Nincs igazából ilyenkor más választás, mint megtalálni a megfelelő fotóst. Ugyan nem kifejezetten cégprofilba vágóak az esküvők, eljegyzések és egyebek, de vannak olyan felkérések amikre nem mondunk nemet. A társam konkrétan, mert ezt a négyes eljegyzési partit történetesen ő vállalta be. Az egyik csaj valami volt iskolatársa. Nekem mindegy végeredményben, meg tudjuk csinálni, de most olyan fényképészt kell találnom, aki gyorsan igent mond, jó is és ráadásul nem kér egy kisebb vagyont ezért az egyetlen napért. Sóhajtva rakom le a telefont az ötödikkel. Kezd egyre kurtább lenni a lista és őszintén már kezdem is unni a dolgot. Meg lehetne ezt egy komolyabb keresőbázissal is oldani, csak kéne egy vállalkozó szellem aki ezt megcsinálja. Kénytelen vagyok felhívni azt a Mr. Tökéletest, akiért jelenleg az összes manhattani menyasszony verseng: Jackson Mitchellst. Nem tudom, talán még aranyporral is behinti a munkáit, mindenesetre sokba kerül és valamiért őrülten népszerű. Bevallom kevés munkáját láttam, a minőségét elismerem, de ennyiért inkább magamat fényképezném az esküvőmön. Nem mintha szándékomban állna valaha még egyszer oltár elé állni bárkivel is, ezt csak megjegyzésnek szánom. Egyszer megpróbált felszedni, jobban mondva azt hitte, hogy én is a hölgyklubba tartozom, aki csókolgatja a lábai nyomát. Tévedett és igazából a fejére öntöttem egy pohár pezsgőt is. Azóta talán nem szívleljük egymást annyira. Szóval határozottan nem akarom felhívni. Nekem nemet mondana. Vagy kétszeres árat. Átpasszolom a legkedvesebb társnőmnek Nicole-nak. - Kérlek, kérlek! Tudod, hogy legszívesebben elásnám azt a fazont! Csak egy telefon és - kelletlenül felsóhajtok - mondj igent az áraira is. Az aráid el fognak ájulni. Kérlek Nic, életet mentenél! - könyörgök neki az asztalánál. Még a sajátomról is elhoztam a törpe pálmámat, amolyan virágot a virágnak elképzeléssel. Nic hamiskás mosolyra húzza a tökéletesre szájfényezett száját és igent mond. Na meg jelzi, hogy harmadjára csörög a telefonom. Rezgőn van. Lehet elfelejtettem ráadni a hangot reggel, de rohantam Ryannel az oviba, ma mennek az állatkertbe és nagyon nem volt mindegy, hogy mit vesz fel. Háromszor sem volt mindegy. De "anyaa, nevetséges vagyok" és hasonló, fogalmam sincs hol hallott kifejezésekkel tarkítva, ingben és farmerban ment el a szemem fénye az állatkertbe. Én meg jöttem az irodába. A biztosítóm az. Ú, biztos a múltkori fazon akinek kicsit meghúztam a kocsiját. - HOGY MENNYI?! Csak megkarcoltam a bal első részét, nem tropára törtem!! Nem. Nem vagyok hajlandó ennek fejében emelt biztosítási díjat fizetni! - ő meg persze mormolja, hogy hát már megkapták a számlát. - Küldje el annak a műhelynek a címét! Majd én odarángatom ezt a Mr. Akárkit és tételesen felsoroltatom vele azt, hogy mit is kellett az ÉN károm miatt megcsináltatni. - kinyomom és majd felrobbanok. Jó, hogy nem már új kocsit kell neki vennem azért, mert sérült a fényezése! Elmegy ám a faszba! Meg is jön az üzenet egy címmel, meg egy szerelő nevével. - Mennem kell Nic, istennő vagy, intézd el azt a hülyét! Én meg fenéken rúgom ezt a Luke nevű fazont. Csak érjek oda!
Most különösebb probléma nélkül pattanok kocsiba, minden kényelemben amit a ruha adhat. Nem ismerem a műhely címét, de a GPS elkanyarogtat oda, így öles léptekkel vonulok az első pasihoz akit meglátok ott. - Luke-ot keresem. - veszem le a napszemüvegemet, mire ő meg kaján vigyorral közli, hogy akkor meg is találtam. - Bizonyos Michael Klantren miatt, akinek én húztam meg a kocsiján a FÉNYEZÉST, erre hív a biztosítóm, hogy maga kiszámlázna az én kontómra egy majdnem ezer dolláros javíttatást?! Teljesen hülyének néznek vagy mi van? - fúú de nem szeretem az ilyet. Gondolom azért mert odaírtam a nevem és az az idióta is úgy volt vele, hogy mivel nő vagyok, biztos hülye is. Lehet ennek a haverja. Elkezd némileg megszeppenve magyarázkodni, hogy a hülye én vagyok és a kocsin valóban annyi a kár. - Mondom, hogy a fényezést húztam meg, nem frontálisan ütköztem vele egy mélygarázsban! - persze jön a szokásos marhaság, hogy ilyen szép nő miért ilyen dühös, meg biztosan meg tudjuk beszélni és ezzel eléri, hogy még jobban felidegeljem magamat. - Hol a főnöke? Hívja ide! Na! Menjen, megvárom, gyerünk-gyerünk. - közben az anyámtól is jön egy üzenet, hogy hozzam már el a szerelőtől a kocsiját. HOGY? Hogy vigyek egyszerre két kocsit? Nem hiszem el. Neem hiszem el. Megírom, hogy küldje el a címet. Én meg várok. - Na, Luke! Ha nekem is el tudta küldetni azt a hatalmas számlát, gondolom megtalálja a főnökét is! Akárki legyen is az... - lehet úgy jelent be nála, hogy valami hisztérika vagyok, mindegy. Várok.

Az irodám magányában görnyedek a papírok fölött ismét. Most, hogy sorban nyílnak meg a műhelyek a papírmunkák szaporodnak és egyre kevesebbszer jut időm arra, hogy bemásszak az autók alá és motorolaj szaggal távozzak a nap végén. Mindig is imádtam autószerelőnek lenni, megoldást találni a problémákra, olajason, koszoson fejezni be a napot. Egy kicsit hiányzik ez az érzés. Gyakran előfordul, hogy a faszom kivan mindennel és egész nap a műhelyben görnyedek az autók alatt, fölött, mellett, de sajnos vannak olyan elintézendő ügyek, amik nem várhatnak. Axel sokat segít, nagyon gyakran előfordul, hogy rá hárulnak az elvégezendő papírmunkák, de mindent én sem sózhatok a nyakába bármennyire is szeretnék. Emlékszem arra a pillanatra, hogy milyen boldogsággal töltött el, amikor Londonban sikerült megnyitnom az első műhelyt. Azt hiszem ennyire boldognak utoljára az esküvőm napján éreztem magam...az meg nem most volt. Azóta rengeteg dolog történt az életemben, leginkább olyasmi amire nem vagyok büszke, és amit jó lenne eltörölni, de sajnos az élet nem egy számítógép, nincs megfelelő gomb a hibák kitörlésére. Minél több műhely boldog tulajdonosa leszek, annál több irodában töltött időre számíthatok, de azért nem teljesen bánom, ez volt az álmom és megvalósulni látszik. Az egyik álmom. Rágyújtok egy cigire, miközben az előttem heverő szerződés apró betűs részeit olvasgatom, tudom, hogy figyelmesnek kell lennem, mert később senki nem fogadja el azt a kifogást, hogy: nem olvastam az apró betűs részt. A Staten Island-i hely tulaja eléggé kemény, az nyilvánvalóvá vált a találkozásunk alkalmával, hogy nem csak a száját jártatja, és azt is kinyilvánította, hogy a szerződésben foglalt pontokhoz szigorúan ragaszkodik. A telefonom megcsörren, Axel nevét látva a kijelzőn pedig gondolkodás nélkül ragadom meg a készüléket és már halózok is.
- Hogy érted azt, hogy gondok vannak Londonban? ha valamit, akkor a problémákat egyáltalán nem szeretem.
- Ki volt a megrendelő? hallom ahogyan a vonal másik végén Axel lázasan keresgél a válasz után, néhány másodperc múlva pedig ki is nyögi az egyik fiatal nő nevét, akit a távozásom előtt néhány héttel vettem fel a beszerzéshez.
- Figyelj, mondd meg neki, hogy most azonnal vonja vissza a megrendelést, ha már volt annyira hülye, hogy ilyen hatalmas szarvas hibát kövessen el, akkor oldja is meg, különben az ő fizetéséből fogjuk levonni a megrendelt festékek árát és még ki is baszom a picsába. Ezerszer megmondtam, hogy megbízható cégtől kell rendelni, mert az ilyen noname szarok csak átbasznak. Oldja meg! még Axel válasza előtt kinyomom a telefont, hát komolyan mondom néha olyan érzésem van, hogy teljesen debil emberekkel kell együtt dolgoznom. Idegesen nyomom el a csikket a hamuzóban, most szükségem lenne egy pihenőre, de hangos koppanás, majd Luke megjelenő bamba feje ezt nem teszi lehetővé.
- Főnök, baj van.
- Na ne idegesíts fel! Mi a szar történet? morranok rá ingerülten.
