"Az élet minden színfoltja és hege egy különleges történet része, és mindegyik hozzájárul ahhoz, hogy kik vagyunk és hová tartunk."

Mostanában gyakran eszembe jut ez a mondat. Nagyapám mondása volt, ami gyerekként csak megragad az ember fejében, de értelmezni még nem igazán tudja. Furcsa, hogy egy idő után milyen szelektívvé válik a memória, alig látunk túl a napi problémákon, nemhogy ilyen kérdéseket tegyünk fel magunknak... Kik vagyunk és hová tartunk? Pedig érdemes néha kettőt hátra lépni, és alaposan leporolni a polcokat.

Mégis hol lenne erre megfelelőbb hely egy arizonai börtönnél, nem igaz?


A farmer
A szüleim és a nagyszüleim egyszerű farmerek voltak, tisztességes, becsületes emberek, akik abban hittek, hogy a munka áldása a legfájóbb sebre is gyógyír lehet.
Egy citrusfarmunk volt, ahol az év minden szakában az ültetvény és az állatok körül forgott az élet. Főleg narancsot termesztettünk, ami azt jelenti, hogy gondoskodtunk a növények ültetéséről, gondozásáról, a megfelelő védelméről, öntözéséről és a termés betakarításáról. Aztán mi intéztük a szortírozást, a csomagolást, míg végül a gyümölcsöket a piacra szállítottuk. Kemény munka volt, a nap nagy részében a tűző napon, ráadásul az éves költségvetés ki volt szolgáltatva a termés mennyiségének, minőségének és az aktuális időjárási viszonyoknak. Még csak hülyére sem keresték magukat, de boldogok voltak. Meg tudtak elégedni azzal, amijük volt, és egy ledolgozott élet után sem láttam az arcukon azt a megtörtséget és kiábrándultságot, amit manapság Phoenixben egy harminc éves fiatal tekintetében látni.
Megtanultam tőlük, hogy küzdened kell azért, ami számodra fontos, és azt is, hogyan viseld méltósággal, ha vesztettél.
Akkor döntöttem el, hogy ügyvéd leszek, amikor egy kölcsönszerződés apróbetűs részével kicsalták a kezükből a földet. Sportösztöndíjjal kerültem be az egyetemre, ahol nyilván kezdetben nekem voltak a legrosszabb jegyeim, de míg a többiek buliztak, én a könyveket bújtam, iszonyú bizonyítási vágy égett bennem, míg végül nemcsak a hátrányomat sikerült ledolgoznom, de fel is vettek a jogi szakra. Ezek az évek azonban engem is megváltoztattak, egyre zárkózottabb és bizalmatlanabb lettem. Anyám azt mondta, mindenkiben ellenséget látok, és talán így is volt. Magam sem tudtam már, hová is tartozom valójában, erős ellenszenv élt bennem a gazdag városi elit irányában, de azzal, hogy majdnem egy évtizede én is köztük éltem, az otthoniaktól is egyre jobban eltávolodtam.

