Egészen apró hajtásként kellett megtanulnia a világegyetemünk megcáfolhatatlan igazságait… Negyedik testvérként megadatott számára, hogy mindenféle személyiségű emberrel megtanuljon együtt élni: zsenikkel is. Ez rányomta bélyegét arra is, hogy később belőle milyen ember lett...

Egy szürke, borongós délután, amikor a sárga szín valamelyik árnyalatában pompázó zsírkrétáját vette elő, hogy a – szigorúan csak a lap felső sarkába rajzolt - Napocskát, az életadó csillagunkat kidolgozza, közölte vele Alexander, hogy valójában nem is sárga, nem is narancssárga, és még csak nem is fehér színű és felháborító, hogy ezzel próbálkozik! Ezért a rajta hiteltelen ábrázolása miatt a tanárnő majd meghurcolja. Valószínűleg megfosztotta a kreativitásától aznapra!
„A Nap igazából zöldes-kék!  Az atmoszféra a ludas, arra haragudjál! Bizonyos színeket egyszerűen szétszór, amitől a Nap sárgának, narancssárgának vagy fehérnek tűnik... Az eget is ezért látjuk napközben kéknek. És az egy táncoló uborka?” Nem az volt. Az édesapjuk, ahogy munkába indul.
A feladat úgy szólt: Mit jelent számodra a biztonság? Egymás után, szépen sorban minden testvére és két szülője is felkerült volna arra a lapra, ha Alex okoskodása nem rontja el a lelkesedését. (Később Brittany támogatásának köszönhetően elkészült az alkotás, jelest kapott! A nővére egyszerűen azzal magyarázta, hogy a művészetnek nincsen munkakörében a valóság hű ábrázolása, gyakran eltérhet tőle. A Dolní Věstonice-i vénusz agyagszoborral pedálozott, Derek mélabús lélekállapotát meggyőzve vele!)

Még negyven év távlatából is nehéz körvonalazni azt, hogy Derek személyisége, a jelleme hová fejlődött. Nagy, hívő családban nőtt fel. A hangzavar, a nevetés, az éles énkifejezés számára a komfortzóna, ezért tömören így lehetne őt is véleményezni. Súrlódások, konfliktusok történtek közöttük is, hat testvér között ne lett volna feszültség? A gyermekkora mégis megúszta a traumákat, nem érte őt látható sérülés. A dráma sem volt jellemző, valahogy a kaotikus viselkedésük ellenére is - képesek voltak csapatként működni, biztosan a mintakövetés miatt. Az édesapja lágyszívű ember volt, édesanyja keményebb, haragosabb, szigorúbb. Mégis, minden vasárnap délután egymásba gabalyodva fedezték fel a mesék világát, vagy léptek át fantázia szülte, csodás világokba, hogy lehessenek: kalózok, oroszlánok, vagy éppen varázslók, sütöttek: mind kivéve a munka rájuk eső részét, vagy csak elmentek együtt kirándulni, felfedezni a természet adta különlegességeket... Az a rengeteg fáradhatatlan minőségi idő és következetes nevelés meghozta gyümölcsét.
| A traumákkal való ismerkedést csak később, túl a harmincon kezdte meg. A szüleik elvesztése elég éles és mély sebeket ejtett benne is, mint testvéreiben. De talán a húguk, Elisabeth halála roppantotta darabokra a szent és sérthetetlennek hitt életüket... Alexander mindig különc volt, ezután már nem csak az, de távolságtartó is lett. Önvédelem talán? Brittany addig is gondoskodó volt, utána anyáskodó lett. Florence sokszor lázadozóként viselkedett, ezután még inkább sértegette a szeretteit, szurkálódós lett. Charlie mindig gyámoltalan volt kicsit, igen, sokkal inkább elveszett. Derek pedig... Mindig is poéngyáros volt, számára az otthon, a biztonság hagyatéka a nevetés maradt, így hát felvértezte magát vele... Innentől kezdve elszakadtak önmaguktól, de egymástól is, közelebb léptek a lélekzabáló járványhoz...

