Katonai múltját s neveltetését le sem tudná tagadni, szüksége van a rendre és fegyelemre, törekszik az egyszerűségre, harmóniára. Habár muszájból jól hazudik, a munkán kívül mindig az egyenességet pártolja, még ha ezért kijelentései gyakorta profánnak tűnnek is. A munkája a titkok és cselszövések felgöngyöléséből áll, ezért magánéletében jobb szeret nem találgatni.

Szeretteivel aggodalmas és túlféltő, bár nem él folyamatos rettegésben, mindig észben tartja a lehetséges veszélyeket, ösztönösen mér fel minden terepet s alakot, mindegy, milyen minőségben jelenik meg. Barátságos és nyitott, de nem oszt meg magáról túl sok mindent, személyeset vagy fontosat semmiképp; arról, milyen filmet látott a minap, vagy épp mivel bíbelődik otthon,  nyíltan és sokat beszél, de a családjáról, a múltjáról minden egyes szót harapófogóval kell kiszedni belőle.

Bár déli, tipikusan republikánus elveket valló családból származik, Ő maga jobb szeret minden oldalt meghallgatni, és nem ítélkezni olyasmik, mint bőr- vagy hajszín, vallás vagy nemi identitás szerint. Ahhoz túl sok egyéb dologgal kell foglalkoznia, hogy még másoknak is megpróbálja megmagyarázni, hogy éljék az életüket. Mindenről van véleménye, de nem erőszakolja rá másokra – már persze, míg az a törvényekkel nem megy szembe.

Tisztában van a rendszer hibáival, azzal a kilátástalan szélmalom harccal, amivel minden nap szembesülniük kell rendfenntartóként és bűnözőként, de úgy gondolja, nem az ő reszortja, hogy megkérdőjelezze a parancsot vagy az írott törvényt. Általában. A törvényekhez való ragaszkodása ugyanis csak addig él hajthatatlanul, míg az szembe nem megy humanista elveivel, akkor ugyanis megnyerő magabiztossággal keresi meg a kiskapukat vagy kúszik el a figyelő szemek radarja alatt.


2015. nyár eleje

A kommandósok által ránk adott golyóállóruha Wellingtonnal szemben, nekem nem újdonság, s nem érzem magam benne kényelmetlenül. Itt legalább nincs negyven fok árnyékban.
Wellington újfent megigazgatja a sisakja szíját, én pedig feljebb húzom a maszkomat. Már körbevettük az épületet, csak a különleges erők jelére várunk, ami megerősítené, hogy szabad az út.
Mikor a kissé távolabb, egy faragott, csúnya szökőkút takarásában térdelő kommandós megadja a kézjelet, minden gyorsan történik. Bár nem számítunk nagy ellenállásra, s nem ez az első alkalom, hogy ilyesmit csinálunk, a szívem a torkomban dobog, adrenalin lobbantja lángra a vérem.
Két kommandós berúgja a villának is beillő, hatalmas ház ajtaját, egyszerre az oldalsó kijáraton benyomulókkal. Üvegcsörömpölés hallatszik; a harmadik egység betörte a kertre néző üvegajtókat. A célpont az ebédlőben tartózkodott, mire én és Wellington odaérünk, már kaotikus fejetlenség uralkodik az asztal körül. Ebéd volt, üzleti és családi megbeszélés; riadt fiatal lány kapaszkodik az anyjába, két férfit letepertek, valószínűleg megpróbáltak fegyver után nyúlni. A fegyvertelen vendégeket kommandósok szorítják a sarokba.
Jonathan Randall két megtermett kommandós kezei között vergődik. – ...ez szentségtelen! Berontanak a házamba, szétvernek mindent, halálra rémítik a családomat! Gyerekek is vannak itt, az istenért! Ezért beperelem magukat!
Wellington leveszi a sisakot és a maszkját is lehúzza, hogy könnyen felismerhesse az arcát. Nem ez az első, hogy szembe kerülnek egymással, de az első, hogy Wellingtonnál van az előny. – Jonathan Braddock Randall. New York államának nevében letartóztatom Önt, a maga ellen felhozott vádak többek között uzsorázás, tiltott tőzsdemanipuláció, sikkasztás, adócsalás, szervezett bűnözésben való részvétel, hamisítás, egy rendbeli gyilkossági kísérlet... – Ennek az elszenvedője Wellington volt.  Randall felbérelt valakit, hogy az akkor már erősen a nyomában járó Wellingtont megölje; egy szétdrogozott afroamerikait, akinek nem volt vesztenivalója. Wellington arca még most is magán viselte a késelés okozta sérüléseket. Két éves partnerségünk alatt most először látok rajta elégedettséget, ahogy rákattintja a bilincset Jonathan csuklójára. – Soroljam tovább? Megmondtam, hogy elkaplak, te szukafattya.
Wellington biccent egyet, mire két kolléga érkezik, hogy elvigye őt. – Ők majd ismertetik Önnel a jogait.
Jonathan tovább fenyegetőzik feljelentéssel, rendőri túlkapást emleget. A két letepert fazont kommandósok kísérik ki; ismert arcok, drogterjesztés és fegyverkereskedelem. Randall dörzsölt egy rohadék volt, de úgy tűnt, az adósságai végett kétségbeesésében már a legrosszabb arcokhoz is fordult volna, csak hogy mentse az irháját.
Én is leveszem a sisakot, miután tisztává nyilvánítják a házat. Beleizzadtam a maszkba, a sós lét törölgetve nézek a Randall-családra. – Szükségünk lesz a vallomásukra. Ne hagyják el a várost.
Majd ezzel én is Wellingtonék után indulok.



