to Arthur

Elmosolyodom, ahogy a jövőről beszél és felé fordulok, hogy a kisujjamat nyújtsam neki. Esélyesen sokak szerint gyerekes szokás, de mi mindig is így pecsételtünk meg az ígéreteinket. Nem kellett azt mondani, hogy ígérem így lesz, egyszerűen csak kisujjesküt teszünk, amiről szeretjük azt hinni, hogy megszeghetetlen, de valójában tisztában vagyunk azzal, hogy nincs így. Az élet ahhoz teljesen kiszámíthatatlan. Ha belement, akkor utána visszaejtettem a kezemet az ölembe.
- Ha egyszer híres leszek, akkor neked mindig lesz félrerakva egy jegy. – mosollyal az arcomon pillantok rá, mert tényleg minden hozzám közel álló személlyel így tennék.
- Ezt örömmel hallom, mert szerintem mindegy ki mennyire ismert vagy éppen mit tesz az ember, akkor is akadnak utálói, vagy olyanok, akik fogást keresnek az emberen, vagy csak szimplán imádnak mindenért beszólni. – elhúzom a számat, mert pontosan tudom miről beszélek. Szinte amióta az eszemet tudom, azóta vagyok piszkálódások tárgya. Hol a kinézetem miatt, hol az eszem és természetem miatt, s néha a családom miatt is. – Viszont szerintem ne foglalkozz velük, amíg te úgy érzed, hogy hű vagy önmagadhoz és tükörbe is tudsz nézni. Inkább csak mutasd meg nekik, hogy jobb vagy náluk és nincs igazuk. – komolyan csendül a hangom, amikor a pillantásunk találkozik, akkor mosolyom arról árulkodik, hogy hiszek benne és nagyon büszke vagyok rá.
Hálásan pillantok rá, de nem mondom ki azt, hogy igaza van, ahogy azt se, hogy önzőbb leszek, mert nem tudom mennyire fog menni, hiszen már most is bűntudatom van amiatt, hogy egyre inkább kezdem a saját érzéseimet és vágyaimat előtérbe helyezni, a családom elvárásaival szemben. Mindig eszembe jut Alex, a bátyám szavai „Hálátlan gyerkőc vagyok.” Mi van, ha neki van igaza?
Szomorúan megingatom a fejemet, mert egyáltalán nem nyeri el a tetszésemet mindaz, amit mond. Miért felejtik el azt mások, hogy ők is embereket és nem gépek? Még inkább úgy érezem, hogy nagyon nehéz lehet helytállnia és kitartania, de talán részben az kárpótolja őt, hogy az álmait váltja valóra minden egyes alkalommal, amikor beül a kormány mögé. Ráadásul nem is akárhogyan. Nevetése mosolyt csal az arcomra. – Ígérem, hogy minden futam előtt kapni fogsz valami vicces gifet, vagy történetet. – egyértelmű, hogy nem viccelek. Ha kell, akkor majd állítok ébresztőt is, hogy felkeljek az éjszaka közepén. Az is lehet, hogy még Kerberoszról is fog kapni, hiszen néha vele is tudok vicces videókat, képeket készíteni.
- Átérzem. – hirtelen csak ennyire futja, mert én pontosan ezt érzem minden egyes sznob parti után, legyen szó jótékonysági estekről, vagy születésnapi partikról, vagy csak arról, hogy éppen hencegni és felvágni akarnak, vagy néha akad olyan is, hogy senki se tudja miért is van a parti tartva. - Ez szerintem teljesen érthető, hiszen sose voltál az, aki vágyik a nagy tömegre vagy a figyelemre. Neked is valahogy újra fel kell töltekezned, meg ki kell tisztitani a fejedet is egy-egy futam előtt vagy után, hogy nehogy baj legyen. – megértően csendül a hangom, ugyanakkor azért kicsit szomorú is, hogy hiába jár mesés helyeken, akkor se van igazán lehetősége kicsit jobban felfedezni. – Van olyan hely, ahova szívesen visszamennél, hogy kicsit felfedezd, akár inkognitóban? – itt baseball sapkára gondolok és hasonlóra, hogy ne ismerjék fel lépten-nyomon. - Lesz valamikor hosszabb „szabid”?- fogalmam sincs, hogy rájuk nézve mi is lenne a helyes szó, ezért rajzolok még a levegőbe is idézőjelet, de biztosan így is érteni fogja, hogy mire is célzok.
Nevetése melegséget csempész a szívembe, mert ez azt jelenti, hogy jókedve van, ennek pedig módfelett örülök, hiszen mindenki boldognak és vidámnak szeretné látni a barátját, aki már-már olyan, mint egy testvér.
- Tudod, ez most picit úgy hangzott, mint amikor azt szokás mondani, „Ha nincs ló, a szamár is jó”. – próbálom a lehető legkomolyabban előadni és nem elnevetni magam, mint aki tényleg komolyan gondolja. Bár így is pici esélyt láttam arra, hogy komolyan venné, de ha így volt, akkor elnevettem magam és persze sietve adtam tudtára, hogy csak ugrattam őt. -  Amúgy meg ki tudja, lehet már találkoztál vele, csak vaksi voltál észre venni. – megrántom a vállamat, mert tőlem biztosan túl jó szerelmi tanácsokat nem fog kapni, mert pont olyan ilyen téren az életem, mint az övé. Sajnos.
– Rendben, de akkor semmi búslakodás, hanem kivételesen olyat teszünk, amit nem nagyon szoktunk és bulizunk, jól érezzük magunkat és elfeledkezünk mindenről. Felfedezzük a várost, egy-két klubot, netalán kaszinót és egymást rúgjuk seggbe, ha a szobában akarnánk maradni. – hangom lelkesen csendül és mosolyom is kiszélesedik, mert hiába messze van még ez, attól még nagyon várom. Teljesen rápörögtem és kicsit gondolatban el is kalandozok pár pillanat erejéig. Jó lesz kicsit lazítani, elfeledkezni mindenről és végre igazán jól érezni magam.  
- Tényleg? Ez nagyon menő. – boldogan csilingelő a hangom és ott a büszkeség is az arcomon. - Már alig várom, biztosan remekül fog kinézni és akkor legalább a szerelésemen se kell annyit agyalnom, mert egyértelmű, hogy azt fogom viselni a futam alatt. Már előtte kapható lesz, vagy majd a verseny alatt kezdik el értékesíteni? Te is részt vettél a tervezésben, vagy nem sok beleszólásod volt? – kíváncsian csendül a hangom és nem is kérdés, hogy majd instára is repül róla a kép, hogy még több emberhez eljusson. Ha ezzel is tudom segíteni, akkor miért ne. Meg amúgy is büszkén fogok virítani benne, mert nagyon büszke vagyok rá és nagyon szerencsés vagyok, hogy a barátom.

