Az apám nem ismert határokat, ha az anyám születésnapjáról volt szó. Már jóval a vasárnapi ebéd előtt összehívta a közeli barátokat, és rokonokat, és ebbe könyörtelenül beletartozott a Riddle família is. Aimeevel a kórházas eset óta nem beszéltem, nem is értettem őt, de mindenképpen távolságra volt szükségünk. Solomon újabb meglepetéssel forrázott le, hogy felcsinált valakit, így ugyanabban a cipőben jártunk egy kis idő elteltével. A párhuzam valahogyan mindig az életünk részét képezte, de hogy egyszerre leszünk apukák…soha nem gondoltam volna. Még furán éreztem magam a szó hallatán is, mert nem tartoztam azon férfiak közé, akik családcentrikusak lettek volna, vagy a komoly kapcsolat mellett tették volna le a voksukat. Az egész hetem azzal telt el, hogy apa helyett a titkárnőjével vásároltam, a tortakóstolásból sem maradhattam ki, mintha visszarepültem volna a kissrác korom egyik boldogabb időszakába. Önfeledt lehettem volna, mert az ajándékot már sokkal hamarabb kitaláltam, és bíztam benne, hogy el is fognak menni. Nem akartam elmondani nekik, hogy nagyszülők lesznek, és nem a mostani alkalom lesz a tökéletes, hogy mégis közöljem a hírt. Aimee-nek megírtam, ha ma délután megjelenne a szüleim házában, akkor kerülje ezt a témát. Fogalmam se volt róla, hogy milyen hangulatban van éppen, mert nála napról napra változott ez. Solomon lett a kapcsolattartóm, és általa tudtam meg jó néhány információt róla. Nem láttam elérkezettnek az időt, hogy szembesítsem, de előbb-utóbb meg fogom tenni, és ha nem tetszik a végkifejlet, akkor a B terv lép életbe. Senkinek nem lett volna jó, ha eljutunk odáig, de nem rettentem vissza. - Noah mindjárt itt vannak a vendégek, és még mindig nem öltöztél fel normálisan. Gyere ide nagy legényem. – hogyan mondhattam volna nemet Julia Hopkinsnak, aki felvette a házassága után az édesapám nevét. Ez a nő szült, és ez a nő tudott egyedül uralkodni felettem. - Anya…nem vagyok óvodás, egy nyakkendő megkötése még menni fog. – kacsintottam rá, de elkapta a végét a felsőruházatom kiegészítőjének, és szépen megkötötte. Alig ért a vállamig, de tiszteltem, és soha nem feleseltem volna vele. - Szeretném, ha ma kifogástalanul viselkednél, mert apád fontos bejelentésre készül. Te vagy az egyetlen gyermekünk Noah, a családi vállalkozás várományosa, nagy dolgokra vagy hivatott, megértetted fiam? – ez a láthatatlan piszok letisztítás az agyamra ment, de bólintottam neki, és arcon csókoltam. - Boldog születésnapot mama. – elértem a célomat, mert magához ölelt, és a nyakamba fúrta az arcát. - Istenem mennyire megnőttél. Alig pár évvel ezelőtt még a karjaimban tartottalak. – két kis csippentés az arcomon, és úgy néztem ki, mint egy részeg estén a haverokkal. A vörösséget nem tudtam eltüntetni, mikor megszólalt a csengő. - Majd Hannah kinyitja, ne rohanj. Hadd karoljak beléd. – kinyújtottam a karomat felé, és a nagyságos Hopkins-szal együtt indultam meg a lépcsőn lefelé. Édesanyám a korához képest tündökölt, két alapítványt is vezetett, sőt a Nőegylet egyik kitüntetett tagja volt immár húsz éve. A lépései határozottak, és kecsesek mellettem, mikor a szobalány odaér a bejárathoz, és kitárja a legjobb barátom előtt….aki nem egyedül érkezett. - Solomon… - anyám felvidulva engedett el, és kaparintotta meg a pót fiacskáját, hogy két puszival köszöntse, de a szó belé fagyott a fiatal teremtés láttán. - Ó, kit hoztál magaddal Solomon? A szüleid már itt vannak, éppen Howarddal beszélgetnek a dolgozószobában. – minden szempár az újonnan érkezettre siklott.
