Gyakran a gyerekkori, vagy fiatalkori ismeretségek megszakadnak, az emberek eltávolodnak egymástól, másabb irányba sodorja őket az élet, új barátokat szereznek és a régiek feledésbe merülnek. Pontosan emiatt még inkább jó volt hallani azt, hogy aki Maddie életére nagy hatással volt és akitől szeretetet, törődést kapott, az a személy nem kopott ki az életéből, hanem még mindig beszélnek. Ez szerintem igazán ritkaság és nagyszerű. Reménykedtem abban, hogy ha összejön az említett látogatás, akkor is minden remekül fog sikerülni és feltöltődve fog onnan hazaérkezni. Mindenki életébe kellenek olyanok, akik pozitív hatással vannak ránk és számára Marge pontosan ilyen személy volt, legalábbis az eddig hallott történetek pont ezt sugallották számomra. Mosollyal az arcomon pillantottam rá és bólintottam is egy aprót. - Remélem, hogy hamarosan összejön a találkozó és remekül fogjátok érezni magatokat. – barátságosan és őszintén csendült a hangom. Beszélgetés közben azért figyeltem a többi emberre is, akik velünk szembe, vagy éppen velünk egy irányba sétáltak, ahogyan Kenzo-ról se feledkeztem meg. Igyekeztem megakadályozni azt is, hogy nehogy véletlen valaki el akarjon esni a pórázban, illetve olykor próbáltam motiválni az uraságot is, hogy haladjunk és ne akarjon mindenről is szagmintát venni. Nevetését hallva még inkább kiszélesedett a mosolyom és játékosan fejet ingattam, mintha csak gond lenne az, hogy kinevet amiatt amit mondtam, de szó se volt erről. Szeretek vele bolondozni. A válaszát hallva most rajtam volt a sor, hogy jóízűen elnevessem magam. - Erre szokták azt mondani, hogy zsák a foltját. – sokat sejtető pillantással néztem rá, de mosoly továbbra se tűnt el az arcomról. Boldogan fürkésztem őt. – Ezt meg tudom érteni és az a lényeg, hogy egyetértetek ilyen téren és nincs belőle gond, hogy az egyikőtök menni akarna valahova, a másik viszont nem. Az a fontos, hogy nektek jó legyen és nem az számít, hogy mások szerint mit is kéne csinálnotok. – nem mintha ő ezt nem tudná, de attól még most nem tudtam lakatott tenni a számra. Néha hajlamosak vagyunk elveszni a közösségi felületek által mutatott hamis képben, ami miatt olykor rosszul érezzük magunkat, pedig nem kellene. Semmi se tökéletes és egyébként is, mindenkinek mást jelent a pihenés, feltöltődés. Amíg nem ártunk vele másnak, addig szerintem tényleg hagyni kellene azt, hogy mindenki azt csinálja, amit szeretne. - Ennek örülök és fordítva is igaz. – boldogan csilingelő a hangom és kicsit még meg is ölelgetem őt, ha tudom, ami mellé egy puszit is bezsebelhet. A lasszós szavaira újra elkuncogom magam, ami végül nevetéssé alakul. – Azért most elképzeltem, ahogy próbálkozol, de végül csak magadat ejted el. – kicsit nehezen megy a beszéd a nevetés miatt, de nem bánom, hiszen újra visszatért a jókedv, ami már nagyon hiányzott az életemből és ezt csakis neki köszönhetem. – Megegyeztünk, de ha szeretnéd, akkor egyszer megtaníthatlak. – barátságosan csendül a hangom, hiszen előtte sose titkoltam azt, hogy ranchon nőttem fel. Szeretem a családomat és a múltamat is, minden hibájával és fájdalmas pontjával együtt. A nyilvánosság előtt azért nem beszélek csak ilyen dolgokról, mert tudom, hogy a családom nem akar reflektorfénybe kerülni, én pedig így próbálom megóvni őket. – Tényleg, egyszer akár el is jöhetnétek hozzánk, mármint nélkülem is akár. – hiszen én még nem tudom mikor leszek képes hazautazni, de attól még szerintem ők jól éreznék ott magukat. Friss levegő, lehet pihenni, de akár segédkezni is a farm körül. A családom biztosan nem bánná. - Biztosan jól éreznétek magatokat. – kedvesen csendül a hangom, de érezhető, hogy ez csak javaslat, nem muszáj élnie vele. Egyébként is ez csak egy hirtelen bevillanó kószagondolat volt és nem több. - Azt azért megnézném, hogy miként tanítjátok egymást. Biztosan vicces lenne, mert