Tudom, hogy jön, mert felkészítettek, hogy viselkedjek, mit mondjak, mit ne mondjak, de amikor megjelenik még si valamiért megüt a jelenléte, aminek nem tudom az okát, de egyszerűen nem úgy tudok hozzáállni, mint régen. Az régen volt, nagyon és azóta minden más köztünk, vagyis nincsen semmi, mert nem beszél velem én meg vele, ami a szüleinknek nem tetszik és alig átlátszó modon szeretnének minket összeboronálni, bár nem vezet sehova de erőlködnek, mert hisznek abban, hogy a két család egyedül. Ja maximum ha összeülnek borozni anyáink és apámék meg whiskyzni, egyszer mentünk mi a lánykájukkal bulizni, abból mi lett, nem én nem kérem belőle.
A köszönésen kívül nem tervezek nagy bájcsevejt egy mondatot benyögök neki nem kedvesen, és igyekszem nem túl sok figyelmet fordítani rá, hogy ne akadjunk fenn semmiben sem egymással szemben a nap folyamán. Persze kimondanak egy nevet, amire én is felkapom a fejem, akaratlanul is, az anyjának nem túlságosan szimpatikus a hangja alapján, ami megmosolyogtat, de nem mosolygok, inkább a tagadást figyelem, amiben van, bár nem érdekel mi van köztük. Vagy, hogy van e valakije, nem vagyunk és sosem voltunk olyan viszonyban és most még az eddiginél is romlottabb a viszonyunk, pedig itt igyekeznünk kell majd megfelelni mindenkinek, és én fogok is, ő is. Ebbe születtünk, bele tanultunk már abban, hogy legyél az aki nem akarsz.
nem akarom sokáig hallgatni a mit tegyünk novellákat, inkább az étkez felé indulok, szótlanul, hogy nehogy megint rosszat mondjak, mert anyámnak egy megnyilvánulásom sem tetszik, amit vállat vonva nem értek, és leülök.
Azonnal jön a mosolygós nézés, az idegesítő kerítő szerep és egy lány mellettem, aki máris hárít a telefonnal, amiért hálás vagyok neki, hogy nem várják el, hogy azonnal beszélgessünk, vagyis de, mert sebesen el is tűnik a fal közülünk ami eddig a telefonban nyilvánult meg, és ott van a kínos csend vagyis inkább a huncut méregetés, a hülye esküvői tervek, amik még a közelben sincsenek, vagyis sehol leginkább. De a szülők ilyenek, és ezt tudom, hogy sem ő sem én nem írjuk ki pia nélkül. Hiába a hosszú némaság egymás között így is tudom mire van szüksége és felé nyújtom az üveget majd kitöltök neki. Legszívesebben az üvegből innék, de abból mi lenne, nem is akarom megtudni.
- Nem tervezek megnősülni anyám is tudja, nyugi. - vetem oda neki az első nem megvető mondatom, hiszen félő megint pofon lesz a vége, annak, amiről nem is tudom mi az oka. Nők.
Ahogy arról beszélnek, hogy otthon aludhatna és hogy ehezebba lányokkal felnevetek, lehet kicsit hangosan is, mire anyám rosszalló pillantása mered rám, Kaia anyjával együtt.
- Maxim, azt hiszed a diókkal annyival könnyebb? A programozó mániáddal nem volt könnyű belőled üzletember csinálni. - savaz le anyám, amire szinte megfagy a vér az ereimben. Életem főművét, nem apám cégével fogom véghezvinni, hanem az IT terén és lehet azt hiszik, most annak annyi, de csupán csak pihen, és amikor időm engedi ügyködök rajta, de nem hagyom, hogy azt amit szeretek a saját szüleim vegyk e, azért mert akarnak valamit. Vagyis csak anyám ilyen meg a nagyapám, apám hagyná had tegyek, amit akarok, de anyám mindig szeret dominálni, ő meg ráhagyja.
Aztán megint ő lép porondra vagyis az ő vérszívása, mintha előre megbeszélték volna, hogy ez lesz és a gyerekeket veszik majd górcső alá és szívják ki az életkedvünket is.
- Maradt még egy pár a szekrényben. - nézek rá egy kicsit azért támogatóbban, mert lehet már nem vagyunk barátok, most mégis egymás támaszainak kellene lennünk ebben. Talán pont azért pattanok fel majdnem amikor elindul kifele. Én sem akarok hallgatni, amit mondanak az ősök, de rólam már lepereg, róla még úgy látszik nem. De ő mindig sokkal érzelmesebb volt, ami jó nekem ez a részem elhalt mellettük, meg úgy amúgy is.
