Nevetnem kell ahogy felbosszantja magát azon az estén, amikor utoljára tudtunk önfeledten nevetni egymás mellett és voltak igazi érzéseink egymás iránt, a barátságunk felbecsülhetetlen volt, és elillant egy pillanata alatt. Talán mégsem volt annyira felhőtlen a dolog, mint én hittem és ő sosem érezte azt a szeretete, amit én felé, de ez már a múlt és csak nevetni tudok azon, amiket mond, és belátni, hogy egy este ennyire elrontott kettőnk között mindent. - Casanova? Na ilyet sem mondtak rám gyakran, de buliztunk Kaia, mit vártál, hogy majd ülök a pultnál és táncikálok? Sosem voltam olyan, és sajnálom ha ezzel megbántottalak, de amilyen jóban voltunk kétélem, hoyg a te megoldásos volt a legjobb erre Szóval talán nem csak bennem kellene keresni a hibát, mert van, tudom, hogy van, de ez nem jó indok arra amit művelsz és műveltél akkor. - nem vagyok haragos típus nem akadok ki semmin, mert nem úgy van ahogy én akarom, az élet ilyen, minden embernek van saját gondolata, amit tiszteletben kell tartanunk és ez ilyen, de akkor sem volt joga ahhoz, hogy így ellökjük, pont engem és most úgy bánjon velem, mint egy darab szar. - Mindenkinek mások az igényei, és képzeld nekem néha elég egy szia és egy gyors menet, nem a feleséget keresem magamnak a szüleinkkel ellentétben és megtehetem, mert nem használok ki senkit, azt te is tudod, hogy nem tenném. - legalábbis remélem, hogy tudja, hogy a lányok akikhez közöm van, mind benne vannak abban, amit velem csinálnak, nem ígérek semmit és ezt tiszta már akkor is amikor odamegyek hozzájuk, mégis kinézi belőlem, hogy kihasználom őket látom a tekintetén, ami talán jobban bánt, mindennél. Azt hiszem jogosan csattanok fel és hagynám itt, de a szavai ellenére marasztal és egy olyan ötlettel áll össze, amitől eleinte talán undorodok, mert vele ezt nem csinálom főleg, ahogy viszonyul hozzám, de azt hiszem ez mégsem annyira rossz ötlet, de aztán ki tudja. - Ha így viselkedsz lehet, hogy pontosan jó helyre talált be a szöveg. - már nem akarok jófej lenni vele, egy pillanatig sem, húzogatja a macska bajszát, de nem vagyok ennyire türelmes és nyugodt ember, csak vele szemben, de nem érzem, hogy ezt most bármivel kiérdemelné és nem is teszek úgy, mintha egy szinten lennénk. Ő azt hiszi feljebb van nálam, minden szava azt sugallja, hogy a tetteim és az életem miatt senki vagyok a szemében, hát akkor én sem fogok tudni máshogy viszonyulni hozzá. - Sok nő van akit nem érdeklek, már csak az a kérdés, hogy nekem van e olyan, aki érdekel engem. - már kezd nagyon bosszantani a pimaszsága, de higgadtan nézek rá és elmosolyodok, ahogy érzem, hogy lassabban kezd verni a szívem, mert ez a beszélgetés csak arra volt jó, hogy rájöjjek ez a lány sosem volt a barátom, amikor kicsik voltunk sem, egyszerűen egy érdek ismertség volt, hogy kibírjuk az akkori életünket a szüleink mellett és semmi több, felnőttünk és már nem passzolunk egymáshoz és ez tény. Mindenki látja a szüleinknek kívül és nekik most pont azt kell majd megmutatni, hogy mennyire passzolunk ez nevetséges, mert ránézek és a korábbi érzésekhez képest nem érze mást csak tanácstalanságot, de semmi érdeket, hogy bármit is akarjak tőle azon kívül, amit mindketten akarunk. Közelebb lépek, hogy érezze, amit akarom, hogy érezzen és tudom, hogy benne van, ahogy megfeszül a testtartása csak egy pillanatra de azonnal elernyed és visszatér az a Kaia akit nem kedvelek, ő nem a régi Kaia, ő nem az a lány, akivel együtt moziztunk a nappaliban vagy a kocsimban, ez nem az a lány, akivel gumicukrot zabáltunk amikor a többiek bújócskáztak. Már csak érzéketlenül mérem végig, amikor vissza akar vágni és közeledik, a kezét hozzámsiítja de nem ér el semmit, a szavai ellenére, nem ő lesz az a lány, akire fel fog állni, mert a lelkem mélyén már nem is akarom vele tartani a kapcsolatot, itt azonnal elmenekülnék, de erre nincs lehetőségem. - Hazudni, te? Talán az menni fog, hiszen végighazudtad nekem az életünk első felét, aztán most itt vagyunk, nyugi egy percig sem hiszem, hogy te nem tudsz majd hazudni. - gúnyos mosoly húzódik a számra, de nem éri el azt amit el akar, egyszerűen csak feláll a szőr a hátam tőle, de ezek ellenére nem merek a szemébe nézni, mert akkor minden megváltozna, mert a hiány ott bujkál de az egy téveszme volt, hozzá képest, ő már nincs. Amikor a hasamba vág, csak elhúzódok tőle és amikor felnevet már semmi kedvem nincs ehhez az alkuhoz, de lehet más lehetőség amúgy nincsen. - Akkor hazudni fogunk és közben boldog életet fogok élni, majd azért igyekezzünk, hogy minél kevesebbet találkozzunk, nehogy a végén rosszul legyél attól, hogy sokat kell velem lógnod. - a kéz a kézben itt valóban elúszott, de most még annyi kedvvel sem fogunk visszamenni, ami akkor volt, amikor kijöttünk, a sértettsége belém tett valamit, amitől nem tudok szabadulni, ami kiváltja belőlem, hogy mennyire nem vagyunk jó páros többé biztosan nem. - Azért ez a mondat remélem érzed, hogy nem sokkal rosszabb, mit amit én csinálok, csak magadat nem veszed észre királylány. - kinyitom az ajtót és elindulok vissza, mert sokáig vagyunk távol túl feltűnő lesz. - Ha visszaérünk előadhatod a csodás hírt nekik, majd színesítsd ki valahogy ahhoz legalább értesz. - mosolygok rá és visszaveszem a mosolyom, amit anyáméknak szánok és elindulok vissza. Anyám értetlenül néz rám, én meg nyugodtan mosolygok rá, közben érzem, hogy ezer felé kés vágja a szívem azért amiért Kaia olyan lett amilyen velem, de ez van és túl fogok rajta lendülni már csak várnom kell mi is ez az egész amiért itt vagyunk és Kaia bejelentése is jöhet, valamit majd biztosan tud prezenálni, a szája nagyon nagy hát akkor most szeressen járni.
Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam kedves lenni, de úgy tűnik, hogy arra nem készültem fel, hogy nem csak azt kell elviselnem, hogy Ő is jelen van, hanem a család újra összeboronálásunkra összpontosít, bár kevésbé nyílt lapokkal, mint eddig. De azért anyám húzása arra, hogy mellém ültette elég világossá tette. Csak kár, hogy nem vagyunk ovisok, akik elbújhatnak az egyik kis bunkiba amit a nappaliba eszkábáltunk össze mindenféle plédből és párnából. Bár eléggé sikerült saját maga ellen fordítani, még is mintha megsajnálnám egy pillanatra. Mert legalább igyekezett. Bár, hogy mire is nem tudom. De majd kiderül, hogy mi is ez a nagy családi ebéd, ami ránk vár. Mert nem úgy tűnik, hogy szimpla összezörrenés. Célja van. Mindig van valami. Megemelkedik a szemöldököm, ahogy szemrehányóan keresi a menekülését a tettéből és csak egy arrogáns nevetés csúszik ki a számból. - Tényleg? Akkor legalább addig bírtál volna magaddal, míg ott voltam. Nem, neked elő kellett adni a Casanova-t. Undorító – forgatom meg a szemeimet. Még a végén én leszek a prűd picsa, amiért nem nézem jó szemmel, hogy ilyen módon kihasználja a nőket és persze azokról is meg van a véleményem, akik ebben részt vettek. Az ilyen nőkért vagyunk ledegradálva. - Ja, hogy neked az a jó, hogy a sziától számított két perc múlva az ágyba kerüljön? Micsoda igények Max – most már kezd kihozni a sodromból, hiszen jó, hogy nem azért is én leszek a hibás, mert nekem nincs szükségem a jelenlétére az életemben, miközben minden féle nővel kavarog, hogy könnyebb legyen az élete, vagy ha az nem is de a teste mindenképp. Nem is akarom tudni mivel tölti a szabad idejét, ha a családunk nem épp arra koncentrálna, hogy még több időt töltsünk egymással. Na az biztos, hogy nem fog menni. Mert csak a rossz érzések kavarognak a gyomromba tőle. Ahol nem érzem jól magam, ott tovább nem maradok. Most is csak az illem miatt vagyok jelen. Biztos nem miatta. Az ötletem még működne is, ha nem a világ legviccesebb dolgának venné fel. Valahogy nem tudom feldolgozni, hogy ebben mi volt ennyire humoros, hiszen szenvedünk ettől az egésztől. De ha neki így jó, akkor hagyjuk a francba aztán majd valamelyik lepedőakrobatája megmutatja az anyjának, hogy ő lesz a tökéletes a kisfia mellé. Sok szerencsét. Hiszen a sablon meg van. Nehéz lesz überelni. - Jézus, hagyd az üres fejű libáknak ezt a szöveget jó? - forgatom meg a szemeimet válaszul, mert tudom jól, hogy képtelenség megmaradnia egy nő mellett. Bizonyította nem egyszer. Szóval hagyjuk ezt azokra, akik benyelik. Mindent is. - Kéz a kézben? Mindenképp, az túl feltűnő lenne, hiszen eddig egymáshoz sem szóltunk. Még sosem láttál filmeket. Pornón kívül? - nevetek fel, ahogy elképzelem, hogy mit bírna szenvedni, ha normális filmet kéne végig nézni egy moziba. Képtelenség. Úgy van kódolva, hogy fogalma sincs, hogy működik egy normális randi. - Miért is basszam meg? Amiért találtál egy nőt, aki nem térdel le eléd azonnal? Hagyjuk már – ingatom meg a fejem, mert elég kicsinyes dolgokat vág a fejemhez, de ha ettől neki könnyebb lesz a lelke legyen. Neveztek már rosszabbnak is. Mire észbe kapok a keze a derekamra csúszik és a fülemnél csiklandoz a lehelete, ahogy a tükörből figyelem a mozdulatát. Beharapva az alsó ajkam nyomom el a sóhajt, ami kiakar szakadni belőlem és erősebben kapaszkodom meg porcelánba. Végül csak hűlt helye térít vissza a józan eszemhez és gunyoros mosollyal fordulok felé. - Azt hiszed, hogy képtelen vagyok ilyenekre? - kérdezem akár egy kis angyal, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy feje mellett támaszkodom meg az egyik kezemmel a másikat pedig a mellkasáról csúsztatom végig a hasáig és a füléhez hajolva suttogok most már én is. - Mitől félsz? Hogy képtelen vagyok érzelmeket hazudni a családunkra, vagy, hogy mindentől beindulsz, mint egy pubertás tini, akinek mindentől feláll? - nyomok egy puszit a füle mögé és elhúzva a kezem ütöm meg a hasa alját, ügyelve arra, hogy kényes helyekhez ne érjek és nevetve húzódom el tőle. - Most már tudod, szóval? Ne hidd el, hogy a célért nem vagyok képes mindenre. Egyszerűen visszanyelem a békát, este a boros üveggel koccintok, hogy milyen jó munkát végeztem – vonom meg a vállam, hogy újra a hajamat igazgatva fordulok a tükör felé. Minden rajta áll.
