Nem szereti, ha valaki Arielnek hívja. Gyerekként sokat cikizték miatta, ennek köszönhetően utálta meg a mesét is. Mai napig nem érti, hogy a szülei miért ezt a nevet választották neki. Ha teheti, akkor Hella nevet használja és mindig kíváncsian fürkészi az embereket, hogy miként is pillantanak rá, ha meghallják  a nevét. Hela vagy Hella, egy betű az eltérés, de mégis teljesen mást jelent, míg előbbit egyesek a halálhoz kötik, addig a második fényest, sugárzót jelent.

Allergiás az eperre, de ennek ellenére a 16. születésnapjára epres tortát kapott a családjától. Félve kérdezett rá a színe miatt, mire a szülei egyből azt mondták, hogy a cukrászdában hibáztak, de ő pontosan tudta, hogy ez nem igaz, viszont még se hibáztatta őket, amiért figyelmetlenek voltak. Tudja jól, hogy a szülei elfoglaltak és sokat dolgoznak. Egyébként is, ez csak egy torta, nem a világ vége és baj se lett belőle, akkor minek haragudni? Esélyesen túlzottan is megértő és mások érzéseit könnyedén a saját érzései elé helyezi.

Régebben utálta a szeplőit és a hajszínét is. Mindig kitűnt velük a tömegből, nehéz volt elbújnia vagy láthatatlannak maradnia az órán. Általános iskola első éveiben akadtak olyan osztálytársai, akik emiatt csúfolták őt, gúnyneveket aggattak rá. Hajdanán emiatt se akart annyira a napra menni, hogy nehogy még több szeplője legyen, vagy csak jobban látszódjanak. Mára viszont megszerette mind a kettőt és már nem vágyik arra, hogy bárcsak másabb lenne a hajszíne, vagy ne borítanák szeplők a testét. Sőt, most már úgy érzi, hogy ennek köszönhetően kicsit különleges, még ha nem is mindig vágyik a figyelemre, amit a kinézetének köszönhetően kap.

Ő maga egy Minyon, ha nem is sárga, de vörös kiadásban, hiszen mindössze csak 150 cm magas, és míg testalkata törékeny porcelán babára emlékeztető, addig valójában nem az. Ezek akár segítségére lehetnének abban is, hogy el tudjon veszni a tömegben, de a haja mindig elárulja merre is jár, így már nem is próbálkozik ilyennel, viszont könnyedén átbújik a kezed alatt, ha éppen próbálod sarokba szorítani egy falhoz. Nem bánja azt, hogy ennyire alacsony, mert pontosan annyira imád magassarkút viselni, mint amennyire sportcipőt is, így pedig nem kell azon aggódnia, hogy túl magas lesz bennük. Leginkább pedig mezítláb szeret lenni, amiért állandóan rászólnak.

Nagypapájának köszönhetően szerette meg a zongorázást. Alig tudott járni, amikor a dallam oda csalta őt a zongorához és ámuldozva figyelte azt, ahogy papi játszik. Ő mindig odaültette maga mellé az unokáját és igyekezett átadni a tudását egészen addig, amíg módjában állt. Mindig vidáman teltek ezek a percek, amik könnyedén órákká fordultak át. Ez a szerelem pedig azóta is kitart, féltve őrzött álom számára, hogy egyszer híres zongorista vagy zeneszerző legyen, netalán mind a kettő. Még akkor is, ha tudja, hogy a szüleinek másabb tervei vannak vele, amiknek egészen eddig eleget is tett, de már egyre nehezebb megmaradnia az engedelmes gyereknek, aki csak titkon szeg szabályt. Papinak köszönhetően szerette meg gyerekként a kempingezést is, gyakran magával vitte őt egy-egy útra és ez nagyon hiányzik neki, hiszen a családja egyébként nem az a kempingezős típus.

