Mikor bekerültem az amerikai hadseregbe, mint kiképzőtiszt, hamar hírhedté váltam az ottani "régi motorosok" köreiben a szótlanságommal és a merev, még mindig túlon-túl fegyelmezett jellememmel, ami egyébként csak munkában jellemző rám ennyire. Azt hitted zöldfülüként, minden bizonnyal seggnyalással lettem kiképző, ezért gondoltad megleckéztetsz, ahol épp senki sem lát. De emberedre találtál, mert a szóváltást követően egymásnak estünk, s bár a különleges haderőknél voltam és jó kiképzést kaptam, neked szintén volt annyi gyakorlatod csak az utcáról (és esetleg múltadból kiindulva). Te nem akartál megölni, én pedig nem ölhettelek meg, mert még egy civil megölése is gondot okozott volna, te meg katonatárs voltál, ismerős. Szóval maradt a csipkelődés és a lökdösődés a részedről, mint az oviban, amiket én ugyan rosszul vettem, és küldtem is feléd a villámokat, de élvezted, mert azt hitted nálad az előny. Néha ugyan megpróbáltalak megregulázni ott, ahol senki sem lát, de ténylegesen sosem értem el eredményt. Mindketten egy nevelésre szoruló kutyának tekintettük a másikat, és a magunk módján igyekeztünk is megnevelni. A különbség az, hogy te ezt még élvezted is. Annyira, hogy egy kiküldetés során kihasználtad a köztünk lévő feszültséget és egészen másformában támadtál rám. Eleinte küzdöttem ellened és ellene is, de végül beláttam, hogy sokra úgysem megyek vele, ha meg engedelmesen játszom, talán te is vissza veszel, és nekem sem okozol több fejfájást.
Így lettünk mi... szeretők...?

Mégha sok is bennem az irántad érzett agresszióm és sokszor tennék veled olyasmit, amibe már vagy százszor belehaltál volna, tudom, hogy veszélybe kerülnék, ha ténylegesen bántanálak, viszont, hogy te se állj belém folyton, így a végén mindig engedek neked. Tudod, a kompromisszumok...

Miután kiderült, hogy saját gyermeked nem lehet, a munkába temetkeztél, és végül egy különleges projekt egyik kiemelkedő kutatójaként találtad magad a spanyol hadseregnél. Okos, kissé rideg, de nem érzéketlen nő vagy. A projekt tette ki életed, melynek meg is lett az eredménye, hisz csodás eredményeket értetek el. Én voltam az egyik "önként jelentkezőtök", akire, eleinte csak, mint páciens tekintettél, később viszont kifejezetten szívesen egyengetted a háttérből az életem (külön ellátás, alaposabb vizsgálatok, kevésbé veszélyes küldetések stb.), a többi alannyal ellentétben.
Aztán megtörtént a tragédia, én pedig kórházba kerültem, szerencsésebb módon, mint, ahogy társaim, akik a helyszínen életüket vesztették. Amiatt nem aggódtál, hogy felfogok épülni, sérüléseim amúgy sem voltak súlyosak, az viszont már inkább aggasztott, mikor füledbe jutott, hogy a hadsereg megijedt attól, hogy a kísérlet nyilvánosságra juthat velem, ezért elrendelték a megölésem. Életed munkáját jelképeztem, hisz nem maradt belőle semmi és senki, a hadsereg sem szándékozott megtartani téged, hiszen új, fiatalos csapattal akartak neki állni egy új projektnek. Bár tudtad, hogy kockázatos, ráadásul életed végéig menekülhetsz majd egy időzített bombával oldaladon, de megszöktettél és mai napig igyekszel továbbra is egyengetni életem. Mint orvosom, mint társam, mint teremtőm. Csak mostmár nem arra, hogy helytálljak a seregben és a küldetéseken, hanem, hogy ismét önmagam lehessek és ne öljem meg az összes olyan embert, akiben a veszélyt látom.
Jelenleg is dolgozol, mint kutató és igyekszel találni valami "gyógymódot". Hogy ezt főállásban teszed vagy titokban, rád bízom.
Látszat kapcsolatban élünk, tehát igazából csak a külső szemlélők számára vagyunk egy pár. De ez nem azt jelenti, hogy idővel nem változhat.