Habozás nélkül öleltem meg Michelt is, mert az elmúlt hónapok alatt néha beszéltünk telefonon, de az sose volt valami hosszú és szemtől szemben látni őt megint örömteli volt és tudni azt, hogy tényleg minden van vele, hiszen elég gyakran hirtelen kellett elköszönnünk, mert riasztást kaptak és mennie kellett. Minden egyes alkalommal féltettem őt és izgultam érte, másrészről meg picit olyan érzésem is volt, mintha az univerzum se tudná eldönteni, hogy mit is akar velünk kezdeni. Néha egymás közelébe sodort teljesen véletlenül, máskor pedig Mich munkája könnyedén szólt közbe annak, hogy picit akár jobban is megismerhessük egymást, vagy hosszabban beszélgessünk.
Ösztönösen jött az ölelés, majd az érintés is amikor picit távolabb léptem tőle, mintha más nem is lenne ott a szobánkban. Abban a pillanatban nem igazán foglalkoztam azzal, hogy Jeffrey vajon mit is gondolhat kettősünkről. Ha valaki picit is fontos számunkra, akkor az könnyedén megmutatkozik a legváratlanabb helyzetekben is.
- Örülök, hogy minden rendben van. – melegség járta a bensőmet, amikor keze a kezemre siklott és viszonoztam a mosolyát. Pár percre hagytam azt is, hogy elvesszek az engem fürkésző és boldognak tűnő lélektükreiben, de még mindig alig akartam elhinni, hogy tényleg ennyire picit lehet a világ, hogy megint a véletlennek köszönhetően találkoztunk.
- Ennek örülök, és ne haragudjatok, hogy nem tudtam kimenni elétek. Sajnos egy váratlan munka közbeszólt, de most már itt vagyok és a tiétek vagyok, meg a következő napokban is. – hiszen vettem ki egy kis szabadságot, hogy Jeffreyvel tudjak lenni, segítsek neki kicsit berendezni a szobáját, akár elmenjünk bútort nézni vagy ki tudja mire is lehet szüksége.
Elléptem Mich közeléből és mosolyogva pillantottam a fiúkra, majd Jeffre mellett elhaladva nyomtam még egy puszit az arcára. – Remélem, hogy azért nem hozta meg a kedvedet ahhoz a veszélyes életmódhoz, mint amit ő él. Elég nekünk aggódni akkor, amikor lóhátra pattansz. – hiszen a bátyámért is mindenki aggódott, amikor ő is még a tengerészgyalogság csapatát erősítette és alig, hogy ez eszembe jutott egyértelmű volt, hogy Mich és George honnan is ismerhetik egymást. Tényleg lehet ennyire pici a világ? Milyen érdekes, hogy korábban sose botlottunk egymásba, vagy maximum futólag és meg se maradt az emlékeink között, hiszen én eléggé hamar elköltöztem otthonról, mert Holdennel fiatalon összeházasodtunk és megkezdtük a közös életünket is, ami aztán egyre inkább kisiklott különféle okokból.
Jeffrey kedves szavainak hála elmosolyodtam és nagyon is jól esett, hogy ennyire imádja a főztömet. Tényleg mindig igyekeztem a kedvükre tenni és minél finomabbat készíteni. Szerencsére általában össze is jött.
- Esetleg megteríthetnél. Minden ott van, ahol lenni szokott. – kedvesen csendült a hangom, miközben a keresztfiamat fürkésztem. - Én pedig megmelegítem az ételt és szolgáljátok ki magatok innivalóval is. Akad minden is. – fel is raktam a levest, majd a másodikat pedig beraktam a sütőbe, hogy rámelegítsek. Közben a süteményt is behoztam és leraktam a pultra, hogy majd később megegyük.
Mich hamarabb válaszolt Jeffrey kérdésére, mire Michre pillantottam hálásan, hogy nem ment bele részletekbe, mert cikinek éreztem már így is az egészet, mármint az első találkozásunk mikéntjét.
