Mivel a héten nem feltétlenül volt sok munkám, igyekeztem valamennyire behozni a lemaradásomat, ami az egyetemet illeti. Viszont mivel túl sok kedvem nem volt folyamatosan a politológiával kapcsolatos alapfogalmakat. Már egy ideje taposom az alapozótárgyaimat, amik alapvetően érdekesek, viszont kicsit szárazak. Mivel amúgy meg érdekel a közélet, szinte 100%-ig biztos voltam benne, hogy a kiválasztott szak teljes mértékben nekem való. Éppen ezért nem is szarakodtam túl sokat a felvételin, és magabiztosan csak a Columbia képzését jelöltem meg. Igazából nem feltétlenül volt meglepetés nekem, amikor bekerültem, mivel elég sok olyan közösségi tevékenységben is részt vettem, ami csak a vizet hajtotta a szekeremre. Ennek ellenére szerencsésnek érzem magam, mivel egyértelműen az állt a dologban, hogy a szüleim baromira mellettem álltak mindenben, és anyagilag is támogatást tudtak nyújtani. Nyilvánvaló volt, hogy amikor modellkedni kezdtem, akkor rengeteg pénzt kellett befektetni a karrierembe. És ez hiába térült meg, hiába van most elég nagy elérésem, hiába keresnek fel sokan… Hálás voltam a családomnak. Egy ideje már saját lakásra gyűjtök, viszont pontosan tudtam azt is, hogy nem szép dolog az, hogy nem feltétlenül vagyok erőszakosabb, ami a pénz leadását illeti otthon. Szeretném támogatni a családomat, de mivel a nővérem is, anya is, illetve apa is jó fizetéssel rendelkezik, erre egyáltalán nincs szükség. Azzal kapcsolatban, hogy egy barátommal pontosan mit kellett volna kezdenem… meg volt kötve a kezem. Lényegében úgy ismerkedtünk meg, hogy elhagytam a pénztárcámat a munkahelye közelében, ő pedig felhívott. Ezen a ponton kifejezetten hasznos volt, hogy általában tele vagyok névjegykártyákkal. Amikor beléptem a kávézóba, egyáltalán nem volt nehéz megtalálni a srácot, én pedig a hiúságom miatt irigy voltam rá. Nem vagyok alacsony, viszont látható volt közöttünk a magasságkülönbség, ráadásul az alkata is jobb volt az enyémnél. Azt hiszem az ilyenekre mondják azt, hogy belenyúltak a jóba. Azóta sem tudom, hogy miként vehetném rá arra, hogy lépjen a nyomdokaimba, mert minden bizonnyal lenne esélye befutni. Viszont mivel más lapokat osztott nekünk az élet, én magam sem tudtam, hogy egyáltalán a saját karrierének építése megadatott-e neki. És van-e annyira büszke, hogy az én segítségemet fogadja el. Amikor először láttam őt, abban a kávéfoltos kötényben, szemügyre vettem a kezeit, amik gyakorlatilag ki voltak száradva a sok vízben való matatástól… Nem volt kérdés az, hogy a tárcámban található összes készpénzt végül a kezébe nyomtam. Neki nagyobb szüksége volt rá, az pedig, hogy felhívott és hozzá sem nyúlt se a kártyámhoz, se a bankjegyekhez, lényegében az adósává tett. Mert becsületes volt. Éppen ezért, éveken keresztül, sokszor jártam a kávézóba, sokszor repostoltam azt, hogy ott vagyok, mivel nekem volt elég követőm már ahhoz, hogy legalább ezzel segíthessek neki. Olyan arccal, amivel ő rendelkezik, elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy majd nem adnak neki elég borravalót. Tehát lényegében csendben kellett valahogy meghálálnom a kedvességét. Volt valami ebben a srácban, ami miatt össze akartam barátkozni vele. Viszont a kettőnk közti különbségek elég jelentősek voltak, emiatt pedig nehéz volt áthidalni a dolgokat. Én magam sem tudtam, hogy miként ne hozzam zavarba a szerencsés helyzetemmel őt, szóval végül úgy voltam vele, hogy talán, ha hétköznapi dolgokat csinálunk együtt, az mind a kettőnknek