Az érzelmi káosz közepén egyébként ott egy - továbbra is - meseszerető férfi, aki könnyen elsírja magát az Oroszlánkirály, vagy a Mulan c. animációs meséken. Talán pont ezért képes hatékonyan hatni a fiatalokra, mert érzelgős annak ellenére, mennyire rejtegeti. Párkapcsolatain meglátszik az állandóság hiánya, egy időben törekedett rá, hogy a család, a letelepedés legyen az elsődleges célja, mostanra elengedte. Hiábavaló volt egy egész gyermekkoron át megbélyegezniük, hogy ő lesz majd az első házas, gyermekes közöttük, ketten már megelőzték. Nem mintha verseny lett volna... De a sors iróniája lehet, hogy talán éppen emiatt nem történt, nem robbant isteni szikra? Az áldásként mantrázott, kedvező jövőképek végül áttokként hullottak alá!? (Családcentrikussága miatt kiváló nagybácsi!)

Derek a folyosón elhaladva azt az első benyomást váltja ki az emberből, hogy gondtalan, mosolygós, laza férfi. Könnyen felveszi a beszélgetések fonalát, sikeresen bekapcsolódik, nem tolakodó, de bátran kezdeményező tanár. Minden őrültségben benne van, elsőként jelentkezik csapatépítőkre, osztálykirándulásokra, extrém sportolási lehetőségekre. A tanévnyitó értekezleteken szíves örömest szolgál fel 'welcome, csak így tovább, drukker' italokat, akkor is, sőt leginkább akkor, ha a vezetőség rosszalja. A végén úgyis lyukat beszél a hasukba... Jókedélyű, nevetgélő. Könnyen nyíló, sosem haragos. A diákok jó véleménnyel vannak róla, szeretnek vele sportolni, odafigyel rájuk, atyáskodó kissé.

| Derek a valóságban kifelé nyíló személy, aki legbelülre rejtegeti az olyan - egyébként fontos, értékes - érzelmeit, mint a harag, a bánat, vagy a komolyság. Nem éli meg és át őket, nem dolgozza fel őket, inkább igyekszik tudomásul sem venni a jelenlétüket. Ritkán, leginkább semmikor sem lehet vele komolyan beszélni, mert retteg a komor sziutációktól, nem tudja kezelni, mert nem volt szükség rá gyerekként, hogy megtanulja. Pontosan a legbelső stratégiája miatt kerüli a testvéreit is és nem ápol komolyabb, "lelkizősebb" kapcsolatot másokkal. Hazafelé tartva, vagy reggelente otthonról indulva nem énekel az autóban, vagy dúdolgat a motorján, csendesen bámul kifelé... Igazság szerint talán ő sincs tisztában azzal, hogy pontosan milyen is. Hiszi, hogy ez attól függ, hogy kivel szemben lép éppen fel. Hiszen bárki annak gondolja őt, amilyennek csak akarná. Szerinte: segítőkész, támogató, lelkesítő, gondoskodó.
A viselkedése negatív vonzatával szeret nem foglalkozni, legyintget, ha problémáról van szó, mert "majd megoldja", "megoldódik".
Ez lehet az ő traumája; a gyermekkorának felhőtlen légkörétől való lehetetlen elszakadás...
Remek kérdés; miért gondolja, hogy szükség van rá?

"A Nap gyomrában született fénynek a Professzorok szerint harmincezer évre van szüksége ahhoz, hogy elérje a csillag felszínét.., majd további nyolc percre, hogy megérkezzen a Földre közénk. Az a fény tehát, amit most éppen látunk, ha felnézünk az égre, körülbelül egy idős a fent emlegetett szoborral."

