Nagyon könnyen tudok beszélgetésbe elegyedni bárkivel. Sokat beszélek, olykor már pofán csapnám magamat egy lapáttal, hogy álljak már le, de képes vagyok lyukat beszélni az emberek hasába. Azért igyekszem visszafogni magamat, ha úgy hozza a helyzet, de emiatt sokan idegesítőnek tartanak, de hát lelkük rajta.  Ezt a tényt már kénytelen voltam elfogadni, de a munkám ezzel jár. Nyomulok ha kell, pofázok, kérdezek, kurvára idegesítő tudok lenni. Pedig nem vagyok egy szőke picsa, egyrészt barna vagyok, meg az eszem is a helyén van, csak ez nem mindig tűnik így. Tudok szőkén viselkedni, néha egyébként egész hasznos skill a mindennapokban. De sokan kedvelnek is, mert a sok szöveggel könnyedén építem a kapcsolatokat és kötöm össze az embereket.
A munkám megköveteli tőlem a tökéletességet, olyan szinten maximalista vagyok, hogy néha már nekem is fájdalmas. Nemcsak a munkámban vagyok az, hanem minden téren, és ez nem mindig jó. De legalább mindig jól nézek, ki, soha nem megyek gyűrött nadrágban az utcára, meg figyelek arra is, nehogy elkenődjön a sminkem.
Néha túlzottan is nagy kockázatot vállalok a sztori érdekében, ezt a tulajdonságomat jó lenne már elhagyni, de egyszerűen nem megy. Én vagyok az, akit kutyák szoktak megkergetni a lezárt udvarokban, és magassarkúban próbálok olyankor kimászni a kerítésen. Na jó, azért ez nem mindennapos dolog, de előfordult már… egyszer… párszor *facepalm*. Ilyenkor szokott a pofámba csapódni a vállamig érő hosszú fülbevalóm is, amikor hátra-hátranézek, hogy ki kerget. Már annyiszor megfogadtam, hogy nem fogok ilyeneket hordani, de valahogy mindig elfelejtkezem erről.
A kíváncsiságom fogja egyszer a vesztemet okozni, ebben biztos vagyok. Te bemennél egy sötét sikátorba alkonyattájt, ahol csövesek vigyorognak egymásra, mikor megpillantanak téged? Nem, ugye? Én igen. Egyszer tuti, hogy leszúrnak majd egy ilyen helyen, de nem bírok magammal és eltökélten megyek a célom felé.
Hiába a sok szuper fent felsorolt tulajdonság, legbelül viszont eléggé magányos vagyok. Ezek a kapcsolatok, amiket kiépítettem már az életem során, mind csak felszínes, semmitmondó, sokszor csak érdekkapcsolat, hogy elérjem a célom, hogy meglegyen a sztori. De olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam és olyan kibaszottul sivár a kis lelkem legbelül, mint egy kietlen pusztaság. Azzal álltatom magam, hogy úgysem lenne időm semmire meg senkire. Van egy Luna névre hallgató, fekete szőrű, sárga szemű macskám. Ő az egyetlen társaságom igazából, esténként vele szoktunk Netflixet nézni meg borozgatni.

Ezek a dolgok nem kifejzetten jellemvonások, de...
imádom: a frissen nyírt fű illatát, kókuszt, tavaszt, esős időt, a double-decker emeletén az első ülésen utazni, tulipánt, a teát tejjel, a Cadbury csokikat, a Sherlock-Agatha Christie történeteket, Harry Pottert, a ropogós almát, a chocolate chip cookie-t, a macskámat, az Imagine Dragonst, a My Chemical Romance-t, a Nagy pénzrablást, a Stranger Thingst, az őszinteséget.

utálom: a nyarat, meleget, a rapet, komolyzenét, citromot, a krémes süteményeket, sok amcsi junk foodot, hogy csak akkor tudok itt rendes teát inni, ha magamnak csinálom meg, animéket, egereket, ha szám nélkül hívnak, ha direkt úgy megy az autó, hogy felcsapja rám a pocsolyát, míg a járdán állok, vanília illatot, hajlakkot a hajamon, hogy nem bírok kontaktlencsét használni, mert félek, hogy a szemembe nyúlok, a visító gyerekeket, ha elsőre ítél valaki és meg sem várja, hogy megismerjen, helyesírási hibákat.

