Volt Stephennek egy olyan remek oldala, amivel nem sokan voltak tisztában – s természetesen ezt is a barátainak köszönhette, mint szinte minden jó dolgot az életében. Mióta csak jóban lettek vele, Paul előszeretettel kínozta őt és Clyde-ot különböző mozgási kultúrákkal; ilyen volt például a túrázás, amire minden egyes évben elvitte őket, s melynek évfordulója a jó idő beköszöntével lassan ismét esedékessé vált. Stephen már csak a poén kedvéért is imádta gyűlölni ezeket az alkalmakat, és Paul biztos lehetett benne, hogy ha Clyde nem, akkor a másik jómadár ötpercenként megkérdezi, hogy „Ott vagyunk már?” Paul mozgás iránti igénye és szeretete, valamint abbéli szándéka, hogy ezt a barátaira is átragassza, olyan tehetséget fedezett fel Stephenben, melyet egyébként már a Just Dance partik is elárultak a nézőközönségnek: nem csak szereti, de tehetséges is benne. Már csak arra volt szükség, hogy a szórakozóhelyek táncparkettjénél nívósabb helyen és módon is kamatoztatni tudja a tudását, illetve fejlessze magát és még többet tanuljon. A színjátszókörében előadtak már olyan darabokat, amihez az alap latintáncok tudása elengedhetetlen volt, de Stephent a kevésbé ismert és az alulreprezentált kultúrák is érdekelték, ezért tanulta meg többek között a sztepp vagy akár a haka táncot – mely utóbbi nyilván úgy volt a leghatásosabb, ha az eredeti maori módon adta elő. Stephen azonban szerette csak úgy véletlenszerűen hakával üdvözölni a haverjait, márpedig az elkerülhetetlennél egész biztosan több tekintetet vont volna magára, ha csupán egy szál ágyékkötőben és törzsi arcfestésben pompázva teszi mindezt. Az artikulálatlan ordítás pedig mindenképpen a csomag része volt.
A Jimmie-be természetesen nem ágyékkötőben, se nem üvöltve érkezett; egyszerű ing, pulcsi, farmer, sportcipő, sportkölni és egy harminckét fogas mosoly üdvözölte a lemezboltban tevékenykedő Francest. Stephen az a fajta volt, aki huszonöt éves korára sem nőtte még ki a felfedező-kontrolláló ösztönét, ezért amint belépett az ajtón, módszeresen mindent megfogdosott, megnézett és elolvasott. Bár már kiforrott tervvel érkezett, ezek a böngészések mindig újabb és újabb, később megvalósítandó ötleteket eredményeztek számára, s mire eljutott Franny-ig, három különböző rockegyüttes cédéjét is bezsebelte – azért nem szó szerint, egyelőre nem indokolta a bankszámláján szereplő számadat, hogy bolti lopásra vetemedjen –, de a lány kárára (szerencséjére?) nem egészen ezért érkezett. – Szia! Stephen vagyok és lenne egy furcsa kérésem. – Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, zavartan megdörgölte az arcát, majd nevetve feltartotta a kezét. – Ez a fejemben jobban hangzott, mindenesetre sokkal kevésbé creepy-n. Eskü, nem lábképeket szeretnék, vagy azt, hogy beleköpj a kávémba. Pocsék első bemutatkozó lett volna, ha nem érzi úgy, hogy ez a lány már régóta ismeri őt – talán az arca, vagy a haja miatt. Nagyon király, de nagyon ismerős haja volt. Stephen csak remélni merte, hogy nem mozdult rá részegen valami bulin, mert Francesnek nem csak a haja, de a balhorga is meglehetősen ütősnek tűnt. – Olyan zenét keresek elsősorban, amire lehet táncolni. Tudom, ez elég tág fogalom, mert szinte mindenre lehet, de jól nem. Én pedig nem akarok teljesen a saját fejem után dönteni, ezért kéne egy külsős véleménye. A kedvenc disco lemezed, az a rock, amit az életed háttérzenéjének választanál, de még a legkínosabb guilty pleasure pop is jöhet. – Feltartott egy Britney Spears lemezt a legközelebbi polcról. – Például ilyen. Elképesztő, mit ki nem hoz egyesekből egy Britney dal.
