Végül is rám fér, hogy megismerjek új embereket, de ha rajtam múlna, akkor leginkább Hellával lógnék, de ugye az meg nem opció, mivel nem is egy szakon vagyunk, meg amúgy is sülve-főve együtt vagyok vele, még a végén ráunna a fejemre – vagy én az övére, de az szerintem nem lehetséges -, meg hát ilyenkor kell a az új kapcsolatokat kiépíteni, vagy mi. Bár, fiúkkal nem igazán bandáztam eddig. Nem azt mondom, hogy félek tőlük, vagy ilyesmi, csak nem tudom megfogalmazni. Velük olyan más. De ő most ideült mellém az meg milyen lenne már, ha elmenekülnék, úgyhogy összeszedem magamat és szóba elegyedek vele. Sosem jelentett gondot amúgy az ilyesmi, csak furi kicsit. Főleg most, hogy van a szuper foltom… - A kedves barátaim nem szóltak, hogy kilóg a napra a fejem – felelem a srácnak, s egy nem túl őszinte mosollyal is megtoldom a válaszomat. – De már egész jó… - takarom el egy pillanatra a kezemmel. Bárcsak odaragaszthatnám mindig vagy valami, mint ahogyan a facepalmos emoji is van. Kezet fogunk és közben hálát adok az égnek, hogy még nem ettem meg az almát és nem ragad tőle a kezem. Viszont festékes, nagyon. Az arcomon ugyan most nincsenek festékfoltok – máskor teljesen természetes jelenség -, cserébe van a szuper foltom ugye. – Oké, Jeff – nyugtázom a kérését, s elmosolyodom. – Engem sem nagyon szoktak Evangeline-nek hívni, talán csak a szüleim, meg a tanárok. Néha el is felejtkezem róla. Öhm, nekem a nagybácsim texasi – fecsegek egy sort, mert ez simán előfordul, ha kicsit ideges vagyok. Kérdezhetném magamtól, hogy most ugyan miért vagyok ideges, hiszen semmi extra nem történik, de tutira az lenne a válaszom, hogy itt ül mellettem egy srác és beszélget velem. Na jó, a beszélget az túlzás, már váltottunk pár szót… Komolyan, Hella rossz hatással van rám, miért vagyok zavarban? Lehet, hogy a zavarba jövés valami betegség, és átragasztotta rám, más magyarázat nem lehet. Az egyik kósza tincsemet a fülem mögé simítom, s Jeffre mosolygok, de nem merem hosszasan vizslatni őt, mert még azt hiszi, hogy legeltetem rajta a szemem, pedig nincs így! – Mii? Te láttál? – kérdezem hirtelen kicsit magasabb hangon, amelyet nem is tudom, hogy néha hogyan képzek, és pislogok rá nagy szemekkel. – Ja, mármint persze, ha én láttalak, akkor te is láthattál ugye, mert van szemed… - Na most tényleg eltakarom az arcomat egy pillanatra s mosolygok közben. Hát jóhogy van szeme, ez aztán olyan megállapítás volt a részemről, amihez tényleg csak gratulálni tudok magamnak. De az, hogy ő ott látott és emlékezett rám, az meglepő. Persze, ha én emlékszem másra, akkor rám is emlékezhet bárki, csak ezt még egy srác szájából sosem hallottam. Ezt muszáj megírnom Hellának, ha megyek órára, el sem fogja hinni! – Ja, én rajz szakon vagyok – egészítem ki az iménti gondolatot, mivel a nagy meglepettségtől elfelejtettem megválaszolni a kérdését. – Szerintem egész életemben ezt a mappát fogom cipelni, már gimiben is folyton ezt csináltam és állandóan fellöktek, nem valami praktikus – vonom meg a vállamat, s bevillannak az emlékképek, mikor a földön landoltam. – Jaj egyszer a metró ajtaja is megette, na az eléggé ijesztő volt – teszem hozzá nagy szemekkel, mintha valami rémtörténetet mesélnék. - Hát, remélem – biggyesztem le az ajkaimat. – Köszi a tippet. Én első körben az időre bíztam, mert az minden sebet begyógyít, azt mondják, úgyhogy remélem, hogy ezt is, bár a büszkeségemet vélhetően nem tudja visszaállítani – nevetek zavaromban; mi a fenének mondok ilyeneket?! - És mondd csak, te akkor versenytáncos leszel, vagy már az vagy? – érdeklődöm és most nagy bátran beleharapok az almába. Csak kicsi falatot, hogy gyorsan le tudjam nyelni és tovább érdeklődöm a szakjával kapcsolatban. – Amúgy miket tanultok ott? Balett is meg ilyesmi? – bombázom a további kérdésekkel, és amúgy még lenne néhány, ami érdekel, de nem vagyok biztos benne, hogy meg merem kérdezni őket.