- Valami őrült liba veled akar beszélni, azt hiszem nagy hibát követtem el. Volt itt egy pasas, aki tegnap hozta be az autóját, festeni meg fényezni kellett, és azt mondta, hogy ha már itt van nézzem át az autót, tegyek pontra mindent és a biztosítónak számlázzak. Én megtettem, de azt hiszem nem kellett volna. Ez a nő most itt van és mindenáron veled akar beszélni. idegesen túrok bele a hajamba.
- Idióta barom vagy Luke. Az egyetlen szerencséd, hogy kurva jól dolgozol és nem az eszed miatt vagy alkalmazva. Mondd meg annak a csitrinek, hogy két perc és ott vagyok. az emberek már vezetni sem tudnak és még képesek reklamálni, ha megkapják a számlát. Hát nem dolgozhatunk ingyen baszod. Fújtatva emelkedem fel az asztalom mellől, megigazítom az az ingem és mosolyt erőltetve az arcomra lépek ki a műhelybe, hogy szembenézzek ezzel a bizonyos elégedetlenkedő csitrivel.
- Hölgyem. Engem óhajtott látni, itt vagyok! lépek közelebb a bizarr pároshoz, a látványtól azonban megakad bennem a szó. Szívverésem felgyorsul, a pofámat pedig a földről kell összekaparni amint megpillantom őt. Öt év. Ilyen hosszú ideje egyáltalán nem beszéltünk, és bár minden nap baromira hiányzott mégsem voltam képes felhívni őt telefonon. Fél éve, minden nap elhatározom, hogy felkeresem, de nem volt hozzá bátorságom. Szemtelenül mérem végig őt. Még mindig iszonyatosan gyönyörű, kedvem lenne magamhoz ölelni, de tudom, hogy ezt már soha többé nem tehetem meg.
- Dee... úgy ejtem ki a nevét ajkaimon, mintha soha nem tettem volna még. Kurva nehéz elhatárolódni tőle. Emlékek törnek rám, érzem ajkai ízét, testének illatát, hallom fülemben csengeni nevetését.
- Miben segíthetek? kurva nehéz nem kimondani, hogy mennyire kibaszottul jól néz ki, az talán meg még nehezebb, hogy nem érinthetem meg, nem rángathatom be az irodámba, hogy letépjen róla a ruhát és ismét megízleljem testének minden apró részecskéjét, amit évekkel ezelőtt még én birtokoltam. A szám kiszárad és tekintetem egyszerűen nem tudom levenni róla, minden porcikám bizsereg utána.

Egyszerűen nem érdekelnek a miértek. Vagy a szerelő kompletten hülye, vagy valami haverja annak a hülyének. Egyszer kezelném valóban becsületesen az apró baki kategóriákat, akkor is ez történik. Mindezt csak azért, mert nem értek feltehetőleg a kocsikhoz. Nos, nem kell ahhoz szerelővé avanzsálni, hogy megmondhassam, némi festék nem kerül ennyibe. Tehát ki van zárva, hogy ők az én biztosítómnak elküldenek innen bármilyen számlát. Egyszerűen csak nem és kész és ha kell addig ordítozok a főnök ajtaja előtt ameddig meg nem gyűlölnek annyira, hogy végül igazat adjanak nekem. Nem szoktam fölöslegesen hisztizni egyébként, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Pedig ó, amikor Ryannek jöttek a fogai, vagy lázas volt, vagy csak sírt vigasztalhatatlanul és nem tudtam rajta segíteni. Na, akkor én is hisztiztem. Igaz, hogy némán és a fürdőszobába zárkózva, de megtettem. Nehéz volt egyedül, de nem várom el, hogy pusztán ezért bárki a lábaim elé borulva dicsérje az érdemeimet. Nem én vagyok az egyetlen nő a városban, sőt a világban aki egyedül neveli a gyerekét.
Persze anyám újabban mindig azt mondja, hogy szólnom kellett volna Ryról az apjának. Kérdem én, hogy miért? Amikor rajtakaptam azzal a kurvával még nem tudtam a gyerekről. Utána meg valahogy nem éreztem szükségét, hogy beszámoljak róla. Aláírtuk a papírokat és le merem fogadni, hogy azóta tart legalább egy háremnyi nőt, az is lehet, hogy van mellette vagy 5-6 gyereke erre-arra, tehát nem hinném, hogy számítana, hogy Ryan biológiai apja történetesen ő. És ebből nem engedek. Lehet, sőt biztos, hogy önző dolog, de...ő is ügyesen semmibe vette a létezésemet öt évvel ezelőtt.
Luke szerelő pedig végre hajlandó bemenni a főnökéhez. Már ez a nap is megérte. Hátha annak több esze van ennél. Végtére is gondolom nem tenne jót nekik sem ha botrányt csinálnék a műhely körül. Mármint remélem, hogy nem valami tuskó a tulajdonos és érdekli is a hely, amit vezet. Na meg az, hogy az alkalmazottai hogyan viselkednek a gyanútlanokkal.
- Na hála istennek! - fordulok is, amikor meghallom a hangot. De bele is fagyok a mozdulatba. Baszki! Az nem lehet! Dylan úgy sétál elém, mint valami jelenés. Én...én tökre erős vagyok és tényleg mindenre készen állok, öt éves fiam van, tehát részt vettem egy gyalogsági kiképzésen is jóformán, de ne. Ezt ne. Őt ne.
- Dylan.. - sóhajtom a nevét és csak iszom, iszom magamba a látványát. Jól néz ki, mondjuk ez annyira nem meglepő, mindig is jól nézett ki. És még annál is jobban. És úristen, 16 éves koromtól bele voltam esve. Komolyan bele, mert egyszerűen jók voltunk együtt. Igazából a fiunk is tökéletes lett. És Ryan léte józanít ki. Mert mindez már a múlt idő, mert neki valami vörös nagymellű kis picsa kellett. Köhintek és próbálom nem bámulni. Én csak..régen láttam. Ez minden. Khm. Igen. Mégis valahol szeretném, ha lenne előttem egy tükör, hogy lássam magamat benne, hogy nem-e nézek ki úgy, mint aki megbolondult vagy valami. Ja, hogy kérdezett valamit. Felszegem az állam.
- Reméltem, hogy majd te megmondod. - találok rá a hangomra is. Ez az Dee, fog ez menni, nem vagy te ennyire elveszett lélek. - Tegnap az egyik mélygarázsban meghúztam egy kocsit. De esküszöm, csak a festéket a jobb hátsó kerék felett, végtére is tolattam, nem sztrádán mentem. Erre ma, hív a biztosítóm, hogy a szerelő elkészítette a számlát kevés híján ezer dollárról. Őszintén, fényezés korrekció ezer dollár? Azért ne én fizessem már annak a hülyének minden kárát, amit nem is okoztam. - kifakadok, jó igen, dühös vagyok, az egész jól megy, ő meg azt hiszem kellően jól is ismeri ezt az oldalam. - Szóval ha már Luke annyira ügyesen flörtöl itt bárkivel, gondolom arra is adtok nekem egy választ, hogy miért álltok amellé a fickó mellé és számláztok ki ekkora összeget. - állok egyik lábamról a másikra, de az az igazság, hogy ezt a Luke-ot meg az épületet már nem látom, mert..teljesen elvonja a figyelmem, hogy Dylan figyel. Hogy magamon érzem a tekintetét. És ez nem az a fajta tekintet amivel az ember megajándékoz valaki rég nem látottat. Ez az a fajta, amitől fullasztóvá válik a levegő és csak a másik közelsége tud segíteni. Fúú, na nem, nem! - Csak magyarázatot szeretnék kapni, hogy mi ez az egész. - azt hiszem hagynom kellene egy kis időt, mielőtt rögtön ítélő bíróságként még ítéletet is hozok a fejük felett. - És ha már te vagy a főnök, akkor tőled. - én meg a hős, mert nem megyek hozzá közelebb. Egy centit sem.

Abban a reményben utaztam el a válásunk után Londonba, hogy a távolság majd segít elfelejteni a múltam, hogyha egy óceán választ el majd minket, akkor nem fogok minden nap rá gondolni, nem fogom nap min nap a tükör előtt elmondani saját magamnak, hogy mekkora idióta vagyok. Azt hittem, hogy a távolság majd begyógyítja a szívemben az űrt. Abban reménykedtem, hogy nem hallok róla minden nap, akkor talán könnyebb lesz elengednem őt. Hát valamiben nem tévedtem. Idővel tényleg könnyebb lett. Hozzászoktam az ürességhez az életemben, megtanultam nélküle élni, de elfelejteni sosem tudtam igazán. Megtanultam hogyan éljek tovább úgy, hogy ő már nincs velem. Ahogyan megtanultam a családom nélkül is élni. Tulajdonképpen az egész eddigi életem arról szólt, hogy megtanultam valaki hiányát elfogadni és megpróbálni tovább lépni. Több, kevesebb sikerrel. Nem ő volt az első lány az életemben, de ő volt az egyetlen akit tiszta szívemből szerettem és mint olyan...ezt is sikerült elbasznom. Mint majdnem mindent eddigi rohadt életemben. Földbe gyökerezett lábbal bámulom őt, talán nem túlzás kijelenteni, hogy szebb, mint valaha. A világ egy pillanatra megáll és csak ő meg én létezünk. Hallom ahogyan beszél, de nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy a szavaira tudjak koncentrálni. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert teljesen leköti a figyelmem, hogy gyönyörködjek benne. Nem hittem volna, hogy valaha látom még őt, azt meg főleg nem, hogy ennyi év után is ilyen hatással van rám. Szerettem, tényleg mindennél jobban szerettem őt és soha nem fogom megbocsátani magamnak azt az iszonyatos félrelépést. Sikerül végre elszakítanom róla a tekintetét, de csak arra a röpke másodpercre, amíg szúrós szemekkel végigmérem Luke-ot, aki természetesen úgy csinál, mintha semmit nem hallana a beszélgetésből. Remélem tudja, hogy ezért még elkapom a szakállától fogva és kihajítom a picsába. Mindennek van egy határa.
