Fájón veszi tudomásul, hogy olyan csapdában vergődik, amiből nem tudja magát kivergődni. Mert esélyesen csak arra lenne képes, vagy esetleg a véletlen folytán történne csak így. Nem ért semmit a férfi erejével szemben, és ez az érzés erősen áthatotta, a szívét gyorsabb ütemre kényszerítette. Egyedül amit le tudott szorítani, az a közelgő pánik  volt, ami csakugyan csak azért ment neki, mert erőszakkal fogták be a száját. Esélye sem volt másként tenni, csak arra figyelni, hogy szabályosan lélegezzen. Nem mondhatta igazán szerencsének, de annál mindenképpen jobb volt, mint amit az előbb művelt. Igazából nem az a fajta nő volt, aki foggal körömmel tépi a másikat, de ez a helyzet furcsán kifordította önmagából. Azt persze hozzá kell tenni, hogy közel sem volt megszokott helyzet, de önmagában fogalma sem volt arról, hogy képes lenne egyáltalán ösztönből valakit megharapni. Párszor pislogott, hogy próbálta a könnyek maró útját a lehető legyorsabban lerázni magáról, nem szerette ezt az érzést, arra emlékeztette, hogy az anyja mennyire lesajnáló, de együttérzéstől mentesen nézett rá amikor sírt. Nem maradt jelen helyzetben semmije, ami segíthetne rajta, érezte a feje búbján, ahogy az ismeretlen veszi a levegőt, jóval magasabb volt nála, és érzetre a felsőteste kidolgozott volt, érezte, ahogy az izmok a hátának feszülnek. Erre is csak egy enyhén dühödt lélegzetvétellel reagált, nem akarta hogy ennyire közel legyen. A lehetőségeihez mérten kellett reagálnia, ami annyiban merült ki, hogy engedett a saját  feszítéséből. Ha szerencséje van, egy hajszála sem görbül, ha viszont nem, talán a következő riportban, már az ő  halálhírét közlik a csatornák. A félelem pedig annyira mély árkot vert benne, hogy amikor a férfi újra utasította, hevesen bólogatott. Egy hang sem tudott kijönni a torkán,  olyan csomót érzett, ami csak még erőtlenebbé tette volna a hangját. Érezte, ahogyan szépen lassan a szorítás enyhül, ő pedig igen csak lassan tett bármilyen mozdulatot. Nem tett semmi hirtelent, amivel gyanút kelhet a férfiban, hogy mégis a szavai ellen tesz. Aprót nyelt, és a fémes íz ami az útját kísérte, egy grimasszal együtt sikerült feldolgoznia, hogy a férfi.- nevezetesen.- Cole vére terjeng a szájában.  Megtörölte volna az ajkait, mintha ezzel eltűntetheti az ízt, de a férfi akkor kapott a karja után, és nyomta le dominanciától erélyes mozdulattal az egyik székre.  A nyelvén volt egy csípős megjegyzés, hiszen már ült Cole-nak „hála” de valamiért mégis követte egy újabb utasítás, ami egyre inkább birizgálni kezdte, de még ő sem igazán ismerte fel milyen szempontból. A kézfejét bámulta, majd lassan, félve emelte fel a tekintetét a férfira. Biztos volt benne, hogy valamilyen szörnyűséges sebhelyes arcú alak lesz. De a rózsaszín lámpa megvilágította az arcát. Azok a szemek pedig egyenesen a veséig hatoltak, amitől egy aprót mozdult a széken.  
- Maga szökött meg a börtönből.- bökte végül ki rekedtes hangon, az eddig bent rekedt sikítások, és levegővételek, csak most kezdtek kitisztulni a hangjából. Bár  ez nem volt mentség arra, hogy az egyértelműt mondta ki. Pislogott és a kezével finoman morzsolgatni kezdte a keresztet, ami a nyakában lógott, mindig ez volt a rossz szokása, ha valami nehézség érte.
-  Florence nem itt van…mégis mit keres itt? – nézett végül hosszabb időre a férfira, és a vonásait jobban sikerült megvizsgálnia. De arra nem számított, hogy a sebhely helyett, az sikerül megállapítania, hogy a bozontos szakálla ellenére vonzónak tűnt. Ahogy lejjebb siklott a tekintete, a mellkasára, aminek az előbb neki nyomódott izmos volt, és az a lámpa csak még jobban felhívta az izmokra a figyelmet, nagyot nyelt. Gyűlölte, hogy azok az izzadságcseppek követelte a figyelmét, és ahogy megcsillant a férfi meleg tónusú bőrén.  Biztosan csak piszkos, egyetlen férfinak sincs ilyen szép barna bőre.
- Nem kéne itt lennie.- próbált határozottságot erőltetnie  a hangjába, hazudni készült, így nagy erőt kellett hozzá merítenie. Még ha legszívesebben elbújt volna valahová.

