Már sokadjára kellett rájönnöm, hogy a lovak cseppet sem hasonlítottak a macskákra. Az apróságok már akkor előjöttek a rejtekükből, ha megcsörrent valami a konyhában, és erre bizonyítékom is volt: rengeteg videóval támasztották alá a Youtube-on. Ezzel ellentétben az előttem lévő ló még csak a füle botját sem mozdította arra, hogy már öt perce lóbáltam az orra előtt a narancssárga nasiját.
- Mérges leszek rád, Cash! - fenyegettem meg az állatot, ő meg inkább azt választotta, hogy prüszkölt egyet, de a palánk és az állat közé szorultam. Már tíz perce. A répát is csak azért értem el, mert a box ajtajának peremére pakoltam még korábban, vész esetén. Úgy gondolom, hogy ez pont az a helyzet volt, mert a négyszáz kilós állat tompora éppen a mellkasomnak szorulva várta a csodát. - Ne akard, hogy megcsapkodjalak, kérlek! - könyörgőre váltott a hangom, a testsúlyomat pedig egyik lábamról a másikra helyeztem, de annyira még nem voltam reményvesztett, hogy segítségért kiáltsak, vagy a lovat végigtaperolva a telefonomat halásszam elő a zsebemből és azon keresztül kérjek telefonos segítséget. Vagy felezzek?
- Cash! - valamennyire határozottabban csengett a hangom, ahogy ismét rászóltam. Ezzel az éllel senkivel sem beszéltem szinte, a hozzám járó beteg gyerekekkel pedig főleg nem. Több, mint hat órája már hazament Hannah, a gondolataim mégis körülötte forogtak, próbáltam napirendre térni újra és újra afelett, hogy mennyi szörnyűséggel kellett szembenéznie a kislánynak azok után, hogy félárva maradt. S habár az apja még élt, ő volt az, aki szerelemféltésből elkövette a gyilkosságot, úgy, hogy ez a csöppség végig kellett, hogy nézze az egész folyamatot. Nem amiatt, mert a vér szerinti apja ennyire kíméletlen volt, egyszerűen csak akkora szegénységben éltek, hogy nem volt pénze a családnak egy kétszobás lakásra, hogy a gyereket külön szobában helyezzék el. Az egy légterű, alig huszonöt négyzetméteres lakás adott otthont nekik, és a gyilkos késeknek. Nem bírtam megnézni a helyszínen készült fényképeket, holott Hannah nagymamája magával hozta, mintegy bizonyíték. Hogy mégis hogy jutott hozzá azokhoz, a mai napig rejtély volt számomra. A sok hónapja tartó foglalkozások következtében a kislány aktája egyre vaskosabb lett. Lepötyögtem a reakcióit, a viselkedésében bekövetkező változásokat, a beszélgetéseink során történő apró jeleket arra, hogy nyitni próbálna a világra, de tudtam, rengeteg munka volt még vele. És az sem érdekelt, ha egy kicsit haza is vittem a munkám. Nem, nem tört rám a spontán sírás otthon, de előfordult már, hogy a kötelező vacsorámat rossz kedvvel, keserű szájízzel fogyasztottam el.
A ló úgy döntött, hogy nagyszerű ötlet lenne az arcomba csapnia azt a rengeteg, sűrű és borzasztóan hosszú farkát, és mielőtt még felkészülhettem volna a becsapódásra, már ott is volt, levakarhatatlanul beterítve engem. Még hogy répa, a nagy fenéket!
- Te nem vagy normális! Menstruálsz, vagy mi történik veled? - Mérges indulattal söpörtem le magamról a ló farok szőrét, és ahelyett, hogy ténylegesen is bántottam volna - amit soha nem tennék, egyetlen állattal sem - óvatosan, de határozott mozdulattal simultak rá a tenyereim a felcombjára, hogy eltoljam magamtól a faránál fogva, legalább annyira csak, hogy végre ki tudjak csusszanni mellőle. Az elején jó ötletnek tűnt, hogy egy kicsit vele is foglalkozzak, holott Lyla megjósolta, hogy nehéz dolgom lesz vele és inkább még csak be se menjek hozzá. Talán hallgatnom kellene rá, de otthon apámmal is mindig összezörrentem amiatt, hogy mindegyik lóval jóban akartam lenni. Hiába tudott volna összeroppantani egy pillanat alatt a nálam legalább hatszor akkora, tenyésztésre szánt csődör.
- Tudod mit? Elviszem az összes répádat! - kaptam fel az apró vödröt a ló mellől, bele is vágtam azt a zöldséget, amivel eddig meg akartam őt szelídíteni, és már fordultam is ki mellőle, hogy magára hagyjam a gyónási szándékával. Már ha valaha is megbánta a tettét, amiben azért erősen kételkedtem. Ahogy a reteszt becsúsztattam a helyére, Cash busa feje jelent meg előttem, mélabús, könyörgő pillantással. Hogy lehetnek ennyire hosszú pillái? - Na jó, de csak egyet kapsz - könyörültem meg rajta, és a leghatalmasabb, legsárgább répát kiválasztva emeltem meg felé, amire láss csodát, egyből rárepült, akarva akaratlanul is mosolygásra késztetve engem ezzel. A répával a szájában lendült a feje jobb oldalra, ahogy az újabb, nem tőlem származó hangok forrását igyekezte bemérni, és ahogy a padló megnyikordult, úgy fordítottam én is a tekintetemet az érkező felé, kitartott mosollyal, ami még Cashnek volt köszönhető. Mondjuk, hogy elég beszédes neve volt a lónak.
- Helló Mr. Cowen - akadtam el a hellózás után egyetlen másodpercig csak - Eltévedt esetleg? - futott végig a pillantásom a férfin, utoljára megpillantva a cipőjét. Nagyon mérges lesz, ha azzal belegyalogol esetleg valamelyik kupac  lócitromba! Csak remélni tudtam, hogy ez eddig nem történt meg. - Vagy áthelyezték esetleg a lovait ide, ebbe az istállóba? - pillantottam el a répás vödörrel a kezemben a boxokban ácsingózó lovak felé. Nos, nagyon elvarázsolódhattam, ha esetleg így történt.

Ki tudja hány hete már, hogy nem jártam kint a lovaknál, és ez elborzasztott. A munkám mellett nagy hangsúlyt fektettem a befektetéseimre is, mint Szilaj, és Hópehely, na meg a napokban szárnyra kapott friss hír, hogy Lisbon-nak, a többszörös díjnyertes kancának csikója született. Még csak képeket láttam róla, de máris ajánlatot küldtem a tulajdonosának. Semmi cicoma, nekem kell az a ló, és nem vagyok hajlandó lemondani róla, ha kell, akkor még a kigondolt ár fölé is megyek, csak a magaménak tudhassam. A holnapi napra már sikerült is beütemeznem egy találkozót Mr. Chang-al, aki elsőként velem fog beszélgetni…a hírem megelőzött, és ennek most roppantul örültem, mert nem akartam egyéb eszközökhöz nyúlni, hogy megszerezzem magamnak a kis mént. Nem állítom, hogy mindenben ennyire makacs lennék, de a lovak túlságosan is közel álltak a szívemhez, ahogyan a derbik világa is. A szerencsejáték függőségem itt élte a fénykorát, nem mondtam volna le egyetlen versenyt sem, ha ezzel pénz állhatott a házhoz. Sawyer nem szerette, ha a kis „kedvenceimről” beszéltem, de megértette, hogy a fontossági listámon előkelő helyet birtokolnak. A lovardával már felvettem a kapcsolatot, hogy még egy boxot fent tartsak az új jövevénynek, de személyesen is egyeztetnem kellett az itteni dolgozókkal. A főnök sajnos ilyentájt már nincs bent, de megnyugtattam, hogy nekem bárki jó lesz, aki egy kicsit is ért az állatokhoz, és nem riad vissza attól sem, ha alkudoznia kell velem. Az irodából egyből idejöttem, hogy ne késlekedjek, de már így is későre járt ahhoz képest, hogy hétköznap volt. A főépülettől nem messze álltam meg a Teslámmal, de még ki sem szálltam legalább hárman jöttek elém.
- Mr. Cowen…annyira örülünk, hogy itt van, el sem tudom mondani. – mielőtt az udvarlás újabb fokát lépnénk meg, intek a férfinak, hogy állítsa le az ömlengést, mert nincs időm arra, hogy ehhez hasonló kliséket hallgassak végig. Az idő pénz, és nekem nincs annyim, hogy eltérjek a tárgytól.
– Mr. Howard, ha lehetséges, akkor kíméljen meg ettől, és szóljon annak a személynek, akit kijelöltek a fogadásomra. – még be sem csukom az ajtót, de már érzékelem, hogy hiba csúszott a gépezetbe, és valamit nagyon elronthattak, ha ennyire megy a seggnyalás.
– Sajnálom Mr. Cowen, de az asszisztensünk még új, és rossz időpontot egyeztetett magával telefonon. A mai napon nincs itt a trénerünk, és a helyettesem sem, de ha szeretné, akkor én… - legszívesebben belenyomnám az öklömet a homlokába, de csak veszek egy mély levegőt, és a mosolyt mellőzve felelek, kihúzott háttal.
– Nos, az engem nem érdekel, hogy miben hibáztak. Sajnos nincs időm a héten, hogy még egyszer kijöjjek, így bárki megteszi, aki kicsit is ért a lovakhoz, és nem nyal nekem úgy, mint maga. Ez elég világos? – rezzenéstelen arccal fürkészem a nyikhaj pasast, aki még megmozdulni sem mer a társaságomban.
– Hát..az állatorvos még bent van, és egy…uh, Cora. Ő biztosan tudna magának segíteni. – a név hallatán elmosolyodom, mert többször volt már szerencsém a kisasszonyhoz, aki nem mellesleg valóban okos, és ért is a szakmájához.
– Rendben, akkor hívja ide. – jelentem ki ellenkezést nem tűrően, de megint barázdák jelennek meg a homlokán a pasasnak, amitől kezd elfogyni a türelmem.
– Most éppen mi a baj, esetleg Ms. Fraser mosdóba ment, vagy elhagyta a lovardát? – kérdezek rá nyíltan, és elérem, hogy a nyakáig vörösödjön el.
– Nem…éppen a lovaknál van kint, de azt hiszem, hogy oda adnék magának egy másik cipőt… - értem, hogy a mi dörgés. Drága ruhákban járok, de azért annyira nem vagyok félnótás, hogy ne tudjam, hogy mivel jár az, ha ki kell mennem a terepre.
– Ne aggódjon nem fog leszakadni rólam a cipő, szóval mutassa az utat a kisasszonyhoz. – fejezem ki még egyszer a kérésemet, mert ennél egyértelműbben már nem megy, hacsak nem szótagolom el, hogy mit várok el a borsó mérettel rendelkező agykapacitásától. A szavak célba érnek, mert elindulunk az istállók felé, bennem meg nő a kíváncsiság, hogy miképpen fog zajlani ez a találkozás. Más körülmények között előzékeny vagyok, és még szóba is elegyedek az említett hölgyeménnyel. Több ízben futottunk már össze, de sosem töltöttem vele huzamosabb időt együtt. A lovakkal általában akkor jöttem ki, ha már lecsengett a fogadási idő, ennek is megfizettem az árát, és általában egyedül láttam el őket, ha annyi időm volt, hogy ne siessek valahová. A tekintetem az említett helyiséget pásztázza, az aktatáskára jobban ráfonódnak az ujjaim, mire elérünk a bejárathoz, és a férfi megtorpan.
– Nekem sajnos vissza kell mennem, de itt találja. Remélem, sikerrel jár. – meghajol előttem, és már el is tűnik, mint a kámfor. Komolyan pukedlizett?! Megrázom a fejemet, és besétálok a boxokhoz. Azonnal megcsap az a különös ló illat, és nyugalom száll meg, mintha hazaérkeznék. A tenyerem izzad, amíg oda nem érek, pontosabban megyek a hangok után. A tekintetem végül rálel a kecses alakra, és furcsa nyerítésre is. Mi a fene? Nem vesz észre egy darabig, így van időm megnézni hátulról is. A két kezemmel fogom össze a pántját a táskának, és köszörülöm meg a torkomat, mely eredményt hoz.
– Jó napot Ms. Fraser. – megmosolyogtat, hogy zavarba jön, és arra utal, hogy eltévedtem.
– Nem éppen. – döntöm oldalra az üstökömet, és őt fürkészem, már zavarba ejtően.
– A lovaim a helyükön vannak. Más miatt érkeztem. Lenne egy kis ideje…öhm beszélgetni? – fél vigyorra húzódnak az ajkaim, és most már egyáltalán nem akarom siettetni a percek múlását.