- Ne haragudj, Luke nem az eszéről híres. Néha el kell engednem a kezüket, hogy egyedül boldoguljanak, mert mindig nem lehetek itt és akkor ilyen baromságokat csinál. ingerülten mutatok a srác irányába. - Luke, ha kevesebb időt töltenél flörtöléssel és többet használnád az agyad, akkor talán nem rúgnálak ki. Mégis mi a faszt képzeltél? hallom ahogyan odamotyog nekünk egy „bocs főnök-öt”, de már nem rá figyelek. Kék íriszeimmel Dee tekintetét keresem.
- ígérem, hogy mindennek pontosan utána járok és én magam fogok beszélni azzal a fickóval is. Meg a biztosítóddal is. Megpróbálom helyrehozni ennek a szarkupacnak a hibáját. tudom, hogy az elmúlt években több oka volt rossz dolgokat gondolni rólam, mint jót, de azért bízom abban, hogy még emlékszik arra, hogy az ígéretem mindig betartom. Legalábbis nagyon igyekszem.
- Luke elmondása alapján tegnap bejött a fickó egy karcolással az autóján és megkérte, hogy minden mást is tegyen pontra a az autóban, ha már itt van. A te biztosítód számát adta meg, ez a tökfilkó pedig ahelyett, hogy utána nézett volna, egyszerűen csak elküldte a számlát. foglalom össze nagyobb vonalakban a történteket, legalábbis amennyit én tudok a dolgokról, nyilván Dee távozása után, majd kifaggatom azt a szerencsétlent, hogy jobban átlássam a helyzetet.
- Beszéljük meg ezt az irodában, hagyjuk, hogy a fiúk a dolgozzanak. Ott csend van és nyugodtan átbeszélhetünk mindent. Kávé is van. engedem meg magamnak egy féloldalas mosolyt.
- Erre! kezemmel mutatom neki az irányt és ha elindul, akkor szorosan a nyomában követem őt.
- Nagyon csinos vagy... nem bírtam ki, ajkaim szinte maguktól formázták meg a szavakat, noha tudom, hogy ezt talán nem lenne szabad. Illata az orromba kúszik, felidéz bennem minden gyönyörű pillanatot. Amikor legelőször pillantottam meg abban a vörös ruhában, amikor titokban kellett bemásznom a szobája ablakán, hogy egy kicsit együtt lehessünk. Az első csókunk, az első szerelmes éjszakán, az esküvőnk napja. Jók voltunk együtt. Megcsóválom a fejem, hogy elűzzek belőle minden gondolatot, ami volt elmúlt, most sokkal jobb lenne a jelenre és a problémájára koncentrálni. Csak olyan kibaszottul nehéz, amikor ennyire közel van hozzám én meg ennyire vágyom arra, hogy megérinthessem. - Ide! kerülök el mellette, hogy kinyithassam neki az iroda ajtaját, mellkasom a vállát súrolja miközben megpróbálok elaraszolni mellette. Még az ing anyagán keresztül is érezni vélem bőrének puhaságát.
- Ülj le kérlek. Kérsz kávét? válaszától függően készítek neki egyet, pontosan úgy, ahogyan mindig is szerette, ha nem kér, akkor csak leülök az asztalom mögé ismét és rá szegezem a tekintetem.

Valahogy egyszerűen csak..nem akarom elhinni, hogy mi történik. Mármint, hogy ez most történik. Hogy nem tudom hány műhelyből ebben a városban, pont itt volt annak az idiótának haverja, vagy épp nem haverja csak egy fejben szőkéje. De akkor is ez nem magyarázza, hogy a kozmosz az Isten vagy a karma, pont ide hozott el és pont Dylan a főnök. Mondjuk tudom, hogy mindig szeretett volna saját műhelyet. Tökre elterveztük több lépcsőben, hogy melyikünk hogyan fogja megalapítani a saját vállalkozását, ahol aztán majd a magunk főnökeiként akkor mehetünk el nyaralni meg kirándulni amikor csak szeretnénk. Azt hiszem, még ha egymás nélkül is, de ez mindkettőnknek összejött. Bár én nem járok nyaralni. Ryan még nem elég nagy hozzá, hogy tényleg élvezze a dolgot, amíg kisebb volt pedig pláne nem gondolkodtam ilyesmiben. Így is egy jó ideig rá voltam szorulva anyagilag az anyámra, de nem jöttem volna ki sehogysem. Azóta is mondogatja az apját, hogy ha ott lett volna, kaphattam volna többféle segítséget is. De én és a rettentő makacs elmém úgy döntöttünk, hogy jobb nekünk nélküle. Pedig Ryan emlékeztet rá engem. Jelenleg még igaz több van benne valamelyik nagyszülőből, de ez majd változni fog valamelyikünk irányába.
- Nem gond, csak kellemetlen, hogy ezért külön be kellett jönnöm. De vannak bizonyos dolgok amik felett nem tudok elsiklani. A pénzt meg nem szeretem pazarolni. - és egyébként is, már van Ryannek egy iskolai alapja, hogy később mehessen egyetemre. Az, hogy emellett van egy félig még kölcsönnel terhelt házunk Queensben és jól élünk, még nem jelenti azt, hogy szórom a pénzt pláne ezresével mindenféle hülyeségekre. Főleg olyanra, amiért nem is én vagyok a hibás, csak rám akarják terhelni. Hallom a Luke szerelő bocsánatkérését, de igyekszem nem elfintorodni azon, hogy még mindig nem az én elnézésemet kéri, hanem a Dylanét, holott én lettem majdnem megszivatva. Persze, nem én adom a fizetését, szóval valahol érthető, hogy oda alázkodik ahonnan a "kaját" kapja.
- Köszönöm. - biccentek, mert ez megnyugtató. Életének legtöbb területén egyébként mindig is szavatartó volt, kár, hogy a legfontosabb ígéretét szegte meg. De már öt év eltelt, a harag és a fájdalom amit akkor éreztem, már csak tompa sajgás. Nem mondom, hogy teljesen megszűnt, mert az nem lenne igaz. De igyekeztem felnőttként kezelni. Nem dobtam ki a fényképeinket meg semmit, minden el van téve egy dobozba, leragasztva, ügyelve arra, hogy Ryan véletlenül se akarja megnézni, hogy mi lehet az.
- Hát ez remek! - felhorkanok, mert noha nem vagyok egy globálisan mindenki jogaiért küzdő jellem, de ha ez a csávó ennyire félcédulás, akkor miért dolgozik egyáltalán önállóan? - Remélem jobb szerelő, mint könyvelő. Mert igaz hasznot hoz, de legközelebb talán rosszabbul jártok, mint most velem. - veszek egy mély levegőt. Végtére is az a lényeg, hogy megoldjuk. - Lehetne esetleg most? A biztosítócég akinél vagyok, elég gyorsan dolgozik. Pár órán belül el kellene mennie akkor a korrekciónak. - és nem azért mert aggódnék, hogy a különbözetet nem kapom vissza, de hónapokig emelt díjat kellene fizetnem, hogy lerójam a tartozást a cég felé, hogy továbbra is az ügyfelük maradhassak. A világért sem akarom sürgetni, csak..de, egy kicsit mégis. Bár énem egyik szeletkéje legszívesebben rájuk hagyná azt az ezrest és elmenne innen. A józanabbik szelet maradna és kisürgetné belőle a korrekciózást, lehetőleg minél gyorsabban. A harmadik szelet nos..magunkra csukná az első zárható ajtót, egy gyors és kíméletlen menet reményében, persze csakis nosztalgiából. Vagy miért ne alapon. És azt akarom, hogy a józanabbik szelet győzzön.
- Rendben. Van annyi időm, az a fontos, hogy megoldódjon. - mondom végül, néhány másodpercnyi gondolkodás után. Mert hát van min gondolkodni, de ha már egyszer idejöttem a korrektség jegyében akkor gyáva dolog lenne elszaladni csak azért mert ő itt a főnök. A szívdöglesztő főnök. Biccentek hát és elindulok befelé, bár nem igazán tudom merre kell menni, viszont az olaj és a szerszámok illata kicsit nosztalgikusan hat rám. Mindig is szeretett mindenféle járművet bütykölni. És lám, meglett az eredménye. - Köszönöm. - mormogom, mert nem tudom mit mondhatnék erre igazából. Nem mondom, hogy nem jó hallani tőle, mert az...de..nem is tudom. Nem értem magamat.