A szülei mindig nagy elvárásokat támasztottak vele szemben, de ez nem meglepő, ha az édesanyád híres és elismert ügyvéd, aki gyakran kap figyelmet a kiemelt eseteinek köszönhetően, míg az édesapád világszerte elismert orvos, akit nem csak konferenciákra hívnak meg, hanem olykor műteni is. Szerencsére a tanulás soha nem okozott neki gondot, sőt, talán túlzottan is könnyedén megy neki. Az iskolában gyakran strébernek gondolják, de őt ez nem zavarja. Szívesen segít az osztálytársainak, vagy bárkinek az iskolában a tanulásban, ha tud. A szülei gyakran dicsekednek az elért eredményeivel egy-egy partin, viszont az idejükből nem sokat áldoznak a lányukra és nem is igazán beszélgetnek arról, hogy mi is van vele. Együtt élnek, de mintha idegenek lennének egymás számára. Ennek köszönhetően pedig részben magányosnak érzi magát és egyre inkább azt érzi, hogy nem akar már megfelelni a szüleinek, hanem az álmait szeretné követni, viszont fél tenni érte és fél attól is, hogy csalódást fog okozni, vagy talán nem annyira tehetséges művész, mint amilyen sikeres lehetne orvosként vagy ügyvédként.  

Könnyedén felelhető a kihelyezett zongoráknál, mivel szeret leülni a hotelek halljában, vagy a plázában és játszani, gyakorolni. Olykor annyira belefeledkezik a játékba, hogy fel se tűnik milyen sokan hallgatják őt, ha pedig megtapsolják, akkor könnyedén zavarba jön. Mivel könnyedén képes belefeledkezni a zenébe, így mindig beállítja az óráját, hogy csipogjon és időben haza tudjon érni még azelőtt, mielőtt a szülei hazaérnének. A szülei mindig benéznek hozzá, ő pedig szeret nem csalódást okozni és inkább úgy tesz, mint aki az elmúlt órákat is tanulással töltötte, még ha gyakran nincs is rá szüksége, mert elég csak az órán figyelnie.

Nem igazán bírja az alkoholt, egy pohár pezsgő még nem árt meg neki, de ha többet iszik, akkor könnyedén kezd a fejébe szállni.  Nem gyakran hívják bulikba, mert kicsit jégkirálynőnek gondolják őt, annak ellenére is, hogy segítőkész és kedves, barátságos teremtés. Talán a családjáról szóló cikkeknek köszönhetően gondolják ezt róla, meg amiatt is, mert gyakran megesik, hogy csendessé és távolságtartóvá válik, megfigyeli a környezetét és nem nagyon mond semmit se. Ez részben amiatt van, mert úgy gondolja, hogy senkit se érdekel igazán az, hogy ő mit gondol vagy érez, tekintve hogy a szülei se érdeklődnek felőle. Emiatt pedig gyakran füllent valamit, hogy miért nem tud elmenni egy-egy buliba, ha ki is mászik éjszaka az ablakon, akkor gyakran inkább amiatt teszi, hogy valami elhagyatott és kicsit ijesztő helyre menjen, valami romos épületet felkeressen és fényképeket készítsen róla. Ezt nem csak este szokta megtenni. Néha sajnos el is kapják, hogy tilosban jár, de szerencsére egészen eddig nem jutott a szülei tudomására, mert a nagynénije , Dahlia  mindig örömmel siet a segítségére és kihúzza a slamasztikából. Egyik nagy álma, hogy egyszer eljusson egy háborús övezetbe is és megörökítse az ottani "életet", hogy aztán megmutassa a világnak azt, amiről nem akarnak tudomást venni. Reméli ezzel változást tudna elhozni a világba, az emberek életébe.

Nem tud úszni és fél is kicsit a víztől, viszont szeretné legyőzni ezt a félelmét, de eddig soha nem mert senkit se megkérni arra, hogy tanítsa meg őt úszni. Kicsiként beleesett a medencébe, azóta tart a félelem, a szülei pedig soha nem erőltették, mert úgy gondolják az úszás nem igazán fontos az életben. Ha a barátai elhívják strandolni, akkor vagy azt mondja, hogy éppen menstruál, vagy úgy tesz, mint aki rossz hátizsákot hozott el és otthon maradt a fürdőruhája, vagy csak szimplán lemondja valami családi programra hivatkozva, mert fél attól, hogy kinevetnék őt, ha kiderülne az igazság.