Barbár és igazságtalan kérdés az egy anyától a gyermekeiről érdeklődve, hogy ugyan melyikük a kedvence. Az anyai szeretet nem mérhető semmihez sem: gyengéd és törődő, védelmező és elrettentő is egyben. Azt hiszem, hogy ugyanolyan gondoskodással hajlottam a lovak felé, mint ahogy anyánk nevelt fel minket az öcsémmel. Bár vele sokkalta nehezebb dolga volt, mint velem, de az élettől nem kérhettünk egy második esélyt, hogy hadd változtathassuk meg kedvünkre, soha, semmiért nem cserélném el azon pillanatokat, amiket Calummal éltem meg. Nevettem vele és nem rajta. Vigyáztam a tétova lépéseit, amikor már elkerülhetetlennek tűnt a tolókocsi beszerzése, de makacs volt és minden erejével azon volt akkoriban még, hogy ne legyen nyomorék, hogy minél tovább ki tudja húzni az elkerülhetetlent.
Ha soha nem is mondtam ki, otthon is volt kedvencem apám lovai közül, és itt a Kensingtonban ezt a szerepet Inca töltötte be. Kimagasló strapabírású, jókedélyű ló volt, aki a nyugodt természetével rögtön megnyerte magának az embereket: legyen szó aprónépről, vagy épp a felnőttekről. Kedves, érdeklődő megfigyelő volt, és mindig ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se mozduljon úgy, hogy azzal bárkit is megijesszen. Ha nem is én foglalkoztam általában a középmagas állattal, mindig volt időm arra, hogy csak úgy nézzem őt, ahogy foglalkoztak vele, ahogy lecsutakolták őt.
Most mégsem ő volt a soros, mert számomra a lovak olyanok voltak, mintha a kis ovisaim lennének, akiket mind-mind meg kellett ismernem, tudnom róluk, hogy viszonyultak hozzám, vagy épp egymáshoz. Félreértés ne essék, volt olyan ló, akit nem engedtem volna egy másik mellé, mert ahogy az embereknél, úgy náluk is kijöttek a különbözőségek, amiket nem akartam nem meglátni. Nem volt szüksége a lovardának arra, hogy kialakuljon bármiféle dominancia harc a lovaik közt. Cash olyan csődör volt, aki mellé a beteg gyerekeket nem pakoltam volna, mert túlságosan is hirtelen volt, önfejű és makacs, akit nem lehetett arra rábírni, hogy csináljon nekem meg valamit, amihez neki aztán végképp nem volt kedve. Még a répára se cuppant rá, pedig esküszöm, hogy mindent megpróbáltam, mielőtt elegem lett volna abból, hogy az ő akaratának hajolok meg.
A szabadulásom utáni döntésem, és a büntetés elmaradt volna alapesetben, ha betartom a szabályokat és határozott maradok. De csak nézzen rám egy ló azokkal a kiskutya szemeivel, és máris megvett kilóra. A répa roppant az állat fogai alatt, lustán mérve fel a terepet, pontosabban a férfit, aki megzavarta a kettősünket.
Nem voltam felkészülve arra, hogy egy kvázi idegent lássak meg a bénaságom kellős közepén, amit tükrözött a pillanatnyi zavarom is a nevét illetően. Tudtam, hogy hívják, mert a lótulajdonosokat ismertem - úgy-ahogy. Csak meglepett az, hogy ilyenkor és legfőképpen itt találom őt, aktatáskával a kezében, amit csak második pillantásra vettem észre. Szakmai ártalom, hogy első blikkre a cipője szúrt szemet. Az pedig, hogy már-már túlzóan vizslatott, mintha azt várná, hogy mikor ejtem el a vödröt a kezemből, zavart pillanatokat hozott magával. Már megint.
- Ó, értem - mit? Hogy nem tévedt el? Hát hurrá, ez.. valóban dicséretes. Megköszörültem a torkomat, és egy gyors orrvakargatás után magára hagytam Casht, hogy a következő boxig lépjek, és ahelyett, hogy bekopogtattam volna a lónak, hogy házhoz jött a nassolni valója, Mr. Cowen hangja állított meg a mozdulatban. Az, hogy beszélgetni óhajtott velem. A félvigyorra húzott ajka nem ejtett át, mindenesetre jól állt neki, azt el kell ismernem.
- Történt esetleg valami Szilajékkal? Már nem kívánja a szolgáltatásainkat.. - öhm... hogy is fogalmazzam meg?! - igénybe venni? - vontam fel kíváncsian a finoman ívelt szemöldököm,miközben magamhoz öleltem a kis vödröt Vihar ajtaja előtt, amire csak rásimítottam a tenyerem. - Menjünk esetleg az irodámba? - fogalmam sem volt, hogy mennyire hivatalos ügyben szeretett volna velem beszélgetni, de az biztos, hogy az ilyen felvezetők mindig gyomorgörcsöt vontak magukkal.
Hogy valamennyire eltereljem a figyelmem, na meg a pillantásomat is elvonjam végre a férfiről, inkább Vihar ajtaján koppantak az ujjaim, és ahogy megjelent a pej feje, rámosolyogva nyújtottam neki is egy répát, és mint a túlélésre hajtó piranha, úgy csapott le a növényre a kezemből, szinte leharapva az ujjaimat is, mire felnevettem halkan, ám egy lépést el is hátráltam tőle.
- Éhenkórász - nem túl hangosan, de hallhatóan jellemeztem a lovat, újfent elnézve a férfi felé, mert nem akartam megváratni, de szerettem volna kiosztani a növényeket az istállóban lévő lovaknak is még mielőtt elmentem volna a lovarda területéről.

A lótartás nem félvállról vehető foglalkozás, vagy hobbi, mert aki úgy tekint a lovakra, mint egyszerű házi kedvencekre, az inkább ne is tartson ilyen állatot, mert nem tudja mi a felelősségtudat, és mi fán terem anyagilag egy ekkora patásnak a fenntartása. Alapjáraton ezernyi érvet hoznék fel arra, hogy szigorítsák a törvényeket, ha valaki mégis erre adja a fejét. Egy ló akkor is pénzbe kerül, ha csak legel, és nem csinál semmit. Az eszmei értéken túl bizony igencsak hasznos jószág, én pedig megfelelő alázattal rendelkezem, hogy a magaménak tudjak kettőt is belőle. A harmadik üzleti részét még le kell zsíroznom, de belül érzem, hogy meglesz. Nem véletlen, hogy az első utam idevezetett, és az sem különösebben érdekel, ha be kell piszkítanom a több ezer dollárt érő olasz cipőmet. A fogadóbizottság értelmi fogyatékosokból, meg hajlongós utcai mutatványosokból áll. Egyik sem köti le a figyelmemet, és roppantul bosszant, hogy a pénzt rabolják ki a zsebemből azáltal, hogy egy normális időpont egyeztetés sem megy. Eddig nem gondoltam rá, hogy lovardát váltsak, de ha ez így folytatódik, akkor erősen el fogok gondolkodni rajta, mert nem játék, ha a drága szerzeményeimről van szó, hogy miképpen bánnak is velük, és mit adnak cserébe. Mélyen le vagyok sújtva, már ott tartok, hogy visszafordulok, de ha megteszem, akkor több lehetőségem nem lesz, hogy a héten eljöjjek. A keddi rutinokat nem fogom megszakítani, az öcsémmel mindenáron elmegyünk az apánkhoz, aztán ott van még Lorie is a kórházban, meg a Washington-ból érkező ügyfelek, meg ha jól emlékszem, akkor a tulajdonos családja is tiszteletét fogja tenni Írországból a hétvége felé. Nem kell mondanom se, hogy egyetlen szabad percem sem lesz, nem tetszik, hogy még mindig nem sikerült előállniuk egy épkézláb megoldással. Türelmetlenül várom, hogy történjen már valami, amikor egy kosza félmondatból összeáll mégis a folytatás. Ms. Fraser egy üde, ugyan még fiatal a szakmájában, de elismert terapeuta. Néha már előfordult, hogy akkor jöttem, még amikor voltak órái, és meg kell hagyni, de nagyon ért a lovakhoz, és a gyerekekhez is. Egyetlen alkalommal történt egy olyan eset, ami máig frissen él az emlékezetemben. Egy kislány félt ráülni a lóra, az állat is megérezhette, hogy idegenkedik tőle a kis teremtmény, Ms. Fraser mégis olyan nyugalommal, és szeretettel fordult mindkettőjükhöz, hogy végül elérte a célját. Egy bimbózó barátság bontakozott ki a szemem láttára. Sokra becsültem, ha valaki szívvel és lélekkel csinálta a hivatását, éppen ezért nem is ellenkeztem amiatt, hogy ő legyen a mai útmutatóm. Mr. Howard majd bepisil a gatyájába, miközben előttem trappol. A tartása hanyag, és mindenről árulkodik, csak magabiztosságról nem. Hogyan képes egy ilyen ember lovak közelében dolgozni? Ha én most egy mén lennék, akkor tuti ezer kilométerről kiszagolnám, hogy fél, és ez nem tenné szimpatikussá, sőt belé is rúgnék egyet, hogy a Holdig repüljön. Magamban elmosolyodom a frappáns kis hasonlaton, amikor szembekerül velem, és annyit ad csak a tudtomra, hogy a hölgyet bent találom. Köszönöm, azt hiszem, jobban elboldogulok nélküled is. Az illatok ismerősek, szeretek kint lenni…szóval etetés idő van. Könnyedén lépen át egy sártengeren is, és a hangok után tájékozódva az egyik boksz előtt veszem észre a kisasszonyt. Háttal áll nekem, nem vehet azonnal észre. Az egyik jószággal hadakozik, aki beszorította. Nem ideges, pedig igencsak veszélyes formáját választotta a répa odaadásának, de megvárom, hogy megoldja egyedül, és csak utána köszörülöm meg a torkomat. Az első pillantás is elég, na meg a köszönés teljes hiánya, vagyis a „helló” annak számít? Eleinte csak a kékjeim vonzzák, nem beszélek sokat, csak akkor, ha kérdez. A lovaim jól vannak, olyan ártatlan, ahogyan terelni próbál, aztán rájön, hogy formális jelenség vagyok. Szórakoztat a vörösbe szökő arcszín, és a totál memóriavesztés az esetében. Vigyorgok, tartom vele a szemkontaktust, mire előhozakodik a legrosszabbal. Nem felelek mindjárt, hagyok némi szünetet, miközben a kékjeim a kivágott felső rész felé vándorolnak, majd vissza a szeméhez.
– Milyen szolgáltatásra Ms. Fraser, mert komolyan zavarba hoz? – incselkedem vele, ha már így, akkor én sem zárkózom el a pikantériás felhangtól. Ő dönti el, hogy mennyire megy bele a játékba. Az aktatáskám pántján fűzöm össze a két karomat, és úgy figyelem őt.
– Tőlem maradhatunk kint is, ha még nem végzett. – hagyok neki választási lehetőséget, de máris a ló köti le a figyelmét. Direkt kerüli velem a szemezést? Tudja, hogy ez a bizalom megvonásának a jele? A vödör tartalma még innen ebből a távolságból nézve sem volt üres, így közelebb merészkedem hozzá.
– Ki is oszthatjuk a maradékot, ha gondolja, de előbb megválnék a terheimtől, ha nem bánja. – halkulok el a végére, és előbb rá, majd a lóra lesek.

