“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Ezeréves arcokat nehéz felidézni, de menni fog, később biztosan tudom, hogy ki is a mellettem ülő hapsi. Apa haverja és nem is figyelmeztetett róla semmiért, így jó arc.
- Miért is lenne bármi baj? Nem vonzzuk be. Jó? - vigyorogtam jókedvűen, persze izgatott is voltam ezzel együtt, de már alig vártam a találkozót Sophieval. Megbeszéltük a dolgokat és hozzá költözhetek. Szerintem ezzel máris madarat lehetett velem fogatni, azzal meg hogy végre elindulhattam hozzá...a világ legjobb dolga volt. Apa egyedül nem indított volna útnak, de a férfival az oldalamon már igen, így a reptéren várakozva bambultam el, gondolkodtam a napjaimon, hogy vajon mik lesznek és hogyan telnek majd. Mindig előre szaladok, de Michel szavai visszarántottak a valóságba. Talán jobb is úgy, ha nem tervezek ennyire előre. Felesleges.
- Hm? - kérdezek vissza ahogy rápillantok az arcára, végül azonnal válaszolok is. - Egy kóla nekem is jól jönne... köszi. - már csak a repülés miatt is, tuti jól fog esni néhány korty majd belőle felszállás után...rég nem repültem és tuti felfordul majd a gyomrom tőle. Apával majd elszámolja, elküldi neki a kóla árát, vagy nem tudom... ahhh, ez a repülés...Nehéz hozzá szokni, még jó, hogy nem kell sűrűn repülni. Míg ő távol volt, addig átnéztem a híváslistámat, majd pakoltam is el a mélyre a mobilt. Nem vagyok nagy mobilfanatikus, jobb szeretek a természetben bolyongani. A kólát megköszöntem, két kortyot ittam belőle, a nyüzsgést is egyre hangosabbnak véltem...valószínű hamarosan mehetünk mi is. És így is volt, amint Mich megszólalt, már meglepve álltam fel a helyemről, hogy a férfit követve meginduljak. Szavai visszhangot vertek a koponyám minden zugában.
- Azt mondod? - kérdeztem vissza, majd elmosolyodva lapogattam meg a hátát, ahol épp értem. Zömök testfelépítése volt és hasonló alakot akartam én is magamnak régebben. Még nem adtam fel ezt az álmomat, hogy hasonló testet gyúrok magamnak. Persze nem csettintésre. Nehéz munka lesz, de kitartó leszek ezen téren is.
- Köszönöm. - hálás voltam azért, hogy elkísért, holott simán visszautasíthatta volna az egészet, vagy itt akár el is válhattak volna a közös útjaink, ő azonban mégis úgy döntött, hogy megteszi. És borzasztóan jól esik, hogy betartja az ígéretét, amit apámnak tett. Bár hogy a saját lelke legyen nyugodt, vagy tényleg ilyen jófej...azt nem tudom...mindenesetre az én szívemet már elnyerte ezzel. Az ellenőrzéskor minden rendben találtak nálam is, bár óvatos voltam, aztán mégis sietve indultam meg a férfi után.
- Nem jó dolog, ha parázik az ember, ugye? Amúgy te mennyire sűrűn repülsz? - érdeklődtem kicsit, ha már össze lettünk zárva pár órára, akkor az mozgalmasan teljen és ne unatkozzunk. A végén még elkönyvel valami baromnak és többé nem vigyáz rám. Azt meg miért is akarnám? Akarja a franc. Addig jó, míg egy ilyen remek fazon az oldaladon áll. A repülő belsejébe figyeltem a számokat, ahol a helyeink vannak, még mutattam is feléjük, még jó, hogy egymás mellé szólt az ülésrendünk. Letelepedtem, nem akartam az ablakhoz ülni, jobb szerettem nem látni azt, ha esetleg kigyulladna valami odakint... kényelembe helyeztem magam, odafigyeltem a légiutaskísérőre is, ahogy magyarázni kezdett és mutatta az aktuális feladatokat. Persze Michet is figyeltem, hiszen ő is megmutatta, ha esetleg nem értettem a dolgokat. A felszállás zökkenőmentes volt, már vártam az egészet, de közben meg a gyomrom is összezsugorodott apróra.