to Hella

Nekem nincsen testvérem, de Hell olyan nekem, mintha az lenne, ezért is akarom, hogy minden teljesüljön, amit megálmodott magának. Látom, hogy amikor a jövőjére gondol, mint most is, olyanná válik az arca, mint aki beteljesített valamit, de aztán vissza kell jönnie a való világba, ahol minden egy küzdés, minden harc, hogy sikeresek legyünk, és ennek ő még majdnem hogy az elején van. Két külön helyen van az életünk az alakulásuk szempontjából, én már csak hálás vagyok, hogy ott lehetek valahol, már túlvagyok azon, amibe még csak éppen belecsöppent. Tudom mennyire nehéz, de ha valaki képes küzdeni akkor az ő lesz.
- Majd megyek a koncertedre és te meg jössz a futamra, az lesz majd a mozgalmas világ. - legjobb esetben is sok idő kell hozzá, hogy ennyire könnyen menedzseljük majd az időnket, de álomnak nagyon szép.
- Ismersz nehezen tudok olyan lenni, mint amit elvárnak tőlem , még akkor sem ha nagy pénzek és nagy karrierek forognak benne. Nem menne, és lehet, hogy sokan szeretni fognak, de felkészültem arra is ha nem. - egyszerűen megvonom a vállam, mi van akkor ha esznek utálóim, ez szinte elkerülhetetlen. Mindegy, hogy a csapatom színe miatt nem kedvelnek, vagy a viselkedésem miatt, szinte teljesen mindegy is.
Tudom, hogy amit mondok nagyon is jó nézet lenne életnek. De nekem sem mindig megy és erre a kérdése tapint rá, nagyon is, amire elmosolyodok, de nem az őszinte mosolyom jön elő, sokkal inkább az igazad van Hella, még ha nem is mondott semmit.
- Nem mindig magamat nézem, már nem tehetem, akármennyire is olyan sport a mienk, ahol egyedül ülök a kocsiban a csapatmunka nélkül semmik vagyunk. Szóval az egész csapat érdekeit lesnem kell, nem lehetek önző. De te lehetsz és ezt szerintem meg is kellene tenned. - tudom könnyű ezt mondani, főleg, hogy ismerem őt és ő nem olyan aki csak egyszerűen mindenkit leszar és megy a saját feje után, ha olyan lenne, most nem itt ülnénk, és lehet sosem találkozunk.
Nekem is vannak kételyeim, amiket neki el tudok mondani, könnyedén jönnek a szavak, nem kell gondolkodnom azon, hogy mit mennyire formáljak meg, hanem csak elmondom neki. Nem félek, hogy olyan kezekbe kerülnek ezek az aggodalmak, akik visszaélnek vele. Tudni, hogy ennyi mindenkinek te vagy a nagy példakép, még akkor is ha te magad kicsinek véled magad nem könnyű, és ez talán egyfajta félelmem is, hogy rossz leszek abban, amit csinálnom kell.
Hamar sikerül köddé avanzsálnia minden aggodalmam a szavaival, tudom, hogy ő nem azért mondja, hogy közelebb kerüljön hozzám, mint most sokan mások. A hízelgésnek megtanultam mostanában, hogy rendegeteg alfaja van és szinte már borsódzik tőle a hátam, de nem az övétől.  
- Nem hiszem, hogy itt bárki is elhiszi, hogy mi is emberek vagyunk, sokan gépnek gondolnak ennyi erőhatás ér még a fejünk a nyakunkon van, és akkor ezzel jár, hogy mindent nyelni kell, de határozottan sokat fog segíteni ha kapok tőled egy mókás üzenetet. - nevetem el magam megkönnyebbülve még ha csak belegondolva is a dolgokba, hogy mennyivel könnyebb az élet egy olyan baráttal, mint ő.
Komolyan mondom, hogy az ő lelkesítő beszéde ide vagy oda, de bármikor elkísérem egy ennyire fontos dologra és mellette leszek egészen addig ameddig kell. De ezzel az is jár, hogy tiszteletben kell tartanom ha nem él ezzel a lehetőséggel, így csak bólintok, de tudja, hogy ha kell én ott vagyok neki legyek bárhol is a világban éppen.
- Kell a szociális lemerülés egy kicsit, túlságosan is túl töltenek a pályán az emberi hangok, a kérdések és a szereplés nagyon jó olykor a szállodában lenni, még akkor is ha elmennék és megnézem a várost, annyira jó a csend. - felelem neki röviden behunyva egy pillanatra a szemem, ahogy a kis énidőmre gondolok, ami alig tart 1 óránál tovább maximum.
Komolyan mondom neki, hogy ott akarom egyszer látni a sorok között, vagy a garázsban, hogy egy kerékcsere alkalmával akár egy pillanatra is találkozzon a tkeintetünk és az aggódó arcáról leolvassak valamit. Bíztató lenne, mert sokat jelent nekem ez a lány, a sosem volt testvért egy olyan támaszt, aki annyira hasonlít rám, hogy szinte jobban ismeri minden gondolatom, mint én magam. - Igen a pilóták élete már csak ilyen. - mondom neki szerényen, de elnevetem magam, még szép, hogy ha  kell hajlandó vagyok odarepíteni, van gépe a csapatnak, akár velem is jöhetne, de nem innen megyünk Las Vegasba, még  a közelébe sem leszek, hogy hazajöjjek érte.
- Bejárásod lenne mindenhova, te lennél az én plusz egy főm, mivel jelenleg akinek a VIP passot tartogatják még nem is tudom, hogy merre létezik. - nevetek fel utalva a szerelmi életem alakulására. - És ragaszkodom ahhoz, hogy én intézzem az odautad, ha bulis hétvége lesz, akkor induljon is tökéletesen. - ebből nem fogok engedni ha akarja ha nem.
- Majd szerzek neked sapkát addigra, ez még nem hivatalos, szóval csak neked mondom el, hogy lesz különleges kollekció arra a hétvége, sapka, póló, pulcsi, minden, majd ellátlak, hogy látszódjon kivel is vagy. - komolyan jobban belelkedesek, mint kellene, pedig az még nem most lesz, de már most várom, hogy ott legyen. Tudom, hogy nem sok ilyen alkalom lesz és ezt az egyet is meg kell ragadni.