♡

Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik idejekorán megtapasztalták a felelősségvállalást. Édesapám az a férfi, aki a családja, a szerettei közé emelte a lovait is. Valószínű, hogy ez a szerelem a patás állatok iránt generációkra visszavezethető és nem csak ő büszke arra, amit elért, hanem édesanyám is mindenben támogatja a mai napig. Egy olyan családba beleszületni, ahol az édesapa tenyésztő, az anya pedig lovas kaszkadőr volt, előre predesztinálta a sorsom. Egészen aprócska gyerekként már a karám falemezeibe kapaszkodva megbűvöltek ezek a kecsesen izmos állatok, és ha nem is emlékszem, anyám elmondása szerint amikor először simogathattam meg egy ló sörényét, miután apám felültetett a legfelső deszkára, percekig tartó kacagást eredményezett, azt viszont, hogy belemarkoljak, aztán pedig mint minden gyerek szokása volt: a számba vegyem a lovak haját, már nem engedték meg. A vidám nevetést felváltotta egy olyan fájdalmas pityergés, amit a mai napig felemlegetnek családi eseményeket; szülinapokon, esküvőkön, keresztelőkön és temetéseken, én pedig hagyom, mert mi mást tehetnék?!
Nem csoda tehát, hogy ezek a négylábú teremtmények felértékelődtek a szememben és nem is volt kérdéses, hogy tulajdonképpen milyen munka után kell néznem, hogy ne csak ledolgozzam a napjaimat, hanem élvezzem is. Az pedig, hogy közben egy olyan programban vettem részt, amivel segíthettem a gyerekeken, megelégedéssel töltött el és azt hiszem, nem is kívánhattam volna többet az élettől. Szerettem az egyedül töltött perceket és azokat is, amiket az állatokkal tölthettem, ezért sem néztem azt, ki jöhet az istállóba, ki zavarhatja meg a szabad perceimet, talán emiatt is sikerült némi zavart és önbizalom vesztést eredményeznie a tulajdonosnak. Mr. Cowen.. ezt a nevet annyiszor hallottam már az elmúlt hónapokban, években, hogy amikor először láttam őt, valahogy értelmet nyert az, miért is foglalkoznak ennyit az úrral. Brian Howard órákig tudott róla áradozni, mert pénzt hozott az istállónak, és már kezdtem azt hinni, hogy megrögzötten igyekszik a tulajdonosok után koslatni, hogy minél több pénzt csikarjon ki belőlük. Hogy a kapott összegek kinek a zsebébe vándoroltak a legvégén, nem tudtam, és nem is igazán érdekelt, ameddig az én adóbevallásom tökéletesen rendben volt. A kenőpénzek, a fű alatt eltett összegek birodalmába szerencsére sosem voltam hajlandó belépni, mert el is ítéltem ezt a kapzsiságot.
- Nem gondolnám, hogy zavarba tudnék hozni akár egyetlen férfit is - túl azon, hogy zavarba ejtő volt az engem méregető pillantása, igyekeztem nem arra gondolni, hogy mennyire szokatlan volt számomra Dr. Cowen látványa itt, ugyanazon a helyen, ahol én voltam. A gyengéd elutasítás a részemről egy visszafogott mosolyban teljesedett ki, ahogy a férfi felé pillantottam újra. Nem a férfi nem lealacsonyítása volt ez, de igen is léteztek a nők számára a férfiak, a FÉRFI, úgy nekik is létezhetett valahol a NŐ, aki teljesen más volt számunkra a többségnél. Mindenki más és más erényeket tartott fontosnak, amiktől különlegessé válhatott a másik fél. - A szolgáltatás.. pedig annyit tenne, hogy esetleg elégedetlen-e bármi miatt itt, a Kensingtonban, ami a lovainak tartásával kapcsolatos?! Megesett már, hogy egyes tulajdonosok máshova vitték a kedvenceiket, ami közelebb volt a tartózkodási helyükhöz, és.. csak remélem, hogy Ön, Mr. Cowen nem emiatt keresné fel az itteni dolgozókat - javítottam, helyesbítettem - talán - az előző baklövésemet a rosszul megfogalmazott kérdésem nyomán. Szerettem tisztán látni, még ha néha bután is fogalmaztam meg a mondandómat az ideiglenes idegeskedés-zavart gondolkodás következtében. Az pedig, hogy a férfi olyasvalaki volt, akire kellemes volt ránézni, a magassága, a kék szemei és a magabiztossága pedig meggyengíthette a női lábakat - nos, egyetértettem ezzel a megállapítással. Ő olyan volt, akire figyelni kellett és a karizmatikus egyénisége már a pillantásából egyértelműnek hatott. Talán pont emiatt is vontam meg magamtól a látványát, talán Vihar volt az, aki után ácsingóztam, hogy végre kedvezhessek neki is, de muszáj voltam magam lefoglalni, nem pedig csak a vödörrel bénán ácsorogni. A ló pedig jött, látott és győzött, lehetőséget adva nekem arra, hogy a ló pofáján simítson végig a kezem a répacsócsálás kellős közepén.
Hallottam, hogy Mr. Cowen egyre közelebbről beszélt hozzám, ezért félig-meddig felé fordulva pillantottam ismételten a szemeibe, rábólintva arra, hogy még nem végeztem. Az összes box rejtett egy lovat ebben az istállóban, kisebb-nagyobb állatokkal az ajtók mögött.
- Nem bánom, ha besegít - bólintottam ismételten, miközben a pillantásom már nem az arcvonásait figyelték, hanem a kezei közt tartott táskát. Reméltem, hogy csak attól akart megválni, mert minden más.. teljesen rendben volt. Maximum viheti a tisztíttatóba az összes ruháját, mert a lovak illatát nem mindenki viselte túl jól. Főleg nem Manhattan szívében, ahol ő dolgozott. - Gyorsabban végzek itt, és akkor előbb mehetünk egy nyugodtabb környezetbe - gondoltam itt az iroda nyugalmára, de aztán - ... vagy ha nem bánja, akkor a lovak lehetnek a tanúink, ha nem kíván várni addig - hogy az általa terheknek nevezett dolgoktól hol is vált meg - a sarokban lepakolt szénabálán, vagy esetleg az egyik bakon.. vagy a nyergeknél, az ő döntése volt, biztos voltam abban, hogy feltalálja magát, nem tűnt elveszett férfinek. Amennyiben tehermentesítette magát, úgy egészen véletlenül néztem végig a mozgását, vezettem végig a pillantásomat a hátán, a combjain, az arcélén, s ha visszatért hozzám, akkor úgy nyújtottam a vödröt a kék szemeket nézve, hogy ki tudjon szedni belőle néhány narancssárga rudat.
- Köszönöm, hogy segít. Majd néhányukkal legyen óvatos.. egészen haspókok tudnak lenni - ha voltak falánk emberek, a lovak sem voltak kivételek. Vihar ajtaja elől már elléptem idő közben a következő box ajtaján át figyeltem fél szemmel a következő áldozatomat, aki rám sem hederített igazán.

Különös, hogy ennek a hektikus napnak a zárása nem is annyira kellemetlen. Türelmetlen ember vagyok, az idő pénz, és az üzlet sem vár meg. Az érkezésem oka is valami hasonló indíttatásból keletkezett, hiszen nem szerettem volna úgy lefeküdni, hogy az alapokat nem készítettem elő a legújabb vásárlásomhoz. A lovak tartása is egyfajta befektetés, mégis annál sokkal több. Alázatosan közelítettem meg a témát, nem a díjakat láttam elsősorban a patás négylábúakban, hanem a lehetőséget arra, hogy felemelkedjenek, hogy az életük ne legyen hiábavaló. A Homo sapiens között is akad olyan, aki csak túlél, de nem él igazán. A rejtett értékek nem törnek felszínre, és nem teljesednek ki a lélek hívogató bimbói sem. A tehetség egy adottság, de azzal bizony jól kell bánni. Nekem elegendő volt az a tény, hogy Mr. Chang egy világhíres kancájának méhében megfogant az új generáció, és igényt tarthattam végre egy igazi társra. Az a csikó még képek alapján is egy csoda. Nem irtóztam volna attól sem, hogy bepiszkoljam a két kezemet miatta, és ha lett volna időm a rengeteg munka mellett, akkor személyesen jelentem volna meg az ellésnél. Hányszor adódik ekkora élmény? Az illatok, és a lovak közelsége megnyugtatja a háborgó lelkemet. Lorie kórházi kis trükkje kikészített, nem állhattam le a munkában sem, és azt hiszem, a héten egyáltalán nem fogok pihenni, de ezt nem ugorhattam át. Valóban nem lesz több délutánom, és úgy döntöttem, hogy ezt az egyet ki is használom teljes mértékben. Nem a tervek alapján alakult a szituáció, mert ha úgy lett volna, akkor most nem állnék a karám peremén, és szemlélném ezt a lányt, akit eddig csak a távolból leshettem meg. Ő lesz a tárgyalófelem…megmosolyogtat a gondolat, hogy egyenlő partnerekként tekintsek magunkra. Nem óhajtok kegyetlen, és durva lenni, most nem a cápát kell előcsalogatnom, egyszerűen megoldást kell találnom arra, hogy megkapjam, amit akarok. Nem őt, hanem a legjobb karámot, és felkészítőt, zsokét, és még sorolhatnám a teendők listáját, de elsősorban egy olyan személyt, aki ért a lovakhoz, és azoknak a bonyolult lelkivilágukhoz. Cora Fraser egyfajta adottsággal rendelkezik. Megfigyeltem már munka közben, más nyelven beszél az állatokkal, mint az emberekkel, és mégis, mintha ugyanaz a csatorna lenne. A csikót egy ideig még nem választhatják el a kancától, és minimum egy fél év lesz, hogy elhozhassam ide, de a kicsinek meg kell szoknia azt is, hogy emberek veszik körül. Az édesanyja nem lesz mindig ott, és bizony ehhez a bizalmi kötődéshez egy pótanyuka játszik, Ms. Fraser személyében.
A percek új idősíkon peregnek tovább, amikor a fiatal terapeutát fürkészem munka közben. Még most sem az embert részesíti előnyben, hanem a lovakat. Kell egy kis idő, hogy megküzdjek a figyelméért, de onnantól elég hamar terelődik rám a szemének világa. Zavarba jön, és tetszik, hogy nem akar azonnal letámadni, vagy a seggemet nyalni, mint a személyzet többi tagja. Váratlanul érte a lerohanásom, nem volt célom a halálra ijesztése, de szórakoztat is, hogy szünetre van szüksége, hogy összeszedje magát, és végre egy értelmes beszélgetést folytassunk egymás között. – Akkor nem vagyunk ugyanazon a véleményen, de sebaj, én szeretem, ha valakinek van saját elképzelése, vagy képes kifejezni a gondolatait, és nemcsak bólogat mindenre, mint egy paprikajancsi. – az aktatáska még mindig nálam van, a kétértelmű mondaton már túl is estünk. Izgalmas a nő, nem az a fajta, aki egyből a tudtomra adja, hogy mit is akar. A kisasszony tartózkodó, és visszahúzódó első blokkra, de ez a benyomás lehet falsch is. – Ó, nem vagyok elégedetlen, éppen ellenkezőleg, új lehetőségek nyíltak meg előttem, és most azért vagyok itt, hogy ezekről beszéljek Önnel. New Yorkban kevés a megbízható lovarda, Szilaj és Hópehely pedig a legjobb helyen vannak jelenleg is, nem óhajtom felmondani a bérleti szerződésemet. – javítom ki, és bízom benne, hogy többször nem siklik ki a kommunikációs vonatunk, mert akkor nagyon hamar kanyarodhatunk el a jó útról, és olyan mellékvágányokra sodródhatunk, ahol nemcsak a munka kerül szóba. A szürke patás jobban leköti, és ez megint olyan, amihez nem vagyok hozzászokva. Kedvelem, ha rám irányul a központi szerep, de most kénytelen vagyok más eszközökhöz nyúlni, és a közelébe férkőzni, ha célt kívánok érni. – Ott, teljesen megfelel nekem, és lehetséges, hogy még időt is spórol nekem, ha most térünk a tárgyra. – bólintva indulok meg a szénabála felé, és fektetem rá a táskámat, aztán hátat fordítok a nőnek, és az öltönyöm elején gombolkozom ki. Egyesével pattintom ki a helyéről, és az utolsónál már a két kezem lazítom meg. Hamar húzom ki a két karomat az anyagból, és lesimítva az méregdrága darabot, oldalra hajtogatom, és az előbbi aktára helyezem rá. Immár nincs értelme háttal beszélnem, ezért a törzsemmel a kisasszony felé fordítom a felsőtestemet, miközben a mandzsettákat eresztem szabadjára. – Megértettem. – odalépek elé, és behajolva két répagyökeret veszek ki. – Egyedül végzi mindig az etetést? – érdeklődöm, amint elérek a következő karámajtóig, és behajolva egyet prüsszentek. – Laura…gyere ide. – magabiztosan tartom felfelé a kezemet, és tartom a kanca felé a csemegéjét. A fülét hegyezve közelít meg, és szagolja meg a kezemet, aztán ráharap a répára, és komótosan majszolja el, amíg a kezemmel finoman belemarok a sörényébe. – Mr. Lawrence lova…egy éve adott életet egy pici Morgan-nek. Kár, hogy Richard annyira kevés időt szentel neki…hibátlan példány, és tipikus anyatigris. – mosolyodom el, és továbbkényeztetem a patást.