Karma, hogy a szedett vedett életért cserébe ilyen elveszett barátságok jutnak, amik egyszer tényleg jók voltak. Kaia sokat jelentett nekem aztán tessék egyszer csak egy hárpia lett, akárcsak most vele az anyja, csak ő velem szemben volt olyan majd teljesen eltűnt, de persze én vagyok a szarz szemét, mégis utána megyek, pedig már akkor megbánom, amikor megszólal. Mégis miért akarnék hősnek tűnni, tudom, hogy miért jöttem utána és az nem azért volt, mert annyira meg akartam menteni, menekültem én is és ez jó ötletnek tűnt. De már nem érzem annak nagyon nem. - Ha így kérdezed rá kell jöjjek, hogy én sem tudom mit csinálok itt. - tárom szét a kezem kínos nevetéssel kísérve és csapom vissza az oldalamra. Nem értem miért ennyire ellenséges, de majd egyszer meg fogom vagy nem de akkor is valamiért azt érzem, ez nem egy sima családi ebéd, mert van oka, hogy itt vagyunk, ami azt jelzi, hogy gyakrabban fogjuk látni egymást, most vagy kitalálunk erre valamit, vagy nem fogjuk túlélni egymást, vagyis ő engem . - Komolyan Kaia az zavar, az az este, amikor utoljára hajlandó voltál velem szóba állni? Mindig is ilyen voltam, csak veled szemben tudtam normálisan viselkedni, mert te felfogtad mennyire nehéz nekem a szüleimmel. Le kell, hogy peregjenek ezek, különben olyan leszek, mint te, hisztis és ezzel nem érek el semmit, ahogy te sem, akármennyire is elhiszed. Ők ilyenek, meg kell szokni, ebben nőttünk fel, már nem kellene ennyire meghatnia annak, amit tesznek. - komolyan nem, ez már szinte rutinszerű, és nekem apám a támaszom néha, ő nem nyomja egyedül ennyire a házasság és a legyél komolyabb témát, persze csak ha ketten vagyunk anyám jelenléte ezt egészen meg tudja rontani benne is. - A többes számot engedd el, én elvagyok az életemmel, mert a munka mellett ezerféle boldogság van, amibe temetkezni tudok. - és itt jön a hidegzuhany, amit ezzel a mondatommal idézhettem elő, vagy már ott volt Kaia fejében, hogy rám dobja a nem éppen kis bombát, ami rendesen megborzolja eddig nyugodtnak hitt kedélyem. Kurvára nincsen kedvem egy olyan nő mellett maradni, aki még a puszta jelenlétemtől is irtózik, mert olyan vagyok, amilyen ezt eddig is tudta, csupán nem látta, és a képi érzékelést követően sokkal inkább lett ellenszeves felém és mond olyanokat, amiket remélem nem gondol komolyan. Én éltem haltam ezért a barátságért, és eléggé kibuktam, amikor egyik pillanatról a másikra elúszott és most ahogy viselkedik fejbe ver rendesen és a pár pohár bor is hirtelen száll ki belőlem, egészen addig, ameddig el nem kapja kezem és vissza nem húz a kis zugba, ami menedék a szüleink elől. Felnevetek az ötletére, de nem lenne hülyeség, de még mindig teljesen értetlenül állok azelőtt, hogy miért utál engem ennyire, talán a puszta jelenlétemtől is irtózik ahogy kiveszem a szavaiból és ez mélyen legbelül nagyon bánt, de rábólintok, mert így talán még esélyem is lesz rendbe rakni azt ami köztünk van és megint lehet olyan minden majdnem, mint régen. - És mi van ha azt mondom, hogy nekem nem kell más nő csak ne? - blöffölök, nem bírnám ő is tudja, hogy mekkora az étvágyam, hiszen percenként utal arra, mekkora szemét vagyok. De kíváncsi vagyok a tekintetére, de elfordul és elengedi a kezem, ami eddig jólesően pihent az enyémben. Keresztbeteszem a kezeimet és az ajtónak dőlök, és megint csak azt hallgatom, hogy verjük át a szüleinket. - Akkor most kimegyünk kéz a kézben, és bazdmeg, amiért ekkora picsa vagy azért, de ihatsz amennyit akarsz. - felbasz az arroganciája, és a modora, amit velem szemben letol az én egykori majdnem legjobb barátom, de nem tudok vele mit csinálni csak megyek az ötletével, mert sok mindentől megkímélne minket ez az egész sztori a szüleink felé. - Már csak azt mondd meg nekem, hogy mégis hogyan fogod kibírni ha hozzádérek, mondjuk így. - lépek egyet felé és a derekára teszem a kezem és közel hajolok a füléhez. - Nem ihatsz mindig szépségem. - súgom a fülébe és visszalépek önelégült mosollyal az arcomon az ajtóhoz, mert eszem ágában sincs magamat felhúzni.
Igazából sok mindent megtanultam már az évek során, főleg ha ilyen családi összejövetel van. Szépen mosolyogni, bólogatni és reménykedve nézni az órát, hátha gyorsabban lódul meg és ugorhatunk a haza útra. De most nem megy. Annyi minden felgyűlt bennem a két év alatt, hogy nem tudom magamban tartani. Bár nagyon felszínesek a kérdések, és inkább csak iróniát tartanak. De ahogy egyre mélyebbre süllyednek a megjegyzésekkel már tényleg nem tudom befogni a szám. Mivel csak villanószempárokat kapok, hamar távozom is a helyszínről valami jött-ment kifogással. Kell egy kis idő egyedül, hogy kiszellőztessem a fejem és megmossam az arcom, hogy a köd felszálljon. De úgy tűnik, hogy ez az egyedüli rész nem fog menni, mert utánam jön. Csak egy frusztrált sóhaj hagyja el a számat. Mert kutya se kérte, hogy rohanjon utánam, de megtette. - Akkor mit keresel itt? - mutatok körbe, mert kétlem, hogy neki is hirtelen a mosdó használat kellene. Mert így vicces lesz ácsorogni, míg a másik végez. Bár nem szándékozom ténylegesen használni. Egyszerűen jól esett az a pillanatnyi csönd, ami körbe ölelt míg nem voltam ott. Viszont arra nem számítottam, hogy ekkora felháborodást fog kihozni belőlem az, hogy megjelenik. Így is nehéz volt megállnom, hogy ne válaszoljak vagy vegyem fel a telefont és üvöltsem le a fejét, mikor már sokadjára keresett. Kitartó egy személyiség az már biztos. De attól még nem hiszem el, hogy nem vette észre, hogy kell nekem a megszokott kis magán szférám. Épp úgy, mint most. - Ez! Te. Amit művelsz. Azt hittem ismerlek, de tévedtem. Az, hogy ennyire nyomatják azt, ami már lepörög rólunk csak undorral telít el. Mert tudom, hogy milyen vagy. Vagy is láttam. És szívem szerint egy légtérben sem lennék veled – nevetek fel keserűen. Most komolyan féltékeny lettem? Nem. Csak mások az elveink, ő sokkalta szabadabb, én pedig igazi lányos neveltetésbe kényszerültem. Nem vagyok prűd, vagy maradi. Én is élvezem az életet, iszom és igen szoktam szexelni is. De attól még nem fogok fűvel-fával, akinek épp bejön a mosolya. De ha még iszom kettőt lehet, hogy az alibi pasimat is felkeresem. Ölni tudna azért, hogy közelebb kerüljön hozzám. Miközben az előttem álló egyenesen rosszul van. Remek, átlendültünk. Az, hogy a két család miként gondolkodik nagyban eltér a gyerekektől. Hiszen már lemerem fogadni anyáink az esküvőt is leszervezték percről percre. Mi pedig inkább meghalnánk, mint sem közeledjünk a másik felé. - Milyen férfias válasz, hagyjuk rájuk majd megunják és közben az életünk elsorvad, mert nem élvezzük azt amit teszünk. Mármint a munkába, tudjuk, hogy te minden mást élvezni szoktál – grimaszolok egyet, tényleg kezd idegesíteni, hogy ennyire nyugodtan tudja kezelni a témát. Nem tudom mi változott az évek alatt, hogy én viszont nem. Hiszen ideges vagyok, feszült és feltudnék robbanni, ahogy rám néz, vagy bárki a családból. Ezért csak megköszörülöm a torkom és a hajamba túrok. Viszont fordul a kocka, olyan aduász van a zsebembe, amitől úgy tűnik, hogy a biztos önbizalma is meginog. Ahogy rám néz érzem, hogy az a nyugalom ami áradt belőle eltűnt és cserébe eléggé frusztráltá válik. Üdv a klubban, én is így érzem. Mintha hirtelen a malom felém kezdene el forogni. A monológja végére érzem a tekintetét, nem tudom elengedni és nem is akarom. A keze után kapva megingatom a fejem mielőtt távozni akarna. - Van egy ötletem. Megadjuk nekik amit akarnak. Leszállnak rólunk. De közben éljük az életünket. Mert előbb égnék a pokol kénköves bugyrába, mint rád fanyalodjak. Viszont a család megnyugszik. Neked is meglehetnek a nőid. Én is találok mást ugyan erre a célra – döntöm oldalra a fejem, ahogy észre veszem, hogy a keze még az enyémben van és akaratlanul is simítom végig a kézfejét, azonnal lököm el magamtól és lépek egyet hátra, majd a tükörbe igazítom meg a sminkemet. - Elmondjuk, hogy a saját tempónkban akarunk haladni, nem elkapkodni mindent, ha erőltetik csak káosz lesz és akkor szakítás fog előtérbe kerülni. Akkor lesz sanszunk élvezni az életet. De addig senki nem lesz jó – pillantok fel a tükörből rá. - Na meg kell hozzá egy adag alkohol, mert józanul nem viseljük el egymást..
