+18 Alfonsot soha életében nem mozgatta az, mi beteg és vajon mi nem az abból, amit csinál; a hely és az emberek, ahol és akik között nevelkedett sem voltak épek, így az ő szocializációja és az a normális, amit végül a sajátjának tudhat messze van egyébként az átlagétól. Ebbe rántotta bele a lányt is kvázi, és próbálja azóta minden elvetemült, necces, és botrányos dolgát a másiknak is normálizálni, hátha nem veszti őt el egy életre.
Az sem segít a férfinek a helyeset cselekedni - még ha a kórházban tett is erre egy nyomorult kísérletet, amiről a most történtek mondják meg, milyen jól is sikerült -, hogy kibaszottul élvezi minden pillanatát az összes agymenésnek, amit átélnek, és ebben csak az akadályozta meg néhány héttel ezelőtt, hogy milyen állapotba került tőle a másik. Látni, ahogy Kirát a szürke bőre alatt rágta ez a rengeteg minden összefacsarta a férfi szívét, de nem tartott a kép elég ideig a fejében ahhoz, hogy mikor a címét a kezébe kapta, ne akarjon azonnal idejönni.
Alfonso akar építeni, de csak üzletet tud jól. A személyes kapcsolatai mind azon alapszanak, mennyire képes a környezete elviselni a következő szarságot, amit be fog játszani. Tudja, és meg merne esküdni arra, hogy Kiráért megpróbált változni, azonban a vér nem válik pár hónap alatt vízzé.
Nem csak el akarja felejteni mindezt a következő percekre, amíg végre érezheti a másikat, de bele akar feledkezni Kirába; elveszteni az eszét, megszűnni létezni, és csak eleget tenni mindkettejük testének, mert ezt nem csak ő akarja. És ez sokkal jobban hajtja, mint bármi más.
A másik szavai adják meg az egész szarságnak, amit eddig műveltek egymással a kegyelemdöfést; Alfonso sosem fogja elfelejteni, mennyire akarta a lányt ott a klubban, és milyen agyvérzésen mentek együtt keresztül, amíg eljutottak arra a pontra. Utólag sokkal jobban szereti egyébként azt, ahogy végre érezhették egymást testestül-lelkestül, egész éjjel, a férfi villájában, de attól még kirázza a hideg a gondolattól, hogy képes lett volna magáévá tenni a lányt az üres folyosón, kibaszottul leszarva azt, hogy bárki kijöhet bármelyik teremből, vagy lesétálhat akár a VIP-ból is. Ott lett számára egyértelmű, Kira tényleg megtehet vele bármit, csak élnie kellene vele.
Kérnie.
Ahogy most is teszi.
Morgással fogadva végül a szavakat, torokból jövő, vágytól áztatott hanggal, és semmilyen türelem nem marad már benne azt illetően, mikor egyesülhetnek. Azonnal akarja, ahogy a legtöbb mindent az életében, pedig sosem volt az a fajta, aki bárhová sietne, mert nem volt rá szüksége. Az ajkaival mélyen csókol Kira nyakára, és ahogy minden szükséges felszabadul a ruhákból, a csók közben nyúl hátra a fenekéhez, és húzza magára a másikat. Nem erővel, de lendülettel és vággyal, mert ez kínozta őt már egy hónapja lassan, és gyűlölte az első perctől kezdve az egészet.
A hangja egyértelműen arról árulkodik, hogy mennyivel elégedettebb már így, és ahogy eltávolodik a másiktól az ajka, a csípőjét mélyen és lassan mozdítja néhány alkalommal, amíg a szemeit le sem veszi Kiráéról. A tekintete árulja el egyedül, hogy egyébként ő össze van omolva, és ez most elkezdi felépíteni megint.
Nem szokott durva lenni, talán most sem az, de azt kérte tőle a másik, hogy kerüljön vissza fejben egy olyan állapotba, amikor az idegei irányították, jobban, mint a vágyai, így a mozdulataiból ez köszön vissza. Szorítja, finoman marja Kirát, hol gyorsabb és szenvedélyesebb, hol lassabb, de erőteljesebb, a teste pedig feszül minden apró kibaszott pontjában, mert csak a nevét szeretné hallani, semmi mást ahhoz, hogy elérjen a csúcsra.

+18 Ez a férfi már a legelején tudta, mi lenne a helyes lépés és döntés, de se nem mozdította magát, se nem hozta meg azt annak érdekében, hogy Kira ne sérüljön. Felesleges volna a hülyét játszania, a világa ismerten nem a könnyűek vagy egyszerűen kezelhetők közé tartozik, és ebbe egy külsőst rángatni kész öngyilkosság, az érzések mélységétől függően akár mindkét fél számára.
