Racionális embernek tartom magam, aki két lábbal a földön jár. A visszavonhatatlan végletekig. Minden valamiért történik. Nincs véletlen, nincs olyan, hogy semmiféle mély értelem ne húzódna meg a háttérben. Mindenben lennie kell logikának, és sorszerűségnek. Ebből áll az életünk, ettől vagyunk emberek. Okkal vagyunk azok, akik és okkal tesszük azt, amit. És persze, okkal élünk úgy, ahogyan. Ezt az utóbbit persze még nyúznom kell magamban, hogy megemészthessem. Ha egy pár réteggel tehetősebb család sarjaként látom meg a nap világot, nem sérült szülőkkel, talán ezt a részét is elhiszem a dolognak. Főként, mert hacsak arra gondolok, hol és hogyan élek, rosszul érzem magam. Arról nem is beszélve, miféle sötét és ostoba felhők sorakoztak a fejem fölé, hogy aztán mennydörgő haragjukkal bemocskolják a lelkem tisztaságát... Fogalmam sincs, hogyan fogok Ye Na szemébe nézni. Azok után, ami eszembe jutott, és azok után, hogy meggyőztem magam, rendben van, ha egy kicsit önző vagyok, mert más emberek sokkal gusztustalanabb dolgokat művelnek. És hiába nem értem meg, hogy pontosan miért is nyújt efféle sovány vígaszt a számomra az, hogy mások hogyan élnek, miféle bűnöket cipelnek a hátukon - semmi közöm másokhoz.
Az ablakom alá nyújtózó tetőn ücsörögve elmélkedem a döntéseim okozta pillangó effektuson. Próbálom félre tenni állandó nyughatatlanságom és szünetet kérni a fejemben cirkázó gondolatoktól, de a lélek súlya nem olyasmi, amivel könnyű elbírni. Fogalmam sincs, hogy kinek mondhatnám el a nyomorúságos történetemet. Ki lenne az, aki megértené, mit és miért teszek? Lehet, hogy Ye Na anélkül is segítene, hogy efféle mocskos csellel venném rá, de miután olyan sokat mesélt róla, hogy a fiúk hogyan bántak el vele, nem tartom valószínűnek, hogy játszikönnyedséggel sietne a segítségemre. A bátyám tudom jól, hogy sosem szűnne meg szeretni, és a kettőnk kötelékét meg nem törné, talán még az sem, ha csúnyábbat művelnék egy kis megjátszott flörtölésnél - épp csak attól tartok, hogy megharagudna rám, amiért nem neki szóltam, hogy mekkora bajban vagyok. A szüleimnek pedig nem beszélhetek róla... Hogyan is éreznék magukat, ha hallanák, hogy elégedetlen vagyok az élettel, amit a két kezükkel adtak nekem?! Olyan ostoba vagyok... - öblítem le a torkom vízzel, amit magammal hoztam a tetőre.
A segélykiáltásom utolsó visszhangjaként hallom meg Soren hangját, valahonnét odabentről, ahogy a szüleimnek köszön. Habozok felkelni, megmozdulni. A Sorennel való barátságom mindig is azt gondoltam, hogy törékeny. Nem azért, mert ne lenne őszinte a részünkről, inkább az óriási különbségek miatt, amik közénk ívelnek. Mindketten változunk, és teljesen ellentétes irányba haladunk. Szemem sarkából befelé lesek a párkány fölött. Talán ő megértené... De amint elgondolkodom az ötletén, hogy feltárjam neki, mi nyomja a szívem, azonnal elvetem még csak a lehetőségét is annak, hogy beszéljek erről vele. Egyrészt ki tudja, mit gondolna rólam. Mivel nem rendelkezem túl sok barátsággal, nem szúrnám el azt, ami még az enyém. Másfelől pedig, hogyan is érthetné meg? Számára az anyagiak sosem okoztak problémát, vagy legalábbis egy ideje már nincs erről szó. Vajon egy ember hány titkot őrizhet meg csak magában? Vajon meddig bírja el saját sötétsége súlyát? Én képes leszek elviselni önmagam árnyékát, ha Ye Na felébred a delíriumból, amibe belekebelezik a hazugságaim?! És én?! Képes leszek végig a szemébe hazudni? A kezeim... Lepillantok rájuk, fel-le fordítva kézfejem, aztán ahogy nyílik az ajtó mögöttem, befelé fordítom a törzsemet.
