I. Reconnaissance

Nem kell hozzá zseniális bűnözőnek lenni, hogy egy nagyobb volumenű bűncselekménnyel ne kezdjen el nyomást gyakorolni ránk az elkövető. Már pedig most ez történt. Biztosan még semmit sem tudtunk, de már a puszta feltételezések is épp elegendőek voltak, hogy a reggeli már ne tudjon lecsúszni a torkomon. Elég elhinteni, hogy az a valaki köztünk lehet, vagy, hogy bizalmasai lehetnek köztünk és kész a baj. Hiába próbálunk nyugalmat erőltetni magunkra, azért végig ott van bennünk, hogy mi van, ha pont egy régi kolléga a besúgó? És ha új? Mindenhol vannak kevésbé kedvelt kollégák. A pszichés manipulálás a legveszélyesebb fegyver, mert ez ellen nincs igazán védelem. A végén már saját magunk kreáljuk az őrültségeket. Még belegondolni is borzasztó, miket mond Horatio.
- Baszki, én se zártam be az ajtóm... - bukik ki belőlem az említésére a felismerés, hogy ennyit az óvatosságról. Dehát akkor nem is tudtam még este, hogy szarba lépünk.
- Hasonlót? - pillantottam rá az étkezőbe menet közben kissé aggodalmasan, pedig ez lehet még jó hír is. Ha ismerős neki, lehet az eset is hasonlít, és akkor már van kiindulási pontunk. Bár pont annyira félre is vezethet. A pozitív hozzáállásom viszont hamar szertefoszlott, mikor felvilágosított a korábbi - még mindig tartó - ügyről.
- Szóval mi vagyunk Alíz Csodaországban, és nem tudhatjuk, hogy pontosan mi és kivel van dolgunk, miként közelítsük meg... Ez... nem túl jó hír... - vallom be kényelmetlenül a tarkóm vakarva.
Horatio előadása mondhatni jól sikerült. Mondhatni. Ugyanis az információ elért a hallgatóság felé, de érthető okokból talán nagyobb feszültséget okozott, mint amilyen előtte volt. Mindenki, aki bármit is tudott, segített, de közben gyakran lehetett látni, hogy a fejtörések mellett gyakran pillantgatnak szomszédjuk felé gyanakvóan, míg mások inkább amiatt féltek, mert nem akartak hasonló sorsa jutni az eltűntekhez hasonlóan, noha nem tudhatjuk nem-e élnek még. Ezeknek kombója pedig még egy tapasztalt rendőr elméjét is igen csak megviseli. Hogy dolgozzunk össze, ha lehet besúgó van köztünk? Illetve... mindig is volt... Senki sincs biztonságban. Mindenki lehet áldozat. Bárki lehet gyanúsított. Akadtak, akik hallásból vagy, mert a Bábjátékos ügye nem is volt annyira titkos, ismerték az esetet. Egyet kettőt. Sőt, valójában majdnem minden rendőrségen tudtunk róla, az eseteiről, csak éppen azt nem tudtuk, hogy egy és ugyanaz volt az elkövető. Az egyik kapitányságon kannibálként emlegették, mert számukra az maradt meg leginkább, hogy embereket eszik, míg megint egy másikon angyal csinálónak hívták, lévén, hogy az egyik ügyében a vérsashoz hasonlóan végzett ki embereket.
Külső szemlélőként, ha épp nem emésztette volna fel a gyomrunkat a feszültség, olyan hatást keltettünk az étkezőben, mint egy csapat fiatal diák, akik épp komoly vizsgára készülnek a tanárjuk jóvoltából, aki részletekre bontja a tananyagot. Volt, aki még jegyzetelt is, volt aki azontúl egymaga próbált meg az asztalánál már most tovább jutni az elméleti dolgokon. A többség kifejezetten jó ötletnek tartotta, hogy maradjunk egy helyen, mert így ha köztünk is van egy elkövető, akkor se merne lépni. Ugyanakkor, voltak akik ellenezték az ötletet, mondván, ha mindenkit ki akarnak nyírni, így a legkönnyebb. Csak egy gránát és mindenki meghal. A besúgó pedig csupán egy járulékos veszteség lesz.
Az orvos ugyan nem volt jelent, ellenben az egyik nővér segédje szolgálatunkra állt, legfőképpen, meg rettegett attól, aminek áldozata lehet. Ráadásul a táborban az orvoson és a most épp táboron kívül tartózkodó tábor vezetőt ismeri csak, így aztán fél, hogy vagy gyanúsított lesz belőle, vagy nem lesz senki, akivel együtt tud járni kelni.
- Az eltűntekre való tekintettel, aggódom Dr. Miller miatt, de alapvetően elég magának való orvos, így nem igazán szokott előjönni a házból. Nekem külön helyem van, ezért nem tudom megmondani bent van e vagy sem, de az bizonyos, hogy a munkáján kívül nem szívesen van emberek közt. - felelte a készséges nővér a tábori rendelő felé vezető úton. Míg Horatio, a nővér és én elkezdtünk nyomozni, addig a többi kolléga az étkezőben maradt tovább fejtegetni az ügyet és a lehetőségeket, hiszen bőven akadtak köztük ellentmondások. Sokan továbbra is menni akartak, mások nyomozni. Volt aki Horatio mellé állt és volt, aki amúgy sem kedvelte, így hamar olyan pletykák is terjedni kezdtek, hogy Horatio csak álszenteskedik, valójában ő is lehet besúgó, aki tegnap pusztán jó figyelemelterelést csinált, hogy a többieket elrabolhassák. Sajnálatos módon a feszültség kézzel foghatóvá vált és lassan kezdet pontosan az történni, amitől Horatio óvva intette őket.
A rendelő ajtaja zárva, így a nővér kapkodva, remegve, de nekiáll kinyitni, míg én kicsit körbejárom a ház egy részét kívülről, hiszen említették az étkezőben, hogy járt itt valaki. Sajnos ilyen erdei talajon, a sok kavicstól, ágtól, nehéz megmondani, látok e lábnyomott vagy sem. De legalább megpróbáltam. A nővér kinyitottam az ajtót, de félt előre menni, így vagy Horatio ment először vagy én. Nem volt nagy ház, és összesen három részből állt. Ahová beléptünk rögtön a gyengélkedő része, ahol Horatio is volt, mikor kapta a gyógyszereket. Úgy tűnt minden érintetlen. Aztán volt egy illemhely, de ott nem tároltak gyógyszereket.
- A többi készítményt és a leltár papírjait is az irodájában tartja. Nem egy trehány ember, így, ha valami hiányzik, annak biztos oka van, és ellophatták... Én magam jegyeztem fel tegnap azokat a dolgokat is, amiket a maga ellátásához felhasználtunk. - magyarázta a nő, miközben kinyitotta a kulcsra zárt irodát. De éppen csak elfordította a kulcsot a zárban, mikor alig hallható szörcsögésszerű hangot lehetett bent hallani, majd mintha levertek volna valamit valahonnan, koppant valami a padlón. A nő hátra lépett és lefagyva nézett ránk, nem merte kinyitni az ajtót. Szóval ismét egyikünkre várt a nemes feladat. Nem volt nálam pisztoly, mert rohadtul nem erre készültem a héten, de elvettem egy nehezebb szekrényen lévő kis szobrot fegyver gyanánt. Amikor pedig kinyílt az ajtó, a nővér rémülten sikoltott fel, majd kezdett zokogásba, szemeit eltakarva, és el is fordulva, míg én is leeresztettem a szobrot.
- Mi... a... fasz...? - kérdeztem lesokkolódva. Nem hiszem, hogy sokat számított volna az a néhány perc, amíg lefagyva ott álltunk, de a doktor még élt. Vagy is hát... agonizált... A székében ült az asztallal szemben. Egyik keze rajta is volt, remegett, talán a hangunkra próbált reagálni utolsó erejével, és lelökhetett valamit, hogy felfigyeljünk rá. Úgy tűnt lélegzik még, de, ha ki is hívtuk volna azonnal a mentőket, kizárt, hogy megtudták volna menteni. Ugyanis a szája... Aztán elernyedt a teste és már nem adott ki többé hangot. A sokk közben, agyam azért még funkcionált valamelyest és elmém mélyén tudtam, hogy én már láttam ehhez hasonlót, ha nem is élőben. A vágó eszköz nem volt sehol, sőt, a széke alatti pár csepp vér is arra utalt, hogy nem itt kezdték... levágni a fejét?
- Ez... kurva durva... - szólalok meg újfent, nehezen észheztérve, majd óvatosan elsandítottam közben Horatio felé. - Szerinted? Az lesz... akiről beszéltél...? - kérdeztem félve, mert igazából mindegy, hogy ismeri e vagy sem, ez pontosan arra utal, hogy kurva nagy szarban vagyunk. Az nekem közben fel sem tűnt, hogy már nem hallom az irodán kívül maradt nővér zokogását, mert, hogy közben rosszul lett és mindenről megfeledkezve a sokk miatt, elhagyta a házat. Egyedül.
- Tudod ez nem csak azért baromi rossz, mert egy halottunk már biztos van... Hanem mert... ő volt az egyetlen ezen az isten verte helyen, aki ért a gyógyításhoz és a gyógyszerekhez... - feleltem, majd nyeltem egy nagyot. - Ami... ugye tudod mit jelent...? - nézek rá aggodalmasan. Nem hinném, hogy megint leinná magát, de ha bárkire bármi rájönne, rosszul lenne, gondolom itt senkinek fingja sincs a gyógyszerekhez. Mondjuk... talán mégsem...
- Bár lehet, hogy a hölgy ért egy kicsit a... - pillantok a hátam mögé, utalva a nővérre, akinek már hűlt helye.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater

Bár Julie megjegyzése csalt némi mosolyt az arcára, azért azt sejtette, hogy Roman az életben nem fog térdre ereszkedve köszönetet mondani nekik, hogy megoldották az ügyet. Már ha megoldják. Sőt, lesz némi sértődés is és morgás, amiért nem mentek haza engedelmesen, bár ez már annyira nem érdekelte. Morogjon csak kedvére, elmúlik.
- Örülök, hogy ilyen jó hatással vagyunk egymásra - jegyezte meg kissé sértetten, szarkasztikusan. Persze ő is tisztában volt az igazsággal, csak nehezen viselte, ha megmondják neki.
- Ne is mondd, fogalmam sincs honnan vette az elképzelést, hogy rendőrnek álljon. Ez örök rejtély marad - sóhajtotta és természetesen még mindig élénken élt benne az a veszekedés és mosolyszünet, ami emiatt volt köztük, de azóta azért viszonylag jó irányba halad már az életük és ezen túltette magát és szerintem ő is. Az a nap már csak kellemetlen emlék.
A szarvas megjelenése fékezésre késztette, majd a látvány okozott nála némi enyhe sokkot. Nem a borzalom, inkább az, hogy váratlanul érte. Nem volt erre felkészülve.
A szarvas távozása után Julian a kormányra dőlt. Elgondolkodva hallgatta Julie szavait, de valahogy nem akaródzott a gázba lépni és visszafordulni. Leginkább azért, mert nem volt rá indok és nem akart veszekedni sem.
A lepottyanó ágra pillantott, majd mikor lezúgott a hulla a fáról laposakat pislogott.
- Legalább most már van indokunk visszamenni Romanékhez. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ez a pasas hozzájuk tartozik - sóhajtotta gondterhelten, majd kiszállt és a hullát a kocsi csomagtartójába tette, aztán vissza ült, majd ismét a tábor felé vette az irányt, de nyugtalanul.
- Miért van olyan érzésem, hogy ezt még átkozottul meg fogom szívni? - kérdezte, de csak mert már ismerte a rossz tapasztalatait.

Mi eközben igyekeztünk előre lépéseket elérni a nyomozás ügyében, így hamarosan a nővér oldalán fokozatosan vettük a lépteinket a doktor rezidenciája felé, mit sem tudva arról, hogy közben kezdett kitörni az összeesküvés elmélet gyártás, a vádaskodás és a többi negatív érzelem és bajkeltés a táborlakók között.
Míg Cade körbenézett én a nővérrel maradtam és előre mentem. Nem csak, mert félt, hanem mert én elég erős voltam és aránylag jó bokszoló is, szóval ha valaki meg akart volna támadni minket, esélyesen meg tudtam védeni, de erre mindenki szerencséjére nem került sor. Nem volt se támadó, se senki.
- Ezt örömmel hallom - feleltem, hiszen legalább így nekünk könnyű dolgunk lesz, amikor keresünk majd valamit.
Az iroda lassan kinyílt, a hangok pedig nekem is fület szúrtak. Valaki van odabenn. Talán az orvos. Láttam, amint Cade rögtönzött fegyverért nyúlt, de én nem tettem. Volt egy olyan sanda megérzésem, hogy nem lesz rá szükség.
Én léptem be elsőnek. Mikor megláttam egy rövid időre lehunytam a szemeim, majd mikor kinyitottam Cade felé fordultam. Igyekeztem elnyomni a rosszullétem. Láttam már jó pár hullát, undorítóakat is, de ez azért a toplistában volt.
- Na ez nem hiányzott... - sóhajtottam. - Ha ő volt, akkor van itt egy üzenet. Ha a bábjátékos tette, akkor itt kell lennie valami üzenetnek, utalásnak. Ő senkit nem öl meg úgy, hogy ne hagyna bármi utalást nekünk valamire. Ha más nem, akkor maga a halott az üzenet. Szimbolizál valamit, utal valamire, ábrázol valamit. Egy burkolt utalás és rá kell jönni mit rejt - mondtam és körbejárattam a tekintetem a helyen.
- Igazad van. De ha odafigyelünk, akkor kivédhetők azok a helyzetek, hogy orvosra szoruljunk. Legyünk nagyon előre látok - feleltem és ismét a tetthelynek szenteltem a figyelmem, hátha találok valamit. Többek közt a zaj lehetséges forrását is, amit hallottunk az ajtóban.
Amennyiben a halott környezetében, az épületben nem találtunk semmit, elővettem telefonom és bekapcsoltam rajta a lámpát, bevilágítva vele a halott szájába, torkába, hogy nem-e vár ott rám(nk) valami...

Miközben mi a halottunkkal voltunk elfoglalva, Julian ismét rákanyarodott a táborra, majd egészen addig az épületig elkocsikázott, ahol Roman is volt az egybegyűltekkel. Leparkolt, majd írt egy SMS-t a férjurának, hogy visszajött és azonnal siessen ki hozzá.
Mikor ez megtörtént, intett neki, hogy a csomagtartóhoz menjen.
- Becs szó elmentünk. Csak egy percre parkoltam le az út szélén, mert elénk ugrott egy szarvas. Míg a szarvast vártuk, hogy elhúzzon a fenébe, leszakadtak az ágak felettünk és a motorháztetőre pottyant. És a szarvas agancsán egy levágott kar volt.
Ide figyelj, fogalmam sincs, hogy mi folyik itt nálatok Crystal Lake-ben, de két hullátok szerintem már biztosan van, ebből egy itt van nálam és szerintem nem a szarvas akasztotta fel ezt a pasast a fára. Tehát vagy Jason Voorhees szemét szúrjátok, vagy valaki ki akar nyírni itt jó pár embert. Mit gondolsz, van valaki, aki... - kereste a jó szót - holtan akar látni titeket? Nem tudsz senkiről, akinek érdekében állna megölni a kollégáid?

