Egyértelműen az oktatási rendszer csődje.
Tudniillik, öt-hat éve egyetemi hallgató, ám ezalatt 0 (nulla) diplomát szerzett meg, mert egy ponton mindig beleunt a tanulmányaiba, félbehagyta azokat, és inkább keresett valami mást. A jegyei rendre pocsékok, mert veszélyesen lusta gyerek (srác, fiú, férfi, valami). Anglisztika, klasszika-filológia, francia, filozófia, most épp a nagy lófasz… kacérkodott egy ideig az ukrán filológiával is, de igazából onnan őt dobták ki.
(Lehet, hogy más esetben is előbb dobták ki, minthogy magától feladta volna, hát, vagy legalábbis érdemes kétszer végiggondolni minden szavát, mielőtt feltétel nélkül hinni kezdesz neki.)


Ezzel összefüggésben kimondottan értelmes, ám kimondottan értelmes mivoltában olykor összetéveszti magát egy zsenivel, aztán mára már nyakig fuldokol a zseniséggel járó hanyag istenkomplexusban és örök felsőbbrendűségi tudatban. Viszont, az örök felsőbbrendűségi tudattal és a hanyag istenkomplexussal együtt van benne egyféle világ- és önutálat, valamint kellemetlen mennyiségű mizantrópia, csakhogy ellensúlyozza az előbbieket.

Az Upper East Side-on nőtt fel, egy kimondottan nagy családban. Hat gyerek közül a negyedik, az a fajta kisebbik elhanyagolt középső gyerek, akinek a szülei már túl voltak a nagy gyereknevelős harcokon, a kisebb gyerekeken pedig kiélték a megmaradt szülői ösztöneiket, elé pedig sosem állítottak túl nagy elvárásokat.

A nagyapja olyan híres író, akinek bizonyos körökben mindenki ismeri a nevét, de senki egy könyvet sem tudna felsorolni, amit olvasott tőle. (Lehet, hogy a fickó a verseiről volt híres?) Ő rajongott a nagyapjáért, a nagyapja rajongott érte (elhanyagolt kisebb középső gyerek, persze, hogy sok időt töltött a nagyapjánál, és persze, hogy a nagyapja meg kellett tanulja nem idegesítő kis görcsnek látni az unokáját), aztán mikor meghalt (már a nagyapa), Sawyer örökölte a házát.
A Hart-Rubens család anyai ágán bevett dolog a javak egyenlőtlen elosztása – Sawyernek ház jutott, a nővérének pedig herpeszre való hajlam. Ha ez egy Trónok Harca epizód lenne, most jöhetnének családi anekdoták arról, hogyan koncolták fel egymást, de ez a család eddig sem őszintén mosolygott egymásra karácsonykor. Ezután sem fog. (Nem is kell neki, attól még jól elvannak.)

Véleménye szerint az emberiséget lehet szeretni, miközben az embereket nem. Szintén a véleménye szerint az emberiség nem érdemel különösebb szeretet. Aztán igazából mégis szereti.
Aztán mégis fura leszel partikon, ha az előző pénteken kijött popdalok helyett a világhoz való viszonyodról tudsz csak csevegni, de szerencsére a világon semmi nem számít – szóval az sem, hogy elmész-e arra a partira, és az sem, ha elmész arra a partira, és fura leszel, nem?

Nem dolgozik. Soha nem dolgozott. Valószínűleg soha nem is fog dolgozni.
Amúgy a családja többi tagja tisztességes, és egyáltalán nem célja a családi vagyont felélni élete alatt. Sawyernek viszont egyszerűen csak nincs célja. Valószínűleg öt év múlva olyan ember lesz, aki nem létező munkákkal fog pénzt keresni, de csak akkor, ha épp kedve van, vagy hajléktalanként végzi, és fura, ijesztő sikátorokban fog farkakat szopni szintetikus drogokért, amiktől elszállva a legjobb barátai a városi patkányok lesznek, amik majd alvás közben bezabálják a fél arcát – a maga részéről mindkettő kimenetre reális esélyt lát.