– Hé! – figyelem, ahogyan felém közeledik. A felém nyújtott kezét rögtön elfogadom, megrázom egy kedveskedő, barátságos mosollyal a képemen.
A szavait hallva kíváncsian elpillantok a törzse mellett, és az asztalra vetett holmik felé sandítok. – Klassz, köszi. – bökök felé állammal, ahogy aztán előbb egyik, majd a másik lábammal ugrom be a szobába, mellé. Lassan vánszorgok el a négylábú bútorhoz, hogy ujjaimmal feltúrjam, mit hozott nekem. Egy ideje már nem dacolok Soren jótékonykodási szenvedélyével, már amit irántam szeret kifejezni. Eleinte még zavart, ha ezt-azt elhozott nekem, de már tudom, hogy nincs értelme viaskodnom vele. Túlságosan csupaszív egy szerencse foltja az életemnek, így hát bármiféle tiltakozásom kudarcra van ítélve vele szemben. – Minden rendben. Te hogy vagy? – kérdem tőle, a vállam fölött hátra szólva. Az övet húzom ki először, a motyók közül. Elégedetten mérem fel, mosolyogva annak mintáján, majd a srác felé intek vele, érezze a nonverbális hálámat is érte.
– Na. – szólok rá egy fél' szigorú pillantást ejtve felé. Visszaejtem a cuccokat egy kupacba, hogy aztán azok mellé felüljek az asztallapra és onnan nézzem Sorent. – Nem lenne vicces. Még megsérül valaki... – motyogom, ahogy megcsóválom a fejem. Tipikus, hangulatgyilkos vagyok, tudom. Talán, ha a szüleim nem óvnak a széltől is, egy kicsit jobban hasonlít a viselkedésem a higanyéra, és képes leszek kibilleni a komfortzónámból.
– Nem dolgozom holnap, de a szüleim itthon vannak. Nem biztos, hogy örülnének két ittas srácnak... – prüszkölöm a szavakat elgondolkodva. – Talán elmehetnénk, ha végeztünk. Mit szólsz? Amúgy, hogy van ez?! Kész vagy a kutyafürdetésre?! – lefojtok egy nevetést. Nem őt nevetem ki, hanem az egész szitucáiót. Olyan idegennek tűnik Sorent elképzelni, ahogy őrült lelkesedéssel sikálja az állatkánkat.
– Fürdettél már bárkit is?! Nem mintha az normális lenne... – kuncogok a saját kérdésemen, de sosem lehet tudni. Ki tudja?! Lehet, hogy Soren sokkal ügyesebb és precízebb ezen a területen nálam. Őszintén meglepne, ha kiderülne, hogy profi.
– Kérsz valamit? – bökök a vizes palackomra, amit az asztal szélére ejtettem a bejövetelem után. Kíváncsian hallgatom, bármi kérése lenne felém, ha módomban áll, teljesítem.

Nem rendelkezem túl sok baráttal. Igazság szerint soha életemben nem voltam központi figura, és ami azt illeti, én teljesen rendben is voltam így. Mindig is úgy léteztem a társaságokban, mint a csendes fazon, aki ritkán szólalt meg, de akkor valaki arcára mosolyt csalt vele. Mert összességében kedves, tisztelettudó srácnak tartom magam - amit egyértelműen a bátyámnak köszönhetek. A szüleim rengeteget dolgoztak, és ezért - így felnőve - azt gondolom, hogy Niel volt az, aki terelgette a személyiségem és aki határokat szabott, ha kellett. Mellette pedig nem volt nehéz csendbe maradnom. Nem azért, mert nem figyelt rám, vagy nem adott teret, de titokban mindig csodáltam őt és hacsak lehetett inkább megfigyeltem, hogyan beszél, reagál és miképpen vezeti a társalgást akár a szüleinkkel, akár a haverokkal. Egyszóval bármikor. És így, hogy szinte csendes, de kedves árnyékként léteztem, hébe-hóba összeismerkedve, közelebb engedve egy-két embert magamhoz, nem igazán kötöttem életre szóló, elmélyülő köteléket senkivel. És aztán jött Soren.