- Most ez mire jó? - kérdezem szemrehányóan a szülőkre nézve, és elindulok Kaia után, pontosan tudom mit érez, mert én is ezt érzem, de nem tudom kellene e utána erednem, de megteszem.
- Tudom, hogy nem vagyok a favorit, de kivételesen tudom mi van benned csak engedd el, amit mondanak, elvannak ők magukban. - szólok hozzá, amikor háttal van még nekem, mert távolodik tőlem, de már a szüleink nem hallhatnak, mert elválasztanak minket a falak és egy ajtó. Ilyenkor áldom a nagy házat, amúgy ki nem állhatom.

Csak egy nyugodt kajálást akarok, amikor nem szól be a nagyapám és nem szól le az anyám, na meg kaia, amikor megtudom, hogy ott lesz azt hiszem félni kezdek. nem tőle, hanem az érzéstől, amit okozott bennem űrt hagyott amit én nem szeretek érezni. Ami a igazság, hogy érezni sem nagyon szeretek. elvagyok én a magam kis világában, mindentől elzárva nem kellenek ide érzelmek. De ő az életem elég erős része volt, nagyon közel álltunk egymáshoz és egyszer csak olyat tett, ami ezt talán örökre felbontott, vagy én tettem valamit. Az a baj, hogy magyarázatot sosem kaptam rá, és nem is ma fogok, amikor az ősök körbevesznek és valamit nagyon terveznek ha ennyire kötelező vlt megjelennünk itt mindketten. Annyira szeretnék az ő helyükben lenni, mert nem tudnak semmit a mi fogalmam sincs milyen kapcsolatunkról. A naivitás néha olyan szép és kényelmes tud lenni.
Szerencsére hamar túlesünk azon, hogy mennyire nem ideillő a ruhám, na majd valahogy azért megbirkózok vele és igyekszem majd nem szerencsétlenül enni, mert a ruhám anyám szerinte nem passzol ide, szerintem meg igen és elég makacs vagyok, hogy ezt úgy fejezzük be ahogy nekem jó.
- Szerintem megjöttek Raven-ék. - újong anyám egy sort, és elindul az ajtóhoz. beszarok komolyan, hogy néha Kaia-t sokkal jobban bírja, mint a tulajdon fiát, elég csak hallgatni a beszélgetést, amit ketten művelnek. Bár a lány hangja annyira idegennek hat már számomra, mégis olyan ismerős, és valahogy nem vágyom arra, hogy arcot is kapjak mellé. De amikor a nagyapám is elindul kifelé, csak kedvesen, vagy inkább paraszt módon lök oldalba, hogy illene köszönteni a vendégeket. Hát akkor essünk túl rajta. Kimegyek az örömködő közé, kapok egy puszit Raven mamitól meg az apjától is egy kézfogást, majd ameddig anyám éppen kinézi a ruhából a csajt, én hanyagul a az ajtófélfának dőlök és onnan  nézem az igazán bizarr, de már megszokott jelenetet, ami szinte mindennapos volt régebben, aztán ahogy anyám is mondja már sem ő sem én nem nagyon járunk el ezekre a fura kajálásra, mert szinte már kötelezőnek érezzük, és kötelességből nem fogok olyannal lenni, aki már csak látszólag sem kedvel.
- Nagyon jó költöztető céget ismerek ha kellene. - kacsintok rá, már kicsit szinte támadva, mert zavar, hogy a mai napig nem tudom mi volt ott a bibi, de nem fogok rákérdezni, ő makacs én meg rohadt önfejű  vagyok és nem fogom a kíváncsiságomat kiteregetni senkinek, főleg nem neki, hogy visszaéljen vele.
– Szia Kaia! - köszönök neki vissza és ellököm magam az atótól és ahelyett, hogy elindulnék befelé meg érzem magamon anyám kezét.
- Maxim legyél kedves, eddig annyira szerettétek egymást, mindig azt hittem ő lesz feleséged, próbálj meg nem olyan lenni, amilyen szoktál. - halkan mondja, hogy csak én halljam de szinte sértenek a szavai.
- Szerintem semmi kifogásolni valóm nincsen a viselkedésemben, ajánlottam neki költöztetőt, még jófej is vagyok nyugi. - paskolom meg a kezét, ami az enyémbe kapaszkodik, majd kibújok a szorításból és elindulok befelé.
