Őszintén szerette volna megélni a veszteséget, ezúttal pedig nem úgy, hogy teljesen használhatatlanra issza magát, és mivel az események pár hét múlva felgyorsultak, ha ivott is, a lelkében háborgó érzelmeket muszáj volt elzárnia egy időre. Ha már Kirát kimentette a szakadékból, másokat szándékosan nem akart belelökni azzal, hogy nincsen száz százalékosan jelen, amikor szükség van rá.
Azt, ami a tarkón lőtt tag fejéből megmaradt, postán küldték el egy kinyomozott címre, ami valószínűleg a konkurens banda székhelye lehet New Yorkban, mindenesetre biztosan akadt ott valaki, aki megakapta az ajándékot és ezzel az üzenetet, hogy itt őket bizony nem látják szívesen. Ezt követően feszült csend ült rá a bandájukra, szinte senkit nem kerestek, senkinek nem esett baja, nem voltak új tényezők heteken keresztül. Marco majdnem 0-24-ben a biztonságon és a felderítésen dolgozott, Alfonso igyekezett a közeg New Yorkba érkező tagjai között lavírozni, és némi nyugalmat teremteni, mert ha valami, akkor ez az őskáosz senkinek nem tett jót egyáltalán. Vissza kellett térniük a régi szokásokhoz és elvárásokhoz, hogy ne a nulláról akarjanak nyerni, hanem a háttérből irányítsák, amire szükség van.
Szerencsére Alfonso fejében átkattant valami, és képes volt visszavedleni a régi énjébe, abba a férfiba, aki mindenki előtt több lépéssel jár. Így, néhány Marco által kapott nyom és füles végett képesek megakadályozni egy, a klubba szánt lövöldözést, és mind a három szicíliai tagot úgy másfél hétre vendégül látják a pincerészben. Innen az üvöltésüket éjjel a zene miatt nem hallotta ki senki, nappal pedig, mintha nem is érdekelné a társaságot, levegőnek nézték az onnan szűrődő hangokat.
A másfél hét végére ketten is megtörtek.
Mielőtt azonban megtervezték volna a rajtaütést ezúttal a saját részükről, a szicíliai maffia vezetője küldött egy üzenetet, hogy Alvizével kíván tárgyalni a továbbiakról. Még azelőtt, hogy bármilyen választ küldtek volna a megkeresésre, Alfonso néhány napra teljesen eltűnt a képből, és történt ez akkor, amikor a VIP-ban őt boldogító közeg már túl sokszor kérdezett rá arra, hol van Kira.
Ugyanis ez egy olyan információ Alfonso számára, amiben teljesen vakon van, hiszen nem tud a másikról semmit. A lakást megtartotta, bár nem jár fel oda, azt viszont tudja, hogy Kira sem, mert minden ottani mozzanatról jelentést kap. Kíváncsiak voltak, megtalálták-e a bástyát, és akarnak-e arrafelé baszakodni, ezért a SUV-val időről időre leparkoltak a bástya alatti parkolóházba, látszólagos mozgást generálva ezzel.
De Alfonso tényleg semmit nem tud Kiráról.
Ez csordul túl benne, amikor beleesik egy rövidebb ivászatba, és három napig egy kibérelt hotelszobában igyekszik nullára tenni magát, hátha ezzel képes az érzéseit visszaterelni oda, ahol olyan hatékonyan tudott a szicíliaiak ellen menni az elmúlt hetekben.
Alvize találja meg az egyik reggel, Alfonso meg kint fekszik a hotelszoba teraszán, hason egy nyugágyon, teljesen pucéran. Mielőtt tovább akarná folytatni a faszságot, amibe belekezdett, egy fényképet és egy címet nyom a kezébe a vezér, arra kérve, oldja meg ezt végre, mert szükség van rá, és ő sem tudja folyamatosan tartani már a hátát érte.
A képet szinte egész nap vizsgálja, mert alig hiszi, amit lát rajta; egy mosolygó, élettel teli Kirát, akinek a haja mintha más lenne, és nagyon úgy tűnik, ez a pár hét elég volt neki, hogy összeszedje magát valamennyire, aminek egyébként nagyon örül. A címet nehezen fogja fel, mert több napnyi autóútra, és fél napnyi repülésre van most tőle a másik, amire egyébként nem számított, annak ellenére sem, hogy a legokosabb döntés volt Alvize részéről, akiről mint kiderült, segített a lánynak elhagyni a várost.
Nem a magángéppel indul el végül, egy napnyi tipródást követően, mert azt valószínűleg figyelik, hanem vesz valamelyik társasághoz elsőosztályra jegyet, és igyekszik lélekben felkészülni arra, mi várhat rá, ha most beállít a másikhoz, azok után, hogy ő vetett véget kettejük dolgának. Látva azonban, mennyire rendben van most Kira a kép alapján, elhiteti vele, hogy talán beszélhetnek pár mondatot, és utána hazajön valami többel, pedig tudja, hogy erre kicsi az esély.
Fekete autó hozza el a kertesház kapujáig, és annyira idillinek hat az egész kép, hogy miután a sofőrje elhajt, ő egy ideig még furcsa merevséggel a tagjaiban figyeli a környezetet. A kaput kinyitja végül, és elindul a bejárati ajtóhoz, hogy ott még néhány percig habozzon, de végül csengessen annak reményében, hogy nem egy férfi nyit majd neki ajtót.
Kira teszi meg, amitől kiszökik a levegő az orrán át, és amilyen jól a másik valóban kinéz, mosolyt csal az arcára. Szerette volna, ha mellette is így kivirágzik, de ezt ő képtelen volt megadni.  
- Ennél messzebb nem találtatok címet? - Ennyit mond jobb híján, mert igazából fogalma sincsen, mit mondjon. A helyzet New Yorkban talán egy fokkal élhetőbb, mint amikor a hirtelen pánik közepén azt mondta, nincsen jövőjük, és bár idejött, tart tőle, hogy visszarántja Kirát magával abba az állapotba, amibe mellette került néhány hónap alatt. Nem kellene itt lennie, tökéletesen tisztában van vele, és nem is illik bele a kertvárosi, harsány színekbe a fekete ingjével és zakójával, ami pontosan árulkodik arról, hogy Alfonso valójában egy bűnöző.

Ha Alfonso valóban jól lenne, akkor nem ült volna repülőre alig huszonnégy órával azután, hogy megtudta, hol is van a másik. Ezt a lépését nem a vezére kérésére tette meg, hiszen az inkább volt atyai jó tanács arra vonatkozólag, mi lenne az ideális felállás a háború folytatásához, és valóban, ahhoz a tőle legmagasabban elvárható teljesítményre lesz szüksége. Ha jól volna, és nem számítana már semmi a másikkal megélt emlékekből, akkor a képet és a cetlit, amin ez a cím szerepelt csak kidobta volna a hotelszoba kukájába, és összekapva magát ment volna tovább a dolgára.
Ha igazán jól lenne, akkor nem Alvize találja őt meg egy hotelszoba erkélyén, pucéran, fejjel előre fekve egy nyugágyon, az isten tudja mennyi alkohol után.
