Fire and Brimstone

**Derek E. Wyler**

“Sometimes you just look at a person in that moment and think yes, they're going to be important to me. They're going to change the shape my life takes. We're going to mean something to each other.”

Felicity & Derek

Megesküdnék rá, hogy egy pillanatra megállt a szívem. A kezem jéghideg, mintha le akarnának fagyni az ujjaim és az egész testem egyszerre reagálna a szavaira és velük a mosolyára... Ha halovány és alig észrevehető, számomra akkor is: sokkhatás. Indokolná a szituáció - talán rájátszik - mégis egy évek óta dédelgetett álomkép jelenik meg előttem, hamiskás, de most az enyém. És érkezik a nevetésem; az állandó és első védelmem az olyan helyzetekre, amikor megszunnyad a készenlét és fogalmam sincsen, hogyan kellene reagálnom, mi a megfelelő fegyver ilyenkor. Védekező mechanizmus, azt mondják. Nem a leghatékonyabb és biztosan nem a legkiválóbb, nekem mégis működött. Egy ideig. Aztán most, ahogy gurgulázó kuncogás tör kifelé belőlem; tudom, hogy most sem...
- Lennék! - egy cseppnyi remény hallatszik ki a hangomból az életre kelt emócióktól vibráló arcjátékom mögül. Amennyire csak lehet, el akarom terelni a figyelmét. Mert én egy kicsivel tényleg jobban érzem magam, mióta szóba álltunk egymással és valóban optimistábban látom a dolog lehetséges kimeneteleit. Biztosan segít, hogy másfajta krízis alakult ki körülöttem, és meglehet, hogy ez az első és egyetlen esélyem rá, hogy elmélyítsem a kettőnk felszínes, egyelőre jelentéktelen kötelékét. Bizonyos értelemben a történelem során nem létezett még ennél kiválóbb példa rá, milyen is az a „Rosszkor, rossz időben és helyen...” - Hé, na! Jól van... - széles, igazi fogvillantó mosollyal fürkészem, ahogy tudomásul veszem máris csalt, a mi kis éppen' és alig' és csak' megkezdett, nem is igazán kimondott játékunkban. Elismerőn felé gesztikulálok a közénk eső karom végével, majd a szűk terem másik végébe révedek. Időt nyerek, hogy rendezzem ostoba mimikám, megköszörüljem a torkomat, rátaláljak a férfiasabb hangszínekre és talán, hogy a feldúlt prioritást rendezzem. Vagy, hogy egyszerűen csak levegőt kapjak és az egymáson dörzsölt, máskor száraz, most mégis izzadt tenyereimet végül hanyagul az ölembe ejtsem. Csak normálisan - emlékeztetem magam.
- Nasi a minden! Persze, jó ég... - nevetem el, hiába szigorú és mérsékelten komor a pillantásom, nem tart tovább egy féltized másodpercnél sem. Felfelé kunkorodik a szám két szélének íve. - Áruld el nekem, mégis hogyan lehet végig ülni az értekezleteket, munkavédelmiket, ha közben nem dobod fel magad egy kis boldogsághormonnal?! - csettintek a nyelvemmel, mintha máris hiányozna a csokoládé édes íze a számból. Le kell fojtanom a hiányérzetből kiinduló sóhajaimat - most, tényleg nem illendő arra gondolni, hogy mennyire kong a gyomrom az ürességtől, vagy az állandó világi kérdésre; a sós, vagy az édes ízekkel szimpatizálunk. - Mi a kedvenc édességed? Sósat, vagy édeset preferálsz? - és tessék, megkérdeztem. Valószínűsíthető, hogy nem én leszek az álmaiban megjelenő szuperhős jelmezben, aki végül kimenekíti őt ebből a pokolból, és ezek után nem is róható fel a számára... Tökéletesen érthető. Hogy lehet evésre gondolni ilyenkor?
Felvont szemöldökkel figyelem és résnyire elnyílt ajkakkal mosolygok rá közben. Hallgatása során enyhén csücsörítek, néha ráeszmélek, mennyire elkalandoztam a hajszínének árnyalatain, vagy a szempillái hosszúságán, a vállai rázkódásán, miközben kuncog a beszéde alatt. Felhúzott térdeim nyomják már a könyökeimet, mégsem mozdulok semerre.
- Ezt nem tudom megtámadni. Tényleg, érthető - bólintok legyőzötten - A legnagyobb rumlit néhány szétszórt labda jelenti felém, úgyhogy... - elismerem a győzelmét. Félmosollyal figyelem, az igazság az, hogy meg kell válogatnom a szavaimat, ettől pedig kellemetlen feszültséget érzek valahol a tarkóm fölött... Nem mondhatom ki hangosan, mire gondolok, amikor felajánlja, hogy legyek a segédmunkása, mert. Mert. Ez a mondat még azelőtt el kell haljon, mielőtt egyáltalán gondolatban megfoganna. - Át fogom gondolni az ajánlatot, hátha megúszom a ráadás köröket - amikor random kérdésekből csapatépítő esték lesznek, amire az ég egy-adta világon semmi kedvem sincs elmenni, mégis mindig ott találom magamat rajtuk. Kelekótya, nulla egyensúlyérzékű felnőtt emberek társaságában, akiket szívem szerint letagadnék. Ő pedig sehol - és mégis ott van, én hagyom hátra, mert eddig nem tudtam, hogy olyankor még dolgozik. De most már tudom és észben tartom.
- Meghívnálak egy kávéra ki-ki alapon, de most csak erre futja - a még közöttünk ácsorgó flakonra ejtem a pillantásomat. Szánalmas és szomorú, hogy mindössze ennyire tellett, főként, hogy valóban fegyvert kellett fogniuk rám ahhoz, hogy valódi, létező komminukációs csatornát nyissak végre Felicityvel. Nevethetnék ezen a felfedezésen, de képtelen vagyok rá - helyette elkapom az ő hirtelen és sietősen elvont tekintetét. Lemásolom a mozdulatát, magam elé meredek és tenyeremmel végig szántok az állam és a fülem közötti területen. Halk sercegő hangot felejt maga után a kezem, ahogy a borostám reagál rá. Mondanom kellene valami, bármit, mégis a szavak valami különös oknál fogva nem alkotnak értelmes és könnyen értelmezhető mondatokat, mintha elveszíteném a beszélgetéshez szükséges tudásomat.
- Az még akár zúzódás is lehet... - elmerengőn figyelem a sérült végtagját, aztán már csak a nyöszörgésem hallatszik, ahogy nevetésbe fullad. - Igen, hát ez már csak ilyen, résen kell lenni - nem tudom, hogy miről beszélek, mert a gondolataim elhagyták a fizikai síkot és messze elkalandoztak egy ábránd hívó szavára, ahol éppen megtapogatom és masszírozással helyre hozom a karját. A valóságban viszont jelét sem adom, hogy tennék érte bármit is.
- Fúj, ugh, na engem ott kapna el egy spontán ájulás ígérete... Miért kerülne bárki bőre alá grafit? Remélem, ez nem valami új, nyomi generációs trend, ahol szurkálják egymást, csak mert? - értetlenségtől gyűrt mimikával kapom felé a fejem, mert ezzel aztán tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Lehet, hogy csak én voltam szerencsés gyerek, valódi és élő reflexekkel, hogy sosem férkőzött a bőröm alá semmilyen írószer, vagy annak kelléke, de ez mindenesetre kérdésekért kiált a fejemből. - És mit lehet azzal kezdeni? - nos, nem irigylem őt. Ha valamelyik béndzsa gyerek finommotorikai képessége nem fejlődött az évek során, elhanyagolás, vagy érdektelenség miatt, és ott előtte szúrja ki a szemét az ollóval... Nos, ezerszer inkább egy törött, vagy ficamodott lábszár.
Ránk omlik a való világ súlya. Sejtettem, hogy az elterelés ideiglenes és, hogy a hullámokban feltörő sikolyok, lövések zaja horgonyként vet vissza bennünket - mégis kellett, hogy kiragadjam őt ebből és vele magamat is. Önzőség volt. De újra megtenném és teszem is, ha még nem zárkózik el tőlem, és attól, hogy a külvilág helyett inkább egymásra koncentráljunk... Szét marja az aggodalom és kétségbeesés az eddig megetetett optimizmusomat, ahogy nézem őt megnyílni, őszintén. A számon át veszem a levegőt, mintha azzal együtt erőt is meríthetnék hozzá - hogyan maradjak stabilpont. Rám hagyatkozik, tökéletes, vak, már színvak bizalommal.