Kevés barátja van, de értük bármire képes lenne. Aki pedig szép lassan át jut a falakon, az egyre inkább ráébred arra is, hogy nem csak egy csupaszív, hanem okos, segítőkész és életvidám lány lappang a felszín alatt. Ha valaki mellett komfortosan kezdi érezni magát, annál inkább felenged és megmutatkozik az igazi énje.

● Több díjat is nyert íjászatban.
● Van két bátyja és egy nővére, de utóbbit évek óta nem látta és nem is igazán érti, hogy miért tagadták ki a szüleik.
● Imádja az állatokat, de neki csak egy fekete macskája van, aki Kerberosz névre hallgat
● Saját könyvtára van, imád olvasni
● Gördeszkázást titokban csinálja, volt amikor a sérülésről is füllentett otthon, hogy miként is szerezte.
● Imád egyre inkább kihívóbb ruhákat felvenni egy-egy családi partira, hogy a szülei idegein táncoljon ezzel is, mintha csak azt akarná elérni, hogy végre észre vegyék és elkezdjenek törődni vele. (ez leginkább tudatalatti dolog nála)
● Nem szeret mások előtt sírni, kimutatni azt, ha valami fáj, mert arra nevelték, hogy attól gyengének tűnhet. Egy Wright egyébként is kibír mindent, legalábbis a szülei szerint.