Madison and Cole

I don't want to hurt you, pretty lady. Don't make me.

Amint hátraszorította a nő karját, és megérezte, ahogy a teste egy pillanatra összerándul az idegszálain végigsöprő fájdalomtól, rögtön meg is bánta ezt az ösztönös reakciót. Nem azért volt itt, hogy bántsa. Nem akarta felhasználni ellene az erejét. A harapás váratlanul érte, de senki nem vethette a lány szemére, hogy küzdött ellene, nyilván alaposan ráijesztett.
Nem tette szívesen, de hát mi más választása lett volna. Abban a pillanatban, amikor Miss Wells úgy döntött, hogy hazajön, és átlépte a saját háza küszöbét, megpecsételődött a sorsa. Miért is nem maradt inkább a barátnőjénél? Mindenkinek igazán sokkal egyszerűbb lett volna. Ő magához vesz némi ennivalót, alszik egy kicsit, és reggelre már tovább is állt volna, a nő pedig maximum annyit vett volna észre az egészből, hogy ebben a hónapban a szokásosnál hamarabb elfogyott a kolbász.
Miközben azon fáradozott, hogy ártalmatlanná tegye, és lassacskán megértesse vele a helyzetet, az ő fejében szinte ugyanolyan lázasan kergették egymást a gondolatok. Most mégis mit csináljon vele? Nem így tervezte. A lány meglepte, és rögtönöznie kellett, de fogalma sem volt, hogyan tovább. Abban bízott, hogy ha eszik valamit, utána gondolkodni is könnyebben tud majd.
A sötétben szinte semmit nem látott a házigazdájából, ő is csak az érzékeire tudott hagyatkozni. Olyan törékeny teremtésnek érezte a karjai között, mintha csak egy verdeső kismadár akart volna kitörni a markából. Az volt az érzése, hogy figyelnie kell, nehogy akaratlanul is kárt tegyen benne. A következő gondolatában viszont megrótta magát, amiért újfent kezdte alábecsülni a lányt, mintha nem épp az előbb bizonyította volna be, hogy a legkisebb lehetőséget is képes kihasználni. Valahol elég ironikus volt, hogy ő volt a bűnöző, a betörő, a veszélyes szökött fegyenc, de az első vércseppet mégis ez a kis, rózsaszín lámpás bestia tudhatta a magáénak. A csípő, lüktető érzésről tudta, hogy a fogai nyomán felszakadt a tenyerén a bőr, de jelenleg ez volt a legkisebb gondja.
Ahogy a nő izmai engedni kezdtek, és úgy tűnt, megértette végre, hogy az ellenállásnak nincs semmi értelme, ő is lazított a fogásán, de csak fokozatosan.
- Most el fogom venni a kezem, de ha kiabálni fog, megkötözöm és betömöm a száját, világos? – vetítette előre, hogy mik a kilátások, és azért várt valamiféle visszajelzést, mielőtt csakugyan megtette volna. – Viselkedjen okosan, és akkor nem lesz baj.
Azzal elengedte a lány karját, és a szájáról is lefejtette a kezét, hogy a levegő immár szabadon áramolhasson a tüdejébe. Helyette megragadta a könyökét, és az asztalhoz vezette, majd a legkevésbé sem finoman lenyomta az első székre.
- Üljön le.
Most már egy fokkal jobban láthatták egymást, bár az egyetlen fényforrás még mindig az a leheletnyi, rózsaszín fénysugár volt, amitől úgy érezte magát, mintha egyenesen Barbie konyhájába tévedt volna be.