I. Reconnaissance

Hé, e még... akár jó is lehet... Mármint szar dolog, hogy ilyen eszetlen. - vont vállat Julie, majd folytatta. - De általában akkor cselekednek az emberek nagyobb őrültséget, ha szerelmesek, nem? - mosolyodott el. - Ha meg mégse... pff.. - vonja meg újfent vállait. - Adjátok be a válási papírokat, de ha lehet, én veled megyek. - szögezi le, és bár viccnek tűnik, Julie komolyan gondolja. - Nem vagyok jóban a rendőrséggel, szóval gázos volna vele maradni. - teszi még hozzá, még azelőtt, hogy megtörténne a baj.
A hulla látványa Juliet is lesokkolta, no nem azért, mert ne látott volna már többet is kislánykora óta, sőt, ő is ölt már, ez nyílt titok. Ám a tudat, hogy legközelebb akár az apjuk teste is rájuk zúghat, azért megijesztette. Lehet, hogy Juliannel menne, ha úgy adódna, de azért Romant is szereti. Mikor pedig visszafordultak a csomagtartóban a hullával, Julianre nézett a kérdése nyomán.
- Ha te szívod meg mi is megszívjuk. De én beérem annyival is, hogy előzetesbe vesznek, ha cserébe nem kell meghalnunk... - motyogja bizonytalanul és bízva benne, hogy mire visszaérnek hozzánk nem lesz vérfürdő.

Már a házba belépve is meg volt ijedve a nővér, de a halott kollégáját látva éppen csak nem ájult el, ráadásul rosszulléte miatt, míg nem figyeltünk kirohant a házból. Nekem feltűnt, de Horatio gyorsan elterelte akaratlan figyelmem róla. Onnantól már én sem egy őrzővédő voltam, hanem igyekeztem nyomozótárs lenni. Bár a frissen elhunyt jelenléte eléggé zavart, pláne, hogy közelebb is kellett menni.
- Beteg állat, aki ilyesmit művel... Nem letartóztatni kéne, hanem... - néztem el újfent a halott borzalmas kinézete felé. - ...megölni, azonnal. - nyeltem egy nagyot, majd hallgatva Horatiot, tovább nézelődtem.
- Üzenet. Hát persze. - bólogattam és nyomozó szemmel próbáltam mindent megfigyelni, ahogy Sinclair is tette. Én is ideges vagyok, mert féltem az életem, de ő milyen ideges lehet, hogy látja, már is van egy halott, és a társa sincs meg. - Ennek a módszer emlékszem, története van... bár sokak szerint csupán pletykákból indult el, így bizonyos minták változnak benne, de arra emlékszem, hogy a tanárom mindig kiemelte, hogy az azonos mintán van a hangsúly legtöbbször. A Glasgow mosoly egyik fő része a feltett kérdésre adott rossz válasz volt. - szólaltam meg, miközben járkáltunk az amúgy nem olyan nagy irodában. - Talán feltettek neki egy kérdést, de az orvos nem tudta vagy rosszul válaszolt... - magyaráztam, bár én magam sem voltam ebben biztos. Az asztalon voltak papírok, írószerek és persze a naplószerű leltár lista is. Volt rajta friss vér, ami a mostani haldoklásból is származhatott, de nem volt benne túl sok érdemi információ. Ami a hangforrását illeti, az orvos egy nagyjából focilabda nagyságú gömbalakú szoborszerűséget lökött le tartóstul. Viszont a gömbből hiányzott egy darab.
- A-azt hiszem találtam valamit... Horatio. - szóltam oda neki, ahogy felemelte a gömböt és a hiányzó darabkára mutattam, ha figyelt, ha nem. - A kulcs. Nincs benne. Egy kulcsot kell keresnünk? De kiét? Vagy mihez kellhet a kulcs? - tettem le a gömböt, amíg ő a hullát vizsgálta és nézelődtem, hátha csak véletlen kipattant belőle a darab és a földön van valahol. De nem volt. A válasz másik fele viszont ott volt Horatio orra előtt, ugyanis nagyon is jó nyomon járt. A fickó torka mélyén, ott csillogott egy műanyag kis tasak, amibe bele volt hajtogatva egy látszólag gyerek könyvből kitépett képecske.
- Oké... ez egyszerre para és izgalmas. Mintha tényleg szándékosan csinálná, hogy kövessük a nyomokat... de miért jó ez? És mi a megfejtés? Ennek semmi értelme... A kulcs a fekete báránynál van? És ki a fekete bárány? - néztem rá értetlenkedve, mert tulajdonképpen elég sok mindent bele lehetett olvasni a dolgokba, de gőzöm sincs, hogy mi az összefüggés, és mi az, amit csak mi találunk ki hozzá.

Nem sokkal ezután mi is meghallottuk a kocsi hangját. Roman addigra ki is baktatott, és bár próbált morci feje vágni, igazából még örült is a családjának. Pláne, azok után, hogy úgy elküldte őket.
- Julian! - lépett oda, mit sem sejtve a csomagtartó tartalmáról és bűnbánóan a drágája nyakába vetette magát. - Sajnálom... ne haragudj, hogy egy pöcs voltam... - szorongatta meg, s bár figyelt közben, elég lassan töltött a rendszere. Julie laposakat pillogott oldalra, mert örült neki, hogy apja ennyire sajnálja a dolgot, csak épp őt nézte levegőnek. Se baj, gondolta, addig körbenéz a környéken.
- Hogy mi?? - engedte el rémült fejet vágva. Más esetben biztos nem hitte volna el ezt a sok sületlenséget, de ismerte Juliant és a vele járó szarokat, szóval meg sem fordult a fejében. - A picsába... bár... sejthető volt, hogy nem hagynak életben ennyi embert, bárkik is azok, de... azért... a picsába... - sóhajtotta gondterhelten. - Ez rossz hír... de... van más is... - motyogta s csak félve húzta elő Killian telefonját a zsebéből. - Esküszöm, hogy közöm sincs a dologhoz. Az ágyam alatt volt, de nem tettem vele semmit... Viszont... ha én ezt most megmutatom nekik... azt hiszik én voltam. Horatio így is utál, tudja, hogy én is utálom őket. Adná magát a dolog, hogy mindent a nyakamba varrjanak.. De nem én voltam, hinned kell nekem. Lehet, hogy én is ittam, és kicsit becsíptem, de kurvára nem öltem és nem raboltam el senkit. - győzködte Juliant, mert attól tartott más úgy se fog hinni neki. A fejét vakarva gondolkodott a kérdésen.
- Ehh... nem tudom... végülis zsernyákokról van szó.. őket meg senki nem szereti. Ezek még egymást se szeretik... - pillogott aggodalmasan szerelmére.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater

- Létezik még a halálbüntetés - feleltem - de ha suttyomban agyonvernéd szemet hunyok majd felette - pillantottam Cade felé és egy visszafogott mosolyt is megejtettem, majd tovább kutakodtam, de a mosolyra tett megjegyzése miatt a magasba szökött a szemöldököm is.
- Ez komplett baromság. Valószínűleg csak legenda és legalább akkora hülyeség, mint a Jeff the Killer, vagy a Sleender man. Ócska Creepypasta mind. A Glasgow mosolynak megvan a maga története és a valós történet a 1947. január 15-es Fekete Dália gyilkossághoz fűződik. Az áldozatnak, Elizabeth Short-nak fültől fülig felvágták az ajkait. A mosoly innen eredeztethető, csak úgy néz ki az unatkozó focimániás horrorrajongók erre is kitaláltak valamit - mondtam, majd szép lassan felfedeztük a nyomokat.
- Tévedés. Nem kérdeztek tőle semmit. A tettes így akarta. Ezt akarta. És nekem szánta. Ez miattam történt, a tettes engem akar. Ezt ő tette. A Bábjátékos. Felismerem a kézjegyeit és a rejtvényeit. Karácsonykor is hasonló rejtvényeket kaptam tőle, hasonló utalásokat. Ez az ő beteges játéka lesz. Mindent alaposan eltervezett és kényesen ügyelt minden részletre. Azért vágta le a fél fejét, hogy ezt el tudja benne rejteni és hozzáférhető legyen - mondtam és kihajtogattam a lapot, miután megnéztem a kulcsos gömböt.
- Az NYPD fekete báránya - ugrott be nekem a mondás, amit én használtam Romanre. Most már biztos, a tettes velem akart játszani és ez a valaki az volt, akivel már hónapok óta fogócskáztam. Jók voltak a megérzéseim. - Roman. Hozzá irányít minket az üzenet - mondtam és kipakoltam egy karton dobozt, amibe bele tettem a gömböt és a papírt is, majd megindultam az ajtó felé. A hullára majd kitalálunk valamit, jó lenne boncolást végezni rajta, de ahhoz el kell szállíttatni.
Viszont ez azt is jelentette, hogy olyan valaki a tettes, aki tisztában volt azzal, hogy milyen megnevezést használok Romanre. A baj csak az volt, hogy széles közönség előtt is így szoktam nevezni, szóval elég sokan tudják ez. Aligha lehetne egykönnyen szűkíteni a kört.

Julian visszaölelte Romant, adott neki csókot is, csakhogy muszáj volt még neki is rontania a hangulaton a hullával. Bármennyire is örült a férjének, muszáj volt közölnie vele a rossz hírt. Tisztában volt vele, hogy nem egy hétköznapi történet, de semmi hazugság nem volt benne és tudta, el fogja hinni. Nyomoztak már képtelenebb hülyeségek után is, ez még a hiteles sztori volt. Szörny még nem volt benne.
Döbbenten meredt Killian mobiljára, de persze tudta, Roman bármekkora hülyeségeket is tudjon csinálni, embert nem ölne. Még Calet sem ölte meg, pedig megérdemelte volna és talán még lehetősége is volt rá. Ő nem gyilkos típus, még ha sokszor mondd is durva dolgokat. Meg amúgy is, miért tette volna? Ráadásul a párja amúgy sem az a fajta, aki áldozna erre ennyi energiát és melót. Ahhoz túl lusta, hogy ekkora volumenű projektbe fogjon.
A professzor igyekezett gyorsan mérlegelni a helyzetet, majd mikor meghallotta, hogy nyílik egy ajtó, gyorsan elvette Romantől a mobilt és kikapcsolta a telefont, hogy véletlen se adjon ki hangot, majd zakója belső zsebébe tette.

- Hemlock - szóltam oda feléjük közeledve. - Julian! Maga mit keres itt? - pillantottam rá.
- Élettelen testeket, felügyelő és egyet már találtam is. A másik még nincs meg, csak a karja, de már rajta vagyok az ügyön - felelte Julian a tőle megszokott cinizmussal, amitől máris kicsit mogorvábbnak kezdtem magam érezni. Egyszer megfojtom a modora miatt.
- Ezt meg hogy érti? - kérdeztem, mire ő a plató felé bökött, amin a hulla volt. Odaléptem, majd Cade felé fordultam. - A fenébe...
- A kollégája valahol az erdőben van még, de egy szarvas már elvitte az egyik karját. A Camp Mills tábor felé vezető úton elém ugrott egy szarvas, az agancsán volt egy levágott kar. Mikor lefékeztem, a szarvas megijedt és elrohant, de ez a fickó ráesett a kocsimra.
- Mit keresett maga arra? - kérdeztem meglepetten.
- Le akartam vágni a Brooklynba vezető utat, hogy ne kelljen átvágnom Hicksville-en. New Cassel felé mindig rossz a forgalom - rögtönözött egy viszonylag könnyen hihető választ, amire én bólintottam.
- A baj az, hogy mi is találtunk egy hullát. Dr. Miller meghalt. Félbe vágták a fejét - mondtam, Julian pedig elhúzta a száját. - Ezek szerint már kettő halott van és vélhetően van egy harmadik, ami még csonkolt is. Ezek szerint az erdő Garden City felé eső részén vannak a többiek? - tettem fel a kérdést, amire a válasz akár igen is lehetett, hiszen Julian ott két halottba is botlott, de tizenöt embert kényelmesen el lehet osztani az erdő hét ágán is. Nem tudhatjuk ki merre lehet és hányan élhetnek, de nagyon bíztam benne, hogy Killian még él és nem esett baja. Csak hogy a Bábjátékos már korábban is meg akarta őt ölni, vagy legalább is utalást tett rá.
- Gyertek velünk. A hullával együtt - mondtam, hiszen muszáj volt áttanulmányozni azt a halottat is, nem rejt újabb nyomokat. A doktor rezidenciája felé intettem, Julian pedig átállt oda a kocsival. A halottat bevittük az épületbe, majd elkezdtem átvizsgálni nyomok után.

