- Sokszor jártál már ott? Van kedvenc helyed? – kíváncsian csendült a hangom, miközben őt fürkésztem. Mi csak egyszer jártunk ott, de akkor még eléggé meleg volt az idő, így annyira nem volt lehetőségem jobban felfedezni a várost.
Mosollyal az arcomon hallgattam őt és kicsit megingattam a fejemet.
- Részben igaz, de nem mindig mondanám azt, hogy egészséges. Gyakran megesik, hogy inkább más jelzőt használnék rá, főleg, amikor az édességmániámnak hódolok, vagy csak sietősen betérek valami gyorsbüfébe. – tényleg nagyon szeretem az édességet, a süteményeket, a csokoládékat és igazán mázlista vagyok, amiért annyira nem látszik meg rajtam, persze azért a sportot se hanyagolom el. Teszek azért, hogy egészséges maradjak és így nézzek ki. – Viszont ezek alapján azt feltételezem, hogy szeretsz főzni, vagy tévednék? Gyakran szoktál, vagy csak ritkán hódolsz ennek a szeszélyednek? – én imádok főzni, ha jön a családom látogatóba, akkor is mindig örömmel készítem el a különféle ételeket, meg van olyan, amikor csak úgy, hogy aztán elvigyem a hajléktalanszállóra, vagy csak az utcán osztogassam szét az ételt.
Elgondolkodtam azon, amit mondott, de nem teljesen értettem egyet.
- Úgy gondolod, hogy az emberek befeszülnek és másabbnak mutatják magukat olyankor, ha beülnek mondjuk egy étterembe? Nem csak amiatt, mert ott van egy viselkedésiforma, ami elvárható, hanem egyszerűen akaratlanul is egy maszkot húznak fel és kicsit másabbnak mutatják magukat, mint amilyenek? – lehet kicsit túlbonyolítottam az egészet és szó se volt erről, hanem teljesen másként értette. Ezért is szerettem beszélgetni másokkal is, mert ezáltal kicsit bővülhet a mi látómezönk is, meg a félreértések is könnyedén elkerülhetők, mivel a másik egyszerűen ki tud javítani minket. – Részben talán így van, de véleményem szerint ez inkább helyzetfüggő. Ha egy barátitársaság ül be, akkor esélyesen felszabadultabb az egész, mint amikor mondjuk egy hivatalos találkozó van, de értem, hogy mire célozhattál. Tényleg jobb az őszinteség és a kötetlenség is. Maximum, ha kiderül rossz séfek vagyunk, akkor még mindig ott lesz ez, mint egy B opció. – barátságosan csendült a hangom és mosollyal az arcomon pillantottam rá, pár pillanattal később már a járdát fürkésztem, mert nagyon is erős lett a szellő és nem volt kellemes, ahogyan az arcomat simogatta. Ahhoz túlzottan is fagyossá vált, így még inkább reméltem, hogy hamarosan meg fogunk érkezni. Szavai alapján pedig arra tudtam következtetni, hogy ő is inkább őszinteség párti, mint én.
- Játszottál is az iskolai csapatban, vagy annyire sose nyert meg egyik sport se? – érdeklődve csendült a hangom, miközben ismét ráemeltem a pillantásomat és kicsit megigazgattam a sálamat is, hogy jobban védjen a széllel szemben. Aztán meglepetten pislogtam párat. – Kertészkedés? Bevallom, hogy ezt nem néztem volna ki belőled. Vigyázz, még a végén megkérlek, hogy az én kertemet is varázsold kicsit zsebbé. – játékosan csendült a hangom, ugyanakkor érezhető volt, hogy nem gúnyolódás a célom, hanem tényleg úgy gondoltam, hogy esetleg ő jobban érthet hozzá, mint én. Mondjuk nem volt nagy, csak egy közepes hátsókert a kutyám miatt. – Mármint virágokat is ültetsz, meg minden, vagy csak bizonyos tevékenységet értesz a kertészkedés alatt? – őszinte érdeklődéssel csendült a hangom, miközben még a meglepettség ott ült az íriszeimben.
Láttam, hogy miként komolyodik el, aztán amikor ismét elmosolyodott, akkor játékosan megforgattam a szememet és játékosan kicsit meg is löktem őt, amiért játszadozott velem.
- Azt még megeszem. – azzal még nem volt bajom, de azért mondjuk kígyót, patkányt, vagy mindenféle bogarat biztosan nem ennék meg.
Örültem, hogy leesett neki a poén és úgy tűnt, hogy a tetszését is elnyerte.
Kíváncsian vettem szemügyre belülről az épületet, míg ő a pulthoz sétált, a következő pillanatban meg már azon kaptam magam, hogy már el is indult a terem felé. Sietve értem be Michelt, miközben picit kérdőn néztem rá, hogy miként is sikerült elérnie, hogy ennyire hamar beengedjenek minket. Aprót bólintottam, amikor az asztalunkhoz kísértek, majd megkérdeztem, hogy a cuccainkat hova pakolhatjuk. Miután arra is választ kaptunk kibújtam a sálamból és a kabátomból, majd a táskámat is leraktam, utána pedig elvettem két kötényt és elindultam vissza hozzá.
- Tessék, ez a tiéd. – ha hagyta, akkor kicsit pipiskedve nyakába akasztottam a kötényt, de a megkötést már ráhagytam, majd pedig belebújtam a sajátomba.  A lelkesedését látva, elmosolyodtam.
- Mi szeretnél lenni, séf vagy kukta? – játékosan csendült a hangom, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy is zajlik egy ilyen, mi osztjuk el egymás között a munkát, vagy mindenki magának fog főzni, vagy itt közösen fogunk egy ételt elkészíteni. Ha jól rémlik, akkor láttam már mindegyikre példát egy-egy brosúrában.  
- Ettél már ilyen kagylót? – én még nem, így érdekelt volna, hogy szerinte finom vagy nem annyira. Aztán eszembe jutott, hogy még mit mondott a nő, mire kíváncsian pillantottam le a pultunkra, de nem találtam semmi arra utaló jelet, hogy mi is lehet a meglepetés. – Te láttál valami kiírást, hogy mi is ez a meglepetés, amire célzott? – reméltem, hogy semmi olyan, ami esetleg kicsit kínossá tehetné ezt a helyzetet. Kíváncsian vettem szemügyre a többieket és minél tovább rajtuk felejtettem a pillantásomat, annál inkább kezdett olyan érzésem, hogy rajtunk kívül csak párok jöttek erre a foglalkozásra.

- Igen, ebben igazad van, de ne felejtsd el az őszt se, amikor még a víz meleg, de az időjárás már kezd kicsit enyhülni a nyárhoz képest. Legalábbis szerintem olyankor a legjobb. – nem véletlen, hogy sokan ősz közepén szeretnek nyaralni menni, hiszen a víz még egészen kellemes, viszont a nap se éget már annyira, mint mondjuk nyáron. Ha tudtam, akkor én is inkább ilyen tájra igyekszem szervezni a családi nyaralásokat, vagy legalábbis igyekszem a többieket rávenni erre.
- Akkor hamarosan eldől, hogy mennyire is jó szakács vagy, vagy éppen én. – mosollyal az arcomon pillantottam rá és reméltem, hogy nem feleslegesen megyünk a megadott hely felé, hanem tényleg lesz akkora mázlink, hogy még mi is beférünk. Bármennyire is nem szerettem visszaélni a munkámmal, lehet most még azt is bedobnám, ha úgy tűnne, hogy másként nem lehet szerencsénk.
- Érdekes, hogy inkább főznél, mintsem csak úgy beülnél valahova enni. Mármint a többség ezt tenné, vagy félsz, hogy félreérteném, ha csak úgy keresnénk egy éttermet? – utóbbi inkább költői kérdésnek hathatott, mintsem véresen komolynak, de attól még érdekes volt hallani azt, hogy részben minek is köszönhető az ötlet és hogy nem az egyszerűbb utat választja ilyen téren.
