Seraphine: burning ones, flaming, glowing and shining snake.


Kedves és barátságos teremtés, olykor talán már túlzottan is közvetlen, de ő ezt gyakran nem veszi észre, mert számára természetesen hat egy ölelés, egy kedves szó, vagy éppen egy arcra adott puszi. Talán részben ennek köszönhető az is, hogy könnyedén megtalálja a közöshangot a kisbetegeivel is, hiszen mindig boldogságtól sugárzik az arca, cserfes és bolondos is. Próbál boldogságot és reményt csempészni a gyerekek szívébe. Ha van egy kis ideje, akkor mindig kapható egy kis játékra, aminek általában az lesz a vége, hogy eljátssza mennyire szomorú amiért ma se nyert. Persze olyankor mindig vigasztalják őt, hogy aki a kártyában nem szerencsés, az a szerelemben az – még ha mostanában ő nagyon nem ezt érzi -. Mostanában egyre kevésbé rohan haza, inkább a meghallgatja a gyerekek álmait és vágyait, ha pedig tudja, akkor néha éjszakába nyúlóan rajzol, hogy legalább így valóra váltsa őket. Természetesen a vezetőség soha nem nézte ezt jó szemmel, mert meg kellene tudnia tartani a két lépést a betegektől, de mivel a szülők, hozzátartozók általában kedves szavakat rebegnek róla, így eddig egy-egy orra koppintáson, morcos pillantáson és szón kívül nem kapott mást.
Talpra esett és határozott. Általában pontosan tudja, hogy mit akar és mit is gondol, az ellenkezőjéről meggyőzni olykor pedig felér egy olyan kísérlettel, mintha csak egy vadlovat szeretnél két pillanat alatt megszelídíteni, így ha nincs több időd, akkor ne is igazán várd el, hogy meggondolja magát. Na jó, azért ő se teljesen reménytelen eset, néha lehet szerencséd, mert ő képes beismerni azt, ha tévedett vagy hibázott. Szerinte a hibáinktól leszünk igazán esendők és szerethetők is, hiszen senki se tökéletes és a hibáink által megmutatkozik az, hogy milyenek is vagyunk valójában.
Családja és a barátai körében eléggé szókimondó. Szemrebbenés nélkül a szemedbe mondja, ha egy vadbarom voltál, vagy éppen mekkora idióta is vagy, mennyire ostobaságot tettél, vagy készülsz tenni. Nem, nem gondolja azt, hogy mindenkinél mindent jobban tudna, egyszerűen csak úgy érzi, hogy jobb az őszinteség, mint a mézes-mázos habba csavart hazugság, vagy finomított verzió. Ahogyan néha azt se érti, hogy az emberek miért nem látják azt, ami az orruk előtt van, pedig ő is gyakran ebbe a hibába esett már élete során, még ha ez soha nem ismerné be, mert igazán nincs is tisztában vele.
A barátaiért bármire képes lenne. Ő tipikusan az a barát, aki csak annyit kérdezne, hogy ásót vigyen-e, ha az éjszaka közepén hívja az illető – persze ez személyfüggő is, mindenkitől azért nem kérdezné meg-. Képes ott hagyni a partikat, a családját, a vőlegényét, de akár kimászni a jó meleg ágyból is kisebb morgolódás közepette, hogy ott legyen annak, akinek szüksége van rá. Remek hallgatóság, de akár simán ücsörög is melletted, ha éppen a némasági fogadalmadat élnéd, mert úgy döntöttél beállsz valamelyik szerzetesrendbe. Ha szeretnéd, akkor ő megölel, vagy nyugodtan a fejedet ölébe hajhatod, miközben ő gyengéden cirógatja a kobakodat, mintha azzal minden gondot képes lenne elűzni. Ő melletted van a legjobb és a legrosszabb pillanataidban is, hogy összekaparjon és újra visszarángasson az élők közé.
Néha túlzottan el tud merülni a gondolataiba, annyira hogy akár hosszú percekig híheted azt, hogy nagyon koncentrál arra, amit mondasz neki, valójában pedig egy árva szót se hallott meg a mondandódból, mert annyira elmerengett. Ilyenkor könnyedén zavarba jön, miután visszakérdezett. A bókokat a mai napig nehezen tudja kezelni, zavarba jön és inkább úgy néz a másikra, hogy tuti agyalágyult, ezért beszél zöldségeket. Kicsit szétszórt és egyáltalán nem rendmániás. Simán megfőz neked egy hétfogásos menüt, de jobb ha utána arra készülsz, hogy neked kell összetakarítanod, mert utál takarítani legyen szó a konyháról, vagy a lakás többi pontjáról. Ilyenkor jön úgy egy félnapnyi szenvedés, majd utána pillanatok alatt rendbe szedi a lakást, ha már minden kötél szakadt.