A kerítőnői szerep akár jól is állhatna az anyaáknak, ha nem mi lennénk azok, akiket össze akarnak hozni, már ki tudja hány éve. Az én anyám egy kicsit már letett róla, amikor rájött, hogy én jobban élvezem, hogy szabadon élek, főleg, amikor egy váratlan hazatérés alkalmával az ő ágyukban talált rám két másik csaj társaságban. Meredek szituáció volt, és utána el is költöztem, mert rájöttünk, hogy a libidóm nem hagy nyugodni és kelleni fog egy magánszféra, meg már elég idős is vagyok hozzá, és milyen jó ötet volt az. Most csak otthon élem ki huncut vágyaimat, és senki nem zavar, a konyhapulton, a kanapén bárhol, már van aki ennek nem örül, de ez az én életem és már nem akarom hagyni, hogy anyámék beleszóljanak így is eleget engedtem a sulival kapcsolatban és beálltam a tornasorba a Wood részleghez és már azon az úton vagyok, amin apám után fogok menni egyszer, de még a nősülés nem az én asztalom, ahogy ezt ki is mondom Kaia azonnal megszólal és látom, hogy az anyja rögtön cselekszik, mert már semmit nem tehetünk anélkül, hogy leuralnák azt. Már megszoktam, hogy amikor ők beszélnek én vagy iszok, vagy bámulom a szemben lévő falat és amikor hallom a nevem logatok, ezt már nagyon megtanultam, ahogy ő is régebben most mégis beleszólunk a beszélgetésbe, de nem nagyon látom értelmét, mert csak süket fülekre találunk és még mindig az ivás a legjobb megoldás arra, hogy ezt kibírjuk bár a bor lehet nem lesz elegendő nekünk ehhez biztosan nem. Egy nagyobbat kortyolok abból a borból, amikor a programozás kerül megint előtérbem csak emltésileg is, de amikor anyám a szájára veszi ezt a dolgot, akkor tudom, hogy az lesz a vége, hogy azzal majd úgy sem viszem semmire, pedig ha tudnák mennyire jó vagyok benne, nem így gondolnák, de nem szoktam nekik emlegetni már nem, mert felesleges. Nem is telik el sok idő, étel még előttünk sincs, de az ősök szavai hamar kicsinálják Kaiat, aki elviharzik, bár elég jó indokot mond rá a testtartásból látom, hogy ez nem egy gyors pisiszünet lesz. Azért nem hagyom megjegyzés nélkül amit tesznek velünk, de tudom, hogy mindegy mit mondok, az lesz amit ők akarnak és úgy ahogy ők, és mindegy kit bántanak meg. Elindulok utána, de hallom még, hogy anyám utánam szól, de nem fordulok vissza, csak bemegyek utána és bezárom az ajtót. Nem is tudom miért teszem ezt, mi egyszerűen nem is bírjuk jelenleg egymást, azt sem tudom mi van köztünk, elvagyunk egymás mellett ha kell, vagy már a megtűrés is nehézkes. - Ugorhatsz ugyan, de nem megmenteni jöttem téged, arra régen sem voltam alkalmas és ez ma sem változott. - mondom neki minden gondolkodás nélkül, hiszen nem azért jöttem, hogy bevédjem, egyszerűen csak nem tudtam ott maradni, meg ahogy kiment nem tűnt túl bizakodónak. Igazság szerint nem is értem a kirohanását, amivel egyből engem támad, pedig most nem tettem semmi rosszat vagy nem tűnt fel, ami nem zárja ki, hogy nem is tettem. - Felemészt? Mégis mi? Te hagytál faképnél anno és azóta sem írtál hiába kerestelek, mi a fasz emészt fel Kaia mond már el? - szakad ki belőlem egy hangos nevetés, mert most komolyan nem tudom, hogy lyukadtunk ki ott, hogy én vagyok a rossz. - Ott van a fejükben egy kép ami a tökéletes gyerekeikről szól, de én közel sem vagyok az, rólad nem nyilatkozok, nem akarok, de sosem leszünk mi ezt lassan be fogják látni. - sóhajtok egy nagyot és az ajtónak dőlök. Igazából még én sem hiszem el teljesen a szavaimat, hiszen talán sosem fogják belátni, hogy Kaia nem az a lány, aki képes lenne megmaradni mellettem és sosem voltak olyan érzelmeink egymás iránt, vagyis sosem beszéltünk róla, ezt már most jobb is ha elengedjük legalább mi. Minek rugózzunk rajta, elég ha ők megteszik és ezért sem tudom ő miért nem engedi már el. - Elegem van, de nem tudok mit csinálni, egyszerűen elfogadtam, hogy amikor velük vagyok ez van szerencsére igen ritka ez, és apám jó arc, ő nem ilyen, csak anyám és a nagyapám ennyire fafejű minden téren. Ezt el tudom viselni, mert az életem emellett olyan, amit tudok élvezni. - vonom mega vállam lazán, nem agyalom tűl egy két szemforgatás, pimaszkodás és máris minden sokkal egyszerűbb anyámat felhúzza engem lenyugtat, és a világ megy tovább, nem éri meg ennyire felhúzni magunkat rajta, ahogy ő teszi, pedig engem is kurvára bosszant. Amikor közelebb lép, és megszólal szinte fenyegetően hatnak a szavai, anyám sok mindenről tud, ami nem tetszik neki, de arról fogalma sincs, hogy nem csak az alkohol az ami elszórakoztat a nőkön kívül és ezt Kaia pontosan tudja, hogy képes vagyok bármit beszedni, amit nem kellene. Ellököm magam az ajtótól és összehúzom a szemem. - Mi a franc bajod van elmondod végre? Mert az, hogy itt méregetsz nem hiszem, hogy normális? Menjek el? Megteszem, hagyom, hogy egyedül dühöngj, pedig ma ugyanabban a hajóban evezünk, de te olyan kurva okos vagy és mindent megoldasz egyedül. - már az is hiba volt, hogy utána jöttem bent kellett volna maradnom, hogy had eméssze magát itt egyedül, haragudjon a szüleinkre és ne rám, mint most, mert a világ parasztja vagyok a szemében, ahogy belenézek és talán túl sokat időzök bennük, mire hátra nyúlok a kilincshez.
