Evelyn & Deya

A főszerkesztőnknek sikerült megint összevesznie a fotósunkkal, aminek az lett a következménye, hogy címlapfotók nélkül maradtunk és már csak egy hét választott el a lapzártától. Még jó, hogy időben eszembe jutott Evelyn. Biztos voltam benne, hogy ő tudna nekünk segíteni, vagy ha ő személyesen nem is, akkor tudni fogja kit keressünk. Megadtam neki a Melange of Art elérhetőségét és gondoltam ennyivel le is zárult az én szerepköröm. De annak a banyának persze ennyi nem volt elég. Egy órával ezelőtt bekopogtatott az ajtómon, hogy ha már én ajánlottam neki a helyet, akkor el is mehetek a képekért. Úgyhogy most itt állok, már vagy öt perce, Brooklyn művésznegyedének egyik üzlete előtt és sehogy se sikerül lenyomnom azt az átkozott kilincset. Amikor utoljára találkoztam Evelynnél, még minden rendben volt az életemben. Azóta viszont fenekestől felfordult. Hirtelen annyi szörnyűség történt körülöttem, hogy kezdem azt hinni, hogy az életem átváltott valami zs kategóriás horrorfilmmé.  
-Öhm... szia - lépek be végre az ajtón. Három éve, amikor magam mögött hagytam az akkori életemet és persze Rickyt, a közös barátainkkal is megszakítottam minden kapcsolatot. Nem akartam semmit sem magammal vinni, mert féltem, hogy elgyengülök és nem lesz elég erőm továbblépni.  
-A címlapfotókért jöttem. Köszönöm, hogy ilyen rövid időn belül is tudtad vállalni. Megmondom őszintén nem is reméltem, hogy lapzártáig még meglesznek. Örök hálám érte - mosolygok rá bátortalanul. Akárhogy is nézem, három év az nagyon sok idő és nem csodálkoznék, ha haragudna rám, amiért csak úgy felszívódtam. Végtére is a barátok nem szoktak csak úgy eltűnni, ha mégis akkor annak megvan az oka. Viszont gondolom Rickyvel még tartják a kapcsolatot, az meg fura is lett volna, ha velem is megmarad.  
-Na és... egyébként, hogy vagy? - őszintén érdekel, hogy amióta nem találkoztunk mi történt vele. Attól még, hogy a sajátom lassan darabjaira hullik, az övé még lehet gondtalan és boldog.

Evelyn & Deya

-Egy ideje már a magazinnál dolgozom – meglepődöttségéből ítélve nem éppen rám számított. Mondjuk én se gondoltam volna, hogy így fog alakulni, amikor beajánlottam a főszerkesztőnél. Azok után, ahogy leléptem egy kicsit kínosan érzem magam. Azonban az utóbbi napok megpróbáltatásai után, rosszabb már nem jöhet. Nem tudom, hogy ki és mit hallott rólam, de biztos mindenkinek megvan a véleménye. Ami nem feltétlen pozitív.
-Köszönöm, átadom majd az illetékesnek – a pénzügyi része nem rám tartozik, így ennél többet nem tudok tenni, de biztosan időben el fogják utalni az összeget.
-Ez nagyszerű hír, örülök a boldogságodnak – mosolygok rá, hiszen erre valók a barátok, örülnek a másik sikerének, boldogságának. Azonban az én mosolyom mégsem olyan őszinte. Szavai eszembe juttatják Rickyt és ettől elszomorodom. Nekem ő az a különleges személy, viszont én már elvesztettem őt. Akkor este egész világosan a tudtomra adta, hogy ő már nem kér belőlem. Nekem pedig ezt tiszteletben kell tartanom. Akármennyire fáj, akármennyire gyötör is a hiánya, el kell fogadnom a döntését.  
-Mesélj még róla. Ismerem? Te, hogy ismerted meg és mióta tart? – faggatom őszinte kíváncsisággal. Ha most még nem is tudok szívből örülni, hogy talált magának valakit, azért a részletekre valóban kíváncsi vagyok.
-Tudod miután...-sóhajtok. Nem, még a nevét sem akarom említeni. Most nem. Itt nem. Túlságosan fáj ahhoz, hogy most elkezdjek róla beszélni. Még a végén túl sokat mondanék, ami visszajutna hozzá. Ezt pedig nem akarom.
-Szóval Cameronnal... emlékszel még rá, ugye? – azért ő nem volt oszlopos tagja köreinknek, nem tudom Eve mennyire emlékezhet rá.
-Brooklynba költöztünk és azóta nem sűrűn járunk Manhattanban. Meg úgy általánosságban se nagyon mozdulunk ki – én legalábbis az utóbbi időben egyre kevesebbet járok el otthonról. A gyilkosság óta nem is nagyon van rá lehetőségem, de a múltkori támadás után nem is vágyom rá annyira. Főleg nem éjszaka, szürkület után sokkal biztonságosabb otthon, még ha azt Cameronnal is kell megosztanom. Ha mégis kimerészkedek az főleg munka miatt van, vagy a barátnőimmel van programunk, amit, ha lemondanék, biztosan feltűnne nekik, hogy valami nem stimmel. Velük pedig egyetlen részletet sem oszthatok meg a közel múltból.