jót tesz majd. Én sem szeretek állandóan flancolni, neki viszont szüksége lehet egy barátra. Mivel finoman szólva is social butterflynak tartom magam, talán már a kihívás miatt is magam mellé akartam állítani… Ami szerintem idővel sikerült is. Nem véletlenül engem hívott át azért, hogy segítsek megfürdetni a kutyájukat. Nem sokat tudok a kutyákról, mivel inkább macskás vagyok, amit meg az allergiám miatt amúgy sem tarthatok, de a családjától megtudtam, hogy az ő házi kedvencük kicsit kényes. Gyakran kell fürdetni, mert a szennyeződések beülhetnek a bőrredőkbe, ami gyulladást okozhat. És mivel Nam apukája beteg volt, az anyukája meg mégiscsak egy aranyos és pici nő, nekem kellett segíteni, mivel a testvére éppen nem tartózkodik az Államokban. Részemről ez rendben volt, egyébként határozottan megijedtem, amikor először láttam azt az állatot. Viszont idővel sikerült összebarátkoznom vele is, annak ellenére, hogy baromi ijesztő a mérete. Szerintem, ha nem lenne olyan kis lomha és felágaskodna, akkor magasabb lenne nálam. Összeszedtem pár cuccot, amit a fiúnak terveztem átvinni, illetve némi kaját és sört, meg elemeltem egy üveg vodkát is, amit így sem tudtam elég feltűnés mentesen megtenni, mert a nővérem persze ebben a pillanatban tervezett meglátogatni minket. - Jó, hogy jössz – egyetlen puszit nyomtam az arcára, aztán igyekeztem a legszebb arckifejezésemet elővenni, ő pedig máris csóválta a fejét. - Nem adom kölcsön a kocsit. Vegyél magadnak, Syaoran. - Jie-jie… Tudod, hogy anya és apa nem engedi. Utálják, ha New Yorkban vezetek. – más kérdés amúgy, hogy a motort még kevésbé szeretik, de amiről nem tudnak az nem fáj neki – Besegítek neked hétvégén a csúcsidőben. Mit szólsz hozzá? - Vidd… De azt add ide – egyértelmű volt, hogy mire gondol, de én mégis a hátam mögé rejtettem az üveget. Tudtam, hogy nem fogom egykönnyen átverni a családot, így elővettem a legjófiúsabb arcomat, és ezt válaszoltam: - Ajándék lesz. – én magam ezért csak egy csapát kaptam a vállamra, mert a drága testvérem pontosan tudta, hogy innentől mi a feladata. Falaznia kell nekem, és továbbítani a hazugságomat a szüleim felé. Ennek ellenére én is kaptam egy puszit az arcomra, és a kulcsot is a kezembe nyomta. Egyébként nem lakott tőlem annyira messze Nam sem, húsz perc alatt odaértem volna a metroval is, de mivel lusta voltam cipekedni, ez a megoldás jónak tűnt. Némi anyázás után parkolóhelyet is találtam, és négy szatyorral csengettem be hozzájuk. Persze udvariasan váltottam pár szót a szüleivel, és a nekik szánt ajándékomat is átadtam a vendéglátásért cserébe, utána már úgy indultam meg a fiú szobája felé, mintha otthon lennék. - Hali – gyorsan lepakoltam az asztalra, hogy kezet tudjak fogni vele – Mizu? Hoztam pár cuccot neked, nyugodtan válogass. Lényegében annyi pr ajándékot kapok mostanában, hogy szörnyen néz ki. Mivel kihasználni sem tudnám a huszadik Gucci övet, szívesen megosztottam a barátaimmal ezeket a dolgokat. Ha valaki már a hasznát tudja venni, akkor nyert ügyem van, mert én sem vagyok egy pazarló fajta. És részemről az is pazarlás lett volna, ha csak a szekrényemben lógnának a cuccok. - Dolgozol holnap? Mert ha nem, akkor ihatnánk is valamit, miután megfürdettük a házisárkányt. Bár közben is vicces lenne – nem hiszem, hogy ezt a remek ötletemet pártolná, de én azért megpróbáltam. Innentől kezdve lényegében rajta áll a dolog, nem fogom erőltetni a témát. Az már más kérdés, hogy beiktathatnék pár józan pillanatot is az életembe.
