Őrjítően hat rám a tehetetlenség érzése - domináns, kiszámítottan impulzív, kezdeményező embernek írtak le mindig is. Mégis, a logikus lépés az, hogy ölbe tett karokkal várakozunk, hiába omlik össze a világ odakinn és látunk vért mindenhol idebenn meg zeng a fülünk lövések ropogásaitól; szükségtelen, nincsenek ott. Az agy dolgozik, munkál, ellenünk ágálva felfesti a legrosszabbat koponyáink falaira, az őrá jellemző, príma tehetségével...
Mindig is kivételesen büszke voltam a mély emberismeretemre, ami csak annál is inkább lenyűgöző teljesítmény volt, ha valaki figyelembe veszi milyen érzelmi-remete életet választottam magamnak. Készakarva, vagy akaratlanul az okos telefonom kijelzőn babráló, vastag ujjaimmal próbálok jegyzeteket hagyni - a testvéreimnek. Felírom, ami eddig történt és ami most van. Nem hiszem el, most sem, hogy egy golyóval a fejemben végzem, éppen itt, bezártan, de okoz némi rémületet bennem, nekem, hogy a végén felém forduló fegyver ígérete csak azért is ott lebeg a fejem fölött... Ezért pár sajátságos és tipikus sorral próbálom rendezni a - térerő hiányában, alacsony töltöttségi szinttel rendelkező készülékem - memóriáját. Értékes másodperceimbe kerül a valóságot elkülöníteni a valótlan lehetőségétől...
Ráfüggesztem tekintetem a nőre, olyan érzésem támad könnyei nyomát bámultan, hogy a szertár oltalma védőburokkal óvja őt attól, hogy a világ végül élve felfalja... Bármi is leselkedik az ajtó túloldaláról ránk, nem tudom megmenteni őt. Senkit. A mozdony megindult a szakadék felé, és én semmit nem tehettem, hogy megállítsam. Igen, még mindig nagyon is képes vagyok kiállni magamért amikor úgy hozza a szükség, azonban a gyeplő, a határozott biztonság érzete, a kontroll uralása megszűnt abban a percben, hogy a támadóeszköz vége már nem felém mutatott... Kiábrándultan, önmarcangoló gondolataim között is fel-felbukkan a halovány öröme, hogy végül éppen mellette kötöttem ki. Külön szerencse, hogy előbb állnék önként valamelyik gyermek fegyverének éles célpontjába, mintsem hogy konkrét lépéseket tegyek az egyébként pocsékul titkolt vágyaim megvalósításának irányába... A hirtelen testbeszédem és szerencsétlenül összegyúrt személyiségem számlájára írható, hogy a jelek ennyire nyilvánvalóak és csupán csak az ő szerénysége, irántam mutatott érdektelensége miatt maradnak mégis észrevétlenek.
Külön nyomasztó érzés, hogy még a halál fenyegető jelenlétének torkában is elfoglalja a fejem tereit annak tudata, hogy mellettem van. Még most is érzem az adrenalin hagyatékát áramlani az ereimben, ízét a számban, mégis megfordult a világ, átpördült a nem látható horizonton és leszűkült ebbe a kicsi terembe - ahogyan a beszívott levegő egyszerre édesebb és a szívverésem gyorsabb, mert igyekszem lépést tartani az érzéseimmel... Hiába dermesztő állapot árnyékolja be kettőnk első, igazi együttlétét, élőnek érzem magam. Nevetséges. Sírnom kéne, verni a falakat, vagy legalább csendesítenem izgatott mozgatóizmomon, képtelenné tesz rá a közelsége. Bár lenne elég erőm hozzá, hogy figyelembe se vegyem, kivel zárt kalitkába a sors megfontolatlan keze... Nem hiszek a véletlenekben, de ez egy piszok tréfa. Főként, ha a végén valóban ólom sújtja boldogságától verdeső kismadaram... Kegyetlenség, de önmagában is az a pszichózissá változott rajongás...