A lelke romokban, és ezt egyedül az említett vezér és Marco látják rajta; a közeg nem is tud még a Kirával való szakításáról, annyira jó az álcája, és az ő olvasatukban a kórházban történtek után a lány biztonságba lett helyezve. Nyilván, hogy hová, azt a bennfentes kör tudja, ami ennél nagyobb hazugság nem is lehetne, hiszen a hozzá legközelebb álló férfi tudott róla a legkevesebbet.
Alfonso azonban kiszámíthatatlan, és annyira jól sikerül adnia a problémamentest, hogy a szűk körében látja az aggódó tekinteteket, és azt, ahogy minden lépését figyelik; tudják, hogy robbanni fog idővel, és azt úgy szokásuk intézni, hogy minél kevesebb kárt okozzon a férfi, és még annál is kevesebben legyen tisztában a valósággal, ami Alfonso sajátja.
Még tartja magát, legalábbis arcizma sem rezdül abba, hogy láthatja a másikat. Fogalma sincsen, mennyi idő telt el a kórház óta, néhány hét talán, de neki egy örökkévalóságnak tűnt, kifejezetten hajnalban, amikor a szinte üres villájában, a szépen mázolt plafont bámulta, várva, hátha ez a reggel elhozza számára a pihenést, de ez ritkán esett meg, sőt, inkább az volt rá jellemző, hogy néhány óra múlva már a klubban volt ismét, mert az legalább elterelte a figyelmét. 
- Tegnap tudtam meg, hol vagy. - Feleli látszólag könnyedén a másik szavaira, jelezve a sajátjaival, hogy valószínűleg minden józan ész ellenére előbb is érkezhetett volna, de azt sem tudta, merre induljon. Keresni pedig azért nem kezdte volna el Kirát, mert ő félt attól, amit az jelentett volna, ha együtt maradnak, és ő törte össze a lány szívét, nem fordítva.
Így sem fair egyáltalán, hogy most itt van.
Az állat nem lepi meg, csak szórakozottan felszaladnak a szemöldökei attól, hogy egyáltalán van itt egy kutya; nem úgy ismerte meg Kirát, mint aki bárkiről gondoskodni szeretne, de ki lenne ő, hogy elvitassa tőle, hogyan akarja újrakezdeni az életét, vagy feldolgozni azt a sok szart, ami nagyon rövid időn belül kettejükkel történt. Inkább csak megteszi, amit ajánlj neki a másik, és amikor az apró állat elkezd a labdával játszani, beljebb lépked és leveszi a zakóját.
Minden apró részletre odafigyelt a kinézetével kapcsolatban, mielőtt idejött volna.
- Alvize sokszor az egyik kezével ad, a másikkal pedig elvesz. De még így is kegyes volt a döntésével. - Most nem egészen úgy beszél róla, mint az apamintájáról, hanem, mint a vezéréről, mert az utóbbi időben abból kapta a legtöbbet. Alfonso jelenleg sokkal tartozik az öregnek - túl sokkal lassan -, ezért az engedelmes és nagyon hasznos katona az egyetlen verzió, amit megengedhet magának.
A három napért még úgyis kapni fog. Háborúban időnként három óra is kritikus lehet.
Odafordul a másik felé, amint kimondja a szavait, és a rá jellemző, enyém a világ vigyorával fogadja, amit kap tőle. A gesztus egyáltalán nem őszinte, de ezt még Kira sem valószínű, hogy meg tudná mondani róla, annyira profin adja elő a nem létező szárnyalását.
- Te is, sokkal. - Feleli lágyan, igyekezve ügyesen kerülni a szemkontaktust a másikkal, hogy a mögötte lévő szándék ne legyen egyértelmű, de ne is lássa ki Kira a szerelmes csillogást a kékjeiből. A sejtjei egyszerre kelnek új életre, hogy láthatja, és akarnak szétszakadni benne, amiért megjátsszák magukat.
Kicsit beljebb lépked a másikkal, hogy ne legyen egy helyben toporgás szaga az egésznek, mielőtt folytatná. - Milyen itt, ebben a városban? - Amíg odakint ácsorgott egy ideig, igyekezte befogadni a békés, szinte szivárványos kertvárosi idillt, de Kirát sohasem tudta ilyesmiben elképzelni, és innen tudja, hogy mindketten csak hazudnak arról, mennyire vannak rendben. A ház szép, de nem olyasmi, amiben a másik szárnyalni tudna, ahogy Alfonso sem képes ilyesmire a lány nélkül.

Eljut a tudatáig, hogy Kira nem csak tudott az érkezéséről, de ezek szerint várta is; ez rengeteg kérdést felvet a férfiben, hiszen az utolsó találkozásuk óta szinte abban a hitben élt, hogy a másik gyűlöli őt azért, amit tett, és ahogyan az elválás tényét igyekezte Alfonso kezelni. Most viszont, hetekkel a totális agyfasz után úgy nyit neki ajtót, mintha semmi sem történt volna, ennek egy részét pedig érti egyébként. Ő sem akar vagdalkozással kezdeni, mert nem ezért jött ide; látni akarta a másikat, és nem számít egyébre, mint némi csevegésre, ami enyhít a lelkükön, és hagyja neki, hogy képes legyen tovább működni.
Mégis elkezdi simogatni az egóját a gondolat, hogy hiányzott a másiknak. Hogy akarja őt, még ha nem is mondja, nem is lép majd semmit.
Tökéletes a terelés a lány részéről, mert Alfonso őszintén felnevet a kutya nevén, azonban ennél többet nem fűz hozzá, hiszen nem célja a maffiát szóba hozni - legalábbis, amíg nem muszáj -, ahogy azt sem, milyen állapotban van most New York, és hogyan áll a háború. Kira azért lett ideköltöztetve a vezér által, hogy minél messzebb legyen mindettől, de leginkább a férfitől, aki pedig ezért nem tudott semmit a holléte felől. Az, hogy megint felrúgja Alfonso az egyébként látszólag tökéletesen működő rendszert nem egyedi eset, és ha majd oda jut, vezekelni fog a bűneiért.
Addig is képtelen rá, hogy ne szeresse a másikat, még ha nem is tehet semmit annak érdekében, hogy ezzel Kira is tisztában legyen.
- Valahol sejtettem. - Mondja valamivel visszafogottabb vigyorral az arcán, mert ismeri már annyira a lányt, hogy tudja, ez a habos-babos szarság nem ő, és soha nem is lesz. A ház kész döbbenet volt Alfonso számára, a kutya csak hab a tortán, de mivel ő sem tudott olyan környezetet teremteni, amiben Kira biztonságban van és boldog, nem mondhatja el, mit gondol erről itt őszintén. A másik tényleg sokkal jobban néz ki, mint amikor a kórházban utoljára látta, úgyhogy tényleg nem lehet egy szava sem, és nem is lesz valószínűleg.
Bár ismerve magukat a dolgok mindig gyorsan és vehemensen eszkalálódnak.
Kira élményeit hallgatva egyébként nyugalom járja őt át, abból a fajtából, amit régóta nem ismer, vagy legalábbis azt hitte, nem lesz már osztályrésze többet.