Az ügyvéd
Azért lettem ügyvéd, hogy segítséget nyújtsak azoknak, akik nem tudják megvédeni magukat, hogy másokat ne verhessenek úgy át, mint ahogy a családommal tették. Eleinte jól is ment, sok ügyet megnyertem, de korántsem annyit, mint szerettem volna. Minél jobban alámerültem az igazságtalanság bugyraiban, annál inkább magába rántott az örvény, én is egyre vehemensebbé és szókimondóbbá váltam. A feleségemnek igaza volt, nem voltam elég óvatos, de akkor még nem akartam észrevenni… csak akkor döbbentem rá, amikor már késő volt.
A háttérben sosem tudtam elengedi a farmunk történetét sem. Most már jogász szemmel elkezdtem utánanézni a nekünk kölcsönt adó vállalkozó egyéb ügyeinek, a módszer pedig számos hasonló esetben visszaköszönt. Ez a fickó sportot űzött abból, hogy mások kizsákmányolásán kapaszkodjon feljebb, de túlságosan ügyesen csinálta ahhoz, hogy meg lehessen fogni. Egy-két szerződéses vitát azért sikerült megnyernem ellene, de tisztában voltam vele, hogy ez annyira a jéghegy csúcsa, hogy már-már jelentéktelen.
Ez a gondolat pedig megőrjített. Hiábavalónak éreztem a munkám, és a sikerélmény helyett a feszültség egyre csak gyűlt bennem. Egyre több gondom volt az indulataim kezelésével is, ami az ügyvédi pályán sosem számított előnynek, és istenigazából egy házasságban sem. Akkor jöttem rá, hogy Stedham mégiscsak komolyan vett, mikor feltűnt, hogy követni kezdtek. Eleinte sikernek könyveltem el, hiszen azt üzente számomra, hogy valamit mégiscsak jól csináltam, ám hamar világossá vált, hogy a figyelme nem csak rám, hanem a családomra is kiterjedt.
Mikor egy nap a kislányom iskolájánál is felfedeztem a férfit, elpattant bennem valami, nem tudtam visszafogni magam, mire észbe kaptam, már nyíltan megfenyegettem: ha nem hagyja békén a családomat… a befejezést többször is kihangsúlyozták a bíróságon. A pasas, mint kiderült, újságíró volt, azt mondta, hogy csak a munkáját végezte, de bizonyára azért pénzelték, hogy szaglásszon és nyomást gyakoroljon rám. Legalábbis akkor ezt hittem, de ma már nem tudom, mi az igazság. Másnap reggel őrizetbe vettek, törvénytelen behatolás és súlyos testi sértés megalapozott gyanújára hivatkozva, ugyanis az éj leple alatt valaki félholtra verte a fickót, a saját házában, és a vallomása szerint a tettes a megszólalásig hasonlított rám. Később megállapították, hogy egyedül az én anyagaim tűntek el a dolgozószobájából, a tetthelyen pedig az ujjlenyomatomat is megtalálták. Mindez, azzal a ténnyel, hogy nyíltan megfenyegettem, már bőven elég volt, hogy kapjak két évet.
A feleségem el akart válni, én pedig szó nélkül aláírtam a papírokat. A lányommal New Yorkba költöztek. Havonta jön tőlük egy levél, mást talán nem is lenne jogom várni. Sosem voltam biztos benne, hogy valóban elhitte-e nekem, hogy nem volt közöm ehhez az egészhez.

A bűnöző
„A lókiképzés egy olyan folyamat, ahol nem választhatod az egyszerűbb utat. Azt kérjük a lovaktól, hogy egyszerre egy dolgot tanuljanak meg. Nem akarjuk, hogy rögtön lovagolhatók legyenek, de azt kérjük, hogy fejlődjenek minden egyes nap. Azt kérjük, hogy bizonyítsanak. Miért ne kérhetnénk a fogvatartottaktól is ugyanezt?”
A gondolat Randy Helmtől származott, aki hatvankét évesen is személyesen vezette az arizonai börtönben működő lókiképző programot, ami a rabok számára nem csupán munkalehetőséget teremtett, hanem egyfajta rehabilitációs törekvés is volt. Állítólag sok évre visszanyúló statisztikájuk volt arról, hogy a programban részt vevő elítélteket, a szabadulásuk után egyszer sem csukták le újra.
Talán engem is Randy mentett meg attól, hogy a lobogó harag és gyűlölet minden mást felégessen bennem. Régen, a farmunkon dolgoztam már lovakkal, de ez a fajta kapcsolat egészen más jellegű volt, a nagyapámnak igaza volt, valahogy valóban gyógyírt hozott a lelkem mélyén tomboló viharra.
Nehéz megbocsátanom magamnak, hogy a szökésem érdekében éppen Randyt kellett bántanom, és arra sem vagyok túlságosan büszke, hogy az egyik őrt is megtámadtam, de mostanra megtanultam a leckét: úgyis minden annak látszik, aminek látni akarják. Ha el akarsz érni valamit, cselekedned kell. Én pedig nem fogom még egyszer cserben hagyni a lányom.