A legtöbb rendezvényen általában nem jelenek meg kísérő nélkül, amióta részt kell vennem ilyeneken és az nem sokat számít, hogy éppen családi, formálisan üzleti vagy éppen akármilyen más rendezvényről legyen szó. Értelemszerűen ezek alól azok a bulik a kivételek, amelyeknek nincs köze a származásomhoz vagy a hivatásomhoz, a többi azonban nem az a kategória, amelyben gyakran megengedhetném magamnak, hogy akármikor is egyedül bukkanjak fel. Nem mondom, hogy nem fordult elő, mivel az alkalmi csajok híve nem vagyok, így amikor éppen úgy alakult, akkor inkább egy szál magamban bukkantam fel és sosem bántam meg, de valljuk be, jobb az, amikor egy csinos kísérő van az oldalunkon, olyan, aki bőven felette teljesít a társadalmi elvárásoknak. A kísérőim általában vagy az aktuális partnereim is a magánéletben – nem gyakran cserélgetem őket – vagy amikor éppen nincs senkim, úgy az irodából hívom el szokás szerint valamelyik kolleginát, esetleg egyetemi csoporttárs és egyben barát jöhet még szóba, utolsó sorban, de korántsem annyira ritkán pedig a szingli megjelenés. Ma azonban nem igazán tervezem, hogy az utolsó legyen terítéken. Talán furcsa volt és idegen, amikor megkérdeztem Lolát, hogy lenne-e kedve elkísérni, de igazság szerint hamarosan kénytelen leszek színt vallani a családom előtt és akkor óhatatlanul is része lesz az életem azon darabjának, amit később valószínűleg a pokolba kíván majd. Jobbnak ítélem, ha előtte már legalább látják és ez talán kis mértékben segít majd az előítéleteiket csökkenteni. Itt azonban még nem tartunk. Meghívtam és legnagyobb egyben legváratlanabb meglepetésemre beleegyezett. Még az esemény előtt érte mentem ennek fényében, érkezni pedig végül közösen sikerül a Hopkins rezidencia elé. Kísérőm mellett, csendesen állva várom, hogy kinyíljon az ajtó, leginkább csendesen. Még senkinek sem szóltam arról, ami hetek múlva már letagadhatatlan lesz, leszámítva a legjobb barátomat és egy ideig szeretném is, ha ez így maradna, amire Lola figyelmét is felhívtam korábban. Nem feltétlen a legjobb barátom anyjának születésnapját érzem a legmegfelelőbb alkalomnak arra, hogy bejelentést tegyek valamire, ami mindenki életét nagyban befolyásolni fogja.. Mikor Hannah végre kinyitja az ajtót, a partneremet magam előtt terelve lépek be és adom át a kabátomat, amikor Julia és Noah jelennek meg. - Julia, isten éltessen! - Örömmel és nem kisebb lelkesedéssel viszonozom Mrs Hopkins üdvözlését, de az örömpillanatnak máris vége lesz, amikor látható meglepettséggel fogadja be a partnerem látványát. Eleresztem Juliat és átkarolom a kísérőm derekát. - A kisasszony neve Lola, remélem nem gond, hogy magammal hoztam. – Nem ez az első alkalom amikor idegent, de ez az első abban a tekintetben, amikor olyan nőt mutatok be, aki már most nagyon is szerves része az életemnek. - Lola, ők Julia és Noah Hopkins. – mutatom be azokat egymásnak, akik még nem ismerik a másikat és amint a formális köszöntés vélhetően megvolt, úgy utóbb megnevezett hátát is meglapogatom. Legutóbb említettem neki, hogy még a húgom sem tudja mi a helyzet és hálás lennék, ha ez így is maradna, a helyzet pedig azóta sem változott. Nem ma este kívánom a nagyérdeműt beavatni.. Victoria és Horatio Riddle emlegetésére finoman rándulnak az arcizmaim. Sejtettem, hogy a szüleim már itt vannak. - Nem akarom őket megzavarni. Aimee itt van már? – Annyit tudok, hogy a húgom is jelen lesz, de az érkezésének pontos időpontjáról azonban már sokkal kevesebbet.
Minden egyes perc elteltével, - amelyet a lakásomban rohangálással töltök, - egyre biztosabb vagyok abban, hogy mikor beleegyeztem Solomon meghívásába, a szám és az agyam között nem igazán volt vétel. Tisztában voltam az akkor kimondott szavaimmal, de ezek szerint úgy tűnik, hogy csak később fogtam fel mit is jelentenek ezek pontosan. Ez nem egy egyszerű esemény lesz, hanem olyan, ahol találkozom a családjával, a legjobb barátjával, és még az ő szüleivel is, és nem hinném, hogy pont én leszek az a vendég, akiért mindenki repesni fog az örömtől. Mély levegő, menni fog! Apám határozott nőszemélyt nevelt belőlem, és nem valami ijedős kislányt. Mégis úgy tűnik, hogy az a harcos eltévedt útközben valahol, mert amit most érzek, az két részem mindent megsemmisítő harca: az egyik az őrülten elszánt, mindenre képes amazon, a másik pedig egy ijedős törpenyúl, aki egy tapsolástól is beiszkol az asztal alá. Nem indulhatok ki legutóbbi meghívásom rossz tapasztalataiból, mert az tényleg minden szempontból lehangoló lenne. Valószínű életem legjobb döntése volt megszakítani azzal a sráccal a kapcsolatot, aki valami