I. Reconnaissance

Na de, Dr. Sinclair! - kaptam hátra megjátszott meghökkenéssel fejem, persze nem hangosan felkiáltva, és ráadásul mellé egy kis mosollyal is, ami, amint tekintetem ismét a halottra terelődött, el is tűnt. De azért tényleg meglepett, hogy ilyesmivel állt elő. Igazat mondott vagy viccelt? Biztosan neki is elege lehet a játékaiból, na, de hogy pont ő hunyjon szemet valami felett, amit büntetnek. Akárhogy is, igyekeztem bekapcsolódni a nyomozásba, s nem csak fizikailag, de elméletekkel is előhozakodtam. Persze egyből leintett és kijavított, ami már sokkalta inkább rávall, viszont mindettől függetlenül azért elgondolkodtam, hogy hiába tartja magát a legokosabbnak, ha minden lehetséges ötletet leint. Mert most azt tette. Biztosat ő sem mondhat, hisz nem volt ott, nem tudhatja, mégsem látja be, hogy másnak is lehet igaza. Mindenesetre nem ellenkezek. Bízom benne, hogy hírneve valóságos, akkor pedig jobb nem kimozdítania komfortzónájából, mégha kissé nagyképűnek is tűnhet emiatt.
Találtunk nyomokat, legalább is kirakós darabkákat, amik ugyan érdekessé tették az egészet, és legalább volt min elindulni, én azért nem örültem neki. Nem szeretem, mert a kirakós darabkáinak megfejtése is kb. olyan, mint a suliban a vers elemzés, amikor könyv nélkül kell felelni arra a kérdésre, hogy "Mire gondolt a költő". S mint tudjuk a költők többségének - ha nem mindnek - voltak problémái az alkohollal, droggal és legtöbbjük komoly elmebetegséggel küzdött. Szóval az, hogy mire gondolt, elég tág fogalom, és bizonyosan, még egy szakorvos sem tudná megmondani, nem hogy egy tizenéves kölyök. De Horatio úgy tűnik nem hülyeség ismertebb a legtöbbünknél. Hamar összerakja a képet, ami bíztatóbban hangzik, mint más őrültségek. A meglátását, hogy a gyilkos az, akinek ő hiszi, az is alátámaszthatja, hogy olyan kérdéseket rejtett el a gyilkos, amikre jobb híján csak Sinclair fog tudni válaszolni. Példának okáért, mégha sejthető is volt, én bizony nem tudtam, hogy Roman ez a bizonyos fekete bárány. Sóhajtok, mert Romannal együtt dolgozni nem könnyű, pedig én még csak nem is vagyok vele rosszban. Viszont tudom, hogy Horatio meg ő annál inkább. Az viszont jó dolog - talán nem is kicsit -, hogy legalább tudjuk ki lehet a gyilkos.
- Nem akarok elhamarkodottan ítélni. De ha esélyesen a Bábjátékos áll a háttérben, akkor a több hónapnyi kutató munkával és nyomozással, azért nagyjából tudjuk miként kezeljük a dolgot, nem? Úgy értem, oké, ezek szerint téged akar. Tiszta sor. És Killian ezért tűnt el. Nyomokat hagy, amiket össze kell rakni, szóval nem csak követjük a vérnyomokat. És még? Mit tudunk? Esetleg vannak még jellegzetességei? Itt lehet? Vagy... másokkal végzi el most a munkát? Van sejtésed milyen ember lehet... nos azon kívül, hogy nyilvánvaló őrült. - néztem kérdőn Horatiora, miközben elhagytuk a rendelőt és mielőbb megpróbáltuk előkeríteni Romant, ami nem is volt olyan nehéz. Csak, hogy nem volt egyedül. Már megint itt ez a fickó. Ráadásul most találtunk holttestet is. Kezdem azt hinni, hogy köze lehet a dolgokhoz. De Roman is furcsán viselkedett, már mióta megtörtént a baj. Összerezzent, mikor Horatio a nevén szólította, majd morcosságot színlelve fordult felé.
Hogy mi? A pasas talált egy másik holttestet? Horatio mellett állva, hirtelen kapom felé fejem, de nem szólalok meg, csak finoman jelzem felé ekképpen, hogy azért ez elég furcsa. Szemre véve a hullát, én is felnéztem Horatiora. Lett volna mondanivalóm, de jelenleg úgy érzem, azt nem előttük tenném meg.
Egy levágott kar? Ez már azért több, mint gyanús, nem?
- Azta a kurva... - kapott fejéhez Roman is a doktor sorsát hallva. De legalább őszintének tűnt a reakciója, ahogy az is, amilyen aggodalommal sandított el utána párja felé. Most vagy attól fél, hogy lebuknak, vagy attól, hogy veszélyben lehet a párja is. Átköltöztünk a testtel a rendelőbe, ahol végülis még eszközök is voltak az átkutatásához, nem beszélve a gumikesztyűről. Én végig Horatio mellett maradtam, míg Roman Julian mellett, ahogy a lányuk is, aki szintén nem értem mit keres itt, ilyenkor. Lehet hármasban gyilkolásznak?
Ami a testet illette, láthatóan pár órája halt meg, a halálát pedig a nyakára kötött vastag akasztó kötél okozhatta, ami kitörte a nyakát. Legalább is elsőre úgy tűnt.
- Vajon mit akarhatott akkor tőled? - tettem fel gyanakvóan kérdésem, miközben Romanra néztem, aki morcos értetlenkedéssel mutatott magára.
- Te meg miről beszélsz? Nekem közöm sincs az egészhez... - húzta száját, de a sorok között azért kiérződött, hogy sunyul.
- Horatioval találtunk nyomokat az irodában, amik hozzád vezettek. Kell, hogy legyen valami közöd a dolgokhoz. Tudsz valamit? Vagy van nálad valami? - faggatóztam, de egyből kiszúrtam őt figyelve, hogy pupillája reagált az utolsó kérdésre. Ha most lenne nálam bilincs és pisztoly...
De még mielőtt nekieshettem volna, bár ők voltak többen, Horationak feltűnhetett, hogy az akasztott test felső ruházatának has részén függőlegesen teljesen véres. Mintha átázott volna. Ha pedig felhúzta a felsőt, láthatta, hogy volt egy szépen, bevarrt, szintén függőleges vágás a hasán végig. Ha felnyitotta, én elsőkörben biztos öklendeztem egy-kettőt, mert oké, hogy látok ezt-azt, de boncmestert nem, és azért az élőben vetített turka már nálam is kicsapja a biztosítékot. Viszont, ha Horatio megnyitotta a hasát, láthatta, hogy az ürge has részénél minden ki lett pakolva, azért, hogy a nyomok elférhessenek. Mondjuk sok hely nem kellett neki. 5 felnőtt ujjra húzható állat báb volt. Egy sas, egy medve, egy puma, egy szarvas és egy farkas.
- Király... - hüledezett felcsillanó szemekkel Julie, mikor közelebb lépet, mert ennyire még sosem volt alkalma belelátni a különleges nyomozók munkájába. Meg lehet annyi a képregényhős rajongásnak és Julian sem lesz már sokáig példakép. Ellenben Horatio és a szakmája már annál inkább. Annak ellenére is, hogy dereng neki valami, hogy már találkoztak és akkor sem voltak jóban.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater

Mikor elhangzott egy lényegi kérdés Cade felé fordultam, de arcomra kétes érzelmek ültek ki. Hiába az a több hónapnyi munka, mert még mindig félhomályban tapogatóztunk, noha azért már volt egy minimális profil felállítva. Sajnos egy elképesztően rejtélyes és jól rejtőzködő gyilkosról van szó, aki nem sok nyomot hagy maga után. A személyiségéről van egy alkotott képem, de az, hogy ki lehet ő, az már neccesebb. Sajnos a kiléte még mindig félhomályban van, sötétségbe burkolódzva.
- A céljai többé-kevésbé ismeretesek, ahogy nagyjából azzal is tisztában vagyok, miként kezeljem a helyzetet, de ezt nehéz lenne elmagyarázni. Killian azért tűnt el, hogy engem megtörjön. Az a célja, hogy összeroppanjak. Jól ismer engem, tudja, hogy mivel okozhat nekem fájdalmat. Megöli a kollégáimat, hogy beletaposson a lelkembe. Tudja, hogy az egyik félelmem az, hogy elvesztem őket, hogy nem tudom őket megvédeni... - feleltem neki halkan, mintha attól tartanék, hogy valaki kihallgat. - És tudja mennyit jelent nekem Killian. De őt nem fogja megölni. Killian lesz a díjam. Ez egy játék. Neki az. Ha jól teljesítek és mindent feladványt megfejtek, akkor élve vissza fogom őt kapni.
Ez az ember egy manipulatív szörnyeteg, aki meg akar törni, hogy a hatalmába kerítsen, de mellette próbára is akar tenni, mert méltó ellenfelet lát bennem. Talán... talán unatkozik. Talán megerősítést kíván a képességeire. Azzal, hogy engem hív játékba, be akarja bizonyítani magának, hogy mennyire nagyszerű is. De tudod... megértem őt. Én is szeretem feszegetni a határaimat. Mert olyan vagyok, mint ő. Én is nárcisztikus vagyok és én is hajszolom a kihívásokat, én is meg akarom mutatni másoknak, hogy mennyit érek, hogy mennyivel okosabb és ügyesebb vagyok másoknál, mennyivel nagyobb a tudásom, mint másoknak. Talán ezért is látott pont bennem fantáziát. Mert meglátta a hasonlóságot és a lehetőségeket egy párbajban. Olyanok lettünk egymásnak, mint Sherlock Holmes és James Moriarty. És, ha itt most jól teljesítek és nyerek, márpedig nyerni fogok, akkor vissza fog térni egy még nehezebb és még kegyetlenebb játékkal.
De neki érdekében is áll Killiant megölni, mert ő az egyetlen, akit tényleg szeretek és aki közel áll hozzám, akinek adok a szavára, aki képes befolyással lenni a döntéseimre - és persze Joseph, de őt csak orvosnak és talán barátnak tekintem, noha néha még eszembe jutnak a Terrytől hallottak. - Ha ő meghal, akkor magamra maradok és kiszolgáltatottá válhatok. De nem most fogja megölni. És nem csak azért, mert nyerni fogok, hanem mert nem érné meg neki. Úgy lesz vele, hogy elég traumát okozott a többi halott nyomozóval és rendőrrel, vissza kapom Killiant, de ez utalás lesz arra is, hogy legközelebb már meghal. Mert így játszik. Karácsonyra adott neki egy névjegykártyát, amin egy temetkezési vállalat volt. Akkor azt hittük megöli, de nem tette. Csak meglengette a halál lehetőségét. Most elrabolta. Bizonytalanságban akar ringatni, azt szeretné, hogy ne tudjak koncentrálni, azt szeretné, ha hibáznék, azt szeretné, ha minden percben kefét rágnék az idegtől, sírnék és magamba zuhannék. De nem öli meg. Vissza adja, de azt is üzeni nekem, hogy a következő alkalommal már nem fogom vissza kapni. Minden alkalommal egyre közelebb és közelebb akarja hozzám hozni Killian halálának a gondolatát, az érzését, ezzel nyomást helyezve rám. Tulajdonképpen... hozzá akar szoktatni a gondolathoz, hogy ő nem lesz velem örökké, hogy egyszer elveszi tőlem...
Csakhogy én ezt nem fogom neki hagyni. Rossz nyomozóba kötött bele. Mert én átlátok rajta és a tervein. Pontosan tudom mire játszik és ki fogok rajta fogni.
Elképzelhető, hogy itt van, de az is lehet, hogy csak a megbízottjai vannak itt. Nem tudom. Ehhez még nem tudok eleget. Bár sok esetben csak a bábjai vannak terepen, de hiszem, hogy ezúttal ő is itt van és vele találkozott Dave.

Julian jelenléte és a hulla akár még gyanús is lehetett volna, csakhogy én pontosan ismertem őt is és Romant is ilyen téren, meg amúgy is, szóval túlzottan nem lepett meg és nem is gyanakodtam rájuk, mint elkövető. Meg hát ismertem a Bábjátékost és tudtam, ezeknek itt semmi közük hozzá.
Bár a Bábjátékos jó úton járt, hogy meggyötörjön, még nem elég jó úton, ugyanis bírták még az idegeim. Nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy megtörjek. Sokkal erősebb voltam annál, főleg, hogy megvoltak a motivációim is, hogy miért kell talpon maradnom és sikerre vinnem ezt az ügyet is, mint oly sok másikat. Ez most különösen fontos.
Míg Cade Romannal vitázott, addig én a halott nyomozó testét vizsgáltam. Deréktól felfelé levetkőztettem, hogy alaposabban megnézhessem a varratokat, Julian pedig Cade szavaiból felismerte, hogy miről is van szó. A telefon. Ha most megtalálják valamelyiküknél, annak beláthatatlan következményei lesznek, így tudatosult benne, hogy meg kell szabadulnia tőle. Elővette a cigarettáját, majd szájába vett egy szálat.
- Hé, Horatio. Ki ugrok egy cigire az ajtó felé.
- De vigyázzon, nehogy halott legyen magából is - szóltam oda, majd intettem Cadenek, hogy rám figyeljen. - Nézd csak - mondtam a már felnyitott pasas felé mutatva. Kellően undorító volt, de aki annyi hullát látott már, mint én, és olyanokat, mint én, ez már semmi. A számtalan undorító és beteges, néhol misztikus eset, amiben már részem volt...
Miközben Julian kifelé ment, mi pedig nem figyeltük, gyorsan bedugta a telefont egy fiókba, majd kiment elszívni a cigit, amivel gyorsan végzett, így mikor visszajött Romanhez lépett és kacsintott, majd zakója belső zsebe felé mutatott, jelezvén, hogy már nincs náluk a telefon, ne aggódjon.
Az ujjra húzható bábokat kezdtem megvizsgálni, melyek elsőre furcsán hatottak. Vajon mi lehet a szerepük ebben a történetben?
Egy sas, egy medve, egy puma, egy szarvas és egy farkas.
Azon kezdtem gondolkodni, hogy talán az állatok tulajdonságai lehetnek a lényegesek, de mivel tudtam, hogy a Bábjátékos előszeretettel használ szimbólumokat...
- A Sas... a hatalom és a szabadság jelképe. Erőt és vezetői képességeket szimbolizál.
A medve sok helyen az újjászületés szimbolikája, de az északi népeknél a bátorság, a harci kedv, erő és hatalom megjelenítője. De az asztrológiában azt is jelképezi, hogy vissza kell térnünk a bennünk élő fára mászó kis bocshoz, hogy tisztán láthassunk.
A puma az erő felszínre hozását jelképezi. Megtanít minket arra, miként hozzuk ki magunkból a legtöbbet. A maximalizmus jelképe. De amikor a puma támad, mindig a másik legsérülékenyebb részét célozza meg. Pont, ahogy a bábjátékos tette.
A szarvas az újjászületés, vagy épp a halhatatlanság szimbóluma.
A farkas, mint jelkép az élet örök körforgásához kapcsolódnak és az összetartáshoz, a csapatmunkához, az egységhez A farkas a bátorságot, az erőt, az intelligenciát, az alkalmazkodóképességet és a közösségi élet fontosságát jelképezik.
Most nézzük meg összességében. Mert ez egy üzenet - mondtam és miközben beszéltem, sorra húztam fel a bábokat az ujjaimra.
- A Sas és a Puma a Bábjátékos, aki szabadon van és hatalma van felettünk. Legalábbis ezt hiszi. Erős vezető, aki fogja a kezünket. Nyomokat hagy nekünk, irányít minket, de mindig ott támad minket, ahol a legjobban fáj és a legsérülékenyebbek vagyunk. A farkasok vagyunk mi, akik kénytelenek vagyunk összefogni és csapatba verődve elindulni utána, követni a nyomokat, hisz megvan bennünk az intelligencia és a harci szellem, amit a medve jelképez. Bátorság, erő, harci mámor. De a szarvas jelkép a legvégén azt jelenti, hogy ha nyerünk is, őt nem fogjuk tudni elkapni. Hisz a szarvas a hallhatatlanság jelképe, az újjászületés. Veszít, de visszatér. És újra és újra visszatér. Olyan ez, mint egy mese.
Viszont nem csak erről van szó, hisz Julian mesélte, hogy egy szarvas agancsán volt a kar, ahogy a halott is egy fáról esett le. A sas fán lakik, ott fészkel, tehát ezek a szimbolikus állatok azt is jelezhetik, hol találjuk meg a hullákat, vagy épp a még élő elrabolt kollégáinkat.
De van itt még valami. Mégpedig az, hogy egy állat kivételével itt mindegyik négy lábú, emlős. Kivéve a sas. Ennek lehet egészen egyszerű oka, ami a szimbólumokban keresendő, amit elmondtam már korábban, de az is lehet, hogy pont ez a szimbóluma, hogy egy kakukktojás a listán, a négylábúak között. Madár, szárnyas, két lábú. Mi keresni valója lenne a szarvas és a farkas között? Hacsak nem ez is burkolt utalás a fekete bárányra, azaz rád, Roman.
De hiszem, hogy van valami igazi, mögöttes tartalma ennek az üzenetnek. Mert ha belegondolok... - vettem elő a dobozból a kulcsos gömböt. - Akár arra is lehetne ez a sas utalás, hogy a hiányzó kulcsot egy sasfészekben kell keresni, de nem hiszem, hogy erről lenne szó - tettem vissza a gömböt a dobozba.
- Ugyan már, Horatio, te sem hiheted azt, hogy Roman sáros - szólt Julian.
- Nem, ez igaz. Semmi köze hozzá. Ismerlek már titeket évek óta és bár barátok nem vagyunk, tudom, hogy se maga, se Roman nem pszichopata gyilkos, de valamiért a gyilkos mégis hozzá irányított minket - mutattam Romanre, majd elővettem a birkás képet. - Ismerős, ugye? - mutattam Romannek. - Az NYPD fekete báránya. Ezt a halott torkában találtam. Ez rád utal.
Valamiért a gyilkos azt jelzi, hogy téged kell keresnem, ha válaszokat akarok, illetve, ha el akarok jutni a következő nyomhoz. Biztos nem tudsz semmit?
Ezt nem csak magam és Killian miatt kérdezem, de ha itt most megakad a nyomozás, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. Nem csak azért, mert az eltűntek mindegyike meghalhat, hanem, mert ha megsértődik a Bábjátékos, akkor olyanokat is meg fog ölni, akiket nem akart, hogy megbüntessen minket. Mert sértődékeny. Ha nem a tervei szerint haladna az események, akkor megsértődik és sértettségében, vagy éppen "dühében" szankcionálni fog és ez még több halottat fog eredményezni, mert azt fogja hinni nem engedelmeskedünk neki. Ezt senki sem akarhatja.
Julian kezdett egyre feszültebb lenni, de jól leplezte. A probléma ott volt, hogy a mobilt ő már elrejtette, így ha Roman szóba hozza, hogy megtalálta azt, de kiderülnek, hogy azt ő már elrejtette, az nem fog túl jó képet festni. Még a végén valaki őt fogja azzal vádolni, hogy bizonyítékot, nyomokat tüntet el. Ez baromi rossz helyzet volt számára, de Roman számára is és tényleg bejött a megérzése... "Kár volt ide jönnöm, de felkelni is..." - gondolta.
- Biztos nincs itt semmi? Mindent átnéztetek már itt? - kérdezte és benézett pár szekrénybe, hogy magára vonja a figyelmet, majd kihúzott egy fiókot. - Itt van valami. Ez a doktor telefonja itt? - nézett Cade felé.