- Igen, megmentett pár kellemetlen alaktól pár hónappal ezelőtt. Aztán meg volt, hogy Kenzonak köszönhetően találkoztunk, amikor kicsit pihenni mentem másik városba. Mondhatni állandóan véletlen botlunk egymásba. – nem volt ezen mit szépíteni, de tényleg így volt. Persze, egy könyvnél az olvasó már fogná a fejét, hogy ezek ketten miért nem olvasnak a jelekből és lehet nekünk is azt kellett volna tenni, de néha úgy éreztem, hogy semmi se egyszerű, még ha Mich ölelésében olyan érzés volt elveszni, mintha picit hazatértem volna. Ezt nem tudnám tagadni, hogy abban a pillanatban ilyesmit éreztem.
- Igen, eléggé meglepő, de látod még a végén igazam lesz a kajával kapcsolatban, hogy az is véletlennek lesz köszönhető. – tudom, hogy nem az én főztömről volt szó, hanem étteremről pár hónappal korábban, de végül is, ha úgy vesszük itt a véletlen ebéd.
- És mik a terveitek a következő pár napra? Szeretnél valahova elnézni Jeffrey, vagy be kell vásárolnunk neked? A nyarat már itt töltöd, vagy még haza fogsz menni? – tényleg sok mindenről fogalmam sem volt, mert legutóbb még ő se tudta, hogy mit is szeretne.
- Te meddig maradsz? Vagy haza fogsz maradni? – érdeklődve csendült a hangom, miközben a leves felmelegedett és leraktam az asztalra, hogy mindenki tudjon szedni magának, vagy ha tartották a tányért, akkor szedtem nekik, majd magamnak és leültem én is az asztalhoz.
- Kezet mostatok? – felváltva pillantottam rájuk. Nem Kenzo miatt kérdeztem, hanem inkább az utazás miatt. Bár előbbi miatt se lenne rossz, ha megmosnák.



öltözet

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem tudom mennyi esélye van annak, hogy itt járt már és a kutya is ismeri...ami megint csak kérdőjeleket eredményez. Persze Sophiet sem úgy ismerem, de attól független hihetem azt, hogy sűrű vendég lehet itt Michel. De persze segít ettől független és totálisan hálás vagyok érte, mert a nem pihentetés eredménye éppen érződik a karomon, így pár perc múlva tuti szükségem lesz a fájdalomcsillapítóra. Mit eddig elkerültem, mert sikerült pihenni, de a mai nap ilyesmire nem került sor. A kérdése is utolér, miközben elkezd segíteni a tárkámból kiszedni a rögzítőt. Kicsit elhúzom a szám, hiszen az emléke kellemetlen, mégis büszke vagyok az elért eredményeimre. Meg hogy egyáltalán élek és itt lehetek. Rosszabb is lehetett volna.
- Rodeó. Szilánkosra törött a karom és pár bordám törött. Egy ló hanyatt vágta magát...rajta ültem... - magyaráztam meg a rögzítős részt, bár ez kicsit odébb volt, de nem rég került le a gipsz rólam, így örülök, ha mozgatni már tudom. Bár azt is tudom, hogy tökéletes nem lesz, de legalább már tudok úgy aludni, ahogy nekem kényelmes. Ha előkerítette, akkor, ha felsegítette a karomra, akkor hálás pillantással figyeltem, ha kellett, akkor magyaráztam is, hogyan kell feltenni, de biztos tudja, így nem paráztam rá. Végül ismerős hang is érkezett az ajtó irányából, Kenzo volt az első ki üdvözölte Sophiet, majd a nő is üdvözölt a szokásos szövegével és az öleléssel.
- Te is hiányoztál! - vontam magam is az ölelésembe a nőt, próbáltam hosszasan, de eszembe jutott, hogy más is tartózkodik itt, így mire szólásra nyitottam a szám, addigra Sophie beszélni kezdett. Igen, ismerik egymást...  mosolyogva sétálltam ki a képből és tettem le magam a kanapéra, hogy figyeljem a párosukat. Sophiet ilyen boldogságban látni...öröm volt még számomra is. Talán...szerelem lenne? Mikor az utunkra kérdezett akkor csak vállat vontam.
- Nem volt unalmas. És Mich is mesélt ezt-azt. - magyaráztam el rövidre zárva, hiszen ezzel nem akarnám untatni. Jó, nem volt unalmas a fickó, tök izgi lehet, hogy miket csinál...de a magánéletét is rendbe szedhetné...bár talán Sophie pont azt csinálja. Kitudja, nem? A kaja hallatára összedörzsöltem a tenyereim, bár kár volt, a mozdulat nem épp kellemesre sikeredett, de nem hagytam abba.
