2015. Március 10. ~ Bratyó! (: Képzeld, ma megint megnyertem a tanulmányi versenyt!  : D : D  Még az a nagyképű Long se tudta megközelíteni a pontszámaimat, pedig azt hajtogatta minden nap, hogy most ő fog nyerni. Mert jobb, mint én, hát persze! Bár, ugyan ezt mondta tavaly is. És az előtt is.
Néhány napja megcsinálták az év eleji tudás felmérőt, meg az IQ tesztet. Azt mondják, hogy jóval az átlag felett állok a korosztályomhoz képest. Várj, leírom amit a papírra írtak:

Kognitív jelek: rengeteget kérdez, kíváncsi, érdeklődő, kiváló memória, rugalmas és gyors, összetett gondolkozásmód, élénk képzelőerő.
Szociális jelek: éretten, már-már felnőtt módjára gondolkozik, fejlett önkritika, inkább az idősebbek gyerekek társaságát keresi, mint a saját korosztályáét.
Verbális jelek: gazdag szókincs, szeret és jól olvas, hosszan fejti ki a véleményét, egész mondatokban válaszol.
Egyéb megjegyzés: remek nyelvérzék, anyanyelve- mandarin és a kötelező- angol mellett könnyen tanulja a szülő által választott spanyolt is. Otthon elsajátított nyelv: koreai.

Hát most mondd meg! (: (:
Ja és ja! Képzeld, azt mondták az oktatók, hogy nagy ember lehet még belőlem. Igazából jobban szeretnék „magas ember lenni”. De biztosan arra gondolnak, hogy olyan lehetek, mint amilyen apu is. Húúú, tudod, szeretnék olyan nagy ember lenni! Sok pénzzel, sok ismerőssel és hatalmas házzal, rengeteg szobával. Soha nem takarítanék, saját személyzetem lenne. És tartanék egy csomó olyan kutyát, mint ami nagypapinak is volt. Tudod azok a nagyfejű mamlaszok. Jaj meg az a pici ráncos.
Úgy hiányzik a papa…

2015. Május 22. ~ Ma volt az első kosáredzésünk. Nem is meséltem, választani kellett sportot, én erre gondoltam. Igazából csak kevesen voltak a csapatban, gondoltam nem lehet ez olyan rossz, legalább meglesz a csapatlétszám. A focisták és az úszok közül pedig nem kell kiszórni azokat akik igazán azt csinálnák. Azt mondta az edző bá’, hogy nagyon jók a reflexeim és a logikám, és mivel elkezdtem nyúlni, valószínűleg tényleg olyan nagy ember leszek, mint amit korábban a tanárok mondtak! Már, ha a magasságot vesszük természetesen, az a lényeg! : D : D Biztosan lekörözöm aput is. Bátyus, azt mondták, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Sportolónak kellene lennem és tudod, szeretem! Játék, de mégis egy hivatás lenne! Olyan nagy nevem lehetne, mint Michael Jordannek. Jó, lehet, hogy én nem lennék olyan magas, de ez nem jelent semmit! Az alacsonyabbak is lehetnek jó kosarasak igaz? Fú, és így pontosan beigazolnám, amit mondtak! : O Nagy ember lennék, híres, neves és megvehetném azt a házat! (: Tudod, ami három utcával feljebb van régi kapuval, hatalmas juharral az udvarán. Mit gondolsz? Talán felvetem apunak is.

2015. Július 26. ~ Apu nem volt elragadtatva az ötlettől. Azt mondta, hogy nem leszek egy megkergült kutya, aki rohangál a labda után. Bratyó, miért lennék emiatt kutya? : O Azok a sportolók is azok lennének? Kutyák? Pedig emberek nemzetek is hatalmas méltóságnak tartják őket. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, hogy elhiggye, ezt szeretném csinálni… talán ha a nagypapa itt lenne, ő tudna hatni rá. Megtiltotta, hogy külön edzésekre járjak, csak a kötelező testnevelés órákon vehetek részt, máskülönben jönnöm kell haza, hogy tanulhassak. Tegnap új könyveket vett, azt mondta, hogy az nem elég amit az iskolában kell használni. Nem ad megfelelő tudást, de majd ezek segíteni fognak. Hatalmas lexikonok, egyesével nehezebbek, mint egy-egy karom. Kaptam új szótárakat angolhoz és a spanyolhoz is. És úgy hallottam, hogy magántanáraim is lesznek…csak tudnám hova ez a nagy felhajtás. Mindegy, csak jó lehet, nem?
Remélem jól vagy (:

2015. December 22. ~ Rég írtam már, de lehet, hogy erre se fogsz válaszolni, de azért hátha. A szünet előtt megnyertem a matek és a történelemversenyt is. Kémia és biológia majd a karácsonyi szünet után lesz, szóval azt hiszem, megint csak tanulni fogok. Lassan többet tudok Európa és Amerika történelméről, mint a saját nemzeteméről. Mióta orientálódunk mi ennyire nyugatra? Na nem azt mondom, hogy nem érdekes, mert valóban az! Annyira mások azok az emberek. Fogalmam sincs, hogy hol vagy, de ha közöttük jársz, mesélnél nekem egy kicsit róluk? Milyenek? Rosszak? Szépek? Magasak? Tényleg picik vagyunk hozzájuk képest? Sokkal „sárgábbak”? Tudod a tv nem adja úgy vissza.
Hazajössz karácsonyra ugye, bátyó? : O Készítettem neked ajándékot, szeretném odaadni. Azt se tudom, hogy milyen címre küldhettem volna, hát nem postáztam, hogy karácsonyra odaérjen. De hova is? Személyesen átadnám…

2015. December 25. ~ Boldog karácsonyt, Bratyó! Már megint, mint minden nyomorult évben, itt van Kína apraja nagyja. Kicsitől a nagyig, mindenki, aki számít. És míg mindenki eszik-iszik, mulatozik, én tanulok. Apu kivett az iskolából, azt mondja felesleges időhúzás, nem nekem való. Fogadott mellém minden tárgyból tanárt. A legjobbakat Kínában. Szerinte. A barátaimat már nem láttam hetek óta. Ha keresnek, azt kell mondanom, hogy most nem érek rá arra, hogy kimenjek hozzájuk mert tanulnom kell.
Elfáradtam. Azt hiszem, már nem tudok mit tanulni… nem tudom mit kezdek ennyi tudással.
Mindegy is, remélem jól vagy... várlak haza!
Han.

2016. Április 15. ~ Nem tudom mit csináljak. Apuval nem lehet kommunikálni, mindent akar, semmi nem elég, amit csinálok. Pedig már nem tudom mit tehetnék ezen kívül. Jöhetnél már haza! Túl sokat várnak, szerintem bele fogok ebbe bolondulni. Tiltanak folyamatosan mindentől és mindenkitől, szerintem… szerintem apu becsavarodott. Nem normális amit csinál!
Kezdek tartani tőle. Félek, Tao! Hol a picsában vagy?

2016. Október 8. ~ Megtalálta a telefonomat. Teljesen elment az esze, ne tudd meg mit meg nem küzdöttem azért, hogy visszaszerezzem legalább a kártyát belőle. Bratyó, gyere értem, vigyél el innen, mert….