I. Reconnaissance

Többé-kevésbé? Nem sok, de ez is valami. Kiindulási pontnak mindenképp hasznos lehet. Amit az első pár mondatból leszűrök, hogy a nyomás gyakorlása a legfőbb dolog, amivel él a gyilkos. Na meg, hogy ezek szerint profin manipulál mindenkit. Hónapok óta keresik, rengeteg áldozata van, és még így is homályos ki lehet ő. Ez azért sokat elárul. Nagyon óvatos, ami nekünk nem jó, de vannak szabályai, amikhez ezek szerint ragaszkodik. - Szóval csak te és senki más nem lehet célpontja. Ez nem sok, de még is valami. Mondanám, hogy megvédünk, de mivel, hogy pszichésen akar megtörni, ez ellen mi rendőrök sokat nem tehetünk. - teszem csípőre kezem, ahogy tovább hallgatom, de azért akadnak kérdéseim, hátha ezek útján is tisztábban látunk. - De miért pont te? Az egész világon, a városban. Miért téged pécézett ki magának? Láthatóan sok időt és energiát fecsérel rád, komoly terveket szövöget személyre szabottan. Ez már több, mint egy szimpla bosszú, mert mondjuk miattad ült a sitten. - gondolkodok hangosan, noha szép lassan elkezdi csepegtetni a lehetséges válaszokat. Szóval a hasonlóságok.
- Az kurva élet, hogy egyre erőszakosabb, mert aki ilyenre képes... - bökök el a hulla felé. - Nem egy egyszerű pszichopata. Sőt... abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán az. De biztos, hogy valami súlyos problémával küzd... vagy problémákkal. - csóválom fejem, mialatt tovább hallgatom. Kezdem azt érezni, hogy ez az ügy lesz életem legemlékezetesebb ügye. Mint másnak John Wayne Gacy vagy a többi híres sorozatgyilkos. Eltöprengek a miérteken, ahogy hallgatom Horatiot és a gyilkos jellemzését. Világos, hogy Killian halálát és Horatio összeroppanását akarja, de miért? Ő is csak egy ember. Ha ő is fel is adja, lesz még helyette más zseni. Mert mindig akad. Még is mit ér vele, ha öngyilkos is lesz? Mit nyer vele...? Először azon az irányon indulok el, hogy játszik Horatioval, ám mikor felhozza, hogy szoktatja az egyedülléthez, eszembe jut még egy opció. Bár elég őrültségnek tűnik, de azt tudjuk, hogy senki se szeret egyedül lenni... már pedig a meg nem értet zseniknek nehezebb dolguk van, hiszen ők, nem külső szemmel mérik lehetőségeiket.
- Őrültségnek hangzik, tudom... de... ahogy beszél róla és magadról, a hasonlóságaitokról és a különbségeitekről... normális emberi fejjel azt gondolnám, hogy az ártó szándék mögött... valójában kapcsolódni szeretne hozzád. - jegyzem meg Sinclairre pillantva. - Talán a hasonlóságaitok miatt keresi a kapcsolatot veled. Horatio, a Bábjátékos... a barátod akar lenni. Az egyetlen.

A problémákat csak fokozta, mikor a váratlan vendégeink visszatértek, ráadásul másfél hullával. Engem zavart, de láttam, hogy Horatio nem aggódik különösebben. Ő jobban ismeri őket, s talán tényleg teljesen normális, hogy körülöttük az égből potyognak a hullák, csak hát... nekem ez akkor sem okés. Ráadásul a leányzó se retten meg se a hallottaktól, se a látottaktól. Ahh... elbaszott egy család lehetnek...
A rendelőben már nem kerteltem és rá is kérdeztem, de persze kerülték a dolgot. Gyanús... Hát persze, hogy most kell neki is cigiznie... Kicsit se fura... Aztán majd véletlen megint egy hullába botlik, nem? Horatio viszont elterelte a figyelmem, bár nem csak az enyémet, mert a másik kettő kíváncsi is közelebb ment. Roman persze örült a fejének, hogy élete szerelme mindenre gondol, és bízott benne, hogy így már nem is kerülnek kereszttűzbe. Roman mondjuk sokat nem értett Horatio szavaiból, így jobbára csak a száját húzta, de Julie azért figyelte az elemzést és követte a gondolat menetet. Mondjuk arról gőze sincs, hogy megy ilyenkor a nyomozás, de mivel apjára ütött, nem okozott gondot belepofáznia a nagyok dolgaiba.
- Ha már a különbségek... A szarvason kívül, mind ragadozó... Ki tudja, talán ez is fontos... - vonja meg a vállát, de továbbra is érdeklődve figyelve a nyomok boncolgatását. Persze a fejlemények és a személyeskedés miatt Roman is felmorrant Horatiora.
- Már megint kezded, bazd meg? - morgolódott. - Mondtam már, hogy semmi közöm ehhez. - morogta, s ebben erősítette meg Julian is. Julie csak hallgatva pislogott és kereste az összefüggéseket. Ami viszont feltűnt, hogy a morcossága mögött már nem lapult annyi feszültség, mint 5 perccel korábban. Vajon mi történt? Miért lett nyugodtabb? Már majdnem le is higgadott, mikor előkerült a bárányos kép.
- Te buzi, most szórakozol velem? - lépett közelebb Horatiohoz, de még így is volt vagy 4 méter köztük. Plusz a hulla az asztallal és mi is. Aztán jött a hirtelen pálfordulás. Horatio kérdése nyomán Roman elkapta tekintetét és beharapta alsó ajkát, mint, aki fél elmondani valamit. Amikor pedig folytatta Sinclair, láthatóan gondolkodóba esett, noha újra aggodalmas arcot kezdett vágni.
- Megbüntessen? - kérdezett vissza bizonytalanul. El is nézett Julian, majd Julie felé, gondolom, mert ha nem ők a sárosak, talán féltette az életüket. Vagy ha sárosak, de elszarják a dolgot, akkor ezt a lehetséges Bábjátékos őket is kinyírja.
- Faszért nem hívjuk a hadsereget? Ez már kurvára elmebaj! - kezdett morgolódni, amire még én is szemeim forgattam.
- Az sem biztos, hogy itt van még, ha egyáltalán volt. És egy ember miatt riasztani a katonákat? Örökké a rendőrségen röhögnének... - húztam a szám. Mialatt pedig mi kis híján egymásnak estünk, Julie a Horatio ujjain lévő bábukat nézegette összefüggések nyomán.
- Egyébként, ha már szimbólumok és állatok... az indiánok is többségében ezeket az állatokat használták totem állatoknak, nem? - kérdezte Horatiotól, mert ugyan hallotta a vitát, most a legkevésbé sem érdekelte, ellenben a nyomozás. - A totem az algonkin indiánok közé tartozó ojibwák ototeman szavából ered, amely valakinek a testvérét jelenti. Az ototeman szó pedig az ote származéka, amely vértestvérségre utal. - felelte és erre még Roman is döbbenten nézett. Okosnak tartotta lányát, de azt hitte csak a képregényekhez és fegyverekhez ért. Julie hátra is nézett Julianre.
- Az egyetemnek kurva jó könyvtára van... - tette hozzá, majd elmosolyodott s végül kérdőn visszanézett Horatiora. Közben az én agyamig is eljutott a vita közepette meglátása, ami megint csak az én elméletem támasztotta alá.
- Hát persze! Különbségek és hasonlóságok. És a testvériség. Ezt magyaráztam korábban, Horatio! Emlékszel? Azt mondtad ezeket üzenetként szánja neked. Azt próbálja elmondani, hogy kapcsolatot keres veled. Az állatok jellemzői mindkettőtökre igazak, nem? - néztem rá, mire Julian megszólalt. Arra flegma pillantással reagáltam.
- Komolyan azt hiszed, hogy nem néztünk már régen kör... - mi a picsa? Még a szavam is eláll, mikor rábukkan egy telefonra. Nem, az kizárt. Az előbb még tuti nem volt bent. Átnéztük. Ezek átakarnak minket baszni. Hitetlenkedve néztem Horatiora. Ha viszont elvette a telefont, biztos fel is ismerte, így betudta kapcsolni, és talán a kódot is ismerte. Biztos szíven üthette a félelem, mikor megjelent a háttérképen a közös fotójuk. Egy újabb gyomorba rúgás a Bábmester részéről.
Ha úrrá tudott lenni érzésein, és kutakodni kezdett, a kép galériában találhatott egy friss képet. Illetve egy rövid hangüzenetet, ami nem volt több néhány másodpercnél. Ellenben a tartalma elég sokkoló lehetett. Az első pár másodpercben nem lehetett hallani so mindent, mert olyan volt, mintha egy zsebben tartották volna és ott motoszkáltak vele. De a háttérben lehetett hallani a víz morajlását, ahogy a partot mosta. Aztán valami szörcsögésszerű köhögést, míg meg nem szólalt Killian. A hangja nem volt épp ereje teljében, és kiérezhető volt benne a félelem, azontúl, hogy könyörgött.
- E-ez... nem lehet. - hebegte, de kiérezhető volt a nyeléseiből és a szuszogásából, hogy fájdalmai lehettek, legalább is meg sérülhetett. - Kérlek... butaság, amit csinálsz... Ez már... ez már kész elmebaj! - szipogott párat. - Mit akarsz ezzel elérni? Tényleg megölnél...? Horatio... nem... nem rossz ember. Nagyon kérlek ne bántsd... Ne tedd ezt vele... Ne játssz vele, kérlek...
A hang üzenet vége hirtelen ér végett, mintha Killian még mondani akarna valamit, de nem adnak rá lehetőséget. Még Roman ajkai is lebiggyednek, mert ugyan nem csípi Horatioékat, de fordított esetben ő lehet elsőkörben elbőgné magát, ahogy hallja Juliant könyörögni és talán... haldokolni. Még Julie is elszomorodik kicsit, mert noha ő eddig csak éles akciókban vett részt, nem igazán volt olyan, hogy ilyesmit kelljen hallania. Horatio arcát figyelte. Én is aggódtam. Rá is tettem kezem a vállára és próbáltam tekintetét fürkészni.
- Jól vagy? - kérdeztem. - Nem lesz baj. Megtaláljuk, Horatio. Segítünk. Nem vagy egyedül. - néztem a szemeibe. Nem attól féltem, hogy ne így lenne, hanem attól, hogy megroppan, elkésünk és Killian meghal. Mert, ha meghal, ez a hangüzenet lesz az utolsó, amit tőle hallottunk. A bűntudat legkegyetlenebb formája, ami folyton emlékeztetni fogja rá, hogy nem sikerült. Ha azt láttam, hogy még sokk hatása alatt van, át is öleltem, ahogy ilyenkor minden bizonnyal Killian is tehette. Ha nem okozott neki gondot a hangüzenet, úgy nyilván mellőztem ezeket a dolgokat. Akárhogy is nem sokkal utána valaki felsikoltott kint.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater

- Nem, ez ennél sokkal bonyolultabb - ingattam meg fejem. - Bár én vagyok a fő célpont, én vagyok számára a cél, de éppen ezért megöl másokat is célpontjává válnak olyan emberek is, akik közel állnak hozzám, vagy közé és közém állnak - egészítettem ki elgondolásait.
- Sosem gondoltam rá, hogy bosszú. Nem. Ez egy harc, ez egy elme párbaj. Neki ez egy verseny, egy harc, amiben fölém akar kerekedni. Talán a hírnevem miatt, a beképzeltségem miatt. Amiatt, ami miatt sokan utálnak is engem az NYPD-nél. Ő neki pont ez tetszett meg bennem. Tudni akarja, méltó vagyok-e a hírnevemhez, tudni akarja Ő jobb lehet-e nálam. Kíváncsi rá, Ő le tud-e engem győzni. Ő egy kihívást lát bennem, egy megugrani való lécet, amivel nem csak engem gyűr maga alá, hanem saját önbecsülésének, saját egójának is tud bizonyítani - adtam hangot véleményemnek, hogy Cade is jobban látást nyerjen a profilba, amit alkottam.
- Lehet valóban nem egy sima pszichopatával van dolgunk, de az biztos, hogy kiemelkedően intelligens és jártas a pszichológiában, sebészetben, különböző tudományokban. Ismeri az emberi elme legapróbb részleteit is és ezeket mások ellen tudja fordítani. Ellenben ő is küzd szorongásokkal. Folyamatosan bizonyítania kell másoknak és magának is, hogy a tökéletességét megerősíthesse önmagának és mások felé is. Folyamatosan kihívásokat keres, nagyobbnál nagyobb kihívásokat, hogy sikerre vigye őket és az önképét ezzel erősítse, miközben mások felett hatalmat szerez és bebizonyítja önmagának mennyire... Isten szerű is Ő maga. Talán van egyfajta istenkomplexusa is.
Talán kényszerbeteg is, ezért ragaszkodik a rutinjaihoz és ezért olyan makulátlan, pontosan berendezett minden helyszín. Maximalista és tökéletességre törekvő. Alapos. Túlontúl alapos, ami az OCD-sek egyik legnagyobb jellemzője, hiszen repetitívek, vagyis többszörösen elismétlik az ellenőrző rutinjaikat, ezzel kiküszöbölve minden lehetséges hibát.
Bár elrettentő volt hallani, hogy ez az ember a barátom akar lenni, kapcsolódni szeretne hozzám... nos voltak kételyeim, de nem tartottam teljesen kizártnak, hogy valami beteges viszonyt, kapcsolódást akarna velem kialakítani. Meg volt ennek is az esélye, de én még mindig úgy éreztem, hogy ez inkább harc, mint barátságra való felhívás.