Átköltözni úgy az Amerikai Egyesült Államok területére, hogy egyetlen egy rokonom sem élt itt, ebben az országban, ezen a hatalmas kontinensen, merész volt, és édesanyámmal hónapokon keresztül rendszeresen folytattunk diskurzust a pro és kontra érvekkel, de tudtam, hogy menni akartam. A beszélgetéseink nem váltottak át veszekedésekbe, és a spanyol temperamentum is a mélyben szunnyadó jellemvonás volt azokban a pillanatokban. Tévedés ne essék, hallottam már anyámat pörölni az apámmal. Láttam már a szenvedélytől vezérelt táncban és ritmusban őt elveszni, és segítettem neki a konyhában azon ételek elkészítésében, amiben a kultúrájának gyökerei ágaztak szerteszét. Egészen addig kihívásnak tartottam, ameddig a reptéren a kapu elé nem értem. Lázas izgatottsággal pakoltam a bőröndjeimbe a könyveket, a ruhákat, az emlékeimet és akkor sem gondoltam meg magam, amikor a szobám már szinte csak árnyéka volt önmagának - csupán a negyede életem maradt odahaza, épp elég annyira, hogy amikor meglátogattam őket, az első utam ne a bevásárlóközpontok forgatagába vezessen, hogy felöltözhessek.
A lakásra, amibe beköltözhettem, gyorsan megtaláltuk, így amikor az állásinterjúmra érkeztem, már volt hova hazamennem. Az elmúlt öt évem ebben az új országban vegyes érzelmeket vont magával, keserédes szájízben megfürdőzve. Boldog voltam, elégedett, és mégis megvoltak a maga hullámvölgyei, de nem kívánhattam volna többet. Mást.
A magyarázat az egyetértésre, a vélemény nélküli bólogatásra csak azért is arra késztetett, hogy rábólintsak a szavaira. Mindenki jobban szerette azt, ha nem csak néma igeneket kap válaszként, ugyanakkor Mr. Cowen véleményével felesleges is lett volna birokra kelnem, mert igaz volt. A szórakozott igenlésem után az elégedettségi faktort illetően megnyugtattak a szavai, a mosolyom is kiszélesedett, ahogy a lovak nevei felmerültek.
- Ennek örülök, ha nem bánja, a feletteseimnek jelezni fogom az elégedettségét - nem azért, mert azzal jó pontot kaptam volna bárkitől is, vagy előrelépésért küzdöttem volna, nekem tökéletes volt az, amivel jelenleg foglalkoztam, nem kívánhattam volna többet. Kevés felületen kaptunk vélemény-nyilvánítást a tulajdonosoktól, hacsak nem az állandó tejelést nem számítottuk bele a sorba, nekem viszont a pénz nem jelentett túl sokat, nem szerettem kérkedni vele. - Nélkülük nem lenne ugyanaz a Kensington - jegyeztem még meg ezt, csak hogy tisztán lásson a férfi, én mindenképpen számítottam az itt tartott lovakra, és nem feltétlenül csak haszonállatként, versenylovakként tekintettem rájuk. Újabb bólintásra futotta tőlem, amint a szavak elhaltak az ajkain, futó pillantással mérve végig a férfi borosta-fedte arcát, szkeptikus mosolyba fulladón sóhajtottam fel, ahogy az idő rövidségére célzott, értettem belőle. A férfi nem az volt, akinek szüksége lett volna terápiára, vele nem kellett úgy foglalkoznom, mint akivel sok időt fogok együtt tölteni, és ha már üzlet, akkor engedve a kívánságának igyekeztem nem elterelni a központi témát, amit tulajdonképpen még mindig nem osztott meg velem. Az itt létének célja csak érintőlegesen maradt a homályban, helyette meglehetősen hanyagul néztem végig a rögtönzött vetkőzést is. Nem akarta bepiszkítani a zakóját, amit megértettem, itt.. ha tisztaság is volt, rendszeres takarítással, akkor sem lehetett volna ide akárkit beinvitálni. A szagok, az ízek, az érintések a lovak felé nem mindenkinek jött be, és hogy ne őt figyeljem non-stop, inkább a lovakra irányítottam a figyelmem, egy rövid mosolyt megengedve a férfi felé, ahogy Mr. Cowen mellém lépett, a vödröt pedig úgy tartottam, hogy kényelmesen hozzáférhessen annak tartalmához.
- Nem az én feladatom az etetésük, de ha időm engedi, akkor át szoktam vállalni néha. Sok a munka és nem jó leterhelni az embereket, nekik is kell pihenniük olykor. A felettesem nem ért egyet azzal, hogy mások elől veszem el a munkát, de cserébe az én munkakörömet meg szoktam nekik mutatni. Nem hiszem, hogy a monotonitás előnyére válna bárkinek is, azt már nem lehet élvezni és előbb-utóbb belefásulnak az emberek a mókuskerékbe - nem panaszkodás volt ez a részemről, de hittem abban, hogy ha minél több oldalról közelítettük meg a munkát, annál értékesebbé vált a tudásunk benne, annál nehezebben váltunk pótolhatókká. És.. nem akartam egyetlen munkatársat sem elveszíteni, mert értékes emberek voltak, akiket kedveltem a hibáikkal együtt is és ők is elfogadták azt, ha inkább a lovakkal töltöttem az időmet, mintsem velük, ha akadt pár szabad percem.
Csak akkor néztem el a férfi felé az aktuális ajtó mellől, amikor benyúlt Laurához, és a pillantásomat ott is felejtettem, Mr. Cowent figyelve, ahogy az állattal bánik. Szóval tisztában volt az itteni lovak helyzetével, azzal, hogy melyik ló kinek a tulajdonát képezte. Persze, egyértelmű volt, hogy figyelt, és hogy tudni akarta a részleteket is, amik érdekelhették. A figyelemvesztésembe Night répa-roppantása kúszott be, ahogy a tenyeremet érte a ló nyelve, amire megilletődve, szinte bocsánatkérően pillantottam el a fekete, Luciferi teremtmény felé, úgyhogy az újabb adag csemegét előszedve nyújtottam felé, hogy jelezzem, nem felejtkeztem meg róla.
- Rengeteg a munkája az úrnak. Persze.. mindig arra fordítunk időt, amire akarunk és számunkra fontos. De Laura szeret itt lenni, és nekünk ez bőven elég - fűztem hozzá ennyit a férfi mondandójához. Mr. Cowen és én másképp láttuk a patásokat, legalábbis részben, mert én sosem tudnám őket példányokként említeni, és azt hiszem, apám hagyatéka volt, hogy személyekként kezeljem őket. Egyéniségekként. És eddig bírtam. Kíváncsi voltam, úgyhogy nem kerteltem tovább, meg kellett tudnom a jöttének célját.
- Mióta a lovai nálunk vannak, és rendszeresen jár ide, ez idő alatt leginkább csak a köszönésig jutottunk mi ketten, Mr. Cowen. Nincs elpazarolható ideje, amit jelzett is, és új lehetőségeket említett. Elárulná, hogy mik azok? Nem célom megválni Öntől idejekorán, de úgy sejtem, hogy nem a péntek esti programom miatt érkezett a Kensingtonba.. - komolyodott el az arckifejezésem. Nem voltam sürgető, de talán mégis. Szerettem tudni, hogy miről volt szó, és ha már megemlített valamit, ami számára fontos, akkor úgy gondolom, ideális esetben nem kellene elterelnem a témát. Nem mellesleg terapeuta voltam, beteg gyerekekkel foglalkoztam, és ha megfeszített volna sem láttam a szavai mögé, hogy mi közöm lehetett az ő lovaihoz akár, akik a derbyken vettek részt.
Elléptem Night ajtaja elől, Laura boxáig, hogy ott a palánk külső felületének támaszkodva a vállammal nézzem a férfi profilját kíváncsian.
- Miért kísérte Howard hozzám? - nem kerteltem. Nem volt értelme. Talán nem kellett volna ilyen szinten letámadnom egy ismeretlent, de nem értettem Mr. Cowen jelenlétét, és nem szerettem, ha valamit nem tudok. Ha valamit nem látok át.

Sok esetben siettetem a történések leforgását, felületesen közelítem meg a problémákat, a munkám és a lovak ez alól kivételt képeznek. A jogban, és az üzletben nincs olyan, hogy nem ismerem a kisbetűs részt a szerződésekben, vagy elsiklok valami lényeges információ felett, ezért is van az, ha itt a Kensington-ban járok, akkor nem sürgetem a tartózkodásom végét. Tisztában vagyok vele, hogy ez éles ellentétben áll az érkezésem lefolyásával, de amikor a karámoknál vagyok már, és Ms. Fraser lesz a társaságom, akkor lelassulnak az események, és picit elveszek a részletekben is, akár egy komoly döntés előtt. A kis csikónak a legjobb hely kell, nem árt ismernem a személyzetet is, de erről a nőről eddig nem sok minden derült ki, csak a megfigyeléseimre, és mások véleményére hagyatkozhatom. Mindennek ellenére nyilvánvaló, hogy a lovak állnak az első helyen nála, mert én is csak ott a háttérben mozgok, amikor megjelenek, és elvárnám, hogy rám fordítsa az idejét. Az agyam hátsó zugában észlelhető a szokásos Jude effekt, hogy az idő pénz, és nem kellene ennyire türelmesen kezelnem az etetési szándékát, de mégsem tudok bunkón állni hozzá, mert csupán a jelenléte is azt váltja ki belőlem, hogy lenyugodjak, és lépésről lépésre jussak el a célomig. Az aktatáskámtól is komótosan válok meg, ahogyan az öltönyömtől is, miközben azért megnyugtatom afelől, hogy egyáltalán nem azért jöttem, hogy a két meglévő jószágomat elvitessem. A megjegyzése nem nyeri el a tetszésemet, mert szarok rá, hogy mit gondolnak a főnökei. Értem én, hogy kell a visszacsatolás, de éppen emiatt szoktam kitölteni a kérdőíveket, vagy a seggnyalás közben juttatom oda a csekket az elégedettségemről. A lovarda a tenyeremből ehet, mert nem vagyok fukar, és viszonylag azon tulajdonosok közé tartozom, akik ismerik az állataikat, és nemcsak akkor jönnek ki, ha versenyre kell vinni őket, vagy ha probléma lépett fel, és egyeztetni kellene az állatorvossal.
– Igazán nagylelkű.. – mit mondhatnék? A feszélyezett mosolyom is jelzi, hogy ez aztán hidegen hagy, na de még tetőzi a kisasszony a lehetetlent.
– Bizony rossz lenne a lovardának, ha elesnének a bevételemtől, de ezt mi lenne, ha a nagyokra hagynánk? Nem azért jöttem, hogy erről csevegjünk. – sóhajtok egyet, és beletúrok a szőke üstökömbe. Az ujjaimmal rendezem el a hajtincseket. Igazán rám férne már egy nyírás, ahogyan a kezelés a szakállamra is. Holnap be is jelentkezem a borbélyhoz, és helyrehozom a kinézetemet a hétvége előtt. A lovak etetése van még porondon, felajánlottam percekkel ezelőtt a segítségemet, és bízom benne, hogy addig finoman a lényegre is térhetek, de addig még van néhány répa, aki gazdára vár.
– Azt állítja, hogy az egymástól való tanulás nélkülözhetetlenné teszi a munkatársakat? Nem rossz szemlélet, de azt gondolom, hogy jobb, ha mindenki magára gondol elsőként, és arra, hogy az ő helye legyen biztosított. A kisegítése pedig kedves gesztus. – többet nem fűznék ehhez a témához, ezért odalépek, és kiszedek néhány narancssárga csodát, és elindulok a legközelebbi karám felé. Nekem nem idegen az ittlévő patás, ismerem a gazdáját is, na meg a történetét. Laura sok törődést igényel, és ezt nem veszik figyelembe. Megértem, hogy itt a lovak megkapnak mindent, és én úgy érzem, hogy ez néha kevés is. Megsimogatom a sörényét, csendben teremtek vele kapcsolatot, erre a kis időre kizárva a közelemben időző hölgyeményt, aki szintén az etetéssel üti el az idejét, mégis van közöttünk egyfajta kommunikáció, bár úgy hiszem, most nem mi ketten vagyunk a lényeg.
- Ebben egyet kell értenem. Mindenki maga dönti el, hogy mennyi figyelmet fordít az állataira. – én sem ragozom túl a véleményét, csak állok ott, és elveszek a mélybarna szempárban.
– Okos kislány. – lapogatom meg az oldalát, mosolyra húzva ajkaimat. Már annyira hiányzott ez a közeg, a mindent elsöprő nyugalom, az érzés, hogy talán egyszer a hétköznapokban is hasonlóan elégedett leszek, nemcsak akkor, ha itt vagyok. A varázslatos szekundumot maga Ms. Fraser töri meg. Nem felelek azonnal a feltett kérdésére, hiszen nem erre számítottam a visszahúzódó magatartása után. A sürgetése odáig csapott át, hogy már mellém is áll, és ha ugyan tettekkel még nem kér fel a tárgyra térésre, szavakkal annál inkább. Kiveszem a kezemet a boxból, és megtörlöm a nadrágom oldalába, majd a törzsemmel a lány felé fordulok.
– Mert lovat fogok vásárolni a napokban. Egy csikót, akit fél év múlva fogunk leválasztani az anyjáról, és szükségem lesz még egy karámra, meg egy személyre is, aki végigkíséri a leválasztási folyamatot, és segít beilleszkedni a lovardába az új jövevénynek. Ez az érkezésem oka, Ms. Fraser. – hetykén mérem végig ebből a távolságból, és dekoratívnak tartom, de ha szeretne megmaradni a hivatalos verziónál, én sem maradok adósa.
– Úgy gondolom jobban járnánk, ha befáradnánk az irodájába a részletek miatt, mert ha itt végeztem, akkor kiviszem Szilajt terepezni egy kicsit. Merre menjünk? – fürkészően várok, és ha megadja az irányt, akkor mutatom, hogy fáradjon előre, majd követem is.