Mondhatnám azt, hogy mindig úgy vártam a hétvégéket, mint más gyerekek, vagy ahogy a felnőttek szokták, mert általában akkor nincs munka, de hazugság lenne ezt állítani. Én pedig nem szeretek hazudni, még ha bizonyos tetteim az elmúlt időben pontosan az ellenkezőjét is sejtették. Ha nem mondok el valamit, az nem hazugság, szimplán csak titok és mivel senki se kérdezett afelől, hogy mit érzek, vagy gondolok vagy úgy egyáltalán mi is van velem, így technikailag soha nem kellett füllentem és hazudnom se.
Számomra a hétvégék pontosan olyanok voltak, mint a hétköznapok, mivel általában egész délelőtt az iskolapad helyett az íróasztalom felett kellett görnyednem a sok külön feladat miatt, amit a szüleim mindig gondosan a szobám előtt hagytak egy cetlivel és instrukciókkal, mielőtt munkába temetkeztek volna. Egyáltalán nem ház körüli teendőkről volt szó, arra megvan a megfelelő személyzet, legalábbis ők mindig ezt mondják, de én jobb szerettem a saját szobámat rendben tartani. Több okból is, de legfőképpen amiatt, mert féltem attól, hogy egyszer véletlen valaki megtalálja a titkos rekeszeimet, amik féltve őrzött fényképeknek és naplómnak adnak menedéket. Szóval, ilyenkor is megannyi gyakorlófeladat várt rám és olykor könyv is, amit el kellett olvasnom, majd jegyzeteket kellett készítenem. Nehogy azt gondolt, hogy legalább utána ezeket megbeszéltük, vagy kikérdezték, dehogy, arra nem volt idejük, de arra volt, hogy teszteket állítsanak össze és az alapján felmérjék a tudásomat, vagy a hiányosságaimat. Soha nem panaszkodtam, inkább csak próbáltam mindig hamar letudni, főleg, ha éppen nem találtam érdekesnek az adott témát, ugyanakkor mostanában egyre inkább vágytam arra, hogy bárcsak normális családom lenne, vagy nem is kell, hogy normális legyen, de kicsit lehetne olyan, mint  Pritchett-Dunphy-Tucker család.
Nem számított, hogy már milliószor láttam ezt a sorozatot, mert mindig képes melegséget csempészni magányos lelkembe, vagy mosolyt csalni az arcomra, ha már olykor annyira üresnek éreztem ezt a házat és úgy mindent, mintha nem is egy család lennénk. Fura, hogy eddig ez nem igazán érdekelt, most meg egyre inkább zavar, hogy a szüleim nem tőrödnek még annyira se velem, mint Dede a családjával.  
Kopogásra kíváncsian pillantottam az ajtóm irányába, miközben a hatalmas dunyhámat feljebb húztam és egy pillanatra megfordult az is a fejemben, hogy inkább alvást színlelek, de mire döntésre juthattam volna, addigra kinyílt az ajtó és Alex dugta be a fejét, a fiatalabbik bátyám.
- Kezdtem már aggódni, hogy valami bajod esett. – azzal a lendülettel be is engedte magát, amint meglátta, hogy mit is nézek a tévén egyből lemondóan sóhajtott. Levágta a sok papírt és könyvet az asztalomra, mert még arra se vettem a fáradtságot, hogy behozzam a hétvégére kapott dolgokat, ahogyan még reggelit se szereztem magamnak. Csak benyomtam a Modern családot és hagytam, hogy egyik rész a másikat kövesse miután hajnalban felébredtem és nem tudtam visszaaludni. – Megint ezt nézed? Így már mindent értek. – azzal lehuppant mellém az ágyba, mire kíváncsian pillantottam rá, hiszen ő se gyakran látott vendég volt nálam. Meg volt a saját kis élete, főleg, hogy majdnem 10 év volt közöttünk. Én voltam a későn érkező meglepetés a családban, akit elméletben a fivérei nem nagyon akartak. Pedig ő volt az, aki 4 éves koromban megmentett, amikor majdnem a medencébe fulladtam. Azóta is ő volt az egyetlen, aki néha kicsit érdeklődött felőlem, még ha felszínesen is, mint aki nem tudja, hogy miként is kellene viselkednie a húgával.
- Mit szeretnél? – egyértelmű volt, hogy nem csak úgy látogatóba jött és nehezen tudtam elhinni azt is, hogy anyáék valamit vele üzentek volna meg. Ő viszont nem felelt, csak figyelte a sorozatot, majd megdörzsölte a halántékát.
- Nem értem mit eszel rajtuk, vagy miért is mondtad anno azt, hogy szeretnéd, ha apa olyan lenne, mint Mr. Dunphy. Apa remek apa, csak elfoglalt, hogy mindent meg tudjon adni nekünk. Ez a fickó meg teljesen lökött. – rosszallóan csendült a hangja. Én pedig már bántam azt, hogy évekkel ezelőtt azt mondtam, amit. Apa csak jót nevetett rajta, de Alex szerette olykor azt éreztetni velem, hogy hálátlan vagyok, amiért egy ilyen szitkom szereplői közé vágyom és nem vagyok elégedett azzal az élettel, amiről a többség csak álmodozik. Lehet mindenünk megvolt és elég volt csak kimondani azt, hogy mire van szükségünk, másnap már ott várt minket, de hiányzott az a szeretet és összetartás, ami ebben a sorozatban megvolt, viszont eme ház falain belül nagyon nem. Talán mindig is így volt, csak eddig próbáltam elnyomni. Ő kikapcsolta a tévét, mire morcosan pillantottam rá, aztán előhúzott egy borítékot. – Van nálam valami, ami a tiéd. Tényleg azt hitted, hogy titokban tarthatod? Mit akar tőled a Juilliard? – hangja komoran csendült és parancsolóan, mintha az ő dolga lenne az, hogy megszidjon, mintha kicsit a szüleink helyébe képzelné magát.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Talán egy régi művem miatt írtak csak. – füllentettem, majd a borítékért nyúltam, de ő elhúzta és rosszallóan fürkészett, mint aki pontosan tudja, hogy füllentek.