- Kész kínzás. Nem is értem, hogy bírod. - Válaszolja szórakozottan, miután a másik élményeit csendben végigvigyorogta, hiszen ez annyira Kira, hogy ennél jobbat kitalálni sem tudnának. A másik nem különösebben kedveli az emberek, a semmitmondó csevegést, vagy, ha valaki túl sokat beszél, de az idill, amibe belerakták, mintha csak ezt dobálná felé. Alvize leckéje lehet mindez, úgy gondolja.
Alfonso egyébként értékeli ezeket, mert egyik sem veszélyes, és bár biztosan nagyon bosszantóak a másiknak, nem fogják tönkretenni az életét. A munkájára éppen ezért még nem is mer rákérdezni.
- Hogy alakul a gyógyulásod? - Erre sem feltétlenül akart rákérdezni, nehogy a kórházi támadás, vagy az azt megelőző zebrás baleset legyen a téma kettejük között; mintha álomvilágban érezné magát a viszontlátástól, nem is a való életben, ahol ezeket a témákat csak úgy el lehetne kerülni. Viszont sokkal jobban érdekli Kira egészsége - lévén nem tudott róla semmit -, minthogy kerülgesse ezzel kapcsolatban azt a bizonyos kását.

Alfonso talán még nem a bolondok sorát gazdagítja, így érzékeli, hogy valami nem egészen kerek; a hely túl idilli a helyzetükre nézve, az elválás utáni normális, szinte csevegő hangnem inkább hidegrázást, mint békességet kellene jelentsen a férfi számára, azonban nem akarja felhozni ezt, nehogy ez a pár percnyi nyugalom is elsuhanjon. Nem akar úgy visszamenni New York-ba, hogy tökéletesen tisztában van a másik iránta érzett gyűlöletével, amit esetleg ezzel a kellemes modorral igyekszik palástolni, de egyértelműen beszélniük kellene arról, miért jött egyáltalán ide.
A valóság azonban megnyúlik és elgörbül, ő pedig nem csinál ellene semmit.
- Az alkoholt meg tudom érteni. - Csak a szavai közé csempész némi valóságot, hiszen őt ez hozta ide valójában; az a három nap lehet megint sokkal hosszabbra nyúlt volna, ha Alvize nem veszi elejét még idejében, és ha valami, hát a vágyakozás fojtogatja a férfit. Vagy Kirához kell érnie, vagy vedelnie, más megoldás nincsen, hiszen ha lenne, akkor nem jön az első géppel, amire jegyet tudott venni.
Csendesen fújja ki magából a levegőt, mert bár tudni szeretné, hogy Kira biztosan a gyógyulás útján van, mégsem akarja hallani ezeket a szavakat igazából. Az ő hibája minden sérülés, amiből valaha fel kell gyógyulnia a másiknak, és hiába hiszik sokan, hogy Alfonso egy lelketlen fasz, esetekben ez megállja a helyét, de Kirával szemben sohasem tudott az lenni.
Mondjuk ez is nézőpont kérdése. Lehet azért is egy lelketlen fasz, hogy idejött, feltépkedni mindkettejük sebeit, amik azért elég mélyek, lássuk be.
- Örülök, amiért jobban vagy. - Válaszolja végül, és megint csak igyekszik nem a másikra nézni, hogy ne csillanjon ki a tekintetéből semmi. Remekül képes tartani magát, egyedül a szemeiről tudja biztosan, hogy a másiknak elárulnák minden gondolatát, ezért inkább nézelődik a szépen berendezett és kifejezetten otthonos házban, aminek a színeitől is felfordul egyébként a gyomra.
Követi a konyhába a másikat, és igyekszik megállni a gesztust, hogy elkerekedett szemekkel nézze végig, amit Kira csinál. A hisztérikus szó jut eszébe róla, csak annak talán a jól leplezett, vagy még felszínre sem tört verziója, mert ez nem a másik, ez egészen biztos. És ahogy kiveszi a szavaiból, ez az akármi másoknak készül ráadásul, ekkor pedig a szemöldökei kissé összeráncolódnak; senkinek sem kellene tudnia, hogy ő most itt van.
- Vendégeket vársz? - Érdeklődik finoman, mert ő nem akar osztozkodni a másikon, főleg úgy nem, hogy beszélniük kellene, amint ezen a kezdeti tettetésen átlendülnek. Ő arra számított, hogy le lesz üvöltve a feje, és még most sem érzi azt, hogy ezt ők ketten el tudnák kerülni, aggasztja viszont valamennyire, ami egyébként történik.
Kivárja azonban, hová eszkalálódik a helyzet, mert tart tőle, ha kibillenti a másikat, sokkal rosszabb lesz. De megint úgy érzi, jó megoldás nincs, úgyhogy részéről inkább hamarabb lendítené át magukat a szarkupac tetejére, mint később, akkor is, ha nem így akart volna hazamenni innen.

Lehet, hogy Alfonso agya leolvadt a helyéről az elmúlt időszakban, de kifejezetten úgy érzi, lemaradt valahol, ami ugye rá nem szokott jellemző lenni. Egyelőre annyit ért az elhangzó szavak mellett, hogy bár Kira látszólag - főleg fizikailag - talán tényleg jól van, de fejben már biztosan nem. Nem is kellene csodálkoznia ezen, hiszen a kertvárosi börtön egy olyan nőnek, mint amilyen ő is sokkal rosszabb büntetés lett végül, mintha Alvize villájába zárják egy időre, és a közegben marad.
Alfonsonak van pofája közben arra gondolni, hogy miért nem hallgatott rá. De ez, ami itt folyik most, attól még ugyanúgy az ő hibája.
- Miről beszélsz, Kira? - Kérdezi őszinte értetlenséggel az arcán, a borokról szinte tudomást sem véve, mert ugye ő sok mindenre számított, amikor ideért, de erre mondjuk egyáltalán nem. Azt akarja, hogy töltse ki vagy éppen le rajta a haragját a másik, mondja ki az összes szart, ami az eszébe jut róla, kiabáljon, üvöltsön, hallják a kibaszott szomszédok is, mit törődik ez az olasz vele. És bár néhány perce még mindent megadott volna azokért a nyugodt szóváltásokért, most már látja, hogy ez a legrosszabb, ami történhet.
Követi Kirát, mintha bármit meg tudna akadályozni, Alfonso pedig, mivel csak a saját közegében szokott mozogni, eddig nem tudta megmutatni magából, mennyire ki nem állhatja az idegeneket. A kertvárosi habos-babos, kikent-kifent idiótákkal sosem találná meg a hangot, elég csak ránézni, meg a döbbent fejére, amikor bejönnek a házba és úgy érzik itt magukat, mintha itt ugyanúgy minden a sajátjuk lenne, mint odahaza. Takarodnának oda vissza, gondolja, és legalább akkora lendülettel, amekkorával bele akarnak pofázni a dolgukba itt most.
Épp nyitná a száját, hogy oszlassa a tömeget, amikor ezúttal konkrétan leolvad az agya, és kikerekedett szemekkel bámul a másikra, mintha övön alul érte volna, de nem úgy, ahogy azt már megszokta tőle. Sokkal nagyobb a baj, mint ebben a pár percben fel tudná őszintén fogni.