Vállam súrolja a mellkasát amikor kinyitja az ajtót és majdnem megugrok, de nem, nem vagyok ilyen gyáva. Ennyire nem boríthat ki! Nem, nem! - Kösz. - lépek be az irodába amiről igen, messziről ordít, hogy férfi a tulaja. Bár legalább a pucér csajos képek kimaradtak a szórásból. Azok valószínűleg a műhelyben vannak. Oda kevesebben járnak be, mint ide minden bizonnyal. Helyet foglalok és nem, nem az ő székében, ennyire még tisztában vagyok a jómodorral mások irodájában. Legtöbbször. - Igen, jöhet. Köszi. - mondom kissé félszegen és legalább nyíltan figyelhetem míg háttal nekem, megcsinálja a kávémat. Abban valahogy biztos vagyok, hogy emlékszik rá hogyan iszom. Végtére is többet voltunk együtt ha úgy nézzük, mint külön. Olyan vonásaimmal van tisztában, melyekkel senki más nem lesz. Ajh. - Finom. - jegyzem meg egy kismosoly kíséretében. - Klassz, hogy meglett végül a saját műhelyed, tényleg. - mondom elismerően, mert tényleg az. - Régóta van meg? - nem tudom minek kérdezem, mit érdekeljen engem, hogy mióta van meg neki...illendő lenne túllépni a dolgokon, amelyekhez már nincs semmi közöm. Bár attól még nem bűn ha beszélgetünk, biztonságos keretek között. - Akkor.. - kavargatom a kávém, mindig ezt csinálom, rögzült mozdulat - tényleg el tudod nekem intézni a biztosítómmal? - nézek rá kíváncsian, de valójában csak..jó most látni. Változott, igen. De előnyére. Iszom a kávém és rájövök, hogy valamikor nagyon jól ismertem, de talán már nem. - Furcsa ez most. Itt ülni veled, tudod.

Nyilván, benne volt a pakliban, hogy haza költözésem után találkozni fogok vele. Kurva nagy ez a város, de azért annyira mégsem, hogy teljesen elkerüljük egymást. Főleg úgy, hogy van egy közös múltunk, ami sok közös kapcsolódási pontot ad az életünkben. Igazából szerettem volna keresni őt, de minden alkalommal amikor elhatároztam magam a végén gyáván megfutamodtam. Mégis mit mondhatnék neki? Öt évvel ezelőtt sem adott esélyt arra, hogy megmagyarázzam a dolgokat, hogy bocsánatot kérjek és megpróbáljam kijavítani a hibámat. Egyszerűen csak elhatározta, hogy halálos bűnt követtem el, amivel ő nem tud együtt élni. Valahol megértem, mindig is értettem, hiszen fordított esetben valószínűleg én is ugyanígy reagáltam volna. Vagy még ennél is durvábban. Össze törtem a szívét és tudom, hogy bármit csinálhatok az már soha nem lesz olyan, mint előtte. Az évek teltek, én pedig elkönyveltem magamban, hogy biztosan van már új férfi az életében, valaki, aki megbecsüli, a tenyerén hordozza, aki jobb férje lehet, mint amilyen én valaha voltam. Talán gyerekük is van. Nekem pedig kényelmes lett az az élet amibe saját magam kényszerítettem, annyi nőt kaphatok meg amennyit csak szeretnék mindenféle kötöttség nélkül. Fölösleges érzelmekkel magamhoz láncolnom valakit, én pedig azt hiszem már senkit nem tudnék szeretni úgy ahogyan őt. Persze, így is sokszor megkapom, hogy milyen fasz vagyok, meg zokogva hagyják el a lakásomat a nők, de igazából az az ő problémájuk, én soha egyiknek sem ígérek semmit. Szex kell nekik, azt tőlem megkapják, de ne várjanak utána vagy előtte gyertyafényes vacsorát, masszázst, ágyba reggelit vagy kávét, kapcsolatot, érzelmeket pedig még annyira sem. Azokra nincs szükségem. Minden amit adni tudnak belefér néhány órába. Megmagyarázhatatlan érzések kerítenek hatalmukba most, hogy itt áll előttem. Régen elnyomott érzések, amik ellen hiába küzdök már öt éve, ott laknak bennem és most elemi erővel szeretnék átvenni fölöttem a hatalmat.
- Megértelek. Természetesen igyekszem a leggyorsabban megoldani a helyzetet, hogy ne keljen ennyi pénzt kidobnod az ablakon. nehéz hivatalosan beszélni vele, úgy, hogy közben legszívesebben a falra préselném és addig csókolnám, amíg még van bennünk szusz. Felsóhajtok. Egyet kell értenem vele, van az a pont, amikor be kell látnom, hogy van aki egyszerűen képtelen átlépni a saját korlátain és Luke sajnos ebbe a kategóriába tartozik.
- Az egyik legjobb munkaerő, pontos, precíz és nagyon gyors, csak sajnos soha nem kérdez, hanem csak cselekszik. De azt hiszem ebből a mostani esetből most én is tanultam, száműzöm a műhelybe, ahol nem érintkezhet az ügyfelekkel, csak elvégzi a rá szabott munkát és ennyi. Tényleg borzasztóan sajnálom, hogy kellemetlenséget okozott neked. Nem is tudom miért mondják rám, hogy kiállhatatlan vagyok, hiszen más főnök eddig már régen kibaszta volna a picsába, én viszont újabb és újabb esélyt adok neki, a kérdés már csak annyi, hogy mikor fogy el végleg a türelmem.
- Az irodában írok egy új számlát, ami csak a festést és fényezést fogja tartalmazni és egy kísérő szöveggel el is küldöm a biztosítódnak. A másik számlát pedig elküldöm annak a gyökérnek. ennél jobb megoldást hirtelen nem tudok kitalálni, természetesen, ha a továbbiakban is problémák lesznek, akkor telefonálgatok és minden meggyőző képességem bevetem annak érdekében, hogy ne Dee-re terheljék az összes költséget.
Lepillantok rá miközben elsétálok mellette, vissza kell fognom magam, hogy ne öleljem át a derekát és ne akarjam magamhoz húzni őt. Nem akarom azt érezni, ami most elhatalmasodik rajtam. Az elmúlt években soha nem volt példa arra, hogy valaki ilyen érzéseket váltson ki belőlem, az is volt a célom, hogy ha lehet soha ne érezzek már többé semmit. Talán ezért is kezdtem el az extrém sportokat, mert túl üres voltam és kellett valami, valami ami bebizonyítja, hogy még élek. Az adrenalin. Egy idő után ugyanis már nem volt elég, hogy száguldozhatok a motorral, többre volt szükségem.
A néhány percnyi csendet kihasználom és megpróbálom lecsillapítani a hirtelen lobbant szenvedélyt magamban, ez idő alatt csak a kávé főző gépre koncentrálok és próbálok úgy tenni, mintha egy teljesen ismeretlen ügyfél ücsörögne az irodámban. Ez a terv mindaddig működik is, amíg meg nem fordulok és bele nem pillantok gyönyörű tekintetébe. Elmondhatatlanul hiányzik.
- Hmmm...ez a műhely körülbelül fél éve. Az első, amit Londonban nyitottam az már három és fél éves. Van egy közel egy éves még Queensben, aztán ez, és hamarosan nyílni fog még egy Staten Island-en. kortyolok én is a saját kávémból, de közben egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem. - Te még mindig rendezvényszervezőként dolgozol? emlékszem, hogy nagyon szerette amit csinál, még azokat a borzalmas éveket is kibírta, amikor amellett a vén banya mellett kellett dolgoznia és ahol tulajdonképpen csak kávét főzött. Azt hiszem, hogy a vén szipirtyó látta benne a konkurenciát. Kérdésére bólintok.
- Igen. Mindjárt el is küldöm nekik azt a számlát... engedek meg magamnak egy féloldalas mosolyt és elindítom az előttem pihenő laptopot.
- Igen az. Régen volt már amikor ilyen közelségben voltunk. Furcsa, de nosztalgikus... kezem automatikusan indul el, hogy megérintse a kézfejét, ujjaim végigsimítanak a puha bőrön, majd, mintha valami megégette volna ujjaimat visszahúzom a kezem. Nem lenne szabad.
- Megvan neked a biztosítód email címe véletlenül? próbálok nyugalmat erőltetni magamra és azzal foglalkozni, amiért itt vagyunk, de nagyon nehezen megy a koncentráció, nem tudok úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha nem azon járna folyamatosan az agyam, hogy szeretném magunkra zárni az ajtót és bepótolni az elmúlt öt évet. Megmutatni, hogy mennyire hiányzott és hogy milyen mérhetetlenül vágyom rá.