- Nem, ez... - félig-meddig felé fordultan beszélek, de a hangerőm csökkent. A szemeim ide-oda ugrálnak az arca, a kezei, a lábai és az egyéb konjugált részein, mintha válaszokat kapnék, pedig kérdéseim sincsenek... Hosszú másodpercek szöknek el fölöttünk, mire újra megszólal. Kérdez. És olyan ábrázattal néz rám, amitől valahol gleccserek repednek ketté... - Nem, nem az. Dehogy, ez... - a fejemet csóválom le-lecsukva a megfáradt szemhéjaimat közben. Bátorságra van szükségem, ki tudja honnét, de megszerzem - a karomat a válla fölé hajlítom, hogy oda húzhassam magamhoz. A flakon megreccsen, ahogy összepréseli a lábaink között lecsökkent távolság, amit én erőltetek. - Azt jelenti, hogy minden diák fontos neked és tudod az alapokat, tudod, hogy nInCsEn jÓ, vAgY rOsSz gYeReK, csak a viselkedésük most nem okés, vagy mi. És ettől még ők is csak gyerekek, és ez nem... [...] Nem baj! Mármint az baj, amit művelnek, de az, hogy közben te rájuk is gondolsz, az nem... - ha engedi, bátorító jeligével a távolabbi felkarját barátságosan megszorongatom, tapogatom - még véletlenül sem simogatom - Az a nem normális, hogy édességekről kérdeztelek, miközben ez történik körülöttünk. Nem jól reagálok a stresszre, bár nem tudom, van-e olyan, aki igen... Biztosan van, a zsaruvérűek például. Nekünk civileknek az is normális lenne, ha üvöltöznél, vagy verekednél, vagy egy korábbi radioaktivitásnak köszönhetően hirtelen bezöldülnél, bármit is csinálnál az normális lenne. Most minden normális... - elhallgatok, ha vettem egy öblös és mély levegőt, folytatom: - Megkapják a megfelelő segítséget, ebben biztos vagyok. És remélem rólunk sem feledkeznek meg. Most gondolj bele, a végén még itt éjszakázunk... - eközben visszahúzok a némán elbitorolt és megjelöletlen, de nyilvánvalóan joggal nevezett: helyemre. Az arcom ezúttal kissé megnyúlik, mert bár minden vágyam az, hogy vele töltsek egy éjszakát - a szó legkedvesebb és finomabban vett értelmében - azt nem így, nem ilyen körülmények között szeretném. - Jó, ez így kicsit para, most majd engem kell vigasztalnod... - habár célomnak a következő nevetését tűztem ki, valóban megborzongatja a rettegés eddig hidegvérrel megőrzött nyugalmamat. Csak nem hagynak itt!?
- Ops - a rávilágításának köszönhetően belátom, mennyire degradáltam az intézményünket. Hátra húzom szám széleit, erek feszülnek tőle a nyakamon, érzem. - Ezt így nem mondtam ki! - védekezem, könyökeimmel támasztott kézfejeimet feltartva a levegőbe magam elé. Nem tagadhatom, a kijelentésemnek több értelme és igazsága van, ő rátalált az egyikre. Én meg csak lopva nézek felé - mert még mindig azon jár az eszem, hogy lehetek ekkora szerencsétlen, hogy pont most, pont így nyílik lehetőségem rá, hogy megismerjem. Jobban...
- „A soha nem volt stréber balladája”, tessék - elmerengőn jegyzem közbe, szétnyílt, mosolyra ívelt ajkakkal. Nagyon élvezem felfedezni, hogy milyen Felicity a valóságban. Az elképzelt világomban precíz és maximalista - bár értelmezhetetlen, honnan az előítélet?! Most kell rádöbbennem, hogy a maradéktalanul makulátlanságát mennyivel jobban tetőzi az, hogy elmarad a naplóírással, mert így még inkább a zsánerem... Veszélyes, de erősnek kell maradnom, megtartani a nagyra becsült távolságot és a kapcsolatunkat azon a szinten, ahol eddig volt... Vagy talán pont ideje van kockáztatni!? Talán éppen egy ilyen katasztrófa közepén kellene bátorságot merítenem a következő lépéshez felé!?
- Érthető, hát igen, igen én is így... - lepillantok az ölembe ejtett kezemre, a tenyerem vonalaiban kutakodva folytatom - Mármint nagyon szeretek kirándulni, felfedezni, világot látni és menni-menni, de csak akkor, ha spontán lehetek ezalatt. Nem szeretem, ha megtervezik a napomat, vagy ilyesmi, ez még a soha-véget-nemérő lázadás utórengése, azt hiszem - féloldalas mosollyal vezetem rá tengerkék íriszeimet, megállapodnak övéiben, ha elkaphatom pillantását.
A nevetése hozza magával az enyémet is. Meglep, milyen üde szimfónia a kettő együtt. Képes lennék órákig hallgatni ezüstös kacaját és hihetetlen számomra is - mennyire érzéketlennek tűnhetek tőle - de zsibbadást érzek az állkapcsomban. Ami egyértelműen azt jelenti, túl régóta mosolygok és nevetek... Ebben a sötét és drámai háttérrel megfestett pillanatban, biztos, hogy nem helyén való és én mégsem érzem azt, hogy meg tudnék állni, hogy meg akarnék állni. Mert, ha az ajtót felrántják és egy fegyver mégis csak elsül, hát süljön el úgy, hasítson csonton, húson keresztül a fém azzal a tudattal, hogy boldog voltam...
Várakozunk. És ez a pár pillanat örökké-re hajlik a fejemben, a koponyám falai omladozni kezdenek, légüres tér keletkezik benne. Nem marad helye gondolatnak, mert a mellkasomban hevesen pulzáló mozgatóizom olyan decibellel verdes, hogy talán azt sem hallanám meg, ha azt üvöltené: „Nem, dehogy, hagyjál már!” És most, ahogy végül rám mosolyog és megszólal, mintha hatalmas kattanó hang adná a tudtomra: ez egy határozott talán lehet. Elkerekedő szemekkel, döbbent, de hirtelen elégedett és magabiztos arckifejezéssel köhécselek nevető hangokat, vagy éppen nevetve krákogok, magam sem tudom eldönteni.
- Hiszek a demokráciában és a kompromisszumokban is - reményittas ábrázattal nézem őt. Olyan érzésem támad, mintha a szívem elválna a testemtől, és hirtelen a világ is megduplázódna velünk. Két valóságra osztódik: egy a szívnek és a reménynek, és egy a testnek, amely érzéketlen és drasztikus; ez nem kapcsolódhat, most a valóság rideg ölében ücsörögve nem rugaszkodhatok ekkora magasságokba. Talán csak arra rendeltetett a hirtelen légyottunk, hogy megvédjem őt. Katasztrofális következményekkel járna, ha összekeverném a kettőt és megfeledkeznék arról, hogy mindezt talán csak a stressz beszéli belőle... Megdörzsölöm a tarkómat, a korábbi elégedettség felének érzésével döntöm hátam és vele fejem a falnak. De még mindig őt nézem.
- A szabadságot, a gyorsaságot, hogy egy kicsit a történet főhősének érezhetem magam, amikor [...] Csak az unalmas sablonok - fejem felé hajtva küldök élénk mosolyt irányába. Észre veszem, hogy takargatja a kezeit. Hűvös van - és akkor eszembe jut, hogy Adammal a téli buli közben itt rejtőzködtünk, ha senki sem tartott leltárazást, még az is lehet, hogy... Hallgatom, ahogy beszél egy gyermek őszinte, tiszta kíváncsiságával. A profiljára függesztett tekintetemmel nézek utána, felé is fordultan, hogy majd felkeljek a lehetőségeink feltárásához - és akkor rám pillant és megreked a világ. Úgy néz. Úgy, ahogyan bármikor szerettem volna. Kiszárad a torkom és megizzad a tenyerem, olyan közelről figyel rám.
- Öhm, hát ezen tudok segíteni - lepillantok kettőnk közé, a mellette letámasztott tenyerem olyan közel van hozzá. Hideg van. Hidegebb, mint emlékeztem - mégis forróságot érzek szétáradni a testem minden pontján. Lezuhanó tekintetem visszavezetem rá, - a fenébe - elidőzöm ajkain, mielőtt ismét a szemeire lelnék. - Ne hidd, hogy nem lenne semmi körülötted, ami megvédene... Ott lennék és vigyáznék rád, nem engedném, hogy bajod essen - aprót bólintok, azután felpattanok ültőhelyemből. Természetesen csak olyan tempóval - amennyivel egy korombéli jól megjáratott és leharcolt térdei és dereka engedi.
- Szóval keresek egy hősugárzót, mintha lennie kellett volna egynek itt a ... - összecsapom a tenyereimet, majd pár lépéssel odébb matracokat dúrok fel és mindenféle sporteszközöket hajigálok.
Pár perc eltelhet a szöszöléssel. Végül csüggedt vállakkal veszem tudomásul, hogy valaki elkobozta. Bocsánatkérő és sajnálkozó pillantással állok meg előtte, aztán már azon kapom magam, hogy a testem önálló életre kel és elemi erővel húz felé, hozzá. Egyre hangosodó lövések és kiabálások rombolják szét a menedékünket, nekem pedig a tenyerem a hajába matat. Magamhoz húzom, egészen közel és egyre csak azt ismételgetem: - Ssssh, sssh, ssshh...