Evelyn & Deya

-Egy liftben? – ül ki a meglepettség az arcomra.
-Hű, az nem semmi, nem épp egy szokványos ismerkedős hely. Viszont örülök, hogy rád talált a boldogság. Nincs is annál jobb, mint megosztani az életed egy különleges személlyel– mindig is csak a legjobbat kívántam a barátaimnak. Még akkor is, ha meglehetősen eltávolodtunk az utóbbi időben. A saját boldogtalanságomról csak én magam tehetek. Ha nem lettem volna olyan ostoba, akkor még a mai napig azzal lehetek, akit valóban szeretek.
-És a stúdió is csodásan néz ki. Biztos sok megkeresésetek van, hiszen szépen és igényesen dolgoztok– próbálok valódi lelkesedést mutatni. Nem akarom megbántani Evet és ez a hely valóban nagyon jól van berendezve. Evelynről tudom, hogy mindent belead a hivatásába, ez már régen sem volt másképp. Meg se kell néznem a címlapfotókat, tudom, hogy mindent megtett azért, hogy tökéletesen sikerüljenek. A többieket nem ismerem, de nem hiszem, hogy együtt dolgozna velük, ha ők nem lennének ugyan ilyen lelkiismeretesek.
-Hmm... köszi – húzom el a szám. Most erre mi mást mondhatnák? Hogy bár sose jöttem volna össze Cameronnal? Vagy, hogy életem legrosszabb döntése volt? Vagy azt, hogy egy ilyen árulásnak sosem kellett volna megtörténnie, amit mi ketten elkövettünk Ricky ellen? Esetleg meséljem el, hogy mit tett Cameron? Egyik sem tűnik egy túl jó opciónak. Ennyi idő kihagyása után nem zúdíthatok rá mindent. Főleg, hogy én sem voltam mellette, ha az elmúlt három évben akadtak nehézségei.
-Nem... – folytatnám, egy minden rendbennel, de Evelynnek sikerül rátapintania a lényegre. Az elmúlt napokban átélt borzalmak emlékei mind bekúsznak a tudatomba és akármennyire is szeretnék erősnek maradni, nem sikerül. Átjár a mérhetetlen fájdalom és magam sem tudom, hogy vajon melyik hatására, de érzem, ahogy elhomályosodik a látásom és már nem bírom visszatartani a könnyeim.
-Sa... sajnálom... Evelyn... – nem tudom miért is sajnálkozom jobban, azért, mert hosszú évekkel ezelőtt hátat fordítottam a barátaimnak, vagy a kifakadásom miatt. De el nem tudom képzelni, hogy azok után, amit tettem, hogy állhattam volna eléjük. Gyáva voltam és önző, túlságosan is féltem, hogy ha tartanám velük a kapcsolatot, az csak még nehezebbé tenné a helyzetem. Tudom, hogy most már késő. Pedig lehet, hogy nekik is szükségük lett volna rám, én pedig nem voltam ott.  
Kérdésére csak ingatom a fejem, nem, nincs szükségem semmire. Igyekszem kontrollálni magam, de egyszerűen nem megy. Azt hiszem, egy roncs vagyok. Már nem bírok elviselni több fájdalmat. Minden, ami egykor szép volt, most mind darabjaira hullott. Lehet rosszabb, mint tudni egy gyilkosságról és elhallgatni azt? Vagy átélni egy borzalmas támadást, aminek a vége szintén gyilkosság? Normális embernek már ez a kettő is sok lenne. Nekem mégis be kell látnom, hogy a szívemen ejtett csorba a legfájdalmasabb. Hiába akarnám tagadni, azt hiszem minden közül a legrosszabb, hogy Rickyt már egyáltalán nem érdeklem. Túl későn jöttem vissza, túl sok idő telt el azóta és a sebek, amiket okoztam túl mélyek ahhoz, hogy csak így egyszerűen behegedjenek, nyom nélkül eltűnjenek.