2017. Augusztus 12.  ~ Találkozunk még valaha? Számítok még neked valamit? Életben vagy egyáltalán? Mi történik itt?

2017. November 6.  ~ Tao? Ugye nem hagysz magamra?

2017. November 9. ~ ???

2017. November 9., nem létező szám ~ ???

2018. Március 10. ~ bejövő hívás, ismeretlen szám.


- Han! – dörren lentről apjának erőteljes baritonja, mire ő összerezzenve, egészen félősen húzva össze magát, teknősként vonja be a nyakát vállai közé. Füléről eligazítva felsőjének kapucniját hagyja abba a hátizsákjában való matatást. Tekintete gyanakvón, egészen rettegőn villan meg a sötétben, nem rejtve véka alá félelmét, miszerint tart attól, hogy minden egyes, még a leghalkabb kis nesz is, amit eddig vert a szobája falai között, gyanússá válhatott a családfő számára. Vagy talán pont a nyomasztó csend az, ami feltűnő lett?
Az utóbbi időkben tanúsított szófogadásával, szorgalmas, akár éjszakákba nyúló folyamatos tanulásával, a „tanárok kitüntetett figyelmének” hála sikerült egyfajta bizalmat kialakítani a szülei irányába, így azok szépen lassan elkezdték mellőzni az örökös ellenőrizgetést. Talán elkényelmesedett ebben? Óvatlan lett?
- Remélem ágyban vagy!?
- Igen, apa! – vágja rá reszelősen, leheletnyit bizonytalanul. Válaszát pár másodpercnyi bizonytalan csönd követi, hogy aztán valamivel közelebbről, minden bizonnyal a lépcsőfordulóból csendüljön fel újra az apja hangja.
- Holnap a társadalomismeret tanárod egy órával korábban jön, el ne felejtsd úgy állítani az órádat! Anyáddal nem leszünk már itthon, szóval maximális odafigyelést várok tőled! Ne okozz nekünk csalódást…
- Nem fogok! Nem fogok – ismétli el még egyszer, immáron sokkal halkabban, annál inkább az előtte lévő táskának és annak szegényes tartalmának, mint másnak. Néhány röpke percig még fülel, akárcsak egy csepp kis állat, ragadozójának hollétét ellenőrizve, s kidugva fejét a szekrényének takarásából, vékony réssé szűkített szemekkel pislog az ajtó alatti rés irányába, így ellenőrizve a kint egyre halványuló fényeket. A szobája előtti folyosó aranyló fényeinek kihunyását követi a hatalmas nappalié, valamint a további helyiségeké, mikor is halk, dallamos kopogással szűnik meg a maradék kis zaj is, amit a személyzet tagjai vernek házuk falai között.
Ajkait benedvesítve, megszüntetve ezzel a kellemetlen, cserepesedettség fájó érzését bújik vissza eddigi biztos rejtekébe, hogy a már eltett pénztárca, telefontöltő, iratok, nadrág és alsógatya mellé be tudjon dobni egy plusz felsőt is, amolyan „vészhelyzet esetére”.
Fogalma sincs arról, hogy mit hoz neki az elkövetkezendő néhány nap. Az idő, míg Pekingből Manhattan-be ér. De már összességében az bizonytalan számára, hogy tényleg elfog érni odáig? Az apja hagy neki lehetőséget a szökésre, ha már nagy nehézségek és küzdelmek árán ki tudta játszani az öreget anélkül, hogy az észrevette volna a bankszámlája összegének csökkenését, mire szert tett egy csak oda repülőjegyre?
Két héttel ez előtt, torkában hatalmas gombóccal ült le a számítógép elé, hogy véglegesíteni tudja a foglalást… mindenre fel volt készülve, még arra is, hogy az örege rárúgja a szoba ajtaját, amiért a telefonja, számítógépei vagy éppen a titkára jelzi a hiányzó összeget. Csupán a véletlennek tudta be akkoriban, hogy se aznap, se másnap, de mind idáig egyszer se került szóba, hogy hova lett az a bizonyos – az apja számára amúgy piti pénzösszeg a kártyáról? Pont emiatt igyekszik sokkal alaposabb lenni a továbbiakban, hiszen ha valaki, hát ő nagyon jól tudja, hogy ez sokkal inkább vihar előtti csend, mint egy jól véghezvitt terv befejező lépése. Amolyan „valami nincs rendben” érzés keríti hatalmába minden egyes lépése és mozdulata után, és ez bizonyára így lesz egészen addig, míg el nem jut a reptérig… vagy azon túl, hiszen ott is várhatnak rá még meglepetések.

Pánik…
Egyre sűrűsödő levegővétellel, gyors léptekkel iszkol a házuk betonkerítésének árnyékában, amit csak életlenül, vagy alapjában véve sehogy se vesz a kamera, hiszen a szabályok rájuk, nagy nevekre is vonatkoznak. A betelepített kamerák nem vehetnek egy métert se a közterületre nyúló részekből. Épp ezért a kerítéscsoda erre eső részét leárnyékolják ezek a bizonyos szabály övezte határok, számára lehetőséget adva a szabadulásra. Mintha csak egy fogoly lenne, méghozzá egy szörnyű, hamis vádakkal kelepcébe zárt szerencsétlen, már-már a paranoia szélére kerülve küzd meg a szabadulás és a menekülés gondolatával. Csak a testvérét akarja látni. Taora van szüksége, másképpen biztos abban, hogy teljesen becsavarodik az apja zsarnoki mivolta, teljesítményt hajhászó szigora alatt. Nem az ő világa az, amit remegve igyekszik a hatalmával leverni rajta.
Han pedig bár tudja, hogy mennie kell, mégis fél a következményektől. A lebukástól és attól, hogy mit kaphat ez esetben. A szíve nyugatra húzza… el innen, minél messzebb, még ha jelen állás szerint nem is lát jövőt a saját maga történetében.
Kétségek ugyan úgy felmerülnek benne még most is, hogy léptei már réges-régen egy taxi felé viszik őt. Mi van ha Tao hazaküldi, elvégre mind eddig egy szót se szólt neki a tervéről? Miért akarna a nyakába koloncként egy 17 éves gyereket? Azt se tudja, hogy megfogja-e ismerni annak fényében, hogy az elmúlt közel öt évben majdnem a duplájára nőtt... Arca megváltozott, elveszítette a kölyökkorának lelkesedését és azt a gyermeki bájt, ami az övé volt. Amire a testvére minden bizonnyal a mai napig emlékszik. És bár tény és való, a szíve erősebb, mint a józan az esze és ép elméje, viszont folyamatosan játssza vad, viaskodó viadalát az érzéseivel.
De mit tehetne, ha ez esetben is csak magára számíthat? Mert nincs bajtársa, nincs senkije, aki a bajban mellette állhatna és támogatná. Ő meghozott egy döntést. Már csak az a kérdés, hogy helyes ez a döntés, vagy elbukik?