A kelleténél többet iszik.
Rendben, valószínűleg minden huszonéves a kelleténél többet iszik.
Mondjuk, ha az embernek sok pénze van, akkor elvárható, hogy ahhoz mérten drága ital ízlése is legyen. (Végül is nem ez a társadalmi alkunk? Minél több pénz, annál jobb ital. Hogy a fene essen bele, mi az a nettó jövedelem, amikor lemondhatunk az olcsó sörökről?) Sawyer ezzel szemben elvan azzal a relatíve pocsék vodkával is, amivel folyton újra tölti a laposüvegét – csak hogy egy kicsit izgalmasabbak legyenek a napjai, megérted, ugye? –, vendégségben zsebre vágja, amivel kínálják, a lakásán pedig hónapok óta várják a kiürült piás üvegek, hogy rájöjjön, hogyan lehet ezektől törvényesen megszabadulni. (Van a környéken szelektív hulladékgyűjtő? Vagy a házhoz jön a szelektív hulladékgyűjtő? Vagy baj lesz, ha nem a szelektív hulladékgyűjtőbe dobja? Figyel erre bárki? Nem tudna valakit megkérni, hogy jöjjön át hozzá, és takarítson ki helyette? Mi az az életkor, amikor az ember kibérelhet egy takarítónőt? Az embereket biztos kibérelni szokás? Felbérel? Van olyan szó? Nem hangzik olyannak. Na de komolyan, le fogja vinni valaha valaki azt a szemetet?)

(Olykor ital helyett füvezik, de ő lenne az első, aki abbahagyná, ha legalizálnák.)

Picit visszatérve az istenkomplexushoz, mindenféle istennel igyekszik jó viszonyt ápolni, van egy sajátos vallási rendszere, ami mentén keresi az útját, aminek a lényege, hogy kellően részegen bármikor felvázolja neked, hogy potenciálisan mi történik a lelkeddel életedben, halálod után és életed előtt. Ezzel együtt mindenféle hittan és teológia oktatástól el- vagy kitiltották nagyjából tizenöt éves koráig.

A popkultúrának csak bizonyos részeivel van tisztában. A mai napig azt hiszi, hogy Skrillex egy fiúbanda volt, nem egészen tudja a különbséget Harvey Weinstein és Jeffrey Epstein között, bármelyik két fehér srácot eléállíthatnád, és rájuk mondhatnád, hogy ők a Chainsmokers (és nem az, hogy hinne neked, hanem rákérdezne, hogy mi az a Chainsmokers), miközben mondjuk Elon Musk teljes életművét bármikor felsorolja neked, meg hogy miért klassz, hogy Grimes hordja ki az utódját (ezt pontosan ezekkel a szavakkal fejezné ki).

Ha először állsz szóba vele, azt fogod hinni, hogy gyűlöl. Szarkasztikus megjegyzések, mindig valami fáradt unalom az arcon, alig észrevehető szemforgatások, nagyon lenézőnek tűnő félmosolyok, kicsit színpadias gesztikulációk, túl nagy nyugodtság --- aztán egy ponton túl rájössz, hogy ő egyszerűen csak ilyen, a maga módján szerethető (a maga módján persze mindenki szerethető, hé, hát Hitler se volt szingli, csak te fogsz meghalni egyedül), csak mondjuk minden előbbi egy józan gondolkodású embert visszatart attól, hogy először szóba álljon vele.

I never thought about love
when I thought about home

(kilenc éve háladadás előtt, a Hart-Rubens család otthonában)