Biztosra vette, hogy reggel óta benne volt a híradóban, a tévében, a rádióban… nyilván a fényképét is megmutatták, hogy Arizona-szerte riogassák vele az embereket. Néhányan talán még a nevét is felismerték, hiszen korábban felkérték párszor, hogy nyilatkozzon, és egy-két cikk is megjelent róla, mikor még egészen más miatt számított érdekesnek a médiatársaságok számára. Bizonyára olyanok is akadtak, akiknek felrémlett a két és fél évvel ezelőtti ügy, a botrány és a letartóztatása, de azt csak találgatta, hogy ezúttal mit mondhattak be róla. Már azon kívül, hogy veszélyes, és alkonyat óta szökésben van.
Valójában sosem gondolt rá, hogy megszökjön. Persze, eljátszott a gondolattal, mint minden egyes rab, de nem olyan fából faragták, aki a tettei után nem akarta viselni a következményeket, vagy éppen őrültségekre ragadtatta magát. Tele volt dühvel és keserűséggel, de mostanra beletörődött a sorsába. Már csak három hónap volt hátra a büntetéséből, mégis, volt valami, ami nem hagyott számára más választást. Meg kellett tennie, mindegy, hogy milyen következményekkel járt.
A nap már újra lenyugvóban volt, mikor Phoenix egyik külvárosi szakaszához érkezett. Arizonában nőtt fel, a teste hozzáedződött már a szélsőséges éghajlati és terepviszonyokhoz, és a börtön ellenére jó kondícióban volt, izmai feszültek az útközben lopott vászoning alatt, de a szíve vad dobbanásokkal jelezte, hogy lassan kezdett a határaihoz sodródni. Több mint húsz órája úton volt, gyalog, javarészt a falvakon és a rezervátumon keresztül. Eddig nem mert kockáztatni, de most már szüksége volt rá, hogy megpihenjen valahol. A bőre alatt lüktető adrenalin egyre kevésbé kompenzálta az éhség és a fáradtság makacsul dörömbölő szignáljait, és mindenekelőtt a kínzó szomjúságot, ami ebben az engesztelhetetlen forróságban a torkát szorongatta. Nem tudott már tisztán gondolkodni. A Florence-i börtöntől csaknem hetven mérföldre járt már, abban bízott, hogy a keresését a másik irány felé összpontosítják majd, elvégre a családja Tucson közelében élt.
Eddig szerencséje volt, bízott benne, hogy kitart még egy kicsit.
Ahogy sötétedni kezdett, kinézett magának egy félreesőbb, kertvárosi területet, viszonylag új lakópark lehetett, az ingatlanok egy része még eladatlannak tűnt, ami felbátorította, az egyik ház kaktuszokkal és pozsgásokkal benépesített kertje fölött nyitva felejtett ablak pedig olyan sansznak, amit nem hagyhatott ki.