kérdőívet akart kitöltetni velem arról, hogy mennyire bírom a fájdalmat, és az alkoholt, mielőtt bemutathatott volna a családjának. Pedig tök rendes alaknak tűnt kezdetben. Szerencsére azóta elköltözött, és soha többet nem fogok összefutni vele. A lényeg, hogy minden pozitív érzésemet elővéve kell hozzáállnom a dolgokhoz, mert igenis egy határozott harcos vagyok, aki könnyedén veszi az akadályokat, és nem fél semmitől. Solomon megérkezése után együtt vágunk neki az útnak, én pedig most először teljesen ellentétesen viselkedem önmagamhoz képest: csendbe maradok. Túlságosan leköt az a tengernyi mennyiségű érzés, ami ott tombol bennem, meg a táskám pántjának ösztönös babrálása. Tartok ettől az egésztől? Természetesen. Egyfajta megfelelési kényszer alakult ki bennem, ami arra ösztökél, hogy megmutassam igenis több vagyok annál, amennyi majd lefog jönni a külvilág számára. Valahol úgy érzem felkészültem, de még mindig maradtak kételyeim ezzel kapcsolatban. Mindenesetre sokat segít, hogy tudom, akad egyetlen olyan személy, akire számíthatok, és ő pedig épp mellettem ül. Egyszerű lopott pillantást vetek felé, és most először valahol mélyen belül úgy érzem, hogy nyugodtabbá válok. Az ajtó előtt állva viszont ez a kellemes nyugalom kegyetlenül elmenekül tőlem, és csak egyre tudok gondolni: Basszus, ez megtörténik. Tényleg itt vagyunk. Ezt azt intenzív érzelmet pedig mindennek nevezném, csak nem békésnek. A szívem úgy tombol mellkasom fogságában, mint egy megvadult szerkezet, az ütemes dobolását pedig egyenesen a fülemben hallom vissza. Veszek egy alig észrevehető, ám mélyebb levegőt, miközben arra kényszerítem a lábaimat, hogy ne vetemedjenek megfutamodásra, de úgy tűnik nem kell ezzel sokat kísérleteznem, mert szinte moccanni sem bírok. Az elkövetkezendő pár percben egy szolidabb ismerkedési hullám részese leszek, én pedig mindvégig igyekszek udvarias, tisztelettudó és önmagamtól távol álló maradni. Kezdetben az ünnepelttel találkozom, akit a bemutatkozás után még kedvesen fel is köszöntök, végül Noah következik. Ő róla már hallottam korábban, de így a névhez arc is párosul. Nála talán érzem azt a távolságtartó magatartást, ami valószínű pluszban azért is alakulhatott ki benne mert ő tisztában van a teljes sztorinkkal. Ennek ellenére én nem mutatok irányába semmilyen ellenérzést, hiszen semmi okom nem lenne rá az első találkozásunk fényében. - Örülök a találkozásnak. - bököm ki végül kedvesen a szavaimat, lehetőleg igyekezve minél pozitívabb, és bizakodó maradni, de belül még mindig úgy tombolok, mint egy kitörésre kész vulkán, melynek következtében próbálok Solomon közelében maradni, amennyire az lehetséges.
A sok férfi dolgokat arrébb söpröm a mosdóról, hogy a vöröslő szemeimmel találkozzak, ahogy a tükörbe pillantok. Csodásan festek, a törölközőt jobban összehúzva magamon hallom a lépteket én pedig megrezzenek. Alex nyitja az ajtót és megingatja a fejét. Majd kecsesen helyet foglal a fürdőkádon csöppet sem zavartatva magát és látom a rosszalló tekintetét. Nem így ismert és látom a sajnálatát, viszont a néma beszélgetésünknek hangot nem adunk, bólintok, majd neki fogok, hogy megtört arcomra csillogást és örömöt varázsoljak. Hiszen ez egy boldog napnak kellene lennie. Még egy utolsó ecsetvonás, egy leheletnyi parfüm és egy könyörgő pillantás a férfi felé, aki csak némán megrázza a fejét és kioson egyedül hagyva önmagammal. Nem csatlakozik hozzám. Egyedül maradtam és most a legnagyobb harcot is így kell megvalósítanom. Amint a fürdőben végzek besétálok a hálóba, ahol ismét a férfivel találom szembe magam, és egy ruhát tart a kezébe. - Futár hozta. Tekintve az állapotodat, nem tudod felhúzni. – nézegeti a méretét és erre persze csak egy bosszús pillantást kap válaszul, majd egy párna repül felé. Amin egészen jól mulatva ledobja a méregdrága ruhát az ágyra és ráülve nézi, ahogy a ruhákat válogatom. - Nem akarok beleszólni, de sosem értettem a flancolásokat. – morog még valamit, miközben a telefonját nyomkodja én pedig egy könnyed nevetés után fordulok felé. - Ez csak egy születésnap. Nem láttad az igazán fontos dolgokat. – fordulok a hangja felé, de nem ér rá, valami fontosba merült bele, bármiről beszélhetnék, de oda se neki. Anyám ruháját már biztosan nem tudom felvenni, hiszen a gyerkőcök rohamosan nőnek és már nem igazán jönnek fel a régi ruháim. Azt pedig ugye senki nem akarja, hogy fény derüljön a kisbotlásomra. Mivel ezek szerint a az én hibám, mert természetesen egyedül hoztam össze őket. Felemelő érzés volt, hogy Solomon közölte, hogy látni sem akar. Így nem épp vidáman mentem a nagy családi