- Utóbbi, inkább csetlek-botlok, mintsem úgy suhannék, mint egy profi. – barátságos mosolyt is villantottam, mert tényleg hamarabb ülök fenékre, mintsem profi módon száguldozzak a jégen, de azért nem voltam annyira béna se, hogy minden lépésnél attól kelljen tartani, hogy hamarosan nyomok egy hasast vagy egy fenékre ülést. – De attól még szeretek, még ha például a lovaglás közelebb is áll hozzám, vagy a lasszóhajítás, meg mint láthattad a baltadobálás. – végén kicsit elkuncogtam magam, miközben hol őt, hol az üzletek, vagy az utcán elhaladó embereket fürkésztem. – Neked van kedvenc sportod, vagy hobbid? Mármint azon kívül, ami a munkáddal jár. – érdeklődve pillantottam rá és reméltem, hogy nem fogja úgy érezni, hogy faggatni próbálom őt, de ha már másodszorra is véletlen egymás mellé sodort minket az élet, akkor érthető volt, hogy kicsit szeretném jobban megismerni őt. Ha pedig összejön a terve, akkor meg még jó pár órán át össze leszünk zárva, amit remélhetőleg nem némaságban akar majd eltölteni.
Amikor végigmért, akkor elnevettem magam és játékosan megingattam a fejemet. – Hidd el, nem lennék finom. Csontos és izmos vagyok, nem éppen a legjobb fogás. – persze, hogy ugrattam őt és reméltem, hogy a szavaimmal legalább egy mosolyt képes leszek az arcára varázsolni, ha nevetést nem is váltok ki a bolondozásommal. – Nem vagyok mindenevő. Nem szeretem a mindenféle bogarat, csúszómászókat, amiket például keleten nagyon szeretnek. Bizonyos tengeri ételekkel még kiegyezem, de azoknál is akad kivétel, meg a nagyon extrém egzotikus ételeket is meghagynám másoknak. – még a hideg is kirázott a gondolatuktól. Kisimítottam az arcomba hulló szőketincset, majd nem sokkal később megálltam a megfelelő épület előtt. Kíváncsian néztem meg a kiírást, majd Michelre pillantottam.  
- Ha már a te ötleted volt, akkor átadom az elsőbbséget, legalább kiderül, hogy mennyire jó a beszélőkéd, meg hogy is szokták mondani? – egy pillanatra elgondolkodtam. – Jobb ha te mondod, a te hangod mélyebb! – fogalmam sem volt, hogy mennyire ismeri ezt a klasszikus filmet, de talán erről mindenki hallott. Reméljük, hogy mi tényleg jó helyre jöttünk és nem valami eltitkolt őrsön kötünk ki.  

- Ne aggódj, én is ritkán szánok rá időt, így megértem. – elmosolyodom és kicsit megrántom a vállaimat, mert ez az igazság. Nem arról van szó, hogy munkamániás lennék – na jó, talán olykor megesik-, hanem egyszerűen csak ha a családom nem szorgalmazná, akkor biztosan kevesebbszer mennék el nyaralni, mint amennyit szoktam. Nem igazán vágytam annyira a kiruccanásokra, főleg nem egyedül.- Remekül hangzik. – értek vele egyet és közben vissza is vettem a telefonomat, hogy bezárjam a weboldalt és eltegyem a készüléket. Ismét a sörömért nyúltam, hogy végül szép lassan megigyam, amikor végeztünk, akkor figyeltem miként is megy a pulthoz, hogy rendezze a fogyasztásunkat, de nem álltam le vitázni erről. Maximum később meg én hívom meg őt.  
- Köszönöm. – csak ennyit mondtam, pedig szívesen kifizettem volna a saját részemet. Én is öltözködni kezdtem. Vastag sálat a nyakam köré csavartam, a táskámat pedig a hátamra kanyarítottam.  
Kint egészen lehűlt az idő, mire sietve kezdtem el babrálni a sálamat, hogy részben a fejemre tudjam húzni, mielőtt még megfagynék vagy megfáznék. Ezért is szerettem ezt a sálat, mert nagy volt és tökéletesen tudtam használni egyszerre mind a kettőhöz. Lassan sétáltam mellette, miközben a kezemet zsebre dugtam, mielőtt még az ujjaim lefagynának. Kész szerencse, hogy elmentem bakancsot venni, mert tutira a lábfejem is lefagyott volna a sportcipőmben.
- Igen, de azért a télnek is megvan a maga szépsége és biztosan akad olyan, amihez ez az időjárás is jó. – egy kicsit elgondolkodtam én is, hogy mihez is lenne kedvem, amikor megszólalt, akkor ráemeltem a pillantásomat és érdeklődve hallgattam. – Egész jól hangzik. Még soha nem voltam ilyenen. Te már igen, vagy csak egy régi vágyad? – kíváncsian fürkésztem őt, miközben újfent elmosolyodtam. Reméltem, hogy beesőket is fogadnak és nem kellett volna előre lefoglalni, vagy remélhetőleg valakik pont lemondták, így be fogunk mi is férni az adott csoporthoz. – Vagy csak megéheztél és két legyet akarsz ütni egy csapásra? – játékosan csendül a hangom, majd figyelem a várost, ha pedig mutatta az utat, akkor követtem őt.
- Hogy állsz a jégkorcsolyával? Úgy hallottam a város pályája egészen jó, utána akár kipróbálhatnánk azt is. – mondjuk ezeréve nem koriztam, de maximum párszor fenékre ülök. Csak nem felejtettem el, hogy miként is kell.  
- Amúgy mindenevő vagy, vagy azért akad olyan, amit még te se ennél meg? – bár talán egy ilyen helyen nem annyira spéci dolgokat készítenek, vagy ki tudja. Tényleg fogalmam sem volt róla, mert hallani ugyan hallottam már ilyenről, de soha nem vettem részt egy ilyen programon se.

A kutyával kapcsolatos válaszán jót nevetek és megrántom a vállaimat, lehet így lenne, de szerintem inkább csak összenyalná, mintsem megenné. Legalábbis eddig nagyon úgy tűnt, hogy valami fura oknál fogva Kenzo kedveli őt, ha nem így lett volna, akkor esélyesen most se iramodott volna a nyomába, hogy aztán egyszerűen örömében rávesse magát. Még mindig nem értettem, hogy mi ütött a kutyámba, de igazán nem is próbáltam meg utána járni. Az emberek is tudnak furán viselkedni, így pont egy eb ne tudna?
A jókedv pedig hamar elillan, amikor az elvesztett bajtárs kerül szóba, mintha fél perce még nem is mosoly és nevetés töltötte volna meg a levegőt. Tudom, hogy nem az volt a célja, hogy elrontsa a hangulatot, de valahogy még is rám telepszik a szomorúság és a vesztesség súlya, még ha nem is én veszítettem el egy barátot, de attól még tudtam, hogy milyen valakit eltemetni, aki fontos számunkra. – Rendben. – hagytam ennyiben a témát, mert nem állt szándékomban faggatni.
- Jó tudni, hogy sose hívjalak ki egy kis edzésre. – persze csak ugratom, még ha béna ugratás is, de vannak olyan dolgok, amik után nem tud az ember jókedve csak úgy visszatérni és most valahogy ezt éreztem. Pedig eddig tényleg jól éreztem, de továbbra se hibáztattam őt, amiért a semmiből megemlítette azt. Persze, örülnöm kellett volna, hogy sikerült elterelnem a gondolatait, de attól még ez nem volt ennyire egyszerű.  