to Arthur

- Talán, de nem kizárt, hogy akkor meg az agyadra mennék az állandó aggódásommal, így legalább nem látod azt. – mosollyal pillantok rá, de attól még a hangom komolyan csendül, hiszen az ember aggódik azokért, akik fontosak számára és ő ilyen személy az életemben, a barátom. Egyáltalán nem veszélytelen munkát-hobbit űz, hiszen elegendő néha egyetlen egy rossz döntés és már is meglehet a baj, ami mindenre igaz, csak a baj mértéke eléggé eltérő tud lenni. – Az is lehet, hogy pár év múlva majd mind a ketten járjuk a világot és néha egy városba sodor minket az élet.– kicsit ábrándossá válik a pillantásom, pedig tudom, hogy egyáltalán nem könnyű sikeressé válni a zeneiparban, de attól még küzdeni fogok és nem fogom feladni az álmomat, ha tényleg elindulok ezen az úton. Arról nem is beszélve, hogy ugye ott a másik „hobbim”, a fényképezés. Azzal kapcsolatban is akadnak terveim, de mindent a maga idejében. Azt viszont nagyon remélem, hogy bármit is tartogat a jövő, attól mi még nem fogunk elsodródni egymás mellől és mindig a barátom fog maradni.
- Örülök annak, hogy senki kedvéért nem öltesz maszkot, hanem önmagadat adott. Talán pont ezért is szeretnek olyan sokan, mert nem váltál olyanná, mint a legtöbb sztár és nem ámítod őket mindenféle hülyeséggel. – picit elgondolkodom, mielőtt megszólalnék, hiszen szerintem egy olyan világban, ahol az emberek többsége álarcot hord, ott igen is becsülendő és nagyszó az, ha valaki őszinte és nem játssza meg magát. Emiatt pedig remélem, hogy ő is büszke magára.
Lehet, kicsit önző vagyok, amiért ezt gondolom, de talán jobb is, hogy most jött vissza a városba és nem egy hónappal korábban, amikor a születésnapom volt. Most jobban szükségem van a barátomra, mert érdekel, hogy ő mit gondol, miközben én továbbra is azon aggódom, hogy mit is hozhat a jövő, ha az álmomat követem. Hiába tudom, hogy akadnak olyanok, akik ott lesznek, hogy elkapjanak, ha a vihar túlzottan erőssé válna. Lesütöm a pillantásomat, miközben hallgatom őt és sóhajtok egy hatalmasat, mintha csak a világ összes baja az én vállaimat nyomná, aztán újra felé fordulok hálás mosollyal, pillantással.
- Azt hiszem, igazad van, de nem olyan könnyű saját magamat választani ennyi év után. Már megszoktam, hogy megpróbálok megfelelni azoknak, akik szinte a létezésemet se tudják. – szomorú ezt bevallani, de ez az igazság. Lesütöm a pillantásomat. Ő ismer annyira, hogy tudja ez nem önsajnáltatás a részemről, hanem csak néha ki kell mondanom ezeket a kevésbé boldog dolgokat is, mert néha ez is segíthet abban, hogy tovább lendítsenek az úton. Ha valamit kimondunk, az sokkal valóságosabbá tud válni, mintha csak gondolunk rá.  – Neked könnyű magadat választani és nem mindig azt nézni, hogy másoknak mi lenne jó? – kíváncsian pillantok rá, mert tényleg érdekel, hogy ő járt-e hasonló cipőben vagy nem.
Hamarosan viszont visszapasszolom a labdát, de mi mindig is ilyenek voltunk, sose csak az egyikünkről szóltak a találkozásaink, hanem mind a ketten érdeklődtünk a másik felől és igyekeztünk legjobb tudásunk szerint ott lenni a másiknak.
- Úgy érzed, hogy ez túl nagy teher? – óvatosan csendül a hangom, aztán játékosan meglököm őt a vállammal, hogy kicsit felrázzam magunkat a ránk telepedő melankóliából. – Pedig szerintem neked nincs miért aggódni, nagyszerű ember vagy, s amíg önmagadat adod, addig szerintem nem is lesz gond. Megérdemled, hogy példaképjüknek tartsanak, mert te jó példát mutatsz.  Az pedig, hogy néha kiakadnál, elfáradsz, az is érthető, hiszen ember vagy, mindenkinek akadnak rosszabb napjai, de ilyenkor gondolj valami másra, vagy csak dobj egy üzenetet, és majd küldök valami vicces videót vagy gifet, aztán lehet úgy könnyebb lesz. – újra elmosolyodom, mert lehet nem fog bejönni a javaslatom, vagy nincs ideje ilyenre, de attól még megpróbálhatjuk. Ha tudok, akkor mindig segíteni fogok neki, mert a barátok ezt teszik. Segítik a másikat és ott vannak olyankor is, amikor más nincs és a távolság nem számít.
A mondandójával eléri azt, hogy elmosolyodjak, mert nagyon is jól esik az, hogy ennyire törődik velem és képes lenne erre is. Kicsit olyannak hat már, mint valami védelmező báty, aki ott van a húgának, míg a saját testvéreim sose tennének meg ilyet értem. Hálásan pillantok rá és nyomok egy puszit az arcára.
- Köszönöm. – kicsit elérzékenyülve csendül a hangom. – Mindenképpen szólni fogok, ha szükségem lesz támogatásra, de lehet kivételesen egyedül is képes leszek rá. Viszont ne aggódj, semmiről se fogsz lemaradni, elsők között leszel, akinek be fogok számolni arról, hogy miként is ment. – még magam sem tudom, hogy egyedül fogok menni, vagy tényleg élni fogok az ajánlatával, de talán előbbi lesz. Ideje kicsit bátrabbnak lennem és ez is egy jó lépés lehet ilyen téren, de még van pár hetem eldönteni, így tuti, hogy még milliószor meg fogom gondolni magam, hogy miként is lenne jó.
Amikor a szüleimre terelődik a szó és megfogja a kezem, akkor elmosolyodom és kicsit megszorítom. Tudom, hogy itt van, ahogyan Dahl és Wade is, meg Roy. Hálás vagyok, mert nem vagyok teljesen egyedül, de attól még rossz, hogy pont azok nem vesznek tudomást rólam, akiknek köszönhetően létezem. Szerencsére hamarosan viszont másabb irányt vesz a beszélgetés, így nincs időm elsüllyedni ilyen téren a bánatban.
- Ezek szerint nincs is semmi szabadidőd, hogy kicsit felfedezd a várost, vagy inkább arról van szó, hogy te vágysz egy kis nyugira, ezért a szállodát választod? – kíváncsian fürkészem őt. – Meg tudom érteni, hogy izgulsz, hiszen teljesült az álmod és most kicsit másabb az egész, mint régebben volt, de biztos vagyok abban, hogy ott is szuperül fogsz szerepelni. – lelkesen csendül a hangom és még egy biztató mosolyt is bezsebelhet tőlem.  
- Micsoda nagymenő lett valaki. – persze ugratom és a „odarepítelek” értem, de nem tudom kihagyni és kicsit még el is kuncogom magam. – Mond meg, hogy mikor lesz és ott leszek. A világért se hagynám ki, remélhetőleg aggódás közepette a szívroham se fog elvinni. – boldogan csendül a hangom. –  Bejárásom lesz „mindenhova”, vagy a nézők között kapok helyet? Amúgy nem kell odarepítened, jó nekem a sima járat is. – nem vagyok az, aki nagy lábon élne, hiába tehetném meg. Szerencsére engem nem ragadott magával a sznobok világa, mint a családom tagjait. – Ha vége a versenynek egyből tovább is utaztok, vagy pár napot te is tudsz maradni? – ha már egyszer elutazom oda, akkor szívesen fel is fedezném a várost, hiszen ki tudja mikor járok megint arra. Egy baráttal pedig mindig jobb, mint egyedül. Közben előveszem a telefonomat és kikeresem a naptárt is, hogy beírjam mikor is lesz a verseny.