Nyilván nem akartam vele találkozni, remélve soha többé ebben az életben. Ami öt évvel ezelőtt történt, az amellett, hogy rettenetesen fájt még megalázó is volt. Igazából azt sem akarom tudni, hogy azzal a lánnyal tartotta-e utána is a kapcsolatot, mindenesetre hálás voltam azért, hogy a válási procedúra alatt a szükségesnél többször nem kellett találkoznunk. Egyébként sem volt túl sok közösünk, amin annyira vitatkozni kellett volna. A lakást ő örökölte a szülei után, nekem maximum pár tányér meg ilyesmik lettek volna, amiket a magaménak mondhatok. És mivel visszaköltöztem az anyámhoz, így inkább nem tartottam igényt a világon semmire. Egyedül a ruháimat vittem el, meg a pipere dolgaimat. És semmi mást. Amikor pedig megkaptam a hivatalos papírt, hogy többé már nem vagyok Mrs. Welsh..ürességet éreztem. Olyan helyénvaló volt az, hogy ő a férjem. Egyszerűen már a gondolatát is szerettem. Aztán a sors fintora, na meg persze az én dühöm is, hogy a fiam nem viseli az ő nevét, csak az enyémet. A kórházban legalább rendesek voltak a nővérek, nem akarták mindenáron azt, hogy jöjjön be az apuka, segítsen az apuka, írjon valamit alá az apuka. Azt mondtam, hogy az a gyönyörűség csak az enyém. És ehhez is fogom magam tartani. Mindegy, hogy most kavarog bennem minden. Nyugtatom magam, hogy ez csak azért van mert nagyon régen találkoztunk.
- Köszönöm. Legalább valaki gondolkodik is. - és még mindig nem a pénztárcámat féltem, egyszerűen nem érzem fairnek a dolgot, nem akarok kínlódni, na meg megbízhatatlanná válni sem a biztosító előtt. Elismerem amikor hibázok, ezért is hagytam ott a számomat annak a parasztnak a szélvédőjén. Bár ugye nem tudom, hogy megérné-e, hogy kikérjem Dylantől és elküldjem a fenébe, vagy hagyjam az egészet abban, hogy bizonyára Luke volt figyelmetlen.
- Nem szeretnék beleszólni, hogy hogyan irányítod a helyet. De azt hiszem, hogy ez egy jó döntés a jövőtökre nézve. - jegyzem meg, mert nálunk is van olyan, akit az életbe nem ruháznék fel önálló kommunikációs jogokkal, mert szegény egyszerű, mint egy darab kavics. Még én is jártam vele úgy, hogy azt hittem egy egyszerű dologgal elküldhetem ügyintézni. Tévedtem. Kiderült, hogy hagyta magát valami teljesen másra rábeszélni a beszállítónál, mint amit én lebeszéltem. Így majdnem 113 adag nyelvhalat voltak kénytelenek enni az ügyfeleim a bulijukon. Katasztrófa.
- Kitűnő! - elmosolyodom - Nem lehetek elég hálás a gyors intézkedésért! - mondjuk talán még szerencsém is van valahol, hogy pont ő ennek a helynek a tulaja, más lehet, hogy engem nézett volna teljesen hülyének és igazat adott volna a csávónak. Végül is ki tudja, hogy milyen állapotban hozta ide a csotrogányát. Talán könnyű volt neki elhinni, hogy mindent én csináltam. Ilyen az, amikor próbálsz becsületes szabályok szerint játszani, a veled szemben ülő meg úgy csal, ahogy nem szégyelli. Vagyis próbál.
Megyek tehát és teljességgel hülyének érzem magam, amiért úgy zsongok, mint egy hormonzavaros kiskamasz, pedig már az ilyen időszakomon túl vagyok. Sőt, ennél függetlenebb már nehezen tudnék lenni. Utána valahogy nem is vágytam arra, hogy az én életemben férfi komolyabb helyet töltsön be az alkalmi partnernél.
A székben ülve is örülök, hogy kapok pár perc nyugalmat, amikor nem szemtől szemben kell látnom. És hát..ebben a pillanatban igazán sajnálom, hogy semmi közünk egymáshoz, mert hát..valljuk be az őszintét, még mindig jó pasi, ráadásul sejtésem szerint még mindig én tudom a legjobban talán, hogy mennyire. De nem, nem. Nem! Ez már régen volt. Lezártuk. Kész, ennyi. Csak összezavarodtam, ennyi az egész.
- Londonban? Nocsak. Jó..távoli helyre tetted az elsőt. - egyébként lenyűgöző, hogy milyen szépen ki is terjesztette. Persze most tehetnék olyan meglepett kijelentést, hogy nem is tudtam, hogy volt Londonban. Honnan kellett volna mégis tudnom? Nem kerestem. - Miért jöttél vissza onnan? - ez viszont egy biztonságosabb kérdés. Úgy értem, mehetett volna Los Angelesbe, Chicagoba, vagy akárhová London után. Sőt, maradhatott volna Európában is. Mégis itt van. Az orrom előtt. Belekortyolok a kávéba. - Igen, de már saját cégnél. Semmi vén banya és végtelen szivatások. - elmosolyodom, hányszor ki voltam borulva amiatt a szipirtyó miatt, te jó isten. De megfogadtam, hogy csak azért sem hagyom, hogy tönkretegyen lelkileg. És nem is hagytam.
- Kösz. Nem akarlak sürgetni meg ilyenek, csak ismerem már őket ennyire. - sóhajtok, hát nem mondom, hogy profin parkolok meg ilyesmi. Előfordulnak kisebb balesetek mindig. De másokkal is. Némi kis kihágás pedig belefér. Kivéve ha Ryan is a kocsiban van. Akkor úgy vezetek, mintha üvegből lenne az autó. Egyszer meg is jegyezte, hogy mindig olyan lassan érünk oda. És így próbálj meg titkolni valamit egy öt éves előtt. Érintése ránt ki, meg egyébként ez az egész helyzet. Égeti a kezem, hirtelen melegem lesz és a szoba is kezd leszűkülni kettőnkre.
- Ezt inkább ne. - a hangom kérlelő, mert hát ne. Elváltunk, lezártuk, nem akarok nosztalgiázni, meg azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha...mert a dolgok megtörténtek és öt év eltelt és nem is tudom miért gondoltam, hogy jó ötlet bejönni vele ide. Meg kellett volna várnom kinn. Néha annyira ostoba tudok lenni. Pedig a szép ívű szája, a nagyon kéklő szemei és maga Ő, bír mindazzal amit annyira nagyon..vágyom. - A kettőnk lelki részével nem tudok mit kezdeni Dylan, ezt értsd meg kérlek. Jó látni, hogy sikerült megvalósítanod amit szerettél volna, tényleg. De én ennél többet...nem. - lelkileg nem, pedig a közelségét nagyon nem tartom rossznak, sőt nagyon szeretném azt is, ha egyszerűen feltolna a falra, nem mondana semmit, csak enyhítene ezen az egész feszültségen. De nem jó ötlet. Sőt, a legnagyobb baromság ami embernek eszébe juthat.
- Megvan. Mindjárt megkeresem, várj! - kezdek el turkálni a táskámban, máskor pedig tök hamar megtalálok mindent, de most az istenért sem akar a telefonom a kezembe akadni. - Bocs, nem szoktam ilyen béna lenni. - nevetek fel kelletlenül és nagy nehezen ki is turkálom. Kikeresem az e-mail címüket is és bediktálom neki. - Remélem gyorsan megoldják. - sóhajtok fel. - Bocs, hogy kibuktam az előbb. Én csak... - vállat vonok - olyan sok minden változott. Van valakid egyébként? Tudom, semmi közöm hozzá, csak... - csak és nincs csak. Érdekel és ennyi. Pedig jobb lenne mennem ha kiállította azt a számlát. Jó gyorsan és vissza se jönni.

Sokszor elképzeltem azt a pillanatot, amikor újra találkozhatunk. Magányos pillanataimban felidéztem arcának minden vonását, mosolyát, szemének csillogását, hallottam azt az édes nevetést, ami mindig bearanyozta a napomat. Ilyenkor mindig napokig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen idióta vagyok, hogy képes voltam elengedni őt. Rendszerint kezdetét vette az önkorbácsolás, a bűntudatom minden alkalommal felébredt és legszívesebben jól képen töröltem volna magam amiért ennyire idióta vagyok. Belegondoltam abba, hogy milyen lehet most. Mennyit változott, vajon még mindig ugyanúgy csillog a szeme? Vajon még mindig megjelenik az a huncut mosoly az arcán, amikor hízelegni próbál? Mennyire sikerült lerombolnom az önbizalmát, mennyire öltem meg a fényt a szemében? Öt kibaszott évem lett volna arra, hogy felhívjam, elmondjam neki, hogy sajnálom, hogy jóvá szeretném tenni a bűnöm. Öt évem lett volna arra, hogy összeszedjem a bátorságom és ismét a szemeibe nézhessek. Bőven lett volna időm helyesen cselekedni, de egyszerűbb volt beletörődni a sorsomba, falat húzni magam köré, elzárni szívem mindenki elől és csak arra az egy dologra koncentrálni ami még soha nem okozott csalódást: a szerelésre. Most pedig itt vagyok, a harmincas éveim közepén, szépen felfelé ívelő karrierrel, egyedül, szemben azzal a nővel, aki először és utoljára dobbantotta meg a szívem, akinek a csillagok helyet a poklok legmélyebb bugyrát adtam. Azt hittem, hogy öt év és a távolság elég lesz arra, hogy lezárjam magamban a dolgokat, de most a közelében ismét annak a tizenkilenc éves srácnak érzem magam, aki letaglózva a gyönyörűségtől próbáltam összeszedni minden erőm és randizni hívni őt. Most is szükségem van az erőre, de most azért, hogy ne akarjam rá vetni magam, felnyomni a falra és megmutatni, hogy mennyire hiányzott. Talán még mindig én tudom a legjobban, hogy mire vágyik és mit szeret igazán, végül is több időt volt az életem része, mint nem.