Miközben a halottból kiszedett bábok jelentését elemezgettük, Julie is tett némi értékes megjegyzést. Értékes... nem tudhatjuk, de hasznos volt, ellenben elég felkavaró, hogy ez a lány ennyire belemártotta magát ebbe az esetbe és még két lábon, öntudatban van a halott láttán is. De végülis Roman lánya...
- Ne érts félre, nem vádollak semmivel, tudom, hogy nem vagy gyilkos, de a gyilkos szerint valamit tudhatsz, vagy lehet nálad, ami segít értelmezni a nyomokat. A részese lettél ennek, ami itt zajlik - jegyeztem meg és láttam rajta, hogy tud valamit, csak nem mer beszélni.
Mikor a lány ismét megjegyzést tett, felé fordultam.
- De igen, így van. Elég csak a totemoszlopokra gondolni, ami álltai fejek faragmányait jeleníti meg. Pont a spirituális jelentéseik miatt használják őket - igazoltam őt.
Vértestvérség... mit nem adnék most, ha Emma itt lenne velem. Ő sokkal jobban ért az ilyesmikhez, mint én. Bár, ha itt lenne se hagyná Marco, hogy segítsen. El vagyok tiltva tőle.
- Igen, emlékszem - pillantottam Cade felé. - De végül is igen. Igazad van. Ezek a jellemzők rám is és rá is igazak, tehát arra utal, hogy egyformák vagyunk. Azonos jellemek, csak más életformát élünk, ahogy ezek az állatok is. A képességeink azonosak.
Mikor Julian rátalált a telefonra, egyből tudtam, hogy miről lehet szó. Azt a telefont ő rejtette el. Romannél volt, de elvette tőle és mikor kiment cigizni, elrejtette. A Bábjátékos Romant akarta volna besározni, amit Julian felismert és a védelmére kelt. Okos húzás.
Julian is és én is a képre néztünk, majd találtunk egy rövid hangfelvételt is benne, ami... nos... eléggé megrázott és a vége felé már a telefon is kiesett a kezemből, ahogy lefagytam és az ujjaim elgyengültek. Nagyon is magamba zuhantam, de olyan szinten, hogy még sírni sem tudtam, pedig most kéne. Egy-egy dolog megmaradt belőlem a felvétel hallatán: A tettes vízbe fojtogatta Killiant. Továbbá Killian nagyon is jól ismerte az elkövetőt. És én is. Nekem is ismernem kellett akkor. De ki ő?
Elkezdtek folyni a könnyeim, majd leültem, pontosabban lezuhantam a fal mellé hátam a fafalnak döntve és magam elé meredve, két kezem lábaim mellé ejtve. Most mihez kezdjek? Nem tudtam megvédeni és most ki tudja mit művelnek vele? Hiba volt ide jönni. Miért hagytam magam rábeszélni erre? Mindenkivel mindig oda állok kardoskodni, veszekedni, érvényesíteni az akaratom, de most, amikor kellett volna, nem álltam a sarkamra.
Mi van, ha már rég halott? Mi van, ha már belefullasztották a vízbe, talán már fel is darabolták, ez a hangfelvétel pedig az utolsó, amit hátra hagyott? Nem, az nem lehet! Nem ölhették meg! Őt nem. A könnyeim egyre csak folytak és minden percben magamat vádoltam, amiért nem voltam mellette. Ha nem iszok, ha nem rendezek jelenetet, ha nem szorulok orvosi segítségre. Nem nagyon hallottam és éreztem semmit abból, amit Cade tett, ellenben éreztem, hogy elfog a fulladás és a tehetetlenség érzése. A szoba egyre szűkebb lesz, a levegő egyre kevesebb, a tér pedig egyre homályosabb.
- Horatio! - szólt rám Julian, de nem figyeltem rá, nem voltam öntudatomnál, hanem egy bezárt világban, ahová a keserű tények elől igyekeztem elmenekülni. - Sinclair! Horatio! Nézzen rám - térdeltem le mellé. - Tudom ki a gyilkos és azt is tudom merre érdemes keresni! Felügyelő! - rázott meg, mire lassan eljutottak hozzám is a szavai.
- Tudom ki a gyilkos! Legalábbis az egyiket biztosan tudom - felelte és elővette a mobilját, majd megmutatta a Julie mobiljáról átmentett képeket Roman és saját hasonmásáról. Érezhetően nem Julian és Roman volt a képeken. Julian másabb volt, valóban, hiszen szakálla és hosszabb haja volt, de Roman hasonmása már sokkal pontosabb volt. Kicsi volt az eltérés, nagyon kicsi, de érezhető volt azért annak, aki elég sokat látja. Mindenkinek megmutatta a képeket.
- Az egyik legjobb emberem készítette őket, New Yorkban tűntek fel hetekkel ezelőtt. A mi pontos másaink. Akár klónok is lehetnének.
Gondolom a köreinkben sokan ismerik már Dr. Shane Webster nevét. Ő volt az első, aki a férjem kiköpött mása volt, de egy sorozatgyilkos évekkel(hónapokkal?) ezelőtt megölte. Legalábbis így tudták, csakhogy néhány szemtanú már őt is látta élve felbukkanni, méghozzá voltak, akik a gyilkos cirkusza környékén is.
Hetekkel ezelőtt, mikor a hasonmásaink ügyében kezdtem nyomozni, találtam egy érdekes FBI jelentést egy titkos genetikai laboratóriumról, ahol Dr. Shane Webster DNS-ével és különböző plasztikai sebészeti, pszichológiai eljárásokkal kísérleteztek. Olyan hibrideket és újszülötteket hoztak létre, akik rendelkeztek Webster DNS-ével is, illetve egyes magzatoknak az ő ondóját fecskendezték be. De volt, akiknek sebészeti és mentális átprogramozás útján kísérleteztek, hogy gyors felnőtt klónokat hozzanak létre. Később egy volt kollégámat is felhívtam, aki az NSA-nál dolgozik és megerősítette, hogy a labor le lett foglalva, megszüntették, de nem kaptak el minden alkalmazottat.
A gyilkos, akiről beszélt, ez a Bábjátékos minden bizonnyal az egyik ilyen hasonmással dolgozik. Killian ismerte a támadóját, tegezte is, tudta ki támadta meg. Tán még egész barátiasan is beszélt hozzá, próbált megértő lenni és hatni rá, mintha tudná kinek beszél. De a tettes magát is ismeri. Ez egy közös ismerős. Killian ugyan nem volt vele tisztában ki is ő. Ő azt hitte Roman támadta meg, úgy is beszélt vele, mintha ő lenne, próbálta jobb belátásra bírni.
A tettes, a Bábjátékos tisztában volt az ön és Roman közötti rossz viszonnyal, ezt használta ki. Ezért is rejtette el a mobilt a férjem ágya alá. Ha Killian, vagy egy másik eltűnt táborozó elő kerül, majd ő vall Romanre, a telefont megtalálják nála, rajta a felvétellel és máris el fogják ítélni. Utána már csak a klóntól kell megszabadulni. Aljas húzás, de nem páratlan. A hidegháború és a második világháború alatt már dolgoztak együtt hasonmásokkal - és nem csak ott és akkor... -
Figyelmesen és elképedten hallgattam, amint Julian beszámol a kísérteties tényekről, majd eszembe jutott valami.
- Én... korábban dolgoztam egy genetikus halálának ügyében - mondtam felismerve a helyzetet. - Azt mondta FBI. Csak nem Terry Scott volt az ügynök, aki az ügyben nyomozott? - gondoltam vissza arra az esetre, amikor felrobbantották az irodám.
- De igen. Egy Joseph Brewster nevű orvossal együtt bukkant a laborra.
A professzor szavai úgy hatoltak belém, mint a villámcsapás. Az nem lehet... az nem lehet... kínkeservesen támaszkodtam fel és álltam meg vele szemben.
- Nem...
- Mi?- kérdezett vissza értetlenül.
- Az kizárt - ráztam meg a fejem, mikor eszembe jutott az időszak, amikor Joseph után nyomoztam és újra visszhangoztak a fejemben Terry mondatai, amikor Josephről beszélt. - Ő nem... nem. - ingattam fejem homályos tekintettel.
- De mi nem, Horatio? Ezek tények és a kormány is elismerte.
- De nem lehet Joseph az! Ő nem tenne ilyet! Hisz annyira jól ismer, ő mindig csak segíteni próbált nekem. Julian, ő jó ember!
- Ismeri?
- Az a doktor a pszichiáterem! - kiabáltam rá talán ok nélkül és újra elfogott a sírás, de közben már úgy remegett a testem, mintha zötykölődős úton lennénk kocsiban. - Azt... azt mondod tudod merre keressük a tettest?
- Itt húzódik meg Long Islanden keresztül a Wheeler Creek folyó. Ha Killiant vízbe fojtogatták, akkor azt csak a folyóban tehették meg. Bár vannak tavak a környéken, de azok ilyenkor mindig látogatottak. Kirándulók, iskolák, családok látogatják, ráadásul a többsége parkosított, tehát horgászok és "nyaralók" is látogatják őket.
A folyó keresztül halad Greenfielden, ahol a mai napig állnak különböző katonai létesítmények. Raktárak, bunkerek, lakó épületek, ráadásul ezek kívül esnek a civileknek és kevesen is tudnak róla, ma meg már teljesen elhagyatottak. Ha túszokat akarnak elrejteni és ők is el akarnak rejtőzni, akkor ott megtehetik. A tábor és a katonai tábor közötti táv nem nagy, kocsival és gyalog is hamar meg lehet tenni, tökéletes hely és közel van a folyóhoz is.
Ha valaki el akar rejtőzni a környéken ennyi eltűnt nyomozóval és rendőrrel, akkor jobb helyet aligha talál.

II. Correlation

Elgondolkodva bólintok párat csípőre tett kézzel, bár akadnak még rések, kérdések, amiket nem tudok hová tenni. Az oké, hogy minden Horatiora és a próbatételére éleződik ki, de mi történik, ha elbukik vagy nyer? A gyilkos elfogadja azt? Esetleg előlép?
- De mit nyer vele? Nem is ismerik egymást. Valószínűleg nem is fogják. Ha én nyerek, szeretem mások orra alá dörgölni, mert általában megküzdöm érte. - kérdeztem, bár az időnk fogytán volt, így nem vártam több esti mesét, mint, hogy inkább tovább nyomozzunk.
- Akkor elég jó szakértője a gyilkosságoknak és azok elkövetésének... - csóválom fejem, mert ez bizony rossz hír. S ki tudja még mihez érthet. - Viszont ezekből kiindulva sejthető, hogy nem egy fiatal személyről van szó, jó képeségekkel, mert tanult, képezte magát. - állapítom meg, miközben tovább hallgatom. - Szorongással? - kérdek vissza, amire hamar meg is kapom a választ. - Odc. - ismétlem el, ahogy eltöprengek, mert ha ezek valóban elmondhatók róla, már is le tudjuk kicsit szűkíteni a dolgokat és helyén kezelni őt, és ez is valami. Az OCD-st kiborít a kupi, a kosz, ezt pedig általában látványosan ki is mutatják. Ismeri Horatiot, tehát lehetséges, hogy a környezetében van valaki, aki ebben a kényszerbetegségben szenved.