A félelmeiről ritkán beszél, főleg, hogy olykor siket fülekre talált vele, pedig néha még mindig fél egyedül maradni a lakásban. Talán emiatt se siet haza a kórházból, főleg, ha tudja a párja nagyon későn fog hazaérni. Azóta már mondhatni jól van, vagyis vannak emlékek, amik kicsit homályosak, de az amnéziájával nem igazán foglalkozik, hiszen nem befolyásolja a hétköznapi életét. Sokszor azt se tudja, hogy milyen emléke hiányzik, amíg egy hang, egy íz, esetleg egy szófoszlány vagy érintés nem emlékezteti egy homályossá vált képkockára az elméjében. Ha megosztja a vőlegényével eme foszlányokat, akkor ő mindig örömmel egészít ki úgy, ahogy az kedvére való lenne, hiszen bármit megtenne azért, hogy Rhett emlékét teljesen kitörölje kedvese elméjéből. Gyűlöli a férfi puszta létezését is és azt, hogy milyen szoros, elszakíthatatlannak tűnő kötelék van közte és Fifi között.  Ezt pedig csak tovább rontotta az is, hogy a bajban Fifi nem a segélyhívót hívta vagy őt, hanem Rhettet próbálta meg elérni… Hiába érzi olykor, hogy valami sántít egy-egy történet, mert mégis könnyedén elhessegeti eme érzést, gondolatot, hiszen miért hazudna az a férfi, akivel már majdnem összeházasodtak , csak közbe szólt a betörés és a baleset? Ugyanakkor ő az, aki jelenleg mindig elodázza az esküvő említését, eltereli a gondolatot róla, mintha már nem is lenne abban biztos, hogy hozzá akarna menni ahhoz, aki gyűrűt húzott az ujjára.
A leleteken minden rendben van, de a keze még is olykor megremeg, amit titkol a környezete elől is. Nem tudott még rájönni arra, hogy a félelem és a túlzott stressz szokta előcsalogatni. Emiatt pedig retteg, hogy egyszer ott kell hagynia a kórházat, mielőtt egy ártatlan csodának miatta esne baja…

- Jó reggelt! – mosollyal az arcán sétált be a konyhába, ahol a hangzavar ismerősen hatott számára és az elmúlt hónapok alatt gyakran hiányolta is, míg távol volt az otthonától. Alig, hogy kiszúrt egy ismeretlen arcot az asztalnál ücsörögve egy pillanatra megtorpant és úgy pillantott végig a családján, mint aki nem biztos abban, hogy jó lakásban tartózkodik.
- Ő ki? – bökött ujjával a férfi felé és csípőjével neki dőlt a konyhapultnak, de ügyelt arra, hogy ne legyen útban édesanyjának, aki serényen készítette a reggelit, mintha csak egy hadseregre főzne. A bátya lustán emelte rá a pillantását és látta miként méri végig, de nem értette, hogy most meg mi a baja. Lehet a top rövid volt, ahogy a nadrág is, de attól még minden fontosabb testrészt takart. Még is mit kellene hordania!? A testvére pillantására megforgatta a szemét, mire ő válaszul a drámaian tökéletesre fejlesztett sóhajának hangot adva végül beavatta a húgát, hogy kicsoda is Rhett és lenyelte az epés megjegyzését, amit húga öltözéke csalt volna elő belőle. Fifi kicsit felvonta a szemöldökét, alaposan végigmérte a férfi vonásait, majd édesen elmosolyodott, miközben közelebb libbent az illetőhöz és lehuppant a mellette lévő üres székre. – Szóval te vagy az az ökör, aki nem találta meg időben azt, hogy miként kell elfutnia a másik irányba, így megnyerte az ütődött bátyámat. Nem irigyellek, nem lesz könnyű dolgod, hogy életben tartsd. – hangja nem volt gúnnyal teli, inkább együttérzően és őszintén csendült, majd egyszerűen közelebb hajolt és puszit nyomot az idegen arcára, mintha csak nem is most látta volna először. – Sok sikert és üdv a családban! – amilyen hirtelen leült, olyan hirtelen pattant is fel, hogy dudorászva elvegye a tányérját, amire édesanyja időközben a reggelijét pakolta és magára hagyja a díszes társaságot, hogy a szobájába visszaérve egyszerűen bekuckózzon és a tévénézés közben elfogyassza a mennyei lakomát.