Meredten bámultam magam elé egy olyan képre, ami önmagában megérdemelné, hogy pontosan ismerjem a festőt, a keletkezési évet, művészeti irányzatot, sőt, minden ecsetvonását, mert évek óta ennek a kanapénak erről a pontjáról azt a képet szoktam bámulni, közben meg arról ábrándozok, hogy belekerülök a festménybe, és berontok a jobb oldalán lévő erdőszélbe, és csak megyek, megyek, megyek, mit sem törődve azzal, hogy az erdő, amire úgy igazán vágyok, még csak soha meg sem lett festve, és ha be is kerülnék abba a képbe, és el is kezdeném bevenni az erdőt, a végén – túl a képkereten, a tapétán, a házfal vakolatán - valahol a 79. utca és a Park sugárút sarkán kötnék ki, ahol ugyanilyen meredten bámulnék magam elé, amíg megfulladnék a mérgező levegőtől, amit odakinn a szél az arcomba vág.
Hatan ültünk a szobában (egy bátyám még nem ért haza, egy nővérem pedig már nem volt otthon, mert a volt férje anyjához kellett menjen a gyerekeiért), és valaki mondott valamit – eddig is valaki mindig beszélt, mert valaki mindig beszél, mert valakinek mindig beszélnie kell, akkor is, ha nincs konkrét mondanivalója –, én pedig szórakozottan beleittam a whiskymbe, és tudtam, hogy erre a pontra teljesen részeg vagyok, és azt is tudtam, hogy ezt ők is tudják, de úgy tűnik, tervszerűen és már-már színpadiasan figyelmen kívül hagyják. Talán színpadiasabban, mint kellett volna. Talán részegebb voltam, minthogy ez ellen fel merjek szólalni.
Egy ponton arra lettem figyelmes, hogy mennyire megnőtt a hajam. Egy tincset a homlokomtól már egész az orromig le tudtam húzni, aztán azt a tincset megszagoltam, aztán a fülem mögé tűrtem, aztán tovább bámultam, nem is tudom, hogy pontosan mit, de olyanokon agyaltam, hogy ez most, amit érzek – már a részegségen kívül – vajon csak unalom, vagy a tinédzserkori depresszió.


Jó, jó, jó, most valami fordulópont féleségre vársz, ugye?
Még öt pohár whisky – és fél óra – múlva fakadtam ki (menetrendszerűen, mikor valami egész másról volt szó, és mikor már mindenki kellően megfeledkezett rólam), hogy gyűlölöm Greenwoodot és nem megyek vissza, és apám rezignáltan morogta, hogy tudja, hogy a téli szünet eleje óta őrzöm azt a levelet a párnám alatt, ami azt írja, kirúgtak, akkor pedig az agyam valahogy kapcsolt, és tudom, hogy első körben azzal kellett próbálkozzon, hogy minden szervemnek parancsot küldött az azonnali leállásra – spontán halál? na? légyszi? –, aztán, ahogy ez nem jött össze, inkább magát kezdte védeni egy képszakadással.


A következő dolog, amit felfogtam, hogy a vécé fölé hajolok, anyám meg a fürdő ajtókeretének dőlve figyeli a hátamat, és hosszas-hosszas hallgatás után – ez nem olyan drámai hallgatásféle, ez az a fajta csend, amit az öklendezés hangja kíméletlenül keresztbe tép – nyugodt, de nyugodtságában is fenyegető hangon (nem fenyegetően fenyegető hangon, hanem fenyegetően úgy, minthogy, ha az anyád mondja ezt neked, az csak fenyegető lehet) úgy szólt, hogy nem tudja és nem akarja, és pláne nem is fogja megtiltani, de ő és apám---


---szóval ő és apám szeretnék megkérni, hogy csak akkor igyak, ha szem előtt vagyok, és hogy nem szeretnének szólni a portásnak, hogy semmiképpen ne engedjen így az utcára, és ugye megértem, és én csak dünnyögtem, hogy persze, hogy megértem, és ő valamikor leguggolt mögém, de ezt csak akkor vettem észre, mikor végigsimított a hátamon, és azt mondta (igazán őszinte hanggal), hogy ő is megérti, én meg ráhajtottam a fejem a vécédeszkára, ő pedig fáradtan sóhajtott - de ott maradt velem.