2016. január

A kisbolt művi neon fényei égették a retinámat, ezért bár ott visszhangzott a fejemben anyám okító hangja, nem veszem le a szemüveget az üzlethelyiségbe lépve.
– Szép napot! – köszönök oda a flegmán rágózó kasszás lánynak, aki nem is néz fel a női pletykamagazinból, amit búj. Mielőtt áthelyeztek volna Queensből, eszembe se jutott, hogy hiányozni fog Taj, a mindig túl sokat trécselő indiai srác abból a boltból az utcában.  Ő legalább felismert és köszönt; még a járőr korszakomból ismertük egymást, és szinte már kezdett hiányozni.
Az ócska és csúnya lila bevásárlókosárral a kezemben járom a sorokat, néhány terméknél
a kelleténél jóval többet időzöm, mert hiába olvasom el újra meg újra, a betűket csak látom, de nem bírnak értelemmel. Sóhajtva dobom be a friss zöldségek és alapanyagok mellé a mikróban felmelegíthető kész kajákat is; túl sok null-huszonnégyes készenlét és elhúzódó munkaóra várt még rám ahhoz, hogy a főzés luxusát megengedhessem magamnak. Ha rajtam múlott volna, még az új lakásomban sem pakoltam volna ki a holmijaimat a dobozokból, amiben érkeztek; Torrie vállalta magára, önkényesen, hogy helyettem is kipakol, sőt, ha már ott van, lakberendez is.  A tárgyaim felét a kukában találtam meg, állítólag azért, mert vállalhatatlanul ocsmányak; én ugyanezt mondtam arra az értelmetlen, absztrakt festményre az ebédlőasztal felett, ám ő csak lehurrogott. Nincs művészeti érzéked. Ez történetesen igaz volt.
Az ajtó feletti kis csengő újabb vásárlót jelzett, akire az eladó lány szintén nem nézett fel. Magassarkú cipő kopogását hallottam a kopott kövezeten; elhaladt a velem párhuzamos sorban, majd eggyel feljebb. Csak a feje búbján ülő sapkát láttam.
Tovább sétáltam, érdektelenül böngészve végig a snackeket. Torrie mindig a koleszterinnel zaklatott, meg a transzzsírokkal. Én csak ettem, ha éhes voltam. Nem igazán érdekelt, mi van benne, amíg ehető és eltelít.
A bolt hátuljában hűtők és fagyasztók duruzsoltak a falnak tolva. Kiveszek belőle a kedvenc sörömből néhányat; közelgett a Superbowl. Az egyetlen másik vásárló a mögöttem lévő sorban ténykedett; a perifériámon feltűnt, hogy forgolódik, mintha keresne valamit, vagy még inkább valakit.
Halkabban léphettem, mint ő, vagy egyszerűen túlzottan lefoglalta a koncentráció, ugyanis fel sem tűnik neki, mikor mögé lépek – gondtalanul tömi tovább túlméretes dzsekijének zsebét a fehérjeszeletekkel, görcsösen figyelve a kasszát.
Hirtelen ragadom meg a csuklóját, mikor egy újabb szeletért nyúl. Teljes testében összerezzen.  – Nem szép dolog lopni – dörmögöm. Rekedt vagyok a fáradtságtól, amivel jobban megijesztem, mint kellene. – És még rosszul is csinálod.