Soha nem hitte volna azt, hogy egyszer pont őt fogja hívni amiatt, hogy érte kellene jönnie a világvégére az éjszaka közepén, mert túlzottan is jól sikerült az egyetemi buli és az, hogy Liával úgy döntöttek kiengedik kicsit a gőzt. Kicsit ugyan utólag, de meg kellett ünnepelni azt, hogy végre ő is betöltötte a huszonegyet. A testvérét még se hívhatta, ahogy a szüleit se, Rhett pedig szép lassan az elmúlt évek alatt tényleg olyanná kezdett válni, mintha mindig is ehhez a családhoz tartozott volna.
Ereiben ott lüktetett az alkohol, miközben tudatára kellemes ködként telepedett rá, hogy még kevésbé tudja uralni gondolatait és tetteit, pedig a bátya szerint már így is túlzottan szabad szellem és Isten óvja azt az embert, aki egyszer részegen fogja összekaparni őt. Hallotta, hogy miként mondja a férfi azt, hogy halkabban, miközben a szobája felé próbálta terelni, de ezzel csak azt érte el, hogy újra nevetésben törjön ki. A férfi keze sietve siklott a szájára és aggódva pillantott körbe a sötét lakásban. Csend honolt az egész ingatlanban, vagyis majdnem, mert egy horkolás újra és újra megtörte a házban lévő síri csendet. Valamelyikük sóhajtott, vagy talán mind a ketten annak köszönhetően, hogy nem buktak le.  Pimaszul kihasználva azt, hogy a horkolás elvonta a férfi figyelmét könnyedén szabadult ki az őt tartó kezek közül, még ha kicsit botladozva is, de ismét csípőjét ringassa és úgy táncoljon, mintha ő még mindig hallaná a zenét, amit egyébként alig hallhatóan dúdolt is, pedig már jó ideje maguk mögött hagyták a buli színhelyét. A férfi sietve kapott utána, amikor majdnem megbotlott a saját lábában és mintha bosszús morgást hallatott volna. Fogalma sem volt arról, hogy pontosan miként vagy hány perc alatt is jutottak el a szobájába, ahol a félhomályban próbálták kikerülni a széthagyott holmikat, míg nem megbotlott valamiben és magával rántotta a férfit. Fájdalmas nyögés szalad ki ajkai között és sietve próbálta arrébb tolni a másikat.
- Agyon nyomsz. Baszki. – szavak önkénytelenül buktak ki ajkai között, miközben elkövette azt a hibát, hogy felpillantott a férfira, akinek túlzottan is közel volt az arca az övéhez. Nem tudta, hogy miért is teszi, de egyszerűen megcsókolta. Talán egy pillanatra viszonzásra is lelt, de mire igazán felfoghatta volna az elméjét ellepő ködön át, hogy mi is történik addigra már az ajtóban állt Rhett. Az ablakon át beszűrődő holdfényben látta miként túr a másik a hajába, de mielőtt igazán bármiféle működésre bírhatta volna a fogaskerekeket a fejében, addigra az ajtó becsukódott, ő pedig ott maradt összegömbölyödve az ágyon egyre elnehezedő pillákkal, míg az álom egyszerűen érte nem jött.
Vajon emlékszik még arra, hogy másnap pontosan úgy ültek az asztalnál, ahogy az elmúlt évek alatt tették? Ennek köszönhetően úgy érezte mintha az egész csak egy ábránd lett volna, amit az ereiben tomboló alkohol varázsolt volna csak élethűvé. Olykor egy-egy falat között lopva pillantott felé, mint aki bárféle jelét kutatja annak, hogy nem csak a képzelete szüleménye volt az a bizonyos csók, de még egy szoborról is könnyebb lett volna bármiféle érzelmet leolvasni, mintsem a másikról. Úgy ült ott, ahogy mindig is tette és pontosan annyira könnyed volt a beszélgetés a férfiak között, mint máskor. Ez pedig még inkább összezavarta az amúgy is a tegnap estét nyögő elméjét. Talán tényleg túl sok volt az alkohol. Ezeknek köszönhetően pedig úgy érezte, hogy esélyesen egyik férfi se venné észre, ha ismét nem ülne ott közöttük a reggelijét fogyasztva.  