Azt hiszem totyogós korunk óta ezt sulykolják belénk. Ő lesz a férjed! Ez egészen addig ment is, míg nem lettünk tinik és megismerkedtünk a testi adottságunkkal és lettek egészen normális gondolataink. Rájöttünk, hogy szülői nyomásra egyikünknek sem lesz a másik felé csettintésre érzelmei. Reméltük, hogy mostanra letesznek erről az őrültségről. Volt is egy csöpp remény, mikor már nem firtatták, hogy miért nem lógunk annyit együtt, vagyis jobban kifejezve semennyit. Anyám még párszor bepróbálkozott, de ő is rájött, hogy minél jobban erőlteti, annál rosszabb a helyzet. Ez az egész hajcihő pedig annyira átlátszó, hogy szinte a kapuból üvöltött a dolog, hogy ez megint csak egy „kellemes” családi ebéd lesz. Főleg mikor megláttam a kocsiját a felhajtón. Bár reméltem, hogy az életünk boncolgatása elhúzódik a desszertig, de már szinte a belépésem után elkezdődik. Anyáink éhező sakálként marcangolják a lelkeinket. Bár megígértem magamnak, hogy nem fogok bunkó lenni, még is csak sikerül, egy beszólás erejéig. Anyám reakciója minden várakozást felülmúlt, de azzal a pillantással azonnal a helyemre tett. Tényleg mintha még mindig ötévesek lennénk. Főleg, hogy mellém ültették. Azzal a plusszal, hogy most már szabadon alkoholizálhatunk. Talán a bor teszi, hogy egy kicsit csökken a feszültség bennem. Tart egészen addig, míg újra nem kerülünk porondra. Még az előétel sem került elénk. Hosszú, fájdalmas ebéd vár ránk. - Még jó.. - morranok fel egy pillanatra elfeledkezve magamról és csak egy grimaszt vágok, mire anyám megpaskolja a combom. Felsóhajtva engedem el inkább a beszélgetés részt, hiszen minden szempár ránk figyel, anyáink füle pedig radarként minden szavunkat lesik. Komolyan a C.I.A. nincs ilyen megfigyelő rendszere. Még a testbeszédet is úgy elemzik, mint a profilozók. Nevetésére felkapom a fejem, ha már azt boncolgatják, hogy bármikor meghalhatok mert egyedül élek. Majd kíváncsian figyelem a beszélgetésüket. - Üzletemberként kisebb esélye meghalni egy őrült késes gyilkosként? Mármint, nem értem, hogy jön ide az, hogy kinek mi a végzettsége – vonom meg a vállam, oké, lehet a bor előtt kellet volna ennem valamit, nem pedig elmerülni az egyik könyvben, mert az alkohol olyan gyorsan ködösíti el az agyam, hogy nem tudom a számat fékezni. - Kaia, nem illik bele szólni más beszélgetésébe – dorgál meg apám azon a hangján, amit ritkán vesz elő és csak felcsúszik a szemöldököm. Ez azért elég kettős mérce, hiszen ők ugyan ezt teszik. Minden szavunkra ácsingózva várják mikor tudnak olyat mondani, hogy a lelkünk is felgyulladjon. Bár nem terveztem megvédeni, de tudom mennyire fájó pont számára, ha a programozással csesztetik. Épp olyan, mint nálam a lovaglás. Ha azt mondom, hogy kimegyek a lovardába millió egy dolog kerül előtérbe. Ezért is költöztem el. Megnyugtatva veszem fel, hogy bőven van még a borból, ami lassan bódítja el az eszem és mikor újra Kevin kerül elő, és apám szavai elég sértőre sikerülnek, elszakad a cérna és olyan hangosan lököm ki magam alól a széket, hogy persze azonnal minden szempár rám szegeződik. Újra. Anyám reakcióját hamar pattintom és elindulok kifelé, olyan gyorsan, ami még nem nevezhető rohanásnak. Amint az ajtó becsukódik mögöttem felsóhajtva törlöm le a kósza könnycseppet, amit nem bírtam már magamban tartani és a mosdó felé sétálva csak a képeket vizslatom. Két év hosszú idő és rengeteg olyan kép készült, amin látszik, hogy nem boldog. Ő sem. Ebben egyetértünk, a kényszernél nincs rosszabb érzés. Minden mosoly mögött látszik a szemében a menekülés. Aztán nyílik az ajtó. Már épp szólnék, hogy képes vagyok egyedül is megbirkózni a mosdóhasználatával mikor olyan hang szólal meg, amire nem vagyok felkészülve és meglepetten pördülök a hang felé. - Mit akarsz Max? Ugorjak a nyakadba, mert hős megmentőként utánam jöttél? - ráncolom a homlokom, ahogy a csípőmmel megtámaszkodom az egyik komódnál és a mellkasom előtt összefűzöm a kezeimet, ahogy rá nézek. - Nem tudom elengedni. Érted? Felemészt belülről ez – mutatok végig rajta és gunyoros nevetés szakad fel bennem. - Miközben azt hallgatom, hogy mennyire semmire kellők vagyunk és együtt minden jobb lenne – ciccegek egyet és megrázom a fejem, ahogy a hajamba túrva lököm el magam a faltól, hogy közelebb sétáljak hozzá. - Ne mond, hogy nincs tele a tököd ezzel a sok szarral. Mert kurvára nem hiszem el, úgy bánnak veled is, mint egy megtűrt személlyel, aki véletlenül sem csinálhatja azt, amit akar – állok meg most már előtte és oldalra döntöm a fejem. Mindig is ez volt. Most meg már biztos, hogy a fejembe szállt az alkohol. - Főleg ha anyád tudná, hogy miket művel a kisfia..