- Hella, fogalmam sincs, hogy milyen idióta álmokat kergetsz, de pontosan tudod, hogy a szüleink mit is várnak el tőled. Annyi éven át gondoskodtak arról, hogy a megfelelő oktatást kapd! Te meg eldobnád valami bolondságért, amivel még a szenilis vén öreg tömte tele a fejedet? – szavaira összepréseltem az ajkaimat és legszívesebben kiáltottam volna, de egy Wright soha nem mutatja ki ha fáj, még a családja előtt se. Papi nem volt szenilis, ő nagyszerű ember volt és ő szeretett engem. Törődött velem és az idejét se sajnálta velem tölteni, nem úgy, mint anyáék vagy ti. Legszívesebben ezeket ordítanám a testvérem arcába, de nem teszem, csak megrántom a vállaimat, mintha tényleg fogalmam sem lenne, hogy miről beszél és nem fájna az, hogy még ő se látja, hogy nem vagyok boldog. – Neked ők tényleg nem jelentenek semmit se? Mindent értünk tesznek, azért, hogy meglegyen mindenünk és azért, hogy legyen jövőnk. Ne kelljen azon aggódnunk, hogy egyszer ezt elveszítjük. Tényleg nem érted, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk és ők a szüleink? – Ha létezhet az, hogy még apróbbnak tűnjek, mint amilyen alapból voltam, akkor most biztosan megpróbálkoztam ezzel. Lesütöttem a szememet és szerettem volna magam mögött hagyni ezt az egészet. Idegesen felállt, majd lerakta a borítékot a kupac tetejére. Látszott rajta, hogy viaskodik önmagával, hogy mit is tegyen. Rám pillantott, miközben elindult kifelé, én pedig felhúztam a lábaimat és szorosan magamhoz öleltem, fejemet pedig térdemre hajtottam, de nem sírtam, mert egy Wright mindig minden körülmény között erős marad.
- Ne hoz szégyent a családodra Hella! Nem akarsz te is úgy járni, mint Estella. – aljas dolog volt tőle, hogy felhozta a nővéremet, aki nagyon hiányzott. Egyedül ő volt az, aki hatunk közül képes volt igazán kimutatni a törődést, viszont mostanra a nevét kiejteni olyan volt, mint a keresztények szemében az istenkáromlás. Nem tudtam, hogy mit tett, amiért egyszerűen a szüleink Voldemort szintjére emelték. Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig abban a pillanatban felpattantam és a borítékot egyszerűen a kukába hajítottam, mintha nem a legnagyobb álmomat téptem volna ki a lelkemből. Rápillantottam a könyvekre, a feladatokra, amik vártak rám. Közelebb léptem az íróasztalhoz, majd egyiket a másik után kézbe vettem, hogy utána egyszerűen a falhoz vágjam őket. Elegem volt, utáltam. Nem akartam ügyvéd lenni, nem akartam még több jogi paragrafust megtanulni. Nem akartam még inkább megérteni az emberi testet. Nem akartam orvos lenni.
Sietve öltöztem fel, majd lerohantam az emeletről, hogy a rejtekhelyemről elővegyem a deszkámat és neki vágjak újra a parknak. Alig, hogy a házat magam mögött hagytam egyszerűen gurulni kezdtem. Ez az egy dolog volt az életemben, amiben kifejezetten béna voltam. Újra meg újra elestem egy-egy trükk közben, de valahogy ahelyett, hogy elijesztett volna, egyre inkább rabul ejtett. Nem érdekelt mások nevetése, nem érdekelt a gúnyos megjegyzése a diáktársaimnak, hogy mennyire béna vagyok és még se vagyok annyira zseni, mint mindenki állítja. Olykor egyre inkább utáltam azt, hogy zseni vagyok, hogy annyira jó vagyok a tanulásban és mindent könnyedén megjegyzek és nem is tudom igazán elfelejteni azt, amit olvasok vagy hallok, de ez… Ez még is valahogy kifogott rajtam és ettől valahogy kicsit emberibbnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy életemben először igazán küzdenem kell valamiért, hogy jó lehessek és mindeközben szabadnak is éreztem magam. Míg máskor kicsit aggódtam az esések miatt, hogy nehogy a kezem megsérüljön és ne tudjak zongorázni, most még ez se számított. Csak újra azt akartam érezni, hogy nem a tökéletes kis Hella vagyok, a család új reménysége, aki majd még tovább növelheti Wright-ok hírnevét.
Egyszerűen csak újra ott akartam lenni, felállni, miután elestem és nem törődni azzal, hogy mások szerint milyen is vagyok, mert valójában még én se igazán tudtam, hogy milyen vagyok… valami változott, de nem igazán értettem ezt a változást és azt se, hogy honnan is eredt.
Gondolataimból egy ütközés zökkentett ki, mire sietve pillantottam fel és egy ismeretlen férfi tartott a karjaiban, sietve körbepillantottam és hamar rá kellett jönnöm arra is, hogy megmentette az életemet, mert majdnem kigurultam az úttestre, miközben piros volt a lámpa a zebránál várakozóknak.
- Köszönöm. – kicsit hebegve szólaltam meg, mire a férfi elmosolyodott és elengedett. Nem mondott semmit se, hanem újra a saját kis dolgával törődött. Miután zöldre váltott a lámpa átsétáltam, átérve újra leraktam a deszkát és gurulni kezdtem a park felé.
Ahogy a távolság csökkent, úgy vert egyre hevesebben a szívem is, de amikor nem láttam ismerős arcokat az iskolámból, akkor megkönnyebbültem. Figyeltem a többieket, majd pedig elvesztem a saját kis világomban a pálya szélén, mert nem akartam útban lenni. Újra próbálkoztam a legegyszerűbb trükkökkel, de mindhiába, mert megint esések garmadáját mutattam be, de nem érdekelt, hogy miként sajgott a testem különböző pontja, miként lesznek lila foltjaim, netalán miként súroltam le a bőrömet. Minden egyes esés után felálltam és próbáltam fejben visszajátszani azt, amit láttam másoktól és a videóban is, amit pár napja néztem meg. Éppen újra akartam próbálkozni, amikor is a látómezőmbe bekúszott egy sziluett. Valaki közeledett felém. Párszor már láttam itt, talán egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam. A szüleim rá mondanák azt, hogy kerüljem el messzire, bár nem értem miért, de valahogy még is ez volt az első gondolatom, hogy ők mit gondolnának. Én mit gondoltam? Fogalmam sem volt, mert annyira megszoktam már, hogy nekik próbálok megfelelni.  
Láttam, hogy ő mennyire könnyedén csinálja az egyik trükköt a másik után, mintha csak erre született volna és talán kicsit néha jobban meg is bámultam, amikor úgy gondoltam, hogy nem láthatja. Mintha a nézéssel képes lennék megérteni azt, hogy én mit is csinálok rosszul.
Ő egyre közelebb ért hozzám, miközben az agyam lázasan zakatolt:
Csak menj tovább. Kérlek. Nem vagyok útban, elég nagy a platz és most még sokan sincsenek. Tudom, hogy béna vagyok, nem kell neked is a képembe mondani, de akkor se fogok erről is lemondani! Meg tudom csinálni!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy fantasztikusan, aprólékosan felépített és jól átgondolt karakterrel érkeztél, amiért le a kalappal, pacsi neked, mert minden sorodat öröm volt olvasni.  