Romannek nagyon nem tetszett a felállított "diagnózis". Ez pedig nekem kifejezetten gyanús volt, hát még a mobil és különös csapatuk megjelenését illetően. Az viszont meglepett, hogy Horatio mennyire magabiztosan állította, hogy nem ő a gyilkos. Bocs, de nem most lett több szempontból is gyanús a faszi? Engem még az sem nyűgözött le, hogy a kis csaj is segédkezett. Nem sokat, de legalább látszatra meg volt. A telefonos hangfelvétel viszont rendesen kizökkentett mindenkit. Hát még Horatiot, amit őszintén meg is értek. A reakcióját látva, komolyan azt hittem, hogy elveszítjük, ami gond, tekintve, hogy én a másik háromban nem bízom. Az ölelés sem segített. Gyerünk Horatio, észhez kell térned! Ha a gyilkos téged akar, szükségünk van rád. Kétkedve hallgattam Juliant, még a képek ellenére is, ami akár manipuláció is lehet. Ma már? Simán...
- Ez őrültség... klónok? Ne már... - csóváltam fejem hitetlenkedve, csípőre tett kézzel. Akkor bizonytalanodtam el, mikor Roman nem kis jelét adta, hogy erről ő sem tudott.
- Mi a picsa?! Ki a fasznak képzelték ezek magukat? Az én pofámmal öldösik az embereket??? Hát basszák meg! Én aztán kurva élet, hogy nem megyek miattuk kibaszott börtönbe, a jó édes kurva anyjukat, nyomorult kis gecik! - mordult fel, még a lánya is csak pillogott, pedig ő már nem először látja apját kiborulni. - Te meg mi a faszért nem szóltál előbb? - kapta el Julian zakóját és közelebb rántotta magához morcosan.
- Aha, jó, mondjuk azt, hogy ez egy hihető mese a klónokról. - morgom, majd Roman felé biccentek Juliannek. - És honnan tudjuk, hogy ő az igazi? Lehet ő is klón. Lehet beépített ember. Végig gyanús volt. Lehet a gyilkos játsza itt a fordított pszichológiát, hogy rátereli a figyelmet, hogy mi meg ne gyanakodjunk rá. - néztem mérgesen Julianre, mert azért ezt sem árt latba vetni. És ha már itt tartunk... Mi van, ha Juliannek is akad még pár tükör klónja?
- Mi van, bazd meg?! Beépítsem az öklöm a pofádba? - fújtatott rám a már eddig is ideges gorilla, de engem nem győzött meg. Mondjuk ez az egész sztori kamu szagúnak hat, míg meg nem szólal Horatio. A pszichiáter nevére Roman is meglepődve kapta oda fejét. Nem találkoztak sokat, de megjegyezte a nevét, mert sokat segített neki, hogy most rendőr lehessen. Akkor pedig konkrétan elkerekedett szemekkel nézett Horatiora, mikor Sinclair közölte, hogy a doki az orvosa. Neki ugyan nem teljes körű, de egy időben ő is hozzájárt, hogy megkapja a papírokat. Julianre nézett.
- Az lehetetlen... - kezdte ő is tagadni. - Én is ismerem. Brewster segített, hogy bejussak az akadémiára, aztán járőr legyen belőlem. Ő biztos nem tenne ilyet. Nem ismerem annyira, de én sem hiszem, hogy képes volna ilyesmikre. Segítőkész volt és barátságos. - ellenezte a felvetést, ami pedig pont, hogy az ő mondadójával kezdett kissé alátámasztódni.
- Akkor meg mi a francra várunk még? - csapta össze kezeit Julie tettre készen. - Nyilván nincs egyedül, szóval irány a kocsi, kapjuk elő a stukkereket és lyukasszuk ki őket. - felelte, bár nem biztos, hogy motiválásképp, de az biztos, hogy őt nem kellett lökdösni, hogy elinduljon. - Bocs, apa, szeretlek, de belőled egy is kibaszott sok. - intett még el apja felé, s már igazából el is határoztuk volna, hogyha más nem, legalább fegyverünk legyen, mikor kint valaki felsikoltott. Julie akart elsőnek kirontani, de apja éppen csak padlóra nem küldte mérgében, ahogy visszatartotta mellkasánál. Roman viszont kiment, és ha csak nem döntött úgy Julian, hogy marad, én és talán Horatio is követtük őket. Még mindig bántott, hogy nem tudtam kettesben beszélni Sinclairrel a gyanúmat illetően, de tartok tőle, már nem is lesz vevő rá. Ha kételyek közé kergetem, és közlöm vele, hogy ők is tuti kamuznak, nincs nyomunk, nincs miből kiindulnunk, ami azt jelenti, hogy vége, Killian meg fog halni.
Odakint az egyik sport ruhás rendőrnő zokogott, és remegett rettentően. Már próbálták vigasztalni mások és kérdezgetni mi történt, de annyira sokkos állapotban volt, hogy még a levegőt sem volt képes rendesen venni. Ő végül nem is tudott minket informálni, de egy az útját végig rohanó másik rendőr - kit szintén levert a víz s nem a kis sprinttől - intett, hogy kövessük, és előre figyelmeztetett minket, hogy nagyon durva dolog történt. A tábor területének fásabb részein voltak erre- arra vezető letaposott utak, amelyek főleg reggeli futásokra szolgáltak, esetleg hosszú sétákra a sűrű lombok közt. Ezúttal viszont maga volt a lidérces állom. Már az elején összegyűltek páran, és bőven akadt köztük még, aki sírt, a földön ringatózott, vagy próbált magához térni. Sokat nem lehetett érteni a köztük lezajló beszélgetésekből, de valaki valakinek elhintette, hogy lehet Killian is köztük van. Nem tudom, hogy ezt a mondatot elcsípte e Horatio, de ha igen, nem engedtem előrébb menni, mint, ahol mi voltunk. Megfogtam a felkarját. Az út első pár méterén elég nyugodt és csendes volt minden, sőt, igazából ha nem nézelődtünk volna ösztönösen szörnyűségeket keresve, talán észre sem vesszük. Hogy mit? A Bábmester újabb üzenetét.
- Basszah meg... - állt meg Roman is, mélyet sóhajtva, ahogy, mint többünk, ő is felnézett. Ugyan nem volt sas fészek, de a látvány önmagáért beszélt. A magas fák erősebb ágain zsinórókról lógtak le az élettelen testek. Fejükön zsák volt, de csuklóikon, bokájukon és nyakukon is volt zsinór, ami fent tartotta őket, pont, mint egy...
- Bábok? Ezek... bábok? - kérdezte Julie Juliantől, de már ő is félt egy kicsit, mivel, hogy láthatóan egy szem ember öldösött le nem kevés másikat. Ami feltűnhetett, hogy többen voltak, mint az elrabolt rendőrök, s bár zsák volt a fejükön, a ruhájukból ki lehetett venni, hogy nem volt mind rendőr. Sőt. Akadt olyan test, aki földes öltönyben volt, kezei pedig olyan szikkadtak voltak, mintha hónapok óta a föld alatt lett volna. A zsákon és a zsinóron túl, szinte mindegyik nyakába lógott egy keményebb papír lap, szöveggel. A kézzel írt vallomások, bűnöket taglaltak. Röviden és tömören. "Hazudtam a bíróságon, hogy mentsem a bőröm", "Öngyilkosságba hajszoltam egy diák társam", "Lefeküdtem a nevelt lányommal", "Kiraboltam egy négy gyermekes anyát", "Bosszúból elvettem gyermekeinket az apjuktól", "Irigységből tönkre tette a testvérem cégét", "Részegen műtöttem és belehalt a páciens". Volt köztük egy kakukktojás, de még egyikünk sem sejtette, túlságosan a sokk hatása alatt voltunk. Én biztosan.
- Le kell őket szednünk... - szólalt meg Julie aggodalmas arccal. - Nem... az több óra... nincs rá időnk. Mennünk kell a folyó felé. - szólaltam meg én is.
- Bazd meg, lehet, hogy Killian is itt van köztük, és az is lehet, hogy már senki sem él. Mégis mi a picsáért futnánk egyenesen a halálba? - mordultam rám Roman. Julianre néztem, majd Horatiora. Ez akkor sem lesz így jó. Horatio mondta, hogy folyamatosan emeli a tétet a gyilkos. Nyilván azt akarja, hogy összetörjünk. Nem, nem maradhatunk. Viszont... nem kell mindünknek mennie.
- Maradjatok itt és szedjétek le őket a többiekkel. - néztem rájuk, majd Horatiora néztem, aztán ismét Julianre. - Horatio és én tovább megyünk. Rendben? - pillantottam vissza Horatiora. - Úgy érzem egyre jobban közeledünk, és talán a gyilkos is megállásra akar kényszeríteni minket. Horatiot. Így pedig utol érthetjük. Talán amíg azt hiszi veletek gyászolunk, ő addig békésen el van a közelben. - felelem. Én sem vagyok biztos a dolgomban, de azt hiszem így lesz a legjobb. Julie Julianre, majd apjára néz, végül szemeit forgatva, kiveszi a pulcsija takarásában lévő pisztolyát és odadobja nekem.
- Tele a tár, de ne pazarolj. Vessetek végett ennek a szarnak. - mondta határozottan.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater

- Neki talán elég a tény, nem pedig az, hogy kérkedjen vele. Beéri a tudattal, hogy nyert, de nem áll szándékában ezzel hencegni. Ő tudni fogja, hogy nyert, ahogy én tudni fogom, hogy vesztettem. És ez neki valószínűleg elég - feleltem, majd tisztáztuk a többi meglátásomat is, hogy aztán nem sokra rá Julian is előhozakodjon a saját meglátásaival, amikkel nagy nehezen kihozott engem a mély gödörből, amibe a hangfelvétel taszított.
- A tények önmagukért beszélnek - felelte a professzor Cadenek a kétkedésére. - Mindenről írásos bizonyíték van az FBI és az NSA aktái között. Én már csak tudom, valamikor a Nemzetbiztonsági Hivatalnál szolgáltam, megvannak a kapcsolataim.
Julian Romanre pillantott, mikor háborogni kezdett, természetesen meg is értette. Felém fordult, de hirtelen vissza is kapta a pillantását Romanre, amikor az megragadta és számon kérte. Jogos... nem szólt neki róla.
- Am... hát... - motyogta. - Nem akartalak stresszelni ezzel is. Volt épp elég idegeskedni való Jenna miatt, nem kellett még ez is. Azt hittem meg tudom oldani egyedül is ezt a problémát... - mondta, de aztán Cade ismét magához vette a szót.
- Ne már öreg, csak felismerem a saját férjem. És Horatio is. Látjuk, hogy ő az, felismerem a jellemét is, minden. Lehet hasonmások, de teljesen tükrözni külsőt és személyiséget senki sem tud - mondta és bár folytatta volna még őt érintő kritikákkal is, hogy ne érezze magát olyan jól, de nem akarta még inkább szítani a tüzet. Főleg, hogy itt amúgy is Sinclair a főnök, mondjon bármit is Cade. Horatio pedig melléjük fog állni.
- Nem fordulhatunk egymás ellen - mondtam. - Ennyi erővel senkiben sem bízhatunk meg. Nem tudhatjuk hány beépített ember lehet itt és kik azok, ha pedig klónok, nem tudhatjuk kiket klónoztak még. Akarom mondani nem tudhatjuk kiket cserélhettek még itt ki hasonmásokra. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy össze fogunk. Ennyi. Nem veszthetjük el a fejünket, nem fordulhatunk egymás ellen.
Julie lelkesen indult volna útnak, amikor is sikoltás harsant fel. Kisiettünk, ahol egy rendőrnőt találtunk zokogva, halálra rémülve. mi pedig siettünk is, hogy megnézzük mi történt, ám a látvány eléggé megdöbbentő volt. Engem túlzottan nem hatott meg, sőt, egyet is értettem Julieval, hogy le kellene őket szedni, de Cadenek is igaza volt, hogy a folyóhoz is oda kéne mennünk.
Bólintottam Cade szavaira, majd siettünk is tovább, noha nem sejthettük, hogy valaki ezzel nem ért egyet. Julian ugyanis utánunk pillantott nem kis gyanakvással és aggodalommal.
- Utánuk megyünk! - nézett a férjére. - Nem bízom ebben a Cade gyerekben, ráadásul azon a katonai létesítményen vannak fegyverek is. Legalábbis akadhatnak, amik ott maradtak és még működnek is. Esélyük sincs, főleg, ha számítanak rájuk. Ráadásul van egy olyan megérzésem, hogy ez a Cade is könyékig sáros, de remélem csak én vagyok paranoiás. Siessünk! - indult meg és intett a lányának és Romannek. - A kocsimhoz. Kimegyünk az N Milton roadra és a Greenfield roadon át mi sokkal hamarabb odaérünk. Szerintem épp most rohannak a vesztükbe. Horatio biztosan.

II. Correlation

Roppant idegesítő volt a marakodásuk, főleg, mert erőteljesen kamu szagú volt. Okosnak tartják Horatiot, még is zok szó nélkül elhiszi ezt a sok sületlenséget. De abban igazat kellett adjak Sinclairnek, hogy össze kell dolgoznunk - valamilyen szinten legalábbis - mert, hogy anélkül eddig sokra nem mentünk. S ha ez nem volna már így is épp elég, odakint megint tragédia vette kezdetét. Hiába voltunk gyakorlatias nyomozók, sokat látott alkoholista drogkereskedők, azért valamilyen szinte lesokkolta többünket, ahogy bábként lógtak le az élettelen testek, legalább 20. Azt hiszem ezt hangosan ki sem kell mondani, de immáron biztossá vált, hogy a Bábmester kézjegyét látjuk fent, hogy valóban ügyesen játszik és azt hiszem egyre erőszakosabb módszerekhez nyúl. Talán feldühítettük? Azon már meg sem lepődtem, hogy megint nem tudtunk egyetérteni. Ők húzták volna az időt, én menni akartam. Gondoltam jobb is így. Elindultunk hát Horatioval, én annak tudatában, hogy a velük járó sötét felhők most végre lehagynak minket.
- Tudom, hogy nem értesz egyet velem, de én nem bízom bennük... Roman amúgy sem egy ártatlan ember, és őrület, hogy rendőr lett, pedig nem is tudok róla sokat, és mégis épp elég. A férje lényegében tudós, és kizárt, hogy csak az alkoholizmus tartja össze őket... A telefont, tuti ő rakta oda. Sárosak és bevédik egymást. A lány meg... még szerintem 20 sincs és olyan lazán végignézte, hogy a halott hasában turkálsz, hogy mostanában még én sem fogok vágyni egy ideig a steakre. Az pedig, hogy akárhányszor megjelenik ez a Julian és mindig legalább egy hullával a társaságában... ne már. Ilyen még a filmekben sincs. Hogy tudod ilyen nyugodtan kezelni? - kérdeztem, miközben haladtunk, és örültem, hogy végre kettesben beszélhetünk erről az egészről. - Te tényleg egy kicsit sem gyanakszol rájuk? - húzom a szám. Persze azért közben résen voltam. Nem csak a gyilkos miatt, hanem, mert erre felé akadhatnak vadállatok is. Örültem is, hogy van pisztolyom.
- Azért valahol sajnálom ezt a pszichopatának tűnő gyilkost... Magányos lehet, és hosszútávon ez nem túl egészséges... Ezt pedig biztosan ő is érezte... Csak egyszerűen vannak, akik nem tudják, hogy közeledjenek a másikhoz. Esetleg... attól való félelmében, hogy átverik, rossz módot talál erre... - sóhajtom, ahogy szép lassan ki is érünk egy folyó menti tisztásra, ahol már fa se nagyon volt. Meg is torpantam, mert így nem volt nehéz kiszúrni az elénk táruló borzalmat. Egy újabb szimbólum. Még több áldozat.
- Visszavonok... mindent róla... - hebegtem, ahogy elmém próbálta felfogni az egészet. Az mondjuk nekem hirtelen eszembe se jutott, hogy Killiant keresem köztük, ellenben...
- Jaj ne... ne, ne nee... - indultam meg feléjük, a közepénél már futva. - Dave! - fékeztem le a kavicsos, homokos talajon, éppen csak nem neki ütközve a totemoszlopnak, melynek darabjait nem fából faragott állati szimbólumok voltak, hanem a kollégáink. Nehéz volt megállapítani, hogy mindjük, mert legtöbbjük nem volt egészen egy darabban, de mivel több méteres volt, elképzelhető, hogy... egy csomagban találtuk meg az eltűnteket.
- Dave... - léptem oda, hogy noha tudatában voltam halálának, azért, megérintettem az arcát. - Haver... - csuktam be szemeim, hogy nehézségek árán, de elfojtsam érzelmeim. Mary is köztük volt, sőt valójában mindenki, csak szanaszét. A legtetején összehajtott áldozat is Horatio egyik kollégája volt. Killian viszont nem volt köztük. A víz csobogása ismerős lehetett, ahogy a telefonon lévő kép mögötti kis sziklás terület is. De mivel elég homokos is volt a talaj, lehetett látni lábnyomokat. Elég zavaros volt és nem teljesen tiszta, de az látszott, hogy nem egyedül építette az a valaki, és a vonszolások nyoma is látható volt. Ahogy próbáltam túltenni magam a bomló testekből épített szimbólumon, a homokban lévő lábnyomokat figyeltem.
- Horatio! - szóltam oda neki, és intettem, hogy jöjjön közelebb. Ha ez megtörtént, lemutattam a cipőm melletti lábnyomra. Az enyém volt vagy 42-es, a lábnyom viszont bőven kisebb volt, lehetett vagy 35-36...
- Roman klónjai vajon mennyire pontos mások? - néztem rá gyanakodva, mert ez éppenséggel nem arra utalt, hogy valamelyik géntestvére járt erre. Persze voltak nagyobb lábnyomok is...
- Talán... vannak még túszok... - bizonytalanodtam el, majd, ahogy jobban megnéztem, a lábnyomban fénylett valami. Leguggoltam. - Ez meg mi? - nyúltam a homokba. Először csak egy fém karika volt, de volt rajta egy rövid láncsor, ahogy húztam ki, míg végül elő nem bújt az egész a homokból.
- Ez... egy kulcstartó? - néztem fel értetlenkedve Horatiora.