Mondani akarna valamit, Kirának is a megjegyzésére, aztán a férfiaknak, akik csacsogó hanggal, az italokat mutogatva akarják, hogy az egész élettörténetét felmondja, de ő az agyvérzés szélén táncolva tudja, ez nem fog sokáig tartani.
Kirát keresi a férfiak felett elnézve, de csak a kötényét látja a teste után suhanni, ahogy eltűnik a konyhában, és amikor azt kérdezi tőle az egyik arc, egészen belemászva a sajátjába, hogyan lehet ilyen fiatalos Kira apja, elneveti magát.
Valami abszurd szarba csöppent itt, és ő ezt nem.
- Általában nem nem is nézik ki belőlünk, hogy apa és lánya lennénk, így szemérmetlenül szokásunk kefélni, úgy sem tudja meg senki, mi az igazság. - A vigyora arról árulkodik, hogy ha ez nem elég hatásos, ő biztosan ölni fog, de a férfitársaság olyan döbbenettel és megvetéssel néz rá, mint akik komolyan elhiszik ezt a faszságot. Nos, dugni tényleg szoktak, de mondjuk a kapcsolatuk jellege nem egészen az, ami itt elő lett adva. Hihetetlen, hogy egyik sem kapcsol.
Aztán az egyik nevetni próbál erőltetetten, és legyint egyet, érve ezzel Alfonso vállát, amire a pillantása olyanná válik, hogy valóban ölni fog. A következő ilyennél. Aztán azt mondja, biztos csak viccel.
- Nem szokásom viccelődni. Van három percetek amúgy eltakarodni ebből a házból, mert ha ez nem sikerülne, ki lesztek picsázva innen, és én magam fogom megtenni. - A hatás kedvéért dob még egy vigyort az egyik pasas felé, aki veszi a lapot - nem nehéz, ahogy Alfonso gyilkos tekintettel, talpig feketében fenyegeti meg őket -, és rohan a konyhába, a felesége karjáért nyúlva, hogy menjenek gyorsan, mert őrült a férfi és veszélyes.

Kira mellett sokszor durrant el már az agya, így talán nem meglepő, amiért most is megtörténik, de ilyen mértékben talán még a lánynak sem sikerült a holdra lőnie Alfonso tudatát. A színjáték, a bájcsevej, a kertvárosi idill, most meg a mintaapák sora, akik közül úgy lóg ki a fekete ruházatában és gyilkos tekintetével, mint még soha sehonnan teljesen leolvasztják a maradék józan eszét.
Kira ezt direkt csinálta, mégis megindul felé, hogy kiossza őt, mintha nem számított volna hasonlóra. A szemei nem egyszerűen szikrákat szórnak, hanem a világos színük ellenére lángban állnak, ahogy kiosztja őt a lány, és biztosan nem meglepő az sem, hogy tesz a szomszédokra, meg erre az egész szarra, mert ebben itt semmi normális nincsen.
Ennél még egy hétig tartó vedelés is jobb hatással lett volna rá.
Persze, nem mint maffiózó kellett volna reagálnia, hanem akként a férfiként, aki még mindig halni tudna ezért a nőért, azonban ilyen az, amikor Alfonso Delucát valaki sarokba szorítja. És ez még mindig semmi nem volt ahhoz képest, amire egyébként képes.
- Amíg te csinálod, vicces, gondolom. - Morogja a másiknak, mert most így áll a helyzet; Kira remekül mulatott, amíg látta az agyvérzés határára kerülni a férfit, amikor pedig abból előtört az oroszlán, már nem olyan fényes a helyzet. Ha tovább provokálták volna mondjuk még pár perccel, lehet az egyikük kertvárosi apuka fejét még az üvegbe is beleveri, mert ő nem azért jött ide, hogy kibaszott játékokat játsszon.
De a rosszfiú mindig ő lesz, ezt Kiránál megszokhatta volna már. Nem várja el, hogy valaha is megértse őt, vagy a döntéseit, de ha megpróbálja szakadékba lökni, ne sértődjön meg rajta, ha az nem egészen úgy sikerül, ahogyan ő akarja.
A szomszédok eltakarodásával igazából már nem enyhül a haragja, az agyát pedig elönti a koromfekete szar, ahogy a másik után kap, és maga felé fordítja, mielőtt elmenekülne. Kezdi megbánni, amiért az érzései azonnal iderángatták, mint egy kibaszott bábot, mert Kirával régen sem bírt, és úgy tűnik, ez nem most fog elkezdődni.
- Ez történik? Elmegy az eszed a kibaszott kertvárosi színjátékodban, aztán én takarodjak? Annyira akkor mégsem utálod a csodálatos szomszédaidat. - Mondja egészen közelről a másiknak, úgy fújtatva, mint egy dühös bika, aki előtt a vérszínű kendőt éppen csak egy perccel tovább lógatták, ahogy a tűréshatása azt bírta volna.
- Mit gondoltál, mi fog történni? Belemegyek ebbe az elmebajba, hogy az apád vagyok? - Szinte már kiabálja a szavakat, így az üvöltés sem áll tőle már messze, amit annyira szeretett volna, ha megejtenek őszintén ehelyett a szar helyett.
- Hidd el Kira, ez bőven elég volt belőled az életem hátralévő részére. - Köpi a szavakat, ahogy ellép tőle, mert ezt nem a lány arcába akarja, hiszen szereti. Az élete hátralévő részében szeretni akarta, és csak úgy tudta megvédeni, ha eltávolodik tőle. Nem tudhatta, mi lesz New Yorkban, és neki annál fényévekkel többet ér a másik, minthogy áldozati bárányt csináljon belőle a háborújuk oltárán. Hihetetlen számára, hogy Kira ugyanúgy nem kapcsol értelmesen, mint az idióta szomszédai, akiket az imént nyugodt lélekkel csinált volna ki, ha nem takarodnak el innen.

Ha a mozdulatai hevesek és közeledőek voltak eddig, akkor valami az olaszba fagy, ahogy Kira azt említi, az apjához közelebb áll most, mint eddig bármikor. Beszéltek az öregről, aki Alfonso fejében egy szörnyetegként él, és sajnálja a másikat, amiért ki kellett őt állnia annyi éven keresztül. De azt mondjuk sohasem gondolta volna, hogy közel kerül majd ahhoz a férfiképhez a lány fejében, mint amilyen gyűlölettel az apjára gondolt eddig, de akkor ide is eljutottak, és ez sem lehet más hibája, mint Alfonsoé.
Az állkapcsát olyan erővel harapja össze, hogy semmi, de tényleg semmi ne szaladjon ki belőle, sőt, tesz egy lépést hátra, a távolodás érdekében. Lehet, tényleg csak el kellett volna takarodnia három percen belül, az agya azonban nem funkcionál megfelelően, és éppen csak otthagyott egy három napos ivászatot, hogy meginduljon ide, hiszen megtudta, hol lakik a másik. Valószínűleg csak egy szívtelen dög és semmi más, az meg valahogy eszébe sem jut, hogy egyszer bedobja a saját érzelmeit, mint ütőkártyákat. Arra nevelték, hogy egy férfi ilyen nem csinál.