Leülnék a helyemre, csak messze Kaiatól, hogy tudjuk tartani a már elég régen kialakult távolságot és csak átvészeljük ezt  napot, de most az ő anyja jön és mutat a helyre mellette. Kelletlenül mosolygok rá és ülök le, majd magamhoz veszem a bort, ami az asztalon pihen meg a poharat és kinyitás után töltöm tele magamnak.
- Kérsz? - billentem felé, mert kétség sem fér hozzá, hogy ezt nem fogjuk bírni sokáig, sem a helyzetet, sem azt hogy ennyire irányítanak mindent az ősök.

Mély levegő és benyitok a ház ajtaján, az ismerős illet, amit elkerültem már hetek óta, tuda, hogy a nagyapám is tiszteletét teszi itt elég gyakran. Én igyekeztem kimaradni a megszokott vasárnapi ebédekről, pedig apám nagyon szerette volna, de a munkára fogtam és arra, hogy fáradt vagyok, de általában beállva voltam otthon, vagy ittam, mert akkor volt rá időm és szükségem volt arra, hogy elfelejtsek mindent.
A házvezetőnő mosolyogva köszönt én is előveszem azt a vigyort, amit a Wood házban elvárnak. Raven-én ma jönnek látogatóba, csak remélni tudom, hogy Kaia nem tart velük, bár apám szavai még mindig a fülemben csengenek, hogy nagy tervei vannak és ma akarja elmondani őket, ja és van egy meglepetése. A naiv szülők mit sem tudnak abból, ami köztünk történt, mert jobb ha nem derül ki, hiszen még én sem értettem pontosan, csak elengedtem mert menni akart az életemből, viharosan de eltűnt.
- Maxim, ezt ugye csak viccnek szántad? - anyám már nem is köszön, de az arcán látom, hogy jön a lebaszás, valamiért amire még nem tudtam rájönni mi lehet. Bár elég furcsán nézegeti az öltözékem de nem dolgozok, ne várja el, hogy egy szaros ebédre felvegyem a kényelmetlen inget és a szar öves nadrágot, amit annyira imád. - A szobádba van normális ruha, vedd át! - megforgatom a szemem, és nyomok egy puszit az arcára, de nem reagálok és hiába mutogat olyan hevesen a régi szobám felé, nem indulok el oda. Amit itthagytam azok nem véletlenül vannak itt, sosem fogom őket hordani, mint öreges és számomra igénytelen hacuka, ami lehet, hogy drága hacuka, de nekem nem igazán érdekes ez a része ha utálom.
- Hello család! - lépek be a nappaliba, ahol apám és a nagyapám valamit nagyon tárgyalnak, de a jelenlétemre csönd lesz. Apám a mindig nagy mosolyával fogad, pedig ő lát a legtöbbet közülük, mégis ő örül a legőszintébben mindig amikor egyszem fia a színre lép. A nagyapám, na róla inkább nem is beszélek, a megkeseredett vénember, aki már biztosan azon agyal mibe köthet bele. A ruhámba nem fog, azt tudja, hogy anyám reszortja, inkább majd talál valamit, amivel kapcsolatban nem fogom tudni megvédeni magam és majd úgy érezheti nyert, mindig ezt csinálja, simán ássa alá a legkisebb tekintélyem is bármilyen társaságban.
- Ravenék perceken belül itt lesznek, fiam kérlek egy kicsit majd legyél támogató, nagy híreink lesznek számotokra. Jön Kaia is, az apja szerint olyan régen nem beszéltetek, most adunk alkalmat arra, hogy megtegyétek. - apám úgy mondja, mintha azt hinné, hogy ezzel nekem tesz jót. Ő az egyetlen őszinte támogatóm, de még ő sem tudja mi zajlik az életemben, igazából, mert nem annyira avatom be őket, bár ez jobb is.
- Ez remek hír. - mondom neki, kamu mosollyal az arcomon, de nem vagyok kíváncsi Kaia elítélő arcára, akkor este felbosszantott és még azóta sem kaptam magyarázatot mit tettem, amit előtte nem, és miért akadt ki annyira, hogy azóta még csak egy rohadt üzenetre sem válaszolt. De nem fogom kérdőre vonni, majd mosolygunk egymásra, ahogy illik és a kaja végén elköszönünk egymástól és ugyanolyan lesz minden mint eddig. Vagy mégsem.