- És mihez lenne kedved? Séta, vagy valami turistalátványosságot nézzünk meg, vagy esetleg keressünk valami programot? – kíváncsian csendült a hangom, mert olyan programot szerettem volna lelni, ami neki is megfelel. Időközben a telefonomért nyúltam, majd sietve néztem meg, hogy Maddie nem üzent-e, de szerencsére nem. Meggyőzöttem arról, hogy az app is be van zárva, majd utána hívtam csak be azt a honlapot, amin írtak pár érdekes ötletet és felé csúsztattam. Lehet ez is segítségére lehet abban, hogy mi is legyen a következő úti cél. Nekem szinte mindegy volt, hiszen ezen a báron kívül nem volt igazán elképzelésem is, hogy még min fogok részt venni vagy mit is fogok csinálni az itt tartózkodásom alatt.
- Egyik barátnőm mesélt róla. Nem olyan régen egy hetet itt töltött a családjával és addig rágta a fülemet, míg végül én is itt kötöttem ki, mert szerinte jót tenne a… - elharaptam sietve a szót, mert egyáltalán nem akartam beszélni a válásomról. – Szóval, mert szerinte jót tenne végre egy kis kikapcsolódás. – fogalmazom meg másként, ha pedig netalán rákérdezett volna, hogy mit is akartam elsőre mondani, akkor csak megingattam a fejemet nemlegesen és beleittam a sörömbe. Ahogy ő nem akart bizonyos dolgokról beszélni, úgy én se erről. Részben azt hiszem azért, mert még mindig kicsit úgy éreztem, hogy én vallottam kudarcot, én voltam ehhez az egészhez kevés, viszont most egyáltalán nem akartam teret engedni az ilyen fajta gondolatoknak.
- Nos, esetleg találtál valami szimpatikus programot? – tereltem inkább másabb irányba a beszélgetést és kíváncsian pillantottam rá, miközben hátra dőltem a székemben.

Ha lett volna még egy kis időm, akkor a kép mellé még Maddie kapott volna egy kis szösszenetet is, hogy „Ha megtaláltad a ballonkabátod, akkor őt kell keresned.” vagy valami hasonlót, de természetesen az egész csak poén volt, ha már legutóbb szóba került az, hogy detektívnek áll és Columbot is belekevertük a dologba. Tudtam jól, hogy nem kezdene a háttérben kutakodni valaki után, de attól most is jót mosolyogtam az egészen, ahogyan azon az estén tettem, amikor váratlanul betoppant hozzám. De alig, hogy elküldtem a képet Michel megindult a söreinkkel az asztalhoz, így sietve tettem le a telefonomat, de ügyelve arra, hogy képernyővel lefelé kerüljön az asztalra, ha netalán valamit írna Maddie, akkor se tudja elolvasni, mert nem állt szándékomban lebukni. Főleg, hogy amúgy különösebb oka nem volt a képnek, csak ha már múltkor úgy rápörgött Maddie a témára, akkor gondoltam ennyit tehetek még az ügyben.
Egyetértően bólintottam, amikor azt mondta, hogy bárki bármiben lehet tehetséges, hiszen én is hasonló véleményen voltam.
Ígéretét hallva jóízűen elnevettem magam és még a fejemet is kicsit megingattam magam.
- Vigyázz, még a végén a sorsot hívod ki magad ellen. – persze csak ugrattam, de tekintve hogy ez már a második véletlen találkozás, kicsit tényleg poénosnak tűnt és nem annyira elképzelhetetlennek, hogy talán lesz még olyan alkalom, amikor keresztezik az útjaink egymásét. Mondjuk ezen egyelőre nem igazán akartam rágódni. Jó volt vele beszélgetni, ez tény, de ennél többet most se láttam bele a helyzetbe, mint ahogy legutóbb se.
- Ha gondolod, akkor mindjárt felhívom, hogy ráér-e, aztán szóljatok, hogy mikor is érhetek haza, nehogy belerondítsak a randitokba. – persze csak ugrattam őt, ahogyan ő is poénkodott ilyen téren. Könnyed volt ez a beszélgetés, szinte folyamatosan mosolyogtam és olykor még kicsit nevettem is, mint most is. Jó érzés volt nem elmerülni abban a szarságban, ami a válásom után marad, meg úgy a múltam után. Egyszerűen most csak jól akartam érezni magam, hiszen emiatt jöttem a városba és eddig úgy tűnt, hogy ez sikerül is.
Kérdőn felvontam a szemöldökömet, amikor azt mondta, hogy köszöni, mert nem igazán értettem, hogy mire is gondol, de aztán ahogy meghallottam miről is van szó hamar lefagyott a mosolyom és a jókedvem is úgy illant el, mintha félperce még nem poénkodtunk volna. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit kéne mondanom, megköszörültem a torkomat.
- Sajnálom, részvétem. Biztosan nem lehet könnyű elveszíteni egy bajtársat. – még akkor se, ha esélyesen tisztában vannak azzal, hogy bármelyik bevetésük könnyedén lehet az utolsó. Nehéz lehet így élni. – Esetleg szeretnél mesélni? – óvatosan csendült a hangom, de az biztos volt, hogy ezek után nehéz lesz visszazökkenni a korábbi mókázásba. – Talán még a fitos kis nozim se lesz csábító a beszélgetés végén. – persze, hogy arra gondoltam, hogy remélhetőleg nem akarná betörni az enyémet úgy, mint a dokiét, akit múltkor említett. Ez elég gyér poénszerűség volt a részemről, de a hallottak eléggé kizökkentett úgy mindenből. Inkább végül a sörömbe temetkeztem és ittam pár kortyot.
- Ez után van kedved még valamerre elmenni vagy inkább nem? – kérdőn pillantottam rá, mert nem volt semmi se kötelező. Az is meglepő volt, hogy végül legalább ide beugrott, viszont lehet a várost már nem annyira akarta felfedezni annak ellenére se, hogy azt mondta annyira ő se ismeri hiába is él itt.  

Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire jól fogom érezni magam. Az idő csak úgy repült, megannyi nevetés és mosoly kíséretében. Egy idő után társaságom is akadt, akivel néha úgy tettünk, mintha nagyon is vérre menő küzdelem lenne közöttünk, de aztán mindig könnyedén törtünk ki nevetésben. Néha adtunk egymásnak tippeket, kicsit beszélgettünk is, aminek köszönhetően egy felületes ismeretség kezdett kibontakozni. Kicsit a régi időket idézte, még ha ez hely nagyon nem is hasonlított a ranchra.
Éppen az utolsó dobáshoz készültem, amikor ismerős hangra lettem figyelmes, mire meglepetten pillantottam a férfi irányába. Elmosolyodtam és kicsit felvontam a szemöldökömet.
- Héé, ez nem fair! Legalább végre egyszer győzhettem volna. – szólalt meg a másik pasas nevetve, mire én is elmosolyodtam, hiszen ez már a harmadik visszavágó volt, eddig egy-egy volt az állás, ezen múlt az egész, hogy végül ki is győz.
- Köszönöm a tippet! – mosollyal az arcomon pillantottam Michelre, aztán visszafordultam a céltábla felé. Határozottan fogtam a fejszenyelére és mély levegőt vettem. Összpontosítottam, majd a kapott tanácsot vegyítve a tudásommal egyszerűen elhajítottam, majd amikor célt ért, akkor perdültem egyet a tengelyem körül és diadalittasan bokszoltam a levegőbe. Mielőtt pedig realizáltam volna, hogy mit is teszek könnyedén szökkentem Michel közelébe és nyomtam egy puszit az arcára. – A remek tanácsért. – aztán visszafordultam a pasas felé, aki megingatta a fejét és lemondóan sóhajtott.