Nehéz kihívás, amikor az ember saját vágyai ütköznek a szülei által támasztott elvárásokkal, amik ellen nem is minden esetben van lehetősége harcolni. Különösen szívszorongató, amikor mindezek mellett az érdeklődésnek maximum a látszatát kapod meg, de te mégis egy bájos, igazán szerethető fiatal nő maradtál, aki ugyan ha csak titkon is, de nem hajlandó lemondani a szenvedélyeiről, legyen az csupán gördeszkázás vagy a szíved igazi vágya, a zene.  
Az apró termeted és a törékeny alkatod, pedig egy igazi harcost rejt, akit csak remélni tudom, hogy nem lesz majd képes a saját családja apró szilánkokra törni. Megérdemled a boldogságot és azt is, hogy olyan veszettül erős kitartással kergethesd az álmaidat, mint ahogyan a trükköket gyakorlod a deszkádon újra és újra.  
Ha elesünk felállunk és újra nekifutunk. Ezt te már úgy is tudod. Remélem lesz lehetőséged arra, hogy ezt az élet egyéb területein is alkalmazd még akkor is, ha ez még megannyi fájdalommal és horzsolással jár majd, hiszen a nagy történek sosem lehetnek egyszerűek.  
Kívánom neked, hogy ki tudd vívni a magad helyét, belekapaszkodhass az álmaidba és elérj mindent amit igazán akarsz, hiszen ez lesz majd a boldog élet titka.  
Nem is tartalak fel tovább! Futás, szaladj! Kergesd csak azt amit igazán szeretnél!  

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!