to Hella

Lehet, hogy a korkülönbség eléggé kiütközik köztünk, de csak ha ránk néznek, Hella sokkal bölcsebb, mint azt bárki hinné róla, és pont ezért kell felnevetnem, amikor azt hiszi, még csak viccból is, hogy nála bölcsebb barátot találnék. Aligha lenne ilyen jelentkező és ha mégis az életem része lenne egy hozzá hasonló ember, ő lenne az első számú akitől a tanácsokat elfogadnom, és akinek szívesen beszélek bármiről, és ez csak akkor fog változni, ha piros hó esik, de ezt már úgyis tudja rólam. Nem barátkozok annyira könnyen, vagyis már igyekszem az összhangot mindenkivel megtalálni, hogy könnyebb legyen a munka, de ennyi az egész, a barátkozáshoz több kell és én ilyen téren nem vagyok annyira jó.
- Ezért lenne jó, ha idősebb lennél és ott lehetnél mellettem de egyelőre neked is taposnod kell az utadat. - persze ott van Nono aki segít nekem és mellettem van, akire ha ránézek látok egy mosolyt és azonnal jobb lesz de a szerződés köt és nem kacsingathatok ezer fele, az én csapatomon belüledig csak olyan ember van, aki a maga igazát mondja, amit a szájába rágtak, amiért fizetik, hogy rávegyen engem is, hogy mit nyilatkozzak. Talán könnyebb az elején így, de mivel ebben nőttem fel megvan a saját véleményem mindenről és tudok magamtól is nyilatkozni, amit nagyon sokszor elfelejtenek. - Amúgy elmondják mit mondjak, de szerinted mindig egyetértek vele?  - kérdezem tőle teljesen őszintén, de mielőtt reagálhatna, folytatom. - Akadnak olyanok, akik az arcukkal próbálják jelezni, hogy ezt nem kellene mondanom, de végül is eddig nem rontottam el semmit, szóval nem vagyok annyira menthetetlen.
Tényleg sajnálom, hogy sok fontos eseményen nem lehetek mellette, amikor nagy szüksége lenne rám, de az, hogy az én fejembe szálljon bármi is azt nehezen tudom elképzelni. Túlságosan is a talpamon állok és nem hiszem, hogy valaha is elszállnék, persze vannak dolgok, amik fel tudnak dobni és egy kicsit máshogy érzem magam, mint amúgy, de nem akarok nagy arcú lenni és nem is tudnék olyan lenni. Ha mégis akkor itt van nekem ő, hogy arcon csapjon, és egy hellóval felébresszen, amiért hálás vagyok neki.
Kicsit meglep és közben nem is, hogy végre olyan döntésre szánta el magát, ami boldoggá teszi, de közben látom az arcán az aggodalmat, hogy nem biztos abban, amire a világon jelenleg a legjobban vágyik. Megértem a félelmét, hiszen nem könnyű elhatározni valamit, ami ellen egész életében nevelték, vagyis nem teljesen ellene, hanem inkább más irányba, de nagy szó, hogy mer tenni az ellen, ami az egész életét átszőtte. Nekem ez nagy dolog a szememben és ezt remélem tudja.
- Lehet néha megér egy kis vihart a boldogságod nem? Mindig csak azt nézni, hogy a másiknak mi a jó és nem csak önzőnek lenni az nem jó buli. Egyszer lehetsz önző, lehetsz olyan, aki csak magát nézi, mert így is mögéd fognak állni nagyon sokan. - akárcsak én, de ezt neki nem kell ezerszer elmondani, tudja kikre számíthat, de egyelőre ezt magával kell megharcolnia, hogy igenis menni fog és igenis tudjon önző lenni ebben az esetben.
Ahelyett, hogy ezt boncolgatnánk, az én ellógásom és az életem a téma, megint, amit elodáznék, de nem tehetem, mert a kérdésére felelnem kell és fogok is, tudom, hogy egyfajta elterelés, de mi ezt csináljuk.
- Nem tudom nem érzem, hogy nagyobb lenne az elvárás, mintha nem Gallo lennék, de azóta nagyon sok mindent történt a világban, aminek ő része volt. Szinte az egész felhajtás megszázszorozódott, akkor nem kellett ennyi interjút adni, nem voltak többek a pilóták, mint sportolók, most meg egy két rajongó istenként tisztel és inkább ez a nehéz, hogy példaértékű legyek egy olyan gyerek számára, aki ezt akarja majd csinálni, hogy olyan legyek, aki nem mutat rossz példát senkinek, mindig a jó arcom legyen elöl és ne akadjak ki semmin. Nem apám árnyéka a rossz hanem, hogy én legyek az aki valakinek a példaképe lehet. - mert ez a nehéz, hogy sokak azért kezdenek bele a sportba, mert látnak egy olyan embert, aki küzd az álmaiért, és nem csak ebben a témában, akár lehetne ezt Hella életére is átkonvertálni. Akár ő is lehet valakinek példaértékű, és szerintem ez az amiért érdemes élni.
A papírral a kezemben előjönnek az érzelmek, a büszkeség, amit egy barát érezhet , még bennem is, amikor ezek olyan messze állnak tőlem. Ahogy kiveszi a kezemből a papírt tudom, hogy ez neki mennyire nehéz, elmondani sem biztos, hogy akarta nekem de mégis megtette, aminek nagyon örülök.
- Ha elterelésnek kellek is megye tudod, hogy egy szavadba kerül, de akár a kocsiban is tudok várni, van olyan kocsi a garázsban ami kevésbé feltűnő, vagy bérelni is tudok, hogy senki ne ismerjen fel. Használj ki vagy csak támogatásnak  megyek, de ott leszek ha kellek. - biztosítom róla, de tudom, hogy egyedül is képes lenne meglépni, de csak könnyebb ha van mellette valaki mielőtt bemegy és amikor kijön.
Szeretném azt hinni, hogy mindenkinek olyan szülei vannak, mint nekem, de rá kell jönnöm, hogy nem, még ha reménykedtem is, hogy egyszer megváltoznak az Ő szülei is, azt hiszem látom, hogy nem így van.
Nem tudom mit mondhatnék, sajnálni őt nem kell, elég kemény lány, hogy ezen is túl legyen. De szar érzés lehet, hogy azok, akik felnevelték egy ilyen fontos dologban talán sosem támogatnák. A kezére teszem az enyémet, mert a szavak ide nem elegek, meg hirtelen erre nem is tudok mit mondani neki. Szeretném azt mondani, hogy biztos változni fog majd a véleményük, de amiket mond az alajpán nem lehetek abban annyira biztos.
- Izgalmas helyeken jártam és a szálloda és a pálya között furikáztam. - milyen menőn hangzik bejárni megannyi országot, kontinenst, de közben nem látok semmit sem belőle. - Nemsokára jön a hazai futamom, azt hiszem azt várom a legjobban, pedig ott nőttem fel.Tudod először versenyezni nagyok között otthoni körülmények között lesz izgalmat. - bár az eddigiek is azok voltak, tudom, hogy Monaco  lesz az, ami még nekem is sokkal keményebb lesz, mind érzelmileg, mind fizikailag. Nehéz pálya, nehéz menet lesz, de először csak túl akarok lenni rajta, vagy inkább ott lenni már.
- Egyik helyre igazán kijöhetnél te is, a Las Vegasi show nagy dobás lesz, odarepítelek, ha nincsen éppen semmilyen fontos dolgod. - miért ne, legalább lenne ott egy szempár, akire ha ránézek megnyugszom.