- Szép volt kislány! – ugyan az apám nem lehetett volna, annyira azért nem volt idős, de legalább 20 évvel idősebbnek tűnt nálam a fickó.
- Köszönöm, de te se panaszkodhatsz Hank és talán csak az újrakezdők szerencséje szegődött mellém. – boldogságtól sugárzó arccal fürkésztem őket. Viszonoztam az ölelését, miután elköszöntünk egymástól, utána Michel felé fordultam.  
- Örülök, hogy végül eljöttél és már éppen mondani akartam, hogy egy itallal kiengesztelhetsz. – játékosan csendült a hangom, miközben továbbra is boldogságtól sugárzott az arcom és egyáltalán nem haragudtam rá. Vele együtt indultam el a bárba, miután összeszedtem a cuccaimat és leadtam a baltát is a megfelelő helyen. Míg ő elment kikérni egy újabb sört, mert most nem vágytam borra, addig én körbepillantottam és amint megpillantottam egy szabad asztalt sietve ültem le, mielőtt még valaki elhappolná az orrunk elől.
Míg ő a pultnál állt és várakozott, addig elővettem a telefonomat, hogy megnézzem érkezett-e fontos üzenet, majd egy kósza gondolatnak köszönhetően sietve lefényképeztem , amit remélhetőleg ő nem is sejtett, hiszen igyekeztem nem feltűnő lenni és úgy tenni, mint aki nagyon is üzeneteket olvasgat. Aztán egyszerűen minden körítés nélkül elküldtem Maddie-nek, hogy utána lerakjam a mobilt képernyővel lefelé az asztalra.
- Köszönöm. – szólaltam meg miután elvettem tőle a sört és beleittam, aminek köszönhetően egy kisebb fehér bajuszom lett. Sietve töröltem le, ha csak nem előzött meg.
- Talán, de szeretem. Netalán ez ijesztő vagy inkább kedvedre való? – nem is tudom miért kérdeztem, de már visszaszívni nem tudtam. Tényleg érdekelt, hogy mennyire is találta szokatlan hobbinak ezt egy nő részére. Mindegy is, hiszen nem ez fogja befolyásolni azt, hogy én szeretem és roppantmód hiányzott. A kérdését meghallva majdnem elnevettem magam, de inkább csak elgondolkodtam és egészen komolyan szólaltam meg, mintha ez lenne az igazság. -  Csak akkor, ha dögösnek találom az illetőt. - először ennyit mondtam és nehéz volt megállni, hogy ne mosolyodjak el. – Francba, most lebuktam, hogy így szerzem meg a kiszemelt pasik telefonszámait. Bár ez most nem jött össze, csak egy találka. – kicsit lemondóan sóhajtottam, mint akinek komolyan a telefonszámszerzés lett volna a célja és ismét ittam pár kortyot a sörből. Újra ráemeltem kéklő íriszemet, kíváncsiság csillant meg a pillantásomban. – De ha már itt tartunk, te meg mindig ennyire könnyedén dőlsz be eme ósdi és nyilvánvaló trükknek? – könyökömmel megtámaszkodtam az asztalon, majd tenyeremmel megtámasztottam a fejemet és úgy fürkésztem őt. Mígnem végül elmosolyodtam, ami egészen beszédes lehetett, hogy csak játszadozom, mert tényleg nem volt szokásom Kenzoval becserkészni férfiakat. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy részéről is csak játék volt az egész, vagy tényleg komolyan gondolta.

- Mi a foglalkozása, mármint ha nem titok? – érdeklődve csendült a hangom, miközben őt fürkésztem és biztos voltam abban, hogy a szüleik nagyon aggódhatnak értük és nem lehet egyszerű azzal a tudattal élni, hogy a gyereked ennyire veszélyes terepen mozog. Utóbbiban nem volt tapasztalatom, de azt tudtam, hogy milyen aggódni egy szerettedért, aki tengerészgyalogos, amikor George szolgált, akkor is nagyon féltettem őt és örültem annak, hogy időben megjött az esze és hazajött a családjához.  
Talán ideje lenne hasonlóan tennem, mint ő tett és váratlanul betoppanni, de egyelőre még nem ment. Ahhoz túlzottan sok démon tartott távol attól a helytől, pedig mindennél jobban vágytam már a ranchra. Tíz év nagyon hosszú idő, de reménykedtem abban, hogy egyszer ez az ösvény, amin nem is olyan régen elindultam a válást követően el fog vinni arra a helyre is.
Viszonoztam a mosolyát, miután kicsit beavattam a múltamba. Ritka pillanat volt az, amikor a múltamról meséltem. A legtöbb ember előtt titok volt, nem azért, mert szégyelltem, hanem sokkal inkább amiatt, mert tele volt fájó emlékkel a megannyi jó mellett is. A sebekről pedig az emberek nem szívesen mesélnek, vagy legalábbis megválogatjuk azt, hogy kit is fogadunk ilyen téren a bizalmunkba. Én pedig egy kezem meg tudtam volna számolni, hogy hány ember élvezte ezt a bizalmat a családomon kívül.
Hamarosan megérkeztünk az autómhoz és a szállásomhoz is. Nyáron valószínűleg jobban fest ez a környék, talán még akkor is visszajövök, ha sikerül ebben a pár napban elvarázsolni a városnak. Soha ne mond, hogy soha, mert az élet tele van meglepetésekkel.
- Igazán nem tesz semmit se. – kicsit meg is rántottam a vállaimat, amikor nemet mondott az invitálásra. Hamarosan pedig már a kutyámtól köszönt el, mire újfent elmosolyodtam és kicsit hitetlenkedve figyeltem őket, mert nem értettem, hogy Kenzo miként is képes ennyire könnyedén elfogadni ezt a férfit. Talán kezd vén és szenilis lenni a kutyám? Másra is ilyen jól reagálna? Az volt a gond, hogy ezt nem tudtam elképzelni. Figyeltem miként nyalta meg ismét Michel arcát, ha hagyta és közben boldogan csóválta a farkát. Áruló.
Arra, amit mondott, csak elmosolyodtam, de nem feleltem szavakkal, csak gondolatban: Remélem. Magam sem tudtam pontosan, hogy miért is gondoltam így, talán amiatt, mert tényleg féltem egyedül maradni a gondolataimmal, vagy talán amiatt, mert mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra és mert jó volt vele beszélgetni, mint egy ismerőssel, még ha nem is voltunk igazán azok. – Szia Michel és vigyázz magadra! – integettem neki és rövid ideig csak álltam ott, figyeltem a távolodó alakját, majd végül a ház felé vettem az irányt, hogy beengedjem magunkat és becuccoljak.



Miután felfedeztem a házat, kipakoltam a szükséges dolgainkat, utána elmentem a városba és szereztem egy kényelmes, egyszerű bakancsot is, ami segíthet abban, hogy ne fagyjon le a lábam, mert a sportcipő tényleg kevésnek tűnt miután megnéztem az előrejelzést. Sietve bújtam bele egy kényelmes farmerbe és atlétába, majd rávettem egy laza kötött pulóvert, aztán jöhetett a kabát és sál, majd a bakancs. Minden szükséges dolgot elpakoltam az aprócska hátizsákomba, aztán elköszöntem Kenzotól, hogy gyalog felkeressem a bárt. Nem tudtam, hogy utána még merre is fog vinni a lábam, így nem akartam autóval érkezni, meg amúgy is egy kis séta jót fog tenni. Az elmúlt órák alatt olykor a telefonomra siklott a pillantásom, de nem jött üzenet ismeretlen számról, ahogyan nem fogadott hívásom se volt. Egy kicsit csalódott voltam, de nem hagytam, hogy a kedvemet szegje.
