We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

Végre végetért a suli és kezdetét vehette a nyár, amit már több okból nagyon vártam, még ha pontosan tudtam azt is, hogy a látszat kedvéért továbbra is tanulnom kell és megcsinálni azokat a feladatokat, amiket a szüleim adnak. Egyelőre igyekeztem továbbra is titokban tartani azt, hogy teljesen másabb egyetemre készülök, mint azt ők eltervezték. Annyira nehéz nem is volt titkolni, tekintve hogy szinte sose láttuk egymást és egyelőre nem is kérdezték. Lehetőségeimhez mértem igyekeztem kicsit távolabbra űzni a viharfelhőket, amik már ott lebegtek felettem, mert az igazság hamarosan ki fog derülni, viszont mielőtt katasztrófa életre kelne, azelőtt még kicsit élvezni akarom a nyarat, a kirándulást, a koncertet, Evie-vel való lógást vagy éppen a munkát Roy lemezkiadójánál. Arról nem is beszélve, hogy így több időm lesz a gördeszkapályán lógni, hiszen még többet akarok gyakorolni, mert Theonak köszönhetően sokat fejlődtem az elmúlt hónapok alatt és nem is vagyok teljesen reménytelen eset. Remélhetőleg ő is így gondolja, hiszen még nem mondott le rólam ilyen téren és továbbra is tanít, amiért roppant hálás vagyok.
Kicsit büszke is voltam magamra, hogy az elmúlt hónapok alatt szép lassan tényleg képes voltam nyitni mások felé és nem zárkóztam be teljesen, mint régebben tettem. Természetesen néha meginogtam ilyen téren, meg nem is én lettem a világ legbátrabb embere, de kicsit azért javult a helyzet. Még ha lassan is, de fejlődtem és elkezdtem bontogatni a szárnyaimat, remélhetőleg idővel sikerülni fog teljesen rátalálnom a hangomra, így hogy már nem akarok teljesen megfelelni a szüleim elvárásainak. Igen, még mindig sok kétely, félelem és bizonytalanság lakozik bennem, de már nem vagyok az, aki állandóan a csigaházában megbújik.
Míg sokan a vízpartokat, a strandokat létesítik előnyben a nyári melegben, addig én általában a parkba látogatok ki, mivel nem tudok úszni és azóta rettegek a víztől, hogy kicsiként egyszer majdnem belefulladtam a medencénkbe. Azóta se tanultam meg úszni és talán soha nem is fogom legyőzni ilyen téren a félelmemet.
Az egyik nagyobb fa árnyékában leterítettem a pokrócomat, majd leültem rá. Rövid ideig még figyeltem az embereket, ahogy a gyerekeikkel és kutyáikkal játszottak, vagy éppen a barátaikkal cseverésztek, aztán elővettem az egyik füzetemet, hogy átfussak egy-egy korábbi kompozíciómat, mert néha beleszoktam javítani, vagy újraírom és most utóbbi esett meg. Amikor végeztem egy résszel, akkor leraktam a táskám mellé, elővettem a kulacsomat és ittam pár kortyot, majd az egyik regény társaságában leheveredtem, hogy olvassak kicsit.
A fülemben duruzsoló dallamoknak köszönhetően nem hallottam meg a közeledő lépteket, ahogyan a beszólásokat se. Már csak arra eszméltem, hogy egy árnyék vetül fölém, mire sietve pillantottam fel és ekkor megláttam Timet, az osztálytársamat. Mielőtt még igazán felfoghattam volna, hogy mi történik arra eszméltem, hogy kicsit vizes lettem, mert a kulacsomban található vízzel meglocsolt, amit aztán könnyedén ejtett vissza a korábbi helyére.
- Normális vagy?! - döbbenten és kicsit ingerülten csendült a hangom. Szerencsére a könyvem megúszta a tettét, mert még időben ejtettem magam mellé.
- Még a végén túlhevülsz, Piroska. – gúnyosan nevetett és a füzetemért nyúlt, mire bosszúsan pillantottam rá és a vele lévő haverjaira.
- Add vissza! Az nem a tiéd. – nem igazán törődtem a vízfoltos felsőmmel, amúgy is pár perc alatt meg fog száradni ebben a döglesztő melegben, amiben a többség a légkondicionált szobát vagy a vízpartot választaná. Sietve felálltam és a kezemet nyújtottam felé, mire ő csak gonoszkás mosolyt villantott.
- Mi ez? Csak nem a naplód? Vagy esetleg ebben szerelmes, nyálas szarságokat vetsz papírra? Lássuk, hogy kiről álmodozol... – sietve léptem közelebb hozzá, mert tényleg akadt egy-egy dalszöveg foszlány is, még ha nem is olyan, amire ő gondolt, de akkor se volt köze hozzá. Már majdnem sikerült megkaparintanom a füzetemet, amikor is az utolsó pillanatban elrántotta és magasra tartotta. – Még nem végeztem, vagy mit adsz cserébe, hogy visszakapd? – a mosolyát látva semmi jóban nem reménykedtem, de attól még sietve és határozottan rávágtam egyetlen egy szót.
- Semmit! – mérgelődve csendült a hangom, mire a mosolya még inkább kiszélesedett és sejtettem, hogy még csak most kezdenek belendülni, én viszont újra próbáltam gyorsan lecsapni a füzetemre, amikor újra szemügyre akartam venni, de persze nem sikerült megkaparintanom. Csak a magasba tartotta, megingatta a fejét és nevettek, beszóltak, én pedig totálisan feleslegesen ugráltam párszor érte, hiszen nem érhettem el a minion alkatommal.


outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

Szerencsére kulacsomban lévő  víz már nem volt jéghideg, de attól még eléggé kellemetlen érzés volt, főleg, hogy nem is számítottam rá, de ahogy Timet az se zavarta, hogy a kulacsom tartalmát részben rám öntse, úgy az se, hogy a füzetemet elvegye. A gúnyos és baljós mosolyát látva pedig úgy tűnt, hogy ő remekül szórakozik, és nem tervezi azt, hogy egyhamar magamra hagyjon. Talán tényleg igaza volt Theonak, hogy néha jobb visszaszólni, mint anno a gördeszkapályán is tettem, de utána is rohadt pocsékul éreztem magam. Sose fogom esélyesen megérteni, hogy az emberek miért szeretnek beszólni másoknak, vagy miért jó érzés szekálni valakit.
Pár ugrálást követően feladtam azt, hogy elérjem a füzetet, mert ők csak még inkább jól szórakoztak, majd sokat sejtető pillantást vetett rám.
- Mi van, még se kell annyira? – röhögve szólalt meg, és már majdnem vissza is vágtam, amikor megpillantottam egy ismerős alakot közeledni a háta mögött. – Kár, pedig nem volt rossz a kilátás, főleg így, hogy kicsit vizespóló szökevényként tetszelegsz. -  Hallottam amit mondott, de a figyelmemet a közeledő Bradley kötötte le, hiszen évek óta nem láttam már, pedig szinte együtt nőttünk fel, aztán a barátságunk zátonyra futott több okból is, de részben az ő hülyesége miatt. Azt is mondhatnám, hogy az új barátai árnyékában megfeledkezett egy régiről, pedig nem ez volt az első hülyesége, ami miatt kicsit megingott évekkel ezelőtt a barátságunk.
Figyeltem, hogy miként landol a chips Tim arcában és milyen könnyedén veszi el tőle a füzetemet, amiért hálásan pillantottam rá, még ha nem is igazán értettem, hogy miért sietett a segítségemre, hiszen túlzottan régóta tartott közöttünk a rádiócsend. Tim dühtől tajtékzó arccal fordult Brad felé, kicsit még morgott is és már lendült volna, hogy bemosson egyet, amikor Brad a colával is megajándékozta őket. Egy kisebb sikkantás közepette sietve szökkentem hátrébb, hogy az már ne találjon el, hiszen az üveg össze-visszapörgött. Majd nevetésben törtem ki, ahogy láttam Tim dühös és ingerült arckifejezését és azt, hogy miként próbálja megúszni a „fürdőt”, amit megnyert.
Bradre pillantottam mosolyogva és még mindig kicsit nevetve.
- Köszi. – elvettem tőle a füzetet, ugyanakkor ezt nem csak arra értettem, hogy visszaadta, hanem arra is, hogy a megmentésemre sietett. Még akkor is, ha akad rossz emlékem és érzésem vele kapcsolatban, attól még most hálás voltam. – Ez egészen ügyes volt. – az ujjammal az üres üveg felé böktem, majd ráemeltem a három jómadárra a pillantásomat.
- Mi a faszt képzelsz? - dühösen pillantott Bradley felé. - Bazd meg! Még nem végeztünk! – szólalt meg Tim és először a mellettem álló fiúra pillantott, aztán rám, mire csak megrántottam a vállamat. Lemondóan sóhajtottam és figyeltem a távolodó alakjukat, de pár lépést követően megtorpant és visszafordult. – Egyébként csak, hogy tud, a kisbarátnőd mással is kavar. – önelégülten pillantott ránk, mintha csak bármiféle igazság lappangana  a mondandójában. -  Igazán ügyes vagy Hella, ki se néztem volna belőled, hogy ilyen ügyesen játszol, vagy hogy egy nem is elég, hanem kettő kell. A szende leányzó, aki nem is annyira az. – csöppet se kedvesen végigmért, mire összefontam magam előtt a karomat, mintha csak attól tartanék, hogy a víz miatt kicsit áttetszővé vált a felsőm. -   Még is hogy érted el, hogy ne találkozzanak? Van egy kis beosztásod, vagy elég az, hogy az egyikkel a gördeszkapályán találkozol, a másikkal meg a parkban?  - összefonta a karját és kihívóan pillantott rám, majd Bradre.  Tartott egy kisebb hatásszünetet is, mintha csak azt várná, hogy a mellettem ácsingózó srác hamarosan robbanni fog, akár szavakkal, akár tettekkel. Pedig csöpp igazság se volt Tim szavaiban, hiszen az egyik a gyerekkori barátom volt, a másik pedig deszkázni tanított. Szóval eléggé tévúton járt, így csak hallgattam és reméltem, hogy hamarabb megszabadulhatok tőle, ha nem reagálok semmit se és meghagyom a tévképzeteiben. – Oupsz, vagy most elszóltam magam? Szegény pici Hella, lebukott.  – Drámaian még a kezét is a szája elé tette, majd újra elröhögte magát és kihívóan fürkészett, aztán a telefonjára pillantott, mire arcvonásai is megváltoztak. Sietve tette el a mobilt. - A szívem szakad meg, hogy nem láthatom a drámát, de most mennem kell.- merő gúny volt a hangja és elindult, miközben ott volt a gonoszkás mosolya, mintha csak abban reménykedne, hogy sikerült szart kavarnia.  
Rövid ideig figyeltem a távolodó alakját, aztán lemondóan sóhajtottam.
- Sajnálom a korábbit. Ne is foglalkozz vele. Ezt pedig köszi még egyszer. – meg is lebegtettem a füzetemet, amit sietve visszaraktam a táskámba, a könyvemmel együtt. Aztán kisebb zavarral pillantottam rá, hiszen jó pár év eltelt, hogy utoljára beszéltünk és láttuk egymást. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit is kellene mondanom. – Látom, azóta se álltál meg a növésben. Lassan sámli kell, hogy felérjelek. – barátságosan csendült a hangom a kisebb zavarom közepette is, majd lopva körbepillantottam a parkban, mígnem végül a felsőmre siklott a pillantásom, ami még mindig vizes volt. - Nagyon vészes? - bár esélyesen ez se a legjobb indítás volt a részemről, meg tényleg ebben az időjárásban hamar meg fog száradni, remélem.   

outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

Azt hittem, ha vége lesz a gimnáziumnak, akkor azzal a lendülettel elfelejtenek az osztálytársaim is. Ha pedig véletlen összefutunk az utcán vagy egy-egy rendezvényen, akkor elsétálunk egymás mellett, mintha sose ismertük volna a másikat. Nem értettem azt, hogy Tim miért is imád belém kötni, mintha csak azt várná, hogy vajon meddig mehet el és mikor fog robbanni a bomba. Reméltem, hogy sose lesz ilyen, mert legutóbb is szarul éreztem magam, amikor visszaszóltam neki. Még mindig nem értem, hogy az emberek miért is szeretnek a másikba belekötni. Mit imádnak benne, vagy miért gondolják azt, hogy ők most ezáltal erősebbek lettek? Vagy miért jó direktbe fájdalmat okozni valakinek, hiszen néha egy-egy megnyilvánulás fájópontot tud eltalálni, vagy éppen érzékenyen tud érinteni, de eléggé korán belém nevelték azt, hogy sose mutassam ki azt, ha fáj. Én pedig ennek is eleget teszek, kevés olyan ember létezik az életemben, akinek kimerem mutatni az érzéseimet, vagy aki előtt megmutatkozik az, hogy milyen is vagyok valójában. Annak ellenére is így gondoltam, hogy még év elején sikerült kicsit kibillentenie a meg se hallom fázisból, de akkor is inkább amiatt, mert másba kötött bele miattam. Én már megszoktam, hogy normálisan nem tud hozzám állni, még ha nem is adtam okot neki arra, hogy szemét legyen velem.
Csendesen hallgattam a monológját, néha ugyan kicsit feljebb vontam a szemöldökömet, de már megtanultam azt, ha hallgatok, akkor előbb-utóbb ráun és annál hamarabb szabadulok meg tőle, meg a hülyeségeitől is. Tudom, hogy sokak szerint nem ez a megfelelő taktika, de mindenki másabb és engem egyáltalán nem villanyoz az fel, ha hasonló stílust üthettek meg valakivel szemben, mint ő teszi. Azt pedig ennyi év alatt megtanultam, hogy nem igazán érdekli az igazság, így még inkább nem töröm magam azon, hogy tudtára adjam nagyon is félreérti a helyzetet, mert egyik sráchoz sincs olyan értelemben közöm, mint hiszi és bármennyire is szeretne drámát, nagyon mellé fogott. Főleg, hogy a mellettem álló srácot évek óta nem láttam, maximum egy-egy puccos rendezvényen, ahol az ő és az én családom is tiszteletét tette.
Lemondóan sóhajtottam egyet, majd Bradleyre emeltem a kéklő íriszeimet és megingattam a fejemet egy szemforgatás keretében.
- Látod, sose becsülj alá senkit se. Másrészről meg bármit is teszek, nem hiszem hogy neked vagy neki köze lenne hozzá. – higgadtan csendült a hangom, kicsit még el is húztam a számat, majd Tim hátára siklott a pillantásom. Még hátranézett és találkozott a pillantásunk, miközben egyre messzebbre keveredett tőlünk. Láttam miként mosolyodik el, mire én továbbra is rezzenéstelen arccal fürkésztem őt, majd amikor végre úgy nézett ki, hogy tényleg nem jön vissza, akkor egy újabb megkönnyebbülést szimbolizáló sóhaj bukott ki ajkaim között.
- Miért avatkoztál közbe? Évek óta felém se néztél… - nem volt szemrehányó a hangom, inkább kicsit kíváncsian csendült, miközben őt fürkésztem, mert tényleg nem értettem. Ő kicsit olyanná vált, mint azok akikkel egy osztályba voltam összezárva. Általában láthatatlan voltam az osztálytársaim számára is, kivéve akkor, ha valami miatt gúnyolódni akartak rajtam, vagy csak szimplán belém kötni. Azt hinné az ember, hogy elit körökben ez másként megy, de nem. Még itt is képesek az emberekkel éreztetni azt, hogy kinek is van több pénze. Bár a családomnak több van, mint Tim családjának, de attól még rohadt nagyarccal áldotta meg őt az élet, vagy csak otthonról ezt hozta. Ki tudja. Általában kerültem őt egy-egy sznob rendezvényen is.
- Szerintem inkább tarkósimogatásra gondoltál. – felvontam újra a szemöldökömet és nem kértem bocsánatot a burkolt célzásért, mert szerintem azt inkább megérdemelte volna. Együtt nőttünk fel, majd egyszerűen csak minden ok és jelzés nélkül kihajította a kukába a barátságunkat. Nem igazán értettem, hogy miért is tette, de már feladtam azt, hogy megfejtsem. Inkább csak betudtam annak, hogy esélyesen mások érdekesebbek voltak számára, mint én. Vagy csak ő is cikinek érezte volna azt, ha velem kell mutatkoznia. Sose lehet tudni, bár szerintem a külsömmel nincs gond, még egy valag smink se kell ahhoz, hogy vállalható fejem legyen, a magasságomon meg nem sokat tudok változtatni. Ez van és én már megszoktam azt, hogy általában kitörik a nyakam, ha másokkal társalgok.
- Pontosan miért is? Az előbbi megnyilvánulásaidért, vagy azért, mert évekre parkolópályára tetted a barátságunkat? – újra összefontam magam előtt a karomat és ismételten az arcán állapodott meg a pillantásom, viszont továbbra se volt semmi bunkó a hanglejtésemben, ahogyan sértettséget se hallhatott ki. Évekkel ezelőtt lezártam, még ha roppant szarul is esett a viselkedése, de ez van. Elfogadtam.
Eleinte csak legyintettem egyet, hiszen ez nekem is megfordult a fejemben, inkább csak a miatt kérdeztem az egészet, mert nem akartam kéretlen kíváncsi szempárokat magamra vonni, amíg szárítkozom, mert attól tutira zavarba jöttem volna. Így is kicsit az volt számomra a helyzet, hála annak, ahogyan Tim is végigmért. Az újabb felvetésén meg elnevettem magam és megingattam nemlegesen a fejemet.
- Nincs, s szerintem kevés olyan ember van, aki váltóruhával rohangál. – kicsit még a vállamat is megrántottam, miután a kuncogásom alább hagyott. Kicsit arrébb sétáltam és próbáltam háttal állni a járdának, hogy biztosan kisebb esélye legyen annak, hogy netalán valaki pillantása elvándorol séta közben, mert kiszúrja a vizes felsőmet. A kezemet a szemem elé tartottam, hogy védjen a nap elől, miközben Bradleyt újra megkerestem a pillantásommal.
- Köszi még egyszer az előbbit, de biztosan akad fontosabb dolgod, mint velem csevegni. Nem akarlak még jobban feltartani. – őszintén csendült a hangom, hiszen már megszoktam azt, hogy a legtöbb ember siet valahova és nem igazán van idejük rám. A szüleimnek sincs, a bátyáimnak sincs, így miért is pont a gyerekkoribarátomnak lenne? – A kólát és a chipset meg majd kifizetem neked, vagy küldök helyette másikat. – sietve tettem még hozzá, miközben próbáltam továbbra is egy kis árnyékot csinálni a kézfejem segítségével, hogy jobban lássam őt. Sokat változott az elmúlt 4-5 év alatt. Vajon még mindig hasonlít arra a srácra, akit ismertem, vagy mostanra teljesen másabbá formálta az élet? Miért van az, hogy valakivel együtt nővünk fel, akivel megosztjuk a titkainkat, vágyainkat, álmainkat, azok egyszerűen olykor elsétálnak. Azt hiszem ettől rettegtem leginkább Evie-vel és Arthurral kapcsolatban is. Míg utóbbival évekkel ezelőtt váltunk barátokká, addig az utóbbival friss volt az ismeretség, de féltem attól, hogy egyszer netalán ők is a fejemre unnak és kisétálnak az életemből. Azt hiszem részben ennek köszönhetően is emeltem még vastagabb falakat, amit mind a ketten fura módon egészen könnyedén és észrevétlenül áttörtek.
 

outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

Kár is lenne tagadni, hogy számítottam egy-két reakcióra, vagy szóra azzal kapcsolatban, amire utaltam, de arra biztosan nem, hogy ilyeneket fog mondani. A szemem elkerekedik a meglepettségtől, miközben érzem, hogy megint kezd feszülni mélyen a felszín alatt az a bizonyos húr, amit néha éreztem már Tim szekálásai miatt, vagy olykor Theo miatt is, Alexről nem is beszélve. Figyelem őt, lassan újra összefonom a karomat a mellkasom előtt, majd ujjaimmal észrevétlenül a bőrömbe marok, miközben ezernyi érzés és gondolat kavarog szavai nyomán. Egyszerre érzek csalódottságot, meglepettséget, haragot és újra ott van az a bizonyos fájdalom, amit akkor érez az ember, amikor valaki eljátssza a bizalmadat, vagy pedig egyszerűen kisétál minden szó nélkül életedből. Legalább az emberek adnának bármiféle magyarázatot, hogy miért döntöttek úgy, vagy jeleznék azt, hogy többé nem fogják keresni a másikat, mert megszűnt létezni számukra az illető, de persze nem. Ők egyszerűen úgy tesznek, mintha sose léteztél volna és akkor van még képe ezt mondani? Tényleg ennyire önző seggfej?! Nem gyakran gondoltam ilyet senkiről se, de most egyszerűen kezdtem elveszíteni a kontrollt, ott morajlott a felszín alatt a hajdani tette és a szavai csak még inkább azt erősítették bennem, hogy ő egyáltalán nem bánta meg a viselkedését.
- Mi van?! – a döbbenettől hirtelen csak ennyire futotta és legszívesebben feszülten a hajamba túrtam volna, ha nem fontam volna be reggel. Helyette újra idegesen a bőrömbe vájtak az ujjaim, amit ő nem láthatott. Elhúztam a számat, majd egyszerűen hitetlenkedve, kicsit gúnyosan elnevettem magam, ami még számomra is idegenül csendült, hiszen még sose tettem ilyet. – Tudod, vannak olyan barátságok, amik számítanak mind a két félnek és igen, akadnak olyanok is, akik halálukig azok maradnak. Sose kértem azt, hogy null-huszonnégyben együtt lógjunk, így fogalmam sincs, hogy most miért jössz ezzel, ahogy mindig szívesen meghallgattam azt is, amikor arról meséltél, hogy másokkal mit csináltatok. Ahogy velük, úgy velem is megvolt az, amin tudtunk osztozni. -  direkt fogalmaztam úgy, ahogy ő és kicsit meg is ingattam a fejemet, mert nem értettem, hogy mi ütött belé, vagy miért hord össze ennyi hülyeséget, de most valahogy elegem lett. Elegem volt abból, hogy ennyire nem képes ő se meglátni azt, hogy megbántott, úgy éreztem, hogy átvert, vagy mintha csak olyanná váltam volna, mint egy megunt játék, akit idővel félreraknak porosodni, rosszabb esetben pedig a kukában végzi. – Soha nem csimpaszkodtunk egymás nyakára és nem is zaklattuk a másikat minden egyes másodpercben, így nem értem miért adod úgy elő, mintha ez lett volna a szitu! De tudod majdnem 5 év eltelt, amióta utoljára kerestél. Egyszerűen egyik napról a másikra többé nem kerestél, mintha sose lettünk volna barátok, mintha sose léteztem volna, ez szerinted milyen érzés volt Brad? Tényleg nem látod azt, hogy mekkora vadbaromként viselkedtél? Tudod, egy üzenetbe még senki se halt bele, hogy többé ne keres, mert nem vagy a barátom, vagy bármi, vagy legalább valami okot mondtál volna, hogy mi történt. Tudod, hogy mennyi ideig magamban kerestem a hibát? Honnan tudnád, hiszen úgy tűnik, hogy egy fikarcnyit se bánod az egészet. – nem ordítottam, nem hisztiztem, még ha egészen kicsit feszültebben is csendült a hangom, de attól még emberi hangerővel beszéltem vele, miközben a pillantását kutattam. Jobban éreztem-e magam attól, hogy ezt mind kimondtam? Talán egy picikét, de úgy istenigazán nem, talán tényleg velem van a gond, de valahol mélyen legbelül még is azt éreztem, hogy kezd elegem lenni abból, hogy szinte alig érdekelt valakit az, hogy én miként érzem magam. Mindig csak azzal jönnek, hogy velük mi van, vagy ők mit gondoltak, éreztek, vagy nekem mit kéne tennem és éreznem. Felőlem mehetett más irányba, vihették a vágyai, elképzelései más emberek közé, sose zavart volna, de az rohadtul bántott, hogy minden szó nélkül sétált ki az életemből. És ne jöjjön nekem azzal, hogy mert idősebb. 2 év nem olyan nagy eltérés, meg lehet nem vagyok az a bulizós természet, de attól még nem csak abból áll az élet. Evie-vel se beszélgetünk mindennap, ahogy Arthurral se, mármint van amikor igen, de néha csak pár naponta,  vagy még ritkábban, még is olyan, mintha sose szakadt volna meg a beszélgetés. Mindig szívesen beszélünk arról, hogy mi történt a másikkal, vagy éppen másokkal milyen kalamajkába keveredtek. Ezért se értettem igazán Bradet, hogy miért mondta azt, amit.
Amikor azzal jött, hogy  van még chipse és üljünk le együtt beszélgetni, akkor hitetlenkedve megingattam a fejemet és lemondóan sóhajtottam, miközben ajkaimat összepréseltem, hogy megpróbáljam megakadályozni azt, hogy kimondjam ami elsőre eszembe jutott, mert azt tutira egy másodperc alatt megbánnám.
- Menj a francba Brad! – azzal a lendülettel el is fordultam tőle, hogy a cuccaimhoz lépjek és elkezdjem összeszedni a pokrócomat, a táskámat és a többi dolgot, amit szétpakoltam az elmúlt órákban. A feszültség továbbra is átjárt, éreztem ahogy a szívem hevesebben ver, vagy éppen ahogy az ideg átjárja a zsigereimet, miközben a fejem zsongott. Jobban kellett volna éreznem magam. Többek szerint is ideje lenne kicsit a sarkamra állni, arról nem is beszélve, hogy én is jobban szeretném követni a vágyaimat és érzéseimet, de akkor még is miért ennyire baromi rosszérzés ez az egész? Miért érzek bűntudatot megannyi kétellyel egyetemben? Miért érzem azt, hogy talán önző vagyok, amiért ezt így kimondtam? Jobban kellene éreznem magam és talán egy-két szívdobbanásnyi időre azt is éreztem, de most? Most egyszerűen újra ott van az, hogy marcangolom magam, hogy újra magamban keresem a hibát. Mi van akkor, ha túlreagáltam az egészet? De még is csak szó nélkül ejtett, egy baráttal meg nem illik ezt tenni, hiszen ez majdnem olyan, mintha hátba szúrt volna, vagy tévedek? Francba! Miért kell ennyire nyominak lennem!!!
Kezem ökölbe szorult, összepréseltem az ajkaimat és lehunytam a szememet is, hogy megpróbáljam lecsendesíteni az elmémet, ha még mindig ott állt a közelben, akkor rásiklott a pillantásom, majd újra a cuccaim felé fordultam, de ebben az esetben végül még is megszólaltam.
- Hamburgert vagy hotdogot szívesebben ennék. – végül csak ennyit nyögtem ki, még mindig kicsit durcásan és feszülten. Egyik felem tényleg elsétált volna, a másik viszont kicsit talán maradni akart. Magam sem tudom igazán mi lett volna a jó és lehet két perc múlva totál más irányba fogok menni, mint amerre elindultunk. Túlzottan új volt még számomra az, hogy végre hangot merjek adni annak, amit gondolok és érzek. Bocsánatot viszont nem kértem, mert tényleg azt éreztem, aminek hangot is adtam. Az pedig, hogy újra képes lennék-e bízni benne, magam sem tudom.
Ha viszont nem maradt ott a közelemben, akkor miután összepakoltam még utoljára rápillantottam és egyszerűen elsétáltam.


 

outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

- Például megírod, hogy már ciki velem lógni, vagy mit tudom én! – még mindig kicsit ingerülten és szomorúan csendült a hangom, mert a hajdani tette miatt érzett árulás újult erővel csapott le rám az elmúlt percekben. Főleg, hogy hajdanán tényleg szükségem lett volna a barátomra, hiszen nem indult zökkenőmentesen Wade és a köztem lévő kapcsolat. Azt hittem, hogy el akarja venni tőlem a nagynénimet, az egyetlen személyt, aki mellett fontosnak éreztem magam és akire tudtam, hogy bármikor számíthatok. A karomat is széttártam, de nem néztem rá, hanem folytattam a pakolászást, így hirtelen le se esett, hogy ő nagyon nem így értette az egészet, hanem totál másként. De miért is esett volna le? Egyrészt sose adta jelét, másrészt meg nem az vagyok, akikért túlzottan rajonganának a fiúk, bármit is állítson a nagynéném, hogy idővel ez másként lesz.
Részben jó érzés volt a nyakába zúdítani ennyi év távlatából az érzéseimet, ugyanakkor kicsit pocsékul is éreztem magam miatta. Nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy netalán túlreagáltam az egészet, nem helyes az, hogy ennyire a szívemre vettem és ennyi év után esélyesen nem kellene ennyire fájnia. De hajdanán ő volt az egyetlen barátom, most sincs sok, kettő van, akikért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Szerencsés vagyok, hogy Arthur a barátom és a hónapok múlásával Evie is azzá vált. Másrészről ott volt az is, hogy jó volt újra látni őt, még ha hajdanán ő is volt az, aki hátat fordított. Arról nem is beszélve, hogy azért egy hangyányit büszke voltam magamra, amiért elküldtem valakit a melegebb éghajlatra, még ha ugyanakkor nagyon rosszul is éreztem magam miatta. Egyszerre hatott jólesőnek az utána átjáró érzés és nagyon idegennek is az, amit tettem, mert még sose tettem így, vagyis egyszer, ott a pályán, de az is már hónapokkal ezelőtt volt és akkor is egyből megbántam, hogy visszaszóltam Timnek. S ahogy akkor, úgy most is pillanatok alatt kerített hatalmába a kétely, hiába voltam őszinte, mert valóban a gondolataimnak és az érzéseimnek engedtem teret.  
Vajon ez is idővel másként lesz, vagy örökre ott lesz bennem a kettőség, ha jobban teret engedek az érzéseimnek? Mindig lesz bűntudatom, vagy újra teljesen vissza fogok mászni a csigaházamba ezzel kapcsolatban?
- Hogy mi? Ne viccelj… – még a hangszínem is picit megemelkedett, elvékonyodott és majdnem el is taknyoltam, mert olyan sebesen fordultam meg a tengelyem körül, hogy rápillantsak. Ahogy a pillantásunk találkozott a szavak a torkomon akadtak és a mondat könnyedén maradt kimondatlan.  Zavarodottságot még esélyesen az is le tudta volna olvasni az arcomról, aki vak érzések terén és pár pillanatig csak nagyokat pislogtam, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta azt, amit mondott. – Öhmmm. – ez se gyakran esik meg, amikor ezt a „szót” kiejtem, de hirtelen nem tudtam mit is reagálhatnék erre, mert sokkolt az, hogy miről is van szó. Zavarát látva pedig én is még inkább zavarba jöttem. Biztos voltam abban, hogy egyre inkább a hajam színét kezdi felidézni az arcbőröm és még most el se bújhatok a hajzuhatagom mögé, mert be van fonva.
Sietve sütöttem le a pillantásomat, mert minél többet mondott, annál inkább zavarba jöttem és egyre inkább kényelmetlenül is kezdett érinteni az egész helyzet, mert hirtelen nem tudtam mit is kellene erre reagálnom. Idegen volt számomra ez a szituáció vagy éppen beszélgetés témája.
- Meg se fordult a fejemben, hogy erről lehetett szó. – orrom alatt motyogtam, alig hallhatóan, de esélyesen azért ő még hallhatta, hiszen nem álltunk annyira messze egymástól. Elveszetten kicsit megvakargattam a fejemet, majd rá, onnan pedig a cuccaimra siklott a pillantásom. – Mármint sose éreztetted azt velem, hogy többnek láttál volna, mint egy szimpla barát. Még az utolsó beszélgetésünkkor se, annyira olyan voltál, mint máskor… – kicsit esetlenül csendült a hangom, egyhelyben tipegtem, majd inkább sietve kaptam fel a táskámat, hogy utána a vászontáskámba belerakjam a plédemet is, ami persze nem akart elsőre sikerülni, így kicsit feszülten hajtottam össze újra, hogy utána beletuszkoljam a szatyorba. Igen, egyszerűbb volt inkább a pakolással foglalkozni, mintsem szembe nézni az igazsággal. Arról nem is beszélve, hogy a bűntudatom még inkább nőtt a korábbi kifakadásom miatt. – Ha nem gond, akkor nem akarom tudni, hogy kik és miként is segítettek ezen, vagy miként is sikerült túljutnod rajta. – nem azért, mert zavarna az, ha esetleg kiderülne, hogy van barátnője is, mert nem erről van szó. Csak teljesen sokkolt az igazsággal és időre van szükségem, amíg sikerül kicsit helyre tennem a múltat és a jelent is, mert így azért kicsit érthetőbb, hogy miért is fogta menekülőre és hagyott magamra megannyi évvel ezelőtt. Még ha nem is oldozza fel teljesen a tette alól. - Mármint ez így hirtelen túlzottan sok volt.  – túlzottan hadarva fűztem még ezt hozzá és esélyesen a sokkoló szó jobban lefestette volna az érzéseimet, de nem javítottam már ki magam.
Amikor ő lépett párat, akkor én haboztam és továbbra is a földet fixíroztam, mert megfordult a fejemben az, hogy netalán jobb lenne távoznom, mielőtt még kínosabbá válik ez a beszélgetés mind a kettőnk számára. Sóhajtottam egy aprót, aztán még is elindultam mellette. A táskám pántját babráltam.
- Tudod, maradhattunk volna inkább az én elképzelésemnél, akkor most nem érezném magam ramatyul amiatt, hogy részben neked estem. – hallottam már másokat veszekedni, és én azért attól hangerőben és stílusban is messze jártam, de akkor is kicsit szarul éreztem magam. – Nem tehetnénk úgy, mintha ez a beszélgetés meg se történt volna? – nem volt jobb ötletem és esélyesen nem is fogom tudni hamar kiverni a fejemből, de félő volt, hogy lassan a pipacsok is tanácsot kérnek tőlem, hogy miként érhetik el ezt a pirosló színt, amit az arcom produkált. Tanácstalanságom és zavarom könnyedén kiérezhető volt a hanglejtésemből. – Vagy inkább beszéljünk másról. – ha tagadni akarnám, akkor se tudnám, hogy mennyire is akartam menekülni az egész téma elől. Vajon neki most jobb, hogy végre kimondta ezt? Legalább akkor az egyikünknek az lenne. Én sose tekintettem rá úgy, persze szoktam könyvszereplőkről, színészekről ábrándozni, de róla sose tettem. Lehet, ha nem váltak volna el ennyi évvel ezelőtt az útjaink, akkor másként lett volna, de a múlton nem lehet változtatni és nem is állt szándékomban ezen agyalni. S jelenleg ő egyszerre hatott egy régi barátnak és kicsit idegennek is számomra, mert megannyi éve nem láttuk már egymást, de csak ennyiről volt szó és nem többről.


outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

Hirtelen tényleg nem tudtam, hogy mit is kellene gondolnom azt követően, hogy bevallotta mi miatt is fordított hátat a barátságunknak. Lehet, hogy mások azt gondolnák, hogy nem ez az első alkalom, amikor valaki azt mondja, hogy másként kezdett el rám tekinteni, pedig de. Sőt, továbbra is úgy hasonlóan gondolkodtam ilyen téren, mint márciusban, amikor szóba került köztem és a nagynénim között a téma. Ezen még ez a vallomás se tudott változtatni. Esélyesen ahogy most, úgy anno se tudtam volna ezt megfelelően kezelni, mert akkor is pontosan ismeretlen terep lett volna számomra, mint jelenleg. S az se számított, hogy ez már a múlt, de attól még kicsit fejen talált mindaz, amit hallottam és kicsit összekuszálta a múlttal kapcsolatos gondolataimat, hogy miért is hagyott vetett véget a barátságunknak. Biztos voltam abban, hogy időre lesz szükségem, míg ezt kicsit helyre tudom rakni, még ha én soha nem is éreztem iránta semmit se, attól még a múlt tengerét kicsit megkavarta a szavaival és kell egy kis idő, mire újra kisimulhat a víztükör.
A zavarom egyértelmű volt, amit a nevetésem is még inkább alátámasztott, miután megszólalt.
- Persze, mintha ez egy csettintésre menne. Neked éveid voltak, hogy helyre rakd a múltat, nekem viszont pár percem. Kicsit átvariáltad mindazt, amit hittem itt. – megérintettem a halántékomat, hogy értse a célzást, hiszen ha valaki pofára ejt és minden szó nélkül végetvet egy barátságnak, akkor azon túl, hogy baromira fáj ott van az is, hogy mindenféle elméleteket kezdtünk gyártani az okára. Egyszerűen csak nem lóghat ott a levegőben a miért válasz nélkül. Szükségünk van lezárásra, és ha a másik nem adja meg, akkor majd mi megpróbáljuk kiokoskodni. Én legalábbis ezt tettem hajdanán, amikor minden egyre zűrzavarosabbá vált és barát nélkül maradtam. – De igen, jobb lenne másról beszélni. – alig hallhatóan csendült a hangom, miközben zavaromban a táskám pántját babráltam. Fura dolog az élet, hogy mennyire másabbak vagyunk és milyen könnyedén tévedhetünk egy-egy tett mögött meghúzódó okról.
A csend könnyedén telepedett ránk, ahogy egymás mellett bandukoltunk, mintha a korábbi vallomásoknak köszönhetően egyikünk se tudná azt, hogy hogyan tovább. Én tőle vártam a megoldást, mert valahogy sejtettem azt, hogy ő nagyvilágibb életet élhet, mint én és régebben se okozott neki gondot a beszélés. Hajdanán eléggé nagydumás tudott lenni. Emlékszem, hogy néha miként próbáltam elérni, hogy egy pillanatra hallgasson, mert csapongott és nem mindig volt könnyű követni őt. A kedves emlék mosolyt csal az arcomra és egy aprót sóhajtok, amikor bocsánatot kér.
- Most már tudom, és nem haragszom, vagy talán egy picit igen. Szükségem lesz még egy kis időre. – nem akartam neki hazudni és túlbonyolítani se akarom, de néha az igazság azért kicsit meg tudja kavarni a helyzetet. Megrántottam a vállaimat és egy barátságos mosolyt is kapott, mint hajdanán, amivel jelenleg el is engedtem ezt a témát. Balga módon azt hittem, hogy ennél már több sokkoló hírt nem közölhet, de hamar bebizonyította, hogy hatalmasat tévedtem. Pillanatok alatt torpantam meg és rápillantottam. Egy pillanatig tényleg reméltem azt, hogy valamit nagyon, de nagyon félreértettem és nem azt mondta. – Hogy mi? – első pillanatban csak ennyire futotta. Tettem felé egy lépést, majd megtorpantam, mint aki nem biztos abban, hogy ez mennyire is jó ötlet, de aztán még is lecsökkentettem a köztünk lévő távolságot, és ha engedte, akkor megöleltem őt. – Sajnálom. Részvétem. – el se tudom képzelni azt a fájdalmat vagy űrt, amit érezhet, hiszen még sose veszítettem el senkit se, aki fontos lenne számomra, mármint nem ily módon. Amikor még összejártunk játszani, vagy csak együtt lógtunk, akkor volt szerencsém megismerni a nevelőapját, aki csodálatos apa volt. Olyan, amilyen az enyém talán soha nem lesz, mert esélyesen a sikereken kívül többet nem is lát bennem és nem is érdekli, hogy miként vagyok úgy igazán, de ott van nekem Wade, aki az elmúlt pár év alatt nagybácsi helyett inkább már pótapának hat számomra, ahogy Dahlia olyan számomra, mint egy pótanya.- Hogy vagy? – ez mennyire ostoba kérdés. Még is hogy lenne?  Elveszített valakit, akit szeret(ett). Gondolatban picit ostoroztam magam. Zavaromban újfent a hajamba túrtam volna, helyette a fonatot babráltam és lesütöttem a pillantásomat. – Szeretnél beszélni róla? – óvatosan csendült a hangom, mint aki fél attól, hogy sebeket fog feltépni, de ha szeretné elmesélni, hogy pontosan mi történt vagy mit érez, akkor itt vagyok és szívesen meghallgatom őt. Lehet évek óta nem láttuk egymást, ahogyan a barátságunk se annyira erős és szoros, mint hajdanán volt, de attól még itt vagyok. Az pedig, hogy a barátságunk meg fog-e menekülni, azt még magam sem tudtam, hiszen az oka ellenére is kicsit úgy éreztem, hogy hajdanán visszaélt a bizalmammal és a bizalmat újra elnyerni nem annyira egyszerű. Nem agyalhatom ezt is túl, mert a végén be fogok csavarodni, így igyekeztem azt mantrázni magamnak, hogy majd valahogy lesz.
A kérdésére felvontam a szemöldökömet és elnevettem magam egy kisebb fejingatás közepette. Mosoly újra megjelent az arcomon, mintha a korábbi szomorúságnak és elveszettségnek már nyoma se volt.
- Ne higgy el mindent, amit Tim mond. Erős túlzás azt mondani, hogy deszkásokkal lógok. – kedvesen csendült a hangom, még ha picit fújtattam is, mert tényleg nem éreztem azt, hogy bárkivel is lógtam volna, vagy valami bandába tartoznék. Én valahogy eddigi életem során inkább voltam a fura különc tökmag, mintsem az, akit az emberek nagyon maguk mellett akartak volna tudni, vagy a barátjuknak hívni. – Régóta deszkázok, de míg a tanulásban briliánsnak mutatkozom, meg még pár dologban, addig ez kifogott rajtam. Részben pontosan emiatt is szeretem, mert nem megy könnyedén. Végre küzdenem kell valamiért, ami fontos számomra. – meglepően könnyedén avatom be életem eme szegletébe, mintha csak tegnap váltak volna el az útjaink. A lámpánál megállok, miközben egyre közelebb érünk az egyik hamburgereshez. – Ami meg a másik dolgot illeti. – kicsit megvakargattam a fejemet. – Van egy srác, aki márciusban "megszánt" és felajánlotta a segítségét, azóta heti egyszer foglalkozik velem és segít abban, hogy jobb legyek. Szóval, mint mondtam, szó sincs lógásról. – megrántottam a vállaimat, hiszen a pályán kívül tényleg nem találkoztunk. Sőt, ha a megbeszélt „tanórán” kívül összefutottunk, akkor is inkább csak köszöntünk és mindenki a saját dolgával volt elfoglalva a deszkáspályán is. – Szerintem most már egészen vállalható, nem esem annyiszor, így kevesebb a foltom is és már egy-két alaptrükk is megy. – mosolyom kiszélesedett, mert tényleg úgy éreztem, hogy az elmúlt pár hónap alatt sokat fejlődtem, de még messze voltam attól, hogy azt mondjam jól megy. Inkább a vállalható szó jobban illett oda, vagy az, hogy már kicsit jól megy. Tényleg hálás voltam azért, hogy Theo vette a fáradtságot és továbbra is foglalkozott velem, pedig eleinte tényleg azt hittem, hogy meggondolatlanul ígérte meg azt, hogy tanítani fog, így el se fog jönni, de ott volt. Ha meg valami közbejött, akkor volt, hogy másik napon tartottuk meg az órát, ha belefért az időnkbe.
- Milyen az egyetemi élet? – kíváncsian pillantottam rá, hiszen ő már az volt, én pedig majd csak idén fogom kezdeni. – Benőtt már a fejed lágya, vagy csak még rosszabbá váltál és még inkább aggódhatnak azok érted, akiknek fontos vagy? – játékosan kicsit még meg is löktem, majd megálltam az egyik étterem előtt, ahol szerintem egész jó házi hamburgert lehetett kapni. – Ehhez mit szólsz? – ha megfelelt neki is, akkor még mielőtt beléptünk volna, akkor megkérdeztem, hogy le akar itt ülni, vagy inkább üljünk ki a parkba, vagy máshova és elvitelre kérjük majd a kaját.  

outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

Tudom, hogy az élet néha nagyon kegyetlen tud lenni és nem is olyan, mint egy habostorta, de még igazán a korábbi vallomásából se sikerült felocsúdnom, amikor egy nagyon is letaglózó és szomorú hírrel sokkol. Kisebb bűntudat is átjár, hogy nem voltam mellette, mint hajdanán, amikor rossz dolgok történtek velünk, hiszen együtt nőttünk fel. Régebben könnyedén tudtuk egymás rezdüléseiből is azt, ha gond volt, nem kellett ki se mondani, vajon ez még mindig menne? Esélyesen nem, mert ahhoz túlzottan sok idő eltelt.  
Szomorúan és csendesen sétáltam mellette, miközben őt hallgattam. A szomorúság és az aggódás könnyedén bekebelezett, hiszen annak ellenére is, hogy még mindig kicsit haragudtam rá, a vallomása ellenére is, attól még aggódtam érte és el se tudtam képzelni azt, hogy min mehet át. Vajon engem is ennyire megérintene valamelyik szülőm halála, vagy nem, mert szinte soha nem törődtek velem? Kegyetlen vagyok, amiért ez megfordul a fejemben? Magam sem tudom, de sietve távolra is űzőm, mert minden rossz ellenére se akarom egyik családtagomat se elveszíteni a közeljövőben.
- Nagyon sajnálom és részvétem. – egészen halkan csendült a hangom, miközben emésztettem magam a miatt, hogy nem tudok semmi mást mondani neki. – Ha szeretnél beszélgetni, vagy mesélni róla, felidézni valami kedves emléket, akkor szívesen meghallgatlak. – hiszen tudom, hogy nagyszerű ember volt Bradley apja. Olyan, amilyen az enyém soha nem volt eddigi életem során és esélyesen soha nem is lesz. Mint minden lány, úgy néha én is eljátszottam az esküvő gondolatával, még ha esélyesen szingliként is fogok megvénülni, de akkor is hamarabb jutott eszembe az, hogy azt akarnám Wade kísérjen az oltárhoz, mintsem a saját apám. S itt volt az újabb bűntudat, amiért jobban kötődtem a nagybátyámhoz, mint a saját szüleimhez, de tőle több szeretet és törődést tapasztaltam az elmúlt évek alatt, mint azoktól, akiknek az életemet köszönhetem. – Szeretném azt mondani, hogy idővel könnyebb lesz, de nem tudom. – óvatosan teszem még hozzá, mert mindennek ellenére is szeretnék segíteni neki, csak egyszerűen nem tudom miként is tehetném. Borzalmas ez a magatehetetlenség.
Hamarosan teljesen másabb vízekre evezünk beszélgetés során, mire elnevetem magamat és megingatom a fejemet is.
- Lehet szemészhez kellene menned. – meggondolatlanul bukik ki az első gondolatom, mert tényleg nincs semmi köztem és Theo között, egyszerűen csak tanít, hogy ne törjem ki a nyakamat, ha már voltam annyira makacs, hogy nem adtam fel az ezredik pofára esést követően se a deszkázást. Néha képes zavarba hozni annak ellenére is, hogy tudom egyáltalán nem kellene komolyan vennem a megnyilvánulásait és néha még a véremet is szívja. Pár lélegzetvételnyi idővel később kicsit pánikolni kezdek a felszín alatt, ugyanakkor reménykedem abban, hogy nem hatottam túlzottan bunkónak, mert nem állt szándékomban semmi olyat se mondani. Basszus, tényleg ennyire nehéz rálelni a saját hangomra és vajon mindig ott lesz egy kisebb aggódás a felszín alatt, amikor teret engedek az érzéseimnek, gondolataimnak, amik nem simulnak bele a családom által támasztott elvárásokba?
Mosollyal az arcomon pillantok rá, de aztán újra az utat figyelem, miután finoman meglökött. Ő is jóval magasabb nálam, de talán kicsivel alacsonyabb, mint Theo, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kicsit nyakkitörő érzéssel jár az, ha az arcukat fürkészve kell beszélgetnem velük. Nem véletlen, hogy Theo közelében is néha igyekeztem olykor magaslatipontot keresni, ami segített a szintkülönbséget csökkenteni.  
- És pontosan mit is tanulsz? – amikor elváltak az útjaink, akkor ez még nem volt téma közöttünk, így fogalmam sincs arról, hogy melyik egyetemre jár, mert nem kerestem rá egyik közösségi felületen se. Ő úgy döntött, hogy véget vet a barátságunknak, én pedig elfogadtam ezt. – Amúgy szuperül hangzik, mert akkor tényleg szereted és biztosan jók a jegyeid is, így nem kell aggódnod se a diploma miatt. Azt is tudod már, hogy hol szeretnél munkát kapni?  – barátságos mosolyt villantottam, majd az egyik fonatot kezdtem el babrálni. – Nehéz az egyetemi élet? Nagyon másabb, mint amit addig megszoktunk a suliban? – őszintén érdekel, hiszen erről még senkit se tudtam faggatni. Bevallom kicsit félek, még annak ellenére is, hogy éltanuló vagyok és soha nem jelentett problémát a tanulás. Sőt, nagyon könnyedén is megy, de azért a Juilliard még is csak egy hatalmas ugródeszka. Mi lesz akkor, ha az esetleg ki fog fogni rajtam?
- Például miket, vagy mi az amit belátható időn belül megszeretnél valósítani? – érdeklődve csendül a hangom, mert fogalmam sincs arról, hogy milyen merész dolgokat csinálhat, vagy éppen mivel is kockáztatja az életét. Lehet az instája beszédes lenne, de most még se kaphatom elő a telefonomat, hogy bepótoljam az elmúlt éveket. Főleg, hogy még azt se tudom, hogy ez a találkozás csak egyszeri alkalom, vagy még fogjuk látni egymást és esetleg a zátonyra futott barátságunkat megpróbáljuk helyre hozni. Még magam sem tudom mit akarok, túlzottan váratlan volt ez a találkozás, a nyakamba zúduló igazságról nem is beszélve.
Miután szereztünk kaját és innivalót újra a park felé vettük az irányt, ahol a pillantásommal szabad hely után kutattam, ami még valamelyik fa árnyékában esetleg akadhat. Amikor kiszúrtam egy helyet, akkor arra felé böktem az ujjammal és kérdőn fordultam Bradley felé. Ha neki is megfelelt, akkor odaérve leterítettem újra a plédet, hogy helyet foglaljunk rajta és falatozni kezdjünk.
- Ez picit bonyolult. – nem egyből szólaltam meg, helyette úgy tettem, mintha örök időkig kéne rágnom a falatot. Teleszájjal amúgy se beszélnék soha, de hamarosan kénytelen voltam beszélni. Éreztem, hogy kisebb idegesség újra átjár és ott van a bűntudat is, hiszen a szüleim a jogi és orvosi pályára felkészítettek, azért volt a sok különfeladat is, de én másra vágytam és életemben először az elmúlt hónapok alatt végre mertem tenni az álmomért, még ha néha úgy is éreztem, hogy szívesen világgá futnék. Még mindig rettegtem, hogy mi is lesz, ha kiderül. – Nem csak oda adtam be a jelentkezésemet, amit a szüleim hisznek. Még nem is tudják azt, hogy zenei pályán szeretnék továbbtanulni. – lesütöttem a pillantásomat, leraktam az hamburgert is, hogy az innivalóért nyúljak, de amikor nem akarta megadni magát a kupak, akkor kisebb szerencsétlenkedést követően Brad felé nyújtottam az üveget. – Juilliardra jelentkeztem. – fura ezt bevallani. Egyszerre könnyebbülök meg és érzem magam újra hálátlan kis gyerkőcnek, amiért nem anya vagy apa nyomdokaiba lépek, ahogy a többi testvérem is tette. Letépek egy fehér virágot és azt forgatom az ujjaim között, mert hirtelen nem is tudom mit kellene mondanom, de remélem, hogy ő jobb a beszélgetésben és valamivel tovább lendíti.  

outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

- Wooow. – hirtelen csak ennyire futja és meglepetten fürkészem őt, ami nem csoda, hiszen régebben is sok őrültségben vett részt, amit mostanra se nőt ki, sőt csak nagyobb mértékben űzheti, legalábbis az eddig hallottak alapján. Nos, bevallom, hogy nem számítottam arra, hogy ennyire komoly szakon van, persze a családom nem ezt gondolná. Számukra a jogi és orvosi pálya az, ami tiszteletre méltó, lehet akad még más is, csak nem hangoztatják, de a zenei pálya biztosan nem szerepel abban a listában. – Ez nagyon menőn hangzik. Akkor jó vagy matekból. – uhh basszus, nem is tudom miért ezt mondom, talán azért, mert az emberek többségének az megy a legnehezebben. – És te utána mivel akarsz foglalkozni? Gondolom nem vonatokkal. – tényleg érdekel, annak ellenére is, hogy még mindig nem igazán tudom hova tenni ezt a véletlen találkozást, az igazságot se, ahogyan afelől is akadnak kétségeim, hogy fogjuk még látni egymást, vagy megint esetleg eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Nem szabad ezen agyalnom, hiszen mindenki okkal kerül az életünkbe, nemde? Mindenki tanít valami leckét, vagy egy szót. Ezt láttam valamelyik filmben és nagyon megtetszett, mert szerintem akad benne igazság. – Miért pont ez a szakma vonz? – mindig érdekes hallani azt, hogy ki miért ott képzeli el a jövőjét, ahol, kivéve akkor, amikor azzal jönnek, mert ezt várják el tőlük.
Kicsit szúrósan pillantok rá, amikor majdnem Arielnek hív, hiszen ahogy gyerekként utáltam, úgy ez felnőtt koromra se változott meg. El se tudom képzelni azt, hogy ez valaha változni fog.  
- Hella vagy Hells, esetleg Foxie. – emlékeztetem úgy, mint gyerekként tettem, de ennél több szót nem pazarolok erre, ahogyan nem faggatom arról se, hogy van-e kiszemelt munkahely, hiszen pár év alatt sokat tud változni a világ, még akár ilyen téren is, mert úgy cég nyílik, vagy éppen bezár az, amivel szemezett.
- A tanárok nagyon szemetek tudnak lenni, vagy azért eléggé hamar letisztázzák azt, hogy mit várnak el? – tudom, ez intézmény és tanár függő is, de attól még érdekel. – Esélyesen nem csak tanulásból áll az életed, hanem akadnak partik is, nem?  – hiszen a filmek nem mindig túloznak. Nem mintha engem bármelyik parti is fenyegetne, mert önszántamból nem vennék részt egyik házibulin se, ezért is örülök, hogy Evie-nek akadnak más barátai, akikkel el tud járni bulikba is. Arra még nem tudtam rávenni magam. – Volt olyan pillanat, amikor fel akartad adni? – vajon nagyon idegesítő lehetek a sok kérdés miatt? Vagy nem zavarja őt? Tényleg csak igyekszem kicsit szélesíteni a látókörömet, meg róla is többet megtudni. Valószínűleg, ha elege lesz a kérdéseimből, akkor csak szólni fog, vagy elsétál szó nélkül, hiszen ért ahhoz is. Na jó, azt hiszem még mindig akad bennem egy kis tüske az irányába, de esélyesen azért, mert pont akkor hagyott magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna egy barátra.    
A lelkesedése ragályos, mosolyt csal az arcomra és elismerően hümmögök egy sort. Kicsit még hitetlenkedve meg is rázom a fejemet.
- Tényleg nem bírsz megmaradni a fenekeden. Jól gondolom, hogy gyakran hozod rá a frászt azokra, akik törődnek veled.  Továbbra is egyedül csinálod az őrültebbél őrültebb dolgokat, vagy most már akad partnered is hozzá? – vajon volt már olyan, amikor jobban összetörte magát, de még az se tudta kedvét szegni, vagy eddig szerencsés volt? Vajon mindig is ilyen lesz, idősebb korábban is keresni fogja a veszélyt és feszegetni fogja a határait? – Ezek szerint tervben van, hogy megszerzed a pilóta engedélyt? Te is szeretsz mászni? – mosolyom kiszélesedik, igaz, én nem akarom megmászni a Mount Everestet, de Wade-l az egyik közösprogramunk a falmászás. Nagyon szeretem, meg jól is jön akkor, amikor tilosban járok és elhagyatott épületekbe akarok bejutni. – Esetleg van videód is valamelyik őrültségről? – lehet kisebb szívrohamot fogok kapni, hiszen hiába évek óta nem láttuk egymást, attól még régebben a barátom volt.
- Már tudom, hogy felvettek. – szerényen csendül a hangom, zavaromban a sült krumplit kezdem el babrálni, majd kicsit félszegen pillantok rá, mert tudom világgá kellene kiáltanom, de valójában félek attól, hogy mi fog akkor történni, ha otthon is rájönnek. – Zongora, de tudok kicsit gitározni is, meg egy hangyányit dobolni is. – Gitározni Wade tanított, míg dobolni Roy, igaz vele nem haladtunk olyan jól a tanulásban, mert elfoglalt, ami érthető, hiszen egy céget kell irányítania és ott a magánélete is. – Igen, nagy álmom volt és majdnem nem mentem el a meghallgatásra se, mert… - megrántom a vállaimat és lemondóan sóhajtok. Részben ismeri a családomat, tudja jól, hogy nem olyanban nőttem fel, mint amiben ő. A szüleim nem sok figyelmet szentelnek nekem és elég hamar eldőlt az is, hogy milyen irányba képzelik el a jövőmet. Én viszont az utolsó pillanatban meggondoltam magamat és lekanyarodtam a kitaposott útról egy teljesen ismeretlenre, ez pedig bazira ijesztő számomra.
- Mert nem értenék meg. Sose érdekelte őket az, hogy mire vágyom, vagy mit szeretnék. Ebben a családban el mindig is el volt döntve, hogy jogi vagy orvosi pályára kell lépnünk, amit a testvéreim követtek is… - szomorúan csendül a hangom és a kisebb panaszáradatom közepette el fog a bűntudat. Lesütöm a pillantásomat és belülről felemészt az, amit Alex mondott hónapokkal ezelőtt, hogy hálátlan kisgyerkőc vagyok. – Talán apa még megpróbálná azt is elérni, hogy kirakjanak a suliból és másikba járhassak. Ez bonyolult és félek eléjük állni. – nem is tudom, hogy ezt miért mondom el neki, de valahogy úgy érzem, hogy kicsit visszakaptam egy régi barátot, akire megint rá tudom bízni a titkaimat. – Sajnálom. Nem akartam elrontani a hangulatot és biztosan nem is igazán érdekel. – zavaromban hadonászni kezdek, aztán sietve harapok bele a hamburgerbe, hogy befogjam és ne terheljen több hasonló megnyilvánulással.
- Ez teljesen másabb.  – az ég felé emelem a pillantásomat és lemondóan sóhajtok. – Félek attól, hogy milyen lavinát hozhat magával az igazság és azt se akarom, hogy a nagynénim megint miattam keveredjen csatába a testvérével, vagyis apával. Így is akad nála is zűrzavar. – kicsit szomorúan csendül a hangom. Újra rápillantok és az arcát fürkészem. – Te követted volna akkor is az álmodat, ha a szüleid nem támogatnak benne, hanem mást vártak volna el tőled? – esélyesen ez hülye kérdés, hiszen ő bátor és vakmerő, nem fél valóra váltani az álmait és vágyait, így igennel fog felelni. Én viszont másabb vagyok, mint ő. Elveszett és félénk vagyok, a kételyeimről nem is beszélve, amik részben annak köszönhetők, hogy elhagyatott gyermek vagyok, mert a szüleim igazán sose törődtek velem.


outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

- De ez jó, legalább nincs kivételezés, hanem tényleg csak a tudás számít. – tudom, hogy simán lehetséges, hogy itt is lesz olyan tanár, akinél akadnak kivételek, ahogyan én is néhány tanár kedvence voltam a gimiben, de én azért, mert mindig jól teljesítettem. Könnyedén megy a tanulás és hamar megmarad minden, amit olvasok és hallok. Ugyanakkor ennek is megvan a hátránya, mert az osztálytársaid szemében te leszel a stréber és még egy ok kerül fel arra a listára, hogy miért piszkáljanak.
Amikor megemlíti, hogy a bulik megvannak nélküle, akkor kicsit hitetlenkedve vonom fel a szemöldökömet, mert nehéz elhinnem. Mindig is úgy hittem, hogy ő a bulik lelke és nincs olyan hét, amikor ne engednék ki a fáradtgőzt ilyen módon a barátaival egyetemben.
- Ezek szerint a tanulás lett az elsődleges és minden más utána? Mikor változtál meg ennyire? – meglepetten csendült a hangom őt fürkészve, majd egy sült krumplit bekapok és lassan megrágom, ami akár időhúzásnak is hathat. – Hamarabb hittem azt, hogy elkallódsz, vagy te vagy a bulik fenegyereke. – elmosolyodom és reménykedem abban, hogy nem veszi sértésnek, de tekintve hogy régebben se kellett félteni, amikor abba a korba lépett, így nem meglepő, hogy azt hittem, hogy az elmúlt években ez csak még inkább a tetőfokára hágott, hiszen az osztálytársaimmal is így volt. Minél idősebbek lettek, annál vadabbakká váltak a bulik, legalábbis a félfüllel elkapott sztorik alapján erre következtetésre jutottam, hiszen életemben nem vettem részt még egyetlen házibulin se, meg amúgy bulin se.
- Tényleg soha nincs kételyed és nem bizonytalanodsz el? – megrökönyödve fürkészem őt, mert ez számomra teljesen hihetetlenül hangzik. Tényleg léteznek ilyen emberek, akik soha nem kételkednek és mindig magabiztosak maradnak? Ez tőlem nagyon távol áll, hiszen a legtöbb pillanatban elbizonytalanodom, meg el fog a bűntudat is, vagy éppen elveszettnek érzem magam.
- Aww azt hittem, hogy már vezetsz, mármint autót. Anyukád nem félt, hogy motorozol?– megint nem tudom elrejteni a meglepettségemet, hiszen tényleg kezd olyan érzésem lenni, hogy már nem igazán ismerem őt. Nagyon másabb lett, mint amilyennek gondoltam. Mondjuk én nem csak vezetni nem tudok, hanem sok minden mást se. Míg mások élvezik a meleget a vízparton, én addig messzire kerülöm, mert rettegek a víztől, mert majdnem egyszer belefulladtam a medencékbe és sose tanultam meg utána úszni, ezért is szoktam inkább a parkba tévedni, mintsem a vízpart közelébe. Itt is kerülöm tavakat amennyire csak tudom. Bár erről még ő se tud, hiszen ahogy hajdanán más programok alól, úgy ez alól is kibújtam, amikor strandra, uszodába akart menni.  – Akkor előbb autóra akarod megszerezni és utána jöhet a repülő? Ugyan már, biztosan még ebben az életben sikerülni fog, hiszen eléggé olyannak tűnsz, aki pontosan tudja mit is szeretne az életével kezdeni és nem is félsz érte tenni. Mármint az eddigiek alapján azt is mondhatnám, hogy mindent elkövetsz azért, hogy a maximumot hozd ki az életedből és egy pillanatra se unatkozz. – mosolyogva szólok meg, de természetesen most se maradhat el a hadonászás beszéd közben. Gyakran megesik, főleg, amikor kicsit zavarba vagyok, vagy túlzottan belendülök. Most meg mind a kettő picit igaz, hiszen még mindig kicsit feszélyez a jelenléte annak köszönhetően amit bevallott, meg ott van az is, hogy évek óta nem hallottam felőle. Fura, de még is kicsit kezd ismerősnek hatni a vele való beszélgetés. Nem, nem olyan mint hajdanán volt, amikor barátok voltunk, de egy kicsit hasonlít rá és ez jelenleg éppen elegendő ahhoz, hogy picit komfortosabbnak érezzem magam és ne jöjjek annyira zavarba, mint mások közelében szoktam. Ennek köszönhető az is, hogy nem teljesen érzem magam elveszettnek.
Csak egy bólintással felelek arra, hogy majd átküldi a videókat. Kíváncsi vagyok, hogy milyen hajmeresztő dolgokat csinált az elmúlt évek alatt és remélhetőleg nézés közben szívrohamot se fogok kapni.
Haloványan elmosolyodom egy lemondó sóhajt követően, amikor a sült krumplimból lop. Felemelem a dobozkát és felé nyújtom, mert felőlem megeheti az egészet is, ha kéri. Ha nem veszi el, akkor csak lerakom közénk, majd elpillantok a többiek felé, mintha csak valami érdekes történne nem messze tőlünk. Figyelem az egyik családot és kicsit a szívem is belesajdul, hiszen velem a szüleim sose játszottak így, egy ideig a nővérem nevelt, de aztán őt is elveszítettem, de az okát mai napig nem tudom, hogy miért is nem része többé az életünknek. Aztán Dahlia vett a szárnyai alá, így nem meglepő, hogy olyanná vált számomra, mint egy pótanya.
- Fájhat olyanokat elveszíteni, akik szinte a létezésünkről se tudnak? – válasz helyett visszakérdezek. Hangom szomorúan csendül és a pillantásom is egészen megtörté válik, ahogy Bradleyre pillantok. Tényleg egyre inkább úgy érzem, hogy a közelicsaládom a létezésemet se tudja, maximum akkor ha tanulnivalóról van szó, vagy dicsekedhetnek egy-egy partin az eredményeimről, viszont mindennek ellenére is úgy nőttem fel, hogy mindent megpróbáltam elkövetni azért, hogy megnyerjem a figyelmüket, de sikertelenül. Tudom, hogy a nagynénim tártkarokkal befogadna, ha úgy alakul a helyzet, de attól még mérhetetlenül fáj és borzalmas rettegéssel tölt el az a tudat, hogy esetleg tényleg nem jelentek semmit se a saját szüleimnek és simán kiraknák a szűrömet, ha rájönnek arra, hogy más utat választottam. – Tudod, a nővéremet már elveszítettem. – idegesen kezdem el babrálni a hamburger papírját, a hangom is megremeg. – Nem tudom mit követett el, de sose beszélünk róla, minden fénykép eltűnt, mintha sose létezett volna. Talán én is…. – de képtelen vagyok befejezni a mondatot, elcsuklik a hangom és nagyot sóhajtok, mint aki így próbálja legyőzni a feltörni akaró könnyeit.  Lesütöm a pillantásomat és csak remélni tudom, hogy nem fogok sírni. Ennyire nyomi már tényleg nem lehetek. Egyébként is miért zúdítom ezt rá? Hiába mondja, hogy ne hagyjuk és beszéljünk róla, valahogy helytelennek hat beavatni ebbe. Megvan a saját baja is és egyébként is már nem vagyunk barátok, nem? Arról nem is beszélve, hogy sose voltam jó abban, hogy a saját érzéseimről beszéljek.
Csendesen hallgatom mindazt, amit mond, amikor a kezemhez ér, akkor picit összerezdülök, mert váratlanul ér, mivel túlzottan elmerültem a saját gondolataimban és beszédében. Egészen félszegen pillantok rá, majd megrántom tanácstalanul a vállaimat.
- Nem tudom. – hirtelen csak ennyire futja, hiszen én is tudom, hogy nekem kell megküzdeni az álmaimért, viszont vajon érdemes mindent kockára tenni, vagy néha jobb inkább lemondani az álmainkról és beállni a sorba? – Akik megpróbálták, azok annyira nem közkedveltek a családunkban. – elhúzom a számat, ahogy eszembe jut Roy, hogy egyre ritkábban jelenik meg egy-egy családi partin, egyedül Dahlia és Wade azok akik kitartanak, de most nálunk is zűr van. – Nem akarom, hogy miattam csatározzanak. – motyogom az orrom alatt, majd elkezdem a pléd melletti fűszálakat tépkedni. Nagyot nyelek és az ég felé emelem a pillantásomat, megdörzsölöm az arcomat. – Szeretnék harcolni, ha nem így lenne, akkor nem vettek volna oda fel, de újra és újra elbizonytalanodom. - szomorúan pillantok rá. - Tudod, megannyi videó van, ahogy örülnek a szülők, hogy felvették a gyereket a kiszemelt egyetemre, én pedig rejtegetem a papírt. Csak a nagynénim tudja, hogy felvettek. – sütöm le a pillantásomat, hiszen a családtagjaim közül csak ő tudja, hogy sikerült, mert egyből írtam neki. Hiába csalt mosolyt az arcomra a válasza, attól még hamar lehervadt a szobámban ülve és szomorúság költözött a lelkembe, mert tudom, hogy a családom nem ilyen támogató.  
- Próbálkozom, de talán igazán azt se tudom, hogy ki vagyok, mert eddig arra törekedtem, hogy ők büszkék legyenek rám, de azt hiszem minden próbálkozásom hiábavaló volt. Most meg - kicsit széttárom a karomat. -  amikor próbálom bontogatni a szárnyaimat újra és újra elbizonytalanodom…– pár pillanatig képes vagyok állni a pillantását, de aztán sietve sütöm le megint. Egy pillanatra a kezünkre siklik a tekintetem, de szinte ugyanabban a pillanatban ahogy újabb krumpliért nyúl fordulok el és pillantok újra a közelünkben játszó családra. Ha Dahlia, Wade és Roy nem lenne, akkor teljesen magányos lennék és esélyesen nem is igazán ismerném azt, hogy milyen az, amikor érdekel valakit az, hogy mi van veled és milyen szeretve lenni.  
Végül kínomban elnevetem magam és újra rápillantok.
- Sajnálom, ez téged úgyse érdekel. Látod, én nem változtam, továbbra is maximum a kis nyomi barátod lehetek, mint hajdanán. – bocsánatkérően elmosolyodom, miközben a könnyeimmel küzdök, de legalább most egy se talál kiutat. Sietve harapok bele a hamburgerembe, hogy befogjam és ne mondjak még több dolgot az életemről. Nem akarom elrontani a kedvét. Hosszan rágom meg a falatot, közben pedig igyekszem a gondolataim és érzéseim között egy kisebb rendet teremteni. Amikor sikerül, akkor újra felé fordulok.
- Van még terved a nyárra? Elutazol valahova? – megint megpróbálkozom inkább másfelé terelni a beszélgetést, mert nem akarok még többet mesélni magamról, a kételyeimről és a félelmeimről. Majd valahogy lesz. Evie mellett néha már bátrabb vagyok, felszabadultabb is. Ő jó hatással van rám és talán neki köszönhetően változhatok én is, mert szeretnék, csak néha nem tudom miként is kellene, vagy megijedek és újra elrejtőzöm.  


outfit

We were once friends.