to Arthur

Vannak olyanok, akiket a pénz és a siker eléggé kifordít önmagából és azt hiszik, hogy jobbak másoknál, elég sok ilyen embert ismerek hála annak, hogy milyen körökben mozog a családom és valójában a szüleim, meg a két bátyám is ilyen, de Arthur megmaradt ugyanolyannak, mint amilyennek az első találkozásunkkor megismertem, kedves és barátságos srácnak minden fennhéjázó attitűd nélkül.
Csendesen hallgatom a válaszát és bólintok arra, amit mond, hiszen bőven lappang igazság a szavaiban.
– Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy találtál nálam bölcsebb barátot. – játékosan csendül a hangom, de aztán teljesen komolyan folytatom a beszédet. – Igazad van, csak nem mindig egyszerű kitaposni a saját ösvényünket, ha teljesen egyedül vagyunk. Azért neked is biztosan szükséged lenne valakire, aki ott tud lenni és támaszod lehet. Tudod, akire ránézel és tudod, hogy minden rendben lesz, át tudod vészelni az éppen aktuális felhajtást, faggatásokat és ki tudja még mit. Nehéz kitartani a véleményed mellett, vagy azért hasonlót adnak a szádba? – na jó, tudom ez mennyire furán hathat pont tőlem, mert én is pontosan annyira magányos farkas vagyok, mint ő. Persze, sokat köszönhetek a pótszüleimnek, de az megint más, amikor egy felnőtt van ott, vagy egy veled majdnem egykorú, aki kicsit át tudja érezni a banálisnak is olykor beillő problémáidat. Nevetését hallva elmosolyodom, amikor pedig az orrom felé bök, akkor elnevetem magam. – Örülök annak, hogy nem szállt a siker a fejedbe és nem feledkeztél meg a különc barátodról se. – játékosan kicsit meglököm őt a vállammal. Sok kapcsolatot tönkre tud tenni a távolság, de szerencsére az elmúlt évek alatt a mi barátságunk kiállta a próbát, mert tényleg nagyon ritkán látjuk egymást és az időeltolódások miatt nem marad más, mint az, hogy üzenetekben kommunikáljunk.
Amikor rám terelődik a szó, akkor ugyan beavatom abba, hogy legalább már tudom mit akarok, még ha eleinte nem is igazán konkretizálom, hogy miről is van szó, de nálam már az is nagy szó, hogy végre eldöntöttem, hogy inkább az ingoványos talajt választom, mintsem az előre kikövezettet. A zenei pálya vonz és harcolni akarok érte. Az meg csak hab a tortán, hogy egy idegennel való beszélgetés közben szilárdult meg ez elhatározásom. Ugyanakkor ott van a maró bűntudat is, amit érzek amiatt, hogy esetleg Dahlia ismét szembe fogja találni magát a testvérével, vagyis apámmal.
- Lehet, igazad van és nem vagyok olyan, mint a legtöbb problémás fiatal, de attól még akadnak olyan dolgaim, amit nem igazán nézne a családom túl jó szemmel. – például ott a gördeszkázás is, nem csak a zongorázás. Pedig előbbit is imádom, most meg még inkább, hogy valaki segít abban, hogy jobb lehessek. Még mindig nem igazán értem, hogy Theo miért ajánlotta fel azt, hogy tanít, de hálás vagyok. – Meg ott a bűntudat is, hogy vajon megéri követni az álmomat, ha tudom, hogy vihart hozhat magával, vagy újabb ellentétet a nagynénim és apa között? – igen, ők testvérek, majdnem hasonló korkülönbséggel, mint ami köztem és a tesvéreim között van. Aprót sóhajtok és elhúzom a számat. Talán tényleg túlbonyolítom a dolgokat, túl sokat őrlődőm.
- Örülök annak, ha emiatt nem fogod megütni a bokádat és mindenkinek kell néha egy kis nyugi, csend. Ezt talán ők is megértik, de… - picit habozok és még mindig kicsit aggódva fürkészem. – Nem érzed azt, hogy többet várnak el tőled amiatt, hogy kicsoda is az apád? Tudják azt, hogy te másabb vagy, mint ő vagy ugyanazt várnák el tőled is? – kíváncsian csendül a hangom, hiszen sose könnyű felnőni sikeres szülők árnyékában. Főleg akkor nem, ha ugyanarra a pályára tévedünk. Hányszor hallottam már én is a kórházban sétálva, hogy biztosan annyira fantasztikus orvos leszek, mint az apám. Pedig erre semmi garancia nincs.
Mosolyát viszonzom, majd visszaveszem tőle a papírt és elrakom, míg hallgatom őt. Néha megfordult a fejemben, hogy elmondom Dahlnak is a szuper hírt, hogy jelenésem lesz a felvételibizottság előtt, de aztán mindig kicsit elbizonytalanodtam. Néha úgy érzem, hogy egyedül kell elmennem oda, néha meg úgy, hogy jó lenne, ha valaki támogatna.
- Héé, hol a barátom. Kérem vissza. – kicsit ugyan ott a játékosság a hangomban, de most nem viccelem el azért a helyzetet se, mert ahhoz túlzottan is komolyan hat mindaz amit mond, pedig tudom, hogy szeretet és törődés áll az egész mögött. Támogatja a barátját, mint én szoktam őt. – Nos, lehet jól jönne a támogatás. Még majd megírom, hogy egyedül is menni fog, vagy gyere el velem. Ki tudja, lehet sikerülne elvonnod a figyelmüket és nyert ügyem lenne. – ártatlanul csendül a hangom, de a mosolyom egyre inkább szélesebb lesz. Nem gondolom komolyan, sose tenném, hogy a hírnevével akarnék felvágni, vagy kihasználni azt. – Köszönöm. –elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy büszke rám, aztán egy szomorú sóhaj hagyja el a számat. – Szeretném azt mondani, hogy talán igazad van, de kötve hiszem. Szerintem sose lesznek azok, mert letérek az útról és nem is kellene érdekelnie, hogy mit gondolnak, hiszen az elmúlt évek alatt se igazán törődtek velem, vagy az álmaimmal, de attól még a szüleim. – fáj ezt kimondani, de ez az igazság. Lesütöm a pillantásomat, felhúzom a lábamat, majd a térdemre hajtom a fejemet, miközben csak a szél játéka töri meg a beálló csendet, ahogy itt felejtett tárgyakba, romokba belekap.
- De amúgy miért is rólam van szó folyamat? Inkább mesélj arról, hogy veled mik történtek, mert megannyi országban megfordultál. Biztosan sok érdekes emberrel találkoztál, vagy sok érdekes, szép helyet láttál. – kicsit megint lelkesebben csendül a hangom, ahogy érdeklődve fordítom felé a fejemet. Inkább kicsit vidámabb dolgokról szeretnék beszélni, mintsem az elcseszett családomról.  