▲

**Felicity D. Monahan**

Once we put this all behind us We go get to go right back to school shootings and a climate crisis I wanna buy a house on the South Island Can't say I'm proud to be American

Derek & Felicity

– Nem – lomhán, ám annál nagyobb meggyőződéssel csóválom a fejem –, de ha lehetne valaki, akkor Te legyél az – az emberiség történelmének legfakóbb mosolyát vonom az arcomra. Nem azért, hogy neki bókoljak; azért, hogy magamat hitegessem egy abszurd, valótlan, leginkább mégis nevetséges képzelgésben. Sose voltam hívő ember, vagy legalábbis nem úgy, ahogy sokak szerint illik hívő embernek lenni. Nem gondolom azt, hogy lenne Isten – igaz, azt se, hogy nem. Nem tudom azt mondani, hogy valami nem létezik azért, mert nem láttam. Ahogy azt se tudom mondani, hogy valami létezik azért, mert sokan ezt meggyőződéssel állítják. Hiszek azonban abban, hogy valami, legyen az bármi, irányítja a világot, és szabályozza annak működését, mindössze az tér el, ki hogy nevezi: Isten, karma, sors… Én a sorsban hiszek, ha meg kellene nevesítenem – most legőszintébben mégis Derekben olyannyira, hogy annak a legájtatosabb keresztény is csodájára járna. – Sose tenném – pajkos oldalpillantással sandítok vissza rá, fáradtan döntve a fejemet a málló festéktől legkevésbé se hívogató falnak. Nem a fizikai, annál inkább a mentális és a lelki kimerültség, amitől átjár ez a kifacsart, semmis apátia… a pattanásig feszült idegeimnek nem, hogy egy rántás, egy kósza légfuvallat is elég lenne, hogy végleg elszakadjanak, messzire sodorva a józan ész a perifériámon alig derengő határától; pedig masszív hajókötelekre lenne szükségem, hogy tudjam, biztos talajhoz láncoltam magam. Derek az egyedüli biztos pont, az iránymutató világítótorony a körülöttünk háborgó tengeren... Talán nem is sejti, mennyit segít pusztán azzal, hogy itt van.
Halkan, apró, elismerő bólintásokkal kuncogok a becsülendő őszinteségén.
– Ezt nevezem! Igazi „backbencher” mentalitás – hangom derűjéből aligha veszek vissza. – Mondd, hogy a nasikészlet is előkerül, és akkor teljes a bingód! – számomra rejtély, hogy sikerül ezt egy interaktív, folyamatosan foglalkoztató órán meglépniük, ennek ellenére is hányszor kaptam kézhez olyan alkotásokat, amin jókora sajtospufi-tenyérnyomok adták a művész aláírását. Lassan elmondhatom, minden további nélkül tudnám azonosítani a diákjaimat az ujjlenyomatuk barázdáiból. – Na, hé! Igenis megvan rá az okom! – dacos gyerekekre hajazva fintorítom el az orrom. – A termem legtöbbször… hogy is mondjam szépen… – tűnődök el a számra koppintva mutatóujjammal –, rumlis. De úgy nem kicsit, inkább nagyon, hogy őszinte legyek. Viszont, ha az óra után, de az értekezlet előtt kezdenék el rendet tenni, akkor lekésném a kis meetingünk felét. Ugyanakkor, ha nem sietek a végén, egész délután kaparhatom és suvikszolhatom a festéket, tehát muszáj vagyok tiplizni… – ütemes mozdulatokkal szórakozottan rángatom a vállamat. – Szóval ha könnyen szabadulnál, mellettem mindig van egy hely, nem sokan szeretnek „stréberek” lenni; de vigyázz, mert a végén befoglak rabszolgamunkára! – nevetem. Folytatására szolid mosollyá olvad arcomon korábban éles vigyorom. – Én is örülök! – merthogy tény, az, hogy én gyakran láthattam – igaz, legtöbbször a tarkóját és az idegesen feszülő hátát –, amint a csapatainkat bátorítja a partvonalról, ő pedig, ha arra járt, észlelhetett maga mellett egy serényen cikázó, megvadult ciklont egy-egy iskolai kiállításon, nos… aligha nevezhető ismeretségnek. Ez, ha lehetetlen is a helyzet, már annál inkább. Talán két egész lélegzetvételnyi pillanattal tovább felejtem rajta az illetlenül kíváncsiskodó tekintetem, mielőtt észre véve magam, vékony vonallá préselve össze ajkaimat elfordulnék. Arcom melegségéből tudom, hogy pirosra vált a járomcsontomon a bőr a gondolattól, miszerint eddig is ilyen jóképű volt? És még tovább fő a fejem a nyilvánvalótól, hogy nem ezzel kéne foglalkoznom...
Két nagy pislogás, egy magam elé nyekergett „öhm”, és az említett tagomra süllyed a tekintetem. Ide-oda mozgatom, kinyújtom párszor, csavarom és forgatom, hogy még a legutolsó lusta ízületet is akcióba lendítsem.
– Hát így egyébként nincsen vele… baj, csak – gondolkodó arccal hajlítok rajta – nyom? – kérdezem épp, mint az orvosnál, mikor a „Hányas a fájdalom?”-ra egy árgus szemekkel elrebegett „Hetes?” a válasz, mintha, miután ő a szakember, azt, hogy én mit érzek is ő tudná jobban. – Ja igen, nektek kész ápolószemélyzetnek is kell lennetek. Egyáltalán nem irigyellek... főleg, hogy mennyire képtelenek még kontrollálni a mozgásukat – csórikák, lehet, csak el akarnának rúgni egy labdát, aztán a következő pillanatban kitörik a nyakukat… – Nálunk bezzeg a legnagyobb tragédia, ha valakinek a bőre alá törik a grafit – leszegett fejjel nevetek; szó se róla, nem vágyok ennél nagyobb „izgalmakra”. Valahogy az én helyzetfelismerési- és megküzdési képességemnek doszt elegendő a csüggedt arccal, ujjukat fogva érkező nebulók relatíve könnyen menedzselhető problémája. Igaz, ha hallgatnának rám, ami bár nem szokásuk, de mégis, ha hallgatnának rám, és nem magukon, főként nem egymáson tesztelnék, mennyire sikerült hegyesre faragniuk a ceruzájukat, akkor nem kéne sorjázniuk fertőtlenítőért az iskolanővérhez…
Sokat, mondhatni mindent megadnék azért, ha most is ez lenne a legsürgetőbb, amit így-úgy, de át kell hidalnunk – megértetni a kezüket bánatos szemekkel tanulmányozókkal, hogy legjobb esetben is pár napon belül kikopik, és a lelkükre kötni, hogy mondjuk ne csináljanak olyat, amit én se csinálnék. Fájdalmas grimasszal nézek el róla, csendben bólogatok. Tudom, hogy igaza van, a racionálisan gondolkodni képes, egészen elhanyagolt kis énem legalábbis biztosan tudja, mégis kétkedve biccen oldalra a fejem.
– Tudom én – reszelős sóhajjal ölelem még erősebben, egyre inkább magamhoz a lábaimat; vajon a biztonság hamis képzete, vagy a szorongás elhatalmasodása miatt? –, de egyszerűen nem hagy nyugodni… – körmöm, ahogy a térdemen feszülő farmeranyagot birizgálom, megugrik annak egyenletlenségein. Egymásba érőn ismétlem a mozdulatot, le se veszem róla a szemem – vagy csak, mert tudom, hülyeség az egész, inkább nem is akarok Derekre nézni, és esélyt se hagynék neki, hogy ő viszont megpróbálja. – Pedig biztos az lenne a normális. És nyilván, ha csak rá gondolok, hányan állnak velük szemben, én… – menten elsírnám magam? Őrjöngenék? Addig ordítanék, míg végleg ki nem fulladok? Talán mind... Visszafojtom a felbugyogó könnycseppekkel együtt a beismerő szavakat is, ideges mosoly mögé rejtem őket, hogy végül csupán frusztráltan legyintsek. – Ostobaság, hogy én értük is aggódok, igaz? – hangom, mint valami elvékonyodott kis cérnaszál, jelentéktelenül függ kettőnk közt. Vontatottan nézek rá, de hamarabb kapom el róla a tekintetem, mintsem, hogy bele tudnék kapaszkodni a kékjeibe – talán jobb nem látnom, mit gondol úgy igazán. Lehet, hogy a helyében én is bolondnak nézném azt, aki mentegetné a pisztoly szerencsésebb végén állókat, de mi van, ha igaz, amit anno apa mondott? Néha igazságtalannak kell lennünk, hogy magunknak, a szeretteinknek kedvezzünk… Mi van, ha ezt igazából ők se akarták? Ha egy rájuk kényszerített parancsnak tesznek eleget, hogy azzal magukat védjék? Máskülönben honnan szereztek volna fegyvert? Még a lehetetlenben is könnyebb bízni, minthogy elfogadjam, vannak, akik egyszerűen kegyetlennek születnek…
– Azt mondod, hogy nem a mi kis állami sulinkban nevelgetjük a következő elnököket? – erőtlen mosolyt kényszerítek az arcomra. Állítólag, ha kezdetben forszírozzuk is a jókedvet, idővel az agyunk elhiszi – egyre tovább figyelve az alaptermészetüknél fogva kedves vonásait, lassan el is hiszem. Ijesztő, hogy valaki, akit még csak nem is ismerünk, mennyire hatással lehet ránk…
– Én is csak azután, hogy bevittem a jegyeket, tudod, jutalomként. Már szóvá tették az irodából, hogy egy ici-picit több elmaradásom van ebben a félévben, mint ami felett még szemet tudnának hunyni – szisszenve, a nyakamat húzva rezdül a szám széle kínos kis félgörbére. – Értsd, eddig még egy órámat se naplóztam le, a jegyek is csak a fejemben kerültek kiosztásra, de hé! Ha nem lenne utolsó pillanat, soha semmi nem készülne el, nem? – sután, óvatos nevetéssel mentegetem magam. Na mondjuk… igaz, kissé ítélkező elgondolás, de ha valaki a háttérben horpasztva végig aludja az értekezleteket, abban inkább tettestársat kell, hogy feltételezzek, nem? – Hát… – a plafon felé fordítom a tekintetem, mintha legalábbis gondolkodásra lenne szükségem, nem lenne magam előtt is elég nyilvánvaló, hogy alaposan homlokon csókolt az antiszociálisok és introvertáltak védőszentje… – Talán úgy mondanám, hogy a programtól és a társaságtól függ. Van, amire még nekem is lehetetlen nemet mondanom, de igaz ami igaz, nem én vagyok, aki azon görcsölne, hogy miért nincs betáblázva a hétvégéje – és ahogy ő is mondta, mindig az a lényeges, ami a „de” után van. – Te hogy vagy ezzel? – államat a térdeimen összefont karjaimra támasztom, úgy pislogok rá. Olyannak tűnik, mint akinek sok barátja van – bármennyire is azt tartják, egy bizonyos kor felett egy, legfeljebb kettő untig elég, a többi mind csak ismerős –, és bármikor kapható még egy spontán összeröffenésre is. Nyitott, szociális, mesterien ért az emberekhez… de aztán ki tudja? Már így is annyi sztereotípiával építettem körbe…
– Akkor már ketten vagyunk! Lehet együtt felrobbantanánk egy teljes háztömböt „főzés” címszó alatt – cinkos mosollyal ugratom. Nem is az enyémnek, inkább anya életének egyik legnagyobb szégyenfoltja, hogy minden igyekezete ellenére nem sikerült maradéktalan sikerrel bevezetnie a gasztronómia világába. De legalább már nem mindig sózok és borsozok el mindent! Szerintem ez igencsak becsülendő haladás!
Fürkész tekintetem az arcát tanulmányozza, csendben, odaadó egyszemélyes közönségeként ígérem neki minden, a jelen pillanatra koncentráltan megfeszített figyelmemet. Egészen ellazult testtartásomon egyszeriben mintha mégis a semmiből érkező villám cikázna keresztül – gerincem megnyúlik, annak meghosszabbítása a nyakam, ahogy felemelem fejemet a kezemről. Merőn bámulom, megbénultan harapva be az alsó ajkamat. Fellángol az arcom, különösen, mikor már nem beszél, egyszerűen csak vár. És vár… Meg még mindig vár egy kicsit, és csak azért nem mondhatom, hogy a síri csöndben, mert olyan erővel kalapál a fülemben a szívem, hogy az lenne csoda, ha nem hallaná. Mondanom kéne valamit, de mit? Nyirkos tenyereimet végig szántom lábszáraimon, a lefegyverző szorongás ellenére mégis rámosolygok. Miért szorongok egyáltalán? Egek…
– Remélem – egy gondolatnyit előre hajolok, ideges mosolyomat egy gyors torokköszörüléssel palástolom –, hogy nem kizárólag ilyen macsós, „mindenhonnan folyik a vér”, és „mindenkit megölünk” jellegű akciófilmeket szeretsz, mert akkor nehezen jutnánk dűlőre – szelíden pislogok rá, hogy utána úgyis szégyenlősen forduljak el. Egyesek harminchárom évesen már házasok, akár többszörös családanyák, de ha nem, jobb esetben a munkájukban határozott, megbecsült, karakán szaktekintélyek. Felicity Dawn Monahan ezzel szemben egyik se, és egy ilyen felsorolásban is határozott, megbecsült és karakán a legkevésbé – szép teljesítmény! Igazán büszke lehetek magamra, ha másért nem, azért biztosan, hogy legalább nem hiperventilláltam…
– Mit szeretsz egyébként a motorozásban? – kíváncsiskodom visszaterelve rá a szót. Csuklómról a kézfejemre húzom le a kardigánom ujját, és azt gyűrögetve, szorongatva tartom ott – ha keresztül is zúgott rajtam az imént a váratlanból eredő hőség, még mindig veszettül hideg van. Meg lássuk be, figyelemelterelésnek se utolsó. Nem neki, nekem… – Jó, nem mondhatom, hogy engem sose érdekelt, milyen lehet. Főleg egyetemen, amikor még mindenki saját magát keresi – halk nevetéssel legyintek –, de végül sose próbáltam. Olyan… kiszolgáltatottá tesz a gondolat, hogy nincs körülöttem semmi, hogy megvédjen – mást pedig épp ez tesz szabaddá; érdekes ez a kettősség. – Bár éppenséggel lehet nem ártana kicsit kizökkennem a komfortzónámból… – elcsigázottan terelem rá a pillantásom, és ezúttal nem is billentem tovább a fókuszpontom, rámosolygok. Értse bármire, akármire…

