Jeffrey & Léa

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.”

- A feje nem tört be, ezek itt felületi zúzódások, idővel elmúlik. A karja viszont nagy valószínűséggel eltört, erről kell egy röntgen, és mivel nagyot esett, a biztonság kedvéért csináljunk egy CT-t is, valaki kísérje föl - a mellettem szorgoskodó nővérnek diktáltam, miután megvizsgáltam a beteget, majd átléptem a következő pácienshez, aki egy tálcát tartva az ölében, most adta ki magából a harmadik ebédjét.

- Fejfájást tapasztalt? Émelygést, hasfájást? - érdeklődve léptem a beteg mellé, aki hol nemlegesen rázta meg a fejét, hol pedig bólogatott. Piszok rosszul nézett ki, sápadt volt, s úgy tűnt, hogy reszket. A lázmérőt sem kellett ahhoz elővennem, hogy megállapítsam, feltehetően magas a hőmérséklete. Ez azonban még nem zárta ki azt az eshetőséget, hogy talán valami belső gyulladás, esetleg valami szervi megbetegedés okozhatja a rosszulléteit. Miután elfeküdt a beteg, fölé hajolva megnyomkodtam a hasát, s közben mindvégig figyeltem a reakcióit.

- Ez itt fáj? És ez? - nem rezzent össze, s nem ordított fel a fájdalomtól sem, így ki is tudtam zárni a vakbél gyulladást. Ezt követően egyre inkább arra gyanakodtam, hogy valamilyen vírusos fertőzésről lehet szó, tekintve, hogy ezen a napon már a huszadik pácienst néztem meg, aki efféle tünetekkel érkezett hozzánk. - Gwen, nála kérek egy lázmérést, ha hőemelkedése van, kapjon lázcsillapítót és hányás csillapítót is. Kérek egy vér és vizeletvizsgálatot is. - ugyan valószínűleg tényleg csak egy fertőzésről lehetett szó, jobbnak láttam alaposabban is kivizsgálni, hogy kizárhassunk minden más tényezőt.

- Rendben doktor úr, és odakint az a nő? Melyik Gwen? Kismillióan ülnek odakint...doktor Donnell-t várják a felvételi pultnál, doktor Donnellt várják a felvételi pultnál - beszélgetésünkből a hangosbemondó szakított félbe, nem tetszésem egy pillanat alatt kiült az arcomra. Feszült voltam, ráadásul ez egy hosszúra nyúló, túlzsúfolt ügyeleti nap volt, amit nehéz volt orvoshiány mellett kezelni.

- Menjen és szelektáljon, a súlyosabb betegeket vigye be a hármasba, máris megyek, csak megnézem hogy mit akarnak...- sietve adtam választ a nővérnek, majd sarkon fordulva, sietős léptekkel közelítettem a pult felé, miközben az órámra pillantottam. Már rég itt kellett volna lennie Clencey-nek, ám a kedves kolléga még sehol sem volt.

- Hello, mi ilyen sürgős?

- Uram, itt van a felesége...

- Hogyan? - azonnal összeszaladt a szemöldököm, amint meghallottam a pultban ülő nővér szavait, s szinte azonnal a legrosszabb jutott az eszembe. Elmémben máris balesettel kapcsolatos képek villantak fel, s ösztönösen arra tudtam gondolni, hogy valami rossz történhetett velük. Quinn azonban a hátam mögül szólalt meg.

- Szia Jeff, nem értem, hogy téged miért nem lehet elérni a mobilodon? - tekintetével szúrósan fürkészte kékjeimet, miközben haragos ábrázatából is csak a düh sugárzott felém. Értetlenül ráncoltam a homlokomat, s még a kezeimet is széttártam vádló szavainak hallatára.