- Úhh, kaja! Mich el ne rohanj, jó? Meg kell kóstolnod Sophie főztjét! Tíz ujjadat is megnyalod utána! - lelkesedtem fel a kanapéról felkelve és a konyhába lódultam, majd sürgetve kérdezősködtem.
- Mit segítsek? - érdeklődtem visszafordulva, Kenzo buksiját érintve egy mosollyal, de leginkább a felnőtteket fürkészve. De aztán önállósítottam magam és a tányérokat szedtem elő a helyéről és az evőeszközöket pakoltam ki az asztalra. Bökte az oldalama a kíváncsiság, így kicsúszott a kérdés is.
- Mióta és hogyan ismertétek meg egymást? - persze ha nem rám tartozik, akkor úgysem mondják el. Az oké, hogy apa haverja Mich, de apa testvére meg Sophie...szóval...ugye tudják mi várhat rájuk ezután, ha ez folytatódik?  


Öltözet-Megjelenés

Késésben voltam, én is nagyon jól tudtam, de persze pont ma jött az egyik bonyodalom, a másik után  a csatornánál is és még el kellett simítani egy-két dolgot, nem lehetett következő napra se hagyni, tekintve hogy pár napot kivettem, hogy Jeffreyvel tudjak lenni. Szerettem volna segíteni neki abban, hogy otthonosabbá varázsoljuk a szobáját, meg legalább a környéket jó lett volna, ha megismeri és akkor remélhetőleg kisebb eséllyel fog eltévedni. Azért ez a város merőben másabb, mint ahol felnőttünk. Eleinte számomra is nagyon idegennek hatott, hiányzott a farm és a szabadság, ami azzal együtt járt. Reméltem, hogy idővel ő is meg fogja szokni és nem fogja megbánni azt, hogy ide költözött. Afelől meg kétségem se volt, hogy esélyesen nem fog velem lakni örökké, mert majd elindul az egyetem, új barátokra lel és biztosan össze akarnak majd költözni, hiszen azzal nagyobb szabadság is jár, a nagyobb felelősségen túl. Nálam akadni fog azért pár szabály, amit be kell tartania, remélhetőleg ezt ő is sejti.
Sietve üzentem neki, hogy késni fogok és nyugodtan menjenek haza, hiszen kulcsa van a lakásomhoz. Igyekszem majd én is mihamarabb odaérni, de ez New York-ban szinte lehetetlennek tűnik az őrült forgalom miatt. Ma talán még én is kicsit beillettem az őrült sofőrök közé, de nem akartam még inkább megváratni őket, mert annyit tudtam, hogy nem egyedül érkezik. A bátyám megírta, hogy egy régi haver elkíséri a fiát és segít neki a cipekedésben is, mert Jeff karja még nem teljesen jött helyre. Miután sikerült leparkolnom, felkaptam a táskámat, meg a süteményeket is, amit még az asszisztensem szerzett be, miközben én egy megbeszélésen ültem, ahelyett hogy éppen sütit vettem volna és kimentem volna a reptérre eléjük.
- Sziasztok! Megjöttem! – alig, hogy beléptem az ajtón megszólaltam és hamarosan már is jött az első személy, hogy üdvözöljön engem, aki történesen Kenzo volt. – Szia! Jófiú voltál? Nem etted meg az idegent se? – megsimogattam a buksiját, miután leraktam a táskámat és a süteményt is a lócára. Ha Jeffrey nem került elő, akkor sietve kérdeztem meg, hogy merre vannak és alig, hogy megláttam őt, elmosolyodtam és ölelésre nyitottam a karomat. Szorosan megöleltem és puszit nyomtam a fejére.
- Emlékszem még, amikor annyira picike voltál, hogy elfértél a karomban, most meg már egyetemre mész. Nagyon rohan az idő. – mosolyogva, kicsit elérzékenyülve csendült a hangom és újra megöleltem, de aztán hamarosan elengedtem őt. Ha nem a nappaliban bukkantam rá, akkor megkérdeztem, hogy egyedül jött-e, ha ott volt ő is, akkor sietve pillantottam a mozgás irányába, és alig, hogy a férfi vonásait szemügyre vettem elkerekedett a szemem és nagyokat pislogtam.