to Hella

Apám mondta, hogy az én életemben örüljek ha van egy két olyan igaz barátom, akiket mindig annak mondhatok és nem fognak megijedni attól ha egyszer kicsúszik a talaj a lábam alól és felváltja a sebesség, ha mindenhol leszek egyszerre de sosem velük. És azt hiszem Hella ebben nagyon jót helyt áll, még akkor is ha tudom, hogy neki ez mennyire nehéz. Egy percig sem akarom kihasználni  a barátságunkat, mégis úgy érzem nagyon nagy szükségem van rá, ha már itthon vagyok és szerintem neki is rám, minden szerénységemmel egybevéve.
Az újratalálkozás örömteli, hogyne lenne az, ha ennyire hiányzott, és ez akkor tudatosul bennem, amikor meglátom és a nyakamba ugrik.
A beszélgetéseink, mindig olyanok voltak, ami külső szemmel móksának hat, nekünk annyira tökéletes mégis. Azért most kivételesen elég sok mindent kell megbeszélnünk, de a kezdeti csend beáll, bár nem sokáig.
- Sajnálom, hogy nem lehettem ott, de ahogy hallom bőven voltak hátvédeid. - mosolygok rá félig bűnbánóan, de inkább csak hálásan amiért volt valaki mellette, aki nem a saját maga igazát hajtja, hanem képes meghallgatni ezt a lányt, aki egyszer sokra viszi, ha hagyják érvényesülni és azt csinálni, amire ő tényleg vágyik.
Az én életem már cseppet sem olyan, mint amikor először találkoztunk, akkor is ugyanezt csináltam, csak kisebb főhajtással, aminek a negatív oldalát ismeri ő is, hiszen mesélek neki és valamilyen hasonlót él meg ő is, amikor olyan helyre cibálják ahova nincsen kedve menni.
- Lehet, hogy lenne, és van is asszisztensem, aki egész nap utánam mászkál a hétvégéken, de nekem kell ezt megtapasztalnom és a magam útján kialakítani. Tudod, hogy mennyire egyedi eset vagyok, nekem kell tudni, mi az amit megengedhetek és mi az ami már sok. A srácok, akik ebben vannak kicsit másabbak, sokkal közvetlenebbek, de szerintem nekik is az idő segített na meg az, hogy megszokták amiben vannak. - hát végül is ezt is lehet segítségnek venni, hiszen az idő ad majd elég tapasztalatot és majd akkor ki fogom bírni mindezt, hiszen az álmaimért teszem. - Látod, lehet téged kellene kérdeznem és máris megvan egy két remek ötlet. - nevetek fel a jelmezes ötletén, ami nem rossz,d e interjút adni nevetve nehezebb, mintha zavarban lennék. - A számba rakják mit mondjak, persze nem azokat mondom, van véleményem, és lehet ezt majd úgy fogom nekik legközelebb elmondani, hogy bohócorrot képzelek a riporter orrára. - mutatok az ő orra felé nevetve.
Mindig tudtam, hogy az én fisztráltásgom ugyanúgy megvan benne is, nagyjából ugyanolyan, és nem tudom hogyan tudná leküzdeni, mert még én is hadakozok vele. Azért rákérdezek, hogy vajon hányadán áll, és meglep, amit egy kis hallgatás után, mond. Érdeklődve fordítom felé az arcom és felhúzom a szemöldököm. Figyelek, mert ilyet ritkán hallok tőle, bár az is igaz, hogy az ember képes napokon belül nagyon nagyot változni és mi elég régen találkoztunk, sok minden történhetett vele és történt is szerintem.
- Amúgy nem lepődök meg, már bocs, de annyira hasonlítasz rám ilyen téren, hogy nem lep meg. Pedig te pont az vagy, aki megtehetne bármit amit a fejébe vesz, mert nem csinálsz hülyeséget, olyat, amiből nagyon rosszul jössz ki. És tudod, hogy mindig itt vagyok mögötted ha olyanba akarnál belemenni, amit otthon nem támogatnak, na meg a másik szülők is ott vannak, nem hinném, hogy bármitől félned kellene, de azért értem miért teszed mégis. - tudja, hogyne tudná, hogy van hátszele, mindig lesz, de ez nem biztos, hogy a fejében olyan könnyen lezavarja a vitákat arról mi lenne a helyes és mi nem.
Gyorsan válik aggodüvá az arca, de nem szükséges ez, mert tudják, hogy képes vagyok ilyenre, a szüleim egészen biztosan, és ha nem találnak apámhoz fognak menni egyből, aki megnyugtatja őket, hogy elő fogok kerülni.
- Aggódhatnak is, legalább tudják, hogy már sok nekem és ideje egy kicsit visszavenni. - a dedósként kezelés, talán túlzás kijelenteni, de azért a kezdő feelingem mindig meglesz ebben a szezonban, amit nem tudok levetkőzni, hiába vagyok Gallo, apám neve nem elég ahhoz, hogy már egy kicsit profibbnak nézzenek, hát akkor itt van az eredménye.  - Sok minden téren érdekli őket, hogy mit gondolok, érzek, vagy akarok tenni, de egy két dologban nem értünk egyet, viszont be kell látni, hogy amit ők tesznek az jövedelmező a csapatnak és olyanokban muszáj utánuk mennem. A szerződésem köt és megszegni nem tudom, de menekülni néha igen, abból baj nem szokott lenni. - és most úgysincsen futam, hogy a nakamon üljenek, bár ez sem telejse szabadság, hiszen edzeni kell, azt nem lehet lemondani.
Nem akarok magamról beszélni, mert tudom, hogy nekem ott van a sok ember akik bármikor meghallgatnak, ha akarom ha nem és ő nem éppen beszél meg mindent mindenkivel, és akarom tudni mi van vele.
Amikor a táskájában kezd kutatni aggódni kezdek, fordult a kocka és csak kíváncsian fürkészem a kezét, hogy mit vesz elő. A papírt olvasva hallgatom és egyre nagyobb mosoly húzódik az arcomra, szóval megvan a Julliard várná őt, hiába van még hátra pár kör, ezek neki csak formaságok, emrt tehetséges, és persze fél, de ez teljesen érthető. Most lehet nekem kellene meglöködnöm a helyes út felé, de sosem mondtuk meg egymásnak mit csináljunk, csak segítettünk.
- Akkor féltem igazán, amikor kiderült, hogy az álom valóra válik, de ez szerintem normális, meg kell élni a félelmet is, és mindent, ami vele jár. Tudom, hogy nem szoktalak ennyire noszogatni, de most ha kell én magam viszlek el a meghallgatásra, és várom meg veled az ítéletet. Csak ugorj Hell, nem kell ezen agyalni. - kicsit erőszakosabban szólalok fel magamhoz képest, de oldog vagyok, azért amit olvastam. - Ugye tudod, hogy büszke vagyok rád, és a szüleid is azok lesznek, ha nem is most, akkor egyszer biztos. Nekik is be kell látniuk egyszer, hogy amit ők akarnak rád erőltetni az nem tesz boldoggá, és ha szeretnek a boldogságod a legfontosabb. - mert lehetnek akármennyire is határozottan Hella jövőjét nézve, ha az nem fekszik neki, akkor nekik is alkalmazkodniuk kell.

to Arthur

Néha elgondolkozom azon, hogy talán kicsit fura szerzet vagyok amiatt, mert a nálam idősebbekkel jobban megtalálom a közöshangot, de a legtöbb korombélit mindig olyan dolgok vonzzák, amik engem nem. Arról nem is beszélve, hogy inkább voltam a piszkálódásaik célpontja, mintsem az, akit a barátjuknak akartak volna. Jó, nem tagadom, hogy talán részben ez az én hibám is, mert én is egyre inkább zárkózottabbá váltam, viszont neki sikerült áttörnie hajdanán a falaimon és szép lassan barátokká váltunk. Valószínűleg sokan nem értenék a párosunkat, hiszen a legtöbb ember nem hisz abban, hogy létezhet barátság fiú és lány között, pedig van ilyen. Egy véletlen találkozás megannyi dolgot hozhat magával, a mi esetünkben pedig ez a barátság volt. Ő mellette soha nem kellett megjátszanom magam, ha éppen szomorú voltam, vagy csak nem vágytam beszélgetésre, egyszerűen csak arra, hogy tudjam valaki mellettem van, akkor is ott volt. Néha nem kellenek jó tanácsok, elegendő tud az is lenni, ha van aki meghallgat, vagy olykor a csenden is osztozni jobb, mert míg néha egymagunkban nyomasztóvá tud válni, addig a megfelelő társaságban inkább békésnek hat.
Az első kérdésre megingatom a fejemet, hogy igen is, meg nem is, miközben a mosolyát viszonzom az üdvözlést követően. Az újabb kérdést hallva lemondóan sóhajtok. – Borzalmas volt, vagyis attól függ kit kérdezel. A szüleim szerint fantasztikus volt. Szerencsére azért Dahlia és Wade kicsit megmentették a napot. – amikor kiejtem a nagynénim és a nagybácsim nevét, akkor elmosolyodom. Ő pontosan tudja, hogy nagyon fontosak számomra. Meséltem már róluk, hiszen olyanok számomra, mintha a pótszüleim lennének. Néha csak így emlegettem őket a beszélgetéseinkben is.
- Sajnálom. Fikarcnyit megértem, hogy milyen érzés. – részben ezért se szeretem a puccospartikat. Annyi vaku villan olyankor is, hogy borzalmas. Neki meg tuti még rosszabb annál, hiszen az egész világ kíváncsi rá. Bárcsak tudnék valahogy segíteni neki, de ez esélyesen olyan, amit kénytelen lesz valahogy megszokni, már ha ez lehetséges.
Miután helyet foglaltam mellette, lerakom a táskámat magam mellé, majd a vízre emelem a pillantásomat. Figyelem a víztükrön megcsillanó fényjátékot, hallgatom a víz morajlását. Annyira békésnek tűnik ez a hely, mintha nem is egy zűrzavaros és soha nem alvó város lábánál bújna meg.
Kíváncsian hallgatom amit mond és egy aprót bólintok.
- Nincs olyan, aki esetleg tudna valami jótanácsot adni, hogy miként lehet ezt túlélni, vagy kicsit kizárni őket? Valami régi motoros? – persze, hogy egy hangyányit aggódva csendül a hangom, hiszen pontosan tudom, hogy őt eléggé megviseli ez a felhajtás. Nem egyszer került már szóba a beszélgetéseink során.  – Tudod, lehet azt kéne tenned, amit néha én szoktam egy-egy sznob partin. Próbáld meg elképzelni őket vicces jelmezben, vagy helyzetben. – igen, lehet gyerekes, de legalább könnyebben jön a mosolygás és segít túlélni azt a pár percet, amikor kénytelen vagyok a családommal pózolni, mintha tényleg mintacsalád lennénk. Pedig még Arthur is esélyesen több mindent tud rólam, mint a saját szüleim. Pótszüleim pedig biztosan jobban ismernek.  – Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy tudom mit akarok, de félek tenni érte? – kisebb habozást követően szólalok meg, majd lesütöm a pillantásomat. Kicsit feszülten simítok végig a farmeromon, majd újra a vizet fürkészem, egyértelműen kerülve a pillantását. Csak akkor fordulok felé, amikor ismét megszólal.
- Ez nagyon nem hangzik jól. Nem fogsz emiatt bajba keveredni, vagy nem fognak nagyon kiakadni rád, amiért azt se tudják merre vagy, vagy mi van veled? – aggódás kiolvasható a pillantásomból is, nem csak a hanglejtésemből, majd ismét megölelem őt, mintha csak azt gondolnám, hogy egy ölelés képes lehet arra, hogy jobbkedvre derítsen valakit. – Ugyanakkor lehet, ha megpróbálnál valakivel beszélni ott erről, akkor talán tudna segíteni, vagy szerinted hidegen hagyná őket? Nekik fontosabb a hírverés, mint az, hogy te miként vagy? – tanácstalanul csendül a hangom, hiszen szeretnék segíteni, de még is annyira magatehetetlenek érzem magam. Ez pedig roppant szar érzés, amikor az ember a barátjának nem tud segíteni.
- Néha azt kívánom, hogy bárcsak vége lenne már ennek a hercehurcának és ne lenne ennyire nehéz a döntés, ugyanakkor azt hiszem tettem valami őrültséget… - elhallgatok, majd a táskámban elkezdek kutakodni, hogy előszedjem a levelet. Pár pillanat erejéig habozok, mígnem felé nyújtom a Juilliard értesítőjét.  – Azt mondják, hogy az első lépés a legnehezebb, de valójában úgy érzem a második lépés még nehezebb. – természetesen a meghallgatásra utalok, hiszen a jelentkezést már megtettem, hogy kövessem az álmomat, de most meg kéne a következőt is. Még pedig azt, hogy megjelenek a felvételin. – Ha a szüleim rájönnek arra, hogy beadtam a jelentkezésemet ide, akkor tuti a fejemet fogják szedni. Dahl már tud arról, hogy jelentkeztem, ő mellettem áll, de akkor is ijesztő és nem tudom mit kéne tennem. – pontosan tudja, hogy a szüleim mit is várnak el tőlem, én viszont zongorista szeretnék lenni. – Te féltél, amikor az álmodat akartad követni? Vagy egy fikarcnyi kétséged se volt? – sose kérdeztem még ezt tőle. Azt tudom, hogy az apja támogatta őt, de akkor is.

