talán még puszit is kapnál a fejedre... - puffogtam, mert már megint engem hibáztat, pedig milliónyi egyszerűbbnél egyszerűbb megoldás lehetne rá. - Nem gondoltam. - vonok vállat flegmán. - Szarok az életedre és az övére is. Tökéletesen megfelelt alany volt, már pedig hülye lettem volna akkor elpusztítani. Plusz, idővel, ha ismét kereszteztük volna egymás útját, kiderült volna, hogy hosszútávon van e valami mellékhatása a dolgoknak... - és ezen a ponton egy pillanatra el is töprengek a témán. Nem csak a kísérlet mellékhatásain, de azon is, hogy talán még hasznot is húzhatnék ebből. - Hm, hm... - hümmögök hangosan gondolkodva, miközben előszedek egy snickerst, amit még Travistől kaptam a hisztim után és kicsomagolva elkezdem falatozni. - Talán tényleg jól jöhet még a kisgazfickó... Neked úgy is útban van. Én pedig kisajátíthatnám, ha már úgy is ennyire kerülitek egymást. Téged már úgy se kedvelne, és kihívást se látna benned, mert nem őrült vagy, csak hülye, és ráadásul ronda is. Viszont van... akinél hasznát vehetném... - vigyorodtam el gonoszul. - ötleteltem hangosan. Szemeim forgatva figyeltem távolabb, ahogy padlót fog... tényleg kiment a gyakorlatból. Sajna az ilyen egyedeket, már az álaltorvosnál sem hagyják szenvedni. Talán agyonkéne verni, mielőtt fizikai fájdalmat kezdene érezni, ahogy az agya elfonnyad. Kérdésére fejem csóválom. - Abban egyetértünk, hogy belőled csak egy van. Pont mint abból a wc pumpából a sok klotyó mellett. Éppen ezért fog könnyebben halászni. Lássuk csak... én azt vettem észre, hogy neki fontosak a külsőségek, ergo, kiestél. Szereti, ha valaki okos, intelligens, szóval megint bukta a számodra. Illetve hát, kár is tagadni, szerintem szereti a pénzt is, ami neked már biztos nincs annyi. Nem emlékszik arra, milyen volt a kapcsolatotok, tehát simán talál magának jobbat. Az is lehet, hogy egy nőt! - tárom szét kezeim, melyek hangosan csattannak lábaimon, ahogy leengedem őket. Ura az életének... igen, pont mint most. Sose fogom megérteni, hogy miért pont azok erősítgetik ezt, akik láthatóan megállás nélkül másokéval vannak elfoglalva. Oké, jó, fárasztó és szar úrrá lenni az életünkben jelen lévő káoszon, de attól még azzal kéne kezdeni. - Neki is? - röhögtem el magam. - Most is itt sírsz, hogy képtelen vagy pórázon tartani, nem csak őt, az iránta érzett érzéseid is! - nevettem. - Nagyon bénán nyomod. Pont, mint egy magát is rosszul hitegető, gyáva kis szar... - vigyorodtam el. - Ó, bazd meg, Cale, már megint ugyanazt ugatod. Az, hogy te mindent magadra veszel, így jártál. Shane életét mentettem meg vagy tettem tönkre, ő pedig nem a tied, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy Franciaország varázsában már is valami szépfiú torkába dugta a nyelvét. - pimaszkodtam, bár ettől függetlenül simán lehet. Nem hiszem, hogy olyan fickó volna, mint Roman, de a pasas nagyobb hatással volt rám, mint a másik, mert őt ismertem is, szóval nehéz eltekinteni az ő... készségeitől... - Hát... nem véletlen lett az a becenevem, ami. Én már csak ilyen vagyok... rosszabb, mint egy agytumor. Ezt Travis is igazolná... - kuncogom, mert erre azért büszke vagyok. - Régi időkre? Emlékszem... csak, hogy mi sose voltunk barátok, maximum üzlettársak. Kaptam és elvettem. Ennyi... - vonok vállat, nagyjából eddig hagyva, hogy az új pofikámhoz érjen, mert még én sem taperásztam ennyit. Szóval nemes egyszerűséggel tökön térdelem, majd hátrébb lépkedve betolom az utolsó csoki falatokat. - Nem... de tekintve milyen kangörcsös volt a barid, nem biztos, hogy hallani akarom a részleteket... - fintorogtam, mert hát azért fúj már. - Társaságában? Perverziót, mert amilyen hosszan kibírtátok egymás mellett olyan jellemmel, mint ti... más magyarázat nem lehet rá... Pedig mai napig jót röhögök, ahogy egy-két idiótával felidézzük, milyen engedelmes kiskutya voltál és vagy talán még most is... Még a csomagtartójába is bepakolt. Csodáltam, hogy végül a nyakörvet nem kaptad meg... - kacagtam. - Így belegondolva, a doki egy roppant manipulatív emberke, akinek jó hasznát fogom venni. Mentem szólok is majd a cimbiknek, hogy hozzák vissza, mert jó kis állás ajánlatom van. - ugrabugrálok izgatottan.