The sky's getting white
I can't find a lighter anywhere I'm going crazy
But I'm not crazy

(két évvel ezelőtt, Montauk)

Ültünk a parton, és a lábunk előtt döglött az óceán – nem végtelenül, a szürke semmibe veszett a látóhatár – és én be voltam állva, és ő azt mondta, nem kéne mászkálnom, ha be vagyok állva, de a reggel első fényeit felzabálta a köd, és két napja haza kellett volna már indulnunk, de ő sem akart sehova sem menni, én sem akartam sehova sem menni, szóval friss, szupermarketmeleg pezsgőt ittunk, miközben valami filmről beszélt, én pedig lehunytam a szemem, és biztos voltam benne, hogyha még valamit végig kell néznem vele, egyszerűen szét fog mállani az agyam, mintha csak savval öntenék le, és ezt neki is elmondtam – kezdve onnan, hogy eleve, ha most azonnal leállna a teljes filmipar, az emberek csak évek múlva vennék észre, hogy ugyanazokat a szarokat bámulják évek óta, ezt pedig azért biztos, mert úgy harminc éve leállt a filmipar, és azóta ugyanazokat a filmeket nézzük, és hogy mekkora baromság az a koncepció, hogy filmekre egyáltalán szükség van, mármint nem hiszem, hogy az emberi élet elmaradhatatlan része, hogy minden este legyen egy Guy Ritchie vagy egy Tarantino vagy egy P. J. Hogan mű (vagy akármi Mia Khalifával), amire ki lehet verni; ezeket csak azért nézzük, mert elhisszük, hogy ezeket kell nézzük, mert a fogyasztói társadalom sokadik szabálya ugyebár, hogy az idő pénz, szóval fillérekért eladjuk az időnket, hogy szórakozzunk (de ezt komolyan szórakozásnak nevezzük? mármint ez? mármint szórakoztat?), így erre a pontra már egy csomó pénz és idő került a filmipar kezébe, amit ha visszavenni már nem tudunk, legalább dönthetnénk úgy, hogy önként nem adjuk át neki a maradékot –, és ő ezen megsértődött (mondtam, hogy a filmiparban dolgozik?), és én a nap hátralévő részében azon voltam, hogy meggyőzzem arról, hogy semmi oka nincs megsértődni, amivel csak még inkább megsértettem, aztán feladtam, ő összepakolt és otthagyott, én pedig reggelre végeztem a maradék fűvel, és kicsit kótyagosan tébláboltam a házban, és rájöttem, hogy elvitte magával a kulcsokat, és hogy nem mehetek sehova, ha elvitte magával a kulcsokat, szóval valami három napomba telt, mire rávettem, hogy újra szóba álljon velem, és visszahozza azokat.
(– Ne, ne postán add fel. – De nem akarlak látni. – De akarom, hogy akard, hogy láss. – Ez nem így működik. – Akkor hogy működik? – Nem így. – De hogy? – Sawyer. – Nézd, sajnálom. Sajnálom, oké? – Tudom, hogy sajnálod. – De akkor… Figyelj, megnézhetünk bármilyen filmet, oké? – Ez nem erről szól. – Akkor miről? – [csend] – Csak mondd már el, hogy mi a bajod velem! – Mostanra rá kellett volna jöjj.)
Megérkezett. Hazavitt. Aztán egy hétig nem találkoztunk, egy hét múlva pedig azt mondta, jobb, hogyha többé tényleg nem találkozunk.

And you can blame it on the left or you can blame it on the right
No, just admit you just like to fight

(X idővel ezelőtt, telefonon)