- Drágám, talán azért , mert dolgozom? - hozzá hasonlóan, mindenféle kedvesség nélkül reagáltam, csak hogy észrevegye magát végre az én kedves feleségem, akinek nincs is más dolga, mint hogy élvezze az életét. Egyszerűen nem értettem, hogy miért kellett így lerohannia, ráadásul éppen az egyik kolléganőm előtt.

- Jeff, már egy órája nem kéne dolgoznod! Megbeszéltük, hogy ma te vigyázol Lissiere, mert nekem el kell mennem, és már egy órája vártunk rád! Még csak arról sem szóltál, hogy megcsúszol ebben a rohadt kórházban, és ma sem érsz haza időben! - megemelte a hangját, s így átértékelve a szavait, talán még volt is benne némi igazság, de abban a percben ezt nem így láttam. Azt éreztem, hogy támad, s észre sem veszi, hogy mennyit dolgozom. Mindezt a tekintetemből is kiolvashatta, de miután lepillantottam az órámra, s újra csekkoltam az időt, magamban elmormoltam egy "bassza meg"-et.

- Oké, tényleg megbeszéltük, de nagyon sok a beteg, és most néhány kolléga kiesett, mert van aki nyaral, van aki meg lerobbant, valakinek tartania kell a frontot, Clencey meg még nem ért ide. És én sem érek most...

- Jeff, nem érted meg, hogy nem tudom hová tenni a lányunkat? Nekem most el kell mennem! Te meg old meg valahogy! - nem tűrt ellentmondást, s csak ekkor vettem észre, hogy a kislányunk végig a pult mögött ácsorgott. Szegénynek végig kellett hallgatnia a cívódásunkat, s láthatóan ő is bizonytalannak tűnt, mintha nem tudná azt, hogy most majd mi vár rá.

- De Quinn...ezt így...nem lehet...- hiába próbáltam megértetni a nejemmel, hogy ezt nem tehetem meg, ő máris fordult a lányunk felé, s leggugolva mellé nagyjából azt foglalta neki össze, hogy mostantól majd apa vigyáz rá, míg ő elintézi a dolgát. Nagyszerű!

- Szia Jeff...és ne csezd el - vetette még hozzám a szavakat, majd minden felelősség nélkül hagyott minket magunkra. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne kántáljak hosszan egy obszcén megjegyzést, végül, látva a kislányom riadt pillantását, mégis sikerült magamba folytanom a káromkodást.

- Szia Lissiem, adj egy puszit apának - lehajolva a karomba vettem őt, majd gondterhelten fordultam körbe, azon gondolkodva, hogy mégis mit kellene tennem ebben a helyzetben. Akárhová pillantottam, mindenütt még kezeletlen betegeket láttam, s kezdtem kétségbe esni, hogy ilyenkor nincs a közelemben segítség.

- Doktor úr, a folyosón nagyon rosszul van az egyik hölgy! - sietve ért mellém Gwen, s ahogy meghallottam a hangját, máris fordultam felé, kezemben a lányommal.

- Jó...jó oké, máris. Szóljon a főnővérnek, szükségem lesz rá, ő is segítsen, intézze, és én is mindjárt megyek!

- Apa..

- Mondjad kincsem

- Éhes vagyok

- Huh...én is drágám, várj csak...Camille, hívja fel nekem dr. Clenceyt és mondja meg neki, hogy tíz perce van arra, hogy betolja a hátsóját! És hívja be azt a három gyakornokot is, akik délelőtt mentek haza. És...ő itt a lányom, Lissie. Megkérem, hogy vigyázzon rá, mind a két szemét tartsa rajta, és ne hagyja, hogy elmászkáljon. És ha lesz egy kis ideje, szerezzen neki valami ennivalót, majd kifizetem. Oké?

Camille nővér meglepetten pislogott rám, először megdöbbent a kérésemen, s látszott is rajta némi bizonytalanság. Valószínűleg nem ilyen helyzetekre készítették fel őt a főiskolán, de ezzel én is tisztában voltam. Nem is lett volna a munkaköri kötelessége, de mivel ebben az esetben nem tudtam másnak a gondjaira bízni, muszáj volt ezt a feladatot bevállalni.