összeröffenésre. Kiválasztva azt a ruhát, ami anyámnak is megfelelő és Noah legnagyobb félelmét is elrejti megtalálni nagy örömömre szolgált és azonnal bele is bújva megbizonyosodtam róla, hogy tényleg elég alapos voltam. A cipőbe belelépve nyomok egy puszit még Alex arcára, hiszen az egyetlen ember, aki elvisel és nem tesz szemrehányást nekem. Majd közli, hogy inkább elvisz, meg írjak egy üzenetet, ha szabadulnék, és azon nyomban elindul. Majd végül a gyógyszereket a kezembe nyomja, és megvárja, hogy bevegyem és a kezembe ad egy poharat. Gondoskodó és ez most jól esik. Végül már a kocsiban ülve a körmömet rágva érkeztünk meg a nagy Hopkins házhoz és kiszállva egy utolsó lökést kapok tőle, majd az ajtóhoz érve meglátom Solomon hátát. A gyomrom összeszorul, de Noah látványa sem épp felüdülést kelt bennem. Beljebb lépve nem engedem, hogy rám csukják az ajtót. - Mögötted. – jegyzem meg a kérdésére a választ, majd kikerülve őket nem foglalkozva velük Julia felé veszem az irányt. - Julia, szerintem te egyre csak fiatalodsz! Boldog hányadikat is? Tizennyolcadik születésnapot. – nevetve ölelem meg két puszi kíséretébe. Mindig is anyámnak gondoltam. Mindig hangoztatta, hogy mennyire örült volna egy lánynak is, de Noah egyke maradt. Persze sokkalta könnyebb dolgom lenne, ha lánya születik, de azt hiszem, mindent túl lehet élni. - Solomon, Noah. – egy mosolyt erőltetek magamra, mintha mi se történt volna, de egy lépést sem teszek feléjük. Aztán a lányra siklik a figyelmem. A bátyám kezdi lejjebb adni, de hát nem szólok semmit, csak a hang felé fordulok. Hát jöjjön az első hullám. Túlélni ezt a csodásan feszengős estét. Olyanokkal, akik rohadtul nem szeretnek. Színésznőnek kellet volna állnom. Végül pedig elindulok a ház belsejébe, mert mindennek van határa, de ha anyám azt akarja, hogy jelenjek meg, hát megjelenek.
Az anyám születésnapja ugyan nem kerek, de nálunk ez sem indok arra, hogy az ünnepség ne legyen nagyszabású, megannyi vendéggel, meg hacacáréval. Az idegeim kivoltak, de megpróbáltam az elmúlt napokban normálisan viselkedni. Két mély levegővétel után, amikor a kedves mama kiélte a vágyait, és visszaröpült a jelenbe, akkor fogom magam, és vele együtt megyek le az előtérbe, ahol már Hannah nyitja is az ajtót, és a legjobb barátom, a…igen bármire számítottam volna, csak éppen arra nem, hogy elhozza Lolát. A nevét megjegyeztem, a memóriámmal sose voltam gondban, de ez most több szempontból is kellemetlen lehet, de amint a szülőanyám meglátja a fogadott fiát, már rohan is. Imádja, ha körbeugrálja Sol, ettől sokkal fiatalabbnak érzi magát, és persze hízik a mája tőle, de ma van a születésnapja, így senki nem fogja zokon venni. Az ebéd előtti bemutatkozás az első sokkhatás, amikor az egyik szülőm máris rákérdez a lényegre, én meg odaállok mellé, és végigmérem a kis csajt. Solomonról nem tudtam volna elképzelni ezt a fiatal korosztályt. Oldalra billentem a fejemet, és a ruháját lesem, de még arra gyanakodok, hogy egyetemista. Nagyon kis félénk, nem szól eleinte semmit, de az anyám máris felfalná. - Dehogy baj életem, tudod, hogy nem szabjuk meg kiket hozhatsz el. – ez a mézédes felvezetés még nem mond semmit, de Julia Hopkins máris a kezét nyújtja, és jön az újabb ékesszólás. - Tudtam én…drágám…jaj…nem te vagy az új ügyvédbojtár az irodában? Howard mondta, hogy akadnak újak, de nem hittem volna. Melyik egyetemre jártál? – fordulna a lány felé, de megakadályozom benne. - Anya…szerintem mások is várnak rá. Örvendek Ms. Torres. – nem fogom letegezni, nem az én stílusom, és megfogva a kezét odahúzom, és rálehelek. - Az én fiam…egy angyal. – vereget hátba az anyám, és majdnem beszólok, de még moderálom magam, de ekkor tetézzük a bajt, azonban előtte még Solhoz beszélek. - Nem láttam még a húgodat. Nem mondta, hogy mikor fog… - nem is kell végigmondanom, mert befut személyesen a tornádóm, és csak annyit szán nekünk, hogy félvállról odahinti a nevünket. Mélyen szívom be a levegőt, és mutatom az utat, de ha van kabátjuk, akkor Hannah úgyis elkéri, nekem meg van időm, hogy szemtanúja legyek a másik nagy találkozásnak, amit úgy hívnak….pokol. - Aimee…meseszép vagy, de…nem híztál meg? Olyan régen láttalak, hogy már káprázik a szemem. Az édesanyád is jön… - végszóra megérkezik az ikrek mamája is, aki filigrán alkatú, és kicsit talán erősebb jellem, mint az enyém, de erre nem mernék mérget venni. - Victoria…nézd a fiad kísérővel jött. Ő itt Ms….mutatkozzon be kedvesem. – lehet csak engem ráz ki a hideg, de még az hiányzik, hogy Victoria rászabaduljon Lolára, mert akkor borítékolható a botrány az ebéd elfogyasztása előtt.