to Hella

Egy valaki tudja nagyon jól, milyen amikor nagyon tele van a fejem mindennel. Egy valaki aki ugyanolyan szerencsétlen néha, és olyan jól elvagyunk egymás mellett, akár szavak nélkül is, és erre más nem képes. Minden barátom kérdez, állandóan kérdeznek, vagy magyaráznak, már szinte mindenki bele akar látni az életembe és a kamrák vannak a seggemben állandóan. Már az is feljött témának, hogy mi lenne, ha forgatnának egy dokumentumfilmet a Gallo családról, amire én mondtam, hogy nem. Apám benne lett volna, hiszen ez már rágóta az élete része, anyám csak megvonta a vállát, de tudtam, hogy nem repesne az örömért. És akkor csodálkoznak az emberek, ha egyszer csak eltűnök mindenki elől és menekülve olyan helyre megyek, ami tudom, hogy biztonságot nyújt. Na és persze olyannak írok, aki tudom, hogy megért és nem fog kérdezni, legalábbis nem olyat, ami nekem nem komfortos. Mert ő ismer.
Az SMS után a padra ülök, várom, hogy megérkezzen, mert tudom, hogy jönni, fog, olyan régen láttuk egymást, már szinte fáj, hogy nem tudtam vele beszélni, hogy nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szar néha, és milyen nehéz pillanataim vannak, és nem tudtam mellette hallgatni, ami megnyugtatónak hatott. Olyan barátság lett ebből, amit nagyra tartok, sőt ha nem lenne lehet én sem itt tartanék.
AMikor meglátom, felállok és ahogy elindul felém széttárom a karom és hagyom, hogy a nyakamba ugorjon. Szorosan ölelem magamhoz és már szinte kétméteres mosoly ül az arcomra.
- Jobb később, mint soha nem? - nézek rá mosolyogva, felhúzva az egyik szemöldököm, bár nem éppen ajándéknak szántam magam, de tudom, hogy mostanában ha szezon közben a nyári szüneten kívül tudunk találkozni az már egy csoda. - Nagyon szar volt amúgy? - beszéltünk telefonon, felhívtam és tudom, hogy nem éppen olyan parti volt, amire ő vágyik, mondjuk semmilyen, de túl van rajta és most eégszen boldognak tűnik, bár ezt betudható annak is, hogy olyan régen találkoztunk, hogy már fel sem ismerném ha maga alatt lenne. Vagy mégis.
- Fáradt vagyok és a sok fény, ami az arcomba kattog állandóan esküszöm leszív teljesen. - felelem neki a bókjára, amit tudom, hogy rosszból mondott, de igaza van ezt én is látom, és most teljesen leengedtem, hogy nem kell megfelelnem mindenkinek és nem kell állandóan mosolyognom. Szeretem, komolyan szeretem hiszen az álmomat élem de még bele kell rázódni azt mondják.
Amikor elsétál, leülök és megvárom, hogy mellém szegődjön, annyira furcsa de nem érezzük úgy, hogy a csendben ülés kínos lenne, csak olyan kellemes és egyszerre üdítő, és ha valaki látna minket talán bolondnak gondolna, de nem jár erre senki.
- Köszönöm, azt hiszem nem egészen így képzeltem el az egészet, apu idejében, még nem volt ennyi kamera és ekkora érdeklődés, de azt hiszem belerázódok. - bólintok felé, bár magamat biztatom csak igazán, hogy nekem jobb legyen ezzel, de nem sokat segít általában. - Örülnék ha én is azt mondhatnám, hogy örülök annak, hogy tudod mit akarsz, de még mindig nem tudod mit akarsz ugye? - benne mindig volt ilyen téren egy kis talány, a két oldalról kapott nyomás miatt, az egyik szülő ezt akarja a másik amazt, de mit akar Hella, na igen az senkit nem érdekelt sosem és ez szomorú, engem érdekelt, de annyira beleragadt szerintem ez a sok kettős dolog, hogy erről nem annyira szoktam zaklatni.
- Jól, azt hiszem jól vagyok, besokkaltam, mára mondanám, hogy lemondtam mindent, de egyszerűen csak eltűntem. Már vagy ezer nem fogadott hívásom van és még gyarapodni fog, mert nem akarok egyszerűen visszamenni. - nyafogok, mintha olyan rossz életem lenne, pedig nincs.
- Mi lenne ha nem arról beszélnénk én hogy vagyok, hanem elmondanád, hogy milyen az egyetem szélén táncolni. - fordulok felé, hátha elmond valamit, amit talán nem akart, de ezzel ki lehet szedni belőle. Akarok neki segíteni, de olyan talányok vagyunk a világ számlára mindketten, hogy nekünk nehéz.