- Kérem, meghálálom.

- Jó, jó persze, vigyázok rá doktor úr! Gyere Lissie, szeretsz rajzolni? Van itt papír, meg színes ceruza...

- Köszönöm - mindezt már suttogtam a nővér felé, de szabad szemmel is jól leolvashatta az ajkaimról. Végül, megindultam a hármas kezelő irányába, közben megigazgattam a sztetoszkópot a nyakamban, ami félúton majdnem leesett a földre.

- Helló! Dr. Jeffrey Donnell vagyok, mi a helyzet? - kedves mosollyal, átszellemülve léptem be a helyiségbe, hisz az egyik aranyszabály az volt, hogy mindenféle magán jellegű dolgot hagyjunk az ajtó mögött. Éppen ezért a betegeim nem vehettek észre rajtam semmit, legfeljebb a fáradtságot, s a gondterhelt ráncokat a homlokomon.

- Majdnem elájult a folyosón, falfehér, erős hányingere van.

- Színe?

- Nem jött semmi még. Kiszáradás jelei is mutatkoznak.

- Az nem jó, nem jó... megvizsgáljuk. - a röpke eszmefuttatást követően a főnővér mellől a beteg ágyához léptem, s kedves mosollyal fürkésztem a nő barna tekintetét. Egy kicsit ismerősnek tűntek a vonásai, de meg nem mondtam volna, hogy hol láthattam. A korát ugyan nem tudtam, de úgy nagyjából húsz-huszonöt év körülinek tűnt, s meglehetősen megviseltnek látszott.

- Szóval Ms? - ha megmondta a nevét, folytattam. - Ms. Ladorée, mit érez? Valamilyen belső fájdalom a has tájékán? Mióta állnak fenn ezek a rosszullétek, széklete milyen volt? Hányás volt, vagy csak az ingert érzi? Egyéb tűnetek? - miközben igyekeztem kifaggatta őt, hogy a részletek alapján felállítsak egy diagnózist, váratlanul tört ránk egy férfi, markolászva maga mellett a barátnőjét.

- Maga! És maga! - ekkor az ágyon ülő Léa felé pillantott. - Beszambázik csak úgy elénk, de mi már előbb itt voltunk! A barátnőm meg alig kap levegőt, úgy feldagadt a nyelve! Mi a faszt képzelnek maguk? Azonnal adja át a helyét!

Jeffrey & Léa

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.”