Nem érti, hogy mit keresel ott, hiszen pontosan tudja, hogy valaki vár téged odahaza, de ő még se küld el, hanem csak arrébb lép az ajtóból, hogy beengedjen. Ott ül az aggódalom a pillantásában, miközben követ téged bármerre is mész a lakásában, hiszen mindig is ezek voltatok. Az elmúlt évek alatt mindegy volt, hogy neki vagy neked volt szükséged a másikra, mert pontosan tudtátok azt, hogy az életetekben egyetlen egy ajtó mindig is nyitva fog állni, hiába akarnák mások mindenféle lakattal zárva tartani. Csendesen ül le melléd, miközben a pillantása azt súgja, hogy beszélj, ő itt van. Még ha továbbra se érti, hogy milyen szellő is sodort téged ide az éjszaka közepén, vagy miért is alkoholban úszó a leheleted. Hiába látja, hogy tudatodnál vagy, attól még érzi, hogy már megfordultál egy bárban, mielőtt itt kötöttél volna ki. Sietve pillanat le maszatos kezére, hiszen ismét rajzolt, ahelyett hogy aludt volna, de még se törődik azzal, hogy vajon mit fogsz szólni hozzá, mert tudja, hogy talán még azoknál is jobban ismered, akiknek köszönhetően hajdanán meglátta a napvilágot. A megannyi titok, a megannyi üzenet, ami összeköt titeket az elmúlt évek történéseinek forgatagában, most is ott lappang kimondatlanul.
Percek vánszorognak, mígnem keze automatikusan siklik az arcodra, hogy gyengéden megcirógassa, miközben a legbékésebb mezőket idéző szempárban ott a néma kérlelés, hogy mond el mi bánt, mi emészt, hiszen fáj így látnia. Érzi, ahogy idővel kezed kezére siklik, majd ajkadhoz emeled, hogy tenyerébe csókolj, amit nem ért és meglepettség ott játszik arcán, de mielőtt még igazán reagálhatna rá megérzi forró ajkad az övén és míg talán hajdanán első szavai között tanulta meg kiejteni azt, hogy „nem”, most még is úgy érzi tökéletesen elfelejtette miként is kellene megformálni azt a három betűből álló szót. Hagyja, hogy magadhoz vond és enged a kísértésnek, miközben kezed úgy vándorolja be a testét, mintha csak egy régóta áhított kincsre bukkantál volna. Egyszerűen csak hagyja, hogy nevéhez hűen ő legyen a kísértés kígyója, mert a lelke minden porcikája ezt akarja, hiába tudja, hogy soha nem lehetsz övé. Abban a pillanatban valahogy ez még se számít. De aztán ahogy ott fekszik karjaid között, érzi a lelkébe maró bűntudatot, hogy mit is tett és miként is lettél hűtlen miatta, még ha nem is ő tette meg az első lépést, de ő akkor se küldött el, pedig azt kellett volna tennie. Tudja, hogy mit kell tennie, de még is utolsó pillanatig húzza az időt, mert ki akarja élvezni minden pillanatát annak, hogy magadhoz vonod, ahogy ujjaiddal bőrét cirógatod és apró csókot lopsz tőle, aztán a hajnal megérkezik az első napsugarakkal, mire lehunyja a szemét, hogy erőt gyűjtsön a rá váró feladathoz. Ez a helyes. Nem lehet ő a fekete bárány, aki a boldogságod útjába áll, hiszen talán szép lassan te is bánni fogod a történteket, ahogy az alkohol egyre inkább elpárolog a szervezetedből. Vőlegény vagy. Hamarosan megházasodsz. Pontosan tudja, hogy hány nap van addig. Egyszerűen csak tudja.