- Sajnálnám kirúgni. halkítom le a hangom, hogy az illetékes személy ne hallja, hogy miről beszélünk...- Egyedül neveli a két kislányát miután a felesége fogta magát és lelépett a szeretőjével, hátra hagyva őt és a két kicsit. Csak egy levél maradt az asztalon utána, amiben lemondd a gyerekekről...azóta Luke tisztességesen neveli őket, és bár vannak vele gondok, de valóban jó munkaerő. emlékszem milyen megtört volt a hangja, amikor másnap délelőtt felhívott néhány nap szabadságért könyörögve és elmesélte, hogy az a ribanc csak úgy lelépett, hátra hagyva mindent, amit közösen felépítettek. Néha iszonyatosan bunkó vagyok, nehéz a természetem, de ahhoz nem lenne szívem, hogy megszabaduljak tőle, inkább leüvöltöm a sárga földig és megpróbálom kijavítani a hibákat, amiket vétett.
Talán nem volt jó ötlet kettesben maradni vele, egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, feltérképezem arcának minden apró vonását a változásokat keresve rajta. Most talán még gyönyörűbb, mint öt éve, ha egyáltalán ez lehetséges.
- A válásunk után eladtam a szüleim lakását és Nagy Britanniába költöztem, néhány évig Manchesterben éltem, ott dolgoztam autószerelőként, majd a cég bukása után felköltöztem Londonba. elég siralmas, hogy az elmúlt évek történéseit össze tudom foglalni egy mondatban nem? Kérdésére felrántom a vállam. - Hiányzott New York, ez az otthonom. Londonban nem találtam a helyem igazán, azt hiszem ide tartozom. válaszolok neki őszintén. Jó volt, szép volt, de ennyi éppen elég volt belőle, nem utolsó sorban az angolok lustaságából is azt hiszem egy életre elegem lett. Arcomra talán hosszú idő először kúszik őszinte mosoly.
- Gratulálok, ez nagyon jó dolog. Őszintén örülök, hogy sikerült megvalósítanod a terveidet, ideje volt leszámolni azzal a vén boszorkánnyal. azért némi keserűség vegyül a hangomba, tényleg szívből örülök annak, hogy neki is sikerült elérnie amire mindig is vágyott, csak az bánt, hogy nélkülem. Egymás nélkül, külön-külön valósítottuk meg a céljainkat, ahelyett hogy egymást támogatva vittünk volna véghez nagy dolgokat.
- Ne haragudj, csak... jó látni téged... A gondolat menetet már csak magamban fejezem be, igaza van, semmi értelme a lopott érintésnek, a nosztalgiázásnak, a vágynak, ami mindjárt szétfeszít, mert vége, elmúlt és fölösleges feltépni a sebeket. Neki is van élete, nekem is, a kettő már nem fér össze. Inkább teljesen az előttem heverő gépre koncentrálok, kitöltöm a számlát, kísérő szöveget írok és csak néha-néha pillantok rá a szemem sarkából.
- Köszi, elküldtem neki, ha nem válaszolnak huszonnégy órán belül, akkor telefonálok. Nyomtatok neked is egy példányt, csak, hogy legyen meg. Bele kortyolok a kávémba, ami lassan már teljesen kihűlt, de ez most a legkevésbé sem érdekel, igazából annyira nincs is szükségem rá, egy sört viszont legurítanék. Megcsóválom a fejem.
- Nincs. féloldalas mosollyal pillantok rá ismét. - A válásunk óta nem volt senkim. nyilván azt nem kell magyaráznom, hogy egy éjszakás kalandok bőven kijutottak, de néhány óránál tovább egyik sem érdekelt. - Na és neked? Neked van valakid? tekintetemmel azonnal a gyűrűt keresem ujján, de nem nincs rajta. Mondjuk ettől még lehet párja, szerelme, férje, valaki aki jobb nálam. Átnyúlok az íróasztal mögött és ujjaimmal megérintem az arcát, ezúttal viszont nem húzom vissza a kezem. - Nem bírom ki, hogy ne érintselek meg...

Szeretnék ajtón kívül lenni, vagy szeretném ezt az elmúlt x percet egyszerűen csak kitörölni a fejemből. Vegyük úgy, hogy nem találkoztunk, hogy nem fogom tudni innentől, hogy ez a hely az övé és akkor nem lesz talán még egy ilyen véletlen. Én már komolyan nem...én nem állok erre készen, már felvettem az újfajta életritmusomat, amiben férfi csak úgy szerepel, hogy Ryan ne találkozzon vele. Soha és semmilyen körülmények között. Nem kérdezi az apját, egyszer tette összesen és elég megsemmisítő volt ott állni előtte és habogni. Olyan istentelenül őszinte az a gyerek, hogy én érzem magam egy hazug picsának a napok nagy részében, már amikor eszembe jut a dolog, vagy találkozom anyám rosszalló tekintetével egy-egy délutánon. Persze ő azt is szorgalmazná, hogy legyen valakim, mert a klasszikus értékrendjébe nem fér bele, hogy egyedül nevelem a fiam és vállalkozásom van. Hát de most erre mit lehet mondani igazából? Csak azért legyen, hogy legyen? Nem. Nekem a házasság valami olyasmit jelent amit azért lépsz meg, mert tényleg elhiszed, hogy ki fog tartani, mert olyan valódi és mély érzelmekre épül, amikre fel lehet építeni egy életet és egy családot. Vele kapcsolatban is ezt hittem, utána tessék, hova jutott az egész....
- Sajnálom. Mármint nem szeretném én sem, hogy kirúgd. Két gyerekkel valami hihetetlen nehéz lehet neki, pláne egyedül. Remélem szegénynek nem arra megy a fél fizetése, hogy valami elit dadus vigyázzon rájuk... - Ryanre még csak egyszer vigyázott idegen, igazából nem volt gond, csak...nem is tudom, túlságosan aggódtam azon a hülye estélyen azon, hogy valami történik majd, mint a filmeken és az a lány nem is fogja tudni, hogy hirtelen mihez nyúljon. Mi lett belőle? Óránként telefonáltam, hogy biztos minden rendben van-e. A végén inkább úgy döntöttem, hogy hazamegyek és azóta ha nekem programom van, a kis szerelmem az anyámnál van. Szerinte ott klassz, mert mindig van süti. Szerintem meg ez annyira nem klassz, de ki vagyok én, hogy Mrs. Raven nevelési módszerére akár csak egyetlen szót is szóljak? Csak egy másik neveltje, aki való igaz, nem küzdött gyerekként súlyproblémákkal, de sajáttal mindig szigorúbb mindenki, mint az unokával.
- Nem tudtam, hogy elköltöztél. De akkor ezek szerint Londonban legalább sikeres lett a projekted. - elmosolyodom, valamennyire..mert hát nehéz lehetett neki eladnia a szülei lakását, meg hát mi is ott éltünk két évet, szóval én személy szerint lehet nem lettem volna képes megtenni, maximum ha az egész család erről kezdett volna győzködni, ahogy én is tettem anyámmal, hogy végre költözzön egy kisebbe. Ő nemet mondott, most Ryan boldog, mert ott van udvar és faház meg homokozó, meg minden amit akar. - Megértem. Talán én sem költöznék el innen szívesen. Végtére is megvan minden amit az ember akar. És melyik részén laksz a városnak? - ez protokoll kör csak, de van benne némi megnyugtató is. Legalább felnőttként beszélgetünk, bennem már nincs düh, túl vagyok azon, hogy dühös legyek rá. Ő akkor azt választotta, nem hátráltatta a válást sem, így hát nincs miért tüskét hordozgatni. Azt nem mondom, hogy lennék a barátja és járjunk el együtt sörözni..de neki köszönhetem Ryant, ami még akkor is jobb mindennél, ha valószínűleg meggyűlölne ha kiderülne. Ilyen szemekkel biztosan nem nézne rám.
- Nem mondom, hogy egyszerű volt, de sikerült. És mára azt hiszem stabilan állunk a piacon. - és erre büszke vagyok, ahogy a fiamra is. Hogy emellett párkapcsolati szinten nincs senkim..az már a túlélhető kategória, meg hát ebbe bele is kellett szokni és őszintén a vele töltött 10 év után nem vágytam senkire. Mert felnőtt életemben többet voltam vele, mint nélküle. Ezért zavar meg az is, hogy most így kettesben vagyunk. Megrázom a fejem.
- Nem haragszom..csak..ne. - félszegen mosolygok csak, mert ne és tényleg ne érintsen meg, nem szükséges ahhoz, amit csinálunk most. Hullajtson el nekem pár infómorzsát magáról, mondja el, hogy rendben van és jól érzi magát, azt is, hogy van valakije és akkor majd oszlik bennem is ez a feszültség, hogy csak az ölébe üljek és..és igen. Nem feltétlen tudok ilyenkor tisztán gondolkodni. De menne ez nekünk? A csak szex? Nem hiszem, ezért is kell ezt kivernem a fejemből de nagyon gyorsan. Köhintek.