Mélységesen sértettek Rowan szavai és legszívesebben a pillantásommal megöltem volna, de sajnos olyan tényleg csak a filmekben van. Bármennyire is hasonlítottam valami sci-fi vígjáték szereplőjéhez, sajnos nem voltam mindenható. Olybá tűnt Rowan viszonylag jól ismert, próbálhatta tőlem távol tartani Gydát, de már késő bánat. Egy hasznom legalább volt belőle: Megölte Shanet és meghallgatott, ha kellett. De ennyi. Amúgy zakkant egy társaság volt, nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Gyávának tartott, ami eléggé megtaposta a lelkem, főleg, ahogy tálalta, de jön még kutyára dér. Ott fogom megtámadni, ahol a legjobban fáj neki. Ezért lakolnia kell. Oké, persze, feleslegesen nem kockáztatom az épségem, ez igaz, miért is tenném? Szeretek biztosra menni, de Ő IS! Akkor ő is gyáva! Lehet már nem vagyok olyan szép, de nem is a szépség a lényeg. Nem minden a csili külső, ezt neki kéne a legjobban tudnia, hiszen nem is olyan rég még ő is úgy nézett ki, mint, aki bedugta a fejét a fűnyírók közé. Úgy tűnt nem nagyon fogta fel, hogy miről beszélek neki, de ez is pont rá vallott. Sose értett meg, csak bólogatott és úgy tett, mintha. Ez nem volt szép tőle, de mit is várok egy szélhámostól, ugye? Valamiért még mindig azt hiszi, hogy érdekel Shane és az zavar, hogy nem kaphatom meg. El van tévedve. - Nem kérek senki szeretetéből - morogtam. - Nekem az nem kell. Csak összevissza beszélsz. Persze megértettem én, hogy Dr. Frankensteinnek miért volt fontos életben tartani az alanyt, azaz Shanet, ugyanakkor nem tudtam ezt elfogadni, hiszen nekem okozott vele kellemetlen perceket. Nem mondom, hogy kezdtünk egy nyelvet beszélni, de mikor felvetette az ötletet, hogy ő tudna mit kezdeni Shannel, így rólam levenni a terhet elkezdtem érdeklődve figyelni mi lehet az ajánlat, bár még ebbe is képes volt belefonni a sértegetéseit. Igyekeztem nem lerohanni, miközben lökte a sértegetéseit, a lenéző beszédet, a mindent, amivel belém rúghat, de nem aggódtam, én is tudok ám rugdalódzni. Vissza fogja ezt még kapni. Engem már tényleg nem igazán érdekelt Shane, lezártam a múltat és már nem rágódtam rajta, elengedtem és az érzéseim is elmúltak. Már új életem van. - Az üzlet és a barátság szinonimák - helyesbítettem a gondolatmenetén. Nem számítottam rá, hogy meg fog térdelni, de ezzel is csak közelebb került ahhoz, hogy megtoroljam a sérelmeimet. Penge élen táncol. Míg Rowan ugrált örömében, én szépen újra megnyomtam a gombot és fröccsent is a sav, de Travis időközben újra magához tért és elrántotta az örömében ujjongó Rowant előlem. - Már megint! - morogtam, majd zsebembe nyúltam és kivettem belőle egy lila-zöld rudat, amit eltörtem középen. Illetve meghajtottam, megtörtem, majd közéjük dobtam. - Gyere! - rántotta el Travis rowant és épp csak sikerült kirántania az épület ajtaján, mert a rúd nem sokra rá felrobbant és magával vitte a fél épületet is, a törmelékek pedig betemették őket. Mire kiásták magukat én már elmenekültem... - Mivel haragítottad ennyire magadra? - kérdezte Travis.