Ha választanom kellene, hogy hol éljek életem végéig, gondolkodás nélkül mondanám az állatokat, egy kitétellel: ha a szűk családomról sem kell lemondanom. Nem hiányozna az a forgatag, az a mindennapos atrocitásokkal járó kapcsolatháló, ami az emberi világot teszi élénkké, élővé. Tisztában vagyok, hogy ez az utópia csakis nálam, a gondolataimban létezne, és ha olybá is tűnik, hogy ez az antiszociális viselkedés jele: tisztában vagyok azzal, hogy olykor gondjaim akadnak azzal, hogy felengedjek mások közelében. Hogy ne tartsak a kimondott és rejtett motivációiktól. Nicholas mellett is rengeteg őrlődő pillanatom volt, amiről csak részben tudott, és akkor a legtöbbször a szememre is vetette azt. Nem szívesen olvadtam be a baráti társaságába. Túl hangosak, túl nyersek voltak az ízlésemhez, de csak ritka volt, amikor azt mondtam, hogy inkább maradok otthon, egyedül. Nos.. Hattie-vel, de ő olyan volt, mint Casper, alig láttam. Nem gondoltam volna, hogy az egyszerű megjegyzésem ennyire megosztónak hat Mr. Cowen szemében, és még csak megjátszanom sem kellett magam, amikor a döbbenet és az általam választott csend kéz a kézben járva feszült a férfi és közém. Azt hiszem, hogy még egy pár pillanatra el is felejtettem pislogni, vagy lélegzetet venni, mert mindenre számítottam tőle, csak arra nem, hogy az anyagi világot vonja bele a beszélgetésbe. Rosszul esett, de legalább arra jó volt, hogy még csak rá se nézzek a férfire jó darabig. Meg kellett emésztenem a szemrehányásnak is beillő gondolatfoszlányát szóban azt le sem reagálva.
- Az ember nélkülözhető és pótolható. De a megfelelő képességekkel, képesítéssel és tudással nehezebb munkanélkülivé tenni valakit, mert a betanítás, a szükséges ismeretek elsajátítása időigényes - igen, ez még ment, és meg sem lepődtem, hogy az ezt a témát illető véleményünk is különböző mederben folyt. Igazság szerint nem is gondoltam, hogy ezzel kapcsolatban kellene folytatnunk a beszélgetést a továbbiakban, mert biztos voltam abban, hogy érett férfiként, a jog ismerőjeként pontosan tisztában volt a piac két résztvevőjével, a lehetőségekkel. Tanult embernek tűnt, aki a reggelije mellett - már ha fogyasztott - nem pletykalapok átnyálazásával foglalkozott, hanem inkább a New York Times gazdasági híreit böngésző típusnak tűnt.
És habár Laura élvezte azt, hogy kitüntetett figyelemben részesítik ebben a minutumban, valójában önző pillanatként éltem meg, mert sosem kedveltem, ha elhintettek információkat, de azt nem kibontva megvárattak. Nem azért váltam türelmetlenné, mert ne lett volna időm. A munkaidőm lejárta után még jó órát, másfél órát a lovardában szoktam tölteni, vagy nasit adva a lovaknak, vagy az egyik állatot megfürdetni, de az is sokszor előfordult, hogy nyerget raktam rájuk, hogy egy kicsit kimozgassam a merev tagjaikat. Muszáj volt mindegyik lovunknak megtanulni, hogy emberek közelében kellett lenniük, hogy az irányító emberi szónak és tettnek eleget téve engedelmeskedjenek, és nem azért, mert az akaratukat meg akartuk törni. De nem minden gondozó volt itt sok évnyi tapasztalattal és egy ötven kilós, másfél méteres kislány aligha tudná megfogni a három mázsás vad lovat, ha az megindul.
Lehet, hogy nem így kellett volna. Lehet, hogy nem ezeket a szavakat kellett volna használnom, belátom, a sürgetésemre kapott válasz előtt még a pillantásommal végigkövettem azt, ahogy a nadrág anyagába törölte a férfi a tenyerét, mintegy eltüntetve az állat nyomait. Késztetést éreztem, hogy a pillantásomat lesüssem, amikor beszélni kezdett Mr. Cowen, hogy még csak ne is nézzek rá, de azzal elismertem volna, hogy hibáztam, a szemében legalábbis.
- Ebben az esetben tényleg jobb, hogy nem Howarddal beszélt. Brian nem ismeri a lovakat - hogy pontosan mire specializálódott? Megvolt az ékesen szóló titulusa. Az egyik az volt, hogy a tulajdonosok hátsójában járva minél nyájasabbá válva a lehető legtöbbet akassza le róluk. - Mutatom is az utat - léptem el egyet hátra a férfi elől, amivel tulajdonképpen beismertem, hogy ő a dominánsabb. Nem is volt kérdéses. Egy sóhajtás kíséretében lepakoltam a vödröt a padlóra, és ha Mr. Cowen összeszedte a nem is olyan régen lepakolt táskáját és öltönyzakóját, addig szórakozottan nyúltam be az ajtón Night busa pofájáig, hogy a szeme alatt megvakargassam az arcát fedő puha szőrzetet. Sűrű volt, szúrósnak tűnt, de olyan volt, mint a legpuhább, legmelegebb takaró, amit karácsony adventjének időszakában lehet vásárolni a boltokban.
Nem pazarolva a férfi idejét, kisétáltam az istállóból a társaságában, leginkább mellette lépkedve, mert nem szerettem, ha loholtak utánam. Beszélhettem volna, de csak feltűrtem a vékony karomon a pulcsimat némileg, szabaddá téve a csuklómat, a bőrömet.
- Nem csak egy istállóban van szabad helyünk. Ha gondolja, akkor kiválaszthatja, hova szeretné a lovat - persze voltak protokollok, amiket be kellett tartanunk. Egy csikót a tenyészcsődör mellé még csak véletlenül sem pakoltam volna be. Eleget hallottam apa tanait, hogy ki-hova-miért mehet. Mégis beszéltem, oké, beismerem. Hiába szerettem a csendet, sokáig mégsem tűrtem meg azt. Az udvaron átvágva az épület nyitva hagyott ajtaján libbentem be, jobb oldali folyosót kiválasztva pedig egészen az ötödik ajtóig sétáltam, aminek a kilincsét lenyomva már benn is voltunk az irodában. A pici névtábla az ajtón jelezte, hogy jó helyre is jöttünk.
- Kér esetleg valamit inni? Teával, vízzel.. kávéval tudok szolgálni - pillantottam a férfi szemeibe, és mielőtt beljebb indultam volna a kis szentélyemben, az ajtó mellett megváltam a csizmáimtól, helyette pedig a púderszínű balerinacipőmbe bújtattam a lábfejeim. - És.. azt hiszem, hogy akad némi csokoládé is valamelyik fiókomban - mosolyodtam el, nem mintha papírcsörgésre számítanék dr. Cowentől. - Kérem.. - nyújtottam ki a kezem a kicsi kanapé, a két fotel és a két szék irányába. Muszáj voltam mindennel felszerelni az irodát, mert a gyerekek igényelték a változatos környezetet. - Foglaljon helyet, dr. Cowen - néztem a férfi szemeibe, meghagyva a döntést, melyik helyet is választja. Addig elindultam a vízforraló irányába, hogy előkészítsem a teafiltert (azt magamnak).

Már számtalan alkalommal megszoktam, hogy más véleményen vagyok az emberekkel, de most különösen meglepő, hogy mennyire naivan szemléli egy hölgyemény a helyzetet, holott tanult, és talpraesett egyednek tűnik, de a külsőségek úgysem adják meg egy jellem egészét, én pedig elég sokszor mellényúltam már, hogy belássam, megtévesztett a kisasszony szép külleme, miközben elfelejtettem, hogy miért is érkeztem ide ezen a késő délutáni órán.
- Minden alkalmazott pótolható, ez a mostani világ jelmondata. Lehetséges, hogy értékes erőforrásnak mutatja magát a piacon, de nem egy, hasonló önéletrajzzal rendelkező személy lenne, akit azonnal állományba helyezhetnének az Ön helyére. Az utánunk következő generáció robbanásszerűen mobilis, gyorsan élnek, és ezzel el is jutottunk a mai gazdasági helyzethez, úgyhogy elnézését kérem, ha nem osztom a véleményét, de nem vallom ama nézeteket, ha segít másokon, akkor azzal biztosítja a jövőjét, de idővel maga is rájön Ms. Fraser, hogy nem minden rózsaszín, és az emberi jó már kihaló félben lévő tulajdonság. – finoman egyensúlyozok a határvonalon, érzékeltetve a kettőnk közötti különbségeket, azonban tartom annyira okosnak, hogy ne szálljon velem vitába, mert az a munkájába is kerülhet. Egyetlen elejtett félmondat, hogy nem vagyok elégedett a szolgáltatásokkal, és máris robbantom a bombát. A hiszékenység nem ad jó alapot egy üzlethez, ahogyan az élethez sem. A gyenge elveszik, az erős győzedelmeskedik, és ne mondja nekem azt, ha egy másik kollégájának esélye lenne rá, akkor simán kitúrná a pozíciójából.
Laura átmenetileg csillapítja a levegőben cirkáló feszültséget, lassan párolognak el a részecskék, és veszem tudomásul, hogy néha értékesebb egy-egy némasággal töltött pillanat, mintsem belemerülni egy meddő vitába, ahol az egyik fél semmiképpen sem jöhet ki jól a szituációból. A hatalmas állat belőlem is a türelmet erőszakolja ki, mert a lovak bizony megérzik, ha egy ember ideges, vagy rossz szándékkal közelíti meg őket. Ennek a példánynak is neves története van, csak éppen a gazdája az, aki nem fordít elég figyelmet a befektetésére. Szörnyen hangzik, hogy így nézek rá, de nem is vállalhatom azt a rizikót, hogy túlságosan elérzékenyülök, különben nem sikerülne észerű döntéseket hoznom, és még ennél is nagyobb pénzeket buknék el a versenyeken.
A lelkemre kiható percek elvésznek valahol, amint a vállam mellett fedezem fel a kisasszonyt, és a fene nagy sürgetését, hogy végre letudjon, és megváljon a társaságomtól. Hűvösen mérem végig, de nem vagyok rest, és kimerítően felelek a feltett kérdésére, hogy még véletlenül se forduljon elő, hogy egy másodperccel is tovább raboljam a drága idejét. A felajánlásom már nem gáláns, hanem gépies, visszasétálok a bálához, hogy magamhoz vegyem az öltönyömet, és az aktatáskámat is. A szavak elhaltak közöttünk, a korábbi élvezetes kommunikációnak már nyoma sem volt, és én is felhagytam a segítő szándékommal, hogy minden lónak bejutassak egy-egy répát. A sajátjaimnak majd adok, és ezzel le is zártam a mai szamaritánus cselekedeteim egész sorozatát. Az irodáig alig van pár méter, ezért egymás mellett bandukolva tesszük meg ezt a kis távolságot a legnagyobb csendben. Néha oldalra pillantok, de csak a felsőjének megigazításával van elfoglalva a hölgy, így veszem a lapot, és ha elérünk a kijelölt épületrészhez, akkor mutatom neki, hogy fáradjon előre. Sokkal jártasabb errefelé, és nekem úgyis csak néhány kérdésem lenne, de amint végighaladunk a folyosón, úgy vedlek vissza egy ártatlan kisfiúvá, mint annak idején egy meglepetés alkalmával, mellyel az édesapám lepett meg. A kihelyezetett festmények, az itteni lovak által elért sikereket szimbolizáló díjak, elismerések úgy lógtak a falon, mint egy kiállító teremben.
- Még nem döntöttem el, hogy melyik karámot válasszam egyelőre, sok minden kérdéses az ügyben. – mérem végig a hátát, miközben kinyitja az ajtót, és betessékel a szentélyébe.
– Kávét kérek, feketén, két cukorral. Köszönöm. – az alkaromon fekvő öltönytől válok meg először, aztán a táskát a földre állítom, és leülök az egyik fotelszerű ülőalkalmatosságra.
- A Dr. státusztól most vonatkoztassunk el Ms. Fraser, jobban szeretem, ha a Mr. előnevet alkalmazzák. Nem villogtatom úton-útfélen a megszerzett titulusomat, főleg nem ott, ahol magánszemélyként vagyok jelen. – a fotelnek a könyöklő részére helyezem az alkaromat, miközben a balommal végigszántok a borostás államon. A teakészítés nem nagy művészet, de olyan összehangolt kézmozdulatokkal igyekszik nekilátni, hogy muszáj rákérdeznem valamire.
– Ön angol? Csak a tea miatt érdeklődöm. Amerikában nincs nagy hagyománya, kivéve, ha a bostoni teadélutánt emelem ki, de az is egy másik kontinensről származó hagyomány bevezetése, főleg ebben az időtájban. – hat felé nincs az az épeszű amerikai állampolgár sem, aki teát szürcsölne, nálunk a Starbucks-ok, és a mekik világában ez nem mérvadó.
– Bocsássa meg a kérdésemet, igen…ott tartottunk, hogy a kijelölt hely érdekelné, ez még a jövő zenéje. Egy ménről van szó, aki mellé kellene egy kanca, szóval mit ajánl, hova tegyem a kis csikót? – döntöm oldalra a fejemet, ezzel párhuzamosan a bal térdkalácsomra fektetem a jobb lábszáramat.