megjegyzés: még korántsem ragadott meg mindent, kedvesem

Az ajkaira szoruló tenyér, maga volt a hideg valóság. Érezte a repedést, azon a burkon, amit a szülei építettek köré. Egy hógömb, ami törékeny volt, és még  a hópelyhek is rózsaszínek voltak benne. Most viszont az izzadság, az ismeretlen férfi természetes illata vette körül, ami az ő kifinomult orrának erős volt. Gyűlölte magát, amiért gyenge volt, és nem tudott szabadulni, még csak annyira sem tartani magát, hogy fogva tartójának, még több erőt kelljen kifejtsen ahhoz, hogy magához préselje. Gyenge volt mint a harmat, és ha nem történik valamilyen áldásos csoda, akkor így is fog meghalni. A hátán érezte, ahogy a kemény mellkas emelkedik, ha az érzékei nem csaltak, míg a szívdobbanásait is érezte, de lehet csak a félelem csalfasága játszott vele. A sajátja viszont annál inkább elszorult, mint amikor az ember hirtelen csobban a vízbe, minden figyelmeztetés nélkül. A szíve a bordáinak feszült, érzetre olyan volt, mintha először a gyomrában dobogna, aztán a torkában. Ki akart törni a fogságból, pont úgy ahogy ő is próbálkozott többnyire. De szerencsétlenségére, még csak annyira sem volt edzett, hogy az állóképességével többre menjen. Inkább csak felbosszantotta vele, az ismeretlent, aki hirtelen olyan ívbe feszítette a karját, amilyenben még sosem érezte.  A hirtelen nyilalló fájdalomtól újra felnyögött, és próbálta legalább a méltóságát megtartani, hogy ennyitől nem esik össze sírva. Pedig a határán volt. Elkapták, azt sem igazán tudta, miként szabadulhatna, és minden szempontból a férfi döntéseinek bábja volt. A sötétség egyre mélyebben szívta magába, ezzel együtt az energiája is csökkent, ami annak is köszönhető volt, hogy a meleg előtte már bőven, kivett belőle. Így próbált mélyeket lélegezni, amiket a pilátesz óráján tanult, és valójában semmit nem értek, ha  az embert fogva tartják. Mérges volt, kétségebesett, és ennél gyengébbnek még soha nem érezte magát.  Meg kellett nyugodnia, még ha éppen nem is a legjobb pozícióban van hozzá. A meleg levegőt az orrán át adta ki magából, még mindig zaklatottan, miközben a váratlan látogatója mély baritonja elér a füléhez. Megrezzent, nem volt hozzá szokva ehhez a közelséghez, és már csak ezért is szabadulni akart.
A férfi mondadója, nem egészen nyugtatta meg, de a kilátásait, így sem a legjobbnak vélte. Csak megrögzötten szedte magához a levegőt, mint aki attól félne, hogy ez lesz az utolsó lélegzetvétele. Nem gondolta, hogy lehet ennél rosszabb, de a név kimondása, ott csengett a fülében. Többször is hallotta a hírekben, de nem vett róla túlzottan tudomást, hisz elég messze volt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Mégis.. hogy juthatott el idáig? Kezdett megint pánikba esni, mert igazán fogalma sem volt, hogy mivel vádolták a férfit, csak egy pár foszlány derengett neki. Lassan már ereje sem volt arra a túlzott feszültségtől, hogy tisztán gondolkodjon.  Egy valamire volt képes, az izmait, amik erősen feszültek a szorításban elernyedtek, ezzel jelezve, hogy  megértette, hogy nincs más választása ebben a helyzetben.