Racionális embernek tartom magam, aki két lábbal a földön jár. A visszavonhatatlan végletekig. Minden valamiért történik. Nincs véletlen, nincs olyan, hogy semmiféle mély értelem ne húzódna meg a háttérben. Mindenben lennie kell logikának, és sorszerűségnek. Ebből áll az életünk, ettől vagyunk emberek. Okkal vagyunk azok, akik és okkal tesszük azt, amit. És persze, okkal élünk úgy, ahogyan. Ezt az utóbbit persze még nyúznom kell magamban, hogy megemészthessem. Ha egy pár réteggel tehetősebb család sarjaként látom meg a nap világot, nem sérült szülőkkel, talán ezt a részét is elhiszem a dolognak. Főként, mert hacsak arra gondolok, hol és hogyan élek, rosszul érzem magam. Arról nem is beszélve, miféle sötét és ostoba felhők sorakoztak a fejem fölé, hogy aztán mennydörgő haragjukkal bemocskolják a lelkem tisztaságát... Fogalmam sincs, hogyan fogok Ye Na szemébe nézni. Azok után, ami eszembe jutott, és azok után, hogy meggyőztem magam, rendben van, ha egy kicsit önző vagyok, mert más emberek sokkal gusztustalanabb dolgokat művelnek. És hiába nem értem meg, hogy pontosan miért is nyújt efféle sovány vígaszt a számomra az, hogy mások hogyan élnek, miféle bűnöket cipelnek a hátukon - semmi közöm másokhoz. Az ablakom alá nyújtózó tetőn ücsörögve elmélkedem a döntéseim okozta pillangó effektuson. Próbálom félre tenni állandó nyughatatlanságom és szünetet kérni a fejemben cirkázó gondolatoktól, de a lélek súlya nem olyasmi, amivel könnyű elbírni. Fogalmam sincs, hogy kinek mondhatnám el a nyomorúságos történetemet. Ki lenne az, aki megértené, mit és miért teszek? Lehet, hogy Ye Na anélkül is segítene, hogy efféle mocskos csellel venném rá, de miután olyan sokat mesélt róla, hogy a fiúk hogyan bántak el vele, nem tartom valószínűnek, hogy játszikönnyedséggel sietne a segítségemre. A bátyám tudom jól, hogy sosem szűnne meg szeretni, és a kettőnk kötelékét meg nem törné, talán még az sem, ha csúnyábbat művelnék egy kis megjátszott flörtölésnél - épp csak attól tartok, hogy megharagudna rám, amiért nem neki szóltam, hogy mekkora bajban vagyok. A szüleimnek pedig nem beszélhetek róla... Hogyan is éreznék magukat, ha hallanák, hogy elégedetlen vagyok az élettel, amit a két kezükkel adtak nekem?! Olyan ostoba vagyok... - öblítem le a torkom vízzel, amit magammal hoztam a tetőre. A segélykiáltásom utolsó visszhangjaként hallom meg Soren hangját, valahonnét odabentről, ahogy a szüleimnek köszön. Habozok felkelni, megmozdulni. A Sorennel való barátságom mindig is azt gondoltam, hogy törékeny. Nem azért, mert ne lenne őszinte a részünkről, inkább az óriási különbségek miatt, amik közénk ívelnek. Mindketten változunk, és teljesen ellentétes irányba haladunk. Szemem sarkából befelé lesek a párkány fölött. Talán ő megértené... De amint elgondolkodom az ötletén, hogy feltárjam neki, mi nyomja a szívem, azonnal elvetem még csak a lehetőségét is annak, hogy beszéljek erről vele. Egyrészt ki tudja, mit gondolna rólam. Mivel nem rendelkezem túl sok barátsággal, nem szúrnám el azt, ami még az enyém. Másfelől pedig, hogyan is érthetné meg? Számára az anyagiak sosem okoztak problémát, vagy legalábbis egy ideje már nincs erről szó. Vajon egy ember hány titkot őrizhet meg csak magában? Vajon meddig bírja el saját sötétsége súlyát? Én képes leszek elviselni önmagam árnyékát, ha Ye Na felébred a delíriumból, amibe belekebelezik