A kavicsos szélén áll, valamikor a dagály előtt. Mered maga elé, makulátlanul, mégis, a hosszú, kínkeserves napokkal való küzdelmének szaga ott van eltemetve a parfüm-és tengerillat alatt. Rám hagyatkozik, meglehet a vihar sem moshatná el onnan - csak egy kedvesen csengő, hívó szó. Brittany fog legnehezebben szabadulni a gyász eluralta napok nyomasztó súlyától. Néha még most is olyan érzésem támad, marcangolja magát azért, ami Elisabeth-el történt és hiábavaló az ellenkezőjéről győzködnie bárkinek is.
- Nem irányíthatsz mindent - az öccse vagyok, lehetek vele pofátlanul szemtelen is, ha akarok. Mint általában... Lehet, hogy magamra vállaltam a 'vicces fiú' szerepét, de nem lettem színvak mások érzelmeire. Juleit születésnapja van, a lányáé. Legalább most, miután tényleg még a torta habcsókjai is felsóhajtottak a helyszín és szervezés gyönyörétől, megengedhetné magának, hogy nem rágódik tőle függetlenül megtörtént dolgokon. Egy reflex, egy ösztön miatt...
- Nem? Azt hittem - erőltetett mosolya további aggodalmakat csikar mellkasom üregeibe. Nem gondolom, hogy én vagyok a megfelelő személy, hogy szavakkal megpróbáljam elérni nála azt, amit a férje, de egyik testvérem sem tudott... Öblös sóhaj, mielőtt egyik szúrós kavicsról a másikra szökkenve megközelítem.
- Elég, ha a bulira gondolsz amott... Milyen béna szervező az, aki itt gubbaszt ahelyett, hogy a táncparketten ropná valamilyen hülye-gyerekkel? - játékos grimaszolással guggolok le mellette. Onnan nézek fel rá, keresem a szemkontaktust és a jól megszokott szemforgatását, amit szükségtől függetlenül alanyi jogon kiérdemeltem tőle. Tulajdonképpen, mióta az eszemet tudom.
- Ha Steve-re gondolsz, nem lesz elragadtatva, hogy... - vállai rázkódnak a nevetésétől, az én megfáradt képemre is felfesti halovány, de felsejlő jókedvét.
- Khm - nyújtom a kezemet felé. Pár másodpercre szüksége van, hogy "Ó" betűt formáljon szájával, és megértse, hogy nem a férjére gondoltam - magamat ajánlottam... Ellágyuló vonásaiból tudom, szóba hozná azt, aki nem lehet már közöttünk, vagy inkább azt a kettőt, akik nem akarnak már velünk lenni, nem tudom melyik név ugrik be először bánatos, összetört lélektükrei mögött, de nem hagyhatom. Ma nem...
- Öreg vagyok már hozzá, hogy egyedül felkeljek innen, szóval jó lenne, ha legalább felsegítenél... - nevetve támasztok a térdemre, nyögve mellé. Brittany már ott is terem - hiszen pontosan ilyen, bármikor, bárhol van rá szükség, ott terem és félresodorja saját gondját  - baját, hogy kisegítsen és minden terhet; jelentsen bármit is, a saját vállára forgasson át rólunk. Ilyen volt anyánk is... Bizonyos értelemben, szögekből nagyon emlékeztet rá. De ezt megtartom magamnak, ahogy félnevetések és öreges, szaggatott mozdulatok közben felsegít engem, aztán meg én őt.
- És te vagy sportember... - bele csattan kézfeje hasfalamba. Elismerően húzom fel államat, fejemet is megbillentve mellé.
- Tanár vagyok, ami sokkal menőbb - megköszörülöm a torkomat, de vele együtt vigyorgok. Tudom, hogy nem úszom meg azt, hogy megpróbáljon komorabb vizekre evezni bennünket a társalgásunk ladikjában, de máris borsódzik a hátam a gondolatától.
- Szerinted miattam nem jöttek el? - azt hiszem életemben egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor okozott bárki valódi döbbenetet. (Ez van, ha egy zseni árnyékában nő fel az ember, hozzászokik, nincs többé hűha-érzés...) Most kelletlenül rándul össze szemöldökeim vonala, nem láthatja az arckifejezésem, mert már háttal halad kifelé a szikla-udvarból, fel a toronyhoz.
- Most csak viccelsz, ugye? - nem követem, amit valószínűleg érzékel, mert lelassít. Azt hiszem, csak most sikerül megértenem, hogy igazából mi zajlik le benne, hogy talán az anyáskodása mindannyiunk iránt egyfajta bűnbocsánatért való küzdelem, tőlük, tőlünk... Mindenkitől.
- Csak eszembe jutott, hogy... - széles, nagy távolságokat lépek át, hogy utolérjem. Aggasztó, hogy nekem kell benne lennem ebben a beszélgetésben most, mert ha tudtam is, könnyebb volt hátat fordítani, nem foglalkozni vele... Mégis, lehetséges, hogy ma én voltam az egyetlen, aki észrevette, milyen érzékeny.
- Akkora baromságokat tudsz kérdezni - nem előzöm meg, legalábbis nem egészen, de azért valamivel előbb kerülök tőle -, Charlie előtte is szart a családi összejövetelekre, Flor meg... Florence az egész világot utálja - magától értetődik számomra, mégis elgondolkodtat egy pillanatra. Összepréselem a számat, egymáson dörzsölöm alsó- és felsőajkaimat. Nyirkos tenyerem farmeromba dörzsölöm. Brittany nézéséből tudom: nem hisz nekem...
- Persze - elfordítja a fejét, valójában fogalmam sincs, hogy mi a frászt kellene még mondanom neki. Tudom, hogy szüksége van rá, hogy a megfelelő szavakkal értessük meg vele, egy részem vágyik is a képesség után... Mégsem nyitom ki újra a számat, ahogy elhalad mellettem, előttem. Némán követem és egy megváltozott, gondtalan viselkedést öltünk fel, amikor a társaság részei leszünk ismét. Talán csak a habokat ringató hullámok fontolgatják tovább, hogyan máshogyan is lehetett volna...
Portland Head Light; két évvel korábban