- Tudod én megértem, hogy az érzelmeid irányítanak, hiába akarsz mindig tök mást előadni, de az én életem sokkal szabályozottabb, mint fel tudnád fogni. - Azért beszél ennyire csúnyán, mert amíg ő nyújtotta, formázta és görbítette a saját határait a másik kedvéért, Kira soha meg sem próbálta megérteni, mit kockáztat őérte. - Felhánytorgathatod ezerszer, hogy nem tudtál a családomról, de egy hónapja sem ismertelek, és már hetek óta azon gondolkoztam, hogyan mondjam el. Ha ennyire a sírod ástam vele, akkor hagytál volna el, ha tényleg annyira nagyon racionális vagy, amikor Marco oda akart hozni hozzám. - Mert az önámítás nem olyasmi, amit ez a férfi örömmel fogad, vagy el tud viselni. Tökéletesen tisztában van azzal, mit jelentett vele kezdeni, de amikor Kirát elküldte Marcoék akciója után, maradni akart.
- Francescot azért öltem meg, hogy biztonságban legyél. - Még talán van egy kevés addig, hogy üvöltsön, egyelőre csak hangosan kiabál. Nem tehet arról, hogy az unokatestvére egy bolond senkiházi volt, és amíg tudta, rejtegette előle a másikat. Amikor pedig már nem volt más, vért ontottak Kira kedvéért, tehát nem lehet azt mondani, hogy csak ült volna a seggén arra várva, hogy majd megoldódik magától a helyzet.
De ő maga is meghalna a másikért. Nem akarja ezt oda-vissza kiabálni, mert ha csak hibáztatni akarja, akkor nem is ismeri őt igazán.
- Milliószor elmondtam neked. Ez az életem. - Nyögi oda végül, mert meddő a vita, és ő nem akarja folytatni. Ahogy pedig szóba kerül a kertváros, hangosan felnevet; a gesztusból csöpög a gúny és a rosszindulat.
- Nem szakítani mentem oda, nem érted meg? - Most már üvölt, mert amúgy sem bírta sohasem elviselni, ha nem értik meg, amit mond. - Semmit nem mondtam, és már elküldtél, hogy csak legyen vége. - Mondja egy fokkal halkabban, és tesz még egy lépést hátra, mert ha így folytatják, akkor a bútorzat egy része biztosan bánni fogja. De ő akkor sem a másik apja, mondjon akármit.
Mondjuk, ha tényleg így gondolja, akár mehetne is.
- Mit mondtam neked? Emlékszel még? - Fakad ki belőle, mert néha úgy érzi magát, mint akire a másik egyáltalán nem figyel. - Én nem tudlak megvédeni. Vagy ez, vagy Alvize házában kell lenned egy ideig. Szóval ez sokkal jobb? - Tárja szét a karját szélesen, hogy magába tudjon foglalni a gesztus mindent. Ez az egész szar körülöttük minden, csak nem ők. - Ez sokkal jobb, mint velem maradni, csak kibírni néhány hetet egy kibaszott villában, mi? Annyira szeretsz, de semmire nem vagy képes, ami nem te vagy. - Kiabálja, és ahogy megfordul, az előtte lévő széket elcseszi valamilyen irányba, nyilván nem a másik felé, mert tőle éppen távolodni akarna. Persze tudja, hogy így csak félni fog tőle a lány, éppen az apjától származó emlékek miatt, de ő már nem fogja tovább bizonygatni, hogy nem az örege.

Indulatból akarna válaszolni a kérdésre, valami olyasmit, hogy miért kell ezt magyaráznia, hát a saját bőrén tapasztalta a másik, mit jelent neki a közegében lennie. Ha pedig nem látta, tud róla, mert amit lehetett, és amit hajlandó volt tőle Kira meghallgatni, azt elmondta. Hiába szinte az apja az egyik vezér, és hiába lehet neki mondjuk valamivel többet, mint sokaknak, attól még ugyanannak a masszának a része, és ha túlfeszíti a határokat, golyó a jutalma.
Megint megfeszül a teste, főleg a dühtől, ami addig rázza lassan a bensőjét, hogy üvölteni fog, de egyébként igyekszik visszafogni magát. Már, amennyire azt a felgyűlt harag és tehetetlenség engedi neki.
- Egy földrész távolság sem elég, Kira. - Mondja szárazan és hűvösen egyszerre, némi gyűlölettel a hangjában, de a fogalmazásból kihallatszik, nem a másiknak szól. Olyan messze ment a közegétől, amennyire lehetségesnek érezte annyi évvel ezelőtt, mégis, mostanra mintha el sem jött volna, ugyanúgy mozog az egésszel, ahogy annak idején. Ez lehet egyébként Kira miatt is, hiszen a sajátjait az érdekli, amin lehet csámcsogni, ezen pedig lehet bőséggel; a bemutatása a közeg előtt sem azért történt, mert azt Alfonso kurvára akarta volna - ő csak olyat akart, ami még Kirának is belefért volna -, de ki kellett nyírni azt az istenverte barmot, és így tudta magukat kimosni belőle.
Vagy az, vagy a másik élete. Végletek között ugrál, mint egy veszett majom, de mintha semmi értelme nem lenne.
- Én nem mondhattam el annyira korán akkor sem. - Ha Kira nem érti, Alfonsot már lassan őszintén nem érdekli, mert ha a szájába rágva sem világos, hogy nem szabad ember - tűnjön bármennyire függetlennek és sikeresnek -, akkor már nem tudja, hogyan adhatná az értésére. Változott érte, ölt érte, a lelkét kitette érte, de minden szarul sült el, ami Alfonso agyát bassza a legjobban. És ezt magyaráznia sem kellene senkinek, de főleg nem a másiknak.
A szék arrébb rúgása után érzi közeledni Kirát, ezért odafordul hozzá; hiszen minden mozdulatára még mindig ki van élezve az összes érzéke. Róla szólt az élete hosszú hónapokon keresztül, vele akart lenni, vele álmodott, minden éber és alvással töltött percében őt akarta. A tinédzser fiú, aki ott van a férfiben, aki csak érinteni vágyta rohadt szomorú egyébként, mert kinyitotta a régen lezárt kapukat a lelkében, aztán most szét van dobálva mindenfelé az, amit megmutatott magából.
Nem szól semmit, ahogy egyszer, majd másodszor, végül harmadszor is mellkason löki a másik, csak ügyel arra, hogy ne essenek el közben. Eszébe jut, hogy az utolsónál megragadja őt, de a szavai elvonják a figyelmét az agyát elöntött szarról, és egy ideig némán fortyog a forró idegben, amiben azóta érzi magát, hogy Kira az apjának nevezte kibaszott idegenek előtt, mintha egy elmegyógyintézetben lenne, nem máshol.
- Még akkor sem tudtam, mit kellene tennem, amikor benyitottam a kórterembe. - Mondja csendesen, mintha a fizikai érintés elmosta volna belőle a mérget, pedig ez nincsen így. De, ha már Kira úgy gondolja, engedjen az érzelmeinek és mutassa meg, mi a fasz jár a fejében, megteszi. Ahogy kimondja a gondolatát, odacsillan a megsemmisülés a tekintetébe, amit a kórházban történtek jelentettek neki.