▲

**Derek E. Wyler**

“Sometimes you just look at a person in that moment and think yes, they're going to be important to me. They're going to change the shape my life takes. We're going to mean something to each other.”

Felicity & Derek

Amikor az utolsó ingerek is elsimulnak, mint aki jól végezte dolgát, megtörlöm kézfejemmel a számat, és visszatornázom magam egy kevésbé deréktörő-félülő helyzetbe, ha már ivott. Egy pók a sarokban - valahol közvetlenül Felicity sziluettje fölött, de biztonságos távolságban - hálót sző. Még mielőtt kívülről haladva neki fog a több irányból egy pontra irányuló körök megalkotásának, a sugárirányú tartószálakat alkotja meg. Biztos alapot épít, regeneratív, stabil alapot, hogy ne legyen sem partvis nyél, sem más elég hosszú takarító kellék olyan kifogásolhatatlan erő birtokában, ami megbonthatóvá teszi. Szédítően komplex birodalmat épít, ahogy elnézem a magabiztosságát, kedvem támad kinyitni a számat és hasonló - elsődleges - tartószálat képezni a rabul ejtett társam felé, még ha traumatikus térbeli elemhez rögzítjük is... Szánalmas, hogy egy ízeltlábúnak kell inspirálnia a karaktert, akit rejtegetek előle. Habozok, lopott pillantásokkal merengőn figyelem, csak az itt-ott felhangzó kültéri hangzavar taszít távolabb… És persze a töprengés.
Hányszor hagyott elnyílt szájjal, amikor a folyosókon elsétált mellettem, nekem pedig nem volt merszem szólni utána, érte. De ahogy akkor sem, most sem ez a megfelelő alkalom szóvá tenni bármiféle egyéb érzést, mint a rettegés és a szinonimái. Illetlen és nevetséges is volna bármit is mondanom. Szinte hihetetlen és már-már joggal a szituáció érzékenységére fogható viselkedés lenne, ami bizonyosan csak nehezebbé tenné számára ezt az egyébként is kellemetlenre sikeredett legelső együttlétünket. Mert az biztos, hogy ha az ember élete forog kockán, felbátorodik... De gyávaság távolról táplálni plátói érzelmeket valaki iránt? Gyerekes? Igen, az egy bizonyos kor felett... Nincsen veszíteni valója annak, akit nem hátráltat a későbbi kényelmetlensége az esélytelenségének. Dédelgetni egy kémiai reakcióból jött, szimpla és hétköznapi sóvárgást, könnyebb... Egy bizonyos kor felett.
Tehát az őszinteségre való hajlandóságom még azelőtt romokba dől, hogy egyáltalán belekezdhetnék a saját hálóm szövögetésébe... Vagy ez mindössze csak egy újabb kapóra jövő kifogás?! Tudom, tudom. Szám sarka megrándul, reagál a testem is, ahogy az ellentétes érzések és elhatározások, lemondások fölém tornyosulnak és kipréselik belőlem azt a szikrányi határozottságát is, hogy esetleg... Elég elcseszett helyzet. És ez, egy felnőtt férfi lélektára...
Megfeszült izmokkal próbálom rögzíteni minden szabadjára eresztett gondolat és érzés szerte széjjel bomladozó foszlányát, hogy benne maradjak a jelen komolyságába, mert talán mások élete és a miénk, - hogy egyáltalán megmaradjon és újból biztonságban legyünk - ettől az én kelekótya hóbortomnál valamelyest fontosabb. Ezért határozom el, hogy visszafogom bármiféle gyöngédségemet, de mindhiába. Elég hallanom a hangját, néznem, ahogyan belemozdul egy a fejemben kifeszített pillanatba. Arról nem is beszélve, hogy olyan – eddig ismeretlen - érzéseket támaszt fel bennem, mint hogy perpillanat szüksége van rám, a jelenlétemre, hogy erős és szilárd legyek érte, magunkért... És a semmiből egy szempillantás alatt jelentünk egymásnak valamit.
A szükség érzése attól, aki előtt mindeddig láthatatlanul bolyongtam, most egyszerre hirtelen etet elemi, mélyre ható lendülettel és kitartással, hogy bizonyítsak, hogy az legyek, hogy az lehessek, akiben támaszra lel, hogy meglásson és talán gyökeret verjek – végre – bárhol, ahol helyet talál nekem. Lehetőséget teremt a szituáció tragédiája, hogy lekövezzem az első macskakövet a bordó, mindent irányító palotája felé… Ki ne törekedne rá, hogy maradandó, vagy legalább fontos legyen annak, aki iránt vonzódik? Bárcsak az én halántékomhoz nyomódna egy fegyvercső vége… Könnyebben birkóznék meg a tinédzser lelkek viharával, mint ezzel az abszurd kínlódásommal Felicity iránt.
- Van olyan ember? - egyértelmű, hogy kettőnk közül őt temeti mélyebbre a helyzetünk súlya. Nekem doppingol a jelenléte, két marokkal kapaszkodom belé és ahogy máskor, mindig, optimistán kezelem a szituációt. Enyhén lentebb kell engednem fejem pozícióját, hogy rálássak arcának rezdüléseire. Sír? Vagy sírt. Esetleg most fog... Nem hibáztatná senki sem érte, öblös sóhajjal pillantok el fölötte. - Ez... ez is valami olyasmi lehet, mint a „soha” használata, tudod, sose mondd, mert sose tudhatod... - enyhén felvont szemöldökkel folytatom a diskurálásunkat, mely aligha nevezhető másnak, mint csendfeltöltésnek, vagy figyelemelterelésnek. Gyenge, de lelkes próbálkozásaim újabb bizonyítéka... Mindezt olyan hangszínnel, ahogyan a legkisebbeket szokásom buzdítani kidobó előtt.
A mosolya, ha halovány is, de úgy hat rám, mint záporeső a kopár, szikkadt sivatagra. Résnyire nyílt ajkakkal, lemásolt görbével rajtuk és egy ácsingózó tekintettel bólogatok, értőn, hiába befejezetlen mondata... Érdeklődésem lebilincseli, ahogy beszél és, amit mond, mesél magáról. Úgy hallgatom, mint egyetlen rajongója sem talán, el nem vonva róla tekintetem, el nem fordítva arcomat, a légzésre sem figyelve ezalatt. Tényleg nem találkozunk sokat, de számomra minden mikrojelenet egy valódi feltöltést jelent, s ha csak látom őt, máris jobb kedvem lesz, de...
- Ja, nem, én inkább alszok - legyintek kettőnk közé, bár az állandó zavaró tényezők társaságát is szokásom bővíteni, a szunditó, vagy éppenséggel az ő tarkóján merengő jelzők jobban, gyakrabban illenek hozzám, rám. - Nem is értem, miért sietsz annyira. De ugye tudod, hogy ezután gondom lesz rá, hogy ülésrendet követeljek!? Nem ér ám elsőként elsunnyogni, hagyni hátra az elszenvedőknek, hogy... szenvedjenek... - berekedten nevetem el a végét, nem kitörően és nem hangosan, de azért kedvesen és őszintén. - Azért ez egy kicsit fura... - megemelkedik a mellkasom, gyorsan süllyed vissza, ahogy bátorságot gyúrok a folytatáshoz - Minden nap itt vagyunk, és eddig még csak nem is... Szóval kezdhettem volna azzal is, hogy; „Örülök, hogy végre megismerhetlek”... - bár talán ez illetlenség, mire átgondolnám, már kimondtam. Megbánásnak jelét sem mutatom, de később sem.
- Nekem fontos - a kelleténél élénkebb a hangom, elkapom az arcomat felőle. Meggyűrt szemöldökkel, bocsánatkérőn nézek utána, ismét. - Megnézzem? - nem vagyok orvos, de a hivatásomból adódik, hogy láttam már zúzódást, töréseket. Többet, mint szerettem volna, de eleget ahhoz, hogy legyen rálátásom, ha valami komolyabb is történt. Nyilvánvalóan abba nem hagyó sikolyok hagynák el az ajkait, ha erős fájdalmat okozna bármiféle panasz, de... Amikor ráeszmélek, hogy talán túlzásba estem, csak megcsóválom a fejemet. - Bocsánat, ez is szakmai ártalom, már a sérülések és a ... Igazán hosszú lista... - szemem sarkából függesztem rá a tekintetem, nem egészen több, mint két másodpercre. Hogy utána visszaforduljak magamba gratulálni a legbelső, legostobább oldalamnak, amiért felszínre tört. Éppen itt és éppen most...
Igen, valóban hideg a padló, számomra mégis forró lávaként pezseg alattam, ahogy mellém telepszik. Nem mintha a szertárban beszélhetnénk valódi távolságokról, de bizonyosan könnyebb volt mellébeszélni, amíg nem volt karnyújtásnyira tőlem. Ilyen közelségből már minden sejtemmel reagálok rá, irritál és ingerel, különös bizsergést futtat fel a gerincem mentén...
- Biztos, hogy komoly problémákkal küzdenek meg a négy fal között, vagy... - mutatóujjammal apró kört rajzolok kettőnk között, a levegőbe tartott kézzel. Utalok az intézményre, hiszen a csúfolódás még ma is - sajnos - kedvenc elfoglaltsága sokaknak. A gyerekközösség amennyire ártatlan és makulátlan egységként indul, pont annyira lehet később kirekesztő és bántalmazó, aljas. Nyilvánvalóan amennyire lehet, ha tudomásunk van róla, védfalat emelünk a sértettek elé, de nem lehetünk ott mindig, mindenhol. Főleg nem az internet birodalmában... - De perpillanat nem tudok az ő lelkivilágukért aggódni, sem foglalkozni velük, mert van most ott több száz gyerek, aki... - hát ja, egy ilyen alaphangulat mellé nehezen simul bele minden más. Felhúzott térdeimre könyökölve sóhajtok, megint. Ellenkező irányba nézek, ne zavarja ráakasztott tekintetem. Akkor se, ha képes lennék mindvégig szemmel tartani ösztönösen.
Döbbenten és vontatottan fordulok felé. A visszakérdezése és bizonytalansága érthető. Mind máshogyan reagálunk, mert mind mások vagyunk. Ha nem is értem meg, miért lenne éppen ő a felelőse, vagy én, vagy bárki más azért, hogy egy gyerek fegyvert fog és hadonászik, fenyeget és kegyetlenkedik...
- Igen, egészen biztos vagyok benne - féloldalas mosollyal fürkészem, a kelleténél biztosra venném, hogy tovább, de mintha még a porszemcsék is megállnának, nincs állandó ringásuk. - Tudod van még több száz kisgyerek, akit nem tudtunk világuralomra hajtani... - bajtársias és játékos egyben a somolygás, amivel nyugtatom. Próbálom nyugtatni... Egy arasznyit a törzsemmel is felé fordulok, a mondandója végére már magam alá préselt lábakkal, félprofillal a falnak támaszkodva leszek.
Érdeklődésem őszinte. Sosem - illetve pár százszor - fantáziáltam arról, milyen lehet egy napja a suli után. Apró bólintások, alig hallható hümmentések és néha egy kacaj hagyja el a számat közben. És emellé társul az is, hogy le sem veszem róla a szemem. Képtelenség...
- Hát öhm... - meglep a kérdése, nem terveztem meg a nap hátralévő részét. Pontosan emiatt hezitálok, grimaszok zűrzavaros sokaságával az arcomon.
- Azt nem tudom, hogy mit csináltam volna, de most határozottan úgy gondolom, hogy a te programod illene az én napomhoz is. Talán nem rajzolgatnék a naplómba, de minden más stimmel - halovány, de újabb kihívó görbével kémlelem - Otthonülő típus vagy? - kíváncsiskodom, mert tényleg foglalkoztat, hogy minden napja, vagy csak a mai ilyen az elhanyagolt naplója miatt...
- Én imádok sütögetni meg főzni is, csak egyik sem megy - megdörzsölöm jobb hüvelykujjammal a bal tenyeremet, ahogy az ölembe ejtett kezemet nézem - Szeretek motorozni, az kikapcsol. Van, hogy felpattanok és csak megyek, de semmi célom nincs, lehet nem is állok meg, vagy igen és csak nézem a várost valahonnan messziről. Nem száguldozok, nyilván, mert... Nem. És néha szoktam kosarazni egy pár környékbeli sráccal, jó arcok. A Netflix nálam is megy. Egyszer... - elhallgatok, ahogy sóhajba fullad egy megkezdett mondat, aminek a végével talán kár is lenne megbarátkoznunk... - Ha... ha lesz kedved, összeköthetnénk azt, amit te csinálsz azzal, amit én... És persze nem a motoron gondoltam naplót tölteni, de lehet, csak lehet, hogy hát még tetszene is a... A motorozás, meg hogy nézzük a Netflixet, de csak lehet... Vagy nem... Ha, ha majd... - levegővel támasztom meg a mellkasomat, ide-oda kapkodó tekintetem aztán megállapodik rajta. Barátságos mosoly, mégsem ~~csak~~ barátságos szándék vezérel, de ennél többre nem lennék képes. Most nem...