a hazugságaim?! És én?! Képes leszek végig a szemébe hazudni? A kezeim... Lepillantok rájuk, fel-le fordítva kézfejem, aztán ahogy nyílik az ajtó mögöttem, befelé fordítom a törzsemet. – Hé! – figyelem, ahogyan felém közeledik. A felém nyújtott kezét rögtön elfogadom, megrázom egy kedveskedő, barátságos mosollyal a képemen. A szavait hallva kíváncsian elpillantok a törzse mellett, és az asztalra vetett holmik felé sandítok. – Klassz, köszi. – bökök felé állammal, ahogy aztán előbb egyik, majd a másik lábammal ugrom be a szobába, mellé. Lassan vánszorgok el a négylábú bútorhoz, hogy ujjaimmal feltúrjam, mit hozott nekem. Egy ideje már nem dacolok Soren jótékonykodási szenvedélyével, már amit irántam szeret kifejezni. Eleinte még zavart, ha ezt-azt elhozott nekem, de már tudom, hogy nincs értelme viaskodnom vele. Túlságosan csupaszív egy szerencse foltja az életemnek, így hát bármiféle tiltakozásom kudarcra van ítélve vele szemben. – Minden rendben. Te hogy vagy? – kérdem tőle, a vállam fölött hátra szólva. Az övet húzom ki először, a motyók közül. Elégedetten mérem fel, mosolyogva annak mintáján, majd a srác felé intek vele, érezze a nonverbális hálámat is érte. – Na. – szólok rá egy fél' szigorú pillantást ejtve felé. Visszaejtem a cuccokat egy kupacba, hogy aztán azok mellé felüljek az asztallapra és onnan nézzem Sorent. – Nem lenne vicces. Még megsérül valaki... – motyogom, ahogy megcsóválom a fejem. Tipikus, hangulatgyilkos vagyok, tudom. Talán, ha a szüleim nem óvnak a széltől is, egy kicsit jobban hasonlít a viselkedésem a higanyéra, és képes leszek kibilleni a komfortzónámból. – Nem dolgozom holnap, de a szüleim itthon vannak. Nem biztos, hogy örülnének két ittas srácnak... – prüszkölöm a szavakat elgondolkodva. – Talán elmehetnénk, ha végeztünk. Mit szólsz? Amúgy, hogy van ez?! Kész vagy a kutyafürdetésre?! – lefojtok egy nevetést. Nem őt nevetem ki, hanem az egész szitucáiót. Olyan idegennek tűnik Sorent elképzelni, ahogy őrült lelkesedéssel sikálja az állatkánkat. – Fürdettél már bárkit is?! Nem mintha az normális lenne... – kuncogok a saját kérdésemen, de sosem lehet tudni. Ki tudja?! Lehet, hogy Soren sokkal ügyesebb és precízebb ezen a területen nálam. Őszintén meglepne, ha kiderülne, hogy profi. – Kérsz valamit? – bökök a vizes palackomra, amit az asztal szélére ejtettem a bejövetelem után. Kíváncsian hallgatom, bármi kérése lenne felém, ha módomban áll, teljesítem.
Teljes mértékben igaz volt rám az, hogy amint az elköltöztünk otthonról, átvettem bizonyos szokásokat, ami miatt már inkább vallottam magam amerikainak annak ellenére is, hogy valójában az identitásom kettős volt. A szüleim nem engedték, hogy leadjam a kínai állampolgárságom, mivel úgy gondolták, hogy később talán mégis haza akarok majd menni, akkor pedig újabb procedúra lenne felvenni azt. Így mondhatni nincs vesztenivalóm, ami valamilyen szinten jogos is volt, hiszen nem szűntem meg teljes mértékben kínai embernek lenni azok után, hogy az életem első tizenkét évét egy igencsak patriarchálisnak mondható társadalomban éltem le. Ha valaki velem kapcsolatban hajlandó volt a felszín alá nézni, akkor nem csak egy önfeledt, bulizós srácot látott, hanem valakit, aki nagyon keményen dolgozik és komolyan veszi a feladatait. Fontos volt nekem a családom, mondhatni hallgattam is rájuk, viszont a szüleim már sokkal szabadabb szellemű