- Hiba volt. – úgy pereg le ajkáról ez a két szó, mintha ez lenne az igazság, miközben az ágy szélén ül. Hangja határozottan csendül, mert nem lehet ő az, aki boldogságot útjába áll. Aki miatt hátat fordítasz annak a nőnek, akivel az életedet le akarod élni. Meg kell tennie, még ha úgy is érzi, hogy a szívét lábad elé hajítja, hogy áttapos rajta kifelé menet és talán örökre egy részét cipőd talpához ragadva magaddal vidd. Sietve hagy magadra az ágyában, hogy a fürdőbe menekülve lemossa magáról a bűn minden jelét, vagy csak elrejtse a víz árnyékában a könnyeit, miközben te magad mögött hagyod a lakását.



Úgy ül mosollyal az arcán a tömegben, mintha már elfelejtette volna azt, hogy milyen érzés elveszni karjaid között, mintha csak annyira egyszerű lenne kitörölni annak az estének az emlékét. Ohh, de miként is tehetné meg, miközben ott ül a vállain néma sikolyként a veszteség árnya, mert míg te egyszerűen elsétáltál, addig ő nem tehette meg, mert ott hagytál neki egy kéretlen ajándékot. Emlékszik, hogy keze úgy remegett meg a félelemtől, mint a menyasszony keze az izgatottságnak köszönhetően, amikor a teszt pozitív lett. Még most is fojtogatja őt ez az emlék és felemészti a titok, amelyről soha senkinek se beszélt. Nem tudta, hogy mit kellene tennie, vagy éppen kihez is fordulhatna segítségért, akivel nem hozna bajt a fejedre, így inkább hallgatott, miközben a sors, még ha kegyetlenül is, de megoldotta a dilemmáját. Ajkait összepréseli, hogy elnyomja sikolyát miközben a pár nappal korábbi vetélés emléke megelevenedik elméjében, mintha csak ezzel is emlékeztetni akarná az élet, hogy nincs már ami hozzád kötné, így hát szépen tegye a dolgát és támogasson téged eme napon. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. A csábítás kígyója mindig megbűnhődik, ő pedig olyan árat fizetett azért a botlásért, amit soha nem lesz képes elfeledni.  
Hallja ajkadról leperegni azt a bizonyos szót, aminek köszönhetően ajkába harap és legszívesebben talán elrohanna, nem érdekelné, hogy miként néznének rá az emberek, de még se teszi. Nem ronthatja el a napodat, így csak ül és mosolyog, miközben a felszín alatt némán zokog és gyászol, majd a felszínen tapsol és ujjong a többiekkel együtt, amikor kimondjátok a boldogító igent. Egyszerűen letörli a gyász, az elengedés könnyét, ami mások számára csak úgy tűnhet, hogy a meghatottság csalt elő, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Hogy aztán idővel szép lassan minden visszaálljon a megszokott mederbe köztetek.  




Pontosan tudja, hogy Ryan megint ki lesz bukva, egy újabb litániát kell meghallgatnia a késése miatt, de valahogy még ez se tudja elrontani a jókedvét. Csodálatos napja volt a munkahelyén, az egyik kisfiú ma végre hazamehetett. A leleteivel minden rendben volt, meggyógyult, viszont a búcsú nem maradhatott el. Egy utolsó játék mindenkinek kijár. Még mindig mosoly kúszik arcára, ahogy a kedves emlék eszébe jut, amiből végül egy fura nesz rántja ki, ami lentről érkezik. Sietve megy a korláthoz, hogy lepillantson, mert úgy tudja egyedül van és a vőlegénye biztosan nem toppanhatott be. Ő éppen tartja a frontot a próbavacsorán, amiről oly elegánsan vagy már 15 perce késik. Mintha csak nem is ő készülne napokon belül férjhez menni.
Látja az árnyakat, hallja a suttogásukat, mire sietve csúszik a korlát mögé. Agya lázasan kattog, hogy mi tévő legyen, hiszen kik ezek és mit akarnak? Betörtek hozzájuk? Más magyarázatot hirtelen nem lel. Próbál nesztelenül és hangtalanul négykézláb visszamászni a hálóba, hogy menedéket leljen, míg ki találja mit is kéne tennie, de aztán sietve jut eszébe az ágyon felejtett táska és a benne lévő telefon. Reméli, hogy még van ideje, hogy magához vegye a készüléket és azzal együtt elbújjon a szekrényben.
Hallja a közeledő lépteket, miközben a keze megremeg, mint egy szélben ringatózó virág. Sietve keresi ki az ismerős számot, amit már akár fejből is könnyedén képes lenne elmondani, ha bárki kérdezné.