- Mi a faszért kell neked állandóan azt bizonygatni, hogy szeretlek? Szerinted nem végeznék magammal, ha veled történne valami? Úgy gondolod, hogy azok után, amit kaptam tőled, tudnék tovább élni a kibaszott szarban, ami körülvesz? Vagy, ha elgondolkodnál egy pillanatra akár, akkor megértenéd, hogy nélküled nincsen semmi. - És ő megengedte magának, hogy idáig jusson; ezt jelentette a harminc napos vedelés, ezt akarta megakadályozni tulajdonképpen saját magában.
- Bele is döglöttem. Ahogy azóta minden nap, Kira. - Nem akarja ezeket kimondani, mert a lánynak tudnia kellene, és rohadtul unja, hogy tényleg a szájába kell rágnia mindent. Nem mozdul, csak áll ott, mint egy ledöntött szobor, és ingatni kezdi a fejét, ahogy belemarkol a közeli konyhapultba, nehogy megint kétszázra szökjön a vérnyomása.
Mégis mi a faszért lenne itt, ha nem azért, mert..
- Azzal nyugtattam magam, hogy tudok nélküled élni, csak nem akarok. Mert ez lenne a normális. Mindenki pótolható, mindenki feledhető. - Mondja, de a tekintetét kezdetben a markolt pulton tartja, aztán odaemeli a másikra, és a lánytól megrészegülve, mégis elég komolyan fejezi be Kira ominózus kérdésére a választ. - Hát tudod, ez kurvára nem így van.

Kiszakad belőle egy sóhaj, és ellöki magát a kezével a pulttól, hogy ismét távolságot lopjon kettejük közé, ahogy az előbb is próbálta. Annyi mindent mondott, Kirának azonban ez ragadt meg leginkább, ő pedig fárad - mert kimerült amúgy is az elmúlt időszaktól -, sőt, ahogy az adrenalin az előbbi üvöltözésből távozni látszik a véréből, egészen lelassul. Pedig a torkán még mindig ott az a forró gombóc, és tudja, hogy bármikor elkezdhet üvölteni ismét, mert ez ilyen. Kirával ez mindig ilyen volt.
Aztán kifújja megint az orrán át mérgesen a levegőt, mert mondjon a másik akármit, ez nem csak ennyi.
- Talán az érzéseid addig tartanak, amíg beskatulyázva az adott szarnak neve van? - Hányja oda a másiknak a konyha szinte másik végéről, és elég nagy ez a tér, ahogy az a kertvárosi részben itt megszokott. Ez az élet, ahol a nők a konyhában sürögnek-forognak, nevelik a gyerekeket, aztán amikor a férjük hazaér, tálalják az ételt és minden ilyesmi, amit a filmekben láthat az ember. Sosem vágyott hasonlóra, sőt, komoly kapcsolatot sem akart magának, nem csak azért, mert veszélyes a családjára nézve. Havonta kapott felajánlásokat már családok lánygyermekeit illetően, hiszen náluk a kor nem számít házasság miatt sokat, legalább a férfiaké nem. Alfonso azért annyira népszerű, mert agglegény, így elérhetőnek gondolják, és még jó parti is.
Kurvára semmit nem akart sem boldog házasságból, sem egyébből, sőt, ez az egész miliő itt körülöttük a lenyomata annak, ami felbassza az életben a legjobban. Nem akar itt lenni, és ez nem a másik miatt van. Menni viszont még annyira sem akarna, ez már igen.
- Azt tettem, ami helyes volt. A helyes nem jelenti azt, hogy arra vágytam, vagy ne csinált volna ki belülről. Erről szól az életem, igen, ez is csak egy kibaszott példája annak, mit jelent abban a közegben élni. És ezt te nem tudod megérteni. - Pedig érte tette, ez pedig mindent el kellene áruljon szavak nélkül is. Lehet Kirának tényleg addig tartottak az érzései, hogy Alfonso meghozta volna ezt a nehéz döntést, azonban a férfinél ez nem így működik, főleg, ha abból a szempontból vizsgáljuk, hogy szerelmesnek sem volt hajlandó lenni negyvenegy éves koráig.
De ezt többször már nem fogja magyarázni. Ahogy Kira mondta, ezek szerint nem is kell.
- Amit tudtam, azt feladtam érted. - Jegyzi meg látszólag a szekrénynek, mert az agya teljesen darabjaira esett, ő pedig csak járkál jobbra és balra, dörzsölve a szemét, vagy éppen a halántékát, éppen mit ér a kezével. Nyilván a másiknak szánja a szavait, de nem arra néz, nem is arra sétál, csak lefoglalja magát mozgással, mielőtt beleszédülne ebbe az egészbe, aztán tényleg elvinné egy agyvérzés tőle.
Legalább az üvöltési ingert már nem érzi a torkában. Az is valami. Lehet még pár perc, és magához térve távozni is képes lesz a másik örömére.
- Mindegy már, nem igaz? - Mondja, ahogy kikúrja a hátsó kertbe vezető ajtót, és mint aki tényleg elvesztette mindenféle érzékét - vagy mint akinek tényleg leolvadt a maradék agya is -, kisétál a friss levegőre. Valamikor a sok szarság közepén lement a nap, legalábbis már csak egy nagyon halovány, de annál szürkébb csík van a horizonton, ami kifejezetten irritálja a szemeit, ezért néhány lépés múlva, még a terasz kirakott kövén megáll, és vesz egy mély levegőt, hátha kitisztul a feje ebből a kurva ködből, ami rászállt attól, amiről beszélnek.
Egy cigi és egy whiskey, amire vágyik, meg egy lapát, amivel valaki igazán fejbe kúrhatná hátulról.

Hangosan, élcesen nevet fel az elhangzott szavakra, bár számíthatott volna rá, hogy ez fog következni; kicsit úgy érzi magát, mint aki megrészegült, de ezúttal nem úgy, ahogyan az szokása Kirától, inkább csak igyekszik elvonatkoztatni maguktól, mert életében először talán túl naggyá nőtte ki magát a káosz a fejében. Semminek sincsen helye, még annál kevesebb értelme, ő pedig elsüllyed valami lápos szarságban, ami ezt a kótyagos állapotot előidézi nála.
- Kurvára nem értek hozzá, de állítólag ha szeretünk valakit, ezt nem kell kérni. - Gúnyosan beszél, és még megannyi szó az ajkaira fut azt illetően, hogy ha nem teszi meg, soha nem jutnak el idáig sem; Kira köré kellett építenie az életének következő - ő úgy tervezte, hogy hátralévő - részét, és bármit elgörbített volna érte, ha nem jön a szartenger rájuk, és nem merülnek el benne fulladásig. Kira pedig, bár igyekezett nem utálni az egészet elejétől a végéig, ezt elrejteni egyáltalán nem tudta, úgyhogy Alfonsonak még inkább lavíroznia kellett az egészben.