Elvileg ismerem Trumpot. Nem akarom ismerni, ha rajtam múlna nem is ismerném, és tulajdonképpen nem is ismerem, de ezt nem én döntöm el. Szóval hogy közvetetten ismerem Trumpot. Nem saját elhatározásomból. Ennek itt mindjárt lesz értelme, mindjárt kifejtem, csak sok időm van gondolkozni, mert a srác, aki két másodperccel ezelőtt lépett be a lemezboltba és dominószerűen elindította ezt a gondolatmenetet (nem, nem Trump lépett be a lemezboltba) még percekre van attól, hogy elérkezzen a pultomig. Legalább ötven előadó életművét kell még végigmolesztálnia. Szóval amikor fiatalabb voltam, mindig aszerint jelöltem vissza valakit Facebookon, hogy megnéztem, hány közös ismerősünk van. Ha sok volt, akkor biztos csak hülye vagyok és nem emlékszem Bucky Donovanre. Bár egy ilyen nevet elég nehezen felejtenék el, de az az ötvenhat közös ismerős magáért beszél, és lehetetlen, hogy ötvenhat ember visszajelölje Bucky Donovant, csak úgy. Ha valakivel egyetlen közös ismerősöm volt, vagy három - még az is elég kevés volt, de nem tudnám megmondani, hol volt a határ -, akkor biztosan nem jelöltem vissza. Máskor meg meglepődtem, amikor valakire rákerestem, mondjuk akit internetről ismertem, és kiderült, hogy van egy közös ismerősünk. Aztán olvastam is egyszer erről, már nem emlékszem melyik oldalon, és biztos hogy nem emlékszem a pontos adatokra sem, mert valószínűleg csak unatkoztam a vécén. De lényeg a lényeg, hogy valami olyasmiről volt szó, hogy az ember alig két-három közös ismerősnyire van mondjuk Trumptól. Vagy Trump mondjuk tőlem. Szóval hogy annak az embernek, akit nem jelöltem vissza, mert csak egy közös ismerősünk van, biztos van egy közös ismerőse, akinek van egy közös ismerőse Trumpal. Ily módon lényegében mindenki ismer mindenkit. Közvetetten. Ismerem ezt a srácot. Úgy bámultam rá, mintha zavarna, hogy végigtapicskolja az árut, pedig csak azon tűnődtem, hogy ki lehet a közös ismerősünk. Talán Trump. - Szia Stephen! Franny - bólintottam a pult mögül és feltápászkodtam a székemről, amibe már belezsibbadt a hátsó felem. Most kezdődött a verseny: melyikünk jön rá előbb, hogy ki a másik. Azt legalább már tudtam, hogy nem ő Bucky Donovan. Elmosolyodtam. - Kár, mert szép a lábam és jól köpök kávéba. - Mindent a vevőkért. A hónap dolgozója címre pályázom, és szerintem esélyes vagyok rá, mert kábé csak én dolgozom itt. A legsegítőkészebb, hónap-dolgozója címre jelölt eladó ábrázatomat öltöttem magamra, és egyébként hálás voltam neki, hogy bejött. Már egy ideje nem volt forgalom és kezdtem elfelejteni beszélni. - Mhmmm... - bólintottam és csípőre tett kézzel kislattyogtam a pult mögül. - Hm. Hát ez tényleg elég tág fogalom, mert kábé naponta piacra dobnak valami új slágert... De találunk valamit. - Leginkább magamnak beszéltem, a levegőbe. Ránéztem, meg a Britney lemezre, amit a kezében lobogtatott. - Azt tedd le. - Semmi bajom nem volt Britneyvel - mert ugye őt is ismertem, mint Trumpot meg Stephent - de valami azt súgta, hogy nem rá van most szükségünk. Némi gondolkozást követően arrébb sétáltam, hogy a cédék között kutakodjak. - Bevallom, a tánchoz nagyjából annyira konyítok, mint a kvantumfizikához: láttam a Dirty Dancinget meg a Mindenség elméletét. Szóval én vagy lötyögök vagy addig rázom a fejem, amíg hányok. Lényegtelen információ - magyaráztam miközben ujjaimat végighúztam a cédétokok gerincén, néha megálltam, és kikaptam egyet a sorból. - A rock kicsit nehéz, vagy csak én nem jöttem még rá, hogy hogy lehet rá táncolni, de ezeknek szerintem olyan a ritmusa, hogy így zsigerből mozogni akarsz rá. AC/DC Back in Black lemez, erről mondjuk talán csak a You Shook Me All Night Long, de az tényleg - mutattam fel az egyik lemezt. - Aztán ez itt Billy Idol Mony Mony. Meg ezen - gyorsan elolvastam a feltartott lemez hátulját -, igen, ezen a kiadáson rajta van a Baby Talk is meg a Dancing With Myself, ami tök jó, ha magaddal akarsz táncolni. - De rossz vicc. Átlépkedtem a disco lemezekhez. - A disco persze könnyebb. Szerintem szinte bármit leemelnél innen, és tudnál rá táncolni. Még én is tudok. Cheryl Lynn Got To Be Real a guilty pleasureöm, ha fülessel hallgatod miközben az utcán sétálsz, az életed egy romkom. Az se zavar, ha a nyakadba köhögnek a metrón. - Vettem a kezembe még egy cédét. - Ezeket meg is hallgathatjuk ott, a lejátszón, de... Szóval túl sok ötletem van még ezen kívül. Az a kérdés, hogy mit szeretnél táncolni, milyen stílusban? Mert van néhány frissebb-maibb zenénk is, nem tudom miket szeretsz hallgatni, vagy hogy te egy tízes skálán mennyire érzed azt, hogy rossz korba születtél.
Kezdőlap