Feltűnik a partneremen eluralkodó feszültség és megnyugtatásul puhán végigsimítok a hátán a derekáig. Már éppen jelezném neki, hogy ne féljen, minden rendben lesz, amit keresztülhúz az ajtó nyitás. Leengedem a karom és magam előtt tessékelem be, hogy aztán szinte azonnal elkapjon a nő, aki szinte a második anyám is lehetne. Szeretettel és tisztelettel érzek Julia iránt és semmiért nem hagytam volna ki a születésnapját. Korábban sem volt erre példa. - Köszönöm. – Csókot hintek az arcára és hamarosan el is eresztem. Nem lepődök meg, hogy rögtön Lolát kezdi faggatni és ösztönösen nyúlok a kísérőm dereka után, hogy magamhoz vonjam finoman. Az egész gesztus helyénvaló az elvárásoknak megfelelően , de egyszerre védelmező is egyben. Ha Noah nem lépne közbe, akkor magam tenném meg és már éppen biccentenék is felé a szép mentésért, amikor egyetlen pillanat alatt okoz egy kisebb infarktust. A keresztnevén mutattam be az oldalamon lévőt, nem véletlenül.. Egy bólintással veszem tudomásul, hogy nincs hír még a húgomról, amikor is tökéletes belépővel bukkan fel és ezzel újabb figyelemeltereléssel is szolgál. Amikor meghallom a hangját, rögtön felé fordulok, de továbbra sem eresztem el Lolát. Enyhén felvont szemöldökkel fogadom a tundrai hidegeket is túlszárnyaló hűvösséggel ejtett köszönését a testvéremnek. Pff, na ez így szép lesz.. - Minden rendben? – Súgom oda Lolának, amíg Aimee és Julia lefoglalják egymást, lehetőleg alig feltűnéssel intézve a dolgot. - Solomon, drága fiam. – Anyánk senkiével sem összetéveszthető, fátyolosan csengő hangon hívja fel magára a figyelmet. Elegáns és tekintélyes megjelenésével most is tökéletes benyomást nyújt, mint minden alkalommal. Eleresztem a kísérőmet, hogy fogadjam a visszafogott, de őszinte ölelést. - Anya, örülök, hogy látlak. Csinos vagy. – Elengedem és a tenyerem újra visszatalál a partnerem derekára. - Igen, látom. – Reflektál a barátnőjére Mrs Riddle és kék íriszeit máris a szóban forgóra emeli. Kedves, lágy és távolságtartó mosoly játszik az ajkain. - Anya, ő itt Lola. Lola, az édesanyám, Victoria Riddle. – Veszem át a bemutatást, bízva abban, hogy nem bánják az egybegyűltek. - Örvendek kedvesem. – Kezet nyújt és még egy pillantás erejéig marad osztatlan a figyelme, majd a húgom felé fordul. - Aimee szívem. – Széttárja a kezeit, hogy megölelhesse őt is, a füléhez hajolva pedig csak a számára hallhatóan szólal meg újra. - Nem ezt a ruhát küldettem ma el neked. – Míg a köszöntések sora folytatódik, a társaság maradék férfitagjai is előkerülnek, az apám és Noah apja személyében. - Áh, szóval mind megérkeztetek. – Szigorúan zendül a hangja. Odabiccentéssel köszönt minket, majd megakad a tekintete a partneremen. - Nem tudtam, hogy a fiam ilyen bájos kísérővel érkezik. Horatio Riddle vagyok. – Nyújt felé kezet, hogy végre ő is megismerhesse.
//Ha valahol valamit kihagytam srácok, szóljatok érte nyugodtan.
Milyen érzelmekkel is írnám körül mindazt, ami most bennem zajlik? Lássuk csak. Összezavarodott. Ezzel kezdeném, mert ez az, ami leginkább ott tombol bennem, miközben megtörténik az első körű bemutatkozás, és naiv lennék, ha azt hinném, hogy itt akkor végeztünk is. Igyekszem jól viselkedni fejben, pozitívan hozzáállni mindahhoz, ami körülvesz, de az már most lejött, hogy teljesen nem az én világom, amibe most csöppentem. Megígértem, hogy adok egy esélyt, és tartom magamat ehhez. Annyira elegánsak, és olyan kimérten beszélnek az én családomhoz képest. Ugyanakkor az sem kerüli el a figyelmemet miképpen próbálnak engem vizslatni, és elhelyezni egy olyan rétegbe, ami tőlem távol áll. Szeretnék néha gondolatolvasóvá válni. Belelátni a fejükbe, válaszolni a ki nem mondott kérdéseikre, amelynek a megoldásai biztosan eltörölnék mindazt a kezdeti óvatosságot, ahogyan próbálnak hozzám állni. Aztán éles váltás következik, és mielőtt észbe kapnék, már az egyetem kerül szóba, én pedig hirtelen szóhoz sem jutok. Tudtam, hogy ez egy fontos pont, viszont nem hittem volna, hogy a bemutatkozási szakaszba tartozik. Kicsit erős lenne mindent bevallani még így az elején, igaz? Az ilyet úgy gondolom szépen, lassan kell beadagolni különben könnyen katasztrófává válhat mindaz, aminek az előszele már így is elég figyelmesen körbeleng minket. Solomon közelebb von magához, Noah pedig eltereli édesanyja figyelmét rólam, amelyért most nem tudok eléggé hálás lenni, bár az udvariasnak tűnő, sokkal inkább megjátszott kézcsók után tudom, hogy a véleménye nem különbözik attól, amely még jócskán várat magára. Az egyetlen eltérés az, hogy ő tisztában van velünk, és némiképp tudja uralni a reakcióját. A többször is emlegetett húg belépője igazán hatásosra sikeredik, mellyel ő