- Mich? – egyértelmű volt, hogy alig hiszek a szememnek, sietős léptekkel indultam felé, és ha addigra felállt, akkor mondhatni a nyakába ugrottam, hiszen hónapok óta nem láttuk egymást. Fogalmam sem volt arról, hogy igazán hányadán is állunk, hiszen majdnem nem csak csók történt közöttünk azon a bizonyos napon, de mielőtt igazán megbeszélhettük volna, azelőtt behívták szolgálatra és az elmúlt hónapok alatt csak néha tudtunk beszélni, akkor is csak telefonon. Fogalmam sem volt arról, hogy végre eltávott kapott hosszú idő óta először. Szorosan fontam a karomat a nyaka köré. – Valaha fogunk úgy találkozni, hogy az nem a véletlennek lesz köszönhető? – úgy súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja, majd kezem arcára siklott, mintha csak szemügyre akarnám venni, hogy tényleg jól van és itt van, ez nem csak a képzelet szüleménye. Talán kicsit zavarba ejtőre is sikeredett az egész, le se lehetett tagadni azt, hogy ismerjük a másikat, de a pillanat könnyedén rántott magával. – El se hiszem, hogy itt vagy és jól vagy. – boldogságot könnyedén le lehetett olvasni az arcomról, elmosolyodtam és majdnem megcsókoltam, de aztán eszembe jutott, hogy Jeffrey itt van és ki tudja Mich is miként érez a történtek ellenére is, így csak egy puszit nyomtam az arcára. Ha nem tartott ott magánál, akkor kicsit távolabb léptem, hajamba túrtam és próbáltam rendezni a vonásaimat.
- Szóval jó utatok volt? – megköszörültem a torkomat és lopva Michelre siklott a pillantásom, aztán Jeffreyre. – Éhesek vagytok? Hoztam süteményt, az ebéd is kész, csak meg kell melegíteni. Jut mindenkinek, mármint ha nem sietsz. – s ha senkinek se volt ellenvetése, akkor a konyha felé tereltem a csipetcsapatot. És így már értettem azt is, hogy Kenzo miért viselkedett ennyire higgadtan, mert nem egy idegen volt a lakásomban, hanem egy ismerős.  


öltözet

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Az egyetem mit választottam szerinte is remek hely, ráadásul profi lehetek, amit elkezdtem. Hogy mit akarok majd ott tovább bontakoztatni? Mi a legnagyobb vágyam? Milyen őrültségek lapulnak az elmémben?
- Hát...Színpadi látványtánccal kezdtem pár évig nagy hobbim volt, mostanában Matt Mattox féle Jazz tánccal nyomtam. Az egyetemen majd elválik, hogy merre kanyarodik a dolog. Bár izgatott és kíváncsi vagyok, mégis van bennem némi gyomorideg... - magyaráztam meg a stílust és egyben a kételyeimet is, hiszen mi van, ha ott több remekebb táncos van, mint én? Mi van, ha nem fogok beilleni közéjük? Oké, hogy “tűnj ki a tömegből” az egyik mottóm, de jó lenne, ha nem ezek miatt ítélnének el...de miért is ítélnének el? Pozitívan kell néznem mindezt és jobb lenni mindenkinél. Vagy legalábbis a tegnapi önmagamtól jobb. Michel pedig még mindig, így éveken túl is katonaéletet él és büszke erre a munkájára. Valószínűleg én is az lennék, ha arrafelé kanyarodtam volna, de szerintem a szüleim hallani sem nagyon akarnák ezt a tervemet. Mondjuk aggódniuk sem kell, nem vonz a terep. Nem nekem való. Neki pedig az asszony nm való. Miért? Nem értem...
- Mindenkinek kell valaki, aki támogatja...a szülein és a családján túl...aki haza várja... te is biztos megtalálod ezen ölelő karokat, ki mellett a lelked is biztonságban lesz hosszútávon. - beszélek neki az én véleményemről őszintén, bár nekem sincs barátnőm és semmi ilyesmi, futókaland sem, szóval még rám is várhat valahol valaki. Egyszer majd eljön számunkra is ez az idő, ugye? Tulajdonképpen még fiatal vagyok, de vannak terveim a jövőmet illetően. Egyetemre megyek, mellette talán eltudok menni dolgozni, hogy legyen némi pénzem. A szüleim sem terhelhetem hogy állandóan pénzeljenek. És hát ha nagyon megtetszene New York, akkor véglegesen beköltözök a városba. Persze nem Sophie nyakán akarok lógni 2-3 év után is, de elkezdhetem a jövőmet feltérképezni. Családot is akarok majd...mondjuk nem épp fiatalon, majd ha elmúltam 20...23 éves akkor jöhet. De még barátnőm sincs, így ilyesmire még nem gondolhatok...