Zsebében rezzen a telefon.
Nem állította vissza már hosszú-hosszú hónapok óta a hangerőt rá, hiszen minek? Nem hívja őt a kutya se, szökő évente egyszer-egyszer Tao, ahhoz pedig nincs szükség csengőhangra, hogy a mindig zsebében rejtőző készülék zúgását megérezze. Most viszont fogalma sincs, hogy mi tévő legyen, mikor a kijelzőn megpillantja apjának telefonszámát. Gyomra görcsösen rándul össze, mellkasának fájdalmas szorítása jelzi, már megint rossz volt. Szabályt szegett, ellent mondott az apai szigornak, csalódást okozott, amiért annak rendje és módja szerint büntetés jár.
De egészen biztos? Büntetésre kell számítania itt az ország peremén, orra előtt a légi utas kísérő hölggyel, ki elegáns, csinos megjelenésével és biztató, jószívű mosolyával nyújtja kezét a jegyért, hova is kell ültetnie Hant? Pont itt kell attól tartania, hogy felszállás előtt alig fél órával az apja nyakon csípi?
- Csak így egyedül? – kérdése talán jogos, noha a korával nem lehet tisztában, de ettől függetlenül csekély éveket megélt lényéről az arcvonásai gyakorlatilag ordítanak, mind azok ellenére is, hogy szeméből már réges-régen hiányzik az a fény, ami egy vele egyidős gyerekében illene, hogy ott legyen. Telefonjának kijelzőjére vet még egy lopott pillantást, mintha abban reménykedne, hogy az öreg megunva a várakozást bontja a vonalat, mégis ő kényszerül arra, hogy elsötétítse a képernyőt.  
- A családomhoz megyek – vágja rá gondolkozás nélkül tömören, őszinte felhanggal. A nő úgyse kér kielégítőbb választ, elvégre nem az ő feladata meginterjúvolni az utasokat, hogy ki miért tart merre és miért nincs mellette senki más? Másrészt pedig így is a létező legnagyobb igazat mondta, hiszen Tao is a családja tagja. A családja.


Az utat közel 20 órásnak harangozta be már a jegyiroda is, mikor vásárolt. Ebből a Dallasi átszállás szimplán két óra, mikor lehetősége van arra, hogy valamelyest kinyújtóztassa elgémberedett csontjait, s a másik géphez haladva, a reptér hatalmas üvegablakain keresztül szemlélhesse szabadságának legelső állomását. Nem tervez, nem gondolkozik… orra és szája előtt szennyezést szűrő maszkkal, fején baseball sapkával halad a tömeggel a Manhattanbe tartó gép irányába, ez idő alatt fogalmazva meg az üzenetet, amivel Tao tudtára szeretné hozni érkezését.

~ Küldtem neked egy elég fontos csomagot. Ne kapj szívbajt, jó kis vámot szabott ki rá az adóhatóság. Eltudnál ugrani érte a nap folyamán? Elvileg este 7ig lesz átvehető, elkallódott az e-mail. Ne haragudj, hogy gondot okozok.
cím: 5500 Skyway Dr #120, Manhattan, KS 66503, Egyesült Államok”

UPD.: remélem, örülsz majd neki! ~

Már csak az a kérdés, hogy ő miként fogja megélni a helyzetet? Mi fog történni akkor, mikor meglátja őt? Egyáltalán el fog menni érte? Elég fontos neki egy egyszerű „csomag” az öccsétől ahhoz, hogy bárhol is legyen, tegyen egy kitérőt a reptérre?

És minden bizonnyal igen. Tao magas, szikár alakja a vámmal foglalkozó pultoknál, szinte kimagaslik a tömegből, ezzel megkapva azt a választ, amire évekkel ez előtt rákérdezett, miszerint tényleg annyival alacsonyabbak ők ázsiaiak a nyugatiaktól? Hát nem… nem mindenki. Remegő térdeit kínok kínján képes csupán szilárdan tartani anélkül, hogy megadva magát egy nagyobb erőnek, leguggoljon a repülőtér kellős közepén, egyféle pánikkal szembesítve magát azzal, hogy vége… talán már nem kell elviselnie a továbbiakban az apját. Mert egy újabb, egy jobb és szebb, élhetőbb világ nyílik meg előtte azzal, hogy a bátyjával lehet.
Jókora sóhajjal rejti el kezét bő nadrágjának zsebébe, s puha léptekkel, fején igazgatva a baseball sapkát közelíti meg az idősebb Xia-t, hangjának meglepő mélységével szólítva meg őt.
- Erre a csomagra vársz, ugye?...