Újságíró vagyok. Mióta az eszemet tudom, író akartam lenni. Azzal indult a pályafutásom, hogy a suliújságokba írtam cikkeket meg ilyen béna dolgok, de hát ugye azt bárki meg tudja csinálni. Aztán végül a gimiben eléggé rágyúrtam a témára, és mondhatni az angollal foglalkoztam 24/7, még akkor is, ha amúgy a klasszikus irodalomtól kiver a víz… oké, oké, Shakespeare most biztosan forog a sírjában, de mit csináljak, ha ez az igazság? Az íráshoz viszont mindent szart el kellett volna olvasnom, hogy meglegyen a felvételi az egyetemre, így hát próbáltam a legjobbat kihozni az egészből.
Amúgy, nyilván felvettek, nyilván. Nem a nevem meg apám pénze miatt. Volt elbeszélgetés a dékánnal, hogy mik a céljaim az Oxfordon, meg ilyenek. Én csak magamat adtam, meg apám a pénzét persze, de szinte biztos vagyok benne, hogy anélkül is ment volna a dolog. Szóval, az Oxfordra jártam újságírást tanulni. Kurva kemény volt amúgy, annyi szart meg kellett tanulni, amiről már akkor tudtam, hogy az életben nem fogom használni, de oké-oké, a cél érdekében szenvedtem, puskázni nem puskáztam csak néha, de lényeg a lényeg, hogy azért csak összehoztam a diplomát.

Naiv voltam már akkor is, meg még most is az vagyok persze. Nyilván azt vártam, hogy majd két kézzel kapnak utánam a nagy újságok, mint a The Times vagy a The Telegraph… akkor jött a kurva nagy pofára esés, mert a francnak se kellett a summa cum laude diplomás kiscsaj. Nagy arcom van meg a pofám is eléggé nagy, de ezek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bezsákoljak egy ilyen állást.  Apámék persze már minden követ meg akartak mozgatni, hiszen pénzes család vagyunk, nem vitás, de azért huszonsok évesen már nem akarom, hogy az apám tapossa ki nekem az utat a lóvéjával, ügyes kislány vagyok, meg tudom én oldani magamnak ezeket a dolgokat – gondoltam én a kis naiv. Végül több hónapnyi otthoni szenvedés meg ingyenmunka után ott volt az áttörés: behívtak a The Sunhoz gyakornoki állásra. Persze ez is full ingyen munka volt, de már leszartam az egészet, elegem volt az otthoni szenvedésből, menni akartam és csinálni. Először persze kávét főztem és mindehhez jó pofát is vágtam, de egy pár hónap után már a tököm kivolt az egésszel, nyilván a fejemre is volt írva, hogy mekkora életkedvvel jártam dolgozni. Hát na… ki akar egész nap a Starbucksba rohangálni a vezetőknek kávéért, meg mikor miért, holott vár rám a NAGYBETŰS VILÁG, hogy írjak róla, erre meg ilyen majommunkát végeztetnek velem, hol az igazság?

Egyik nap Johanna, a főnököm felajánlotta, hogy elkísérhetem terepre, de szigorúan a lelkemre kötötte, hogy tartsam a számat, mert ha belepofázok, akkor akár még bukhatjuk is a sztorit. Előtte behívott az irodájába, elmagyarázta röviden, hogy miket kell majd kérdezni meg kiktől, mi lesz a téma meg ilyesmik. Kicsit úgy éreztem, mintha tényleg egy majomnak tartana, nyilván interjúztam már, de oké-oké, befogtam a pofámat és okosan bólogattam, kedvesen mosolyogva, hogy igen, igen, hogyne.
Egy gyilkossági helyszínre mentünk ki. A Tower Bridge lábánál találtak egy női holttestet és ezt a témát kellett felgöngyölíteni, majd az olvasók elé tárni a sztorit. Nagyon kemény téma volt, de annyira hihetetlenül élveztem a terepmunkát, hogy ott jöttem rá: én ezzel akarok foglalkozni. Akar a franc kis színeseket írni minden szerdán, nekem a nagy sztori kell. Nem érdekelt, ha csak havi egyszer jelenik meg a nevem, viszont ezeket a cikkeket nem a nagymamák olvassák, hanem tényleg az értelmes emberek.
Johannával együtt dolgoztam az egész projekten, végül nem egy nagy cikket hoztunk le, hanem háromfelé szedtük és az egyik részt rám bízta. Nagyon szigorúan átnézett mindent, lektorálta, hozzáadott pár gondolatot, de amúgy egy kibaszott jó cikket hoztam össze, magam is meglepődtem azon, hogy mennyire jó vagyok. Persze úgy hozták le a cikket, hogy a Johanna neve is ott volt, az enyém mellett, de mit érdekelt az engem, ott volt a nevem végre a The Sun hasábjain. Johanna elégedett volt a munkámmal, így a későbbiekben is vele tarthattam, persze még továbbra sem kaptam egy átkozott pennyt sem azért, hogy ott robotoltam, de kit érdekelt, legalább már nem kávét főztem, hanem kint voltam terepen. Néhány hónapig szívatták az agyamat ezzel, utána kaptam egy tessék-lássék béna gyakornoki pozit semmitmondó fizetéssel, de a francot sem érdekelt, hogy mennyit adnak, csak tényleg, már legyen egy The Sun-os badgem, amin az én nevem díszeleg, nem pedig az, hogy „vendég”. Összehoztam.