Cale láthatóan rosszul viselte az igazságot. Érthető... Csak, hogy a tényeken ez mit sem változtat. Mondanivalója elég vegyes volt, ám minden mondata szöges ellentéte volt annak, amit előtte mondott. Ezzel pedig nem tudok mit kezdeni. Vele ellentétben én sosem voltam őrült. Csak szimplán kiszámíthatatlan. Ő viszont maga sem tudja mit akar, ezért felnőtt hisztibe kezd, ami igen, többnyire gyilkolászásban, mások hibáztatásában és minden igazság letagadásában merül ki. Bosszantó. Viszont örülök, hogy a végén Gyda mellettem döntött. Pláne azok után, amik ma itt elhangzottak. Egy idő után inkább már nem is reagáltam Cale szavaira, hisz csak újra s újra ugyanazokat hajtogatta, én pedig nem fogom győzködni. Nem kér senki szeretetéből... Mégis itt van, mert bosszantja, hogy volt kedvese él és virul, ráadásul tagadja a közösen eltöltött éveiket, és bár tojik a fejére, és a halálát akarja, a nulla érzései ellenére mégsem képes megölni. Igen, valóban tudom milyen az, ha meg van a lehetőség, mégsem oltod ki a másik életét. Csak hogy én azt el is ismerem. Travis félkegyelmű, de mint látható nem reménytelen. Hibát hibára halmozott - de ki nem? - viszont attól még sokat köszönhetek neki. Cale szerintem csak fél. Mármint persze, hogy fél, de leginkább attól, hogyha el is jutnának odáig Shaneel, hogy egyáltalán rátudjon nézni a pasas, és esetleg még idővel lenne is köztük valami, retteg tőle, hogy a történelem megismételné önmagát. Mert ugyan most tagadja, de nem egy embertől hallottam vissza, hogy a bájos, első ránézésre Caleel szemben igen alázatos gorilla, úgy baszkodja a falhoz az ajtó mögött, és dugja véresre a seggét, hogy őt kéne dutyiba dugni. Komoly érzelmi kötődésre vall, ha valakit fizikai és lelki terrorban tartanak, még is inkább védi a kapcsolatuk, semmint fejvesztve meneküljön. Mert Cale védte... Amikor Shane véget akart vetni neki, vagy meg volt Cale lehetősége, hogy ott hagyja, nem tette. Sőt, még ő kapart érte. Igen... a többi kalandjuknak is híre ment, mivel... nem volt épp túl nagy titokban tartva. Én elhittem Calenek, hogy a fickó csak kihasználja, hiszen... ne már öreg, ezek szerint tényleg szarrá verhette sokszor. De ilyen az, ha az embernek sokáig nincs senkije, és aztán fél, hogy nem is lesz. "Nekem az nem kell. Csak összevissza beszélsz." Mintha csak egy gyerek toporzékolna, mert már túl idős a búcsú puszihoz. Közben meg milyen jó, mikor beveri a térdét, vagy szomorú. - Már akinek... - és itt legfőképpen rá célzok. Én nem bízom meg üzlettársaimban, a barátaimat pedig megválogatom. Persze felesleges is beszélnem, láthatóan úgy is csak saját maga visszhangját hallja a buggyant kobakjában. De legalább Travis megint résen volt. Nevetve koccantam neki mellkasának, ahogy elrántott. - Na mi van, te is magadhoz tértél? - kuncogtam. Már épp lemutattam a rudacskára és mondtam volna Calenek, hogy ez ismételten csak a gyávaságát bizonyítja, de arra már sajnos nem került sor. Nem mondom, hogy kellemes volt a landolás, se azt, hogy jó érzés volt, ahogy buksin talált egy-két törmelék, de... volt már ennél rosszabb is. Én meg mint mazochista... hát biztos nem fogok emiatt morogni. Ellenben, már a por végetti köhögésem közben elkezdtem röhögni, ahogy kimásztunk a törmelékek alól. - Látod? Pontosan erről beszéltem... Nem csak egy kibaszott hisztigép, de egy gyáva öregember is... Ráadásul borzasztó udvariatlan. Még csak el sem köszönt, hogy rohadjon meg... - húztam félre szám, miközben szépen felálltam és leporoltam magam. Terry biztos örülni fog. - Na mindegy... szerintem fogjuk mi még látni egymást... Ha másért nem, hát a drágája miatt... - vigyorgom, hajamból is kisöpörve a port és törmeléket, majd a törmeléken végig mászva, visszamegyek a kirobbant raktár ajtóhoz is. - Wuhúúú! Csokiii! - kiáltottam fel győzedelmesen és alaposan átnéztem mi a választék. - Már te is kezded? - morgolódtam, miközben kisétáltam egy ölnyi finomsággal a raktárból. Egyet pedig közben is majszoltam. - A veszett rókával sem kell balhézni, hogy neked essen. Na ő pont ilyen. Kár, hogy az emberek agyonlövése nem legális, mi? - vigyorgok. - Ó, jut eszembe az emberekről... Van egy telefonod? - nem ártana szólni a kutyusoknak, hogy van egy befogásra váró nyuszika.
Kezdőlap
A rejtély idővel meg lett oldva. Magam által... Azt viszont továbra sem értem, miért engem okol, amiatt, ami történt. Igen, feltámasztottuk, és? Nem lett halhatatlan, ráadásul elvileg egy szimpla doki, szóval tetőkön se tudna ugrálni. Még is idáig jött és hisztizik. Ez kb. olyan, mint, amikor a kisfiúnak tetszik a kislány, de ahelyett, hogy szemtől szembe megmondaná neki, inkább szemtől szembe lefejeli. Calenek nem az a baja, hogy él - legalábbis a mondanivalója minden mondatnál ezt erősíti -, hanem, hogy él, és bár úgy tűnik minden oké, Cale nem tud mit kezdeni vele, mert nem őt szereti, csak kezelni akarja. Ez valóban gáz, viszont nincs is hozzá semmi közöm.