Mindeközben Julianék sem tétlenkedtek. Julie ugyan sajnálta, hogy nem segítenek, de ő sem bízott bennünk, ezért persze nem ellenkezett. Ahogy Roman se. Csak, hogy a dolgok sosem alakulnak olyan egyszerűen. Még Greenfield előtt egy kanyarnál, az út közepén ott guggolt egy lány. Az út szélén eldöntve volt ott egy bicaj és egy közepes méretű, inkább iskolatáskaszerű hátizsák. A beton úton guggolva egy törött telefon darabkáit próbálta éppen összeszedni.
- Basszus... ezért ki leszek nyírva... - morogta halkan.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater

Nagyban meneteltünk előre Cadel, amikor is a férfi belekezdett a monológjába, de már az elején jó meglátást tett. "Tudom, hogy nem értesz egyet velem". Nem is. Már jó ideje tűröm magam körül Cadet és a hülyeségeit, a vádaskodásait és a meglátásait, amikkel mintha a Bábjátékos oldalán állna. Kezdettől fogva furcsán beszélt róla, ahogy most is. Jó formán egy meg nem értett áldozatként beszél róla, sőt, mintha minden szavával valamilyen formában védeni akarná. Mintha mentségeket keresne a rémtetteire, ahogy most is tette. ''Magányos", "vannak, akik nem tudják, hogy közeledjenek a másikhoz", meg előtte, amikor arról beszélt, csak "kapcsolódni akar", barátkozni. Kicsit olyan érzésem lett, mintha tudná ki az elkövető és óvatosan, de a védelmére kelne, érveket gyárt arra, hogy az elkövetőt csak az érzelmi deformációi hajtják. Hogy nem tehet róla, nem azért teszi ezeket, mert gonosz, csak magányos és meg nem értett, aki barátokat akarna és rendes életet, mint, ami másoknak is van. Elképesztő.
Most túltett minden határon. Nem csak azzal, amit Julianről és Romanról mondott, hanem azzal is, ahogy a Bábjátékosról beszélt. Megfordultam és magamból kikelve ragadtam meg felsőjét és rántottam rajta egyet, ami nem volt nehéz, hiszen nem csak okosabb, de erősebb is voltam nála. Magamat is megleptem, hogy milyen hangerővel és agresszióval rivalltam rá. Olyan erősen markoltam a ruháját, hogy talán még Roman sem tudna kiszökni a karmaim közül.
- Ide figyelj Cade West! Kezdesz baromira idegesíteni engem a hülyeségeiddel, szóval azt ajánlom vegyél vissza, mert a barátomról és a férjéről beszél, akikről semmit sem tudsz! - kiabáltam, de aztán valamicskét visszább vettem, de nem sokat. - Tudod te kikről beszélsz? Tisztában vagy vele kik ők? Julian egy katona és volt nemzetbiztonsági ügynök! Nagyobb hős, mint mi leszünk valaha is itt a rendőrségen! Az egész életét a hadseregben töltötte, majd az amerikai kormány titkosszolgálatában és ha nem lesz rákos és zuhan mélyre, akkor még ma is ott dolgozna. Sikeres magánnyomozó volt és ha a férje miatt nem hagy fel a veszélyes élettel, ma is ott dolgozna! És Roman? Én vagyok az utolsó, aki vitatom, hogy egy drogos senki, de valamiből meg kellett élnie! Tudod te milyen érzés az, amikor valaki még enni sem tud adni a gyerekeinek? - kérdeztem még mindig kiabálva, nem eresztve ruhája szorításából. - Nem volt pénze, nem tudott megélni, valamit tennie kellett és ő sajnos a drogárusítást választotta. Voltál te már valaha is ennyire mélyen? Voltál már valaha annyira a nyomor szélén, hogy bármit elvállaltál volna, csak pénzed legyen ételre? Az más kérdés, hogy fogyasztó is, de tudom, hogy leálló félben van, ha már abba nem hagyta.
A barátaimról beszélsz, szóval jobb, ha vissza veszel magadból. Évek óta ismerem Juliant is és a párját sem tegnap ismertem meg és nagyon nem tetszik, ahogy róluk beszélsz. Jobban ismerem őket, mint mások, főleg itt a rendőrségen. Ismerem a jó és a rossz oldalukat is és tudom, hogy ők lennének az utolsók itt, akik ilyet tennének! És amíg én itt vagyok, mindkettő a védelmemet élvezi és csak a holttestemen át juthatnak hozzájuk el! Amíg én élek és virulok, addig ők sérthetetlenek! Világos voltam?
De tudod, ha már gyanúsítunk, akkor nekem is van egy remek tippem, hogy ki lehet itt sáros. Még pedig te! És nem csak azért, mert mintha minden szavaddal ezt a beteg szörnyeteget védenéd és mentségeket keresnél neki, hanem mert feltűnt, hogy amióta elkezdődtek a gyilkosságok, te már akkor tíz ujjal mutogattál Romanre! Feltűnt, hogy senki mást nem vádolsz, csak őt? Tucatnyian vagyunk még itt, de neked meg sem fordult a fejedben, hogy bárkit is gyanúsíts! Vagy tévedek? Te csak arra a szerencsétlen baromra vagy ráállva, mint valami hibbant megszállott! És ez már beteges!
Mintha te is úgy viselkednél, mint a Bábjátékos és adnád alá a lovat azzal, hogy ellenük hangolsz engem is és ha lenne itt még valaki, akkor őt is. Egy valamit jól jegyezz meg! Ha ebben a tetves táborban bárki is be akarja sározni őket, vagy csak egy ujjal is hozzájuk nyúl, azt én magam tüntetem el a Föld színéről! Ha megtudom, hogy csak egy kis közöd is van az itt történtekhez, akkor személyesen gondoskodom róla, hogy egy kipárnázott szobában rohadj meg a Bábjátékossal együtt! - mondtam nyomatékosan, gyilkos tekintettel és el is engedtem, a pisztolyt pedig úgy téptem ki a kezéből, mint etióp éhező az ételt az adományozó kezéből.
- Ez pedig jobb, ha nálam lesz. Nem, mintha nem bíznék benned - mert nem is nagyon bíztam - De lehet nálam jobb helyen lesz! Majd ha azt látom, hogy engedsz a hülye rögeszméidből és téveszméidből és nem egy beteg állatnak keresel érzelmi kibúvókat, akkor lehet vissza kapod! Most pedig dologra! - mondtam most már aránylag higgadtan és bíztam benne, hogy sikerült helyre tennem a fejét, hogy most már normálisan gondolkodjon.
Tovább is álltunk, de csak pár métert tettünk meg, hogy újabb nyomra bukkanjunk. Pontosabban egy újabb hullahegyre. Örültem neki, hogy látszólag Cade is átértékelte azt, amit korábban a gyilkos lelki világáról beszélt. Talán most már ő is látja, hogy nem egy elveszett, tévelygő lélek a tettes, aki megértésre vágyik.
Mikor Cade futásnak eredt én már csak üresen sétáltam a totemoszlop felé, mintha nem is lenne fontos. Pedig fontos volt, csak épp nem volt elég lelki erőm ahhoz, hogy rohanjak. Ezek már hullák, el nem fognak futni. Kellett minimális idő, hogy feldolgozzam a látottakat. Milyen elmebeteg művész... valahol lenyűgöző is, ugyanakkor elborzasztó is. Megrendítő volt látni, hogy mit művelt a kollégáinkkal és sajnáltam Cadet Dave miatt. Az érzelmei őszintének tűntek, ellenben nem kértem bocsánatot azért, amit tettem és, amiket mondtam. Ez ahhoz kevés.
Nem reagáltam a Roman klónjára tett megjegyzésre, ellenben a kulcstartót én is szemügyre vettem.
- Elképesztő... - mondtam nem kicsit meglepve. - Ez Killian unokahúgáé, Lizzyé. Mit kereshet itt? A Bábjátékos őt is idehozta volna? Vagy ez csak valami vicc? - kérdeztem meglepetten, döbbenten.

Miközben Julianék kocsikáztak utánunk, hogy beelőzzenek, belebotlottak egy lányba. Nem is akárkibe. Julian pontosan emlékezett rá, arról a napról, amikor Ji Won foglyul ejtette őket és az ő és Killian segítségével menekültek meg az énekes karmai közül. Úgy ugrott ki a kocsiból a professzor, mintha az élete múlt volna rajta.
- Liza! - ugrott mellé. - Az istennek hála, jól vagy? Nem esett bajod? Mit keresel te itt? Mit tudsz a bácsikádról? - segítettem fel a földről, miközben igyekeztem végigmérni őt. - Sinclairnek már vagy egy tucat kollégáját megölték és van már vagy huszonöt halott ebben az istenverte erdőben, ha azóta nem nőtt a számuk! Killiannek nyoma veszett, a gyilkosnál lehet! - világosította fel gyorsan a tényekről. - Horatio és a társa, Cade már keresik. Velünk kell jönnöd.

II. Correlation

Nem volt elég a bajunk, úgy tűnt lesz még rosszabb is. A hangulat elharapódzott, pedig csak ésszerű tényeket közöltem. Fogalmam sincs, hirtelen mi ütött Horatioba, de mostmár eléggé problémásnak tartom, hogy ketten indultunk útnak. Mondjuk, azzal sem jártam volna jobban, ha jön velünk a pereputty is.
- Hülyeségeimmel...? - nézek rá értetlenkedve és szívesen meghallgatnám mit tartott az elmondottakban hülyeségnek. Megértem, hogy kezd elmenni az esze, amiért egyre nagyobb esély van rá, hogy Killian meghalt, de nem rég még arról karattyolt, hogy maradjunk higgadtak és tartsunk össze. Nem, ez így nagyon nem lesz jó. Úgy rántott magához, mintha minimum én volnék az elkövető. Szerintem voltunk egy súlycsoport, de nem akartam most kideríteni. AZ viszont elég sértő volt, ahogyan beszélt velem.
- Már megbocsáss, de tegnap ilyenkor még javában gyökérnek nevezted Hemlockot és részegen is állandóan cukkoltad... Van egyáltalán fogalmad arról, mit jelent a barátság? Megértem, hogy Killian lehetséges halála, ennyire meggyötör, de ne felejtsd el, hogy pontosan erről beszéltél a táborban. Hogy ő is ezt akarja. Hogy manipulál és azt akarja, hogy összeugrasszon mindenkit. És ne mond nekem, hogy én vagyok a zakkant, azért, mert gyilkosságokkal vádolok valakit, aki nagykérdőjelekkel köreinkben jelent meg, mint rendőr, miközben börtönben ült, iszik, drogozik és bár bizonyítani nem tudom, de sanszosan sumákolt a telefonról! - emeltem fel a végére én is a hangom, mert azért ácsi. - Leszarom milyen múlttal jelentkezik, ha közben hullákat tart a csomagtartójában! Lásd már be, hogy ez nem normális! - kiabáltam vele, bár én nem cibáltam a felsőjét. Felesleges, mert amiről beszél, őrültség. - Logan, Dave és Roman szerint is te kezdted el gúnyolni mindenki előtt ezzel a feketebárányos szarsággal, és te hívtad a rendőrség szégyenfoltjának! Szerinted barátok vagytok vele vagy akár a férjével? Mert nekem aztán nem kellene ilyen sznob, másokat lenéző, flúgos fasz, aki még a partneremről is úgy beszél, mintha egy darab szar lenne! - mondtam a képébe, csak a tisztán látás végett. Tagadja csak le! Az róla árulkodna, nem rólam. És még a pisztolyom is elveszi. Ez probléma. Nincs is veszélyesebb egy őrültnél, aki másokat hisz annak és még pisztolya is van. Remek... Na jó, próbáljunk meg lehiggadni, mert a végén még ő lesz, aki kiírtja az egész new york-i rendőrséget.
Haragudtam rá? Az nem kifejezés. Láthatóan nincs semmi szüksége a nyomozótársra... Úgy voltam vele, hogy hát jó, akkor végig némasággal büntetem, és semmit sem reagálok majd. De mikor belebotlottunk a több méteres emberi totem oszlopba és megláttam Dave fejét valahogy behajtogatva a többiek közé, nem csak a hányinger fogott el, de az aggodalom is. Ha úgy vesszük, ez is Horatio hibája. Itt minden az ő hibája, hiszen miatta halnak meg sorba az emberek. De akár még őt is meg lehetne gyanúsítani azzal, hogy segített nekik. Elvégre négyesben már jóval több mindenre képesek. Egy, ketten mindig elterelik a figyelmet, míg a többiek megoldják a dolgokat. Simán lehet, hogy ezt Horatio idézte elő... Sőt... biztos, hisz azután kezdődtek a dolgok. Onnantól, hogy előkerült a kulcstartó, bár érdekelt volna miről is van szó, úgy gondoltam felesleges... Úgy is csak a hülyeségeimmel jönnék... De mivel, hogy láthatóan jobban tudja, ki a tulaj, csak sértődötten a kezébe nyomtam. Leporoltam magam és morcosan tovább mentem a kitaposott úton. Lényegében már csak egy eltűnt nincs meg, szóval tök mindegy már az egész... Persze nem neki... Nekem pedig szükségem lesz egy pisztolyra.