Tudom, hogy jön, mert felkészítettek, hogy viselkedjek, mit mondjak, mit ne mondjak, de amikor megjelenik még si valamiért megüt a jelenléte, aminek nem tudom az okát, de egyszerűen nem úgy tudok hozzáállni, mint régen. Az régen volt, nagyon és azóta minden más köztünk, vagyis nincsen semmi, mert nem beszél velem én meg vele, ami a szüleinknek nem tetszik és alig átlátszó modon szeretnének minket összeboronálni, bár nem vezet sehova de erőlködnek, mert hisznek abban, hogy a két család egyedül. Ja maximum ha összeülnek borozni anyáink és apámék meg whiskyzni, egyszer mentünk mi a lánykájukkal bulizni, abból mi lett, nem én nem kérem belőle. A köszönésen kívül nem tervezek nagy bájcsevejt egy mondatot benyögök neki nem kedvesen, és igyekszem nem túl sok figyelmet fordítani rá, hogy ne akadjunk fenn semmiben sem egymással szemben a nap folyamán. Persze kimondanak egy nevet, amire én is felkapom a fejem, akaratlanul is, az anyjának nem túlságosan szimpatikus a hangja alapján, ami megmosolyogtat, de nem mosolygok, inkább a tagadást figyelem, amiben van, bár nem érdekel mi van köztük. Vagy, hogy van e valakije, nem vagyunk és sosem voltunk olyan viszonyban és most még az eddiginél is romlottabb a viszonyunk, pedig itt igyekeznünk kell majd megfelelni mindenkinek, és én fogok is, ő is. Ebbe születtünk, bele tanultunk már abban, hogy legyél az aki nem akarsz. nem akarom sokáig hallgatni a mit tegyünk novellákat, inkább az étkez felé indulok, szótlanul, hogy nehogy megint rosszat mondjak, mert anyámnak egy megnyilvánulásom sem tetszik, amit vállat vonva nem értek, és leülök. Azonnal jön a mosolygós nézés, az idegesítő kerítő szerep és egy lány mellettem, aki máris hárít a telefonnal, amiért hálás vagyok neki, hogy nem várják el, hogy azonnal beszélgessünk, vagyis de, mert sebesen el is tűnik a fal közülünk ami eddig a telefonban nyilvánult meg, és ott van a kínos csend vagyis inkább a huncut méregetés, a hülye esküvői tervek, amik még a közelben sincsenek, vagyis sehol leginkább. De a szülők ilyenek, és ezt tudom, hogy sem ő sem én nem írjuk ki pia nélkül. Hiába a hosszú némaság egymás között így is tudom mire van szüksége és felé nyújtom az üveget majd kitöltök neki. Legszívesebben az üvegből innék, de abból mi lenne, nem is akarom megtudni. - Nem tervezek megnősülni anyám is tudja, nyugi. - vetem oda neki az első nem megvető mondatom, hiszen félő megint pofon lesz a vége, annak, amiről nem is tudom mi az oka. Nők. Ahogy arról beszélnek, hogy otthon aludhatna és hogy ehezebba lányokkal felnevetek, lehet kicsit hangosan is, mire anyám rosszalló pillantása mered rám, Kaia anyjával együtt. - Maxim, azt hiszed a diókkal annyival könnyebb? A programozó mániáddal nem volt könnyű belőled üzletember csinálni. - savaz le anyám, amire szinte megfagy a vér az ereimben. Életem főművét, nem apám cégével fogom véghezvinni, hanem az IT terén és lehet azt hiszik, most annak annyi, de csupán csak pihen, és amikor időm engedi ügyködök rajta, de nem hagyom, hogy azt amit szeretek a saját szüleim vegyk e, azért mert akarnak valamit. Vagyis csak anyám ilyen meg a nagyapám, apám hagyná had tegyek, amit akarok, de anyám mindig szeret dominálni, ő meg ráhagyja. Aztán megint ő lép porondra vagyis az ő vérszívása, mintha előre megbeszélték volna, hogy ez lesz és a gyerekeket veszik majd górcső alá és szívják ki az életkedvünket is. - Maradt még egy pár a szekrényben. - nézek rá egy kicsit azért támogatóbban, mert lehet már nem vagyunk barátok, most mégis egymás támaszainak kellene lennünk ebben. Talán pont azért pattanok fel majdnem amikor elindul kifele. Én sem akarok hallgatni, amit mondanak az ősök, de rólam már lepereg, róla még úgy látszik nem. De ő mindig sokkal érzelmesebb volt, ami jó nekem ez a részem elhalt mellettük, meg úgy amúgy is. - Most ez mire jó? - kérdezem szemrehányóan a szülőkre nézve, és elindulok Kaia után, pontosan tudom mit érez, mert én is ezt érzem, de nem tudom kellene e utána erednem, de megteszem. - Tudom, hogy nem vagyok a favorit, de kivételesen tudom mi van benned csak engedd el, amit mondanak, elvannak ők magukban. - szólok hozzá, amikor háttal van még nekem, mert távolodik tőlem, de már a szüleink nem hallhatnak, mert elválasztanak minket a falak és egy ajtó. Ilyenkor áldom a nagy házat, amúgy ki nem állhatom.
Tudtam, hogy nem lesz egy sétagalopp ez a nap, de túlzásnak érzem, hogy még a házba se tettük be a lábunkat, már szinte nyitott burkolásban boncolgatják, hogy évek alatt elkoptunk a másik életéből. Tudtam, hogy lesz valami hátul ütője az egésznek. De reméltem a desszertig kibírják. Tévedtem. De még mekkorát. Az anyukák nem kímélik az idegrendszeremet a kérdésekkel és célozgatásokkal. Bár megígértem magamnak, hogy kedves és bájos leszek, nem fog érződni semmi, még sem tudok ezen túl lendülni. Ami belső frusztrációt okoz. - Anya! - hangom feszes és egyben olyan akár a jég. Tudja jól, hogy nem szorulok segítségre, főleg nem olyanra, amire erősen kényszerítenek. Csak felsóhajtok, ahogy meghallom a hangját a szoba másik végéről és persze a szemeim azonnal az övét kezdik keresni és egy fanyar mosoly keletkezik az arcomra. Végül csak sóhajtok. - Minden a lakásban van, köszönöm, nem kell – lágyul el a hangom, mert tudom, hogy az ősanyák még arra is figyelnek, hogy milyen lejtésben szólunk a másikhoz. - Kevin sem ért az ágy összeszereléshez, ne nézz rám – ripakodik vissza anyám és egy pillanatra megfeszülnek az izmaim, hiszen a család többi tagja azonnal rám néz. - Kevin csak egy srác, aki néha besegít. Mikor kellene egy férfi – legyintek és villanó szemekkel a férfi felé nézek, aki végre hajlandó köszönni is. Remek, legalább nem csak nekem kényelmetlen ez a szituáció. Ahogy az étkező felé terelődünk látom, hogy nem csak nekem kell figyelmeztetés, hogy kedves legyen és ő is épp annyira kapja az oktatást, mint ahogy én kaptam a ház előtt. Az asztalhoz ülve előveszem a telefonomat, hogy megnézzem megkaptam-e az értékelőt a legutolsó beadott dolgozatomra, de egyetlen egy értesítés sincs. Mire elraknám anyám úgy kapja ki a kezemből, mintha valami eget rengető dolgot tettem volna és frusztrált sóhaj hagyja el a számat, ahogy hátra vetem magam a széken és ekkor látom meg, hogy ebbe is van bele szólás, hiszen mellém került. Újra. Egy halk nyikkanással jelzem anyámnak, hogy ez kicsit sem átlátszó, főleg, hogy a Wood szülők is elégedetten méregetnek minket. Csak a pohárért nyúlva döntöm felé, hogy szavak nélkül válaszoljak a kérdésre. Mert ezt józanul nem fogom kibírni. Mintha újra tinik lennénk, akik megkapják, hogy igen is férjhez kell menned hozzá. Lehet a Wood szülők jobban örültek, hogy anyáméknál lány gyerek lett, mint a saját szüleim. Azonnal kortyolok is a borból lehunyva a szemem próbálom kizárni azokat a tekinteteket, amik körül vesznek és várom az ítéletet, mert biztos nem az ebéd miatt kellett így kiöltözni. - Ha most bejelentik, hogy kötelező hozzád mennem, esküszöm, hogy a desszert villával vetek véget az életemnek – negédes mosollyal fordulok felé, mert nem tehetek róla minden mozdulatok és pillantások arról árulkodik, hogy valamit terveznek és ez csak rosszabb lesz, ahogy a bor íze újra eltelíti a számat és az ajkamon gyöngyöző buborékot csípem le a nyelvem hegyével. - Kaia, arra gondoltam, hogy ma otthon is aludhatnál – fordul apám felém és teljesen meglepődve nézek a családomra. Eddig is éreztem, hogy nem tetszik nekik, hogy külön költöztem, de ezt most itt az ebédlő asztalnál benyögve még kellemetlenebbé tették. - Lányokkal mindig nehezebb, hiszen egyedül a város másik részén? Olyan sok a betörés.. - kezd bele mindenki az asztalnál és csak megrázom a fejem. - Mond, hogy van még pár üveg borod – nyögök fel Max felé fordulva, mert úgy tűnik, hogy elég hamar ürítettem ki a poharamat. Remélem most már rátérnek a mellettem lévőre is és nem csak az én életemet boncolgatják. - Ne is mond, ez a Kevin gyerek, még magát se tudja megvédeni, megrándult a válla a könyves dobozok alatt – apám hangja olyan elítélővé vállt. Igen, tudom, hogy nem kedvelik, de kellet valaki, akit így boncolgathatnak. Alibi pasi. Most mondjuk kicsit sajnálom. A szüleim nem kímélik. - Ha megbocsájtotok – állok fel hátra tolva a széket, érzem anyám kezét a csuklómon. - A mosdóba megyek.