szerintem pontosan annyira van otthon benne, mint te. – továbbra is néha kuncogásom megtöri a beszédemet, de most annyira jól esik ez a felhőtlenöröm, pedig pár órája azt hittem már, hogy örökre elfelejtettem miként is kell boldognak lenni vagy éppen nevetni. Aztán betoppant a barátnőm és újra felforgatott mindent, de jó értelemben és ezért örökre hálás leszek neki, mindamellett pedig roppant szerencsésnek is érzem magam. - Tudom és köszönöm. – kicsit ekkor már komolyabban csendül a hangom és ott van a pillantásomban minden érzés, amit irányába érzek. Tényleg olyan számomra, mint egy testvér, akire bármikor számíthatok és amíg tudom ő mellettem van, addig képes leszek mindent is túlélni. Vacsorázás közben sikerül kicsit meglepnie a felhozott témával, ami engem is rövid időre gondolkodásra késztet, majd egyszerűen őszintén megosztom vele, amit gondolod, mielőtt még visszadobnám neki a labdát. Kíváncsian fürkészem őt egy-egy falat között és néha egy aprót bólintok. - Nem hiszem, hogy túlgondolnád. – gyengédség ott lappang a hangomban, miközben beszélek. – Egyszerűen csak olyan dolgokon kellett átmenned az elmúlt időben, amik kicsit felkavarták az állóvizet, rámutattak arra, hogy attól még, hogy valami tökéletesnek tűnik, nem jelenti azt se, hogy tényleg úgy van, mert bármikor becsaphat a mennykő. – kicsit megköszörülöm a torkomat. – Érthető, hogy fontos számodra a munkád, mert mindig is törődtél az emberekkel, itt pedig ezt teszed. Segítesz nekik visszatalálni az útra, reményt hozol az életükbe, ahogy hajdanán valaki szintén megtette veled. – persze, hogy a dadájára utalok. – Ugyanakkor senki se hibáztatna azért, ha hirtelen úgy éreznéd, hogy ennél picit többre vágysz, esetleg másként szeretnél már segíteni az embereknek. Ez szerintem természetes, hogy a veled történtek kicsit formáltak ilyen téren és előcsalogatták azt, hogy netalán elkacsingatnál másabb irányba. – kedvesen és barátságosan csendül a hangom, miközben megértően fürkészem őt és biztatóan el is mosolyodom. – Esetleg van már ötleted, hogy mi lehetne a B terv, vagy annyira friss, hogy nem is fordult még meg semmi a fejedben? – kíváncsian pillantok rá, majd míg a válaszára várok iszom párkortyot a teámból.
Egy reménykedő én is hagyja el a számat Sophie megjegyzése után az újratalálkozással kapcsolatban. Az elmúlt hetek sok mindenre ráébresztettek az életemben lévő kapcsolataimat illetően is. Nagy részt amiatt, mert nem akarok újra ennyire elzárkózni másoktól, mint ahogyan eddig is tettem, hisz egy nap azon kapom magamat, hogy túl késő lesz, én pedig minden percét bánom majd amit elszalasztottam. Így ha nem is holnap, de valamikor a közeljövőben fogom a drága dokimat és megvalósítjuk azt amit már egy ideje ígérgetünk Marge-nak. Valószínű az első tíz perc egy szeretetből fakadó megdorgálással fog telni a részéről amiért eddig húztuk a dolgot, de aztán ahogyan szokása, már vissza is tér a maga bájos énjéhez. Most viszont minden figyelmemet leköti az, hogy Sophieval bepótoljuk a kihagyott időt és átbeszéljük miről is maradtunk le amíg mindketten a csigaházunk rabjai voltunk. Jó kedvem van most ettől és ez az arcomon is látszik, ha nem éppen a nevetésem lesz az, ami bizonyítékként szolgál ugyanebből az okból. Időnként viszont megesik, hogy a saját rossz szokásaim fosztanak meg attól, ami jót hoz az életembe és sajnos eddig velünk is ez történt. - Ugyanígy gondolom én is. - értek vele egyet amikor Jake-re terelődik a szó és a közös tulajdonságainkra. - Nem is tudnék felidézni olyat az előző kapcsolataimból, ahol ne lettek volna teljesen eltérőek az igényeink. Jó érzés tudni, hogy ez vele nincs így. - vallom be Sophienak ezek után. Természetesen nem kell minden véleménynek vagy gondolatnak megegyeznie a másikkal, hisz nálunk is vannak dolgok amikről másképpen vélekedünk. De a gondolat, hogy a közös jövőnk