Utáltam a vírusos megbetegedéseket, s azoknak mindenféle formáját, mert a legtöbb esetben teljes egészében felborították a normálisan működő szervezetet, s bekavartak szinte mindenütt. Fejfájás, láz, hányinger és hasmenés...ezek voltak a leggyakoribb tünetei a mostanában szélsebesen terjengő betegségnek, mely kortól és nemtől eltekintve gyűrt maga alá szinte mindenkit.
- Nos, ez a kiszáradás jellemző ilyen esetekben, és a tünetei alapján úgy sejtem, hogy maga is elkapta az ovis vészt. - haloványan mosolyogtam, s próbáltam becenevén emlegetni a rettegett vírust, mely először egy helyi óvodában ütötte fel a fejét, s legelőször azt hitték, ételmérgezés áll a háttérben. Aztán kiderült, hogy egy csúnya nyári dög, ami legalább tíz napig szenvedteti meg az embert, s ha a beteg nem kap megfelelő ellátást, akkor szövődmények is kialakulhatnak. Ezzel azonban egyelőre nem akartam riogatni, s úgy döntöttem, hogy még szükség lesz néhány vizsgálatra, hogy felállíthassuk a pontos diagnózist és kizárhassuk a szervi bajokat.
- Biztos ami biztos, ezután még veszünk vért, és vizeletmintát. - mindezt már a mellettem álló nővérnek címeztem, aki bólintva jegyezte fel a kórlapra a kért vizsgálatokat, majd nem mozdulva a közelemből, figyelemmel kísérte a ténykedésemet.
- A zöld az epe...volt korábban epeköve, vagy bármiféle erősebb, görcsös fájdalma? - az epe is tudott alattomos dolgokat okozni, így miközben nyomkodtam a hasát, hogy felmérjem annak állapotát, különféle egyéb kérdéseket is címeztem az igen csak rosszul festő fiatal hölgynek.
- Áh..diszkomfort érzet...- Ami azt illeti, nem is csodáltam, hogy kellemetlenül érezte magát, mert a vizsgálat közben figyelmemet nem kerülték fel a bőrét fedő sötétebb, feltehetően dulakodásból származó nyomok. Ezeket látva még a homlokomra is ráncok futottak, hisz szörnyű volt így látni egy nőt, ilyen rossz állapotban. S erre talán nem csak a betegség tett rá, hanem talán...talán valami egész más is.
- A rendszertelen táplálkozás gyomorszűkületet is okozhat, elég nagy hiba, hogy nem étkezik rendesen, de az még nem okozna efféle gondokat. - ugyan reagáltam megjegyzéseire, de gondolataim eközben mégis csak a testén látható sérülések körül kavarogtak, s orvosként kötelességem volt értesíteni a hatóságokat, ha valakin bántalmazás jeleit véltem felfedezni.
Meg is emeltem a fejemet, hogy tekintetem mélyen fúrhassam a nő kékjeibe, s azt hiszem hogy talán még csak meg sem kellett szólalnom ahhoz, hogy tudja, észrevettem rajta az oda nem illő véraláfutásokat.
- Ennyire fáj? - éppen csak hozzáértem, éreztem, ahogy egész testében összerezzen, bőre égett a forróságtól.
- Mondja, bántalmazta Önt valaki az elmúlt néhány napban? - fel kellett tennem neki a kérdést, hisz nem hallgathattam magamban, s bevallom, megfordult a fejemben, hogy még egy nőgyógyászt is értesítsek. Össze is néztem a főnővérrel, azonban mielőtt még bármilyen választ is kaphattam volna a kérdésemre, ránk rontott egy férfi , karöltve a barátnőjével, s azt hiszem, már éppen csak ez hiányzott a napomból.