emberek voltak, emiatt pedig mégsem voltunk egy tradicionális kínai család. Alapvetően nem érdekelte a szüleimet az a tény, hogy több fizetést kaphattak volna, ha nem vállalnak gyermeket, sőt mi azon ritka kínai családok közé tartoztunk, ahol ketten voltunk jelen a gyermekek sorában, és a nagyszülőkkel is jó kapcsolatot ápoltunk. Talán pont ezek a különbségek vezettek ahhoz, hogy végül Amerikában kötöttünk ki, én pedig gyakorlatilag lehetőséget kaptam arra, hogy kialakítsak magamnak egy saját identitást, amit két kultúra is befolyásolt. Láttam a hibáját az itteni társadalomnak és azért kezdtem el nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozni az egyetemen, mert a jövőm biztosítva van, nem irigykedek másokra, mivel mindenem megvan és szerettem volna többet tudni a világról, hogy ezáltal jobb emberré válhassak. Talán túlontúl utópisztikusnak tűnhet mindaz, ami az én életemben jelen van, pont ezért igyekeztem az extrovertált jellememet arra felhasználni, hogy minél különbözőbb barátaim legyenek. Emiatt tökéletesen láttam a különbséget a saját helyzetem és mondjuk aközött, amiben Nam Joon élt. Baromi sok olyan javam volt, amiről szívesen lemondtam mondjuk azért, mert ő nem rendelkezett hasonlókkal és ez nekem inkább könnyebbé tette az életem. Amióta modellkedem, folyamatosan kapom a pr cuccokat, nekem pedig baromi kényelmetlen mindent egyszer felvenni, aztán a kukába dobni egyetlen fotó után. Nem gondolom jótékony dolognak valami olyat továbbadni, amit én is ingyen kaptam, szóval szívesebben osztottam ki azokat a kiegészítőket és ruhadarabokat, amiket különböző high fashion divatcéget küldtek nekem bemutatásra. Ezzel legalább meggátolom a fast fashion cuccok terjedését a haverjaim körében – legalábbis egy bizonyos szintig – ami jó, mivel nem állunk be a sorba, ami a gyerekmunkásokat alkalmazó cégeket illeti. Mivel megtehetem, sokszor kisebb tervezőket támogatom a vásárlással, de pontosan tudom, hogy nincs mindenki olyan kedvező helyzetben, mint én. Emiatt elég fiatal koromban megtanultam, hogy nem igazán az számít, hogy ki honnan jön, mert mindenhol vannak szar és jó emberek egyaránt. Pont ez vezetett oda, hogy a barátaimat nagyon is megválogassam és olyan emberekkel vegyem körül magam, akikkel talán kölcsönösen tudjuk érteni egymást így, vagy úgy. - Zavarná a szüleidet, ha innánk? – elég határozott volt a kérdésem. Nem azt mondom, hogy ellentmondást nem tűrő, mert senkiből se csinálok olyan hobbi alkoholistát, amivé én magam válltam Bellie mellett, de azért éreztem, hogy a mostani események miatt szükségem lenne némi ivásra. Pasis ivásra, egy időre pedig nem ártana egyszerűen likvidálni magam mellől a csajokat, mert már én magam is teljesen meg vagyok zavarodva azzal kapcsolatban, hogy mi van köztem és a „barátnőim” között. Joon határozottan nem az a fajta ember, akinek rendben lenne, amit most csinálok, de talán képes lenne tényleg elhinni nekem, ha megmondanám, hogy magam sem tudom hogyan keveredtem ebbe az egészbe. Mert valóban így volt. - Kicsit bonyolultak meg nehezek a mindennapjaim, de összességében jól – cseppet sem volt diplomatikus a válaszom, viszont annyira nem volt rossz sorom, hogy panaszkodhassak – Már kezdek beleőrülni a nemzetközi szervezetekbe és a szerződéseikbe, de még beszámítható állapotban vagyok. Halkan nevettem el magam, aztán megcsóváltam a fejem. Sok