A bárba érve sietve hallgattam meg a tudnivalókat, aláírtam a szükséges dokumentumot is, miközben alig vártam, hogy végre túl legyünk a formaiságon. Kibújtam a kabátomból és sálamból, majd a táskámat is leraktam, aztán pedig jöhetett végre az első dobás. Nem volt rossz, de éreztem, hogy lehetne jobb is.
Gyerünk Sophie, meg tudod csinálni.
Bíztattam magam és közben felidéztem a bátyám és apa szavait is, hogy mire is kell figyelni. Egyik dobást követte a másik, miközben egyre inkább felszabadultam és minden apró sikernek úgy örültem, mintha csak nyertem volna valamit. Olykor a pillantásom a bejárat felé vetődött, de soha nem az a személy sétált be rajta, akiben reménykedtem.
Egyre inkább kimelegedtem, így kibújtam a pulcsiból is – pont ezért öltöztem rétegesen-, majd amikor valaki kihívott egy kis fogadásra, akkor örömmel mentem bele. Teljesen elterelte a figyelmemet, mert nagyon is szoros mérkőzés volt. Néha boldogon pördültem meg a tengelyem körül vagy diadalittasan szökkentem, miközben húztuk egymás agyát az illetővel. Elérkezett az utolsó dobás ideje is, amin eldőlhet a mérkőzés eredménye is. Nagyon összpontosítottam és próbáltam nem elkapkodni az egészet, aminek köszönhetően fel se tűnt, hogy időközben megérkezett pont az a személy, akiről azt hittem már, hogy többé nem fogom látni, mert meggondolta magát.

Kíváncsian hallgattam azt, amit mesélt és meg tudtam érteni, hogy így érez. Olykor elég egy kis nyaralás vagy az, hogy az ember hosszú hetekig távol legyen a megszokott otthontól és könnyedén lesz honvágya. Néha megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de aztán mindig gyáva módon elkergettem az ábrándjaimat, mert hiába hiányzott a ranch, a hajdani életem, akkor se akartam szembe nézni az ott élők pillantásával, suttogásával. Hajdanán is engem vettek a szájukra, nem a férjemet, aki egyre inkább kilengett és feszegette az eskünk határait.  
- Sok mindenre képes az ember, ha valamit nagyon szeretne, vagy úgy alakul az élete, hogy nincs más választása. – megértően csendült a hangom, mert én így éreztem. Én se hittem volna azt, hogy tényleg egyszer ide fogok szökni, ahogyan azt se, hogy majd nem lesz bátorságom hazamenni. Meg kellett szoknom ezt a merőben más életmódot, várost és eleinte én is azt éreztem, hogy nem vagyok rá képes és talán ostobaság volt feladni mindazt, amit a hátam mögött hagytam, de végül sikerült helytállnom. Büszke voltam magamra, amiért kitartottam és nem adtam fel az első kudarcok után.
- És ők nem ellenezték, vagy a szüleid mindig is támogattak? – érdeklődve csendül a hangom, miközben őt fürkészem. Arcomról viszont könnyedén leolvashatja, ha nem akar, akkor nem kell válaszolnia.
Régebben szerettem a csendet, elveszni kicsit a gondolataimban, megfigyelni a környezetet, netalán elveszni az utca zajában, de mostanában a csöndet nyomasztónak éreztem. A káosz sokat csökkent azóta, hogy Maddie-vel sikerült kicsit beszélgetnem. Ő rávilágított pár dologra, én pedig végre szembe néztem mindazzal, amivel nem csak az elmúlt hosszú hetek alatt nem akartam, hanem igazából az elmúlt tíz évben se.  Kicsit jobban voltam, de attól még néha a fojtogató gondolatok visszatértek, ha túl sokáig élveztem a zajtalanságot és a sötétséget. Ezért is próbáltam programokat kitalálni az itt töltött időre, hogy esélyem se legyen újra elsüllyedni a mocsárban, ha már egyszer sikerült majdnem teljesen kimásznom belőle.
Látom miként szalad feljebb a szemöldöke, majd amikor megszólal elnevetem magam.
- Nem csodálom, esélyesen az eddig látottak pont az ellenkezőjét sugallja. – nem hibáztatom érte, mert aki rám néz, az biztosan hasonló véleményen lenne, mint ő. Figyelem Kenzot, a környezetünket és egy aprót sóhajtok. – Távol innen nőttem fel, egy ranchon. Apám és az egyik bátyám is megtanított rá, hogy miként kell, ahogy lőni is, mert fontosnak tartotta, hogy az ő hercegnője meg tudja védeni magát a semmirekellőkkel szemben. – elmosolyodom az emléknek köszönhetően, mert én hajdanán feleslegesnek gondoltam és eleinte nem igazán akartam egyiket se megtanulni, de örülök, hogy nem hagyták rám. Megszerettem mind a kettőt, de arra már nem akartam gondolni, ha nem lépek le, akkor netalán tényleg eljutottunk volna arra a pontra is, amikor meg kellett volna tudnom védeni magamat a részeges férjemmel szemben. Szerencsére soha nem derült ki, hogy abban az állapotban vajon meddig ment volna el Holden.  – Rendben, de ha az csábítóbbá teszi, rendezhetünk versenyt is. – kicsit kihívóan pillantottam rá, de aztán elengedtem a témát. Nem akartam nyaggatni se, majd talán akad ott olyan, aki vevő lenne egy kis fogadásra, ha ő még se csatlakozna.
Haloványan elmosolyodtam és bólintottam arra, amit mondott, aztán én is némaságot választottam, mint ő. Figyeltem a házakat, az embereket, vagy éppen a kutyámat, hogy mit is szimatol annyira. Aztán az egyik kereszteződésnél kicsit hosszan megállt, s míg mi mentünk volna tovább egyenesen, ő az istenért se akart jönni, hanem szerinte balra kellett menni. Óvatosan megérintettem Michel karját, hogy jelezzem neki, hogy inkább menjünk arra és pár perccel később megpillantottam a kék kis házat.
- Az a kék ház lesz az. – a szabad kezemmel rá is mutattam. A kocsi szerencsére ott várt minket, ahol hagytam és úgy tűnt senki nem próbálta meg feltörnie. Kinyitottam és kivettem a táskámat. Elővettem egy cetlit és felfirkantottam rá a számomat. – Ha meggondolnád magad és végül csatlakoznál hozzám, akkor itt elérsz. – miután felé nyújtottam kicsit haboztam, mert számomra is szokatlan volt a helyzet, aztán kapcsoltam, hogy a pulcsija még mindig rajtam van. Sietve bújtam ki belőle, hogy visszaadjam neki. – Köszönök mindent. – majd közelebb lépve visszaadtam a ruháját és nyomtam egy puszit az arcára, aztán elindultam a ház felé, hogy kinyissam, majd utána visszajövök a két bőröndért, amit hoztam. Egyikben Kenzo dolgai voltak, a másikban az enyém. Ha nem ment el egyből, akkor félúton megtorpantam közte és az ajtó között. – Esetleg egy kávét vagy teát nem kérsz? – kérdőn pillantottam felé, de valójában fogalmam sem volt, hogy mi található meg a házban.

Kíváncsian hallgattam őt, hiszen szerettem új embereket megismerni és jó hallgatóságnak is gondoltam magamat, ami a munkámnak köszönhetően érthető is volt.  Alig, hogy eszembe jutott a munka kicsit honvágyam lett, mert tudtam jól, hogy az elmúlt hetekben egyedül csak az volt képes elterelni a gondolataimat, még akkor is, ha kicsit már jobban voltam ahhoz képest, mint amikor mi ketten először találkoztunk. Maddie-vel való beszélgetés sokat segített, kénytelen voltam szembenézni a történésekkel, de leginkább az érzéseimmel. Most pedig majd arra kellene rájönnöm, hogy miként is telhetne meg élettel újra a lelkem legmélyén lappangó rét, ami jelenleg egy kihalt pusztaságra emlékeztetett, amiben szinte majdnem minden növény és előlény elpusztult.