Végre kilábal az első sokkból és rám néz; olyan arc néz vissza rám, amelyet már többször láttam, sokkosan, mikor az apját mentünk letartóztatni az akkori társammal, kisírt szemekkel, mikor a tárgyaláson ítélet született, és dühös villámokat szórva, mikor nem sokkal később véletlen összefutottunk. A leginkább ázott madárkára vagy riadt őzikére emlékeztető lány árnyéka volt közel egy évvel ezelőtti önmagának; nem csak a méregdrága ruhákat és kiegészítőket hagyta maga mögött, az arca is egészen beesett. Úgy sejtem, jelentősen lefogyott.
– Már megint maga – sziszegi hitetlenkedve. – Nincs jobb dolga? Követ?!
– Kemény szavak olyantól, akit egy rendőrtiszt az előbb kapott rajta lopáson.
– Még nem loptam el semmit. Minden a boltban van.
Büszke, dacos tűz lobban a szemében, de tudja, hogy lebukott, és félelemmel vegyes izgalommal várja a fejleményeket.
Nagyot sóhajtok. Volt egy időszak, amikor kicsinyes elégtételt éreztem volna, amiért az egyik Randallt ilyen piti, kompromitáló helyzetben kaphatom rajta. Azt az ént, a dühével együtt, a múltban hagytam. Monroe Randall nem ártott nekem semmit. – Ha visszaraksz mindent, vagy végignézhetem, ahogy kifizeted őket, nem lesz foganatja.
Néhány másodpercig hezitál, engem néz, próbálja kitalálni, vajon hazudok-e. Végül meglep, mikor mindent visszapakol a helyére, és még a zsebét is kifordítja, hogy láthassam. Kérdőn vonom fel a szemöldökömet.
– Nincs pénzem rá – válaszolja mogorván, keresztbe font karokkal. Egy helyben lépdel, az állkapcsa megfeszül, látom rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát pillantásaim kereszttüzében. – Most örül? Megkapta, amit akart, amit az az egész rohadt őrs akart, és az ügyészük is mérhetetlenül boldog lehet. Földön futók lettünk. Hallja? Miután az apámat lecsukták, nem maradt semmink, és mindenki elfordult tőlünk. Hát ezt érték el – mutat végig magán. Bár nem igazán értek hozzá, még nekem is nyilvánvaló, hogy árnyéka csupán korábbi, fényes, csillogó önmagának.
Őszintén meglep, amit mond; a Randallöknek jó kapcsolataik voltak, és többek közt épp nagyzoló, rongyrázó partijaik egyikén tudtunk elég bizonyítékot szerezni az egyik beépített ügynöknek hála, hogy leránthattuk a leplet Jonathan Randall üzérkedéseiről a tőzsdén – onnan pedig egyetlen pöccintés kellett, hogy az egész felépített kártyavára összedőljön. Sok embernek tartozott, sok ember bízott meg benne s játszotta el a pénzüket. Arra azonban nem igen gondoltam, hogy a lapok talán maguk alá temethetik az egészében véve ártatlan családját.
Rossz embert választottak családfőnek.
– Miért pont fehérjeszelet?
– Mert zsonglőrködni szerettem volna. Maga szerint? Éhes vagyok.
– Mi lenne, ha alkut ajánlanék neked?
– Alku egy zsarutól... Mi másra vágyhatnék?
Figyelmen kívül hagyom. – Veszek neked kaját. Fehérjeszeletet, ha arra vágysz, de én inkább a szemben lévő gyorsbüfére gondoltam. Cserébe azt kérem, hogy tegezz. És vedd ki azt, amit a kabátod alatt rejtegetsz.
Monroe szemei elkerekedtek. – Honnét... Honnét tudja?... Tudod?
– Nem tudtam. De most már igen.