Végig ezekre az érzésekre fogta azt, miért nem engedte el a másikat, és miért nem hátrált ki a millió alkalomból, amit együtt töltöttek legalább egyszer, felelősségteljesen vizsgálva azt, amivel akkor éppen egymás előtt álltak. Szorongatta a boldogság lehetőségét, és kurva nehezen látta be a kórházba menet is, mit kellene tennie, mert nem akarta meglépni, mindegy, Kira hogyan gondol erre vissza.
Alfonso a szavak kimondásának pillanatában sem akarta elengedni a másik kezét, azonban a hónapok, és a másik szürke, szinte elhervadt, szenvedő ábrázata felnyitotta a szemét annyira, hogy rájöjjön, ő bármit megtehet, Kira soha nem akar majd közéjük tartozni. Ő pedig, hiába ígérget, nem tudja a közös életük zárt ajtaján kívülre zárni a közeget, hiszen az összes mozgatórugója a férfinek az, ahonnan és ahogyan jött.
Lehet a szabadulási vágyát testesíti meg a másik, lehet tényleg csak a semmiből jött, alig hihető szerelem vette rá a sok borzalomra, amit aljasul elkövetett ellene, de nem hiszi, hogy ennek valaha vége szakadna. Itt ketten lehetnek, de ahol a férfire szükség van, csak az található, amit eddig is tett a másikkal.
Kibaszottul gyűlöli ezt az egész felállást, de arra nevelték, hogy az érzéseiről, ha megoldható, akkor hallgasson.
A másikba csúszva a teste új életre kel, mint már annyiszor, ha egy nagyobb szarcunami után képesek voltak idáig eljutni; sok mindennek csak akkor van értelme már a férfi számára, ha érezheti Kirát, főleg így, és hiába próbálná ezt megmagyarázni, nem tudná. A testiség köztük akkor is működik, ha a szavaikkal már nem tudják tovább marni egymást, így ez olyan, mint a béke szigete számára, akkor is, ha olyan állapotokba kéri őt vissza életének szerelme, amikor leginkább szétbaszta az elméjét az ideg.
A tempó, ahogy a gondolatai erősödnek az akkor megélt helyzetet illetően, egyre csak gyorsul, a teste pedig feszül az emlékekbe, ahogyan akkor is történt vele, amiért Kira számonkérte őt a táncosnőért. Talán azóta sem volt még olyan ideges, mint akkor, pedig telibe lőtték a kibaszott családját, meg az összes barátját, meg a többi seggfejt is, akiket ki nem állhat, de már megszokta, hogy bájgúnárt játszik születése óta, és amúgy szereti is csinálni.
Még az sem hozta ki úgy a sodrából, mint ahogy a másik képes.
De azóta már beleesett Kirába vagy millió alkalommal, ezt pedig nem tudja kivenni a mozdulataiból, mert a bőrére égette, akár a tényeket szokás. Még a nyögése is szerelmes, amikor végre hallja a másik szájából sóhajként a bőrére hullani a saját nevét, ahogy pedig sejtette, ebbe úgy feszül meg végül a teste, hogy egy utolsó lökéssel végül szinte ráborul a másikra a pulton.
Az ajkai megtalálják Kira bőrét azonnal a nyakánál, a farka nem gondolja, hogy még végeztek, az elméje pedig el van borulva mindentől, ami az elmúlt hónapokban történt velük. Nem akar még szavakat, nem akar megoldást, sem tányértörést vagy még egy hangos szót. A nevét akarja hallani, vagy egyszerűen a másik hangját, mindegy, csak ne legyen képes szóhoz jutni attól, amit csinál vele.
Kiegyenesíti magukat, és bár el kell válnia a másiktól egy pillanatra, amíg segít a lábára érkezni a pult előtt, pillanatokon belül fordít rajta egyet, hogy hátulról csússzon belé ismét, és ahogy mélyen elmerül a lányban, a keze megtalálja az utat előre, arra a bizonyos pontra, amit maximum álmaiban érinthetett meg az elmúlt hetekben. A saját csípőjének mozgásához igazítja az ujjait, és a hátára simítva finoman engedi neki, hogy ha akar, dőljön a pultra, úgy úgyis mélyebben tudja majd őt érezni.