- Örülök, hogy vigyázz rátok és ennyire jól teljesít ő is. Mindig nálad van, vagy változó, hogy ki viszi haza? – őszintén csendült a hangom, mert lehet nem ismertük igazán a másikat, de attól még örülhetek annak, hogy neki vagy a csapatának nem lett baja. Megsimogattam Kenzo buksiját, mire otthagyta Michelt és a fejét az ölembe rakta, hogy kér még repetát a simogatásból.
- Nem hiányzik az unalmasnak is nevezhető hétköznapi élet? Nem érzed úgy olykor, hogy jó lenne egy kis szünet? – nem is tudom miért kérdeztem, de abból, amit mondott valahogy azt éreztem, hogy ő nem csak egy sima tengerészgyalogos. Lehet amiatt is jött ez a sugallat, mert volt szerencsém már hivatásosokkal beszélgetni. Bármennyire is nem volt logikus attól még érdekelt, meg kicsit talán az is közrejátszott, hogy legalább addig se kell a saját lelkinyomorommal foglalkoznom.
- Köszönöm. – kedves gesztus volt tőle, hogy kölcsönadta a pulcsiját, a hálám jeléül majdnem meg is öleltem őt, vagy kapott volna egy puszit, de még időben kapcsoltam, hogy ez nem lenne a legjobb ötlet. Én ilyen voltam, olykor nagyon közvetlen, míg máskor inkább távolságtartó, de mindig barátságos. Adela is nem véletlen ragasztotta rám a forgószél becenevet, csak mindig változott, hogy éppen miért is voltam az. A veszély, a kedvesség, vagy éppen ki tudja milyen forgószelet hoztam magammal.
Felálltam és elindultam mellette. Kenzo szaglászott, mint aki nagyon is jól érzi magát itt és most annyi új felfedezni valót észlelt, hogy eléggé lassította a sétát, mert állandóan megállt, hogy egy újabb nyomot megtanulmányozzon. Reméltem, hogy Mich nem siet.
Fura dolog az élet, mert míg általában tudtam mit is kellene mondanom, vagy miként kellene megtörni a csendet, addig most rövid ideig fogalmam sem volt. Aztán pedig jött az őrültségnek tűnő ötletem, így míg a belső csatám zajlott, addig meg amiatt nem szólaltam meg, de aztán bátorságot merítettem és úgy voltam vele, hogy vesztenivalóm nincs.
- Miatta lettél te is az? – nem kérdeztem rá, hogy mi is volt a pontos oka annak, hogy leszerelt az apja, úgy éreztem, ha szeretné, akkor úgyis elmondja, ha nem, akkor pedig nincs jogom faggatni őt, hiszen még mindig csak két idegen voltunk. – Akkor lehet itt az ideje, hogy megismerd kicsit, nem? Mármint ha nincs jobb programod mára, akkor örülnék a társaságnak. Azt szokták mondani, hogy társaságban mindent jobb csinálni, mint magányos farkasként... – az, hogy mennyire is számíthatok jó társaságnak, az még a jövőzenéje, de reméltem, hogy amit eddig látott, a miatt nem teljesen ítél el.
- Chopper's Hatchet House helyre van foglalásom 10 órára, de ha gondolod, akkor csatlakozhatsz hozzám, vagy időközben is, mert két órát biztosan ott leszek. – ha pedig nem ismerte a várost, akkor remélhetőleg nem tudta azt se, hogy egy fejszedobáló helyről van szó. Nem kizárt, hogy jobb lett volna csak annyit mondani, hogy délben találkozzunk, mert biztosan nagyon nyerő lehet egy nő, aki fejszéket dobál. Ha eddig nem talált totál zakkantnak, akkor ezek után lehet már annak fog.  Hiányzott a ranch és kicsit ki akartam engedni a bennem maradt feszültséget. Ez pedig a régi időkre emlékeztetett, amikor apa és George megtanította.  
- Végül mi lett a pszichológus orrával, most megúszta, vagy ismét megmasszíroztad? – eszembe jutott az, amit legutóbb mondott, mire kíváncsian pillantottam rá. Reméltem, hogy nem túlzottan tolakodó a kérdésem, majd picit meghúztam a pórázt is, hogy sétára bírjam a kutyámat és végre ott hagyja azt a fát, amit az elmúlt egy-két percben szimatolt.

Kérdésére megrántottam a vállaimat, mert nem igazán tudtam mi a szokása a legtöbb embernek, hiszen ha a családom nem rángat el minden évben valahova, hogy legyen közösnyaralás, akkor valószínűleg évek óta egyáltalán nem nyaralnék és csak a munkába temetkeznék az elcseszett magánéletem elől.
- Lehet, bár ez talán attól is függ, hogy ki mit szeret. – vannak akik direkt a hegyekbe mennek a síelés és a hideg miatt. – Azt se tudom, hogy ez nyaralásnak mondható-e, akkor legyen kiruccanás. – esélyesen ez volt a megfelelő szó erre az egészre, meg az, hogy gondolatelterelés és Adela szerint a gyógyulás felé vezető úton ez az első lépcsőfok. Efelől voltak kételyeim, de inkább nem tettem szóvá, mert nem volt kedvem egy újabb hegyibeszédet meghallgatni tőle, bármennyire is imádom a barátnőmet. Eléggé határozott véleménye volt az exférjemről és az egész helyzetről, de nem akartam erre gondolni, pont azért voltam itt, hogy elfelejtsem kicsit azt a sok szart, amit éreztem.
Csendesen figyeltem őket és kicsit elmosolyodtam. Egy egészen picit irigyeltem Kenzo-t, hogy annak ellenére milyen védelmező tud lenni, egész könnyedén megnyeri az embereket és eddig mindig jó emberismerőnek is bizonyult. Ezt a képességet szívesen eltanulnám tőle. Hideg szellőnek köszönhetően kicsit libabőrös lettem, mert a kabátom az autóban maradt. Megdörzsöltem a felkaromat, mintha azzal melegséget tudnék csempészni a testembe, de nem álltam fel.
- Értem, biztosan remek kutya és fontos lehet számodra. – mert attól még, hogy valaki munkatárs, attól még fontossá válhat. Gondolom, ha nem igazán érdekelné őt, hogy mi van a kutyával, akkor nem lenne a közelében, legalábbis abból kifolyólag ahogy a kutyám szaglászta őt arra tudtam következtetni, hogy frissek lehetnek a ruháján a szagok, ezért is érdekli annyira.
Válaszát hallva kicsit felvontam a szemöldökömet, mert eléggé furán hatott az, amit mondott. De valahogy kicsit még is elegendő volt ennyi ahhoz, hogy bűntudatom újra cincogni kezdjen amiatt, hogy én viszont vagy 10 éve nem jártam otthon, és ha ők nem jönnének hozzám, akkor ennyi ideje nem is láttam volna a családomat. Pár pillanatra szomorúság suhant át az arcomon a felismerésnek köszönhetően.
- Ennyire ritkán vagy eltávon? – nem is tudom miért kérdeztem, de érdekelt, hogy emiatt fogalmazott így, vagy más oka van. Ha tippelnem kéne, akkor viszont már most azt mondanám, hogy esélyesen ő gyakrabban látja a szüleit, mint én a szüleimet.