Romanban nem nagyon hagyott nyomott a lány arca anno, és valószínűleg most sem lesz másképp, így csak értetlenkedve nézték Julian reakcióját. Jó, hát nyilván ő se ütötte volna el, de illedelmesen kikerülte volna, lévén, hogy fontosabb dolguk is volt. Lizzy lemondó sóhajjal ejtette vissza a telefon törmelékeit, noha hallott a kocsit, de csak akkor kerekedtek el szemeim, mikor Julian ugrott ki belőle. Kissé zavart, de örömteli mosoly jelent meg arcán, éppen csak nem kezdett ugrálni örömében.
- Julian?! Te jó ég! De rég láttalak! Hallottam megházasodtál, gratulálok! - mosolyogta izgatottan. - Hála égnek, hogy te jöttél. Nem mertem volna leinteni egy idegent, pedig azt hiszem szükség lesz egy kis fuvarra, ha nem gáz. - vakarta zavartan tarkóját nevetve.
- Persze, hogy jól vagyok, nyugi, csak... ehh... kínos, de útközben kirántottam a fülhallgatóval együtt a telefonom és hát... - nézett le a halott telefonra. - Tegnap Killian üzent, hogy van itt valami tábor, és hogy összegyűlnek, és azt mondta jöjjek én is, mert nem csak rendőrök vannak itt, hiszen már ő se dolgozik ott. Én meg... mióta azzal a kibírhatatlan nagy gyerekkel van, nem igazán találkoztam vele, de jól esett, hogy szólt, szóval, gondoltam miért ne? Nincs is olyan messze a tábor, sőt... igazából afelé van, amerről jöttetek. Ehm... nagyon siettek valahová, vagy kitudnátok dobni? Telefon nélkül nem érem el őt és kocsival gyorsabb volna. Nem akarom, hogy aggódjon, bár tudja, hogy elég ügyetlen vagyok... - csacsogott, s még el is pirult, zavarában. De ahogy Julian tovább folytatta, rájött, hogy nem éppen arra gondolt Julian, amit ő válaszolt. Elég hamar le is fagyott a jókedve.
- V-várj mi van? Killiant elrabolták? Rendőröket ölnek? Uram isten... és... és... hívtatok erősítést vagy valami? - döbbent le elég kétségbeesve. - 25? Még is mi történt? Argh, hát láthatóan sokra nem megyünk velük... - forgatta szemeit idegesen. - Jó, csak hozom a cuccom! - mondta, majd odaszaladt a biciklijéhez s bár nem hitte, hogy azt valaha látni fogja, azért a hátizsákját felvette és csatlakozott a bandához. Kocsiban fújt is egy nagyot idegességében.
- Jó, oké, semmi baj, a stressz csak ront a helyzeten. Higgadtan kell hozzáállni a dolgokhoz. Komolyan és higgadtan, mintha nem volna személyes érintettség. Jó helyszínelő vagyok és még amatőr, de szorgalmas FBI-os. Nem lesz baj, simán megoldjuk. - dörgölte végig arcát.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater

- Ezt megértem, de én ismerem őket, nem te és eddig még nem tévedtem az embereket illetően. De jogos, amit mondasz. Nem ismered őket, nem tudhatod kik ők és mik ők, így persze, információk hiányában gondolhatsz bármit. De én nem vádolnék senkit, akit nem ismerek. Előbb informálódnék.
Julian mindig ilyen volt, mindig sokan haltak meg a közelében, de... Ennyi erővel mi van velem? Körülöttem is hullanak az emberek, hála a Bábmesternek, akkor engem is lehetne ezért sok mindennek tartani. Én sem tehetek róla, hogy ölnek miattam, ő sem tehet róla, ha belekeveredik valamibe, ami halottakkal jár. Ettől még nem lesz senki bűnöző.
Talán el is tudtam volna engedni ezt a veszekedést, nézet eltérést, ha nem kezd el rám is mindenfélét mondani. "sznob, másokat lenéző, flúgos fasz". Hát ez lennék én? Nem esett jól, amit mondott, el is engedtem őt válasz nélkül hagyva. Tudtam, ha én erre most bármit is mondok itt nem lesz egyhamar nyugalom. Persze... én is csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, valahol megértem őt, de a saját sértettségem erősebb volt. Dühös voltam rá, nagyon, és sértett, de uralkodtam magamon.
Hát hol van az a felhőtlen jó viszony, az összhang, ami köztem és közte volt, amikor megismerkedtünk? Mi történt? Miért? Miért kellett még vele is megromlania a barátságomnak? Pedig, ha nem is mindenben, de megértettük egymást és egyet értettünk. Vagy csak én képzeltem azt?
Lehet, hogy őrült vagyok és már nem vagyok tudatában azzal, hogy kivel milyen a viszonyom, csak képzelgek az emberekről mindenfélét?
Előkerült a kulcstartó, de láthatóan Cade még mindig sértett és morcos volt. Volt némi bűntudatom, de csak nagyon kevés, ellenben.
- Hé, Cade, várj! - szóltam és utána léptem, majd közelebb mentem hozzá. - Azt mondtad... a gyilkos kapcsolatot akar velem találni, ugye? Ezt mondtad? A közös pontokat. Hogy a gyilkos keresi az utat hozzám. És, hogy a totemek tulajdonságai mindkettőnkre igazak. Ezek szerint... én és Ő egyformák vagyunk...
Ne haragudj rám azért, amit teszek most... de hidd el, nekem jobban fáj, mint neked! - emeltem meg a fegyvert és fejbe lőttem. Talán most ment el végérvényesen az eszem...
Hát ezt akartad? Bábmester...
- Sajnálom... - néztem Cade holttestére, majd lehajtottam a fejem. - De ezt meg kellett tennem... nem lehetek sértetlen. És nem lehetek örökké szent én sem... - sétáltam hozzá a töltény hüvellyel a kezemben, majd megkerestem a lövedéket is, ami kijött a koponyája túlsó oldalán és bedobtam őket a folyóba, majd felemeltem Cade testét és a totemoszlophoz vonszoltam vigyázva, hogy én magam ne vérezzem össze a vérével.
Kapcsolat. Közös vonások. Egy szörnyeteggel. De ezt kell tennem. Mert egyformák vagyunk. Tudatni akarja velem. Nekem pedig igazolnom kell. Igazolnom kell, hogy megértem őt. Tudnia kell... hogy megértem őt és hogy igaza van. De vajon igaza van?
- Egyformák vagyunk... - morogtam, miközben fát gyűjtöttem. - És most már én is az vagyok, ami te! Egy rohadt gyilkos! - kiáltottam fel és dühömben belerúgtam a vélhetően ártatlan Cade testébe. - Ezt nem én tettem vele! Ez a te műved te szörnyeteg! Te kényszerítesz erre! - kiabáltam, de vélhetően senki sem hallotta. - Ezt te tetted vele! És velem! - mikor meglettek a fák tűzrakást csináltam belőle, majd hordtam rá száraz füvet és leveleket, nádast, amik könnyen begyulladtak.
- Keresed a kapcsolatot hozzám? Akkor tessék! Most megkapod tőlem! - Cadere néztem, majd törökülésben leültettem a tábortűzrakás mellé és levetkőztettem a felső testét, a fejéből folyó vérrel pedig indián motívumokat rajzoltam a testére és az arcára.
A totemoszlop halottainak zsebeiben kezdtem turkálni, majd mikor találtam öngyújtót azzal begyújtottam a tábortüzet. Cade egészen úgy festett, mint egy indián a tűz mellett, aki épp füstjeleket akar küldeni. Az indián motívumhoz indián dukál a tűz mellé.
A látvány hatására dühödten estem neki az emberi totemoszlopnak. Ütöttem, rúgtam, de elég stabil és nehéz volt, hogy ne dőljön fel.
- Megtalállak és megöllek te féreg! Itt vagy! Tudom, hogy itt vagy és figyelsz, én pedig megtalállak és én leszek az, aki átküldelek a Pokolra! Én leszek a hóhérod! Nem fogsz tudni tönkre tenni! Én elpusztíthatatlan és megtörhetetlen vagyok! Én vagyok ennek a városnak az egyetlen igazi lovagja! Én leszek az, aki levágja a sárkány fejét!!! - kiáltoztam az ég felé.
Itt a motivum. A jel a jel mellett! Akkor játszunk így. Egymásnak hagyunk üzeneteket. Egymás jeleire és alkotásaira válaszolunk alkotással...

II. Correlation

Már az első halottak megtalálásakor érezhető volt, hogy a körülmények s áldozatok nyomán nagy port kavar majd a tábor tragikus története. A holttestek számának gyarapodásával és az érintettek által elhintett - amúgy teljesen alaptalan - vádak pedig hirtelen igazsággá váltak. Nem csak az eltűnt személyeket találták meg, sajnálatosan későn, de úgy tűnt mindenki gyanúja beigazolódott, ahogy Horatio is sejtette. Végig orruknál fogva vezették őket. A Bábmester valóban bábnak tekintette őket...
Néhány órával korábban...
Bizonyos pillanatok balszerencsésen - másoknak pedig éppen szerencsésen - alakultak. Cade lelövése ugyan elhallatszott az erdő keresztül a táborba, a baj valójában már meg volt. Pedig West tényleg bűnös volt, ám ez most már sosem derül ki, sőt mi tőbb, gyalázatos módon egy szerencsétlen áldozat képében fogják megsiratni. Volt egy feladata, Horatio bizalmában férkőzni, majd a történet haladtával szépen el kísérni a célig. Hibázott, noha szerepében maradt mindvégig. Ám végül így is meghalt. Tudta mit vállal. Tudta, hogy ez miféle véget jelent. A Bábmester könnyeket biztosan nem hullajt majd érte, hiszen feladatát nem teljesítette. Ha ő lett volna ott, alkotásba nem került volna. Azonban nem sokkal tűz meggyújtása és füstjének szélnek eresztését követően, illetve Cade élettelen testének elhelyezése után két helikopter is elszáguldott a totemoszlop és a mellette álló, kissé beszámíthatatlan nyomozó fölött. Az egyik mentőhelikopter volt és nem, nem a tábor felé száguldottak, hanem az elhagyatottnak hitt raktárak felé. A bámészkodás azonban nem tarthatott sokáig, ugyanis kellemetlen pillanatoknak nézhetett elébe Sinclair felügyelő. Először is egy szinte semmiből jövő golyó ütötte át azt a kezét, amelyiket leggyakrabban használta, vagy amiben a pisztolyt is tarthatta. Nem bízhatták a véletlenre a mögötte jóval távolabb fák mögül megjelenő különleges rendőri osztag, akik siető lépésben vették körbe Horatiot fegyverekkel felszerelkezve. Az egyetlen élőt ott.
- Azonnal hasaljon a földre és tegye a kezeit a tarkójára! MOST!! - ordította parancsba Horationak az egyik, és ha tette, ha nem, igen hamar a földre küldték, kicsit sem finomkodva. Ha nem lett volna alatta puha, már-már tengerparti homok, most biztos sok kellemetlenséget okozott volna, ahogy a hátára tapostak, majd térdeltek, hogy erőszakos mozdulatok közepette jó szorosan rácsapják vérző kezére a bilincset. Közben persze felsorolták jogait.
- Dr. Horatio Rex Sinclair felügyelő, letartóztatjuk több ember meggyilkolásával, többek között Cade West kivégzésével és Dr. Killian Grimwald megölésével. Jogában áll... - a tények szárazan tálalva, senkiben egy szemernyi sajnálat a mindig is különös nyomozó iránt, akiről most kiderült, nem is olyan ártatlan, sőt... maga a Sátán. A távolban a fák mögött ott figyeltek a még élő táborozók is, többük rémülten, mások gyászukban dühös arccal figyelték, ahogy talán most végre megkapja méltó büntetését. Hogy ki? Hát a Bábmester. West csupa vér teste mintha még mosolygott is volna, bár Horatio a földre erőszakolása végett, hosszú percekig csak egy felé nézhetett. Egyik oldal sem volt jobb. Szembesülni azzal a rengeteg halottal, akit a számlájára írtak... s nem csak őket. Vagy az őt elítélő pillantások, hangos zokogások, megtört lelkek, akik őt utálják más bűne miatt. És Killian? Nem, nem halt meg, az osztagos csak túl dühös volt és eme apróságot rosszul fogalmazta meg. De nem sokon múlt, Killiant ugyanis életveszélyes állapotban, egy súlyos hasi sérüléssel szállították kórházba. Úgy tűnt ő volt az egyetlen túlélője a nyomozó ámokfutásának, ám kikérdezésére nem került sor, ugyanis a vérveszteség és a sérülés miatt azóta is kómában feküdt.
Útfélen Julianéket is elkapta a rendőrség és elmondták mi a helyzet. Lizzie kis híján sírógörcsöt kapott. Julie nem tudott mit hozzászólni. Roman viszont meglepődött, bár bizonytalan volt. Nem mondaná, hogy nem nézte volna ki a nárcisztikus férfiból, hogy valami fejtörős ostobaság megalkotója legyen, ugyanakkor még is csalódottnak érezte magát.
Később...
Horatio sorsát megnehezítette, hogy sokan unszimpatikusnak tartották a rendőrségen, Joseph - természetesen bírósági kötelezettséggel - bevallotta, hogy súlyos pánikrohamok miatt kereste fel a nyomozó, noha felkeresése után egyszer sem tapasztalt ilyesmit az orvos. Megrótták ugyan Brewstert, de lévén, hogy önkéntesen adta át a jegyzeteiket, illetve addig sem született diagnózis, nagyobb bajba nem került. Idővel találtak nem Joseph által, de receptre írt erős nyugtatókat is Horationál. A pisztolyon pedig ott volt az ujj lenyomata, amivel "lelőtte" Killiant, aki sajnos nem tudott védelmére kelni, de a bíróság nem is hitte, hogy valaha is fog, mert a bizonyítékok önmagukért beszéltek. A történtek után hosszú heteken át több pszichológus, pszichiáter és igazságügyi orvos is vizsgálta Horatio elméjének kérdéses épségét, ám egyikük sem merte volna azt mondani, hogy társadalomba engedhető, pláne minek után lejátszottak egy felvételt, ahol Horatio Cade megölése után "hozzá illeszti" a totemoszlophoz és őrültségeket kezd kiabálni. Idővel a szennylapok valahogy még a többi gyilkosságot is rátudták kenni, míg végül úgy nem döntött a bíró, hogy Horationak súlyos személyiségzavara van, mely által folyamatos gyógyszeres kezelésre szorul, szigorú ellenőrzések mellett.
A Baltimore-i Állami Kórház közveszélyes elmebetegeknek fenntartott osztályára száműzték, ahol is, Dr. Joseph Brewster önkéntesen vállalta, hogy továbbra is felügyeli, immáron szabadkezet kapva, anélkül, hogy Sinclair beleegyezését adná.

öltözék: x zene: Quaternion helyszín: Camp Stillwater