Mélyen és szörnyen megsértett és lesújtott azzal, hogy felszínre került a személyeskedés a férfi részéről. Egyetlen egy szavammal nem érzékeltettem, hogy bármikor is kételkedtem volna a tudásomban, vagy abban, hogy egyetlen csettintésre akár kirakhatták volna a hátsómat a lovardából, ha esetleg nem úgy táncolok, ahogy fütyültek odafent. A felsővezetéshez igazság szerint nem volt sok közöm, így beleszólási jogom sem volt a Kensington Stables életébe, és ezt sokszor elfelejtették. Nem csak a főnökeim, ha éppen az aktuális nyűgjüket hallgattam meg, mintegy felajánlva az irodámat instant pszichoterápiás meghallgatásokra, hanem a hozzám és a lovardába érkező vendégek, tulajdonosok is előszeretettel keverték a pozíciómat másokéval. Tisztában voltam azzal, hogy csak egy apró porszem voltam a sivatagban, vízcsepp az óceánnyi hullámokban.
- Nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy. Az még több érdekellentétet szülne - fűztem csak ennyit a hosszan tartó témakifejtéséhez, inkább, mint hogy elvegye a mai estétől a kedvem, vagy hogy belebonyolódjak egy értelmetlen vitába, amit már az elején sejtettem; elvesztettem. Nem azért, mert nem lettem volna képes felvenni a beszélgetés fonalát, hogy ne tudtam volna érveket felsorakoztatni, hanem mert nem volt értelme. Az ő zsebéből származott a pénz, mint ahogy azt már Mr. Cowen is kedvesen megjegyezte, és mint tudjuk, minden esetben a vevőnek van igaza. Az ő esetében a befektetőnek.
Érdekes volt megfigyelni azt, hogy mintha egy teljesen másik ember került volna felszínre, amikor a lóval foglalkozott. Ott nem lobogott a lelkében sem a versenyszellem, sem pedig a kierőszakolt dominanciáért folytatott harca. Laura mellett csak egy férfivá lett, aki érintette az állatot, aki foglalkozott mással is, anélkül, hogy bármit is elvárt volna a fiatal kancától. Ezt a pillanatot sikerült megzavarnom, és nekem köszönhetően a beszélgetésünk nem hogy pozitív irányba változott, de olyan hűvössé vált, amit sosem kedveltem. Nem szerettem a felesleges feszültséget, vagy azt, ha érződött valaki részéről az, hogy nem volt nyugodt. Általában nem ragadtak rám át másokról az érzelmek, és ezzel együtt mindig igyekeztem segíteni másokon, de azt hiszem, hogy most, ebben a pillanatban feladtam. Ezért is választottam a köztünk meghúzódó csendet, ahogy csak a lépteink törték meg a beszédtelen pillanatokat. De persze nem bírtam sokáig és újfent meg kellett szólalnom, már valahol az aprócska folyosókon, ahol nem figyeltem a férfit, hogy hogyan és mint fogadta magába a lovarda sikereit érintő képeket, festményeket, érmeket és elismeréseket. Szomorú, hogy a minden nap látott dolgok mennyire megszokottá válnak, egyhangúvá, és csak akkor kezd el hiányozni az a valami, ha már rég elvesztettük. Gerard áthelyeztetett pár hete egy még századfordulós karcrajzot, én pedig csak három napig nem tudtam rájönni, hogy mi is hiányzott a reggeleimből, muszáj voltam rákérdezni, ő pedig nevetve közölte, hogy mi történt. Neki csak apróságok voltak, nem fontos momentumok, nekem a reggeleim békéjét törte meg a változás. Azóta is ha látni szeretném, az épület másik szárnyába kell átbaktatnom, amit minden reggel megteszek, mert látnom kell.
A kérdésemre adott válaszaira csak lazán, kósza biccentéssel válaszoltam. A férfiakból ki se tudtam már nézni, hogy egyáltalán tejjel is képesek lennének meginni a kávét. Úgy gondoltam, hogy az náluk a puhányság jele, a részemről viszont.. imádtam, ha valami krémes volt, finoman selymes. Egy középhangos, fáradt sóhajjal reagáltam le a Dr. kontra Mr. megszólítást, immár neki háttal állva félig, ahogy a kis gurulós, saját, rögtönzött konyhaszigetemnél vettem elő a Dumbó mintás hatalmas bögrémet a teához, és egy kávéscsészét is bepakoltam a gép megfelelő helyére. Espresso kapszula került a gépbe. A bögrét az öcsémtől kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. A kicsi sapkája már félig elkopott, de soha nem váltam volna meg ettől az értékes ajándéktól.
- Ahogy kívánja, Mr. Cowen - feltételeztem, ez sem fogja elnyerni a tetszését, de úgy tűnt jelen felállás szerint, hogy bármit is mondtam volna, abba gondolkodás nélkül belekötött volna. Nem kedveltem ezt a viselkedést, de még mindig abban a pozícióban voltam, hogy nem mondhattam ki konkrétan, mit is gondolok erről a hozzáállásról. A hanghordozásom nyugodt volt, iróniától mentes, egyszerűen beleegyező, mint amilyen simulékony is voltam a legtöbb emberrel. Általában. Az, hogy előtérbe került a származásom is, meglepett a részéről, és ahogy a víz mögöttem lassú forrásba kezdett, úgy fordultam meg a férfi felé, fenekemmel megtámasztva a mögöttem feszülő polcot is.
- Nem csak azért szeretem a teát, mert Angliában születtem - mosolyodtam el, mert a fenébe is, szentimentális voltam, ha a családomról volt szó. - De kétségkívül hagyománya volt, és talán egyes családoknál még mindig van annak, hogy az asztal köré sereglenek és együtt hatalmas beszélgetések közepette anekdotáznak az érintettek - a tenyereim a polc élére simultak, ujjaimmal belekapaszkodva a csípőm két oldalán abba. - A teát és a paellát kedvelem - akadtam el, ezzel némileg fel is fedve az anyai spanyolságom. - De a haggist Isten átkának tartom - mosolyogva vontam meg a vállamat, hogy tovább mentem, apai skót örökségembe is beavattam. Képtelen voltam megemészteni azt, hogy mindenféle belsőséget birkagyomorba tömködve megfőznek. Mr. Cowen felvetésére azonnal biccentettem, hiszen nem csak egy egyszerű beszélgetés volt ez a hovatartozásomról. Ez neki - elsősorban neki - üzletről szólt.
- Ha őt is versenyre szánja, akkor egy már ivarérett kanca illene hozzá, aki elfogadó, de nem engedné, hogy felülkerekedjenek rajta. Már ameddig a kicsi elég erős nem lesz, hogy elég szabad szellemű legyen. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy domináns mént soha nem lehet igazán betörni, minden egyes találkozás vele egy kis küzdés, hogy kell legyen - vontam meg a vállaimat. - Lehet, hogy csak apa gondolatai ezek, amiket átvettem idővel, de ha nála már évtizedek óta működnek és tíz perc alatt képes megmondani, hogy melyik állat lesz kiváló tenyészcsődör, akkor úgy gondolom, hihetek neki, kételkedés nélkül - a forralóban lévő víz gejzírként fortyogott, ezért idő előtt lezárva azt már öntöttem is rá a csészébe került zöldtea filterre a vizet, és másodpercekkel később már a kávé is vígan csobogott bele a csészébe, amit óvatosan kivettem egy csészealjra, és azzal, na meg Dumbóval egyensúlyozva nyújtottam a feketét, két cukorral a férfinek, és ha elvette azt, csak akkor ültem le a másik fotelbe, úgy helyezve azt, hogy szembe kerüljek Mr. Cowennel.
- Egy zsoké képes több lóval is versenybe szállni? Vagy mindkét lovának más lovasa van? - mert ha utóbbi, akkor egy harmadik személyt is kell keríteni, nem elég csak velünk lebeszélnie mindent. Igazság szerint ehhez már igazán nem volt közöm, de apám a lovakkal való foglalkozást a gyertya másik végéről égette. A Fraser családnak köze nem volt a derbykhez.

Az érdekellentétek lehetnek egy jó kapcsolat kiindulópontjai is, nem vagyok begyöpösödött, igazán értékelem, ha valaki megmondja az igazat, és nem vallja feltétlenül ugyanazokat a nézeteket, mint én, de sajnos most nagyon is rossz időzítést választott Ms. Fraser, hogy vitába szálljon velem. Nem teszi még kellemetlenebbé a szituációnkat azzal, hogy belemerülne a részletekbe, és én sem folytatom az egyszemélyes hadjáratomat, amikor elhallgat. Tudomásul kell vennem, hogy itt más elképzelések élnek, mint az én fejemben, és a gazdasági közeget nem veszik figyelembe. Nem kell mindenkinek döntéshozó pozícióban lennie, de valamiért mégis bosszant, hogy ez a fiatal teremtés ennyire elrugaszkodott a valóságtól. A személyiségem mélyén lappang az igazságtalanság kimondása, hiszen nekem sem segítettek sosem, hogy felkapaszkodjak azon a ranglétrán. Az édesapám három állással küzdött, hogy tisztességesen végezzük el a tanulmányainkat, de utána már nem adott pénzt, sem hamuban sült pogácsát az útra. Maradt a két kezem, meg az eszem, és abból kellett valamit kihoznom. Nem vagyok jófiú, de becsülöm azt, ha valaki a saját erejéből jut el valahová. Természetesen lesarkosítottam a beszélgetésünk tárgyát, mert korántsem arról van szó, hogy rossz lenne a kölcsönös segítségnyújtás, de azért afelett már nem hunyhattam szemet, hogy valaki amiatt lesz pótolhatatlan, mert több állást ismer. Valóban így is megközelíthető a kollegiális viszony, de ebben a világban ekkora bizalmat fektetni egy másik emberbe felesleges, és óriási időpazarlás is. Vegyül például Lorie-t, aki naphosszat fetreng, megvan mindene (ezt erősen megkérdőjelezhetném, de nem dobtam az utcára), és mégis a drog után sóvárog. Sosem álltam volna az útjába, ha arra kér, hogy tanulhasson, vagy kamatoztatni szeretné a meglévő tudását…ő azonban csak elfecsérli az idejét, nekem meg a jövőmet. Nagyot nyelek, inkább a másik karámban nézelődő patásnak szentelem a figyelmemet. Az otthoni bajaimat nem vetíthetem ki másra, pedig az előbb pontosan ezt tettem. A bennem növekvő sötétségre, és elkúrtságra nincs gyógyír. Az vagyok, aki vagyok, és nem fogok ezen változtatni, Mallorie pedig a saját bőrén fogja megtapasztalni, hogy mi van akkor, ha kihoz a sodromból, és veszélybe sodorja a gyerekem életét. Még mindig nehezen teszem túl magam azon, hogy az. Lehetetlen, hogy a legutóbbi lepedőgyúrásunkat siker koronázta volna. Részegen találtam rá, elgyengültem egyetlen egyszer, és most életem végéig szívjak? A belső hang feléled bennem, egy fura érzelem. A gyerekem…bárhogy is, de az enyém is, és jogom van hozzá. Nem szeretném, ha neki is olyan sors jutnak, mint nekünk a testvéreimmel. Meg szeretnék neki adni mindent, a legjobb iskolát, a legnagyobb lovat a világon…azt akarom, hogy a karomban aludjon el, hogy nyáron, ha leesik, akkor az én nevemet mondja ki, ha sírnia kell, akkor én óvhassam meg. Elkalandoznak a gondolataim, emlékeztetnek kell magamat arra, hogy milyen minősítésben vagyok jelen. Hivatalos ügyben érkeztem, nem kérhetem a mellettem időző hölgyeményt, hogy csendben várakozzon, bár egyáltalán nem vívja ki nálam a szimpátiát azzal, hogy sürget. Egy kis szabadidő nekem is jár? Nem lehetek örökké szigorú, és másokon segítő ügyvéd, vagy kéjhajhász. A lovak jelentik a nyugalmat, a biztonságot, de nem fogom kimutatni, hogy meg lettem sértve. Visszaváltozom az üzletemberré, aki vagyok, és a kisasszony kíséretében megindulunk az irodája felé. Nem kell beszélnünk, én nem fogok még egyszer hasonlóan tapintatlan módon érdeklődik, ha erre nem vevő. Eleinte még örültem is, hogy nem a seggnyaló jár nekem, de most kételkedem benne, hogy ezzel a nővel kellene-e a leendő csikóm sorsát megbeszélni. A folyosón haladva megérintenek a falon lógó elismerések. Megannyi díj, és mégis valamivel több.  Ezek nem egy embernek, vagy éppen állatnak köszönhetőek. A legtöbb páros tevékenységnek a gyümölcse, mely mosolyt csal az arcomra. Bizony, ez már csak így van, ha összekerül két passzoló puzzle darab.