What are we now? Are we strangers or still friends?

- Örülök annak, hogy volt, ami segített átvészelni azt az időszakot. Gondolom a barátaid is ott voltak. Tényleg, örülök, hogy volt aki segített neked és nem hagyta, hogy bajod essen. – kedvesen csendül a hangom és kicsit meg is szorítom a kezét, mintha csak így akarnám kifejezni a támogatásomat számára. Borzalmas lehet ilyenen átmenni ennyire fiatalon, még akkor is, ha a nevelőapjáról van szó. Tisztán rémlik, hogy Brad mennyire is imádta a férfit, hiszen egy nagyon kedves és barátságos ember volt. Néha kicsit irigykedve is figyeltem a párosukat, hiszen az én apám sose törődött úgy velem, mint vele az apukája.
Aztán a beszélgetés teljesen másabb irányba terelődik és rólam beszélgetünk, olyan dolgokat mesélek el neki, amikről nem sokan tudnak, vagy csak annyira nem is könnyű kimondani. Meg kellene könnyebbülnöm, hogy egy kicsit hangot adok mindannak, amit érzek vagy gondolok, vagy annak, ami mélyen legbelül  felszín alatt emészt. Fura, hogy ezt pont vele osztom meg, de néha nem mi döntjük el, hogy kit mibe is avatunk be, de kicsit talán úgy érzem, hogy visszakaptam egy régi barátot, még ha a feltétlen bizalmamat jelenleg nem is élvezi. Egyszer talán képes leszek újra teljesen megbízni benne, de ez még a jövő zenéje lesz.
Kicsit összezavar mindazzal, amit mond és ez ki is ül az arcomra. Elgondolkodom, próbálom megfejteni, hogy mire is célozhat, de most egyszerűen képtelen vagyok rájönni.
- Nem értem, hogy mire gondolsz „süllyedj” szóval. – nem szégyellem, hogy most összezavart és nem teljesen világos. Remélem, hogy nem fog emiatt bosszankodni, hanem megpróbálja kicsit jobban kifejteni. – Szerintem nincs teljesen igazad, mert fájni is fáj, ez nem puszta csalódás. – szólalok meg egy kisebb habozást követően, mert a szüleim közönye fáj, a csalódás sokkal másabb érzés. Én legalábbis így látom, az viszont egyértelmű, hogy nem vitatkozni akarok, hanem szimpla eszmecserét folytatok vele. Nem vagyunk egyformák, így érthető az is, hogy kicsit másképpen látjuk a dolgokat, vagy másabb érzéseket érzünk ugyanazzal kapcsolatban.
- Persze, ezt te könnyedén mondod, hiszen te esélyesen soha nem kételkedsz önmagadban, televoltál mindig is önbizalommal. Te mindig elhitted azt, hogy semmi se állhat az utadba, csak te magad. – hangom kedvesen csendül és alig észrevehetően elmosolyodom, ahogy a múlt megelevenedik előttem. – Neked részed volt abban, hogy hinni tudj ebben, de nekem nem igazán. Tudod, akiknek szárnyakat kellett volna adniuk, pont azoktól nem kaptam. Idővel, persze másoktól kaptam szárnyakat, de addigra már talán kicsit késő volt, és még nem igazán jöttem rá arra, hogy miként is kellene használnom az "új végtagjaimat". – elhúzom a számat, hiszen tényleg hálás vagyok Dahlia-nak, Wade-nek és Roy-nak is, mert nélkülük még ennél is elveszettebb lennék, még kevésbé tudnék hinni abban, hogy az álmaimat valóra tuddom váltani, ahogyan esélyesen még ennyire kicsit se hinnék önmagamban, mint jelenleg teszem. – Nagyon talán igazad lehet abban, hogy nem vehetik el tőlem, meg abban is, hogy a világom ennél jobban talán nem törhet össze, még ha ki is akadnának, hiszen így is gyakran azt érzem, hogy láthatatlan vagyok számukra, így mi változna? Esélyesen semmi se, egyszer szembesülnének azzal, hogy van egy lányuk is, aki letért az útról, de talán nem is igazán attól félek, hogy ők mit fognak gondolni. – na jó, ez nagyon hangyányit volt igaz, mert tényleg rettegtem attól, hogy mi lesz akkor, ha rájön anya és apa, hogy hol folytatom a tanulmányaimat.  – Talán csak attól félek, hogy hiába próbálom meg követni az álmomat, mert valójában kudarcot fogok vallani. Mi lesz akkor, ha még se vagyok annyira jó, mint a suli hiszi? Ha csalódást okozok még azoknak is, akik végig hittek bennem? Vagy ha végül magamban is csalódok, mert elhittem hogy jó úton járok, de valójában nem? – hatalmasat sóhajtok, mintha csak egy mázsály súlytól szabadultam volna meg. Lesütöm a pillantásomat is és a kezemben lévő fűszálat fürkészem, amit szép lassan aztán el is morzsolok az ujjaimmal. – Ne haragudj, esélyesen nem pont lelkizésre vágysz. Igazából nem is kell felelned, talán már ez is jó, hogy legalább kimondtam. – félszegen elmosolyodom, amikor pedig megérzem az érintését, akkor meglepetten pillantok rá és hagyom, hogy közelebb húzzon magához, mígnemkicsit sután, de viszonozom az ölelését. Pillanatok alatt repülök vissza a múltba, aminek köszönhetően újra kicsinek érezem magam, mert picit ez az ölelés olyannak hat, mint amikor elestem és ő felsegített, majd az ölelésébe vont, mintha csak az mindent megoldott volna, de kicsik voltunk és akkoriban a világ teljesen másabb helynek hatott. – Köszönöm. – hálásan rápillantok és egy baráti puszit nyomok az arcára. Lesöpröm az ölemből a maradványokat, elveszem pár darab krumplit, hogy azokat rágcsálva kicsit elmerüljek a gondolataimba.
Amikor birkának nevezett, akkor kicsit elnevetem magam és megingatom a fejemet.
- Sok mindennek hívtak már, de birkának még nem. – játékosan még homlokon is bököm, aztán bólintok, hiszen igaza van. Mikor lett ő ilyen komoly és miként is keveredtünk ebbe a helyzetbe, hogy pont ő az, aki még a megfelelő út felé próbál lökdösni és ráébreszteni arra, hogy ne féljek követni az álmaimat, vágyaimat. – Te tényleg soha nem félsz, amikor követed az álmaidat? Mindig magabiztos vagy és nem rettegsz attól, hogy esetleg csalódást okozol magadnak is, mert kudarcot vallasz?  - fonatomat kezdem el babrálni, idővel elengedem és a hamburgert újra a kezembe veszem, hogy míg ő beszél, addig falatozzak. Hallom amit mond, de azt se tagadnám, hogy részben viszont messze járok, hála annak, amit már eddig mondott. Lehet még most minden csak zavaros, de érzem, hogy nem fogok tudni csak úgy elfutni mindaz elől, amit most az arcomba mondott.
Először csak egy bólintásra futja, aztán sietve törlöm le a szemem sarkában megjelenő könnycseppeket.
- Igen, vannak, csak néha megijesztenek a saját álmaim. Tudod annyi éven keresztül próbáltam úgy élni, ahogy ők szerették volna, azt hittem, hogy akkor majd észrevesznek. Most meg, kicsit, na jó, nagyon ijesztő, amikor végre a saját álmaimat próbálom követni. A bizonytalanság folyton ott van velem, mert kicsit úgy érzem, mintha most próbálnám megtalálni azt, hogy ki is vagyok valójában. – szomorúan lesütöm a pillantásomat, mély levegőt veszek és lassan kifújom, mintha csak így akarnám kicsit messzire űzni magamtól a káoszt, amibe csöppentem az elmúlt hosszú percek alatt hála a beszélgetésünknek. - Az egész kicsit úgy hat, mintha most jönnék rá arra, hogy valójában mennyire zajos és színes a világ. - teszem még hozzá, hogy hátha így jobban megérti, mire is gondoltam. Még ha ez cikinek is hathat ennyi idősen, de akkor is ez van. Túlzottan sokáig rejtőztem a rókalyukban.
- Köszönöm. – ha tudtam, akkor kicsit közelebb hajoltam hozzá és hosszasan megöleltem. – Köszi, hogy nem futottál világgá az elhangzottak miatt, hanem próbálsz segíteni. – motyogtam neki, aztán elengedtem és hálásan pillantottam rád. – Előbb vagy utóbb csak bátrabb leszek, de az tény, hogy nem akarom veszni hagyni az esélyemet, amit a Juilliard kínál. Annyit küzdöttem érte az elmúlt évek alatt, meg tudod a zene a lényem része. Néha jobban ki tudom fejezni magam vele, mint szavakkal. – még ha titokban is, de küzdöttem érte, főleg az elmúlt hónapok alatt. Szép lassan összeszedtem a bátorságomat, jelentkeztem oda, aztán pedig gyakoroltam, hogy a felvételin se hasaljak el. Muszáj kitartanom, bárhogy is alakul a jövő, bármennyiszer is bizonytalanodom el, de ha mások képesek hinni bennem, akkor nekem is menni fog, ugye?



outfit