+18 Nem beszél róla, de a szex utáni néhány pillanatot, időnként perceket, máskor órákat legalább annyira szereti megélni a másikkal, mint azt, amikor egyesülnek. Nem érdekli, ha a semmiről beszélnek ekkor, vagy úgy tesznek, mintha sorozatot néznének, vagy egyszerűen csak magával ragadja őket az álom; szereti meghagyni mindkettejüknek, hogy ne az állatias ösztönök vigyék őket, hanem az az őszinte, de ezek szerint átkozott szerelem, amit éreznek egymás iránt.
Amit most tesz, nem jelenti, hogy ne érezné ezt még mindig; Alfonso lelkét örök kárhozatra ítéli már, amit megéltek eddig, és valószínűleg megélnek még sokáig a történések ellenére is, és ha egyszer vége szakad valóban majd ennek, nem lesz már a régi önmaga soha. Kira valami olyasmit adott a kezébe, amire mindig is vágyott, de sohasem találta, keresni meg nem akarta, mert bízott benne, eljön majd magától. És így is lett.
Amit most tesz, az ugyanolyan vészkiáltás, mint sok minden más, amit eddig látott vagy hallott belőle és tőle a másik. Ez a szétesés pontos definíciója, a káoszának a kvintesszenciája, de nem akar gátat szabni neki, mert kurvára érezni akarja még a másikat, és ez legyen a legnagyobb gond vagy vészvillogó az elmúlt hetek eseményei között; gondolja ő.
Simítani akarja Kira bőrét, de valójában finoman végigmarja a hátát, ahogy ostromolja hátulról, de részéről már nem tart sokáig az agyfasz, amibe a másik kérésére került, mert a teste abban a pillanatban, hogy teljesen megvadulna, eljuttatja a férfit a csúcsra.
Egy pillanatra megszűnik létezni a fejében a világ, Kira hangja azonban hamar visszarántja őt a valóságba, ahogy teszi mindig, amikor úgy gondolja, már csak egy küszöb választja el attól, hogy teljesen megőrüljön. Pedig mindig azt feltételezte magáról, hogy bár persze furcsán látja a világot, és még furcsábban mozog benne, azért van némi értelem a létezésében.
De ebbe a gondolatba már csak akkor tud rögzülni, ha Kira mellette van, ami elég veszélyes, bárkire és mindenkire nézve.
A másikra hajolva belecsókol Kira forró bőrébe, aztán a saját lélegzetét ereszti rá, ahogy kibukik belőle a levegő.
- Szeretlek. - Súgja halkan, a hangjában némi sajnálattal is azt illetően, hogy most még csak azt a megszokott, megszeretett formáját sem tudta feltétlenül hozni, amit eddig ketten ismertek. De idő, amíg az agyfasz elhagyja majd őket, és képesek lesznek a normálishoz legközelebb funkcionálni, ugyanis Alfonso nem hisz benne, hogy ennél többre valaha képesek lesznek.

Nem talál olyan gondolatot a fejében, ami miatt bármiféle magyarázattal elvitatná a másiktól a nevetést a vallomására. Sosem lesz könnyű mellette lenni, sosem lesz könnyű Alfonsot viszont szeretni, Kirának pedig meg kell találnia a módját arra idővel, hogy képes legyen őt, meg a környezetét elviselni, ha akarja ezt a férfit.
A nevetést Alfonso mindig is egy jó módszernek gondolta az agyfasz kezelésére.
Ha nem tudná jobban, lehet megsértődne most ezen; az viszont, hogy ennyire közel engedte magához az összes szarság ellenére a másik, sőt, amikor ki akarta szakítani belőle az imént, még marasztalta is, sokkal többet árul el a férfinek mindenről, mint egy nevetés, amit furcsa mód még egyébként ért is. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne akarná magukat buborékba helyezni, és teremteni legalább egy kis időre egy olyan közeget, amiben ezt kimondhatják grimaszok és nevetés nélkül, de most olyan kavar van a fejében, hogy az orgazmus után még a másikat is homályosan látja.
Elképesztően fáradt a mosoly, ami az ajkára kúszik; nem csak a testtömege és a hajszálainak a színe, de a szája sarkában megülő bőr mennyisége is változott az elmúlt hetekben miközben beszél vagy mosolyog. Alfonso saját magáról sosem tudta volna megmondani a korát, ahogy egyébként a bátyja is nagyon jól tartja magát, most viszont, ha tükörbe néz, már egyszerűen menne neki a számolás.
Egyszer majd talán ő is a régi fényében fog ragyogni, külsőleg legalábbis biztosan. Az ő ragyogásához azonban a másikra van szüksége, még ha ez jelenleg fájdalmas is mindkettejüknek.