mindent szerettem a tanulmányaimban, azonban nem akartam se diplomáciával, se hasonlóval foglalkozni. Mivel a modellkarrierem elég szépen ível felfelé, ha kiöregedek is simán dolgozhatok menedzserként, szóval nem nagyon van mitől félnem. Emiatt a diploma gyakorlatilag egyfajta b tervként szolgál, bár határozottan vicces lenne elmenni mondjuk tudósítónak, vagy tanulmányokat írni a témában. Baromira nem látom magam így, de megváltozhatok még annyira, hogy hasonlón kezdjem el törni a fejem a jövőben. - Ha nincs kedved nem muszáj – nem terveztem belevinni a rosszba, de aztán jobban szemügyre vettem a vonásait – Viszont az arcodat elnézve, szerintem rád férne a lazítás. Mennyit dolgoztál az utóbbi időben? Hiába mondta azt nekem, hogy minden rendben van, már egy ideje ismertem őt ahhoz, hogy ezt ne hagyjam annyiban. Ő nem volt az a fajta, aki elmondta, ha valami nyomta a szívét. Gondolom nem akarta a saját gondjait más nyakába rakni, de nekem nem voltak olyan jelentős problémáim – leszámítva a három csajomat – hogy ne tudjam meghallgatni őt is. Nyilvánvalóan én se szeretem, hogy ha valaki a semmin rinyál, de az ilyen emberekkel nagy általánosságban szóba se állok. - A ti kutyátoktól meglepő módon nem félek – ja, mert alapvetően amúgy tényleg félek a többi kutyától. Leginkább a nővéremétől, amit mindig Layla visz haza, ha nála vagyok, illetve messzire kerülöm az állatot, hiába barátságos. Eléggé mély nyomot hagyott bennem az az állat, ami kiskoromban megharapott, viszont a Hwang család házikedvence más volt. Először tőle is eléggé megijedtem, de amikor barátként hivatkoztak rám, utána a kutya már nem vette a fáradtságot arra, hogy élve felfaljon, ez pedig pozitív volt. Néha már meg is mertem paskolgatni a fejét. - Egyébként fürdettem – halkan nevettem el magam – Nem szó szerint, de amikor Kínába megyek, akkor a nagyapámmal mindig elmegyünk egy fürdőbe és általában én mosom meg a hátát. Családi szokás. A férfiak között legalábbis. Arra is volt már példa, hogy mind a két papámmal és édesapámmal mentem el a fürdőbe, anya pedig lefényképezett minket és azt mondta nekem, hogy ha lenne most egy kisfiam, akkor tényleg egy teljes generációt lefednénk. Valójában mind a ketten tudjuk, hogy nekem még nem kellene gyereket csinálnom. Ha holnap azzal a hírrel mennék haza, hogy apa leszek, szerintem agyonütne. - Rendben vagyok, köszönöm – egyszerűen hárítottam azt, hogy megkínált, mert tényleg nem voltam most szomjas – Mondd azt, hogy a kutyátok magától bemegy a kádba és nem nekünk kell berakni. Ja meg azt is, hogy van kedve most fürdeni. Nem szívesen vesztem volna egy olyan állattal, aki talán még nagyobb is volt nálam, ha két lábra állt. Annyira szerintem még nem mélyült el a kapcsolatom a szürke masztiffal. Egyébként baromi szívás, hogy a macskákat meg szeretem és allergiás vagyok rájuk. - Ha élve felfal a háziállatod, akkor mindenképp el kell mondanod a csajoknak… - magam sem tudtam, hogy miként kellene folytatnom – Bár nem. Valószínűleg a pokolra kívánnak, szóval inkább ne tedd. Nem tudom, hogy milyen tanácsra lenne szükségem a szerelmi életemet illetően, de jól esett volna elmondani valakinek a jelenlegi helyzetet, amibe keveredtem. Joannal ezt most nem tudtam volna megbeszélni, mert nem vágytam arra, hogy mint nő, kioktasson a lányok szemszögéből. Nem mindig a férfiak a gonosz és rossz oldalt képviselő egyének.
