Volt egy amolyan kötelező jellegű hagyomány, hogy az ember felnővén annak a csapatnak szurkol, akinek az apja, mert mindig fontos kérdés, hogy „apa, te kinek szurkolsz?”, hiába van szó mondjuk épp biliárdról, ahol lényegében nincs túl sok szurkolási lehetőség. Aztán egy idő után azon kapja magát, hogy magáénak érez minden pontszerzést, legyen az touchdown vagy hazafutás, és a csapat is a szívéhez nő, szentimentalizmusból vagy rutinból. Esetemben egy kicsit mindkettőből. De ott van az elvándorlás problémája is: ahogy egy bizonyos piroscipellős hölgy mondta a kefeszőrű, fekete kutyájának: ez itt már nem Kansas, Totó, és sem a Kansas City Chiefs, sem a Royals meccseit nem a szomszédban adták. Ekkor lép be a képbe az olvasztótégelyént működő város másik szépsége: a lokációs feloldás. Egyszerűen az ember ha akarja, ha nem, azon kapja magát, hogy jegye van egy meccsre; aki manhattani, az általában a Yankeesnek szurkol, ha meg annak, akkor a Giantsnek is. Dalton is közéjük tartozik, ez az egyetlen oka annak, hogy nem hajlandó velem jönni meccset nézni, én ugyanis az ellentétes oldalon foglalok helyet; aki Queensben vagy Bronxban él, az majdnem automatikusan Jets meg Mets szurkoló, és nem azért, mert rímelnek. Mielőtt a Shea Stadiont bezárták volna, helyi csapat voltak. Mondjuk, abban megegyezhetünk, hogy senkit sem utálunk annyira, mint aki New Jersey-ből jött. Valahol azért is szerettem volna még gyereket, fiút, hogy legyen kivel meccsre járnom. Az utolsó pisze porcikájáig imádom Noreent, de igazi lányos lányként nem sokszor érdekelték a sportok. Most, mikor inkább csak tréfából felvetettem, hogy eljöhetne velem a ma esti Jets meccsre, mégis igent mondott. Bár pár pillanatig csupán döbbenten pislogtam, mégsem tudtam levakarni az arcomról a felkínálkozó, szeleburdi mosolyt. Eileenhez ma átjön az egyik osztálytársa, úgyhogy bizonyára örült is a lehetőségnek, hogy nem kell a nagybácsikája óvó tekintete alatt végigscrabbelözniük az estét, és csupán annyi figyelmeztetést kapott, hogy éjfél körül jövünk, forgalomtól függően. Bár hétköznap volt, kedd este, ráadásul a meccs maga 20:25-kor kezdődött, mégsem vacilláltam, elhozzam-e a lányom. Egy icipicit szabályszegés még senkinek sem ártott. –Látod, kisbarack? Az ott Jamal Adams, évek az egyik legjobb safety, aki a csapatban játszik, mondjuk nem meglepő, az apja 1986-ban a SuperBowlon elsőkörű játékos volt a Giantsnél… Ha Gilchristtel párosítják, legyőzhetetlenek – magyarázom hevesen Noreennek, a játékosokra mutogatva. A 111C szektorba vettem jegyeket magunknak, a 21. sorba, a Jets kispadja mögött nem sokkal. Abba nem szerettem volna belemenni, hogy több, mint kétszáz dollárba fájt a jegyek ára; ritka alkalom, hogy közösen megyünk meccsre, úgyhogy úgy érzem, ennyi luxust megengedhetünk magunknak. A stadion majdnem teli, a Buffalo Bills ellen játszunk szezonközi mérkőzést, a MetLife Stadionban, aminek épp csak azért bocsájtható meg, hogy New Jersey-ben van, mert igen előrehaladott szolárpaneles megoldásokat használtak a megépítésekor, így az öko-lábnyoma gyakorlatilag nulla. Ugyanez persze nem mondható el a temérdek szemétről, ami itt termelődik, söröspoharak, nachos-zacskók, és minden egyéb, nagy tömeggel járó kosz. Az égbolt már tintakékre festődött, a csillagok és a kiflialakú hold ezüstös fényét azonban elnyomják a stadion LED-égői, amik szinte nappali világosságot kölcsönöznek a létesítménynek. A szép időnek hála nyitott tetőrész ellenére is virsli-, pattogatottkukorica és sör illata keveredik a megannyi ember izzadtságszagába, mégsem mondhatnám, hogy rossz érzés; van a nagy tömegben valami elemi, valami ösztönös és természetes, ami mindig vonzott. Ősz lévén, már hűvös az idő odakint, főleg este, így még a nézőtéren is széldzsekiben és kötött fekete sapkában ülök, bár a sok beszédtől és mutogatástól egészen kezdek kimelegedni. Még a meccs elején szereztem magunknak sörtésztás virslit, a legjobb virslit, amit pálcikán lehet enni, meg jó nagy pohár kólákat. – A safety a másodlagos védelem, a védelem leghátsó szakaszában van, a cornerback mellett. Főleg a passzok kivédése a feladatuk, de Adams belevisz például egyfajta sheriffes igazságszolgáltatást is a játékba, és majdnem olyan tiszteletet parancsoló a kisugárzása, mint a hátvédeknek. Tudod, mindig van az offenzív, támadó, és a deffenzív, védekező csapat, ezek váltogatják egymást, főleg öt-tíz másodperces taktikai támadósorozatok vannak, köztük harminc másodperces megbeszélési idővel. Az akciók általában snap-el kezdődnek, mikor a center, látod, ott középen, szóval ő átdobja a labdát a mögötte álló irányítónak a lábai között… Látom, hogy néhányakat zavar a folyamatos beszéd, főleg az előttünk ülő férfit, akinek a nyaka hájredői között egy Panama-csatorna is elférne, de a legtöbben hamar észreveszik, hogy csak új szurkolót szeretnék szerezni a csapatnak. Újabban egyre több a női részvevő is a játékokon.– Megeszed még azt a virslit? – mutatok a kezében lévő, félig megevett majdnem-vacsorára, amihez egy-két perce nem ért hozzá, bár lehet, hogy csak rám figyelt. Tekintetemmel leplezés nélkül sugárzom, hogy én szívesen megenném.