▲

**Felicity D. Monahan**

Once we put this all behind us We go get to go right back to school shootings and a climate crisis I wanna buy a house on the South Island Can't say I'm proud to be American

Derek & Felicity

Kétségbeesetten kapaszkodom a tudottba, az értelmezhetőbe, a jól ismertbe… A minket körbefogó, átható tornaszertár szagba, ami olyan vaskos bukéval van jelen, hogy azt akár vágni is lehetne; a neonlámpa néha-néha pislákoló fényébe, az izzó halk, monoton zúgásába; a magasugráshoz használt matrac tenyerem alatt simuló szövetébe, amitől minden érintéssel koszosabbá válik a kezem, azt pedig, zavarjon bármennyire is, és kapirgálja az agyam egy hátsó szegletét annak már lassan émelyítő tudata, mégse fogom tudni jóideg lemosni a bőrömről. Le fogom tudni mosni egyáltalán valaha?... Látom a megannyi, a szekrényekre egykoron felragasztott, megkopott színű posztereket kosárlabdázókról, futballistákról, a letűnt korok nagyjait és az aktuális hősöket; az iskolánk csapatának az évtizedek során lejátszott meccseinek hirdetőit, a sikereket igazoló fotókat, mégis… a tapintható bizonyítékok ellenére se vagyok képes felfogni és elfogadni, hogy mindez, aminek a közepén ülünk, a valóság… Megbénít a felismerés, annak esélye, hogy ez a semmitmondó látvány lesz, amit a végső pillanatokban láthatok. Mesterséges, épp csak derengő fény a Nap sugarai helyett… Hogy a családommal folytatott utolsó beszélgetésem olyan jelentéktelenre sikerült, minthogy, ha már bolognait akarunk csinálni hétvégén, készüljek egy jó marék savlekötővel is, mert anyának nem bírja az extrán paradicsomos kajákat a refluxa. Különösen, ha egy pohárka száraz vörös is lecsúszik mellé, ami, mint tudjuk, kötelező… Igazán megindító, nem? Mind egy romantikus lányregényben élünk, ha a búcsú pillanatára gondolunk. Hazudik, aki azt mondja, hogy ő nem… Akarjuk, hogy a hozzánk közel állók tudják, szeretjük őket, mint ahogy mi is az után epekedünk, érthetően. Ehhez mérten? A legutóbbi üzenetemben azon élcelődtem, hogy anya „mindenre is érzékeny kis gyomra” melyik refluxbogyónak engedelmeskedik a legjobban… Ez az én szeretetem jele. Biztos könnyes szemmel fognak visszaemlékezni az utolsó szavaimra…
Meghasonult állapot, ahogy a múltról, a képzelt és valós jelenről, és a családtagjaim nélkülem megtörténni látszó jövőjéről fantáziálok – ha Derek nem lenne, hogy a jelenlétével csomót kössön az egyedüliként maradt, már megfoszlott idegszálamra, rég elvesztem volna ebben a végeláthatatlan merengésben.
– Most őszintén remélem, hogy te is olyan ember vagy, akinek „mindig igaza van” – úgy is mondhatnám, másra se vágyom, de nem tudom, mit reméljek, mit remélhetek; igazolja a fakó mosolyom is, amit a fal mentén felé fordítva a fejemet, neki címzek. Mert persze épp ugyanannyiból tartana optimistának lenni, mint pesszimistának, de ebben a szituációban? Pontosan annyira lenne szürreális, mint a megmásíthatatlan ténye annak, hogy egyáltalán itt vagyunk, és abban kell bíznunk, hogy még élve kijutunk… Már magam se értem, mitől feszül a torkom, vagy inkább mitől feszül jobban – a lefojtott, keseredett nevetéstől, vagy a kínnal visszanyelt sírástól.
Kedves kacaja pillanatnyi gyógyír, őszinte görbét fest ajkaimra, ahogy figyelem.
– Majd akkor jobban figyelek, ha… – megvonaglik a szám sarka, sietősen nedvesítem be, mintha lemosni akarnám róla azt, amit ki se mondtam, mégis, valószínűleg mindketten gondoltunk... – Igen, hát az értekezleteket leszámítva sokat nem találkoztunk. Ott is jobbára elől ülök, hogy minél hamarabb elmehessek, és amint lehetőségem van rá, meg is teszem; te pedig… ha jól sejtem, valahol a hátul susmorgók között – futtában vigyorgok rá –, bár igaz, csak arra alapozok, hogy bevallottan szószátyár vagy, úgyhogy javíts ki, ha tévedek! – nem, mintha engem félteni kéne. Ha nem lennék mindig magam és a teendőim mögött két lépéssel, én se akarnék egyből katapultálni, ahogy a főnök kimondja a sátorbontást. Hányszor elmélkedtem már azon, ahogy épp lóhalálában igyekeztem vissza a hátrahagyott káoszhoz, hogy nekünk a munka„társaink” voltaképpen a diákok, miután a legkevesebbet a kollégáinkat látjuk egy átlagos munkanapon…
– Hát… igazából a „de” mögött éppenséggel az állt volna, hogy „most ez a legkevesebb”, szóval ami a „de” előtt van, tényleg nem fontos – jegyzem meg finoman, alátámasztva a felvetését. Sokat megadnék azért, hogy az legyen a legégetőbb problémám, hogy a könyökömet fájlaljam, de kintről dermesztő kiáltás hangja hallatszik, és az eddig takaréklángon égő adrenalin legfőbb kötelessége gyanánt tüzeli az elmúlt pillanatokban valamicskét csillapodott kedélyemet, libabőrösre pettyezve a testem minden látható és nem látható felszínét.
Hideg a padló, mégis jobb itt a közelében, mint a túlvégen, egyedül – már ha a két zsebkendőnyi területű kis szertárban érezhetném magamat egyedül a társaságában. Összekulcsolom a bokáimat, ahogy felhúzom a lábaim, egymásba font karjaimra ejtem az államat megtámaszkodva a térdeimen. Némán mustrálom míg fészkelődik, nem jobban annál, minthogy a szemem sarkából függesszem rá a tekintetem. Pillantása az enyémbe váj, kellemetlen ficergéssel gyűrögetik ujjaim a kardigánom elnyűtt, viseletes anyagát minél tovább fürdőzök ebben a röpke kontaktusban. Vajon jól van ez így? Hogy mindahányan ennyire vakok voltunk, ez pedig, mivel gyönge az ember, nyújt némi feloldozást? Ha nekik se tűnt fel, miért nekem kellett volna?
– Kamaszok, de… – tenyereim halkan csattannak egymásba, összefűzve ujjaimat morzsolgatom őket a folytatáson gondolkodva –, te is voltál az, én is. Mégse lóbáltunk pisztolyt az iskolában. Se máshol! Mi átlagosak voltunk, átlagos problémákkal, legalábbis gondolom... Csak a magam nevében beszélhetek. Ők viszont min mehetnek keresztül, hogy, bármi is legyen az, ezt lássák abban az egyetlen megoldásnak – talán az utolsó dolog, amit tennem kéne, mégis sajnálom őket. Sajnálom őket, mindazokat, akik odakint velük és a pisztolycsővel szemközt kényszerültek, és ha önző is itt, a látszólagos biztonságunkban, sajnálom magunkat. Nem akarom azonban senki családját, a szüleit és testvéreit sajnálni… odáig nem fajulhat. Nem…
– És vajon mi az igazság? – elgondolkodva simítják ujjbegyeim oda és vissza a farmerem szövésének tisztán kivehető szálait. Már a felvetésnek sincs értelme, mégis kíváncsian billen oldalra a fejem. – Amit eddig láttunk, vagy amit most? Persze nem bocsánatos bűn, főleg, ha… – fogaim óvatosan csípnek a szám belső felére. – Főleg, ha bárkinek is baja esik. De mégis… gondolod, hogy mindvégig ott volt a szemünk előtt, csak éppenséggel nem láttuk? – nehéz elképzelnem, de nem lehetetlen. Végtére is, hivatás ide-hivatás oda, ez is egy munka benne számtalan hibalehetőséggel. Mi is fáradtak vagyunk, nekünk is lehet elegünk, akarva-akaratlan elsikkaszthatunk kisebb-nagyobb problémákat. Nekünk is nyolc órára szól a kötelességünk – plusz a tizenhat óra „készenléti állapot”, mert a tanároktól valahogy mindenki elvárja, hogy a nap bármely szakában rendelkezésre álljunk. Talán mind belefáradtunk egy kicsit… az utolsó csengő után, pont, mint más dolgozó ember, haza akarunk érni, letespedni a kanapéra, és csupán lenni. Nem foglalkozni mások gondjával, lazítani, kikapcsolni. Lehet a tanári kar már túlzottan is kikapcsolt…
„Ez nem a mi hibánk.” Benedvesítem az ajkaimat, aprót bólintok, bár a pillanatnyi hezitálás is sejteti, nem teljes meggyőződéssel.
– Biztos? – nem mi idéztük elő, nem mi kértük rá őket, de ha bárki, ő vagy én, a portás, a takarító, tényleg, akárki figyelmesebb, talán… Félszeg sóhajomban megbújik egy halk, kétségbeesett nevetés. Amennyire tudom, hogy nem ostorozhatom magam, legalább annyira sajognak a vállaim, minden, a magamra vett feszültségtől megmerevedett izmom.
– Azt hittem, hogy ma hazamegyek, haladok egy kicsit a naplóval, mert már megint elmaradtam az órákkal is, jegyekkel is. Borzasztó vagyok a határidőkkel… Határidőnaplóm is csak azért van, mert szépek, és valamibe jól esik rajzolgatni, ha unatkozom, értelmes információt még nem látott egyszer sem – ismerem be behúzva a nyakamat, mintha valóban szabadkoznom kéne előtte. – Megeszem közben a vacsorámat, amit a sarki indiai kifőzdében vettem volna, ha már így a hét vége felé mindenemet feléltem. Elindítottam volna egy sorozatot a Netflixen, háttérzajnak, talán még egy pohár bort is töltöttem volna, mert miért ne? Ha már ott áll a hűtő aljában… – somolygok. Persze erről neki nem kell tudnia, és nem is csak, hogy nem kell, valószínűleg nem is érdekli. Nekem viszont, érzem, szükségem van erre; ha arra kérne, hagyjam abba, hát a falnak címezném tovább a monológjaimat. – Te mit csinálnál? – semmi közöm hozzá, de elhagytam a gátlásaimat. Felőlem hazudhat, mondhatja, hogy elvitte volna megsétáltatni az elefántját, miután pirosra festette az eget, tényleg bármit, nem érdekel, csak beszéljen. Beszéljen valami olyanról, ami azt sejteti, van még külvilág.

▲

**Derek E. Wyler**

“Sometimes you just look at a person in that moment and think yes, they're going to be important to me. They're going to change the shape my life takes. We're going to mean something to each other.”