A kis helyiségbe lépve szinte robotszerűen felelek. A kávé fontos részét képezi a mindennapjaimnak, legalább három, de akad olyan nap is, amikor ötöt fogyasztok el. A tejet, és a tejszínt kerülöm, mert allergiás vagyok rá, nem jó érzés, ha éppen rám tör a fosás, na meg a görcsök. Nem szoktam reklámozni, de nekem is vannak hibáim, csak kevésbé tüntetem ki őket, mint ahogyan mások teszik. A pillantásom többször szalad át a hölgynek a hátívén, vagy éppen a combján. Az alakja tökéletes, és kimondva is, de az esetem lenne. Sóhajtva pakolok le az egyik szék elé, aztán jómagam is leülök, és keresztbe teszem a lábszáramat. A teás előkészületek felkeltik az érdeklődésemet. Jártam már Angliában, akadnak ott barátaim is, de ez idáig most látok először úgy készülődni valakit teázni, mintha legalább a királynőt hívta volna meg. Kénytelen vagyok egy mosollyal az arcomon rákérdezni a származására, de hamar terelem vissza a beszélgetés fonalát a lényegre, hacsak nem vall színt.
- A teázásnak valóban hagyománya van. – biccentek egyet, és nem bonyolódom bele jobban, mert most rajtam van a sor, hogy tanuljak, és hallgassak el. A paella spanyol nemzeti étel, így már az is világossá válik számomra, hogy miért sötétebb tónusú a kisasszony bőre a hajának színével ellentétben. Micsoda összegzés…akkor jól megy gondolom a spanyol is. Milyen mókás lenne, ha nyelvet váltanék, nem?
– Á, látom jártas a nemzetek konyháiban, nem mindennapi gyökerekre utal. – ezután csak egy sóhaj jár, de a vakarászással nem tudok leállni.
– Versenyre szánom, és ehhez kétség sem fér. Attól tartok, hogy igaza van. Egy erősebb jellemű kanca kell mellé, ami sajnos nekem nincs, szóval megint egy újabb kérdés vetődik fel, hogy ki vállalná a második mama státuszát? Mr. Chang nem fogja engedni, hogy a drága anyukát is elhozzam, az is kész főnyeremény lesz, ha fél év után a magaménak tudhatom a csikót. – az édesapja kijelentésére nem felelek, de a kávéért nyúlok.
– Köszönöm. – gyorsan le is helyezem, mert forró az alja, így csak a csészét veszem el, és óvatosan a számhoz emelve fújom meg, és kortyolok bele.
– Minden lovamnak más zsokéja van, de azt hiszem ide egy régi barátom fog kelleni, aki már visszavonult. – még iszok egy keveset, majd leteszem a kávét, és a kisasszonyra nézek.
– Ebből a lóból a világ legjobb hátasát kívánom megalapozni, aki az én aranytojó tyúkom lesz. Szerezzen nekem egy kancát, és karámot is mellette. A pénz nem fog számítani, és ezt Önre is értem. Szeretném, ha maga foglalkozna vele az elválasztás idejére, majd amikor már versenyekre készítjük fel. Hallottam az édesapja munkásságáról, volt szerencsém összefutni vele a texasi derbyn is tavaly. Még egyszer köszönöm a kávét Ms. Fraser, így azt hiszem el is mondtam, hogy mit várok el, tovább nem tartanám fel, vár Szilaj. – emelkedem fel a székről, de ekkor megszólal a telefonom. Kiveszem a zsebemből, és halkan szólok bele.
– Igen, én vagyok…miben segíthetek? Sajnálom, de most házon kívül vagyok…igen. Holnap reggel kilenc? Remek, akkor várom. – bontom is a vonalat, aztán a kék lélektükrökbe merülök bele.
- Me encantan los sabores del sur. – kontrázok spanyolul, amikor felállok, és az öltönyömért nyúlok.

Sosem volt szokásom előítéletesnek lenni, de úgy tűnt, hogy mégis csak volt és létezett olyan ember a Föld kerekén, akivel a kelleténél többet nem szerettem volna beszélgetni a szükségesnél. Minden egyes másodperccel az ismertségünkben ezt vetítette elő Mr. Cowen, mégis szégyelltem magam. Apa sem, de anya aztán végképp nem lett volna elragadtatva attól a hirtelenségtől, amivel egyetlen pillanat alatt romlott el minden az idegen és köztem. Hiába is tagadtam volna, belül, mélyen gyökeret vertek a spanyol vér örökségei, amivel még anya sem tudott mit kezdeni, ha ugyanúgy reagáltam le olykor a dolgokat, ahogy ő. Nem volt ahhoz hozzászokva, hogy reflekciója nyilvánult meg részemről is.
Úgy tűnt, hogy az irodai légkör valamelyest lenyugtatta a férfinál és nálam is a kedélyeket, az pedig, hogy még érdeklődött is, olyan csatornát nyitott meg bennem.. nem is tudom, talán a férfi felé, ami egy kicsit letérített a zárkózottság útjáról, magam sem értve, miért is avattam bele őt az apai és az anyai génjeimről. Nem, egyáltalán nem szégyelltem egyik vérvonalamat sem; volt, hogy gúny tárgyát képeztem, ha éppen spanyol szavak jutottak előbb eszembe az iskolai évek elején az angol helyett. A bilingualitás nem mindig vált előnyömre, és ezzel tisztában voltam, noha most már egy sor nyelvvizsgát képes voltam felmutatni, épp hova mentem el gyakorlatra, vagy kerestem állást még évekkel ezelőtt. Pont emiatt sem értettem a hirtelen jött válaszokat, a felületes témakezelést Mr. Cowen részéről. Mert ugyan miért érdeklődünk valaki felől, bármilyen témában is, ha igazán nem is érdekli őket a válasz? Mintha elsiklott volna afelett, amit mondtam, és csak elővette volna a robot énjét, csak hogy valamiféle reflektálással éljen. A sóhajtást a részéről viszonoztam, csak egyetlen kósza biccentéssel élve. Ezzel azt érte el, hogy csak újra a meglévő és jól bejáratott csigaházamba gyömöszöltem bele a nyíltságom, amit ha jobban belegondolok, úgy kellett kiérdemelniük az embereknek. Nem miattuk, én féltem és tartottam attól, hogy megbántanak, hogy nem leszek nekik elég, és bevallom, rosszul kezeltem a negatív kritikát, azt, ha valaki anélkül ítélkezne felettem, hogy ismerné a munkához való hozzáállásom.
- Majd gondolkodom a kancát illetően, és kikérek pár tanácsot is, ha nem bánja - fűztem hozzá ennyit csak, habár nem voltam sótlan, sem pedig felületes, de mégsem volt az igazi. Természetesen, ha kellett, akkor bármikor segítettem másokon, és sosem bántam meg, hogy Billynek vittem el az ebédem felét a Brooklyn hídtól nem messze heti háromszor. Mindig összeszorult a szívem, ha megláttam az ápolatlan férfit, és bármikor is mondtam neki, hogy szívesen fizetném azt, hogy ráncba szedjék, mindannyiszor visszautasított, és legutóbb is a sírással küszködve ültem be az autóba, tehetetlenül figyelve azt, ahogy az alig remegő, koszos körmű férfi jóízűen falatozott. Nem bántam - miatta nem, hogy már heti rendszerességgel kellett vennem műanyag edényeket, mert legalább ehetett.
Hazudhatnék: mondhatnám azt, hogy Mr. Cowen hangja nem hagyott maga után olyan nyomot a bőrömön, mintha a legpuhább cicát simogattam volna, és ha ehhez még azok a hihetetlen búzakék szemek is párosultak sem lett volna elég. Főleg nem amiatt, ahogy a figyelmemet felkeltette a következő szavakkal. Minden mondatával és gondolatfoszlányával egyre feljebb korbácsolta a kiakadásmérőmet, és valahol félúton nem tetszően elnyíltak az ajkaim, hogy megakasszam a beszédben, de jobban neveltek ennél, így hát becsuktam azt, türelmetlenül rebbent meg helyette a pillám is, hogy immár ne az arcvonásait figyeljem.
- Mr... - sikerült ennyit kinyögnöm, amibe belesűrítettem minden ellenkezésem. Persze folytatta, ezért megint csak befejeztem. Megmozdultam a fotelben, és csak az utolsó pillanatban kaptam el Dumbót, mielőtt levertem volna, amikor szerencsétlenül megcsúszott a karfán a padló felé. Megrökönyödve figyeltem a férfit, ahogy szedelőzködni kezdett a képtelen ötleteit követően. Valahol a telefonbeszélgetésnél elakadva figyeltem a férfit, hogy még csak elnézést sem kért, amiért megzavarta a társalgásunkat. Jó, belátom, ez inkább volt egyirányú kommunikáció, mert mintha a cica elvitte volna a nyelvem.
- Mi? Ez most komoly, Mr. Cowen? - szaladt ki a számon ez a pár szó elképedten. Már spanyolul is képes beszélni? Ezt nem hiszem el! Szerencsére annyira nem mozdultam hirtelen, hogy az öcsém ajándékát a padlóra keverjem, de mielőtt még meggondolhattam volna magam, már le is léptem a köztünk lévő pár lépésnyi távolságot, és ahelyett, hogy a férfi kék szemeibe merültem volna el, inkább a szemeimet lesütve kaptam fel a kávés csészét is, megvonva tőle a kávé további ízét. Már ha még be akarta fejezni.
- Megkeres, megzavarja azt, hogy a lovaknak szenteljem a munkán kívüli perceimet, hogy igen fontos dolgokról kíván velem beszélni, eljövünk ide, hogy az ÖN igényeinek megfelelő környezetben tárgyaljuk ki a kívánságait, aztán három mondatban elintézi mit is akar, utána meg kalap-kabát, már menne is, anélkül, hogy megbeszéljük a részleteket. Még csak ihatóra sem hűlt a teám, ráadásul még spanyolul is beszél, meg kék is a szeme. Mindkettő - jó, már a szemeibe nézve mondtam mindezt a százhatvanhét centi törpeségemmel, de legalább azt megálltam, hogy ne bökjek a mellkasára az ujjhegyemmel. Helyette kikerülve őt elvittem a kis konyhasziget polcáig a kávés csészét, amire lepakoltam óvatosan a porcelánt. Mert nem teljesen mindegy a szemszíne?!
- Szilaj nem várhat magára, mert nem ember, ha megígér neki valamit se fogja megérteni. Hiába okos állatok a lovak, összefüggésekben nem tudják követni az emberi gondolatokat, igekötőkkel, toldalékszavakkal, mindegy is - maradtam ott, ahol, de a csípőmbe kapaszkodtam a kezeimmel, mint egy morcos kistörpe. Gondolom, mennyire lehettem félelmetes?! - Engem nem kell megvennie, Mr. Cowen! Lehet, hogy a pénz szinte mindennek az alapja, de én nem tréner vagyok, nem tudnám a kicsinek megadni azt, amire szüksége van. Ráadásul láthatóan irritálom is Önt, csak mert nem gazdasági mutatók szerint élek és gondolkodom! - fújtam ki magam, mert nem értettem, miért pont engem pécézett ki magának. Miért engem akarna a kicsi ló közelébe, ha nagyon is jól tudja, hogy teljesen más munkaköröm volt? Ha épp az istállóban ebbe a ne-tudjon-mindenki-mindent gondolkodásmódba akart bevezetni. Persze.. tisztában voltunk mindketten azzal, hogy Howard vígan eladna neki, ha azzal jó adag pénz vándorolt volna a Kensington kasszájába.
- Bocsánat, befejeztem - valódi volt, tényleg így gondoltam. Nem, nem attól rémültem meg, hogy kimondtam a véleményem. Igazából miért is kértem tőle elnézést? - Ha szeretné, akkor keresek Önnek egy megfelelő képességekkel és nagy múlttal, érmekkel rendelkező trénert, aki felkészíti a lovát, megteszek mindent azért, hogy a legjobbat kapja - javasoltam inkább ezt, és ha eddig sem voltam haragos (volt olyan pillanat, dehogynem), és a hangomat sem emeltem meg azt valóban nem), most már nyugodt voltam, és tudtam is, hogy kinek az ismertségére volt szükségem. Anya biztosan tudna remek urakat és hölgyeket ajánlani. A pillantásom a férfiről a bögrémre vándorolt, amiben a filter még mindig ázott, de a tea és köztem ott volt egy akadályozó tényező, mégpedig Mr. Cowen személyében. Nem fogok mamutként vándorolgatni a saját irodámban..