A gép földet érése után egy mobilváltás során új hírekkel számoltam, bár nem volt betervezve, de...
- Hát...a nagynénim majd csak 1-2 óra múlva tudna értem jönni, de ha tudod, hogy hol lakik egy gps útvonal és egy cím által...sokat segítenél. - nem szoktam kéregető lenni, nem akartam a terhére sem lenni és hát new yorkot nem ismerem, főleg nem hogy még metrózzak is egy csomó cuccommal. Mikorra érnék oda? Nem mintha tartanék a várostól, de azért nah. De persze Michre tudok számítani, hiszen a cuccomat is megragadván haladunk a kocsija irányába, hogy a megadottak alapján a címhez érjünk. Szerencsére így ezerszer gyorsabb volt. Szóval némileg megnyugodva szálltam ki a kocsiból, mosollyal a képemen figyelve az ismerős helyet. Megnyugtató végre itt lenni. Mintha haza jönnék.
- Igen, itt lakik. - egyezek ki ennyiben, hiszen nem tudom, hogy ismerik-e egymást, bár mivel apám barátja, így lehet némi ismeretség kettejük között. Nem tudhatom, hogy mi folyik itt new Yorkban, nem?
- Nincs itthon. - vakarom meg a tarkómat, majd megindulok az ajtó felé, közben a kulcsaimat is előszedem, hogy a megfelelő kulcsot előhalásszam a sok közül. Legközelebb a texasí kulcsaimat a táskában hagyom és a new yorkiakat fogom előszedni, hogy szem előtt legyenek. Könnyebb dolgom lesz. Hogy ez, hogy nem jutott eszembe előbb?
- Maradnál amúgy egy kicsit? Tudnál segíteni? - érdeklődöm, miközben a zárba helyezem a kulcsot, majd Kenzo hangja is erősödni kezd. Már nem csak a boldog nyüszítésé, de a hangja is tisztán hallható...le sem tagadhatná a fajtáját.
- Hello haver... - mosolyodom el és a kutya felé helyezem a tenyerem, hogy szagolja meg azt, igaz azt is tudom, hogy távolról is felismer már, de ami az érdekes...Michet is ismeri... érdekes...a farokcsóválása elárulta, meg hogy nem váltott át a barátságosból, valami mássá.
- Talán jártál már itt, hogy ismer Ken? - pillantok hátra rá, miközben a lakásba lépek Kenzo nagy örömködése közben. Persze én is örülök neki és meg is simogatom, mélyet szívok a levegőből, hiszen ismerős illatok fogadnak...
- Öhm, a táskát tedd csak le... meg kell keresnem a rögzítőt... - magyarázkodok zavartan, ám nagyon nehezen tudom egyedül feltenni, így neki segítenie kellene, hogy felkerüljön. Pihentetnem kellene a karomat, tudom, de az elmúlt órákban pont nem ezt tettem. Majd ha lesz időm lepihenni, akkor az is meglesz.
- Segítesz feltenni? - kérdezem azért rápillantva, miközben kibontom a csomagomat is, de közben olyan helyre húzom, ahol nem leszünk útban senkinek sem. Persze Kenzo körül rajong a maga módján, még sem hessegetem el, csak vigyorgok rajta. Nekem is van kutyám, hasonló mód üdvözöl minden áldott nap.

Öltözet-Megjelenés

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Apám megbízik a volt társában, a barátjában, így rá bízott, hogy elvisz New Yorkba. Repülővel. Megbíztam az úrban, nem pont úgy, ahogy apám tenné, de mivel régről ismertem őt, azért a beszélgetés sem marad távoli emlékként. Tudom, hogy a családom már most hiányol, így aztán csak somolygok a szavain az orrom alatt. Tudom, hogy talán egy hónapon belül is képesek lennének látogatást tenni, csak hogy megbizonyosodjanak, hogy minden rendben van-e. Nem számít számukra, hogy online bármikor felhívhatom őket, vagy chetelhetünk...élőben és hús vér emberként találkozni mindennél jobb. Ez az igazság és egyet is értek. Találkozni Sophieval is annyira jó lesz most már. Azt megtudom legalább, hogy Michel milyen sűrűn repül, így megnyugszok, hogy nem az első útja velem együtt. Több tapasztalata van már ehhez, melytől azért kicsit megnyugszok. Szavaira elmosolyodok.