öltözék ― 1 137 ― csak ne etess meg vele, amiért rossz voltam ― ☆
Nem rendelkezem túl sok baráttal. Igazság szerint soha életemben nem voltam központi figura, és ami azt illeti, én teljesen rendben is voltam így. Mindig is úgy léteztem a társaságokban, mint a csendes fazon, aki ritkán szólalt meg, de akkor valaki arcára mosolyt csalt vele. Mert összességében kedves, tisztelettudó srácnak tartom magam - amit egyértelműen a bátyámnak köszönhetek. A szüleim rengeteget dolgoztak, és ezért - így felnőve - azt gondolom, hogy Niel volt az, aki terelgette a személyiségem és aki határokat szabott, ha kellett. Mellette pedig nem volt nehéz csendbe maradnom. Nem azért, mert nem figyelt rám, vagy nem adott teret, de titokban mindig csodáltam őt és hacsak lehetett inkább megfigyeltem, hogyan beszél, reagál és miképpen vezeti a társalgást akár a szüleinkkel, akár a haverokkal. Egyszóval bármikor. És így, hogy szinte csendes, de kedves árnyékként léteztem, hébe-hóba összeismerkedve, közelebb engedve egy-két embert magamhoz, nem igazán kötöttem életre szóló, elmélyülő köteléket senkivel. És aztán jött Soren. Igazából azt gondolom, hogy nálunk különbözőbb barátok nem léteznek ezen a világon, ennek ellenére azt hiszem, hogy ő az egyik (ha nem a legjobb) barátom. A személyisége és a habitusa mindig megmosolyogtat, akkor is, ha sok esetben (általában) nem értünk egyet. Mégis meghallgat, meghallgatom és ellátjuk egymást "férfias" tanácsokkal. Ami részemről általában kimerül egy-két grimasz, pár hümmögés, és némi rövid önkifejezésben, mint a "Ó, értem." és a "Biztos, hogy ez jó ötlet?" Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon egy olyan srác, akinek tulajdonképpen meg van mindene, mit keres egy magamfajta, szerényebben élő kölyök mellett? De aztán rájöttem, hogy talán pont emiatt passzolunk, mert kiegészítjük egymást. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne az életem Soren nélkül. Ő még a legszürkébb napokat is képes beragyogni... Főleg, amikor extrém módon padlón vagyok az anyagiak miatt, vagy a bátyám hiányzik, vagy a Yenával való kuszaságok miatt. Lehet, hogy nyitnom kéne felé és egy picit beljebb engednem, elmondani, hogy mi van most velem. Biztosan segítene. És ha valaki, Soren biztosan meg is értene. De nem okoznék csalódást neki? Ha lehullna a lepel a szándékaimról?! Nem lennék már az a tiszta lelkű barát a szemében. És ahogy a bátyám előtt is, előtte is szégyelleném ezt az egészet. – Zavarni talán nem, ha nem akarsz anyámnak szerenádot adni közben. – féloldalas mosollyal pillantok rá. – Meg van a maguk dolga, nem foglalkoznak vele, hogy mit csinálok, amíg nem balhézok. Márpedig én olyat nem szoktam. – vallom be az igazat. Ha valamire, akkor a viselkedésemre nem lehet panaszuk. Amikor csak tudok dolgozok, s ha este le is lépek itthonról, olyan csendben teszem, hogy sosem keltem fel őket. Mindig bevásárolok és a házi munka jórészét is magamra vállaltam. Nem csak miattuk, Niel miatt is. Tudom, hogyha tehetné, ő is besegítene. Így egy kicsit olyan, mintha itt lenne. Sokszor elképzelem, hogy az ajtófélfának támaszkodva beszél hozzám, kötekedik, ha kihagyok egy foltot... És persze anyámék miatt is teszem. Szörnyen érzem magam, hogy napkeltétől napnyugtáig dolgoznak egy marék pénzért, amivel éppen csak kihúznák hónap végéig. S ha nem lennénk nekik, fogalmam sincs, mi lenne velük. Persze panaszkodni még sosem hallottam őket! Kíváncsian fordítom felé a fejem. Némán elgondolkodom rajta, mennyire különböző problémáink vannak tulajdonképpen. Aztán kedves mosollyal figyelem, miközben felé fordulok. – Még? Meddig még? – fogvillantós mosollyal lesem. Nem akarom gúnyolni, vagy tréfát csinálni a problémáiból, inkább csak feldobni szeretném kicsit a hangulatát. – Nem lehet könnyű ennyi fele figyelni, főleg, hogy úgy sejtem komoly szerződésekről van szó. – terelem komolyabbra a szót, mert véletlenül sem szeretném, ha azt hinné, nem veszem őt úgy. Minden