Madison and Cole

I don't want to hurt you, pretty lady. Don't make me.

Még éppen az előtt kapta el a nőt, hogy felsikított volna, ezzel a szomszédok figyelmét azonnal magukra irányítva. Valószínűleg azonnal hívnák is a rendőrséget, minden különösebb hezitálás nélkül, hiszen egész álló nap az fröcsögött a híradóból, hogy egy szökött fegyenc ólálkodik az utcákon. Legyenek óvatosak.
Bár a phoenixiek talán nem érezték annyira magukénak a fenyegetést, elvégre Florence mégsem egy szomszédos kis városka volt, ahonnan pár órán belül csak úgy idekeveredik az ember a kertek alatt, na meg aztán, melyik lenne az az elmeroggyant börtönlakó, aki nem a határ felé, hanem inkább a főváros felé venné az irányt? Egy átlagember bizonyára így gondolkodott. Tapasztalatai szerint a phoenixieknek amúgy sem volt idejük holmi pusztában bujkáló gazfickóval foglalkozni, mikor mindenkit vártak a sürgős teendői.
Ám egy vérfagyasztó sikítás a szomszédból… az más. Ezt mindenképp el akarta kerülni, hiszen még ha sikerülne is továbbállnia, mielőtt a zsaruk kiérnek, a helyzetét máris elárulta volna. Márpedig jelenleg a legnagyobb előnye az volt, hogy nem tudták, merre indulhatott, így egész Arizona-szerte keresték.
Érezte, hogy a nő heves levegője a tenyerének ütközik, és ahogy az elfojtott segélykiáltás hangja végigrezeg a bőrén. Nem akarta túl erősen fogni, hogy több levegőhöz jusson, de ezt az udvariasságot hamar meg is bánta, mikor a harapást követő éles fájdalom beléhasított.
- A francba! – A váratlan érzéstől felnyögött, de nem húzta el a kezét, inkább a lány hátracsavart karját szorította meg, ami bizonyára fájhatott, de valamivel el kellett érnie, hogy kiengedje a fogai közül. Micsoda harcos kis teremtés… de akkor sem volt esélye ellene, és ezt hamarosan ő is belátja majd, csak azt kellett megvárnia, hogy a hirtelen pániktól és az erőlködéstől eléggé kifáradjon ahhoz, hogy a szavaira is képes legyen koncentrálni.
Most már erősebben szorította magához, így a szabadulni vágyó mozdulatok halva született próbálkozásoknak tűntek, és minden bizonnyal elég kényelmetlen is lehetett. Levegője a lány feje tetejét súrolta, ami a termetéről is kellő információkkal láthatta el. Az orrához préselődő, puha fürtök csodálatos illatot árasztottak, amit saját magáról egyáltalán nem mondhatott el. Az egésznapos erőltetett menetben az izzadság többször is a testére száradt, és mélyen beleitta magát a mellkasa közepéig legombolt ing szövetébe is, de jelenleg ez érdekelte a legkevésbé.
- Nem akarom bántani – mormolta el újra a szavakat. – Érti? – A hangja ezúttal valamivel szelídebb színezetre váltott.
- Csak enni akarok és kipihenni magam. – Ám amint kimondta, úgy érezte, ahhoz, hogy az állítása a nő számára is hihetőnek tűnjön, egyvalamit még el kellett árulnia.  – Cole Wesley vagyok.