- Azt megköszönöm, legalább nálam is lesz valami bizonyíték, hogy ez a helyes számla és nem az első. Tényleg köszönöm Dylan, a legtöbb helyen egyszerűen elküldtek volna valószínűleg. - sőt biztosan, mondván így jártam és legközelebb akkor várjam meg a csávót vagy valami, vagy én tűzzek oda autószerelő címet, vagy isten tudja. Manapság már mindenkinek olyan hülye megoldás hegyei vannak mindenre, hogy hihetetlen. Most szerencsém van. Bérelnem kell a mélygarázsban egy nagyobb helyet, mondjuk valami fal mellettit, ahol nem tudnak rám állni. Amit mond viszont nem tudom jó-e vagy sem, mert hát....jaj nem tudom, nem szabadna ezeken gondolkodnom sőt igazából most kellene hazudnom, hogy igen van és minden rendben és nagyon boldog vagyok. - Így is mondhatjuk, még nem kiabálnám el. - elmosolyodom, hazudok mert muszáj, mert ha nem teszem akkor nem fogom tudni kiverni a fejemből a gondolatokat. Nem lehetek vele őszinte, mert..mert nem és úgysem fogja megtudni, hogy nem így van.
- Kérlek Dylan, ne csináld. - hunyom le a szemeimet, hogy az a pár pillanat, az a kevés..de elhajolok végül, mert nem kéne és inkább fel is állok, mert kezdem magam irtózatosan hülyén érezni és legszívesebben el is szaladnék, bár tudom, hogy jelen helyzetben az nagyon nagy gyávaság. - A kettőnk ügyét már lezártuk. Amikor aláírtuk a papírokat pontot tettünk rá. - fújom ki a levegőt, amit észre sem vettem, hogy visszatartottam eddig. De most úgy döntök, hogy jobb nekem állva. - Nyomtasd ki a számlát, kérlek. - még mindjárt könyörögni is fogok.

Az elmúlt években azon dolgoztam, hogy kiverjem őt a fejemből, hogy amikor lecsukom a szemem ne az ő arca lebegjen lelki szemeim előtt, hogy ne képzeljem magam mellé az ágyba és ne akarjam sírva felhívni telefonon és könyörögni, hogy bocsásson meg. Többé-kevésbé sikerült is a tervem, hogy egyetlen egyszer sem beszélt vele ebben a kínzó öt évben, és a számtalan egy éjszakás kaland pedig jó módszer volt arra, hogy megkeményítsem a szívem, érzelmek nélkül dugni, mintha csak egy kibaszott robot lennék, na az már megy. Elfelejteni őt viszont sohasem tudtam, elfojtani magamban annak a vágyát, hogy csak még egyszer csókolnám és érinteném szintén nem sikerült. Most, hogy itt van mellettem teljes életnagyságban újra és újra rám törnek azok az érzések, amiket megpróbáltam elnyomni magamban. Egyszerűen fölösleges érzésekkel és érzelmekkel bajlódni, bebizonyosodott, hogy szív nélkül is tökéletes életet lehet élni, de ha látom, ha itt van velem nem tudok úgy tenni mintha nem számítana.
- Azt hiszem a nővére segít neki, ő szokott vigyázni a lányokra, amíg Luke dolgozik, de ezt nem tudom pontosan. Soha nem panaszkodik... én pedig nem fogok bele mászni az alkalmazottaim magán életébe, egyrészt, mert annyira nem érdekel, másrészt meg, van nekem elég bajom, amivel foglalkoznom kell, ha segítségre van szüksége úgyis én leszek az első, aki tudomást szerez róla.
- Nem tudhattad, öt éve egy árva szót sem beszéltünk Egymással. Tudod, hogy anyád eljött hozzám miután aláírtuk a papírokat? nevetek fel. Mrs. Raven mindig félelmetes nő volt, emlékszem a legelső alkalomra amikor Dee elvitt, hogy bemutasson a szüleinek, elég volt egy szigorú pillantás és végig remegtem az asztal mellett, mint egy nyárfalevél. Nem volt goromba, vagy bunkó, egyszerűen csak van egy olyan stílusa, amitől szerintem még most is kirázni a hideg. Alaposan kifaggatott a szándékaimról, a terveimről a lányával kapcsolatban. Elmondtam, hogy mennyire szeretem őt, hogy milyen jó hatással van, persze akkor még szó sem volt esküvőről, de ahogy teltek az évek egyre biztosabb voltam abban, hogy senki mást nem akarok az életembe. Sok kétkedő pillantást és lenéző szavakat kaptunk, amikor megkértem a kezét és igent mondott. Túl fiatalok vagyunk, ne hamarkodjuk el, gondoljuk végig, nem is szerelem amit érzünk, csak testi vágy. Amúgy is, honnan tudhatnád, hogy én vagyok a neked való, amikor rajtam kívül nem érintkeztél férfiakkal? Tapasztalni kell, élni, mondták. De mi nem hallgattunk senkire, én tudtam, hogy téged akarlak és reméltem, hogy boldoggá tudlak tenni. Aztán, mégis nekik lett igazuk.
- Itt Manhattanban, néhány saroknyira innen. Na és te? mosolygok rá kissé félszegen. Olyan szomorú, hogy tíz csodálatos együtt töltött év után, most úgy ülünk egymással szemben, mint az idegenek. Nem ismerjük egymást.
- Büszke vagyok rád, hogy sikerült, mindig is tudtam, hogy számodra nem létezik lehetetlen. tényleg örülök, hogy ő is megvalósította a terveit, csak az bánt, hogy én ennek nem lehettem részese, de...tudom, hogy én rontottam el és nem hibáztathatom, amiért az elmúlt öt évben egyszer sem keresett. Így talán könnyebb volt elengednie.
Egyáltalán nem állt szándékomban zavarba hozni őt, nem akartam túlságosan tolakodónak tűnni sem, egyszerűen csak képtelen vagyok úgy tekinteni rá, mintha idegen lenne számomra. Nem tudok parancsolni mindannak az érzelem lavinának, amit a felbukkanása indított el bennem. Évek óta próbálom elfojtani magamban az érzéseket, megkeményítettem a szívem, érzéktelen fasz lett belőlem, aki átgázol mindenen és mindenkin, de vele ez a módszer nem működik. Pedig talán sokat segítene a helyzeten, ha Dee-vel is sokkal elutasítóbb lennék, ebben már profi vagyok.
- Ugyan, semmisség. De azért legközelebb valami más módszert válassz, mert sajnos az emberek többsége olyan, mint ez az úr...és lehet, hogy nem lesz még egyszer szerencséd. átolvasom a gyorsan bepötyögött számlát még egyszer és rányomok a nyomtatás gombra. A nyomtató beindul, a pillanatnyi csendet csak a halk zümmögése töri meg. - Azt hittem ennyi idő alatt sikerült megtanulni parkolni. mosolygok rá. Emlékszem, hogy mindig voltak gondok a parkolással, a házasságuknak volt egy olyan időszaka is, amikor frissen szerzett jogosítvánnyal rendelkezett, hogy folyamatosan hajba kaptunk a vezetési stílusa miatt. Ő még bizonytalan volt, én pedig türelmetlen. Ezeket a civakodásokat rendszerint az autó hátsó ülésén zártuk le.
A mosoly azonban eltűnik az arcomról szavait hallva. Szóval van valakije. Nem is tudom igazán, hogy miért lep meg az, hogy nincs egyedül. Gyönyörű, független, okos, szenvedélyes, vicces és teljes szívéből tud szeretni. Igazán nagy marha az, aki hagyja őt kicsusszanni a kezei közül. Nem is tudom, talán abban reménykedtem, hogy nem talált senkit, aki pótolhat engem. Igen, tudom, ez önzőség, de hosszú és gyönyörű éveket töltöttünk egymás mellett, kicsit bánt a dolog, hogy van, aki ezt képes elfeledtetni vele. Természetesen a boldogságának örülök, megérdemli, hogy megbecsüljék és szeressék.
- Boldog vagy? nem tudom miért kérdezek ilyeneket, mi közöm van az életéhez, talán segítene abban, hogy ne akarjam megcsókolni, ne akarjam magunkra zárni az ajtót, ha azt mondaná, hogy boldog azzal a másik fickóval. De nem tudok parancsolni magamnak, gyengéden érintem meg az arcát, ujjaimat végigjáratom vonásain. Szeretnék közelebb hajolni hozzá és megcsókolni, de ő megtöri a pillanatot és elhúzódik. A kezem visszahull az ölembe.
- Igazad van. Semmi közünk már egymáshoz. keményítem meg a hangom. Semmi értelme a fölösleges érzelmi kitöréseknek, az érintésnek, a próbálkozásnak. Most kibaszottul jól esne egy üveg sör. Vagy inkább kettő. Felállok a helyemről, hogy a nyomtatóhoz sétálva kezembe vegyem a dokumentumot. Még egyszer gyorsan átfutom, hogy ne legyen benne semmi hiba, majd mellé lépkedek. Talán kissé közelebb is, mint ahogyan az illendőség megkívánja. Alig néhány centi választ el őt tőlem.
- Parancsolj! Ezen minden rajta van feketén és fehéren. nyújtom át neki a papírt. - Segíthetek még valamiben? pillantok le rá. Ökölbe szorítom kezeimet, hogy még véletlenül se érintsem meg őt. Csak állok rezzenéstelen arccal és őt figyelem. Ha ennek az őrületnek vége innom kell.