foglalkoztat, ami történik vele és ennek hangot is szeretnék adni. Az, hogy a problémáink közel nem azonosak, egyikünk terheit sem teszi a mérleg nehezebbik oldalára. Egy pillanatra el kellett gondolkodnom azon, hogy van-e kedvem. Tulajdonképpen van. Mivel ritkán ittam és akkor is csak minimálisan, úgy éreztem megengedhetem magamnak, hogy a keserű forróság egy kicsit ellazítson. Főként, miután Soren van olyan előzékeny és ki is emeli, milyen fáradt fejem van. Elnevetem magam és megcsóválom a fejem is emellé. – Szerintem én már álmomban is felszolgálok... – nem hagyom abba a nevetést, csak valamivel halkabban teszem. A tekintetem mosolygós, úgy fürkészem őt, hogy közben elgondolkodva grimaszolok. – Igazából van kedvem. De túl puccos helyre nem megyek veled, csak ha te állod. – ezt némi játékossággal közlöm. Nem mintha ne lenne velem szemben előzékeny, de valamiért úgy sejtem, ez a "Menjünk el valahová...", neki nem a sarki kocsmát juttatja első körben eszébe, mint nekem. Aki azokat az árakat még megengedheti magának, mást már kevésbé. Emellett pedig azt is tudom, hogy egy-egy ilyen megjegyzésemen nem kell kellemetlenkednem mellette. Nem, amióta hozza nekem a ruhákat és egyéb divatos holmijait. – Ez egy szerencsés fordulat. Megérzik, ha félsz. – játékos, már kissé sötét hangszínnel böktem ezt oda felé. Nem mintha húzni akarnám, de azért megmosolyogtat a gondolat, hogy pont a mi óriás ölebünk az, amelyik nem vált ki belőle rettegést. Persze tudom, hogy oka van a félelmének. Mind félünk valamitől. Csak vannak olyan szerencsés emberek, akik egy életen át távol tudják maguktól tartani a rettegésük tárgyát, míg mások - lásd Soren is - akarva, akaratlanul belefuthat a négylábúakba, akárhol tulajdonképpen. Kiszélesedő mosollyal hallgatom, amikor elmeséli, hogy a nagyapját már például megfürdette. Ha ezt egy róla készült, magazincímlapról lelépő, tiszta trendi holmiban lefotózott fényképet mutogatva közli velem, el sem hiszem. Hihetetlen, mennyire sokrétű srác. Mindig képes meglepetést okozni. A családcentrikusságát nagy becsben tartom. Talán azért is, mert nekem is a mindenem a bátyám. Így jóérzés olyan ember társaságában lenni, aki nem kézzel-lábbal kotorná ki magát a családjából, hanem még szereti is azokat, akik felnevelték és mellette álltak. Lágy félmosollyal, merengőn nézek el róla. – Ez nagyon kedves tőled. – csak ennyit mondhatok. Vigyorogva indulok a fürdőbe, miután nem kér semmit, hogy engedjek meleg vizet a kádba. – Hát drága barátom, pedig minden karizmodra szükségem lesz, mert ehhez ketten kellünk. – nevetem hátra a vállam fölött. – Kedve mindig van! Emiatt ne aggódj egy percig se. – de még milyen! Inkább nem közlöm vele egyelőre, hogy az egész szoba ázni fog, ha elkezdjük. Miután előkészítem a fürdőt, úgy lépek vissza a szobába. – Szerintem kéne neked egy váltáscucc. – nem ijesztegetni akarom, inkább tényeket közlök vele. (De azért a mosolyom fültől fülig ér eközben!) Nevetve reagálok rá, miközben egy kopottabb pólómat dobom oda neki. – Hányan is vannak pontosan? – kíváncsiskodom, bármiféle rosszallás nélkül a hangomban. Nekem sem mindegy hányukkal kell felvennem a kapcsolatot, és persze, érdekel is, hogy mi van Soren magánéletében. Ha mesélne róla. Ha nem, akkor én nem boncolgatom a témát tovább. – Nem hiszem, hogy van bárki, aki a pokolra kíván téged. Inkább ők egymást. Ennek több értelme van. – közben odabattyogok a négylábúhoz, hogy elkezdjem a simogatását, előnyugtatását, felkészítését a következőekre. Párszor már átestünk ezen, nem lesz gond. Semmi új és váratlan nem vár rá, csak Soren. – Különben nekem is van valakim. – nem tudom, hogy a kutya szeretgetése közben hogy a viharba jutott eszembe beköpni ezt, de amint kimondtam megbántam. Legalábbis félig meddig. Nem tudom, hogyan mondjam el az egész történetet anélkül, hogy ne buktatnám le magamat. Hiszen még sosem volt igazán barátnőm. És ő sem igazán lett az. Bakker.
Kezdőlap
― 
~ 
― 
~ 