Sietős biccentés, hirtelen visszavonuló. Ijesztő, hogy az érzékeim milyen gyorsan hozzászoktak a jelenlétéhez, hamarabb oltanám szomját, mint a magamét. Hirtelen az irányába lesek, de csak hogy elégedetten lássam, ivott. Elkapom pillantásomat, mert pontosan tudom, hogy ha más körülmények között nem kereste a társaságomat, nem éppen ez volna hozzá a legoptimálisabb. Mintha én kezdeményeztem volna bármikor is konkrét társalgást vele... Fogalmam sincs, hogy miért rágódok azon, mit nem tettem.., miközben sokkal égetőbb problémánk is akad perpillanat. És valószínűsíthetem a megkérdezése nélkül is, hogy számára lényegtelen információ halmaz az, hogy hol és kivel van most bezárva.
- Biztos vagyok benne - ezt diktálja a józan ész, nem csak a támadhatatlan vígasz nyújtása iránt érzett vágy... Három kölyök, még ha fegyveres is, kevés hozzá, hogy egy egész épület; minden termét, minden lélegző elemével figyelme alá hajtson. Ha elég szétszórtak az idegességüktől - amiről minden mozdulatuk árulkodott -, még az is lehet, hogy akadt olyan készülék, amit nem vettek el, már az enyémen kívül. És ha el is húzódik, a következő műszak takarítóinak feltűnik majd az a csend, avagy kiabálás, ami fogadja őket. Ezt hiszem, tartom is.
A nevetése gyenge, de őszinte és nem hagy teret a belső monológomnak. Megőrizem hangzását, úgy is, hogy nem láttam a mellé felvillanó görbét és a szemet gyönyörködtető barázdákat. Ferde örömmel dagonyázok a visszhangjában, kényelmesen elnyújtózva benne, tartson bármeddig. Keményednem kellene a helyzethez, de hiába, ez a stratégiám, a nevetés, a segítőkész gesztusok, gondoskodás és a motivációs beszédek, a bíztató, széles mosolyok... Ez voltam, ez maradok és bizonyos határozottsággal állíthatom, hogy leszek is.
- Lehetséges - nevetéssel öblítem a feszültséget. Ha csak sejtené, mennyire nem volt szemfüles, biztosan arcára fagyna egy újabb bűvös mosolya. Ezt persze egyetlen porcikám sem kívánja, a tudatlansága édes teher mindkettőnk számára... Nem volt lehetősége sem rá, hogy felfedezze szószátyár kifejező képességeimet. Amivel nincs is baj, mert a szófosásomnak köszönhetően, két külön témába kezdő mondat közé ékelném, milyennek látom őt... Szánalmasnak magamat.
- Szerintem most először beszélünk két mondatnál többet, ne ostorozd magad - miért tenné? Ez egyedül az én nézőpontom szerint bűn, részéről talán megváltás is. Főként most, hogy a legutálatosabb tulajdonságom feszítik vászonra előtte.
- Ami a „de” előtt van, sosem igazán fontos. Azt mondják mások... - nyilvánvaló tények vannak rajtunk, fölöttünk, ettől függetlenül nekem még az a levakarhatatlan érzésem támad, hogy szükséges beszéltetnem. Elterelnem. Különösebb okot - mármint az időtlennek tűnő szimpátián túl - nem keresgélek hozzá, elég a három kölyök által megalapozott krízishelyzet... - Az jó, ha csak annyi, így értettem... - macskakörmöket használok a „csak” használatánál, mielőtt félreértené a kijelentésemet.
Észre sem veszem, hogy megmozdul, közelebb merészkedik, de megteszi és már mellettem van. Nem egészen közel, de elég közel hozzám... Elfogadom a vizet, vagy vissza és már iszom is a frissítőnket. El tudnám fogadni, ha nem szólnánk egy szót sem többet, de kérdez és az eleve halálra ítélt remény, hogy más irányba terelődhet még a társalgásunk, végleg megbukik. Megmerevedve gondolok a srácokra, érzem a nyomást a tudatom határán. A szavak elakadnak a felszínre bukkanó emlékek között...