megjegyzés: nem rossz próbálkozás

- Szia anya.- szólal meg, és már észre sem veszi, hogy a mosoly amit magára erőltet nem is szükséges, hozzá tartozott már, akármikor az anyjával beszélt.
- Édesem, hogy vagy?- érdeklődött kedélyesen.
- Jól vagyok, éppen most értem vissza a vásárlásból. Te hogy vagy?- esetlen beszélgetések sorozata, gondolta magában.
- Remélem nem ég le teljesen a bőröd mire visszaérsz.- nem is az anyja lenne.- Képzeld Sebastian..- és már megint témánál voltak. Sebastian volt az az ember, akiről a legkevésbé sem akart hallani. De mivel egy olajvállalat várományosa, azzal számolnia kellett, hogy meg kell majd ismernie, akkor is ha a férfi háta mögött mindenki azt suttogta, hogy nem a nőkhöz vonzódik.
- Persze mindenképpen, amikor vissza megyek, sort fogok keríteni rá.- mentette ki magát a szokásos módszerrel, inkább igent mondott. Előbb szabadult, az anyja képes volt lyukat beszélni a hasába, egészen addig, amíg az ő akarata nem érvényesült. Ez annyira dühítette mégsem tett ellene soha semmit, úgy érezte a szülei iránti tiszteletből, mindent meg kell hogy tegyen. Akkor is, ha érzései, egyre inkább a torkába nyomakodva préselődtek ki volna, egy hatalmas NEM keretein belül.
- Ez remek.- elégedetten kuncogott az anyja, majd még fecsegett valami olyasmiről, mikor kell körmöshöz mennie talán? Nem figyelt, csak arra koncentrált, hogy a csomagokkal a kezében bejusson a lakásba. Amikor végre ez megtörtént,  felsóhajtott, hisz  a telefont is abban a pillanatban tette le. Mindennél jobban arra vágyott, hogy a hideg átjárja az egész testét. De ahogy beljebb lépett, diszkomfort érzete támadt. Az a fajta, aminek az okát nem tudta megmondani csak érezte. A fülében hallotta szívének erős dobbanásait, és ahogy tekintetével keresni kezdte az érzés okát, majd rá is bukkant. A konyhában hagyott nyomokra, az ajkai enyhén elnyíltak. Hevesen kapott levegő után, amit követett  egy apró nyögés is, és végül egy sikolyhoz vett erőt a mellkasában. De a levegője beszorult. A testét hirtelen elöntötte a hideg verejték, ahogy egy erős férfi testnek szorult csapdába esett. Mégis feszített, ellenállt legszívesebben karmolt volna. A szemével kereste, amivel kijuthat a csapdából, de túlságosan sötét volt. A testét újra ellenfeszített az erőnek ami  fogva tartotta.  Kényszeredett felnyögött, a pánik, és a félelem annyira körül ölelte, hogy nem is tudta igazán mit tehetne. A férfi szavai csak még nehezebbé tették számára a légzést. Csak azt hallotta ki a szavakból, hogy bántani fogják, vagy megölni. Rádöbbent, hogy akármennyire is unalmas az élete, még nem akart meghalni, erre még nem készült fel. Záporozni kezdtek a könnyei, és csak egy valami maradt, amivel talán megtudta magát védeni. A fogai hirtelen, és élesen harapott a férfi kezébe, amit a szájához tapasztott. A sós íz ott terjengett a szájában, ami arra ösztönözte, hogy ezt most azonnal hagyja abba, de szabadulni akart, akármennyire is  ellenkezett minden porcikája ez ellen. Ebben a pillanatban próbált a lábaival is erősen taposni, húzni az egész testével, akár egy megvadult ló. Ha már meg fog halni, róla igazán nem mondhatja el senki, hogy nem küzdött. Még akkor sem, ha ez volt a leghülyébb ötlet, és a férfi kijelentése ellen tett. De mégis ki bízna egy olyan embernek a szavában, aki éppen befogja a száját és fogva tartja? Újra még levegőt vett ezzel a harapást megszakítva és tompán, de annál erélyesebben próbált kipréselni egy hangot. Semmi értelme nem volt igazán, annak amit csinált, de a zaklatott félelem, ami a húsába mart, a túlélésre késztette.
- Engedjen..el- bár semmit nem lehetett érteni, mégis próbálta magából kipréselni, annak ellenére, hogy a férfi keze a szavak útját állta. Ez nem történhet meg, biztosan csak álmodik…

Madison and Cole

I don't want to hurt you, pretty lady. Don't make me.