---

Szavak formálódnak az ajkain, de életképtelenek. Belefulladnak egy fejcsóválásba. A Doktor végül Alex elé lép. Charlie elviharzik, az űr, amit maga mögött hagy, hasonló szúrást kelt a bőröm alatt, mint az, amit nem mondtak ki végül hangosan. Kékem még utána siet, de a közelségemért küzdő karok erősebbek. Florence belezuhan a mellkasomba, elkapom, gyönge rángatózása szolgáltatja el a rideg információt a szívemtől az agyamig. Az állam még azelőtt remegni kezd, hogy felérném ésszel, amit hallottam... Szorítást érzek a torkomban, olyan ingerlő, mint a száraz homok, amit gyerekként lenyeltünk, ha akartuk, ha nem. Nem sokra emlékszem arról a napról. Charliet azóta nem láttam... Brittany túlélte a balesetet, de a részlet, hogy mindezt annak köszönhette, hogy melyik irányba rántotta a kormányt, mielőtt... Nem segített sokat azon a törésvonalon, ami a felnőtté válásunkkal együtt megérkezett közénk.
Öt évvel korábban

---

- Hagyjuk annyiban - legyintek ellentétes vállam mellé, mégis olyan érzésem támad tőle - minthogyha illuzórikus mozdulatot tettem volna.
- Hé - olyan hevesen matat a levegőbe, mintha számomra láthatatlan jutalomra számítana belőle -, én nem értelek - megelőz, ezáltal pedig elállja az utamat a szertárba. Nem lenne probléma vele, de a hátamra hajított zsák (benne a tizenkét kosárlabda) húzza az izmaimat, feszült leszek!
- Tényleg most akarod ezt megbeszélni? - vékony résnyire szűkült szemekkel vizslatom az arckifejezésére kiülő értetlenség letagadhatatlan buktatóit.
- Jaj, te sose érsz rá! - a szemforgatásából tudom, hogy követi mindjárt egy fejcsóválás is.
- Adam, a hátamon van egy kupac labda, nem baj?  
- Ja - jön a megszeppenéssel lecsepegtetett bocsánatkérés, ismerem, tudom. A burkolt kérésem célt érése után a megkönnyebbült izomdomborulataim random-körözéseivel lépek ki elé. A diétás kóláját szürcsöli, aminek a hangjához a hét év alatt nem sikerült hozzászoknom, szerintem ez csak rosszabb lesz...
- Én csak tényleg nem értem, hogy mi volt ez a dolog - tehetek úgy a terem rendezkedése közben, mintha annyira elfoglalt lennék, hogy a számra közben zár kattant, de Adam rossz szokásai közé tartozik a faltörőkos szerepe is. Emiatt kétlem, hogy egy egyszerű - másoknál működő - levakarással tényleg temetőbe illesztenénk a témát.
- Dolog alatt pontosan miről is beszélgetünk? Vagyis te... Te miről is beszélsz? - újabb defekt: elkerülő-mester is vagyok, igen. Mások az öveket gyűjtögetik mindenféle színben, én a személyiségem gödreit... Vagy kitüremkedéseit. Nézőpont kérdése.
- Há' azt mondtad, hogy jól ment a randi és, hogy felfogod hívni - széttárja a karjait, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Az frusztráló, hogy emiatt kilöttyen a sötét nedű... A farzsebemből előkotrott zsebkendővel kezdem maszatolni. Igen, leginkább csak maszatolni.
- Igen, ezt mondtam - most miért is kellene bármit is letagadnom, amit a személye előtt ejtettem ki a számon? Égig emelt szemöldökkel zárom a termet mögöttünk és még a folyosón is megfeledkezem a leejtéséről.
- De ennek már két hete? - egy pillanatra meg kell állnom, hogy a megfelelő arckifejezéssel próbáljam feltárni értetlenségemet arra vonatkozóan: hogy pontosan miért is tart ennyire sokáig megértenie azt, amit már tud. A mozaik darabkák ott hevernek a kezében, neki csak... és aztán Ő elsétál előttünk. Sebesen verő szív, hirtelen mosoly, artikulálatlan 'hello'. Észre sem vesz, úgy libben tovább tekintete rólam, mint méh a virág szirmainak öleléséből... Nyomtalanul, sietősen, érdektelenül.