2019. Hálaadás előtt

– Jó reggelt!
Hümmögök egyet köszönésképpen. Sosem értettem, miért kell minden alkalommal üdvözölni egymást. Egy ágyban aludtunk; még szép, hogy ugyanott is ébredtünk. Monroe azonban ragaszkodott a hasonlókhoz, állítólag ettől meg az általános udvariasságtól úgy érezte magát, mint aki nem vesztette el teljes korábbi életét. Hasonlót állított arról a méregdrága és teljesen felesleges kristálypohár-készletről, amit kikönyörgött tőlem eljegyzési ajándék gyanánt. Azóta is a vitrinben porosodtak.
Pont mint az eljegyzés ténye.
Az újságot bújom.  Kijöttek az egyetemi focikupa előrejelzései.
Kávé illata tölti meg a kis konyhát, az igazi, babból készültté. – Még hogy nincs jobb a Starbucksnál, hm? – jegyzem meg, az élt mosollyal próbálva elvenni. Monroe játékosan meglegyinti a hátam.
– Nincs is!
– Aha.
– Jó ez a gép, de azért frappucinot nem tud.
– Mert ez egy kávégép, amiben pedig nincs benne a kávé szó, az nem kávé.
– Ja, mindegy. Instán azért jól néz ki.
Felsóhajtok. – Nehogy már még mindig fényképezed a kajádat...! Ugye tudod, hogy senki sem kíváncsi rá?
– Ne kezdjük megint!
Monroe mindig próbálkozott valamivel; főzőblogot akart, divatblogot, fényképezni, műkörmösnek lenni, szalont nyitni... Mindig csak próbálkozott, de soha nem jött össze neki semmi, mert nem volt elég kitartó. Ha nem látta az eredményt, feladta; lehet, hogy újabban már én sem voltam olyan lelkes, amikor valami új és innovatív ötlettel állt elém, de ennyi sikertelenség után látnia kellett volna, hogy ha össze-vissza kapkod, nem megy semmire.
– Inkább próbáld meg elmagyarázni még egyszer, miért kell még hálaadáskor is dolgoznod.
– Mert kevés az ember. Muszáj több műszakot vállalni.
– Nekem Shelley azt mondta, önként vállaltad...
– Igen. Mert a kollégák legtöbbje családos ember. Hadd jusson egy kis idejük rájuk ilyenkor.
Monroe egy láthatatlan foltot kapargatott az asztallapon. Az én egyik kinőtt, kikopott kockás flanelingemet viselte a hálóruhája tetején. Egy évvel ezelőtt még ellenállhatatlannak és vadítónak láttam volna, pedig most is pont ugyanolyan gyönyörű volt. Sőt; egészségesebben kerekedett.
– Neked is van családod.
– Az nem ugyanaz. – Egy hajtásra kihörpintem a feketét, ami az asztalon nyugszik előttem, s felállok. A sarokba tolt kutyaágyról Lufi hirtelen a hasára fordul, izgatottan hegyezi a fülét, és amennyire töppedt corgi lábai hagyják, felém igyekszik. Tudja, hogy itt a reggeli séta ideje; a rutinom része lett, annak ellenére, hogy Torrie megígérte, csak addig lesz nálunk, amíg Ő nem talál állatbarát albérletet. Ennek már fél éve is megvolt.
Az előteret nem választja el semmi a konyhai résztől, így végig magamon érezhetem Monroe tekintetét, míg cipőt és kabátot húzok. A kávéját kavargatja, a haját igazgatja, és eltolja maga elől az esküvői magazint, amit szuggesztivitás gyanánt tett oda valamelyik nap. Észrevettem, és ő is tudta, hogy észrevettem, de azóta se beszéltünk róla.
– Cole, szeretsz még?
– Persze hogy szeretlek.
– És még mindig el akarsz venni?
Sóhajtva egyenesedek fel, a kezemben Lufi pórázával. – Ezt már egy hete is eljátszottuk! Honnan és miért veszed ezt a bizonytalanságot?
Megrántja a vállát, de látom, hogy sírásra görbül a szája. Igyekszem nem oda nézni, mert nem kezelem jól a sírást. Rendszerint csak rontok a helyzeten. – Csak egy barátom mondta...
– Igen? És miért sejtem, hogy ez a te barátod nem nőnemű? – Sosem vádolnám azzal, hogy van valakije; nem tudom, a kapcsolatunkban bízok-e ennyire, vagy magamban. De attól még, hogy ő adott esetben nem kacsintgat más felé, mások kacsintgathatnak rá... Ott volt például az az ízléstelen egyetemista srác, valami jogász kölyke, akit még gazdag korából ismert. Újabban túl sokszor láttam a képét.
Megrázom a fejemet és felkapom a kulcsaimat is. A telefonom már a zsebemben pihen. – Mindegy. Majd jövünk.
Nem lehetek biztos benne, mit csinál, miután becsukom magam mögött az ajtót; igazából abban sem vagyok biztos, mit csinál úgy általában, mikor dolgozom. Nincs állandó munkahelye, otthon pedig nincs akkora piszok, hogy a takarítás elvegye az idejét.
Munkát kellene szereznie, de ha szóba hozom, megharagszik és veszekszünk. Azt mondta, nem szeretne olyat csinálni, amit nem szeret, és én nem értem meg, hiszen szeretem a munkámat.
Talán fiatalabb nálam, de ideje lenne megtanulnia, hogy az ember nem azt csinálja, amit szeret, hanem amiben jó.
Én például ügyesen kerültem el, hogy válaszoljak az esküvős kérdésére; nem csak neki, hanem magamnak is.