- Nem, nem, nem, nem, nem, félre értesz.
[szöveg a vonal másik felén]
- Mármint, szerintem meg pont a pénz a probléma ilyenkor. Mármint, ha azt vesszük, hogy maga a pénz koncepciója---
[egy kicsit idegesebb szöveg a vonal másik felén]
- Csak arra célzok, hogy a pénz maga csak azért ér bármit, mert elhisszük róla, hogy ér bármit. Azaz, igazán értéke az aranyfedezetnek van a pénz mögött, de annyi aranyfedezet meg nem létezik a világon, mint amennyi pénz. Sőt, ha a világ összes pénzét csak arra használnánk, hogy a világ minden hitelét kifizessük, akkor a végén elfogyna a pénz, de még mindig maradna egy csomó hitel, szóval lényegében az egész gazdaság azért áll, mert mind nagyon szarok vagyunk matekból, de elhisszük, hogy mások értenek hozzá. A bankokban van a pénzünk, a bank kölcsönadja másnak a pénzünket, a bank még valakinek kölcsönadja a pénzünket, aztán… mindegy, nem ez a lényeg, hanem---
[szöveg a vonal másik felén idegesen]
- Nem vagyok részeg.
[szöveg a vonal másik felén]
- Bocs, nem tudtam, hogy ilyen késő van.
[szöveg a vonal másik felén idegese – hosszan]
- Oké, oké, oké, figyelj! Akkor nézzük innen – te is számlán tartod a pénzed, ugye?
[szöveg a vonal másik felén]
- Aha, és az adóbevallásod megcsinálod? Rendesen adózol?
[szöveg a vonal másik felén]
- Hm. Elvégre ezért vannak a könyvelők.
[fáradt szöveg a vonal másik felén]
- Nem, engem nem enged a bankszámlám közelébe a könyvelőm.
[cinikus szöveg a vonal másik felén]
- Visszakanyarodva---
[ideges és fáradt szöveg a vonal másik felén]
- Jó, jó, jó, mondjuk, a teljes vagyonodhoz képest egy ilyen cuccot megvenni igazából nem nagy dolog. Mármint telik rá, hogyne! Csak ha nem akarod, hogy a bankod szóljon a könyvelődnek, hogy egyeztesse a dolgot az adóhivatallal, hogy miből telt neked egy nyomdagépre – amire egyébként tellett, persze, hogy tellett. Még nem illegális pénzért venni ilyet, már ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy bármilyen piacgazdasági tett tulajdonképpen komplett bű---
[most már igazán ideges szöveg a vonal másik felén]
- A lényeg, oké-oké, a lényeg. Tehát, meglehetne bárhonnan ezt a szart rendelni, aztán kiállítanának egy számlát, amin rajta lenne a neved, vagy egy cég neve, vagy mit tudom én, aztán, mivel a dolog értéke bizonyos összeghatáron felül van, az, aki a számlát kiállítja, köteles szólni az adóhivatalnak, a könyvelődnek is feltűnne a dolog, a bankodnak is feltűnne a dolog---
[szöveg a vonal másik felén]
- Oké, ha nem is kártyával fizetünk, van fogalmad arról, hogy mekkora meló kétezer dollárt készpénzben összeszedni úgy, hogy senki ne tegyen fel egyetlen kurva kérdést sem? Ha a dolgot titokban akarjuk tartani, kicsit be kell mocskolni a kezünket.
[szöveg a vonal másik felén]
- Nem, ez sem illegális, csak olyan jól hangzott. Nem?
[szöveg a vonal másik felén]
- Jó, figyelj! Egy cég felvett egy hitelt---
[ideges szöveg a vonal másik felén]
- Nem megint a hitelekről akarok mesélni, csak hogy ez a cég felvett egyet, aztán nem tudta fizetni, csődbe ment, és a banki árverésen pont ebből a cuccból eladtak párat. Más megvett párat rohadt olcsón, nekünk meg nem lesz akkora mázlink, mert nem akar rohadt olcsón túladni rajtuk. Viszont ha neki fizetünk készpénzben, senki nem tesz fel kérdéseket.
[szöveg a vonal másik felén]
- A baj csak az, hogy kétezer dollárt készpénzben összeszedni úgy, hogy ne tegyenek fel kérdéseket még mindig nem… tudod. Viszont hat felé osztva…

sat me down and lit
some colored candles
over my head

(akármikor, akárhol)

Ez itt azoknak az elmélkedéseknek és sztoriknak a helye, amik önmagukban okosak, nihilisták és szarkasztikusak, hogy aztán legalább annyira a barátom akarj lenni, mint amennyire messzire el akarsz majd kerülni, de direkt valamit elmondani azért bármit, hogy első blikkre okosnak, nihilistának és szarkasztikusnak tűnjek, olyan szintű balfaszság, hogy inkább ezzel a pár sorral köplek szemen téged, mint magamat minden mással, amit itt elmondhattam volna.