Öltözet-Megjelenés

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Összepakoltam a nagy költözésemhez. Összepakoltam az új életemhez, hiszen New Yorkban folytatom tovább a tanulmányaimat. Rengeteg tiszteletkörön vagyok már túl. Az új iskolában is lebeszéltem mindent, hogy remekül menjen minden. Felvételt is nyertem, hiszen a tanulmányom átlag feletti és az érzékeim is meg vannak hozzá, hogy bekerüljek. Amúgy bekerültem, így madarat lehetett velem fogatni akkor nap. Idehaza rengeteget beszélgettünk apával, hogy mennyi minden dolog várhat rám, hogy oda nem biztos jó ötlet vinni a kutyámat. Pedig idehaza nem fog megmaradni, tudom, ismerem. De majd csak lesz valahogy. Anyám aggodalmaskodott, hogy mi lesz velem, ha ők nem lesznek velem, hogy fognak értesülni majd bármiről is. Persze megnyugtattam, hogy Sophie azért figyelni fog a dolgokra, ha kell, akkor a család többi tagja is értesítve lesz. Nem egyszer futottam át a listát, hogy vajon mi kellene még a táskába. De aztán úgy voltam vele, hogy feleslegesen aggodalmaskodok, hiszen New Yorkban is lesz lehetőségem vásárolni. Főleg, ha le is maradna valami a pakolás után és az indulás során. Persze mindenki el akart látni zöldhasúval, utalást is indítottak a számlámra, hogyha bármi van, akkor tudjak hova nyúlni. És persze én is említettem a keresztanyámnak, hogy hiába vagyok rokon, attól még ingyen nem élhetek nála. Ha csak egy kicsivel is, de befogok segédkezni. Adok a közösbe, vagy bevásárlok a hűtőbe, esetleg megfőzök szabadidőmben. Bárhogy is lesz, nem akarok a terhére lenni. Még intézkedni is elkezdtem, a városban mindenkitől búcsút vettem; barátoktól, az idős házaspárttól a boltból, a kedvenc helyeimen is lepacsiztam a srácokkal. Majd szünetekben vissza látogatok, de úgy tűnik, hogy hosszú távra kiköltözöm a szülővárosomból. Apa elrendezte már az utamat is, érkezik majd egy kísérő, aki szó szerint elkísérhetne a címre is. Úgy is csak a reptér lesz az út vége, elvileg. Apu ismeri a hapsit, szóval nem lesz gond. A repülő talán nem fog lezuhanni... Sophie pedig elvileg a reptéren fog várni rám...ránk...ha pedig nem, akkor a cím alapján betudjuk mérni, hogy merre is lakik és oda is mehetünk mi, mint valami meglepetés. Túl sok ez az elvileg, kezdek ráparázni a dologra, de már mindegy is, a nagy nap elém tárult, hamarosan felszáll a gép, így elkell köszönöm az itthoniaktól is. Mashtől is megtettem, nagyon lehangolt volt, de megígértem neki, hogyha a körülmények is engedik, akkor velem lehet...tanyasi kutya a városban? Érdekes lesz az biztos. Apám közben jelezte, hogy kint lévő autóba pakoljak be és azzal megyünk a reptérre. A kocsi marad majd, haza hozzák, mi pedig majd a repülővel megyünk majd tovább az idegennel. Olyan régen találkoztam már ezzel az emberrel, hogy el is felejtettem kicsoda ő. Név alapján sem volt elsőre meg. A családom idehaza marad, mindenki nem akar a reptérre sietni...tulajdonképpen ezt én akartam így. Most is nehéz, hát ha még a reptéren kellene elköszönöm... Tettem még pár kört a házban, az udvaron, majd az állatok között is...felidézek néhány jó emléket és vissza is térek az autóba, hogy bepattanjak. Utoljára nézek át mindent, hogy meg van-e minden táskám. Sophienak jeleztünk napokkal ezelőtt az érkezésemről, így ez miatt már nem aggódhatok, nemde? Végül megindultunk a reptérre várakozni a gépünkre, hiszen nem valami bölcs dolog megváratni senkit sem. Meg hát...nem fognak pont ránk várni, pedig a repjegyünk is előre megvették nekünk. Aztán jöhet azért is a para, hogy lezuhanunk-e egyáltalán az órák alatt. Hány órát vesz majd igénybe az odajutás? Áh, meg van, három órás az utazás és nagyjából 2500 km-el. Mit kezdjek magammal itt a repülőn? Hallgassak zenét? Nem is kapcsolhatom be a gépen, majd a felszállás után...talán beszélgetnem kellene? Hiányzik már most a családom... de erősnek kell lennem, az motiváljon, hogy a családtagommal leszek hosszú ideig. És hát videóchetezni ott is lehet hazafelére, nem? Talán Sophienek van igaza abban, hogy túl aggódom a dolgokat, nem? De mi van, ha ez a ráparázás jogos? Mi van ha nekem is igazam van?  

Öltözet-Megjelenés