Hiába várja a választ, mert nem érkezik. Sietve emeli a készüléket a füléhez, de a szám nem cseng ki. Legszívesebben sikítana, földhöz vágná azt, amiért ő megint magára hagyta. Nem érti, hogy az elmúlt évek alatt miért épül be egyre gyakrabban, inkább csak olyan érzése támad az egész miatt, mintha Rhett kerülné őt, még ha az okát nem is érti. Nem is gondol abba bele, hogy az egész nem sokkal az után kezdődött, hogy közte és Ryan között kezdett komolyabbra fordulni a dolog. Helyette inkább még az is megfordul elméjében, hogy talán az omladozó házassága elől menekül Rhett a munkájába és talán neki nincs is igazán köze az egészhez.  Végül mire pontosan azt tenné, amit elsőre is tennie kellett volna, hogy a segélyhívót hívja, addigra már késő, mert alig nyomja le a gombot, amikor rátalálnak a szekrényben, mert azt hiszik ott megtalálhatják a széfet. Az események összefolynak elméjében, emlékszik még arra, hogy felrángatják, hogy faggatni kezdik, de ő fél és retteg tőlük, hiszen annyi szörnyűséget hallani a hírekben, vagy éppen a kórházban is, hogy mik történnek az emberekkel, így csak hebeg-habog, mint aki elfelejtette miként is kell beszélni. Aztán egyszer csak sietve harap bele az őt tartó kézbe és mélyeszti a tűsarkat az illető lábába, aminek köszönhetően kiszabadul és esélye van elrohanni, de a tűsarkaival megcsúszik és elveszti azt egyensúlyt. Elvágódik, a fejét a korlátba üti és pár lépcsőfokot gurulva úgy áll meg a lépcsőn, mintha csak egy kiterített szőnyeg lenne.
Fogalma sincs arról, hogy pontosan mennyi ideig feküdhetett ájultan, mire a vőlegénye végre megérezte, hogy baj van  - legalábbis szeretné azt hinni, hogy így volt és nem a bosszúság vezérelte haza, még ha tudja is, hogy utóbbi az esélyesebb - és otthagyta a próbavacsorát, hogy megkeresse az eltűnt Fifit. Ami kicsit talán úgy tűnhetett, mintha csak már most megszökött volna az esküvőjéről, amire azóta se került sor, hiába is épült már fel teljesen. Ha szóba hozzák, akkor mindig kitér és kitalál valamit, hogy miért is nem alkalmas most az idő bepótolni az elmaradt eseményt. Ő maga se érti, hogy mi változott meg, de míg akkor örömmel hozzá ment volna a vőlegényéhez, addig most valami nem engedi, hogy átlépje azt a határt. Mintha a bizonytalanság a balesettel együtt beköltözött volna a lelkébe.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egészen a mai napig még abban a hitben voltam, hogy nekem van bonyolult életem. Hát ma rájöttem, hogy az enyém semmiség a tiedhez képest. Nem is tudom mivel kezdjem... Imádtam a karakterlapodat olvasni, mint mindig. Semmi kétség, nagyon tehetséges vagy, szeretem az írásaidat olvasni. Most őszintén... igazán itt lenne az ideje, hogy játszunk is egyet.
Viszont a karakterre térve, egy nagyon érdekes jellemet találhatunk meg a hölgyben. Nem is tudom eldönteni, hogy a név és annak jelentése ténylegesen illik-e a nőre, vagy inkább egy kedves és aranyos személyt látok benne... Már ha a gyerekekhez és barátokhoz való viszonyulását nézem. Szerintem bárki örülne egy olyan barátnak, mint amilyen te vagy, még nekem is jól jönne egy. Seraphine sok mindenen ment már keresztül, nem lehet egyszerű lábra állni a betörés és már maga az a bizonyos baleset után sem. Remélem, hogy a jövőben lesznek mellette olyan emberek akik igazán törődni fognak vele és a helyes útra tudják terelni majd. Azt az esküvőt pedig remélhetőleg átgondolja mégegyszer és a helyes döntést hozza meg azzal kapcsolatban.
Mindenesetre nem szaporítom tovább a szót, sok szerencsét kívánok neked a továbbiakban, remélem sikerül majd megtalálnod azt ami igazán boldoggá tesz és nem elégedsz meg a kevesebbel is. A karakterlapodat imádtam, a karaktert magát is, szóval New York a tied, vedd is be gyorsan!

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!