Igazából azt gondolom, hogy nálunk különbözőbb barátok nem léteznek ezen a világon, ennek ellenére azt hiszem, hogy ő az egyik (ha nem a legjobb) barátom. A személyisége és a habitusa mindig megmosolyogtat, akkor is, ha sok esetben (általában) nem értünk egyet. Mégis meghallgat, meghallgatom és ellátjuk egymást "férfias" tanácsokkal. Ami részemről általában kimerül egy-két grimasz, pár hümmögés, és némi rövid önkifejezésben, mint a "Ó, értem." és a "Biztos, hogy ez jó ötlet?" Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon egy olyan srác, akinek tulajdonképpen meg van mindene, mit keres egy magamfajta, szerényebben élő kölyök mellett? De aztán rájöttem, hogy talán pont emiatt passzolunk, mert kiegészítjük egymást. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne az életem Soren nélkül. Ő még a legszürkébb napokat is képes beragyogni... Főleg, amikor extrém módon padlón vagyok az anyagiak miatt, vagy a bátyám hiányzik, vagy a Yenával való kuszaságok miatt. Lehet, hogy nyitnom kéne felé és egy picit beljebb engednem, elmondani, hogy mi van most velem. Biztosan segítene. És ha valaki, Soren biztosan meg is értene. De nem okoznék csalódást neki? Ha lehullna a lepel a szándékaimról?! Nem lennék már az a tiszta lelkű barát a szemében. És ahogy a bátyám előtt is, előtte is szégyelleném ezt az egészet.
– Zavarni talán nem, ha nem akarsz anyámnak szerenádot adni közben. – féloldalas mosollyal pillantok rá. – Meg van a maguk dolga, nem foglalkoznak vele, hogy mit csinálok, amíg nem balhézok. Márpedig én olyat nem szoktam. – vallom be az igazat. Ha valamire, akkor a viselkedésemre nem lehet panaszuk. Amikor csak tudok dolgozok, s ha este le is lépek itthonról, olyan csendben teszem, hogy sosem keltem fel őket. Mindig bevásárolok és a házi munka jórészét is magamra vállaltam. Nem csak miattuk, Niel miatt is. Tudom, hogyha tehetné, ő is besegítene. Így egy kicsit olyan, mintha itt lenne. Sokszor elképzelem, hogy az ajtófélfának támaszkodva beszél hozzám, kötekedik, ha kihagyok egy foltot... És persze anyámék miatt is teszem. Szörnyen érzem magam, hogy napkeltétől napnyugtáig dolgoznak egy marék pénzért, amivel éppen csak kihúznák hónap végéig. S ha nem lennénk nekik, fogalmam sincs, mi lenne velük. Persze panaszkodni még sosem hallottam őket!
Kíváncsian fordítom felé a fejem. Némán elgondolkodom rajta, mennyire különböző problémáink vannak tulajdonképpen. Aztán kedves mosollyal figyelem, miközben felé fordulok. – Még? Meddig még? – fogvillantós mosollyal lesem. Nem akarom gúnyolni, vagy tréfát csinálni a problémáiból, inkább csak feldobni szeretném kicsit a hangulatát. – Nem lehet könnyű ennyi fele figyelni, főleg, hogy úgy sejtem komoly szerződésekről van szó. – terelem komolyabbra a szót, mert véletlenül sem szeretném, ha azt hinné, nem veszem őt úgy. Minden foglalkoztat, ami történik vele és ennek hangot is szeretnék adni. Az, hogy a problémáink közel nem azonosak, egyikünk terheit sem teszi a mérleg nehezebbik oldalára.