Ahogy a lába földet ért, azonnal megcsapta a kellemes hűvös, ami egy megkönnyebbült, halk sóhajt csalt ki belőle, és ahogy fülelt, meg is hallotta a benti légkondicionáló áldásos zümmögését. A teste úszott az izzadságban, de egyelőre csak megtörölte a homlokát, és először a konyha felé vette az irányt.
A ház mostanra sötétségbe borult, és bár még odakint meggyőződött róla, hogy a lakók biztosan nincsenek otthon, eszében sem volt villanyt kapcsolni. Ahogy kilépett a szobából, egy égve hagyott hangulatlámpa derengő, rózsaszínes fénye egyből a konyhába is csalogatta. Abban bízott, hogy talán nem is jönnek már ma estére vissza, legalábbis a hűtőn díszelgő naptár péntek esti rubrikája mellé kanyarintott "Melissa" ezzel kecsegtette. Neki nagyon is kapóra jött volna.
De nem vesztegette az időt, azonnal töltött magának néhány öblös pohár vizet, és miközben megitta, sebtében átkutatta a házat. A fürdőben megállapította, hogy a háznak valószínűleg csak egyetlen lakója volt, a cipősszekrényre dobott számlán szereplő névből pedig úgy festett, nevezetesen Miss Madison Wells otthonában vendégeskedett.
Csak ezután vette ki a kenyeret a tárolóból, és az asztalon lévő deszkára fektetve, egy jókora karéjjal le is vágott belőle, majd kinyitotta a hűtőt, hogy szerezzen hozzá valamit, mikor váratlan zaj ütötte meg a fülét. Mozdulatlanná dermedt, és a frissen érkező adrenalinhullám újra kiélesítette az érzékeit. Tompa motoszkálást hallott a zárban, ami balszerencséjére közvetlenül a konyhába vezető hátsó ajtó felől érkezett. Gyorsan kellett cselekednie, nem volt idő mérlegelni. Mindent hagyott, ahogy volt, és sietve a nyíló ajtó mögötti fal mellé lapult.
Ahogy végiggondolta a lehetőségeit, a szívverése újra a magasba szökött. Ha elég óvatos akart lenni, azt sem várhatta meg, hogy Miss Wells villanyt kapcsoljon. Nem akarta bántani, de amíg nem evett és pihent valamennyit, nem indulhatott tovább.
Hallotta a nyíló ajtót és egy papírzacskó halkan csörgő neszét, majd a halvány rózsaszín fényben megvilágított asztal felé pillantott. A nőt az elöl hagyott, felvágott kenyér és az üres vizespohár látványa fogadta, Cole pedig a gyanús mozdulatlanságból nyomban leszűrte, hogy akár megérezte a jelenlétét, akár észrevette a nyomait, de ebben a pillanatban tűnhetett fel neki, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem késlekedhetett. Ellépett a faltól, és bal kezét a nő szájára szorította, majd egy határozott mozdulattal megragadta a karját, és erősen magához szorította a lányt.
- Ne sikítson. – A hangja egészen érdesen és rekedtesen hangzott a sötétben, amit nem is bánt, mert így csak még fenyegetőbben hangzott. Számított rá, hogy a hölgy azért mégis megpróbálja, ahogy arra is, hogy az ösztönös menekülési vágynak engedve megkísérli kiszabadítani magát, de a keze vasmarokkal tartotta, és a hátának feszülő izmokból könnyen kitalálhatta: nem nyerheti meg ezt a csatát. – Ha pontosan azt teszi, amit mondok, nem fogom bántani – tette aztán hozzá, mikor a nő ellenállása már némiképp enyhülni kezdett.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A te történeted egy példája annak, hogy egy-egy döntés milyen egyszerűen tudja màs irányba terelni az életedet. Ez hol pozitív fordulatot vesz, hol pedig az ellenkezőjét.
Az igazságtalan bànásmód ami hajtott téged arra, hogy jót tegyél másokkal elkerülve az ugyanilyen esetek megismétlődését. Mégis minden igyekezeted ellenére olyan emberek ügyeinek közepébe kerültél akik miatt újra rossz irányt vettek a dolgok.
Tetszett ahogyan összeraktad a jellemedet. Ez alapján sikerült megismerni téged, hogy az életed főbb szakaszai milyen hatást gyakoroltak ràd. A mostani helyzeted pedig mit ne mondjak, rendkívül félreérthetővé és bonyolulttá teszi az amúgy sem egyszerű életedet. Pedig téged a jó szándék vezérelt mindig, csak belekerültél a rosszkor, rossz helyen örvényébe.
Izgalmas történetet hoztál és tetszett ahogyan megfogalmaztad.  
Kívánok neked ehhez sok játékot és köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!