- Talán egyszer repültem, de az is még kisgyerekként lehetett... - magyaráztam el az én részemet ezen térről, jobban szerettem az autót és a hajókat. Repülni valahogy ... nem vagyunk madarak. Ennyi. Az övet második nekifutásra tudtam becsatolni, így kicsit megkönnyebbülve engedtem ki a levegőt. Menet közben nem kértem sem enni, sem inni, valahogy a gyomrom most nem kívánt semmit sem. Majd a talajon jobb ízűen fogok falatozni. Félek-e most jelenleg? Talán. De Mich szóval tart, így a kérdése meglep, rá is emelem a pillantásom. Elfelejtek azonnal válaszolni, de aztán két pislogást követően megtalálom a hangomat is.
- Öhm...a Julliardra megyek Tánc szakra. Ha azzal megvagyok, utána valami keményebbnek állok neki, lehet maradok ott, ehet átmegyek másik egyetemre. Attól függ, hogy a tánccal mennyit tudok elérni New Yorkban. - vonok vállat, bár a táncosok is jól keresnek, de ha ez mellett mást is tanulok, abból még baj nem származott, nem igaz?
- Bár nyelvtanulást sem ártana ezek mellé besűrítenem...van egy olyan érzésem, hogy New York sok mindent fog tartogatni számomra. - izgatott mosoly kerül az arcomra, hiszen várom már, hogy berobbanjak a városba. Persze nem őrült módjára, de felfedezni való mindig akadni fog. Nagy az a város, hogy két hét alatt befejezzem az egész felfedezését. Az ilyennel meg simán eltudom ütni az időmet.
- És te még mindig katonaéletet élsz? Van családod? - érdeklődöm közben, hiszen apa meséiben gyakran megmutatkozott ő is. Vannak lényeges dolgok, melyet nem tudok róla, de amilyen sűrűn találkozunk, így ezen nem is tudok meglepődni. Távolra sodorták az évek.
Menet közben pedig bemondták, hogy lassan érkezésünk lesz és megkezdődik a leszállás is. Készüljünk fel minderre. Különös izgatottság vette körül az elmémet és a lelkemet. A mosoly is felragyogott újra, ráadásul Michet figyelve történt ez meg. Aztán érezhető volt, hogy a gép irányt vált finoman és a kerekei által leteszik a gépet. Érezhető volt a zöttyenés, melyre nyeltem egyet, majd újabb női hang érkezett. Pár perc és megáll a gép, leszállhatunk. Percek kérdése volt és ez is megtörtént, persze a fickó nyomában voltam mindvégig. Előszedtem a mobilom, hogy rápillantsak, a nagynénim üzenete fogadott. Nem tud kijönni, de a cím alapján megtalálom az otthonunkat. Szusszanva vakartam meg a tarkómat.
- Mich...lenne még egy fuvarod a számomra? Vagy sietsz? - kérdezem a férfi mellé sietve és a mobilomat bűvölve adtam választ Sophienak. Ha volt ideje Michnek elvinnie a megadott címre, akkor azt diktáltam be és ha a kocsija a közelben volt, akkor mehettünk is felpakolva.  


Öltözet-Megjelenés

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Ezeréves arcokat nehéz felidézni, de menni fog, később biztosan tudom, hogy ki is a mellettem ülő hapsi. Apa haverja és nem is figyelmeztetett róla semmiért, így jó arc.
- Miért is lenne bármi baj? Nem vonzzuk be. Jó? - vigyorogtam jókedvűen, persze izgatott is voltam ezzel együtt, de már alig vártam a találkozót Sophieval. Megbeszéltük a dolgokat és hozzá költözhetek. Szerintem ezzel máris madarat lehetett velem fogatni, azzal meg hogy végre elindulhattam hozzá...a világ legjobb dolga volt. Apa egyedül nem indított volna útnak, de a férfival az oldalamon már igen, így a reptéren várakozva bambultam el, gondolkodtam a napjaimon, hogy vajon mik lesznek és hogyan telnek majd. Mindig előre szaladok, de Michel szavai visszarántottak a valóságba. Talán jobb is úgy, ha nem tervezek ennyire előre. Felesleges.