Csak egy nyugodt kajálást akarok, amikor nem szól be a nagyapám és nem szól le az anyám, na meg kaia, amikor megtudom, hogy ott lesz azt hiszem félni kezdek. nem tőle, hanem az érzéstől, amit okozott bennem űrt hagyott amit én nem szeretek érezni. Ami a igazság, hogy érezni sem nagyon szeretek. elvagyok én a magam kis világában, mindentől elzárva nem kellenek ide érzelmek. De ő az életem elég erős része volt, nagyon közel álltunk egymáshoz és egyszer csak olyat tett, ami ezt talán örökre felbontott, vagy én tettem valamit. Az a baj, hogy magyarázatot sosem kaptam rá, és nem is ma fogok, amikor az ősök körbevesznek és valamit nagyon terveznek ha ennyire kötelező vlt megjelennünk itt mindketten. Annyira szeretnék az ő helyükben lenni, mert nem tudnak semmit a mi fogalmam sincs milyen kapcsolatunkról. A naivitás néha olyan szép és kényelmes tud lenni. Szerencsére hamar túlesünk azon, hogy mennyire nem ideillő a ruhám, na majd valahogy azért megbirkózok vele és igyekszem majd nem szerencsétlenül enni, mert a ruhám anyám szerinte nem passzol ide, szerintem meg igen és elég makacs vagyok, hogy ezt úgy fejezzük be ahogy nekem jó. - Szerintem megjöttek Raven-ék. - újong anyám egy sort, és elindul az ajtóhoz. beszarok komolyan, hogy néha Kaia-t sokkal jobban bírja, mint a tulajdon fiát, elég csak hallgatni a beszélgetést, amit ketten művelnek. Bár a lány hangja annyira idegennek hat már számomra, mégis olyan ismerős, és valahogy nem vágyom arra, hogy arcot is kapjak mellé. De amikor a nagyapám is elindul kifelé, csak kedvesen, vagy inkább paraszt módon lök oldalba, hogy illene köszönteni a vendégeket. Hát akkor essünk túl rajta. Kimegyek az örömködő közé, kapok egy puszit Raven mamitól meg az apjától is egy kézfogást, majd ameddig anyám éppen kinézi a ruhából a csajt, én hanyagul a az ajtófélfának dőlök és onnan nézem az igazán bizarr, de már megszokott jelenetet, ami szinte mindennapos volt régebben, aztán ahogy anyám is mondja már sem ő sem én nem nagyon járunk el ezekre a fura kajálásra, mert szinte már kötelezőnek érezzük, és kötelességből nem fogok olyannal lenni, aki már csak látszólag sem kedvel. - Nagyon jó költöztető céget ismerek ha kellene. - kacsintok rá, már kicsit szinte támadva, mert zavar, hogy a mai napig nem tudom mi volt ott a bibi, de nem fogok rákérdezni, ő makacs én meg rohadt önfejű vagyok és nem fogom a kíváncsiságomat kiteregetni senkinek, főleg nem neki, hogy visszaéljen vele. – Szia Kaia! - köszönök neki vissza és ellököm magam az atótól és ahelyett, hogy elindulnék befelé meg érzem magamon anyám kezét. - Maxim legyél kedves, eddig annyira szerettétek egymást, mindig azt hittem ő lesz feleséged, próbálj meg nem olyan lenni, amilyen szoktál. - halkan mondja, hogy csak én halljam de szinte sértenek a szavai. - Szerintem semmi kifogásolni valóm nincsen a viselkedésemben, ajánlottam neki költöztetőt, még jófej is vagyok nyugi. - paskolom meg a kezét, ami az enyémbe kapaszkodik, majd kibújok a szorításból és elindulok befelé. Leülnék a helyemre, csak messze Kaiatól, hogy tudjuk tartani a már elég régen kialakult távolságot és csak átvészeljük ezt napot, de most az ő anyja jön és mutat a helyre mellette. Kelletlenül mosolygok rá és ülök le, majd magamhoz veszem a bort, ami az asztalon pihen meg a poharat és kinyitás után töltöm tele magamnak. - Kérsz? - billentem felé, mert kétség sem fér hozzá, hogy ezt nem fogjuk bírni sokáig, sem a helyzetet, sem azt hogy ennyire irányítanak mindent az ősök.