Evelyn & Deya

Nézem Evelynt és valóban boldognak tűnik. Remélem ő soha nem fogja megtapasztalni azt amit én, soha nem kell majd elválnia attól, akit szeret, mert annál rosszabb, nincs. Én is bármit kibírnék, ha Cameron helyett, Ricky lenne mellettem. Akkor jöhetne bármilyen gond és probléma, tudom, hogy az ő karjaiban megnyugvásra találnék. De ezt már nem várhatom. Cameron ott lenne nekem, ha akarnám, viszont őt meg én lököm el magamtól. Valójában ez a jelenlegi helyzet senkinek sem jó. Mindketten szenvedünk egy olyan kapcsolatban, ami már a kezdetek óta halálra van ítélve. Kihasználtam és ez nem volt szép tőlem, viszont biztos vagyok benne, hogy ő is tudta. Bármikor elhagyhatott volna, de ő nem tette meg. Talán még a mai napig abban reménykedik, hogy egyszer megváltoznak az érzéseim az irányába.
Úgy látszik, míg az én életem darabjaira hullik, Evelyné ível felfelé, nem csak a magánéletben, a karrierjében is. Szerencsére a munkámra nekem sem lehet panasz, de azért lennének még terveim. Először szeretnék kapni egy külön rovatot, azzal is megelégednék. De a valódi álmom, hogy én legyek a főszerkesztő. Persze még fiatal vagyok és hosszú út vezet odáig, de remélem egyszer sikerül.
Evelynnek sikerül rátapintania a lényegre, amire a könnyeim a felszínre törnek. Nem akartam gyengének tűnni, sem éppen most összetörni, de mégis sikerült.  
-Kö-köszönöm – fogadom el a zsepit. Hagyom , hogy a kanapé felé vezessen és leülök rá. Igyekszem mielőbb kontrollálni magam.
-Nem akarlak a gondjaimmal fárasztani – szipogok, de a sírást sikerül abbahagynom. A zsepivel felitatom a könnyeim. Látom Evelynen, hogy komolyan gondolja, hogy meghallgatna. Nekem mégis beletelik pár percbe mire eldöntöm, hogy meg akarok- e nyílni neki. Nagyon is szükségem lenne arra, hogy valaki meghallgasson, de nem feltétlen egy közös ismerősünkre. Félő, hogy a kiborulásom már így is vissza fog jutni Rickyhez, ha akarom, ha nem. Bár nem tudom, hogy azóta mennyire tarthatják a kapcsolatot.  
-Csak túl sok minden jött össze az utóbbi időben. Cameronnal kezdődött az egész, tett valamit amibe belegondolni is szörnyű. Viszont ebbe nem szeretnélek téged is belekeverni. Minél többen tudják annál rosszabb. Először nekem kellene végre leülni vele és átbeszélni, hogy mi volt az az egész – nem akarom, hogy Evelyn is belekeveredjen a gyilkossági ügybe és abban sem lehetek teljesen biztos, hogy ő nem szólna a zsaruknak. Akkor egyből lecsuknának minket, esélyem se lenne kimagyarázni magam.
-Aztán lehet, hogy láttam valamit, de abban sem vagyok annyira biztos. Lehet, hogy csak túl sokat ittam és egy szörnyű rémálom volt az egész – bár eléggé homályos az az éjszaka és látni nem sokat láttam, talán csak egy villanást, de el tudom képzelni, hogy mi történhetett. A támadás is épp elég volt, annak a nyomait még a következő nap is magamon viseltem, csak azért vagyok benne biztos, hogy megtörtént. Viszont ami utána jött, azt lehet, hogy csak képzeltem és már arra sem emlékszem, hogy keveredtem haza.
-És... és felkerestem Rickyt – sóhajtok és óvatosan Eve-re nézek. Félek attól, hogy mi lesz a reakciója, mert én is nagyon jól tudom, hogy nem volt hozzá jogom. Nem mintha Rickyt annyira meghatotta volna a felbukkanásom, de talán egy kis kétségbeesést mégis csak mutatott. Azon túl viszont semmilyen érzelmet nem fedeztem fel rajta. Ami mégis reménykeltő volt, hogy nem zárkózott el attól, hogy egyszer mindent megbeszéljünk és talán valamikor meg tudjon nekem bocsátani.