to Arthur

Pár pillanat erejéig habozok és fülelek, amikor nem hallok semmi jövés-menést a házban, akkor végül kihúzom az íróasztalom egyik fiókját, hogy a hátuljából előszedjem a Juilliard levelét, amiben ott szerepelt a meghallgatás időpontja. Már csak pár hét van addig, de még mindig nem tudom mit kellene tennem. Pontosan annyira hevesen vert most is a szívem, mint aznap, amikor először olvastam a levelet és egyértelművé vált, hogy egy lépéssel közelebb kerültem az álmomhoz. Abban a pillanatban egyszerre éreztem határtalan örömet és félelmet is, mert azzal a lendülettel közelebb kerültem ahhoz is, hogy egyszer majd egy esetleges csatamezőre sétáljak be, amikor belépek ebbe a házba, mert a szüleim rájönnek arra, hogy le akarok térni az általuk kijelölt ösvényről.
Még Dahlnak se említettem, mert pontosan tudom, hogy ezt a döntést nekem kell meghoznom és ő mellettem fog állni. Ugyanakkor egyetlen egy emberrel szívesen beszéltem volna erről, még pedig a barátommal, de ő általában a világ másik felén tartózkodik és ezt nem lehet egy üzenetben kitárgyalni, így inkább hallgattam és egymagamban őrlődtem. Inkább magányos farkas vagyok, mintsem az, aki dúskál a barátokban, de egy barátom még nekem is akadt, még ha igazán ritkán is volt lehetőségem látni őt, főleg azóta, hogy egyre nagyobb sikereket ért el. Egyszerre voltam nagyon büszke rá, amiért Arthur követte az álmát és kitartott minden nehézség ellenére is, de közben továbbra is megmaradt ugyanolyannak, mint amilyennek hajdanán megismertem. Másrészről viszont minden egyes versenye után alig vártam, hogy üzenjen és biztosra vehessem azt, hogy nem esett baja. Igen, nagyon aggódtam érte és féltem attól, hogy egyszer netalán valami komolyabb baja esik.
A telefonom pityegésére ijedten rezdülök össze, mint akit most kaptak rajta, hogy tilosban jár és kicsit tényleg azt tettem. Sietve nyúlok a készülékért, amikor elolvasom az üzenetét mosolyra görbül a szám. Mosolyom még inkább kiszélesedik, ahogy meglátom a képet és az ismerős helyet. Sietve írok vissza: „Nehogy nélkülem hajóz ki a köd leple alatt!”
A telefonomat az ágyra ejtem, aztán pedig minél előbb igyekszem indulásra készen lenni. Felkapom a táskámat miután Kerberosztól is elköszöntem. Kicsit rohanva szelem az utcákat, ahol az egyik üzletbe betérek, hogy beszerezzek pár szükséges dolgot, aztán pedig egy taxit leintve türelmetlenül várom, hogy megérkezzek.
Sietve hagyom magam mögött a taxit, hogy kicsit rohanva folytassam az utamat, mint aki tényleg attól tart, hogy nélküle fog távozni a hajó, vagyis inkább el fog illanni az ezer éve nem látott barátja. Amikor megpillantom őt, akkor megtorpanok és pár pillanattal később elmosolyodom, a táskát földre ejtve rohanok felé, hogy aztán a nyakába ugorjak, ha tudok. Szorosan ölelem meg, mint aki tényleg képtelen elhinni azt, hogy itt van.
- Tudod, kicsit elkéstél a születésnapi meglepetéssel. Az úgy másfél hónapja volt. – részben ugratom őt, ugyanakkor örültem volna, ha ő is ott van a szüleim által szervezett partin. Úgy könnyebb lett volna elviselni, hiszen ő is pontosan annyira kedveli az ilyen eseményeket, mint én, de szerencsére Dahl és Wade kicsit megmentették a tizennyolcadik születésnapi partimat, így nem volt annyira borzalmas, mint amilyennek indult. Lábujjhegyre állok, tekintve a minion méretemet és puszit nyomok az arcára, miközben a mosolyomat le se lehet vakarni az arcomról. – Kicsit nyúzottnak tűnsz. – csak az után szólalok meg, hogy elengedtem őt és jobban szemügyre vettem. Visszasétálok a táskámért, ami pár lépésnyire hever tőlünk, aztán leülök mellé, miközben a csendet egyedül a víz morajlása töri meg, hacsak nem szólalt meg időközben. – Tudom, mondtam már, de gratulálok a sikeredhez. Nagyon megérdemled. Sokat küzdöttél azért, hogy elérd az álmodat. – pontosan tudom, hogy sok energiát ölt abba, hogy a nagyok közé kerüljön. Hiába volt általában nagy a távolság közöttünk, attól még mindig igyekeztem ott lenni neki és támogatni őt, vagy csak meghallgatni, ha éppen arra volt szüksége, vagy csak némán ücsörögtünk egymás mellett, ha éppen egy helyen tartózkodtunk és egyikünk se vágyott nagyobb beszélgetésre.  
- Hogy vagy? – kíváncsian fürkészem őt, mert tényleg érdekel. Engem az érdekel, amit valójában érez, nem pedig az, amit a nyilvánosságnak mondana, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam nem igazán szeret reflektorfényben lenni, de a pálya amit választott azzal jár, így kénytelen elviselni.   

to Hella

Mindenkinek jár egy kis vagy inkább nagy kikapcs, és az ami nekem ebben a pár hónapban a nyakamba szakadt azt hiszem pont nem követeli meg, hogy tovább szakadjon. Nem szóltam senkinek, nem jeleztem sem a menedzeremnek, sem az edzőmnek, hogy miért nem jelenek ma meg sehol, ahol meg kellene. Laza napnak ígérkezett, de még mindig itt van bennem az a drukk és izgalom ami miatt azt érzem néha csak ki akarok szakadni belőle.
Hell már olyan régóta tartja a fejem, amikor azt érzem leesik, pedig nem találkozunk sokat, sőt, szinte már alig. Amióta az utazó cirkusz tagja lettem már a legtöbb időt a chaten töltjük együtt, ami nem olyan igazi. Egyikünk sem valami nagy szószátyár, és a pillanatok, vagy órák, amikor csak ülünk egymás mellett vagy filmet nézve vagy azon töprengve, hogy miért is vagyunk ott ahol, amikor talán másra vágynánk. Sajnos tudom, hogy neki nem könnyű a szüleivel, nekem ebben nagy mázlim van, bár apám azt szeretnék, hogy olyan legyek mint ő, csupán véletlen, hogy nekem is ugyanolyan nagy álmom a száguldás mint neki volt és ugyanazokat a pályákat uralom, amiket ő is egykor. De Hellnek ez nem ennyire egyszerű, ami miatt az én nagy pszichológus énem nem tud mit tanácsolni. Talán fusson el? Álljon ki magáért, annyira nem egyszerű ez az egész, hogy csak úgy megtegye és néha azt érzem elbukok mellette, mint barát, amikor nagy szüksége van.
“Tudom, hogy nem beszéltünk két napja és, hogy megígértem, hogy majd felhívlak Miamiból, de nem volt időm, semmi, most viszont amerikai földön vagyok, és ezt hiszem kárpótlásul jár neked egy kis adag belőlem.” - elküldök neki egy egyszerű szöveget, semmi extra, olyan mi stílusunk, nincsen eleje, talán vége sem, de egy kép azért megy mellé, azzal a fáradt mosollyal az arcomon és a hellyel mögöttem, amit már mindketten olyan jól ismerünk.
Staten Island sós illatú kikötője, ami talán nem egy igazi Miami életérzés, mint a hétvégén, de azt hiszem éppen ez kell nekem. Nincsenek fényképezőgépek, kattogások, és mikrofonok, csak én a tenger és most éppen a pad, amin ülök. Mögöttem a régen elhagyatott épület, ami egykor hajókat értékesített, de ezen a szakaszon semmi nem maradt fenn. Minden a pénz és a csillogás nevében fel lett vásárolva, majd az a bizonyos pénz elfogyta után hagyták lerobbanni, az amúgy egyszer még egészen szép épületet. De nekünk jó, már senki nem jár ide, nem akar majd senki fényképet csinálni velem és megkérdezni, hogy milyen érzés a nagyok között. Hellt nem érdekli, a csillogás, ő akkor is olyan barát volt, amikor még a kisebb kategóriában voltam és ugyanannyira nem vágta a sport rejtelmeit, mint most, és pont ez a szép benne.