Család mindig fontos volt számomra. Ők azok akik minden erejükkel azon voltak, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Az új lakás vásárlás egy törés volt számukra. Hiszen ha nem is felügyelték a lépéseimet, de tudták mikor érek haza, mennyit eszem, és van időm beszélgetni. Most pedig leginkább a telefont sem veszem fel, mert még mindig romokban a lakás, pakolok mikor időm engedi, de az egyetem eléggé bevadult, beadandók és a számon kérések felhalmozódtak. Így inkább a könyvtárban vagyok, mint sem a cégnél. Ami fájó pont mindenkinek. - Nem, kicsim. Ebből nem húzhatod ki magad. Vedd fel a legszebb ruhád és Wood háznál találkozunk – atyám hangja olyan volt, amit ritkán vesz elő velem szemben. Most nincs kifogás, nem lehet, hogy nem jelenek meg. Így csak egy tincset kifújva a szememből készülődni kezdek. Szóval a nappali még mindig úgy marad a hálóval együtt. Duzzogva, ám még is mindent bevetve keresem a ruhát és a sminket, ami a mai napomat legjobban jellemzi. Mivel alkalom nem volt nagydobra verve, így csak vakon tapogatózva választom ki a szettet és már repülök is a kocsi felé, hogy abba a házba tegyem be a lábam, amihez nincs kedvem. Mármint a családjával esküszöm semmi bajom, imádom őket, annyira közvetlenek és mindig is úgy szerettek mint a lányukat, de valahogy a testvéri szeretet hűlt ki kettőnk között. Főleg, ha úgy vesszük minden egy éjszaka alatt rombolódott le. Gondolataimból csak az ablakon való kopogás zökkent ki és anyám széles mosollyal nyitja is a kocsi ajtót. Kiszállva ölelések hegyek és puszik várományosává avanzsáltam és már lépdeltünk is az ajtó felé. Kihitte volna, hogy azonnal gyomorgörcs kerül előtérben, ahogy a csengőt megnyomja apám. A házba beérve mindenki elénk kerül és széles mosolyokkal fogadnak minket, újra ölelés és puszik. - Hogy vagytok? - érdeklődve ölelem meg végül a ház úrnőjét, aki úgy vizslat, mintha azt keresné a szettben mi van elrejtve. Igen, egy nő a ruhájával tud üzenni, még ha az üzenet címzettje nem tudja értelmezni. - Jól vagyunk, mi tartott ilyen sokáig? Az elmúlt pár ebéd meghívást lemondtad – rosszalló ciccegés a válasz, én pedig csak egy zavart mosollyal távolodom el a nőtől. - Ne haragudjatok érte, de épp költözöm és most is ott hagytam a dobozaimat. Nem jutok egyről a kettőre – sóhajtok megadóan. Mert aztán elég gyenge kifogás, még ha teljes mértékben igaz is. Aztán megérzem őt. Még rá sem kell emelnem a szemem, hogy tudjam itt van. - Mondtam neki, hogy szóljon a fiadnak, biztos segített volna. A szekrény és az ágy összeszerelésében. Képes egy matracon aludni, mert makacs – anyám úgy záporozza a felesleges információkat, hogy a mosolyom hamar savanyúvá válik és le is olvad az arcomról. - Minden rendben, megoldom. Csak az idő kevés egy napba – rázom meg a fejem, végül pedig rá emelem a tekintetemet az említettre és csak egy elfojtott grimasz kerül az arcomra. - Szia, Max – köszönök kelletlenül az említettnek. Még a végén azért is elővesznek, hogy köszönni sem vagyok hajlandó. Bár megígértem magamnak, hogy nem éreztetem vele, azt amit még is megteszem. Akár egy féltékeny kislány.
Mély levegő és benyitok a ház ajtaján, az ismerős illet, amit elkerültem már hetek óta, tuda, hogy a nagyapám is tiszteletét teszi itt elég gyakran. Én igyekeztem kimaradni a megszokott vasárnapi ebédekről, pedig apám nagyon szerette volna, de a munkára fogtam és arra, hogy fáradt vagyok, de általában beállva voltam otthon, vagy ittam, mert akkor volt rá időm és szükségem volt arra, hogy elfelejtsek mindent. A házvezetőnő mosolyogva köszönt én is előveszem azt a vigyort, amit a Wood házban elvárnak. Raven-én ma jönnek látogatóba, csak remélni tudom, hogy Kaia nem tart velük, bár apám szavai még mindig a fülemben csengenek, hogy nagy tervei vannak és ma akarja elmondani őket, ja és van egy meglepetése. A naiv szülők mit sem tudnak abból, ami köztünk történt, mert jobb ha nem derül ki, hiszen még én sem értettem pontosan, csak elengedtem mert menni akart az életemből, viharosan de eltűnt. - Maxim, ezt ugye csak viccnek szántad? - anyám már nem is köszön, de az arcán látom, hogy jön a lebaszás, valamiért amire még nem tudtam rájönni mi lehet. Bár elég furcsán nézegeti az öltözékem de nem dolgozok, ne várja el, hogy egy szaros ebédre felvegyem a kényelmetlen inget és a szar öves nadrágot, amit annyira imád. - A szobádba van normális ruha, vedd át! - megforgatom a szemem, és nyomok egy puszit az arcára, de nem reagálok és hiába mutogat olyan hevesen a régi szobám felé, nem indulok el oda. Amit itthagytam azok nem véletlenül vannak itt, sosem fogom őket hordani, mint öreges és számomra igénytelen hacuka, ami lehet, hogy drága hacuka, de nekem nem igazán érdekes ez a része ha utálom. - Hello család! - lépek be a nappaliba, ahol apám és a nagyapám valamit nagyon tárgyalnak, de a jelenlétemre csönd lesz. Apám a mindig nagy mosolyával fogad, pedig ő lát a legtöbbet közülük, mégis ő örül a legőszintébben mindig amikor egyszem fia a színre lép. A nagyapám, na róla inkább nem is beszélek, a megkeseredett vénember, aki már biztosan azon agyal mibe köthet bele. A ruhámba nem fog, azt tudja, hogy anyám reszortja, inkább majd talál valamit, amivel kapcsolatban nem fogom tudni megvédeni magam és majd úgy érezheti nyert, mindig ezt csinálja, simán ássa alá a legkisebb tekintélyem is bármilyen társaságban. - Ravenék perceken belül itt lesznek, fiam kérlek egy kicsit majd legyél támogató, nagy híreink lesznek számotokra. Jön Kaia is, az apja szerint olyan régen nem beszéltetek, most adunk alkalmat arra, hogy megtegyétek. - apám úgy mondja, mintha azt hinné, hogy ezzel nekem tesz jót. Ő az egyetlen őszinte támogatóm, de még ő sem tudja mi zajlik az életemben, igazából, mert nem annyira avatom be őket, bár ez jobb is. - Ez remek hír. - mondom neki, kamu mosollyal az arcomon, de nem vagyok kíváncsi Kaia elítélő arcára, akkor este felbosszantott és még azóta sem kaptam magyarázatot mit tettem, amit előtte nem, és miért akadt ki annyira, hogy azóta még csak egy rohadt üzenetre sem válaszolt. De nem fogom kérdőre vonni, majd mosolygunk egymásra, ahogy illik és a kaja végén elköszönünk egymástól és ugyanolyan lesz minden mint eddig. Vagy mégsem.
Kezdőlap
Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam kedves lenni, de úgy tűnik, hogy arra nem készültem fel, hogy nem csak azt kell elviselnem, hogy Ő is jelen van, hanem a család újra összeboronálásunkra összpontosít, bár kevésbé nyílt lapokkal, mint eddig. De azért anyám húzása arra, hogy mellém ültette elég világossá tette. Csak kár, hogy nem vagyunk ovisok, akik elbújhatnak az egyik kis bunkiba amit a nappaliba eszkábáltunk össze mindenféle plédből és párnából. 