- Kocsiban maradt az is, ahogy minden cuccom, mert nem számítottam arra, hogy hamarosan futóversenyen találom magam. – erről eszembe jutott, hogy vajon a kulcsom megvan-e még, sietve tapogattam meg a farmerom zsebeit és megkönnyebbültem, amikor megéreztem a kocsikulcsot a farzsebemben. Legalább azt nem hagytam el. A tette elég váratlanul ért és hálásan pillantottam rá. – Köszönöm, ez kedves tőled, de neked nincs szükséged rá? Nem akarom, hogy miattam betegedj meg. – majd pedig belebújtam és összehúztam magamon, de egyértelmű volt, hogy jóval nagyobb, így kicsit összefontam a karomat mellkasom előtt, hogy kevésbé tudjon bejutni alá a hideg.
- Nem akarlak elkeseríteni, de fogalmam sincs, hogy hol hagytam a kocsimat. Futás közben nem igazán nézelődtem és most járok itt először. – annyira messze nem lehet, hiszen olyan sokat nem futottam a kutyám után. Megsimogattam Kenzo buksiját. – Viszont mivel a te nyomodat követte, így valószínűleg arról jöttünk, amerre futás közben jártál. – ez egész jó kiindulási pontnak tűnt. Ha volt kapucni a pulcsin, akkor azt is a fejemre húztam, mert egyre inkább éreztem a hideget így, hogy már nem futottam teljes erőmből.  Felálltam és elindultam abba az irányba, amerre elindult.
- Köszi, hogy nem ordítottad le a fejünket a történtek miatt és ismét „megmentettél”. – Utolsó szónál idézőjelet rajzoltam a levegőbe, de nem jutott jobb szó az eszembe. Egyértelműen a pulcsira és a cipőmre a gondoltam, az első felét meg komolyan mondtam, mert biztosan a legtöbb ember már rég ordítozott volna a történtek miatt.
Ha ő nem szólalt meg, akkor pár percig én is csendesen ballagtam mellette, miközben belsőharcot vívtam önmagammal. Maddie-vel való beszélgetés sok mindent elindított bennem, hiszen végre kimondtam a tényeket, beszéltem az érzéseimről és többé már nem tudtam teljesen elfutni, hiába rohantam volna továbbra is minden elől. Ahogy pedig egyre közelebb értünk a házhoz, úgy kezdtem egyre inkább érezni, hogy a sötétség újra itt lohol a sarkamban és arra vár, hogy ismét magához ölelhessen.
- Tudom, ez kicsit őrültségnek tűnhet, de esetleg nem lenne kedved felfedezni velem a várost? Mármint megmutathatnád a rejtett titkait, még is csak itt élsz, nőttél fel – az utolsó szót kicsit bizonytalanul ejtettem ki, mert csak tipp volt amiatt, hogy a szülei itt élnek. – Biztosan jobb helyeket ismersz, mint amiket neten írnak. – valószínűleg kész őrültség volt, de nem akartam egyedül maradni. Féltem, ha megteszem, akkor újra beér a sötétség és nekem szükségem volt egy kis fényre, vagy különben meg fogok fulladni. – Nyugodtan mondj nemet, megérteném. – ezt már halkabban tettem hozzá, mert reméltem, hogy nem fog egyből hátraarcot csinálni.

Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, hogy hátha azzal sikerült kicsit elterelnem a gondolataimat és nem teljesen elmerülni az önmarcangolástam és úgy tűnt a kutyám ezt nagyon is komolyan vette, legalábbis jobb ötletem nem volt arra, hogy mitől is kergült meg ennyire, hogy rá se ismertem. Soha nem viselkedett még így, hogy csak úgy elrohanjon és futás közben rá kellett arra is eszmélnem, hogy ideje lenne újra futni járni, mert pocsék kondiban vagyok ilyen téren. Legszívesebben félúton valahol megálltam volna, hogy végre levegőt is kapjak, miközben az oldalam egyre inkább hasogatni kezdett, de a félelmem erősebb volt, mint a fájdalom, így csak futottam teljes erőmből, hogy még azelőtt a karmaim közé kapjam, mielőtt netalán baja esik.
Miután rájuk találtam kellett pár másodperc, mire felismertem a férfit, hogy kinek a nyomát is követhette és a meglepettség könnyedén ült ki az arcomra, ahogyan leesett ki is ücsörög a földön és kihez is akar ismét odamenni a kutyám. Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán – Ahh… - elhagyta ajkaimat, ahogyan bevillant, hogy mit is mondott legutóbb, így már nem is volt annyira meglepő, hogy ő itt van. Miért is nem jutott hamarabb eszembe? Talán, mert volt más ami legfoglalt és Adela is állandóan erről a városról beszélt, ahol még életemben nem jártam, így nem kezdtem el azon agyalni, hogy ismerhetek-e valakit itt vagy nem.
A döbbenet és felismerést mimikáját aztán felváltotta a mosolyom, ahogyan viszonoztam az övét, bár kicsit zavarban voltam újfent.  
- Akkor ezzel már ketten vagyunk, vagyis örülök, hogy nem lett bajod. –kicsit szorosabban fogtam a nyakörvénél a kutyát, hogy ismét arrébb húzzam tőle, hogy fel tudjon állni. Utána pedig csak erősen tartottam, hogy nehogy megint ráugorjon, de nem húztam el, hogy meg tudja simogatni, ha akarja.  – Minden kutyára ilyen hatással vagy, vagy csak az enyém kergül meg, ha a közelben vagy? – kérdőn és kíváncsian csendült a hangom, mert tényleg érdekelt. Otthon is kicsit másként reagált Michel közelében Kenzo, mint szokott, a mostani esetről meg inkább ne is beszéljünk. Legszívesebben jól megdorgáltam volna a kutyát, amiért csak úgy faképnél hagyott és úgy rohant el, mintha semmi baja nem eshetne. Nem veszíthetem el őt is, nagyon fontos számomra…
- Magassarkúban nem könnyű beérni egy kutyát és fontosabb volt őt megtalálni, mint megállni és felvenni az elejtett darabot… Az egyik pótolható, a másik nem. - megrántottam a vállaimat és közben kicsit az egyik lábamat a másikra tettem, ahogy ott álltam mezítláb egy félpár cipővel és pórázzal az egyik kezemben, a másikban pedig továbbra is a kutyám nyakörvét fogtam. Tényleg hideg volt a járda, de nem érdekelt, csak az számított, hogy Kenzo megvan és maximum majd betegen töltöm a nyaralásomat, ha elég szarul leszek, akkor legalább van arra esély, hogy nem lesz erőm elmerülni az agyalás sűrű és sötét erdejében.
A kérdése kicsit meglepett és elgondolkoztam, mert gyakran mondják azt, hogy a nők pocsék tájékozódok, ami talán lehet részben igaz is, bár én egész jó voltam benne, de most csak rohantam és nem igazán figyeltem. – Arról, majd azt hiszem balról. – kicsit tétován szólaltam, miközben a megfelelő utca felé böktem és míg ő elment, addig én leültem a padra, felhúztam a lábamat és ráadtam a pórázt is a kutyámra.
Kinyújtottam a kezemet a cipőért, amikor visszaért, mielőtt még esetleg Hamupipőkét idéznénk meg és belebújtam.
- Megszokásból vettem fel, nem gyakran megyek nyaralni, a munkában meg nem igazán elfogadott a sportcipő, de a csomagom között az is van. Bár hóra nem számítottam. – remélem a házikóban van fűtés, vagy különben én leszek a jégember.  Közben pedig Kenzo ismét kicsit közelebb araszolt a férfihoz, amit engedtem neki, ha azt láttam nincs ellenére. Nagyon szimatolta, én pedig elgondolkoztam.
- Van egy kutyád? – felpillantottam rá, mert Kenzo jelenlegi viselkedése ezt sejtette.
- Szóval te itt laksz, esetleg… - kezdtem bele óvatosan, de aztán megráztam a fejemet, mint aki meggondolta magát. Ennél jobban nem akartam beégetni magam, vagy még inkább zavarba kerülni azért, mert bevallanám, hogy segíthetne visszatalálni a bérelt házhoz, mert fogalmam sincs merre is jártam az elmúlt percekben, a telefonom meg a kocsiban maradt, így gps ki volt zárva.