Az iroda picinyke falai közé feleannyi méreg, és feszültség sem szorult, mint odakint a karámban. Megpróbáltam kedves lenni, és ha már szóba hozta a gyökereit, akkor vissza is kérdeztem, nem kívántam belemélyedni, de ha már ő kezdeményezte, akkor tartoztam neki annyival, hogy viszonozzam egy egészséges szintig. Minden képzeletemet felülmúlta, és azzal el is ásta a személyes kontakt, mely létrejött közöttünk. A távolból csodálni valakit sokkal biztonságosabb tevékenység, mintsem beleesni abba a hibába, hogy a fejünkben élő, idealizált képpel vegyítve még fel is ruházzuk az adott delikvenst egyfajta jósággal, és rájövünk, hogy cseppet sem olyan, mint a távolból volt. Az idegenség lehetőséget adott nekem, hogy néha hagyjam elkalandozni a kék íriszeimet a lány testtartásán, vagy meglessem munka közben, esetleg, ha úgy adódik, akkor ki is hallgassam, hogyan is beszélt a betegekkel, és az állatokkal egyaránt. Ms. Fraser az elmém kivetülésében egy visszahúzódó teremtésnek lett megteremtve megannyi szeretettel, és odaadással, mely kevés emberből jön természetesen. Nem véltem róla, hogy alakoskodna, vagy személyeskedne az ügyfelekkel, de bíztam benne, ha szóba kerül egy téma, akkor nem rejti véka alá a gondolatait. Most mégis az előbbi rövidke ellentét azt az érzetet kelti bennem, hogy a magához való esze hiányzik, és ráadásul nem fél játszani a munkájával sem. Nem kellene ennyire véresen komolyan vennem, hogy így kioktatott, vagy megmondta, hogy mi fán terem az összetartás, és a jó munkaerő. Más világból jöttünk, az édesapja munkásságára felnéztem, ahogyan az övét is dicséretekkel halmoztam el, de ma egészen más oldalát ismertem meg a nőnek, és ez korántsem tetszett, vagy egyszerűen rossz időben talált be. Nem tudom, hogy valaha is pontot fogunk-e tenni ennek a végére, de igyekszem a hivatalos kereteken belül maradni, és csak arra koncentrálni, amire kell. A csikó jövője a tét, és a hozzáfűzött reményeim, mégis kicsúszunk a mederből. Megtudom alig öt perc leforgása alatt, hogy angol, skót, de még spanyol ősökkel is rendelkezik, szereti a teát, és a lovakat. A türelmetlenségemnek nemcsak ő az okozója, hanem a kórházban fekvő Mallorie, a magzat létezése, melyet nem akartam, és mégis, ha rágondolok, akkor összeszorul a gyomrom. A ma reggeli állásinterjúm, és a megannyi probléma, ami csak halmozódik, de nem oldódik meg.
Tisztán, és érthetően adom a tudtára, hogy mit várok el, de még itt sem lehetek önmagam, mert a munka utolér, és ha tetszik, ha nem, de fel kell vennem a telefont. Eszembe sem jut, hogy ez kényelmetlenséget okoz a másiknak, vagy nemtetszést vált ki belőle, mert már régen nem számít, hogy mit gondolnak rólam az idegenek. A fontos emberek az életemben már tudják, hogy milyen vagyok, a többi meg nagyon nem érdekel. A telefonos egyeztetést nem nyújtom el, és amint bontom a vonalat, még a szükséges részleteket átbeszélem a velem szemben ülővel. A beszélgetést úgy két perccel később lezártnak tekintem, és a táskámért nyúlnék, de megakaszt benne, így visszaülök, és a kékjeimet a babaarcára vezetem.
- A legkomolyabb, elmondtam, hogy mit akarok, esetleg nem értett meg valamit Ms. Fraser? – szalad fel az egyik szemöldököm, és a karórámra pillantok futólag, de utána ismételten a hibátlan bőrét, és különös lélektükreit fürkészem. Nem tetszett neki a spanyol búcsúzás? Azt hittem, hogy ez még imponálna is neki, de ha abból indulok ki, hogy nő, akkor nem is várhatok egyszerű befejezést. A következő mondatok összezavarnak, és valahol fel is háborítanak.
– Mit akar ezzel mondani, Ms.? – hangsúlyozom ki a végét, és a karfán dobolgatva az ujjaimmal megvárom, hogy kinyögje, ez mire megy ki. A tekintetem egy percre sem veszem le róla, kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami ebben a beszélgetésben nem nyerte el a tetszését, vagy mit nehezményezett annyira.
– Igazán? – érdeklődök teljesen higgadtan, pedig egyáltalán nem vagyok az, de már jól megy, ha el kell játszanom a nyugodt férfit. A dobolgatással nem állok le, aztán úgy döntök, hogy felállok, és kihúzva a hátamat egyenesen a nő felé tartok. Az asztal, a polc, vagy az isten tudja, hogy mi közé szorítom, hogy én legyek közelebb a távozás kulcsához.
– Nos, eszem ágában sem volt megvenni Önt, ahogyan kiolvasta a nem létező sorokból. A csikónak nem tréner kell, hanem egy hozzáértő oktató. Láttam, hogyan kommunikál a gyerekekkel, és az állatokkal egy időben. Bárkit megkaphatnék ezen a lovardán belül, még magát is, mert egy szavamba kerülne. – bökök a vállára, aztán hetykén eltolok egy hajtincset az útból, miközben a tekintetem ennek az útvonalát keresi.
– Biztosíthatom róla, hogy ennek a kirohanásának még lesznek következményei. A lovamhoz akkor megyek ki, amikor én úgy látom. Nekem senki nem fogja megmondani, hogy mikor ér véget egy beszélgetés, világos? – mélyedek bele a kék lélektükrökbe, aztán az asztalnak a két oldalán támaszkodom meg a tenyereimen.
– Fennhéjázó módon úgy véli, hogy megzavartam a munkájában, ami már régen letelt? Vajon mit szólna a főnöke ahhoz, ha közölném vele, hogy nem volt hajlandó fogadni? Úgy vélem nem sokáig maradna a lovardában. Nem árt, ha néha lakatot tesz a szájára. Kerítsen nekem kancát, és egy helyet, aztán meggondolom, hogy ne tegyek panaszt maga ellen, rendben? – távolodom el tőle, és az aktatáskámért lehajolva, emelkedem fel újra, hogy az asztalra fektessem, és kivegyek belőle egy névjegykártyát. Finoman a másik oldalra tolom, hogy véletlenül se vesszen el szem elől.
– Itt van az elérhetőségem, a magánszámom is. Bármilyen híre van, keressen nyugodtan. A napokban hosszabban is ki fogom fejteni, hogy mit várok el Öntől, addig is szép estét, Ms. Fraser. – kapom fel az öltönyömet, és még egy utolsó pillantással végigmérve lépek le. Hogy az istenbe tudott felhúzni, és felizgatni egy és ugyanazon személy?

Mindig is felzaklatott az, ha butának néztek, ha ostobának gondoltak és ha idővel bele is törődtem mások viselkedésébe, gondolatmenetébe, akkor sem szerettem, ha megmondták mit mikor tegyek, anélkül, hogy kikérték volna az egyetértésem. Azért, mert csendesebb voltam az átlagnál, még voltak önálló gondolataim és olyan véleményem, amit nem mindig osztottam meg másokkal. Nem azért, mert ne lett volna súlya, hanem mert sokszor felesleges szócséplésnek véltem. Nem mindenki volt abban partner, hogy egészséges vita, oda-vissza kommunikáció alakuljon ki és ilyen esetekben beláttam: haszontalan minden próbálkozás.
Amikor ma a talpam reggel a padlót érintette, s előbb a puha, bolyhos szőnyegben merült el, még nem gondoltam, hogy összezörrenek valakivel. Nem gondoltam, hogy bármi is ki fog hozni a sodromból olyannyira, hogy képtelen legyek visszafogni magam és megmaradni annak a csendes nőnek, aki tart kicsit másoktól, aki mindig azt figyeli, hogy csak másoknak legyen jó és önmaga mindig a háttérbe szorul. Soha, egyetlen egyszer sem bántottam még ennyire meg egyetlen embert sem, mint azzal, hogy beszélnem kellett, és valahol tudtam, hogy elvetettem a sulykot. Valahol tudtam, hogy túl messzire mentem, de az én igazságom kikívánkozott, feszélyezett szótlanságot hordozva önmagával egy ideig.
Megrebbentem, ahogy Mr. Cowen felemelkedett a fotelből, s minden egyes lépésével felém egyre feljebb korbácsolta a riadtságot, egészen igyekeztem menekülni előle két apró elhátráló lépéssel, torkomban hevesen dobbanó szívverés visszhangjával. Létezik inverz fenyegetés? A szavai ólomnehezékként csobogtak végig a tudatomon, és ha épp a szabad akaratot is hivatott jelezni a szavaival, épp az ellenkezőjét érte el: nem megvenni, vagy megvenni mégis csak.. ez itt a kérdés! Nem is olyan burkolt jelzése volt mindez annak, hogy rengeteg fiskális erőforrással rendelkezett, amit természetesen nem is akart titkolni. Csak akkor pillantottam fel a szemeibe döbbent megrökönyödéssel, amikor hozzám ért: bevallom, nagyon nem esett jól. Azok az előbbi barátságos kék színek átváltottak jeges tűzbe, és még akkor sem moccantam meg, ahogy a hajtincsemet űzte el az útból, helyette csak összefűztem a karjaimat a mellkasom előtt, hogy annyival is távolabb kerüljön tőlem, már ha volt elég helyem hozzá. Borzasztó vadállat lettem volna: a ketrecben is a sarokban kuporognék egész álló nap.
Megszólalhattam volna, de jelenleg én voltam alávetett pozícióban, és ezt a további szavaival is erőteljes fölénnyel élvezte és mutatta ki Mr Cowen, feszélyezetten fordítottam el róla a pillantásom, hogy megnézzem az irodám legtávolabbi pontját és csakis azt figyeljem, hogy még csak véletlenül se sírjam el magam attól a nyers viselkedéstől, amiben részesített, gyűlölve azt a tényt, hogy a férfi kölnijének markáns illata folyamatosan ostromolta a szaglásomat. Apám soha, egyetlen alkalmazottal sem beszélt így, sem akkor, amikor én hallottam, de akkor sem, amikor nem voltam ott. Nicholast sem hallottam így, ilyen lekicsinylően beszélni senkivel sem, holott majdnem három évig lehettem a párja. Mégis mi vált ki ilyen viselkedést egy érett férfiből? Nem.. nem a mostani pillanatra gondoltam, és már abban is kételkedni kezdtem, hogy csak engem tüntet ki ezzel a hidegséggel, és minden szava tőrdöfés volt a szívemben.. a munkámba vetett hitemben, az elhivatottságomban, és elég volt ez a pár másodperc arra, hogy kételkedni kezdjek abban, hogy jó helyen voltam, hogy ez.. az az élet, amire vágytam és szerettem volna megélni.
Rezignált pillantással követtem a tőlem eltávolodó alakját még mindig egyetlen szót sem szólva hozzá, amikor a névjegykártyája az asztalomon csúszott.
- Önnek is hasonlóakat.. Mr. Cowen - suttogtam egészen halkan a férfi felé az egész végén, ahogy már az aktatáska füle ott feszült a markában, és ahogy az ajtó előbb nyílt, majd csukódott a férfi alakja mögött, összerezzentem, amit egy torokköszörülés követett.
Öt perccel később mozdultam csak meg, kitörölve egy áruló könnycseppet a szemem sarkából az átélt többszörös fenyegetést megemésztve, hogy kiöntsem a még csak meg sem kóstolt teámat, hogy lehetőleg elkerülve az ügyvédet mehessek ki az istállóba, ahol félbemaradt a nasi adagolásom. A lovak számítottak a répára, és talán egy hangyányival több időt is töltöttem odabent. Maple, az aprócska mini póni boxában, aki mellé leültem és a füleinél simogatva a rövid szőrét elpityeregtem a bánatomat. Nyugodt, türelmes pillantással csámcsogott a répákon és a szénaszálakon, s talán ez volt a legjobb az állatokban: meghallgattak, ott voltak, ha volt bármilyen bánatunk. Nem ítélkeztek, egyszerűen csak a létezésükkel is jobb kedvre derítettek.

Másnap reggel, a két foglalkozásom közti fél órás szünetem Howard ajtaján két kopogással kezdődött. Nem vártam arra, hogy Mr. Cowen anyagias szemléletmódja és engem illető hamis állításai rossz szájízt hagyjanak maguk után velem kapcsolatban. Beszámoltam Briannek nyugodt hanghordozással mindenről, ami előző nap elhangzott az irodában. Azt kivéve, hogy miket mondott a lótulajdonos, és egyetlen negatívum sem hagyta el a számat Mr. Cowent illetően. Nem voltam az, aki bárkit is befeketített volna.
- Ez nagyszerű lehetőség, Cora! - derült fel az arca. - Mindenképpen el kell vállalnod, ha téged akar, és tudod.. ez csak bevétel a Kensingtonnak. Nem csalódhat bennünk, és ez jó lehetőség lesz neked is az önéletrajzodban, ha majd egyszer szükséged lesz rá. Mindent elrendezünk, hogy jó helye legyen a pénztojó tyúkunknak! - dörzsölte össze a tenyereit, én pedig összetörten sóhajtottam az asztala előtti széken ücsörögve. Minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy felhívjam a férfit, és mégis meg fogom tenni, mert muszáj.
És azt hiszem, tudom is, hogy hogyan kezdjek neki a hívásnak majd...