Túl szép, hogy igaz legyen, így hát csak néhány hónapig élvezhettem ezt az egészet. Vagyis hát, végül is jobb dolog következett.
Johanna bekéretett az irodájába az egyik kedd reggelen. Egy piros, élére vasalt nadrág volt rajtam meg egy fehér blúz, fekete tűsarkú. Szerettem jól kinézni, meg iszonyatosan élveztem a dolgozó lány feelinget is, így minden nap csiniben nyomtam. Beléptem az irodájába és megkért, hogy zárjam be magam mögött az ajtót. Nem mentem túl közel, nem ültem le, vártam.
- Freya, lenne itt valami… - kezdi Johanna. Faszom, most fog kirúgni. Mit cseszhettem el vajon? Annyira maximalista vagyok, hogy az már nekem is fáj, tuti, hogy mindent úgy csináltam, ahogyan kellett. Az aggodalom ráncai jelentek meg hirtelen a homlokomon, bár igyekeztem leküzdeni a félelmemet. Most nem volt kedvem csevegni vele, vártam kussban, hogy mikor mondja ki, hogy köszi, ennyi volt.
Nyeltem egy nagyot, hang amúgy sem jött volna ki a számon, csak annyi, hogy – Ühüm.
- Tehát, az van… – kezd bele Johanna a mondandójába -, hogy lenne itt egy pozi, de nem a klasszikus fajta. – A homlokomig szaladt a szemöldököm meg a szám is tátva maradt egy kicsit szerintem.  
- Hűha – itt már egy kicsit megenyhülve léptem közelebb hozzá.
- Felvennénk állományba, de kellene egy ember… New Yorkba.
- Vállalom!

Egy évig dolgoztam így, de végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok valamit New Yorkban. Megpályáztam egy állást a The New Yorkernél - a The Sun ajánlólevél eléggé jól jött -, és most ott dolgozom. Hasonló tényfeltáró projektjeim vannak, mint Johannával is voltak, de olykor bevállalok kevésbé komplex cikkeket is. Azért is szeretem ezt a fajta munkát, mert rengeteg embert ismerek meg így, habár túl sokra nem mentem még ezzel itt, de idővel biztosan jól jön majd, a kapcsolati tőke nagy érték.
Mivel a magánéletem romokban hever, így nagyjából a munkám teszi ki a napom huszonnégy óráját. Ezen jó lenne változtatni, mert ezt nem lehet így csinálni örökké, tudom jól. Mióta New Yorkban lakom, nem is volt senkim. De végül is ott van a macskám, egész jó társaság. Vajon macskás öregasszony leszek majd hetvenéves koromra?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy fiatal, karakán, talpraesett csajnak hol máshol lenne a helye, mint New York-ban?  
Minden adottságod meg van hozzá, hogy tökéletes karriert futhass be, bármennyire is legyenek ezek a jellemvonások esetleg bosszantóak mások szemében. A célért mindent meg kell tenni és erre te vagy az élő bizonyíték. Fontos lenne ugyan, hogy ne csak a munkádra koncentrálj, hiszen a magánélet nem kerülhet ennyire a fontossági lista aljára, de ki vagyok én, hogy beszóljak? Addig kell űzni végül is az ipart, amíg az ember még bírja a tempót.
Nem lősz a kisvadra, és így ugyan nehezen (ezzel valószínűleg tartoztál az ördögnek amiért apukád átsegített az iskolán), de sikerült elérned az álommelót, ahol már tényleg azt csinálhatod, amire tényleg vágytál.  
Remélem most hogy a felfelé való törtetést kipipáltad megtalálod az egyensúlyt majd az életedben, ha pedig esetleg nem... egy macska tényleg mindig lelkesen természetesen nem a kajáért hazavár.
Nem is tartalak fel tovább! Sok sikert a melóhoz, élethez, mindenhez!  

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!