Idejét nem tudom, hogy mikor is vettem ki utoljára szabadságot amiatt, hogy elutazzak bárhova is, mármint azon kívül, amikor a családom jött látogatóba, vagy valami közös nyaralást szerveztek, de idővel kivételesen egyetértettem Adela javaslatával, hogy ideje lenne kicsit pihennem, magam mögött hagyni ezt a bűzősvárost egy másikért. Eleinte egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet, hiszen ahogy ott is tudom bámulni a vakolatot, úgy itthon is megtehetem, miközben továbbra is tépelődőm a történtek miatt. Szerettem volna hinni abban, amit a barátaim és családom mondtak, hogy nem az én hibám volt, hogy nem én voltam kevés, hanem főként minden az ő hibája volt, de nehéz volt elhinni ezt. Nehéz hinni önmagunkban, ha egyszer valaki megingat a magunkba vetett hitünkben és fogalmam sem volt arról, hogy miként is keveredhetnénk ki belőle, ha ennyi éven át nem sikerült. Olykor pedig úgy éreztem, hogy a szeretteim túlzottan elfogultak és valójában én voltam hajdanán kevés, ezért is tért le az útról, mert keresett valamit, amit mellettem nem lelhetett meg és ezért művelte azt a sok szörnyű dolgot, amivel sebeket ejtett rajtam, amivel mélyre lökött és megfosztott a lényem egy részétől…
A torkomban még mindig gombóc keletkezett, ahogy visszatekintettem az életemre, az ábrándokra, a kimondott ígéretekre, amik aztán szép lassan elégtek, mintha csak papírra vetett szavak lettek volna, ami egy balesetnek köszönhetően lángra kapott, mígnem végül megsemmisült teljesen. Lassan kifújtam a levegőt, miközben jobban szorítottam a kormányt, majd az anyósülésre tévedt a pillantásom, ahol Kenzo boldogon ült és nézelődött. Megsimogattam a fejét és elmosolyodtam, mert ő tényleg mindig vigyázott rám, az elmúlt hetekben is, amikor úgy néztem ki a négy fal között, mint egy agyon használt felmosórongy. Tekintetemmel végül újra az utat figyeltem, mert szerettem volna épségben megérkezni és reméltem, hogy tényleg jót fog tenni ez az utazás.
Adela mesélt a városról, meg arról hogy milyen jól érezték itt magukat, az pedig eszembe se jutott, hogy egy „ismerős idegen itt lakik”. Csakis a barátnőmnek köszönhetően tettem meg ezt a két órás utazást, miközben olykor elkalandoztam egy-két kinézett program miatt. Találtam egy bárt is, ahol lehet baltákat dobálni céltáblára, egészen jó kis programnak tűnt és talán még rémlik az, hogy miként is kell csinálni ezt, hiszen hajdanán a ranchon ezt is megtanultam, ahogyan apa lőni is megtanított. Nem pártoltam a fegyvereket, de attól még olykor eljártam lőtérre gyakorlás miatt, vagy éppen amiatt, hogy levezessen a feszültséget, mint az elmúlt hetekben is. Nem, nem képzeltem oda senkit se, maximum a kimondott hamis ígéreteket, amikből aztán nem lett semmi se.
A városban találkoztam a tulajdonossal, akivel váltottunk pár szót és miután mindent rendben talált, megkaptam a kulcsokat is. Szerencsére könnyedén megtaláltam a kibérelt házat, mert nem akartam hotelbe menni. A hideg ellenére is jobbnak láttam egy aranyos házikót kivenni a következő pár napra. Autóban ücsörögve figyeltem a házat és egy pillanatra át futott az agyamon, hogy inkább hazamegyek, a pénzt is megtarthatják, de nem láttam sok értelmét annak, hogy maradjak.
Voltak terveim, hogy mit szeretnék megnézni vagy csinálni, de most még is minden értelmetlennek tűnt, mert biztos voltam abban, hogy itt is hamar megtalál majd minden fekete felhő és újra az önmarcangolás feneketlen fekete tavában találom magam. Végül sóhajtottam egyet és kiszálltam. Nem foglalkoztam egyelőre a kabátommal, hiába volt baromi hideg, átmentem Kenzo oldalára, mert biztos voltam abban, hogy már ő is kiszeretne szállni. A póráz a kezemben volt, mert soha nem volt még abból gond, hogy utólag adtam rá, mindig is jól nevelt volt, kiszállt és aztán várt, most is erre számítottam, de persze most minden másként történt.
Alig, hogy kiszállt és leült volna, máris újra talpon volt, körbenézett, mintha szimatolt volna valamit, aztán a következő pillanatban, mint aki totálisan megkergült elkezdett szaladni. Én pedig lefagyva álltam a kocsi mellett, miközben a nevét kiabáltam, de mindhiába, mintha csak siket lenne. Sietve csaptam be a kocsiajtót, majd bezártam az autót és rohanni kezdtem utána. Próbáltam kikerülni az embereket, de így is neki ütköztem egy-két embernek. A nevét szinte folyamatosan kiáltottam, de mintha meg se hallotta volna, én pedig nem értettem, hogy mi ütött belé, mert még soha nem viselkedett így. Már vagy három perce üldöztem, amikor is megálltam, hogy kibújjak a magassarkúból és most még az se érdekelt, hogy hideg a beton. Egyszerűen csak el akartam őt kapni, mielőtt még valami baja esik. Az egyik sarkon egy pillanatra megállt, mintha csak meg akart volna győződni arról, hogy követem őt és amikor biztosra vette, akkor befordult, majd hamarosan eltűnt az egyik ház mögött, egy újabb utcába befordulva. A levegőt kapkodva vettem és majd kiköptem a tüdömet, de nem lassítottam, még akkor se, amikor elhagytam valahol útközben az egyik cipőmet, mert kiesett a kezemből. Próbáltam beérni őt, és amikor odaértem a sarokhoz, akkor csak annyit láttam, hogy éppen ráveti magát valakire, de nem támadólag, hanem mintha inkább üdvözölni akarna valakit, de tekintve, hogy nem törpe kutya volt, így azért volt súlya és simán kelthetett félelmet a másikban. Sietve rohantam oda, miközben továbbra se értettem, hogy mi történik, mert soha nem viselkedett még így. Elkaptam a nyakörvényénél fogva és megpróbáltam lerángatni az illetőről, akár elestek, akár nem.
- Kenzooo!! – villámként hasított a levegőbe a neve, ahogy kiejtettem, mire végre úgy tűnt kicsit kezd lenyugodni és hagyta magát elrángatni a férfitól. – Nagyon sajnálom, nem szokott ilyet csinálni. – zihálva beszéltem, mert még mindig úgy éreztem az elmúlt 6-8 perc után, vagy talán volt az is 10 perc is, mint akinek új tüdőre lesz szüksége. Ha kutyám fellökte az illetőt sietve nyújtottam a szabad kezemet, miután a megmaradt cipőmet földre ejtettem. – Hadd segítsek. Megsérült valahol? – ha pedig talpon maradt az illető, akkor csak utóbbit kérdeztem meg, majd amikor a pillantásunk találkozott, akkor a felismerés szele suhant át arcomon. – Michel? – meglepetten pislogtam párat, mert tényleg nem számítottam arra, hogy ismerősbe botlom, rá meg pláne nem. Teljesen kiment a fejemből az, hogy mit is mondott egészen eddig. Kenzo pedig újra oda akart menni hozzá, de erősen tartottam a nyakörvénél fogva, így csak rántott egyet rajtam, de szerencsére nem akkorát, hogy megcsókoljam a betont.