Felicity & Derek

Őrjítően hat rám a tehetetlenség érzése - domináns, kiszámítottan impulzív, kezdeményező embernek írtak le mindig is. Mégis, a logikus lépés az, hogy ölbe tett karokkal várakozunk, hiába omlik össze a világ odakinn és látunk vért mindenhol idebenn meg zeng a fülünk lövések ropogásaitól; szükségtelen, nincsenek ott. Az agy dolgozik, munkál, ellenünk ágálva felfesti a legrosszabbat koponyáink falaira, az őrá jellemző, príma tehetségével...
Mindig is kivételesen büszke voltam a mély emberismeretemre, ami csak annál is inkább lenyűgöző teljesítmény volt, ha valaki figyelembe veszi milyen érzelmi-remete életet választottam magamnak. Készakarva, vagy akaratlanul az okos telefonom kijelzőn babráló, vastag ujjaimmal próbálok jegyzeteket hagyni - a testvéreimnek. Felírom, ami eddig történt és ami most van. Nem hiszem el, most sem, hogy egy golyóval a fejemben végzem, éppen itt, bezártan, de okoz némi rémületet bennem, nekem, hogy a végén felém forduló fegyver ígérete csak azért is ott lebeg a fejem fölött... Ezért pár sajátságos és tipikus sorral próbálom rendezni a - térerő hiányában, alacsony töltöttségi szinttel rendelkező készülékem - memóriáját. Értékes másodperceimbe kerül a valóságot elkülöníteni a valótlan lehetőségétől...
Ráfüggesztem tekintetem a nőre, olyan érzésem támad könnyei nyomát bámultan, hogy a szertár oltalma védőburokkal óvja őt attól, hogy a világ végül élve felfalja... Bármi is leselkedik az ajtó túloldaláról ránk, nem tudom megmenteni őt. Senkit. A mozdony megindult a szakadék felé, és én semmit nem tehettem, hogy megállítsam. Igen, még mindig nagyon is képes vagyok kiállni magamért amikor úgy hozza a szükség, azonban a gyeplő, a határozott biztonság érzete, a kontroll uralása megszűnt abban a percben, hogy a támadóeszköz vége már nem felém mutatott... Kiábrándultan, önmarcangoló gondolataim között is fel-felbukkan a halovány öröme, hogy végül éppen mellette kötöttem ki. Külön szerencse, hogy előbb állnék önként valamelyik gyermek fegyverének éles célpontjába, mintsem hogy konkrét lépéseket tegyek az egyébként pocsékul titkolt vágyaim megvalósításának irányába... A hirtelen testbeszédem és szerencsétlenül összegyúrt személyiségem számlájára írható, hogy a jelek ennyire nyilvánvalóak és csupán csak az ő szerénysége, irántam mutatott érdektelensége miatt maradnak mégis észrevétlenek.
Külön nyomasztó érzés, hogy még a halál fenyegető jelenlétének torkában is elfoglalja a fejem tereit annak tudata, hogy mellettem van. Még most is érzem az adrenalin hagyatékát áramlani az ereimben, ízét a számban, mégis megfordult a világ, átpördült a nem látható horizonton és leszűkült ebbe a kicsi terembe - ahogyan a beszívott levegő egyszerre édesebb és a szívverésem gyorsabb, mert igyekszem lépést tartani az érzéseimmel... Hiába dermesztő állapot árnyékolja be kettőnk első, igazi együttlétét, élőnek érzem magam. Nevetséges. Sírnom kéne, verni a falakat, vagy legalább csendesítenem izgatott mozgatóizmomon, képtelenné tesz rá a közelsége. Bár lenne elég erőm hozzá, hogy figyelembe se vegyem, kivel zárt kalitkába a sors megfontolatlan keze... Nem hiszek a véletlenekben, de ez egy piszok tréfa. Főként, ha a végén valóban ólom sújtja boldogságától verdeső kismadaram... Kegyetlenség, de önmagában is az a pszichózissá változott rajongás...
Sietős biccentés, hirtelen visszavonuló. Ijesztő, hogy az érzékeim milyen gyorsan hozzászoktak a jelenlétéhez, hamarabb oltanám szomját, mint a magamét. Hirtelen az irányába lesek, de csak hogy elégedetten lássam, ivott. Elkapom pillantásomat, mert pontosan tudom, hogy ha más körülmények között nem kereste a társaságomat, nem éppen ez volna hozzá a legoptimálisabb. Mintha én kezdeményeztem volna bármikor is konkrét társalgást vele... Fogalmam sincs, hogy miért rágódok azon, mit nem tettem.., miközben sokkal égetőbb problémánk is akad perpillanat. És valószínűsíthetem a megkérdezése nélkül is, hogy számára lényegtelen információ halmaz az, hogy hol és kivel van most bezárva.
- Biztos vagyok benne - ezt diktálja a józan ész, nem csak a támadhatatlan vígasz nyújtása iránt érzett vágy... Három kölyök, még ha fegyveres is, kevés hozzá, hogy egy egész épület; minden termét, minden lélegző elemével figyelme alá hajtson. Ha elég szétszórtak az idegességüktől - amiről minden mozdulatuk árulkodott -, még az is lehet, hogy akadt olyan készülék, amit nem vettek el, már az enyémen kívül. És ha el is húzódik, a következő műszak takarítóinak feltűnik majd az a csend, avagy kiabálás, ami fogadja őket. Ezt hiszem, tartom is.
A nevetése gyenge, de őszinte és nem hagy teret a belső monológomnak. Megőrizem hangzását, úgy is, hogy nem láttam a mellé felvillanó görbét és a szemet gyönyörködtető barázdákat. Ferde örömmel dagonyázok a visszhangjában, kényelmesen elnyújtózva benne, tartson bármeddig. Keményednem kellene a helyzethez, de hiába, ez a stratégiám, a nevetés, a segítőkész gesztusok, gondoskodás és a motivációs beszédek, a bíztató, széles mosolyok... Ez voltam, ez maradok és bizonyos határozottsággal állíthatom, hogy leszek is.
- Lehetséges - nevetéssel öblítem a feszültséget. Ha csak sejtené, mennyire nem volt szemfüles, biztosan arcára fagyna egy újabb bűvös mosolya. Ezt persze egyetlen porcikám sem kívánja, a tudatlansága édes teher mindkettőnk számára... Nem volt lehetősége sem rá, hogy felfedezze szószátyár kifejező képességeimet. Amivel nincs is baj, mert a szófosásomnak köszönhetően, két külön témába kezdő mondat közé ékelném, milyennek látom őt... Szánalmasnak magamat.
- Szerintem most először beszélünk két mondatnál többet, ne ostorozd magad - miért tenné? Ez egyedül az én nézőpontom szerint bűn, részéről talán megváltás is. Főként most, hogy a legutálatosabb tulajdonságom feszítik vászonra előtte.
- Ami a „de” előtt van, sosem igazán fontos. Azt mondják mások... - nyilvánvaló tények vannak rajtunk, fölöttünk, ettől függetlenül nekem még az a levakarhatatlan érzésem támad, hogy szükséges beszéltetnem. Elterelnem. Különösebb okot - mármint az időtlennek tűnő szimpátián túl - nem keresgélek hozzá, elég a három kölyök által megalapozott krízishelyzet... - Az jó, ha csak annyi, így értettem... - macskakörmöket használok a „csak” használatánál, mielőtt félreértené a kijelentésemet.
Észre sem veszem, hogy megmozdul, közelebb merészkedik, de megteszi és már mellettem van. Nem egészen közel, de elég közel hozzám... Elfogadom a vizet, vagy vissza és már iszom is a frissítőnket. El tudnám fogadni, ha nem szólnánk egy szót sem többet, de kérdez és az eleve halálra ítélt remény, hogy más irányba terelődhet még a társalgásunk, végleg megbukik. Megmerevedve gondolok a srácokra, érzem a nyomást a tudatom határán. A szavak elakadnak a felszínre bukkanó emlékek között...
- Igen, mindhármat jól ismerem... - látványos, mennyire megfontoltam ezeket a szavakat. Emésztem a jelentésüket. A lábaimat felhúzom, görcsösen letapasztva lábfejeimet. Pár másodperc alatt eldöntöm, hogy a megfelelő taktika az őszinteség, akkor is, ha ezzel elbukom a - korábban jogosan kiérdemelt - jó emberismerő díjat.
- Nem - szúrom tekintetem az ő kékjeibe. Belekapaszkodom, nyíltan vállalom, ha elbuktam, tévedtem, átvertek és manipuláltak is. Hibáztam, itt mind, akik ismertük, bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy egy ilyen állapot, ahol már mások élete sem elég mérvadó a megfontoláshoz, hirtelen érkezik és megmásíthatatlan. Szeretném ezt hinni, de nem értek az emberek érzéseihez...