“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”
Nem zavarja a jelenlétem, így aztán megkezdem magam is az étkezést, persze a mosolyom nem lankadt le, jó kedvem van. Még akkor is, hogyha ez valakinek nem igazán tetszik. Ha elbasszák a jó kedvem, akkor az az egész napomra kihat, szóval örülök, hogy nem így lesz. Hogx most nem így van. Mikor kérdez és felém is fordul, akkor figyelek csak fel a homlokán díszelgő foltra. Elkell merengenem kicsit rajta, hogy mi is az, de aztán napégésnek tűnik... - Mit csináltál vele? - kérdezem komoly arccal, nincs szándékomban kinevetni, meg fotót csinálni róla, hogy kiposztoljam mindenfelé. Az nem én vagyok, ilyen hülyeségre mást keressenek. Mondjuk szégyenleni sem kell, másnak is akadhatnak ilyen hülye véletlen nap általi égései. Én nem aggódnék ez miatt, de mindenki máshogy próbálja takargatni a baleseteit. Mondjuk a kérdés is hüyeség, hiszen nyár van, leéghetett a tűző napon, ahogy kifeküdhetett a testével. Bemutatkozik, így nekem is ezt kellene tennem, de megelőz mielőtt a kezem nyújtanám, így elmosolyodom szélesen. - Ott születtem igen. Onnan érkeztem. Jeffrey vagyok. De csak Jeff. - mutatkozom be én magam is, miközben megfogom a kezét egy kézfogásnyi időre. Az ilyenek nem hoznak zavarba, hogy kezet kell fognom lányokkal, hiszen a versenyeim miatt az ilyenekre már ráálltam, kezet fogni fiatallal, idősebbel, nővel vagy épp férfival. Gratulálni és megköszönni. Ez ezekkel jár. Ő is arra emlékszik, amire én, hogy az eligazításon már láttuk a másikat, de úgy különösebben több időnk nem is volt másokkal foglalkozni. - Igen, ott én láttalak. Milyen szakon leszel? Én táncra jöttem. - a kíváncsiskodásom közben nem kezdtem el enni, de amint ezzel végeztem, már enni is kezdtem, hiszen a szünet sem örök életű, így mire vissza mennénk a helyeinkre, éhesek sem leszünk. - Am...ami a homlokodat illeti...elfog tűnni. Igyál sok folyadékot és kend be aloe verával. - adok egy gyors tippet a kezelésre, hogyha hamarabb elakarja majd tűntetni magáról a leégését. Mondjuk lehet annak már mindegy, de kicsit talán halványodni fog, míg a hámlás megkezdődik...nem, ez nem okoskodásnak szánom. Inkább hat segítségnyújtásnak, de ha nem kér belőle, akkor majd úgyis szóvá teszi, amiért nem fogok megharagudni.
Hiába, hogy több héttel ezelőtt történt a szuper kis leégésem a strandon, olyan érzés, mintha soha az életben nem akarna elmúlni. A legnagyobb pechem az, hogy nincs frufrum és irtó rosszul is áll, így esélyem sincs arra, hogy bárhogyan el tudjam halványítani a foltot. Van az a mennyiségű alapozó, amellyel el tudtam tüntetni, de akkor meg teljesen elüt a fejem a testem többi részétől, úgyhogy ebbe is beletört a bicskám. Úgyhogy felvállalom magamat úgy, ahogy vagyok: a flúgos csaj foltos fejjel. Ma nem tudunk Hellával együtt ebédelni, mert órája van ilyenkor, úgyhogy kénytelen vagyok egyedül enni. Nem igazán érzem most szociális pillangónak magamat, ezért jobbnak látom nem odamenni azokhoz, akiket már néhány órán láttam – névről nem is tudok még mindenkit, meg ilyenkor inkább elvagyok a saját kis dolgaimmal: rajzolgatok meg TikTokot vagy instagramot bambulok, mialatt megeszem az ebédemet. Annyira tele van az ebédlő, hogy alig van normális hely, úgyhogy a terem legvégén, árván várakozó asztalt veszem célba, még mielőtt bárki hozzám hasonló módon el akarná foglalni és csodák csodájára sikerül is. Lerakom a tálcát, aztán pedig a táskámat meg a rajzmappát. Egy pillanatig eltűnődöm azon, hogy milyen nagyszerű érzés az, hogy ma még senki sem akart fellökni a mappámmal! De végül is a nap fele hátravan még, ki tudja, mit hoz a jövő… Szendvicset eszem ebédre, egy almát meg szereztem egy palack mentes ásványvizet. Nem valami sok, de így sem vagyok vastag, alig fér belém valami étel… Oké, a Mekis kajára nehezen mondok nemet, de alapvetően simán meg tudom tenni, hogy csak fénnyel táplálkozom, meg néha gumicukorral vagy fagyival. A szendvicsem majszolásából meg a gumicukorról való fantáziálásból egy hang zökkent ki – kicsit meg is rettenek, mert nem számítok arra, hogy bárki idejön és hozzám beszél, ám mégis megtörténik. Igyekszem gyorsan lenyelni a számban levő falatot, hogy végre meg bírjak szólalni. - Oké, persze, csak nyugodtan – erősítem meg még bólogatással is. Elférünk itt egymás mellett… gondolom… Érzem