Mostanra kifogyott belőle minden érzelem, úgy tűnik. Kint a teraszon leül a szegély szélére, a lépcsőhöz, ami a kertbe vezet, és morran egyet, hogy az utolsó, bámészkodó szomszéd is eltakarodjon a látóköréből, aztán lehunyja a szemét, hogy ne hányja el magát tőlük. Elképesztőnek találja továbbra is, hogy Kira képtelen volt őérte megülni néhány hétig a seggén egy villában, és ezt választotta helyette.
De legalább tudja, hogy nem működött volna hosszútávon emiatt kettejük között ez egyébként sem.
Nem mond semmit az italra, csak hátranéz az asztalra, és amikor meglátja a kedvenc whiskeyt a tálcán, felszalad a szemöldöke. A tekintete azonban elég üveges, és rá nem jellemző lassúsággal áll fel, hogy rátöltse az italt a jégre, majd a kezébe vonja a poharat, és beljebb lép kicsit, közeledve a másikhoz; éppen csak annyira, hogy a kikúrt hátsóajtó tokjához támassza a vállát, és onnan nézze a lányt.
- Le akarsz itatni? - Kérdezi csendesen, és felhajtja az egészet úgy, ahogy van, amikor Kira rávezeti a tekintetét. A rituáléját hónapok óta nem volt lehetősége megcsinálni, ő pedig egy szétszórt picsa lett, aki már nem figyel oda arra, mit érdemel a jó whiskey, csak hajtja őket, mint egy rossz alkoholista. Lehet, hogy már nem olyan, de az is.
- Hívom a sofőrt. - Csak ennyit mond, mert az üvöltözést megejtették, eredményre nem jutottak, Alfonso talán még rosszabb állapotban megy, mint jött, ezt pedig nem akarja tovább húzni. Talán van egy alternatív valóság, ahol ők ketten valamilyen csoda folytán boldogok egy ilyen kertes házban, öt gyerekkel, meg a szobacirkáló kutyával, de neki ebben a valóságban az összes eszköze elfogyott. Szóval marad a pia, és, hogy ezt magában alátámassza, tölt még egy italt kint a teraszon, ahogy visszasétálva az asztalhoz tárcsázni kezdi a számot.
Néhány olasz utasítás, és le is teszi, majd felhajtja a következőt is, hogy az alkohol melegre marja a mellkasát, és ő is kicsit felébredjen tőle.
- Néhány napig a városban maradok. - Mert addig nem mehet vissza, hogy nem szedte össze magát, ha pedig ilyen nyomorult ábrázattal hazatér, kapni fog Alvizétól. A vezér azt kérte, oldja meg, és mivel megoldani nem tudta, a lelkét kell megerőszakolnia a kellő hatás érdekében.
És Kira még azt gondolja, nincsen beszabályozva ez a férfi.
Azt pedig, hogy miért mondja ki hangosan egyszerű; Kirának így van lehetősége azt mondani, ne jöjjön ide többet, és akkor legalább Alfonso is tudni fogja, hányas a kabát. Mert most mindent lát, csak értelmes válaszokat és egyenes utat kifelé ebből a szarból nem.

A másik nevetése végigsimítja a bőrét, ettől pedig az arcizma kissé megfeszül, és csak utána hajtja fel a whiskeyt, hogy enyhítsen a rátapadt érzésen. Nem viszonozza a gesztust, mert ekkor már tudja, hogy a kérdése ellenére nem akar teret engedni további maradásnak, tehát mennie kell, mielőtt a lefáradt agya az alkohollal keveredve kihoz belőle valami egészen mást.
Azt a énjét, amelyik nem bír megmaradni a másikkal egy légtérben anélkül, hogy érintené.
- Részegen formálható vagyok. - Mondja még mielőtt a sofőrt is közölné, aztán kilép a teraszra az ital miatt, Kira pedig gondoljon arról, amit mondott, amit csak szeretne. Mondhatta volna azt is, hogy engedelmes kiskutya válik belőle, vagy azt, hogy térdre lehet kényszeríteni, ha eljut odáig. Szerencsére nem az elfogyasztott két ital lesz a végzete a mai estén, ahogy a kitöltött harmadik sem veszélyes még, de úgy a tizedik környékén Alfonso Deluca valóban azzá a férfivé vedlene, aki még a történtek ellenére is bármit teljesítene a másiknak, amire kérné.
Mondjuk most is, de erről nem kell tudnia Kirának.
Egészen megszokja pillanatokon belül, amit tervez; hotelszoba, lealjasodás és magány, aztán valahogy összekaparja magát és visszautazik. Közben a létező összes mantrát beveti a másik ellen, erősítve magában, mi a kötelessége, és meghasonulva az élete igazságaitól szépen visszamegy azzal a nagy ász pofájával, amit mindenki ismer.
Visszasétál, de az ajtófélfánál tovább nem merészkedik, és a harmadik italba kortyol, amikor Kira elkezd beszélni. A kortyot követően értetlenül pislog rá, már nem azért, mert ruhái vannak itt, az szinte meg sem lepi, hiszen egy életre elég öltönyt és inget hagyott a közös lakásban, mit sem törődve azzal, mi lesz a sorsuk. A számára meglepő - és a döbbenet félig-meddig ott van az üveges tekintetében -, hogy Kira azt gondolja, el tudna itt tölteni napokat.
- Kira.. - Nyögi csendesen, némi fájdalommal az arcán, aztán hirtelen megkeményednek a vonásai, mert szenvedve nem mondhatja ki, amire gondol. Legalább most nincsen kanál a másik szájában, hogy lenyelje véletlenül.
- Ha még öt percet maradok, a pulton fogunk szexelni. - Ez volt az érzés, amire elkezdett inni, és ezért hívja a sofőrt is. Mert az értetlen szavak káosztengerén át őt mindig ez csapja fejbe; a végtelen vonzás, amivel Kira uralkodik a teste és a lelke felett. Pedig el kellene ezt engednie, hogy szabad lehessen ő is, és ne ebben akarjon megmártózni minden alkalommal, hogy szartengerben lubickolnak.
A következő kortynál a tekintetében csillanó vágy átvágja a szobát, mielőtt elérne a másik szeméig.
- De tételezzük fel, hogy lekötözöl valahova, hogy ez ne történjen meg és maradok. Hogyan tudnánk ezt megoldani? - Felesleges a kérdése, tudja jól, mert nincsen rá válasz; ha lenne, nem vergődnének itt már egy ideje, és nem kezdené szétfeszíteni a testét a vágyakozás sem. Igazából az időt húzza, hátha a sofőr ideér öt percen belül, addig pedig piál, és lekötözi magát gondolatban.

Alfonso csak ki akarja ereszteni a levegőt az orrán keresztül, amikor a másik válaszol, de valami morgásszerűre sikerül végül a gesztus, ám ő nem akad fenn rajta különösebben. Azon már annál inkább, amire tulajdonképpen ezzel reagált, és ingatni kezdi a fejét, hogy utána igyon egy kortyot az italából, és ellökve a vállát az ajtófélfától közelebb lépkedjen a másikhoz.
Nem túl közel, arra ezek szerint van még néhány perce.