- Kamaszok - vállat rántok, mert ezzel a sémával a legegyszerűbb volt mindig is takarózni és lesz majd örökké. - Azt hittem, hogy ismerem őket, vagy amennyire lehetséges ez nekünk, de hát... - erőszakos mosolyra húzódik szám széle. - Azt hiszem, hogy ilyen szélsőséges viselkedésre sosem tippeltem volna - senkitől nem számítanék arra, hogy fegyvert szegez rám, mert mint minden hétköznapi ember: magamból indulok ki...
- A szakma szépségei - ezüstös sóhajt hallatok, ahogy hátra vetem a fejemet. Öblös nyögés, végül csak őt fürkészem. Megint. - Ez nem a mi hibánk - ha hallania kell, tőlem fogja.

▲

**Felicity D. Monahan**

Once we put this all behind us We go get to go right back to school shootings and a climate crisis I wanna buy a house on the South Island Can't say I'm proud to be American

Derek & Felicity

Könnycseppek gyülekeznek a szememben, és én hagyom, hadd toluljanak. Ezt az egyetemen valahogy nem tanítják… Sok minden más, megkérdőjelezhetően fontos információt a mai napig őriz a laptopom merevlemeze, de ha pisztolyt tartanának a fejemhez se emlékeznék, erről vajon esett szó? Tartottak is, ami azt illeti, még ha nem is tovább egy, akkor végtelennek tűnő másodpercnél. Így is több annál, amit egy átlagos élettől várna az ember. És nem ez az első... Egészen letaglózó, hogy a baljós, filmbéli aláfestés nélkül nem ismerjük fel a veszélyt – még mosolygunk is arra, kedvesen, mint bármikor, akármikor tennénk, aki a háta mögül, a pulcsija takarásából előrántja a fegyverét olyan közönnyel, mintha az, történetesen, hozzá tartozna. Nem csak a személyéhez, az iskolai miliőhöz egyaránt... még a szeme se rebbent, ahogy azzal, mint valami mutatópálcával, maga előtt hadonászott, és kiadta az ukázt a teremben tartózkodó mindahányunknak.
„Ms. Monahan, kérem! Csak ne akadékoskodjon! Hagyja, hadd tegyem a dolgomat!” És a rideg vigyorától meghűlt az ereimben a vér – mint egy különösen hideg téli éjszakán, mikor a hőszigetelés hiányától átfagyott falhoz ér a csupasz bőr, olyan dermesztően hatott a metszően zord görbe a szája szélén. Most először mélyültek téboly vájta nevetőráncok az arcán, pedig ki feltételezett volna hasonlót? Segítőkész, udvarias fiú, hallgatag ugyan, de ki hibáztatná érte? Nehéz az ő korosztályában érvényesülni, ez mindig is így volt… de nem pontosan így. Mától a segítőkész, udvarias, de hallgatag fiatalok neve mellé kérdőjellel írhatjuk, talán gyilkos ösztön hajtja?
Nem vagyok egészen biztos benne, hogyan is jutottunk el a művészeti teremtől a csarnokig. A zaklatott léptek zajától kong még most is a fejem, vagy Derek a mögöttünk zárult ajtónak rontó meddő próbálkozásai vetnek visszhangot a koponyámban? Nem tudom… A bőröm alatt vadul hömpölygő lávaként zubog a félelem; a sokk, ami a tornaterembe lépve ragadott tarkón, a koponyámon átfúrva magát karcolja az agyamat. A könnyáztatta, vörös arcú diákok felsorakozott látványa, az idegtől remegő kollégák bajtársias pillantása, amit két taszigálás között váltottunk… ők is csak a tanulók miatt igyekeznek erőnek erejével tartani magukat. Pedig hogy lehet? Hogy tudják? Az élet igazságtalan, mindig is az volt… Miért mi vagyunk itt bent? Miért vagyunk bent egyáltalán? Miért nem lehet más? Miért nem lehet mindenki? Miért történik ez?
Összerezzenek a hangjára. Annyira direktnek hat a távolból szinte már állandósult, fojtott kiabálások morajlásában... Felhúzom a lábamat a – feltételezem – magasugráshoz szánt matracok tetején ülve; csak sejtem az övébe kapaszkodó tekintetemben a pillanatnyi riadalmat, pedig tudom, nem ő az oka a minden porcikámat rázó félelemnek. Idegesen törlöm le az arcomon legördülő könnycseppet – nem kell, hogy utat mutasson többi, visszanyelt társának. Nem itt kéne erősnek mutatnom magamat, itt már nincs rá szükség… amikor kellett volna? Csak álltam, sóbálvánnyá válva, mint egy komplett idióta...
– Köszi – elhal a hangom, talán meg se született ahhoz, hogy akárcsak hallani vélje, mondtam bármit is, de csoda talán, amikor pisszenni se merek? Reflex csupán a mosoly, amivel elveszem a felém tartott üvegét, pedig hálás vagyok a nagylelkűségéért, épp csak… valamiért nem vagyok mosolygós hangulatomban. Befeszül a torkom, nyelni is alig bírok; nem erőltetem tovább annál, minthogy egy-két korttyal benedvesítsem. A másodlagossá lényegült szükségletekről, ha ő nincs, talán meg is feledkezek…
– Gondolod? – térdemet ölelő kezeim közt forgatom a kulacsot – úgy bíbelődök vele, mintha soha érdekesebbet nem láttam volna még ezelőtt, pedig mindössze az az elszenvedője a minden porcikámat szétvető zaklatottságnak, amit másként képtelen volnék levezetni. Vajon igaza van? Tényleg úton vannak a rendőrök? Az efféle, nyilvánvalóan sürgős esetekhez a környék járőrei azonnal kiszállnak. Vajon mennyi idő telhetett el? Lehetnek órák, de az örökkévalóságba nyújtózott percek is, fene se tudja. A telefonom még a termemben tulajdonost váltott. Miért nem nyomtam be a vészjelzőt a folyosón?... Legyen igaza. Lehet már biztosították a terepet...
Finoman húzom fel a vállamat, nem zavar, érzékeltetem vele, míg az önmagát kiegészítő beismerésével elő nem csikar egy vérszegény, ám egyértelmű nevetést valahonnan mélyről, egészen mélyről, a testem azon eltitkolt kis szegletéből, amit még nem emésztett fel teljesen az aggodalom. Annyit mozdítok felé a fejemen, hogy a szemem sarkából látni véljem. Többre a vállaimat szorongató görcstől, úgy gondolom, amúgy se lennék képes.
– Meg nem mondtam volna – ismerem be, felé fordítva a csuklómat folytatom –, bár lehet csak én nem voltam elég szemfüles? – nem, mintha annyit kereszteznék egymást az útjaink. A mi, már-már „tölteléknek” számító tantárgyaink vetésforgóban váltakoznak, hogy itt-ott felüdülés is érje a tanulókat az elviselhetetlen mennyiségben kapott matek és angol órák garmadájában. Nem csoda, ha nem együtt iszogatjuk a kávénkat a tanáriban.
– Beütöttem a könyököm, de… - sóhajtva biccentem oldalra a fejemet, újból körbe forgatom ujjaim között az üveget. Ha nem hívja fel rá a figyelmem, talán meg is feledkezem róla, mint ahogy a felkaromon még mindig érzett erős szorítás is apránként lepergett volna, nyomtalanul simulva bele az agyamat egyre csak ostromló gondolatok sokaságába. Hogy fajulhat bármi is idáig?
Ösztönösen húzódok el a faltól kijelentésére, hogy előre tornászva magamat érkezzek a földre. Bizonytalan lépteim már a kezdetektől fogva hamvába halt céltudatosságát tiporja tovább az éles kiáltás – libabőrösre pettyezi a karjaimat a bizonytalanság. Minden, ami körülöttünk van, amik mi magunk vagyunk, talán soha nem voltak még ennyire képlékenyek… Kivárok; hosszú másodpercek telepednek közénk, míg őt figyelem, mint egy kisgyerek az anyukáját, megerősítés, bíztatás után epekedve az első lépései előtt. Pont olyan esetlenül érkezek én is mellé.
– A víz jót fog tenni – fáradt mosollyal nyújtom át neki a palackot. Tétován nézek vissza a korábban hátrahagyott helyemre, mielőtt leereszkednék, neki átlósan, hátamat a megannyi labdát tároló vasrácsos kosárnak vetve. Közel hozzá, hiába nem volt eddig se messze, valahogy csordaszellem-szerűen kap el a biztonság naiv ígérete. Mellkasomig húzom a térdeimet, anakondákat idéz, ahogy körbe ölelem. Szorítom, inkább...
– Te tanítod őket? – szinte, mintha már most tilos lenne említeni őket, olyan halkan célzom neki a kérdést. Mert az lesz. Tudjuk, hogy az lesz… a szégyenfoltokat takargatjuk, a sérüléseinket elfedjük. Így működik ez. – Láttál… láttál valaha bármit, ami arra utalhatott, hogy… - szükséges végig mondanom? Nem hiszem…