- Igen, mindhármat jól ismerem... - látványos, mennyire megfontoltam ezeket a szavakat. Emésztem a jelentésüket. A lábaimat felhúzom, görcsösen letapasztva lábfejeimet. Pár másodperc alatt eldöntöm, hogy a megfelelő taktika az őszinteség, akkor is, ha ezzel elbukom a - korábban jogosan kiérdemelt - jó emberismerő díjat.
- Nem - szúrom tekintetem az ő kékjeibe. Belekapaszkodom, nyíltan vállalom, ha elbuktam, tévedtem, átvertek és manipuláltak is. Hibáztam, itt mind, akik ismertük, bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy egy ilyen állapot, ahol már mások élete sem elég mérvadó a megfontoláshoz, hirtelen érkezik és megmásíthatatlan. Szeretném ezt hinni, de nem értek az emberek érzéseihez...
- Kamaszok - vállat rántok, mert ezzel a sémával a legegyszerűbb volt mindig is takarózni és lesz majd örökké. - Azt hittem, hogy ismerem őket, vagy amennyire lehetséges ez nekünk, de hát... - erőszakos mosolyra húzódik szám széle. - Azt hiszem, hogy ilyen szélsőséges viselkedésre sosem tippeltem volna - senkitől nem számítanék arra, hogy fegyvert szegez rám, mert mint minden hétköznapi ember: magamból indulok ki...
- A szakma szépségei - ezüstös sóhajt hallatok, ahogy hátra vetem a fejemet. Öblös nyögés, végül csak őt fürkészem. Megint. - Ez nem a mi hibánk - ha hallania kell, tőlem fogja.

Sosem értettem, hogyan létezik az, hogy valaki nem érzékeli a veszélyt, amikor pedig majd kiszúrja a szemét. Nem vettem észre, de talán elnézhető: ha három fiatal diák az elindítója... Rövidesen fontolóra veszem, mi lenne az életemről szóló horrorfilm címe. Az élet komédiája, hogy a választott hivatásom végez majd velem, ha. Sűrűn előforduló eset, hogy a diákok fegyvert ragadnak, hatalmaskodni, bíráskodni és bosszút állni kezdenek. Kissé nonszensz, hogy a kortársaik isszák meg a levét annak, milyen a családi háttér mögöttük. De nem értek az elmejátékokhoz, nem tudok manipulálni, sem befolyásolni, főleg nem krízishelyzetben. Lebénultan követem az utasításokat és csak a levegőbe csapkodva kérem, hogy ne bántsanak senkit... Ha eljutottak erre a szintre, feloldották a legbelső haragot, talán kérésnek már semmi értelme. Tettekre van szükség. És talán cselekedni is kellene, de amikor mások élete is a tét, az ember rögtön nem olyan vakmerően bátor.
Magukat bírom! - mondta, ahogy a szertár felé taszigált bennünket. Észérvekre, kedves szóra nem reagálva, bezárta mögöttünk az ajtót. Ingerült, rémült és tehetetlen vagyok. Visszafojtott lélegzettel hallgatózok - ennek az abszurd, tragikus eseménynek lenyomata marad mindnyájunkban.