Azt hiszem mióta anya elment és beköltözött Eileen nem sok időt szenteltünk arra, hogy ketten legyünk. Apa és én, pedig tipikusan azok a lányok közé tartoztam, akik apásak voltak. Nem is tudom, hogy mit mondtam volna, ha anya közli, hogy magával visz. Én.. Én.. Bele se merek gondolni, hiszen megannyi közös emlékem van apával, anyáról meg leginkább az, hogy dolgozik. Nehéz volt feldolgozni, hogy ketten maradtunk, de azt hiszem nekem az még nehezebb, hogy hárman lettünk. Most nem jött velünk Eileen, de attól még néha kellemetlen számomra a jelenléte. Mert hiába akarok valami bolondos témát felhozni, attól félek, hogy belegázolók a lelkébe. Pedig istenre esküszöm, hogy mindent megteszek annak védelmében. Kellet ez a kis kiruccanás kettőnknek. Bár meglepődtem, hogy iskolai napokon megyünk el. Bevallom, örülök neki, hogy nem kell az iskolába töltenem a holnapi napot. Elég furán kezdődött az ismeretségünk egy fiúval és mit ne mondjak, most nem szeretném látni. Bár a stadionban a tömeg morajlott és alig értettem apa szavait, próbáltam feldolgozni a látottakat és azt is, amit mond. Mert valami borzalmasan sok az inger, ami jelenleg leigázott. Az izgatottságomban le sem vettem a szemem a pályáról és arról, ami körülöttünk történik. Még sosem voltam semmilyen meccsen és meg vallom, azt se tudom, hogy ez milyen meccs lesz. Az előttünk ülők néha morgolódó nézésekkel fordultak felénk, hogy apa folyamat beszél, de ellágyultak, mikor látták, hogy nem egy dilis rajongó, hanem egy lelkes apuka, aki épp bevezeti a lányát a rejtelmekbe. - Aha, szóval jó lesz a meccs? – ennyire futotta a sok információból, amit elém tárt. Leginkább én a könyvek világában érzem jól magam és a biológiába merülök el. Én a sportokba sosem voltam jó és nem is értem a logikát. Hiszen, ha valaki beteg, meggyógyítják, de az, hogy egy labdát kergetünk, dobálunk, az semmi logikát nem takar. De persze ezt most nem fogom elmondani, még a végén haragra gerjesztem a stadion népét. A virslimbe még bele se tudtam harapni, mikor apa olyan szemekkel nézet rám, ami azt mondta, hogy adjam neki. Bólintva átnyújtottam és összecsapva a tenyeremet nézek apára. - Van valami különösebb oka, hogy ide hoztál? – döntöm oldalra a fejem, nem vagyok az a tipikusan gyanakvófajta, de most mintha valami bűzlene, de persze nem vetek semmit a szemére, sok minden történt rövid idő alatt és mindkettőnknek meg kell vele birkózni. Bár az én gondommal lehetnek még nehézségek, nem hiszem, hogy ez lenne a legalkalmasabb idő az egész megbeszélésére. Talán, majd ha hazafelé megyünk az úton. De a tömeg felmorajlik, és hirtelen mindenki feláll. Én pedig aggódva nézek apára. Mi a franc történik? Én semmit sem tudok arról, hogy mit kell mikor csinálni, így sután felállok én is közelebb húzódva az apukámhoz. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, és nem egy állatorvosnak kézülő fiatal, kiegyensúlyozott nő. Idegen terepre léptünk és ez nekem furcsa. Mint minden más, mostanában. Miért bolondult meg a világ körülöttem? Én csak az a nyugodt ember akarok lenni, aki a dolgozatoknak él és begubózva a szobájában tanul egésznap. - Most mi történik? – súgom oda apának, bár mellettünk a kürtök olyan hangosan szólnak, hogy kétlem, hogy bármit is értett volna az egészből.
Kezdőlap