Általában pedig ez a helyzet kettejükkel; megint egy konyhaszigetnyi távolság tudja biztonságban tőle a másikat, legalábbis a vágyait illetően, mert bántani soha nem fogja a lányt, fizikailag biztosan nem. Érdekes humora az életnek az, hogy bántották helyette, vagy éppen miatta mások, ezeket pedig a férfinek ugyanúgy fel kellett dolgoznia, mint bármi mást az életében, annyi különbséggel, hogy vérző sebeket hagytak az események maguk után a lelke felületén, amikről az elmúlt időszakban nem volt hajlandó tudomást venni.
Leteszi a poharát a pultra, és rátámaszkodik mindkét kezével a teste két oldalán, és előrébb dőlve sóhajt végül lehunyt szemekkel normálisan, mielőtt hirtelen mozdulna.
A telefonját veszi ki a zakója zsebéből, és ahelyett, hogy rögtön Kirának válaszolna szavakkal, tárcsáz, és újabb olasz utasításokkal - amiket ugye a másik is ért - visszamondja a sofőrt, sőt, azt is hozzáteszi, hogy ma már nem lesz szükség a szolgálataira. Ha más nem, akkor a sárga földig issza magát, és valahol a lakás padlóján kiüti magát, de ő végül is attól sem fog kardjába dőlni. Kira viszont, ha odáig jutnak, annál inkább.
Hanyagul csúsztatja vissza a készüléket a zakóba, ezt követően pedig, mivel, hogy a percek pörögnek, leveszi a zakóját, hogy a koromfekete ing maradjon csak rajta, ami nyilván nincsen a nyakáig begombolva. Sosem csinált még olyat.
- Meg, persze. - Válaszol végül a másik kérdésére, és felhajtja a maradék italát, mintha készülne valamire. Nem megy közelebb a lányhoz, csak figyeli a szemeit, miközben elkezdi kigombolni az ingét, meg sem állva addig, hogy már egyetlen gomb se tartsa az anyagot a mellkasán, takarásként.
- Még választhatod a kikötözést. - Illetve nyilván a beszédet, de egyébként az arca túl komoly ahhoz, hogy egyértelmű legyen, mire készül jelenleg. Lehet csak húzni akarja a másikat, lehet halálosan komolyan mondta azt az öt percet, ami vészesen közeledik a végéhez.
- Mondtam már neked sokszor egyébként, hogy érted bármire képes vagyok. - Ezzel csak kapva-kap az alkalmon, hogy felfrissítse a másik memóriáját úgy, ahogy ő is tette. Miközben leveszi magáról az inget, folytatja. - Te akarod ezt? Engem? - Kérdezi sokatmondóan, de kíváncsian, mert ha nem így lenne, nyilván Kira nem marasztalja vállalva azt, hogy kinyírják egymást a néhány nap végére - megoldás nélkül ráadásul -, mégis hallani akarja, hogy nem hiába feszíti szét a testét a másik iránt érzett összes kibaszott szerelem, mert kezd ki lenni a töke azzal, hogy semmit nem tud kezdeni ezzel. Nincs helye a másik nélkül, nincs hova rakni, pedig Alfonso szeretné, ha értelmet nyerne megint az egész.

A néhány perc alatt felhajtott pár pohár ital teszi a dolgát a férfiben, és bár nem lett volna hasonlóra szüksége ahhoz, hogy ismét közeledjen a másikhoz - mert arra nem válaszolt, mennyire igaza van Kirának a rá egyáltalán nem jellemző távolságtartásban -, de ahogy mondta, formálja és enged az egóján, hogy ne feltétlenül az legyen, amit ő akar.
Kirával szemben mondjuk mindig azt az elvet vallotta, hogy a lány megtehet vele bármit.
Így ha ezúttal ő választaná azt, hogy nem közeledik, vagy éppen olyasmit, ahol poharakat és tányérokat vág hozzá még egy egész éjszakába nyúló veszekedés keretein belül, akkor nincsen ellenére, mert megnyugodott már, az meg, hogy kétszázra pattintsa a vérnyomását ismét, nem okoz gondot Alfonsonak. Soha sem okozott.
A vetkőzése mondjuk ellentmond a fene nagy szabad akaratnak, amit látszólag meghagy Kirának, az igazság pedig valahol az eszét vesztett vágyakozás, és az alkohol által formált Alfonso között lehet. Térdre rogyna, hogy érinthesse a másikat, de ha Kira egyértelműen elutasítja, akkor magára zár egy ajtót a házban, aztán elfekszik a hideg földön, hátha az lehűti őt, és még válaszokkal is szolgál.
- Akkor még szó sem volt szexről. - Vigyorodik el pimaszul, bár egyikük sem ostoba, így tudhatták, hogyha Alfonso túl sokáig időzik a házban, ez lesz a vége. Az ujjait rásimítja a konyhapult lapjára, és megunva a távolságot kettejük között - ami érdekes is volt eddig, ha azt nézzük, miről beszélgettek éppen -, átsétál a másik oldalára, de még nem adja meg neki, amit az előbb megfogalmazott.
Ott bujkál benne az ördög maga; a másik hiánya miatt szenvedett, mint egy kivert kutya, de nem tudta úgy megélni, mint a legutóbbi alkalommal, ezért elnyomott magában mindent. Ahogy a vágyai is felszínre kerülnek, úgy sok minden más is jön velük együtt, például a kérdés, hogy mennyire.
Mert hallani akarja. Mert idegesíteni akarja. De Alfonso kurva türelmetlen ahhoz, hogy ilyeneket játsszon, főleg most.
- Hallani akarom, ahogy a nevemet sóhajtod. - Súgja csendesen, de a szavai és a tekintete is vágytól vannak átitatva, a távolság pedig olyan szinten válik értelmetlenné - hiába akarta még húzni egy kicsit a másikat -, hogy itt az ideje véget vetnie neki. A szavai annak szólnak, amit már Kira is jól ismer; sok mindennel tudja az érzékeit simogatni ennek a férfinak a másik, de ez számára mindig olyan volt, amivel ki lehetett őt végezni. És akarja, mert már azt hitte, sosem történik meg többet.
Nyúl Kiráért, és innen sok minden értelmet nyer; az ajkai a semmiből vadul követelik azt, amit ő vett el saját magától, a testének pedig engedi végre a vonzást, amit azóta gyakorol rá a másik, hogy megismerte volna. Annyi minden szól ellenük, de amikor érintheti őt, minden a helyére kerül, ez a férfi pedig képes lesz ezen a kurva világon bármire.
A csók bár mély, mégis könnyedén engedi a másikat annak érdekében, hogy róla is el tudja tüntetni a ruhadarabokat. Olyan, mint megint először élné át ezt az egészet, pedig nem lehetséges, mert úgy érinti a másikat, és úgy működnek együtt, mint akik már rengetegszer csinálták ezt. Alfonsonak ebből a lányból soha nem lesz elég.
Pultot és öt percet mondott, és végre úgy állnak a csillagok, hogy be tudja tartani az adott szavát. Felteszi a másikat oda, ahová ígérte, hogy fogja, ha itt marad, és türelmetlenül igyekszik az övét kicsatolni, majd a sliccét lehúzni, ahogy továbbra sem ereszti a másik ajkait. A szeretkezés náluk amúgy is hangulat kérdése, Alfonso viszont most csak érezni akarja Kirát, ameddig ennyi idő után bírni fogja.