Sóhajtok. Persze, hogy nem panaszkodik. Egy egyedülálló szülő sosem teszi, nehogy szánakozó tekinteteket kapjon ajándékba mindenfelől. Na meg hirtelen egy csomó fölösleges kaját, gyerekruhát meg egyebeket. Nem mondom, hogy könnyű dolog, mert nem az. De ahogy Luke, úgy én is számíthattam az anyámra. Na meg ugye az előttem ülő nagyon is jó egészségnek örvendő, fiam apja teljességgel nem elhagyott, hanem én mondtam, hogy akkor ideje beadni a válást. Egyszerűen képtelen voltam megbocsátani neki. Úgy értem, ha képes volt úgy megdugni azt a kis picsát, hogy tudta..TUDTA, hogy én is abban az épületben tartózkodom, akkor később? Az ágyunkban találtam volna valakivel? És az az igazság, hogy nem abban kételkedtem, hogy sajnálja, hogy a kapcsolatunk tönkrement. Abban kételkedtem, hogy megbánta, hogy farokra húzta a kis bögyöst. Egyébként roppantul érdekelne, hogy a csaj apja nevezetesen mit szólt ehhez a sztorihoz. Bár nem fogom megkérdezni sem most, sem pedig máskor. El kell fogadni és lezárni az egészet. Lehet már meg sem ismerném azt a lányt...na ez hazugság. Dehogynem ismerném meg.
- Ha panaszkodna, sajnálnátok. Arra pedig nincs szüksége szerintem. - azért vigyázok nehogy túlságosan szakértőnek tűnjek a kérdésben - Tudod amolyan férfi dolog, hogy nektek aztán minden megy, segítség nélkül is. - rámentek a dologra, mert egyébként a pasik nagy része valóban ezt hiszi. Megkavargatom a kávémat, magam sem tudom miért. Ez csak reflex. Egy pótcselekvés. És egyébként is Ryan miatt nem dohányzom. Csak akkor, ha tudom, hogy anyámnál van, de akkor is már csak nagyon ritkán.
- Ó, jézusom.. - sóhajtok kelletlenül, mégis minek kereste meg őt anyám? Na meg...nos, igen. Ha tudtam volna erről a helyről, valószínűleg akkor sem jöttem volna ide. Azért nem őrültem meg teljesen, hogy azzal kínozzam magam, hogy vele beszélgetek, közben nem beszélek neki Ryanről..mert hát már eltelt 5 év és..és megtanultam hogyan kell nélküle élni. Tudom, önző vagyok és ehhez nincs jogom, de..neki sem volt joga basszus tönkre tenni a közös életünket amiatt a kis kurva miatt. Mégis megtette. Én is megtettem amit jónak láttam. - Mit akart tőled? - kérdezem félve. Nem, akkor még anyám nem tudott a terhességről. Elég hamar kimondták a válást, lévén házasságtörés volt, közös vagyonunk nem igazán volt, tehát nem volt min marakodni. Dylan pedig elfogadta a dolgot, nem húzta el direkt évekig valamilyen felindulásból. Főleg, mert nem lett volna értelme. Tényleg nem.
- Nocsak, Manhattan. Sose gondoltam volna, hogy az a fajta pasi leszel aki beköltözik ide. - meg hát eszerint akkor nem mennek rosszul a műhelyek. A városnak ez a része nem arról híres, hogy utánad dobják fillérekért a lakásokat. Szóval Mr. Manhattan. Ki hitte volna, hogy így fog dönteni. - Ó, én csendesebb formát választottam. Kiköltöztem Queensbe. - és ennek bizony annyi oka volt, hogy nem akartam Bronxban gyereket nevelni, Manhattanre akkor sem lett volna pénzem ha eladom a lelkem, tehát maradt a megfizethető de inkább családbarát zóna, már amennyiben még nevezhetünk ennek bármit New Yorkban.
- Ugyan. - elmosolyodom - Segítség nélkül nekem sem ment volna a dolog. Kaptam némi tőkét. - vagyis egy kisebb vagyont igazság szerint, de a társam azért csendestárs, hogy ne számítson ebben a képletben. A cég voltaképpen az enyém meg a tényleges társamé és barátnőmé. A persely neve jobb ha homályban marad. És azt hiszem a delikvensnek is így a legjobb. Lehet, hogy nem feltétlenül értené bárki, hogy mégis miért döntött úgy, hogy segít minket. Igazából az elején én sem értettem. Azóta pedig? Elfogadtam.
- Legközelebb rögtön felhívom a biztosítómat és mi ajánljuk fel a felmérést. Akkor talán nem szaladok rá még egy ilyenre. - igen, most hálás lehetek mert igazságosan meghallgattak. Bár nem tudom, vajon akkor is ilyen megértő lett volna ha nem rólunk van szó? Fogalmam sincs. Lehet, hogy igen. Végtére is neki is érdeke, hogy ne jöjjenek ide felháborodott béna sofőrök balhézni...ugyebár. - Hééé! Történetesen éppen tolattam...azokba a hülye mélygarázsokba alig lehet elférni. - mondom védekezésképp, de elnevetem a végét. Ja, a parkolás sosem volt az erősségem. Egyszerűen nem érzem a kocsi úgymond fizikai határait, nem tudom látni magam előtt a teret, hogy mégis meddig mehetek előre, vagy meddig oldalra. - Lassan ideje lenne beszereznem egy tolatókamerás változatot, mi? - húzom el a számat. Egyébként tényleg nem lenne jó ötlet, egy kis édes városi terepjáró, amit nem tudnék lepadkázni és amiben beépített segédlet van ahhoz, hogy a megfelelő helyre állj vele. - De ahhoz a mostanit el kéne adni és az meg megint macera...azt se tudom mennyit kell kérni egy kocsiért. Meg mi a fontos benne. - hát ez tény, ez nem változott. Most sem tudok többet a kocsikról mint amikor még együtt voltunk. 4 kerék, légzsákok, meg működjön. Ja és tetsszen kívülről, hát igen. Nem elhanyagolható szempont.
- Igen. Az vagyok. - csak nem amiatt, amire most gondol. Mert nem férfi van az életemben, hanem egy gyönyörűséges, tökéletes kissrác, aki a mi vérünk történetesen és már azzal is ragyogóvá változtatja az összes napomat, amikor a fárasztó ovis napjai után elalvás előtt azt mondja nekem, hogy szép vagyok és nagyon szeret. És azt hiszem..igen, nekem ennyi elég ahhoz, hogy boldog legyek. Hogy nincs konkrétan kapcsolatom? Az nem számít. Nem kell mindig lenni valakivel. Mondom ezt én... - Remélem te is találsz valakit, akivel klassz életetek lehet. És aki seggbe rúg ha széthagyod a szennyesedet. - kedves a mosolyom, egyébként tényleg nem szeretnék neki rosszat, bár nem mondom, hogy az első 2 évben nem átkoztam meg még a létezését is. Igazából számtalanszor el akartam küldeni a fenébe telefonon is, de végül sosem hívtam fel. És most összezavart, teljesen. Ezért nem akarom, hogy hozzám érjen, hogy olyan dolgokat mondjon, amiket nem akarok hallani, amik kibillentenek az egyensúlyra csiszolt kis pozíciómból. - Nézd, nem mondom, hogy ha találkozunk akkor nem beszélgethetünk, csak a fizikai kontaktot lehetőleg kerüljük el. Szerintem nem túl nagy kérés. - főleg mert pontosan tudom, hogy milyen isteni is tud lenni az a kontakt vele és nem, nem nem, nem. Egyszerűen ebbe bele akarok lépni, már az elején. Ezért hazudtam neki most is. Hogy ezt elkerüljem. És igen, inkább fognám menekülőre a dolgot, mert kezdem magam úgy érezni, mint aki olyan csapdába esett, ahol ígéretes dolgok lesnek rá, nem pedig a fájdalmas halál. És azzal, hogy ilyen közel jön, nagyon nem könnyíti meg a helyzetet. Erősen szuggerálom a papírt, hogy felfogjak belőle úgy egyáltalán bármit is.
- Persze, tökéletes. Köszönöm, tényleg. - nézek fel rá óvatosan, mert hát nem lefelé motyogva szokás egy szívességet megköszönni. Hogy tehet-e? Tehetne. A falnál, az asztalán, a padlón. Egyszerre több szívességet is ami azt illeti. - Mennem kell. Még pár dolgot el kellene intéznem. Jó volt látni, Dylan. - lépek ki a közvetlen közelségéből és kinyitom az ajtót, amin túl vár az öt éve kuporgatott békém. Csak tudnám mi a fenének állok meg. - Illetve... - nézek rá vissza - ajánlhatnál nekem valami kocsit. Jobban értesz hozzá mint én. Az elérhetőségem vélhetően azon a betétlapon van amit a paraszt behozott. - lévén ugye rendes károkozó módjára ráírtam. - Tényleg mennem kell. Szia! - és igen, menekülőre fogom, sajnálom. De ha legközelebb csak öt év múlva látom, az is korán lesz. Talán majd 70 éves koromra már túl leszek azon, hogy ne taglózzon így le egy vele való találkozás. Talán...