Nem elég az, hogy már egy órával túlléptem az ügyeleti időmet, s hogy emiatt sikerült újra összekapnom a nejemmel, ráadásul a kislányom is valahol odakint várakozott rám, egy ilyen idegtépő környezetben. Emellett itt feküdt előttem egy páciens, akit feltehetően bántalmaztak, s aminek a végére akartam járni, de miért is tehettem volna ezt meg, amikor egy kedves páciens megszakított a munkámban? Gyűlöltem ezeket a napokat. S ezeket a vadbarmokat is, akik csak azért, mert rendelkeztek egészségügyi kártyával, máris felhatalmazást éreztek arra, hogy otromba módon követelőzzenek, s agresszívan támadják le az embert.
- Héhé, elnézést! - próbáltam csendre inteni a férfit, ő azonban nem hagyta nyugton a páciensemet, s láthatóan sérelmezte azt, hogy először nem az ő feleségét vettük kezelésbe. Ránézve a nőnek allergiás reakciója lehetett, s talán még jogos is volt a kérésük, ám ennek akkor sem ez volt a módja. Ebben az esetben feltehetően a főnővér hibázott, ha nem mérte fel eléggé a másik páciens állapotát, azonban mivel úgy tűnt, hogy két lábán áll a hölgyemény, úgy gondoltam, annyira azért még sem lehet rossz a helyzete.
- Nem, már megbocsásson, de ez nem így működik! - miközben a nemet még az épp ágyon fekvő, fiatal páciensemnek mondtam, válaszom többi részét már a feldúlt férfinek címeztem, s kezdtem magam is feszült lenni a kialakult helyzettől.
A bent lévő nővérek természetesen azonnal ugrottak, hogy megfékezzék a férfi indulatait, s jobb belátásra bírják őt, ám még sem hagyhattam, hogy nők vegyék fel a harcot egy ilyen tuskóval szemben.
- Várjanak egy pillanatot, Maggie, kérem hogy vegyen vért Miss Ladoreé-től és vigye el a laborba, de míg nem érek vissza, addig maradjon itt vele - ha a nővér megértette szavaimat, a férfi, s a belé karoló nő után léptem.
- Nézzék, megértem a helyzetet, hogy Önök is régebb óta várakoznak már, ez a hölgy azonban elájult, az ilyen eseteket mindig előre vesszük. Úgy látom, hogy a feleségének allergiás tünetei vannak, kérem fáradjon be vele a szemközt lévő kezelőbe, máris átmegyek és őt is megvizsgálom, rendben? - bármennyire is nehéz volt ezeket a pillanatokat kezelni, meg kellett tennem, mert senkinek sem hiányzott az, hogy a férfi dühöngő bikává váljon, s feldúlja a kórházat. Jól ismertem az efféle alakokat, ők addig nem igazán nyughattak, míg nem kapták meg azt, amit akartak.
Visszafordulva vetettem egy pillantást a páciensemre, s ha láttam, hogy Maggie nővér megkezdte a vér levételét, ezt a néhány percet használtam ki arra, hogy átsétáljak a türelmetlenekhez.

Miközben megvizsgáltam a nőt, a férfi továbbra sem hagyta abba a dünnyögést, szidta az egészségügyet, a nővéreket, s legfőképp a szomszéd szobában fekvő beteget. S bár legszívesebben ráordítottam volna, hogy most már aztán tényleg fogja be a száját, nem tehettem meg. Ehelyett inkább beadtam a nejének egy kalcium tartalmú injekciót, s felírtam neki egy beutalót allergiavizsgálatra.
- Ebből váltsanak ki egy dobozzal, ha bármikor is újra felmerülne ilyen tünet, vegyen be belőle kettőt. Ezzel pedig minél előbb menjenek el az allergológushoz, és alaposan vizsgáltassa ki magát. Nem a piercingtől dagadt fel a nyelve, ez csak véletlen egybeesés. - nyugtáztam végül, majd átadtam a papírokat, s egy mosollyal elköszönve visszasétáltam női betegemhez.
- Jobban van Léa? - kedves mosollyal álltam meg az ágya mellett, ha már végzett Maggie nővér, s miután elhagyta a helyiséget, leellenőriztem, hogy jól kötötte-e be az infúziót. - Ez az oldalt fel fogja dobni. A laborvizsgálat eredményei később érkeznek meg, de addig is, kiírok Önnek egy hányás csillapító tablettát, és egy másik gyógyszert, ami megfékezi a vírusokat. Illetve egy vitamint is, mert úgy látom, hogy vitaminhiánya is van Miss Ladoreé...- még mindig kedvesen mosolyogtam, a nő vonásaiban valamiért nagyon is emlékeztetett engem valakire, s a vezetékneve még inkább azt sugallta, hogy talán a rokona lehet Maianak.
- Öhm, elnézést, hogy egyébként rákérdezek, de véletlenül nem rokona...nem rokona Dr. Maia Ladoreénak? Csak mert, annyira ismerősek a vonásai, de nem emlékszem arra, hogy korábban találkoztunk volna - eközben azért elgondolkodtam, hogy nem-e láthattam őt mégis apám valamelyik rendezvényén. Ő évente legalább egyszer összehívta a kollégáit, s azok családjait, így nem kizárt az sem, hogy talán évekkel ezelőtt már találkoztunk.