kerül a figyelem középpontjába. Én csak különösen örülök ennek, mert így van időm legalább összeszedni a gondolataimat, és eldönteni, hogy jelenleg zavartságom melyik állapotába kerültem. Aimee igazi királynőként viselkedik, és a felém intézett nézését figyelembe véve valahol az udvari bolond kategóriába eshettem nála, ez pedig majdnem mosolyt csal az arcomra. Egyszerűen szórakoztató, és valahol sértő, amire nem találok még egyelőre értelmes magyarázatot. Solomon kérdésére apró bólintással reagálok, majd csak egy lopott pillantás formájában nézek fel a kék szempárba, hogy ezután egyszerű mosollyal is nyomatékosítsam kimondatlan szavaimat. Jól esik a közelsége, egyfajta biztonságérzetet kölcsönöz. Kissé elveszett vagyok. Talán úgy jellemezném magamat, mint amikor egy kislány először téved be az édességek közé, és fogalma sincsen merre nézzen zavarában. Elvegyültem az őszintének tetettet, valószínű attól távol álló üdvözlések tömkelegében, amelyek inkább tűnnek óvatosnak tekintettel a jelenlétemre. Azt hiszem ma estére bőven búcsút kell intenem saját magamnak, hogy a legjobb oldalamat mutassam. Az ikrek anyukája is hasonlóképp köszönt, így én is előveszem bájos énemet. - Részemről az öröm, Mrs. Riddle. – mosolyodok el a bemutatkozás után, de őszintén szólva a szívem majd’ ki akar esni a helyéről, nehogy valami olyat mondjak, amit nem kellene. Mintha egy élesített aknamezőn lépkednék, és figyelnem kellene minden egyes szavamra, ezért inkább a szűkszavúságot választom. Ez azt jelenti, hogy csak akkor igyekszem megszólalni, amikor tényleg muszáj, és nem akkor mikor kedvem tartja. A családfőnél ez viszont neccesebb, mert bár minden büszkeségem azt diktálja, hogy mondjam ki a vezetéknevemet, nem szívesen venném elejét a nyilvánvalónak, és generálnék vitát még így az elején. - Lola. Igazán örvendek, hogy megismerhetem. – csevegek tovább ugyanolyan bájjal elterelve a figyelmet a vezetéknevem kihagyásáról, abban reménykedve, hogy ez most átmenetileg beválik. Azt hiszem egyszerűen csak egyszerre akarok jó benyomást kelteni, és nem csúfosan elbukni.
AA családi összejövetelek amúgy sem voltak a kedvenceim, de a jelen helyzetben most még jobban kezd elmenni tőle a kedvem. Nem is akartam megjelenni, de anyám többszöri üzenetváltásaival sajnos nem ellenkezhettem. Mellesleg amúgy is ugyan úgy imádom Juliat, mint a saját anyámat. Nem szeretném megsérteni, hogy nem jelenek meg. Meglepetésként ért az, ami az ajtóban fogadott, de próbáltam nem figyelembe venni őket és Juliával törődni, hiszen ez az ő nagy napja. Az ajándékot még utolsó pillanatokban Hannah kezébe nyomom, hogy tegye a többi közé és úgy ölelem meg a nőt. Olyan hévvel húz magához, hogy elfeledkezem a problémámról és hagyom, hogy igazi anyai ölelésben részesítsen. Anyánk megjelenése persze azonnal közriadalmat okozott és persze én sem maradtam ki a közjátékból és ott voltam, hogy el kell nevetnem magam. - Julia. Azt hittem, hogy mindig arra vágytál, hogy felszedjek pár kilót. – rosszallóan néztem rá, de persze nevetés lett a vége. - Voltam nyaralni egy pár napra és azt hiszem elcsábultam a csoki fagyinak. – legyintek játékosan, de közben anyánk párbeszédét figyelem, ahogy minden szem Solomon kísérőjére esik. Noah úgy pásztázza, mint aki épp most készül felfalni. Megforgatom a szemeimet. Majd illően üdvözlöm anyánkat, ha már én kerültem sorra. A ruhás megjegyzésére pedig nem válaszoltam. - Üdvözölted a testvéredet és Noaht? – mintha gondolatolvasó lenne, nem tudom, hogy csinálja, hogy megérzi azt mikor valami nincs rendben és hármunk között nagy a fezültség. Julia is hirtelen rám villantotta azt a mosolyát, ami azt sugallta, hogy tegyem meg, mert megütöm a bokám. - Bocsánat, de a születésnapossal foglalkoztam. – a mosolyom most már kezdett halványodni és apánk dörgő hangja előtt léptem a másik felem elé, hogy úgy köszöntsem őket, ahogy elvárják, főleg, hogy ennyire sok ember van körülöttünk. - Solomon, jó látni. – hangom megremeg, hiszen tényleg így is gondolom, bár szavai még mindig fájnak, attól még hiányzott a másik felem, ahogy megölelve puszit lehelek az arcára. Anyám arca felért egy freskóval, ahogy dagadt a büszkeségtől. Majd Noah mellé léptem, Julia azonnal lépet és csillogó szemekkel figyelte, ahogy kezemet a mellkasára simítva a kezemet lehelek egy puszit az arcára szintén. De annyira kellemes érzés volt, beszippantani az illatát és ismét a közelébe lenni, hogy megtorpantam mellette és apám reakcióját vártam. - Lola? – fordultam a lány felé, hogy tüzetesebben megnézzem magamnak. De csak megráztam a fejem és Noahba karolva húzódtam közelebb hozzá. - Még is milyen név ez? Na és a ruha.. – felsóhajtok, és inkább boldogsággal