- Haver, ugye rosszul láttam? - beszélhetne hozzám hirtelen az ölembe zuhanó lottónyereményemről is, azt hiszem én már mindig Felicity vonzatának potyalesője maradok... Elbambultan próbálom megérteni az Univerzum üzenetét... Hiszen lennie kell, nem?
- Ez most komoly? Még mindig miatta epekedsz? Nem hiszem el... - talán még mond, vagy kérdez valamit, de képtelen vagyok érteni. Lefoglal az elbájoló sziluettje, ahogyan önfeledt mosollyal diskurál valamelyik tanítványával az épületnek egy távoli pontján.
- Ki ne epekedne utána!? - nyögöm oda irritáltan Adam felé, aki az egyetlen zavaró elem...
- Mondjuk az, akit évek óta nem vett észre!? - oké, erre a szurkálódásra már felfigyelek. Ellépek előtte, elhaladok, mert a másik irányba egyébként is képtelen lenne vinni a lábam. Ő is meg én is tudjuk azt, hogy soha nem közeledtem felé, hiába rengette meg a világomat már a legelső alkalommal, mikor szerény mosolya mögül nézve rám, gyönge kézrázással megismertettük egymással a neveinket, kilétünket. Hacsak a közelben van, a teljes lényem reagál rá, frekvencia csodája? Ki minek nevezi...
- Kösz egyébként, de nem miatta - remekül hazudok, tessék.
- Hát még jó. Sajnálom, hogy egyedül fogsz megöregedni... - beleöklöz a vállamba, aztán már sehol sincs. Nem nevezném a legjobb barátomnak, de közben valahol mégis, mert a lélek-boncolgatása egyébként sem az én terepem, Adam pedig kivételesen tehetségtelen is hozzá. Kellemest a hasznossal?
Még visszanézek a szőke szépség irányába, hátha egy utolsó pillantással még megjutalmazhatom magam, mielőtt hazaindulok... Meghökkenve tapasztalom, hogy felém sandít. A lábaim a földbe gyökereznek, olyan mélyen, hogy az egész bolygó támogatására szükségem volna, hogy megmozdítson... Elnyílnak ajkaim, beleakasztom, vagy éppenséggel ő tekintetét az enyémbe. Egyetlen pillanat, már tovább is fordul, mintha semmi sem történt volna, nekem pedig az egész bensőmben mocorgást indított el. Olyan ő, mint egy pillangó... Semmisnek tűnik a szárnycsapása, de annak, aki elég közelről figyeli, hurrikánt kavar.
- Miattad - sóhajba fulladnak a szavaim. Tommie az egyik gyerek, már ott áll ekkor mellettem. Össze-összenézünk. Megmagyaráznám, hogy magamban beszéltem, de...
- Mit csináltam?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Jaj nem is tudom hol kezdjem! Egy nagyon összeszedett és gondosan kiötlött karaktert hoztál el nekünk, aki egyáltalán nem tűnik átlagosnak, sőt! Amellett, hogy a karakterlap fantasztikus lett, azt is ki kell emelnem, márvagy századszor, hogy odáig meg vissza vagyok az írásodért, a fogalmazásodért, szívesen olvastam volna még tovább is, dehát be kellett telnem egyenlőre ennyivel, aztán muszáj leszek szemmel tartanom téged.
A karakterre térve... Derek egy csupa szív, kedves és nagyon különleges karakternek tűnik, aki egyben egy különleges családból is származik. A szomorkás és komor hangulat nagyon hamar átjött a történetéből, ami természetesen érthető is, hiszen egy haláleset aligha hagyhat boldogságot maga után. Őszintén remélem, hogy Derek és testvérei idővel meg fognak tudni békélni az esettel és egyben Brittany-val is. Mindenesetre kíváncsian fogom követni az eseményeket és nem csak a testvérekkel, de az a bizonyos nővel kapcsolatban is. Amolyan titkos követő leszek majd, ígérem észre sem fogsz venni. 
Viszont nem húzom tovább a drága idődet és szaporítom itt tovább a szót, sok szerencsét és jó szórakozást kívánok neked a nagy almában.  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!