Egy pillanatra el kellett gondolkodnom azon, hogy van-e kedvem. Tulajdonképpen van. Mivel ritkán ittam és akkor is csak minimálisan, úgy éreztem megengedhetem magamnak, hogy a keserű forróság egy kicsit ellazítson. Főként, miután Soren van olyan előzékeny és ki is emeli, milyen fáradt fejem van. Elnevetem magam és megcsóválom a fejem is emellé. – Szerintem én már álmomban is felszolgálok... – nem hagyom abba a nevetést, csak valamivel halkabban teszem. A tekintetem mosolygós, úgy fürkészem őt, hogy közben elgondolkodva grimaszolok. – Igazából van kedvem. De túl puccos helyre nem megyek veled, csak ha te állod. – ezt némi játékossággal közlöm. Nem mintha ne lenne velem szemben előzékeny, de valamiért úgy sejtem, ez a "Menjünk el valahová...", neki nem a sarki kocsmát juttatja első körben eszébe, mint nekem. Aki azokat az árakat még megengedheti magának, mást már kevésbé. Emellett pedig azt is tudom, hogy egy-egy ilyen megjegyzésemen nem kell kellemetlenkednem mellette. Nem, amióta hozza nekem a ruhákat és egyéb divatos holmijait.
– Ez egy szerencsés fordulat. Megérzik, ha félsz. – játékos, már kissé sötét hangszínnel böktem ezt oda felé. Nem mintha húzni akarnám, de azért megmosolyogtat a gondolat, hogy pont a mi óriás ölebünk az, amelyik nem vált ki belőle rettegést. Persze tudom, hogy oka van a félelmének. Mind félünk valamitől. Csak vannak olyan szerencsés emberek, akik egy életen át távol tudják maguktól tartani a rettegésük tárgyát, míg mások - lásd Soren is - akarva, akaratlanul belefuthat a négylábúakba, akárhol tulajdonképpen.
Kiszélesedő mosollyal hallgatom, amikor elmeséli, hogy a nagyapját már például megfürdette. Ha ezt egy róla készült, magazincímlapról lelépő, tiszta trendi holmiban lefotózott fényképet mutogatva közli velem, el sem hiszem. Hihetetlen, mennyire sokrétű srác. Mindig képes meglepetést okozni. A családcentrikusságát nagy becsben tartom. Talán azért is, mert nekem is a mindenem a bátyám. Így jóérzés olyan ember társaságában lenni, aki nem kézzel-lábbal kotorná ki magát a családjából, hanem még szereti is azokat, akik felnevelték és mellette álltak. Lágy félmosollyal, merengőn nézek el róla. – Ez nagyon kedves tőled. – csak ennyit mondhatok.
Vigyorogva indulok a fürdőbe, miután nem kér semmit, hogy engedjek meleg vizet a kádba. – Hát drága barátom, pedig minden karizmodra szükségem lesz, mert ehhez ketten kellünk. – nevetem hátra a vállam fölött. – Kedve mindig van! Emiatt ne aggódj egy percig se. – de még milyen! Inkább nem közlöm vele egyelőre, hogy az egész szoba ázni fog, ha elkezdjük. Miután előkészítem a fürdőt, úgy lépek vissza a szobába. – Szerintem kéne neked egy váltáscucc. – nem ijesztegetni akarom, inkább tényeket közlök vele. (De azért a mosolyom fültől fülig ér eközben!)
Nevetve reagálok rá, miközben egy kopottabb pólómat dobom oda neki. – Hányan is vannak pontosan? – kíváncsiskodom, bármiféle rosszallás nélkül a hangomban. Nekem sem mindegy hányukkal kell felvennem a kapcsolatot, és persze, érdekel is, hogy mi van Soren magánéletében. Ha mesélne róla. Ha nem, akkor én nem boncolgatom a témát tovább.
– Nem hiszem, hogy van bárki, aki a pokolra kíván téged. Inkább ők egymást. Ennek több értelme van. – közben odabattyogok a négylábúhoz, hogy elkezdjem a simogatását, előnyugtatását, felkészítését a következőekre. Párszor már átestünk ezen, nem lesz gond. Semmi új és váratlan nem vár rá, csak Soren.
– Különben nekem is van valakim. – nem tudom, hogy a kutya szeretgetése közben hogy a viharba jutott eszembe beköpni ezt, de amint kimondtam megbántam. Legalábbis félig meddig. Nem tudom, hogyan mondjam el az egész történetet anélkül, hogy ne buktatnám le magamat. Hiszen még sosem volt igazán barátnőm. És ő sem igazán lett az. Bakker.