fogadom a többiek üdvözlését, elengedve az ideiglenes páromat. Apa és Howard is részesült egy pusziban és ölelésben, hiszen az illem és neveltetés elvárja, hogy így köszöntsem őket. Néha meglepődöm, hogy mennyire kulturáltan tudunk viselkedni és még egy rossz szavunk sincs. Na, jó, a véleményem meg van Solomon mellett állóról, de jelen esetben nem fogom ezt kifejteni. Aztán a tömeg megindul, de csak Noah keze után kapva akasztom meg a menetelébe. - Beszélhetnénk? – kérdezem halkan és a körülöttünk lévő dolgokból próbálok kimaradni, azt hiszem Solomon elintézte, hogy kivételesen ne én legyek a középpontba, amiért nem lehetek elég hálás. Aztán a partnerem felé fordulok. - Sajnálom, amit mondtam, csak azt hiszem megijedtem. Hétfőn megyek az orvoshoz és akkor elvileg kiderül, hogy mik lakoznak oda bent. – direkt nem fogom nevén nevezni, hiszen itt még a falnak is füle van, amúgy is közelebb hajolva hozzá ejtem ki a szavakat és a vállára teszem az egyik kezemet, ahogy leszedjem róla az egyik kósza tincsemet. A válaszát meg se tudom várni, mert Anyám megjelenik. - Gyertek már. Aimee!- a hangja dorgáló volt, mintha rossz dolgot tettem volna, és elindultam a többiek felé. Solomon mellett megállva néztem a tömeget és már érzem, hogy mennyire nagyszabású egy eseményünk. Rengetegen voltunk. - Üdv Riddle és Hopkins családi köreiben. – lesek egy pillantást a lányra. Szinte már láthatóan kerülöm a beszélgetés jogát. Kihagyom ezt a lehetőséget. Aztán várom a továbbiakat.
Anyám születésnapján közeledik a vég, és ez olyan megállíthatatlanul jön, hogy nem lesz búvóhely sem, amikor megszólal a csengő, és Solomon a felcsinált barátnőjével karöltve jelenik meg. Fogalmam sincs, hogy az anyám mit fog szólni, de jól veszi az akadályokat, és nem kérdez rá egyből a hölgyemény kilétére. A legjobb barátom tekintetét kutatom, de túlságosan védelmezően lép fel Lola mellett, ami nem csoda, mert fordított esetben én is így tennék, ha valakit most kellene bemutatnom a családomnak. Az oroszlán barlangja kinyílt, és nincs visszaút, ha már elhozta az édesanyám ünnepi ebédjére. A szokásos körökön kívül a keresztkérdések már ott lihegnek a nyakunkban, de még időben védem ki, és terelem el a témát az új vendégről. Lola meg van szeppenve, ez az arcára van írva, és az egyik felem még sajnálja is, de Solomonnak kell tudnia, hogy melyik az a családi esemény, amelyiken be akarja mutatni, csak könyörgöm neki, ne a mai napot válassza a hír közlésére, mert akkor a sírja idő előtt fog elkészülni, és nemcsak képteles formában. A húga említésére nagyot nyelek, mert úgy száguld be, mint egy tornádó, és felveszi a jégkirálynő szerepét. Az Északi-sarkon is melegebb van, mint most nála, de lefoglalja az anyámat, miközben kezet csókolok az új jövevénynek, és a szemébe mélyedek. Nagyon fiatal, nem merek tippelni se, mert mire megtehetném már Victoria is színre lép, és az anyáké lesz a porond. - Noah…légy szíves szóljál Hannah-nak, hogy tegye szabaddá az asztalt az étkező oldalában az ajándékoknak. – csak bólintok a kedves szülőanyám kérésére, és elhúzom a szolgálólányt, hogy kettesben beszéljek vele. Meglepő módon idegesebb vagyok a kelleténél, de tisztességesen beszélek a személyzettel, és a dolgára is küldöm. Az idősebb kiadásom, és Solomon apja is csatlakoznak a kis csapathoz. Aimee persze le van szidva, és így már hajlandó köszönteni a testvérét, én meg hol rá, hol a barátnőjére nézek. Az apám eléggé határozott jellem, és nem szereti, ha valaki ellenkezik vele, így ma meg sem fogom próbálni. - Nahát…milyen elbűvölő szépség. Ms. Torres…mivel foglalkozik? Engedje meg, hogy bekísérjem az étkezőbe. – az apám nem hazudtolja meg magát, és mint a vendéglátó, máris intézkedik, de nekem megüti a fülemet, amit a kisebb Riddle súg a fülembe. - Ezzel most nem segítesz semmit Aimee… - suttogok vissza, és felöltöm az álcámat. Az anyám Victoriával cseveg, aki éppen a többieket húzza. Az asztalhoz parancsolás nem tetszik, de azért már én is megindulok a többiek mögött, de ekkor Aimee az, aki beszélgetni akar velem. Meglepődöm ezen, mert az sms-re se volt hajlandó válaszolni, így mikor közli velem, hogy hétfőn derül ki a babák neme, egy nagyot nyelek, és fürkészően mérem végig. - Ezt majd még megbeszéljük. Este átjöhetnél. – veszek el a pillantásában, aztán a hátára simítom a kezemet, és elkísérem az asztalig, hogy kihúzzam előtte a széket, de újra csengetnek. Az apám éppen Lolával, és Solomonnal van elfoglalva, ahogyan Horatio is, így csak én kapom fel a fejemet az újabb belépők láttán. - Á, Charlotte…gyertek be, és Selena is itt van. Csodás. – édesanyám felélénkülve fordul a Washington családtagjai felé. Mi a franc van kibontakozóban?!