- Hm? - kérdezek vissza ahogy rápillantok az arcára, végül azonnal válaszolok is. - Egy kóla nekem is jól jönne... köszi. - már csak a repülés miatt is, tuti jól fog esni néhány korty majd belőle felszállás után...rég nem repültem és tuti felfordul majd a gyomrom tőle. Apával majd elszámolja, elküldi neki a kóla árát, vagy nem tudom... ahhh, ez a repülés...Nehéz hozzá szokni, még jó, hogy nem kell sűrűn repülni. Míg ő távol volt, addig átnéztem a híváslistámat, majd pakoltam is el a mélyre a mobilt. Nem vagyok nagy mobilfanatikus, jobb szeretek a természetben bolyongani. A kólát megköszöntem, két kortyot ittam belőle, a nyüzsgést is egyre hangosabbnak véltem...valószínű hamarosan mehetünk mi is. És így is volt, amint Mich megszólalt, már meglepve álltam fel a helyemről, hogy a férfit követve meginduljak. Szavai visszhangot vertek a koponyám minden zugában.
- Azt mondod? - kérdeztem vissza, majd elmosolyodva lapogattam meg a hátát, ahol épp értem. Zömök testfelépítése volt és hasonló alakot akartam én is magamnak régebben. Még nem adtam fel ezt az álmomat, hogy hasonló testet gyúrok magamnak. Persze nem csettintésre. Nehéz munka lesz, de kitartó leszek ezen téren is.
- Köszönöm. - hálás voltam azért, hogy elkísért, holott simán visszautasíthatta volna az egészet, vagy itt akár el is válhattak volna a közös útjaink, ő azonban mégis úgy döntött, hogy megteszi. És borzasztóan jól esik, hogy betartja az ígéretét, amit apámnak tett. Bár hogy a saját lelke legyen nyugodt, vagy tényleg ilyen jófej...azt nem tudom...mindenesetre az én szívemet már elnyerte ezzel. Az ellenőrzéskor minden rendben találtak nálam is, bár óvatos voltam, aztán mégis sietve indultam meg a férfi után.
- Nem jó dolog, ha parázik az ember, ugye? Amúgy te mennyire sűrűn repülsz? - érdeklődtem kicsit, ha már össze lettünk zárva pár órára, akkor az mozgalmasan teljen és ne unatkozzunk. A végén még elkönyvel valami baromnak és többé nem vigyáz rám. Azt meg miért is akarnám? Akarja a franc. Addig jó, míg egy ilyen remek fazon az oldaladon áll. A repülő belsejébe figyeltem a számokat, ahol a helyeink vannak, még mutattam is feléjük, még jó, hogy egymás mellé szólt az ülésrendünk. Letelepedtem, nem akartam az ablakhoz ülni, jobb szerettem nem látni azt, ha esetleg kigyulladna valami odakint... kényelembe helyeztem magam, odafigyeltem a légiutaskísérőre is, ahogy magyarázni kezdett és mutatta az aktuális feladatokat. Persze Michet is figyeltem, hiszen ő is megmutatta, ha esetleg nem értettem a dolgokat. A felszállás zökkenőmentes volt, már vártam az egészet, de közben meg a gyomrom is összezsugorodott apróra.