- Mindig jó megfigyelő voltál. - A hangja egészen halk, mert nem sok minden tartja már talpon; az elmúlt három napja kritikán alulira sikeredett, és bár aludt valamennyit a repülőn, az nagyjából a józanodására volt elég, meg ahhoz, hogy a legjobbját rakja össze, mielőtt a fekete autó idehozta volna. A másik játéka, az agyfasz tömkelege, a kiabálás és a szex pedig tovább öregített rajta, szinte cseresznye a hab tetején, ami az elmúlt néhány hét volt számára.
Elrendezi magát odalent, be is gombolja a nadrágját, az inget is annyira visszaveszi, hogy takarja a hátát, de elől nem gombolja össze. Bólint arra, hogy van itt neki tiszta ruha, pedig legszívesebben most talán ő nevetne, amiért Alvize ilyen játékot űz velük. Ha nem lőnek közéjük, ha nem vívnának nyílt háborút New York utcáin, biztosan megkérdezte volna már az öreget a miértekről, de valahogy sosem elég ideálisak a körülmények ahhoz, hogy a Pellegrini vezető játékának kulisszái mögé belásson.
- Nem is úgy ismerlek, mint aki a ruháim közé fekve sírná ki a bánatát. - Jegyzi meg a másik szemébe nézve, és az övében minden szarság ellenére ott csillog ugyanaz a vágy és szerelem, mint amit eddig táplált a lány iránt, csak részben eltakarja az, ahogyan összeomlott, amiből még nem szedte össze magát. A mai nap részben segített csak rajta, legszívesebben még mindig piálna.
- Megölsz, ha reggel megbotránkoztatom a szomszédaid? - Kérdezi ismételten egy halvány és fáradt mosollyal, ahogy visszasétál a teraszra inni még egy pohárral, és bár nem látja a konkrét alakokat, a hirtelen mozgás a perifériájában biztosítja arról, még mindig figyelik őket, és erre más szélesebb, őszintébb vigyorral válaszol saját magának.

- Nos, azokból akad bőven. - Jegyzi meg csendesen és mellékesen, hiszen egy része a lelkének tudja, ha Kira nem lenne ennyire okos, precíz és szinte mérnöki, akkor mindkettejüket megkímélték volna már sok fájdalomtól. Elképesztő számára, hogy mindezek ellenére engedett neki egy ponton, enged azóta is, és szinte az egész életét, a terveit, mindent feláldozott miatta. Nem érte, mert ez a kurva hely sem Kira döntése volt, de miatta, mert ha ő nincsen, Alvize sem száműzi ide a lányt.
Szeretne már az öreg fejébe látni, de most inkább a piát választja, hogy tudjon majd legalább egy tizenkét órát aludni a sok szarság miatt. A sajátjára érti ezt, persze.
- Ez az a Kira, akit ismerek. - Mondja kótyagosan egy fél pohár után, úgyhogy a fáradtság és az ital máris segítségére van abban, hogy hamar pihenésre legyen kényszerítve a teste. Amikor fizikailag már nem bírja, az elméje még akkor is képes egészen használható dolgokra, Alfonso most azonban a teljes nulla felé közelít, miközben a teste amúgy ég még mindig, hogy a másikban lehessen.
Aminek valahogy viszont örül, mert ez is bizonyítja, hogy soha nem fogja ez a lány ereszteni a lelkét.
- Ja, hogy azokat szedni kellett volna? - Röhög fel halkan, aztán ledönti a pia maradékát, és lehunyt szemekkel engedi az italnak, hogy végigégesse a torkát és nyelőcsövét, melegséget hagyva maga után, ami hamarosan az elméjét is elárasztja, kivonva a maradék feszültséget is a végtagjaiból, amit a két orgazmus sem tudott benne elintézni.
- Az előbb nem úgy tűnt, hogy ellenedre lenne a korom. - Mondja vigyorogva, miközben visszalép a házba, és körülnézve felméri, merre is kellene elindulnia, hogy megszabadítsa a másikat végre saját magától. Elképesztően agyfasz és káosz, ami kettejük között jelenleg van, ő meg igazából nem akarna mást, mint három napig a lányban lenni, mert tudja, hogy az megoldana mindent.
Vagy legalább megalapozna néhány nyugodtabb beszélgetést, az biztos.
- Te hol alszol? - Kérdezi több okból is, amikor benyitva az emeleten a megfelelő szobában felismeri a cuccait, és tudja, hogy itt kell majd maradnia éjszakára, valószínűleg egyedül.