Aggaszt, amit Lola vonásain látok megjelenni. A zavart, a visszahúzódást, azt, hogy alig mer – vagy akar – megszólalni, de mindehhez bájos mindenkivel. Túlzás volna azt állítani, hogy jól ismerem, de azon kevés információ és benyomás alapján, amit róla őrzök, könnyen állapítom meg, hogy sok ez neki. Kevesebb fő mellett viszont – ha csak a szűk családnak mutatom be –, jóval több figyelem terelődne rá, ami lássuk be, kevésbé jó, mint a jelenlegi, amikor is egyre-másra kallódnak el a vallató kérdések nagy részben. Hála érte annak, akinek kijár. A bólintás után a szemkontaktust fenntartom vele és egy biztatónak szánt, de valahol kicsit bensőségesebbre sikerült mosolyt küldök felé, amíg a többiek letudják a maguk köreit, ezért tulajdonképpen lemaradok Noah kutató tekintetéről. Nem is igazán érdekel abban a néhány pillanatban, hogy mi történik körülöttünk. Inkább tűnik zsongásszerű háttérzajnak, semmint a cselekmények középpontjának. Aimée előbb Julia majd anyánk kezei közé kerül. Hannah is felbukkan az ajándékok, pontosabban az asztal szabaddá tétele miatt, ahová majd letehetjük őket. A zakóm belsőzsebén ott pihen egy hosszúkás ékszeres doboz az alkalom miatt. Karkötőt rejt. Ahhoz megfelelően drága és értékes, hogy méltó ajándéka és módja legyen az összecsődülés okának, de nem kirívó vagy túlszárnyaló, ha esetleg Howard is ékszer mellett döntött a nap méltó megünneplése gyanánt. (Ha pedig Noah tényleg az utazás mellett döntött ajándékképpen, akkor abba is beleadtam. Julia fontos a számomra is, valóban olyan, mint egy második anya az életemben.) Aimee szavaira felé fordulok és bár még mindig borzasztóan rosszul esik, hogy évtizedeken át hazudott nekem, a rideg köszöntés ellenére arcon csókolom őt, viszonozva a gesztust. Nem csak a húgom, hanem a lelkem másik fele is és hiába feszül közénk a csalódás és árulás mételye, attól még ugyanúgy fontos a számomra. A helyezkedésünk miatt sikerül meghallanom Noahnak tett megjegyzését, amire válaszul egyértelmű pillantást kap; azonnal haragra gerjeszt, mert tudnia kellene, hogyha elhozok valakit egy ennyire családi rendezvényre, akkor az fontos a számomra. Közben anyám Lola felé intézi a maga mondanivalóját. - Nem gyakran mutat be nekünk hölgyet a fiam, különleges fiatal nő lehetsz. – A húgom közbevetése után rögtön ez az első, amit meghallok. A kezem még a kísérőm derekán pihen. Anyám felé küldött pillantásom, pedig árulkodó, igaza van, de nem feltétlen kényelmes a mód, amibe illeszti az egész szituációt. Atyáink mondhatni szinkronban lendülnek akcióba, amint megjelennek. Egyik a bemutatkozással, másik további faggatózással. Az agyam eldobom lassan tőlük, noha nem érnek meglepetésként a záporozó kérdéseik. Nem óhajtok minden szót elrabolni a kísérőm elől, ezért csak akkor óhajtok közbeszólni, ha látom rajta, hogy igényli. Teljes vállszélességgel kész vagyok kiállni érte és mellette, nyomós okból kifolyólag, de tény az is, hogyha nem abban a helyzetben lennénk, amiben vagyunk, akkor sem engedném, hogy verbális módszerekkel feszítsék meg. Viszont azt sem akarom, hogy úgy érezze, csupán dísz a mai napon, így rajta áll, hogy velem vagy inkább Howarddal kíván az étkezőbe menni. Nekem az előbbi lenne kedvemre. Amennyiben azonban Lola nem fejezi ki ellenkezését, úgy Juliát fogom kísérni az asztalig. A partnerem mellett kívánok helyet foglalni, ebből pedig nem engedek. A csengetésről lemaradok, amikor Lolának húzok ki egy széket a helyfoglalás okán.
//Bocs srácok, hogy csak most és, hogy rendkívül gyenge eresztésért :/
Kezdőlap
█ 