Ahogy a lába földet ért, megcsapta a kellemes hűvös, ami egy megkönnyebbült, halk sóhajt csalt ki belőle. Míg fülelt, hamar meg is szokta a légkondicionáló áldásos zümmögését. A teste úszott az izzadságban, de egyelőre csak megtörölte a homlokát, bezárta maga mögött az ablakot, és először a konyha felé vette az irányt.
A ház mostanra teljes sötétségbe borult, és bár még odakint meggyőződött róla, hogy a lakók nincsenek otthon, eszében sem volt villanyt kapcsolni. Ahogy kilépett a szobából, egy égve hagyott hangulatlámpa derengő, rózsaszínes fénye egyből a konyhába csalogatta. Abban bízott, hogy talán nem is jönnek már ma estére vissza, legalábbis a hűtőn díszelgő naptár péntek esti rubrikája mellé kanyarintott "Melissa" ezzel kecsegtette. Neki nagyon is kapóra jött volna.
De nem vesztegette az időt, azonnal töltött magának néhány öblös pohár vizet, és miközben megitta, sebtében átkutatta a házat. A fürdőben megállapította, hogy a háznak valószínűleg csak egyetlen lakója volt, a cipősszekrényre dobott számlán szereplő névből pedig úgy festett, nevezetesen Miss Madison Wells otthonában vendégeskedett.
Csak ezután vette ki a kenyeret a tárolóból, és az asztalon lévő deszkára fektetve, egy jókora karéjjal le is vágott belőle, majd kinyitotta a hűtőt, hogy szerezzen hozzá valamit, mikor váratlan zaj ütötte meg a fülét. Mozdulatlanná dermedt, és a frissen érkező adrenalinhullám újra kiélesítette az érzékeit. Tompa motoszkálást hallott a zárban, ami balszerencséjére közvetlenül a konyhába vezető hátsó ajtó felől érkezett. Gyorsan kellett cselekednie, nem volt idő mérlegelni. Mindent hagyott, ahogy volt, és sietve a nyíló ajtó mögötti fal mellé lapult.
Ahogy végiggondolta a lehetőségeit, a szívverése újra a magasba szökött. Ha elég óvatos akart lenni, azt sem várhatta meg, hogy Miss Wells villanyt kapcsoljon. Nem akarta bántani, de amíg nem evett és pihent valamennyit, nem indulhatott tovább.
Hallotta a nyíló ajtót és egy papírzacskó halkan csörgő neszét, majd a halvány rózsaszín fényben megvilágított asztal felé pillantott. A nőt az elöl hagyott, felvágott kenyér és az üres vizespohár látványa fogadta, Cole pedig a gyanús mozdulatlanságból nyomban leszűrte, hogy akár megérezte a jelenlétét, akár észrevette a nyomait, de ebben a pillanatban tűnhetett fel neki, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem késlekedhetett. Ellépett a faltól, és bal kezét a nő szájára szorította, majd egy határozott mozdulattal megragadta a karját, és erősen magához szorította a lányt.
- Ne sikítson. – A hangja egészen érdesen és rekedtesen hangzott a sötétben, amit nem is bánt, mert így csak még fenyegetőbben hangzott. Számított rá, hogy a hölgy azért mégis megpróbálja, ahogy arra is, hogy az ösztönös menekülési vágynak engedve megkísérli kiszabadítani magát, de a keze vasmarokkal tartotta, és a hátának feszülő izmokból könnyen kitalálhatta: nem nyerheti meg ezt a csatát. – Ha pontosan azt teszi, amit mondok, nem fogom bántani – tette aztán hozzá, mikor a nő ellenállása már némiképp enyhülni kezdett.

megjegyzés: az a rózsaszín lámpa érzem, hogy a kedvencem lesz