Evelyn & Deya

Kérdésére csak egy aprót bólintok. Igen, valóban ő kérdezte és azt hiszem ez mindent el is mond Evelynről. Ennyi idő után is és még úgy is, hogy nem is voltunk annyira nagyon közeli barátok, valóban érdekli, hogy mi van velem. Tudom, nem ez volt a legmegfelelőbb hely, hogy felszínre engedjem az eddig elfojtott érzéseimet, de ha már így alakult, van, amit jobb lesz kiadni magamból. Viszont Cameron semmi képpen sem tartozik ezek közé. Jobb, ha a nevét sem említem, amíg én magam meg nem bizonyosodtam róla, hogy valójában mi is történt azon a bizonyos éjszakán.
-Igazad lehet – az biztos, hogy ennyi idő elteltével nehezebb lesz tisztáznia magát. Még az sem biztos, hogy hinnék neki, akármilyen érvekkel is állna elő. Lehet jobban hinnék a saját szememnek és fülemnek, mint az ő szavainak. Mindenesetre ez most már valóban csak ránk kettőnkre tartozik, vagy maximum a zsarukra, hogy ha előbb kopogtatnának az ajtónkban, minthogy ezt megtudjuk beszélni.
-Köszönöm, vigyázni fogok – pillantok rá hálásan. Legalábbis én próbálkozom vigyázni. Nem én keresem a folytonos veszélyt, az talál rám. Magam részéről már örülnék végre egy olyan időszaknak amikor nem történik semmi. Sosem szerettem unatkozni, mindig is kerestem az izgalmakat, de most még az előbbinek is jobban örülnék.
-Nem is tudom – ingatom a fejem. Félek, hogy amit az agyam próbál elrejteni előlem, az így most felszínre fog törni. De mégis jól esne róla beszélni.
-Egy szülinapi buliról tartottam haza és elkövettem azt a hibát, hogy valamivel korábban szálltam ki a taxiból, mint kellett volna. De a legnagyobb hiba az volt, hogy egy sikátoron keresztül akartam hazajutni... ott volt egy férfi – elszorul a torkom. A szörnyű este rémképei elkezdenek pörögni előttem. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne árasszanak el újra a könnyeim.
-A körülményekhez képest jól – látom Eve csodálkozását, de valószínűleg előbb vagy utóbb tudomást szerzett volna a találkozásunkról.  
-Szükségem volt a segítségére, nem fordulhattam máshoz és bár először elzavart volna, mégis segített – magyarázom, magam elé meredve, miközben a látásom ismét kezd elhomályosodni. Most viszont nem hagyom, hogy a könnyek felbukkanjanak. Ennél többet nem szeretnék megosztani vele. Azt, hogy ez a találkozás milyen nyomokat hagyott bennem, nem szeretném Eve tudtára hozni. Pedig lassan már levegőt sem kapok, úgy hiányzik.