amúgy, hogy mosolyog, vagy vigyorog, nem tudom, de nem merem nagyon nézni sem, mert az meg irtó fura lenne, még meggyanúsítana, hogy őt bámulom – pedig tényleg, na jó, inkább csak rásandítok diszkréten. De lehet, hogy csak bebeszélem magamnak az egészet… talán csak üldözési mániám van. - Aha, jó – felelem, miközben a telefonon az instát pörgetem, de itt már én is elvigyorodom, mert hallom a hangján, hogy ő is. Ha megkérdezi, hogy min mosolygok, akkor majd azt mondom, hogy valami vicces poszt volt, az eléggé hihető… de ugyan minek is kérdezné meg, csak az eligazításon találkoztunk még hetekkel ezelőtt, azt hiszem. - Köszi, neked is… - mondom, majd mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, visszakérdezek: - Látod, ugye? – pillantok rá kissé megsemmisülve, mikor mosolyog rám. Eszembe jut a Hella üzije, amit egyik alkalommal írt, hogy majd jól bevonzom a srácokat ezzel az egyedi dizájnnal. Még a végén tényleg igaza lesz és vennem kell neki valami ajándékot. - Én Evie vagyok, Evangeline – mutatkozom be, s a kezemet nyújtom az irányába. – Texasi vagy, ugye? – Ezer közül is felismerem, mivel Ryan bácsikám is texasi és egészen jól rááll már a fülem arra dialektusra. – Úgy rémlik, hogy már korábban találkoztunk, talán az első heti eligazításon – csúszik ki a számon, aztán jól meg is bánom, most tutira azt gondolja, hogy kukkoltam vagy követtem vagy akármi. Most kicsit Hellának érzem magam, vajon az én fejem is olyan vörös, mint neki szokott ilyenkor?
“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”
Pár hete járok még csak az egyetemre és pár hete költöztem be a nagynénimhez. Sophie nagyon örült nekem és rengeteg mindent elmeséltünk a másiknak. Örömmel hallgattam végig minden sztorit, mik történtek vele a napokban. Anyámékat is felhívtam videóchaten, hogy tudják, hogy minden rendben velem és mindketten jól vagyunk. Beszerző körútra is kellett mennem, hogy beszerezzek pár dolgot otthonra és az egyetemi órákra is kellett még pár dolog. Pár barátom időközben akadt az egyetemen eltöltött rövid időben, de ők is ugyanolyan újak voltak, mint én magam. Nem aggódtam kicsit sem, hogy milyen napjaim lesznek majd. Igyekeztem a pozitív dolgokra koncentrálni és találni olyan egyént, akit ugyanúgy érdekel a tánc is. Persze az iskolán kívül is kutakodtam olyan helyek után, ahol tánccal foglalkoznak, szóval nem unalmasan teltek a napjaim. Időnként pedig pár új mozgást begyakoroltam, az online téren akadtak jó mozdulatok. Sőt. Volt, hogy nem is egyedül teljesítettem a mozgásban, mások is csatlakoztak hozzám. Azt hiszem erre mondhatják sokan azt, hogy megtaláltam a köreimet és nem voltam magányos sem az egyetemen belül, sem pedig kívül. Eljött egy újabb egyetemi nap, minden úgy alakult, ahogy azt elterveztem, az egyik szünetben írtam Sophie-nak, hogy majd később érek haza, ne várjon meg. Még nem tudom én sem, hogy mit fog jelenteni, hogy később, de takarodó időre otthon leszek. Holnap még korán kell kelni. Én meg szeretem magam kipihenni. Ebédszünet volt, agyaltam a lépéseken, az új táncon járt az agyam a legutóbb látott videó alapján. Odabent azonban megszakadt minden ezzel kapcsolatban, hiszen hangzavar várt és tömeg. Tele volt az ebédlő, jómagam pedig helyet kerestem, mindenkit figyeltem, hogy ki mellé tudnék leülni, de nem igazán találtam ilyesmit. A terem majdnem legvégébe kellett osonnom, ahol találtam is helyet egy csaj társaságában. Egyedül volt, bele volt merülve valamibe, így leültem mellé csendesen és nem állat mód. - Bocs, hogy a társaságod lesz egy kis időre. - helyeztem le a tálcámat magam elé és rápillantottam mosollyal ajkaimon. Hiszen ha már csak úgy leültem mellé, akkor kénytelen vagyok valamit szólni is felé. Bunkó sosem voltam, ezután sem ez lesz az ismertetőjegyem. - Nem zavarok...sokáig. - valami furát véltem felfedezni a fejénél, de nem voltam zaklató, hogy mindezt sokáig is bámuljam rajta. Bár a kíváncsiságom eluralkodott rajtam, mégsem rontottam rá kérdésekkel. Foglalkoztam a saját tálcámon heverő szendvicsekkel és gyümölccsel, majd újra felé pillantottam, majd az elé lepakolt ételekre. - Jó étvágyat amúgy. - feleltem komolyabban, de a mosolyomat nem tudtam levakarni magamról, ami persze nem az ő homlokának szólt. Jó kedvű srác vagyok és nem igazán tudja semmi sem elvenni a kedvem.
Kezdőlap