Borostás államon dörzsölök végig, még az ajtónak támaszkodva, onnan keresik meg szemeim Felicityt. Mit kellene, hogy mondjak neki? Kell-e bármit is? Az ő társasága csak tovább fokozza bennem a feszültséget... Önzőség lenne örülni most annak, hogy magam mellett tudom, talán baromság is, de bekövetkezik a beleszólásom nélkül is. Egy részem igazán boldog, keserédes érzés. Egy egész ajtó, majd én választom el tőle, hogy a hormonoktól megvadult fiatalok rátámadjanak. Mármint ennél jobban... Az persze, hogy más kiskorúak és a kollégáink céltáblaként sorakoznak, ki tudja hányan, pontosan ki hol, folyamatosan frusztrál. Lövéseket nem, kiabálások visszhangját, sikolyokat hallani, ha erősen koncentrálok. Vállammal támaszkodom az ajtónak, az első öt percben megpróbáltam kirúgni, szétcsapni, kerestem a felszakítására alkalmas eszközt, rendesen megrongálva: de ez nem egy előre megírt film, van, hogy a dolgok félresiklanak és nincsen megoldása minden helyzetnek.
Gondterhelten fújtatok apró, szájon át kieresztett párafelhőket. Meleg van és torna-szag. Lopva minden harmadik másodpercben őt figyelem... Nem értek a testbeszédhez, őt sem igazán ismerem. Mindig csak a tisztes' távolságból szemléltem, vagy csak a felszínt, a még biztonságos területeket érintve kommunikáltam vele... Lepadlóz a tudás, hogy ismeretlenül rajongok érte. Ösztönösen reagálok rá, bárhol, bármikor. Nem én irányítom a testem felhevülését a közelében, ahogy a szemeimet sem szándékosan legeltetem rajta... Évek óta birkózom azzal, hogy ez a kényszerállapot megszűnjön, de hiábavaló minden lelki tusa. Egyszerűen elfogadtam, hogy jelent számomra valamit, valami meghatározatlant és nem egyértelműt... Jogos a kérdés, miért nem hívtam el randira? Pontosan azért, amiért megszólalni is nehezemre esik a közelében. A rám gyakorolt agresszív hatása miatt...
- Tessék - lépek közvetlen elé, felé nyújtom a vizes palackomat. Igen, olyan tanár vagyok, aki a sok magyarázástól gyakran kiszáradt torka miatt kuruttyol. A tartalékomat itt rejtegetem, a szentéjemben. Beleittam már ezerszer is, egyértelmű. Ha nem fogadja el, megértem, nem erőszakoskodok, azzal együtt ballagok vissza a kiinduló bázisomra. Biztonságot teremt koponyám hátsó zugaiban a gondolat, hogy elválasztom őt ettől a durva lidércnyomástól mögöttem...
- A rendőrség már biztosan úton van - gyönge próbálkozás, de beszélnem kell. Könnyebb az idétlen, szerencsétlenkedő próbálkozásom visszhangjára figyelni, mint a fejemben folyamatosan búgó, megálljt nem ismerő, de félrevezető gondolatokra... Leeresztem súlyomat, a földre huppanok. Hátamat nyomja a fa, vagy én nyomom, nem tudom. Felhúzom térdeimet, beláttam, hogy az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy várunk.
- Bocsánat, ha ideges vagyok, nem tudom befogni - intek felé, szinte mozdulatlanul. Sikerül, - bár számomra is megismételhetetlen csodának tűnik - elvonni róla a tekintetemet és csak a kézfejeim egymásba gabalyodására koncentrálni. A lábfejem azóta rángatózik ide-oda, amióta ránk zárták a helyiséget.
- Mondjuk egyébként sem tudom - vallom be, nem mintha kérdezte volna. Kész rejtély, hogy eddig hogyan tudtam lakatot tenni a számra.
- Nem sérültél meg, amikor a kölyök beinvitált ide? - a srác még engem is durván megrángatott és lökött, nem lepne meg, ha beütötte volna magát. Ekkor megengedem magamnak a sóvárgás luxusát: ráemelem tekintetem, ott is hagyom.
- Leesett a vérnyomásom - állapítom meg a csuklóm szorításából, de inkább csak tényként lógatva fel valahová a fejünk fölé, nem akarok az információval kezdeni semmit. - Igaz, ez legyen a legkisebb gondunk - újabb kiabálás, de a testem nem reagál rá, csak a fejem kapom irányába, szemeimmel továbbra is Felicityt nézem.