▲

**Derek E. Wyler**

“Sometimes you just look at a person in that moment and think yes, they're going to be important to me. They're going to change the shape my life takes. We're going to mean something to each other.”

Felicity & Derek

Sosem értettem, hogyan létezik az, hogy valaki nem érzékeli a veszélyt, amikor pedig majd kiszúrja a szemét. Nem vettem észre, de talán elnézhető: ha három fiatal diák az elindítója... Rövidesen fontolóra veszem, mi lenne az életemről szóló horrorfilm címe. Az élet komédiája, hogy a választott hivatásom végez majd velem, ha. Sűrűn előforduló eset, hogy a diákok fegyvert ragadnak, hatalmaskodni, bíráskodni és bosszút állni kezdenek. Kissé nonszensz, hogy a kortársaik isszák meg a levét annak, milyen a családi háttér mögöttük. De nem értek az elmejátékokhoz, nem tudok manipulálni, sem befolyásolni, főleg nem krízishelyzetben. Lebénultan követem az utasításokat és csak a levegőbe csapkodva kérem, hogy ne bántsanak senkit... Ha eljutottak erre a szintre, feloldották a legbelső haragot, talán kérésnek már semmi értelme. Tettekre van szükség. És talán cselekedni is kellene, de amikor mások élete is a tét, az ember rögtön nem olyan vakmerően bátor.
Magukat bírom! - mondta, ahogy a szertár felé taszigált bennünket. Észérvekre, kedves szóra nem reagálva, bezárta mögöttünk az ajtót. Ingerült, rémült és tehetetlen vagyok. Visszafojtott lélegzettel hallgatózok - ennek az abszurd, tragikus eseménynek lenyomata marad mindnyájunkban.
Borostás államon dörzsölök végig, még az ajtónak támaszkodva, onnan keresik meg szemeim Felicityt. Mit kellene, hogy mondjak neki? Kell-e bármit is? Az ő társasága csak tovább fokozza bennem a feszültséget... Önzőség lenne örülni most annak, hogy magam mellett tudom, talán baromság is, de bekövetkezik a beleszólásom nélkül is. Egy részem igazán boldog, keserédes érzés. Egy egész ajtó, majd én választom el tőle, hogy a hormonoktól megvadult fiatalok rátámadjanak. Mármint ennél jobban... Az persze, hogy más kiskorúak és a kollégáink céltáblaként sorakoznak, ki tudja hányan, pontosan ki hol, folyamatosan frusztrál. Lövéseket nem, kiabálások visszhangját, sikolyokat hallani, ha erősen koncentrálok. Vállammal támaszkodom az ajtónak, az első öt percben megpróbáltam kirúgni, szétcsapni, kerestem a felszakítására alkalmas eszközt, rendesen megrongálva: de ez nem egy előre megírt film, van, hogy a dolgok félresiklanak és nincsen megoldása minden helyzetnek.
Gondterhelten fújtatok apró, szájon át kieresztett párafelhőket. Meleg van és torna-szag. Lopva minden harmadik másodpercben őt figyelem... Nem értek a testbeszédhez, őt sem igazán ismerem. Mindig csak a tisztes' távolságból szemléltem, vagy csak a felszínt, a még biztonságos területeket érintve kommunikáltam vele... Lepadlóz a tudás, hogy ismeretlenül rajongok érte. Ösztönösen reagálok rá, bárhol, bármikor. Nem én irányítom a testem felhevülését a közelében, ahogy a szemeimet sem szándékosan legeltetem rajta... Évek óta birkózom azzal, hogy ez a kényszerállapot megszűnjön, de hiábavaló minden lelki tusa. Egyszerűen elfogadtam, hogy jelent számomra valamit, valami meghatározatlant és nem egyértelműt... Jogos a kérdés, miért nem hívtam el randira? Pontosan azért, amiért megszólalni is nehezemre esik a közelében. A rám gyakorolt agresszív hatása miatt...
- Tessék - lépek közvetlen elé, felé nyújtom a vizes palackomat. Igen, olyan tanár vagyok, aki a sok magyarázástól gyakran kiszáradt torka miatt kuruttyol. A tartalékomat itt rejtegetem, a szentéjemben. Beleittam már ezerszer is, egyértelmű. Ha nem fogadja el, megértem, nem erőszakoskodok, azzal együtt ballagok vissza a kiinduló bázisomra. Biztonságot teremt koponyám hátsó zugaiban a gondolat, hogy elválasztom őt ettől a durva lidércnyomástól mögöttem...
- A rendőrség már biztosan úton van - gyönge próbálkozás, de beszélnem kell. Könnyebb az idétlen, szerencsétlenkedő próbálkozásom visszhangjára figyelni, mint a fejemben folyamatosan búgó, megálljt nem ismerő, de félrevezető gondolatokra... Leeresztem súlyomat, a földre huppanok. Hátamat nyomja a fa, vagy én nyomom, nem tudom. Felhúzom térdeimet, beláttam, hogy az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy várunk.
- Bocsánat, ha ideges vagyok, nem tudom befogni - intek felé, szinte mozdulatlanul. Sikerül, - bár számomra is megismételhetetlen csodának tűnik - elvonni róla a tekintetemet és csak a kézfejeim egymásba gabalyodására koncentrálni. A lábfejem azóta rángatózik ide-oda, amióta ránk zárták a helyiséget.
- Mondjuk egyébként sem tudom - vallom be, nem mintha kérdezte volna. Kész rejtély, hogy eddig hogyan tudtam lakatot tenni a számra.
- Nem sérültél meg, amikor a kölyök beinvitált ide? - a srác még engem is durván megrángatott és lökött, nem lepne meg, ha beütötte volna magát. Ekkor megengedem magamnak a sóvárgás luxusát: ráemelem tekintetem, ott is hagyom.
- Leesett a vérnyomásom - állapítom meg a csuklóm szorításából, de inkább csak tényként lógatva fel valahová a fejünk fölé, nem akarok az információval kezdeni semmit. - Igaz, ez legyen a legkisebb gondunk - újabb kiabálás, de a testem nem reagál rá, csak a fejem kapom irányába, szemeimmel továbbra is Felicityt nézem.

▲

Ajánlott tartalom

» fire on fire; Isa & Louis
» Derek E. Wyler
» Derek Langston
» Felicity Gillies
» Felicity D. Monahan