Öltözet-Megjelenés

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Összepakoltam a nagy költözésemhez. Összepakoltam az új életemhez, hiszen New Yorkban folytatom tovább a tanulmányaimat. Rengeteg tiszteletkörön vagyok már túl. Az új iskolában is lebeszéltem mindent, hogy remekül menjen minden. Felvételt is nyertem, hiszen a tanulmányom átlag feletti és az érzékeim is meg vannak hozzá, hogy bekerüljek. Amúgy bekerültem, így madarat lehetett velem fogatni akkor nap. Idehaza rengeteget beszélgettünk apával, hogy mennyi minden dolog várhat rám, hogy oda nem biztos jó ötlet vinni a kutyámat. Pedig idehaza nem fog megmaradni, tudom, ismerem. De majd csak lesz valahogy. Anyám aggodalmaskodott, hogy mi lesz velem, ha ők nem lesznek velem, hogy fognak értesülni majd bármiről is. Persze megnyugtattam, hogy Sophie azért figyelni fog a dolgokra, ha kell, akkor a család többi tagja is értesítve lesz. Nem egyszer futottam át a listát, hogy vajon mi kellene még a táskába. De aztán úgy voltam vele, hogy feleslegesen aggodalmaskodok, hiszen New Yorkban is lesz lehetőségem vásárolni. Főleg, ha le is maradna valami a pakolás után és az indulás során. Persze mindenki el akart látni zöldhasúval, utalást is indítottak a számlámra, hogyha bármi van, akkor tudjak hova nyúlni. És persze én is említettem a keresztanyámnak, hogy hiába vagyok rokon, attól még ingyen nem élhetek nála. Ha csak egy kicsivel is, de befogok segédkezni. Adok a közösbe, vagy bevásárlok a hűtőbe, esetleg megfőzök szabadidőmben. Bárhogy is lesz, nem akarok a terhére lenni. Még intézkedni is elkezdtem, a városban mindenkitől búcsút vettem; barátoktól, az idős házaspárttól a boltból, a kedvenc helyeimen is lepacsiztam a srácokkal. Majd szünetekben vissza látogatok, de úgy tűnik, hogy hosszú távra kiköltözöm a szülővárosomból. Apa elrendezte már az utamat is, érkezik majd egy kísérő, aki szó szerint elkísérhetne a címre is. Úgy is csak a reptér lesz az út vége, elvileg. Apu ismeri a hapsit, szóval nem lesz gond. A repülő talán nem fog lezuhanni... Sophie pedig elvileg a reptéren fog várni rám...ránk...ha pedig nem, akkor a cím alapján betudjuk mérni, hogy merre is lakik és oda is mehetünk mi, mint valami meglepetés. Túl sok ez az elvileg, kezdek ráparázni a dologra, de már mindegy is, a nagy nap elém tárult, hamarosan felszáll a gép, így elkell köszönöm az itthoniaktól is. Mashtől is megtettem, nagyon lehangolt volt, de megígértem neki, hogyha a körülmények is engedik, akkor velem lehet...tanyasi kutya a városban? Érdekes lesz az biztos. Apám közben jelezte, hogy kint lévő autóba pakoljak be és azzal megyünk a reptérre. A kocsi marad majd, haza hozzák, mi pedig majd a repülővel megyünk majd tovább az idegennel. Olyan régen találkoztam már ezzel az emberrel, hogy el is felejtettem kicsoda ő. Név alapján sem volt elsőre meg. A családom idehaza marad, mindenki nem akar a reptérre sietni...tulajdonképpen ezt én akartam így. Most is nehéz, hát ha még a reptéren kellene elköszönöm... Tettem még pár kört a házban, az udvaron, majd az állatok között is...felidézek néhány jó emléket és vissza is térek az autóba, hogy bepattanjak. Utoljára nézek át mindent, hogy meg van-e minden táskám. Sophienak jeleztünk napokkal ezelőtt az érkezésemről, így ez miatt már nem aggódhatok, nemde? Végül megindultunk a reptérre várakozni a gépünkre, hiszen nem valami bölcs dolog megváratni senkit sem. Meg hát...nem fognak pont ránk várni, pedig a repjegyünk is előre megvették nekünk. Aztán jöhet azért is a para, hogy lezuhanunk-e egyáltalán az órák alatt. Hány órát vesz majd igénybe az odajutás? Áh, meg van, három órás az utazás és nagyjából 2500 km-el. Mit kezdjek magammal itt a repülőn? Hallgassak zenét? Nem is kapcsolhatom be a gépen, majd a felszállás után...talán beszélgetnem kellene? Hiányzik már most a családom... de erősnek kell lennem, az motiváljon, hogy a családtagommal leszek hosszú ideig. És hát videóchetezni ott is lehet hazafelére, nem? Talán Sophienek van igaza abban, hogy túl aggódom a dolgokat, nem? De mi van, ha ez a ráparázás jogos? Mi van ha nekem is igazam van?  

Öltözet-Megjelenés