alakulását illetően megegyeznek az elképzeléseink és hasonlóan igényeljük a nyugalmas perceket egy olyan megnyugvást hoz számomra amitől végre önmagamnak érezhetem egy kapcsolaton belül. Boldogan fogadom és viszonzom Sophie ölelését, majd következő megjegyzésére egyszerű válvonással reagálok. - Ez nem is annyira elrugaszkodott elképzelés, mint gondolnád. - erősítem meg a lasszó tudományommal kapcsolatos vádakat, melyek teljes mértékben igazak. Nem értek hozzá és bár fejben annyira egyszerű elképzelni az ellenkezőjét, de a gyakorlatban egészen siralmas és röhejes lenne a mutatvány. - Nekem nincs ellenemre. Legalább ezzel is gyarapíthatom a tudásomat és ha belegondolok sose tudhatom mikor lesz szükségem rá. - lelkesülök fel az ötleten, habár úgy érzem a szavaim akár a kitörni készülő katasztrófát is szimbolizálhatnák. - Már csak pakold össze az összes létező türelmedet, mert kelleni fog hozzám. - kuncogok halkan, de a látogatásra tett ötletét jónak tartom és ezt végül szavakban is megjegyzem neki. - Szedhetnél szét minket, mert amilyen szerencse csomagok vagyunk a saját lasszónkba gabalyodnánk bele. - szórakozok tovább ezen a lehetőségen. Már csak azt kellene elérni, hogy senki ne vegye ezt videóra ellenünk szóló bizonyítékként. Tudom jól, hogy most mennyire nehéz Sophienak, ezért ahogyan csak lehet próbálok lelket önteni belé vagy támogatni azokban a dolgokban melyek jót tehetnek majd neki. Persze ez annyira kiszámíthatatlan ilyen helyzetekben, hiszen nem mindegyikünknek ugyanarra a módszerre van szükségünk ahhoz, hogy jobban legyünk. Valaki a nagyobb társaságban találja meg ezt, míg mások épp az ellenkezőjében. Sophienak is meg kell tapasztalnia ezt a maga tempójában és módján, hiszen csak úgy fog rájönni mi is tesz jót neki. De ameddig ez a folyamat zajlik, én ott leszek mellette, hogy végigsegítsem rajta. Manapság már egyre ritkábban, de előfordul, hogy újfent eluralkodik rajtam a bizonytalanság. Nem az a fajta ami a betegségem alatt volt, hanem egy olyan változata melyben ott az esély arra, hogy lépjünk ellene. Elmagyarázni Sophienak a gondolataimat részben egyszerű, de mégis nehéz, mert félreértéseket szülhet. Én szeretek pszichológus lenni és alig várom, hogy visszatérhessek hozzá. Ez tény. Ahogyan az is, hogy ettől függetlenül a gondolataim olykor új és egyben ingatag lehetőségek után kutatnak. Sophie viszont úgy tűnik megérti a fejemben lévő káoszt és amire egyelőre csak helyeslően és rövideket tudok bólogatni. - Igen, pontosan így. - jegyzem meg kissé elmerengően, majd tekintetemet Sophiera emelem. - Fura ezt most megélni, mert volt egy hosszabb periódus az életemben akkor úgy éreztem nincs jövőm. Most pedig van ez a késztetés, hogy tehetnék ennél többet is. És nem a magánéletemen belül, inkább a munka terén jön ez elő. - vallom be, ám a visszakérdezése nem lep. Azok után hogy ilyen gyönyörűen kerülgettem és körülírtam a témát, nem hibáztathatom amiért feléledt a kíváncsisága a konkrétumok iránt. - Inkább csak elképzeléseim vannak. Tudod ez olyan, mint amikor hirtelen tele leszel nem összefüggő ötletekkel és mindent le kell írnod azonnal vázlatpontokba szedve nehogy a végén elfelejtsd őket. Na nálam is ez van. - mosolyodok el emiatt. - Itt egy vázlat, ott meg egy másik, de nincs kidolgozva és ha az összeset nézem egybe akkor semmilyen logika nincs közöttük. Talán idővel lesz, de most tényleg nincs. - rázom meg röviden és lassan a fejemet. - Annyit tudok, hogy szeretnék létrehozni valami maradandót amivel mégis tudok segíteni másoknak. Ami több területet fed le. - folytatom azért mégis. - De hát nem ma és nem is a közeljövőben fogok világot váltani ezzel és azt érzem nyertem egy kis időt, hogy kigondoljam ezt. Vagy csak túl sokat voltam itthon és amikor visszatérek a munkához akkor rájövök, hogy minden így nagyszerű. - vonom le végül a következtetéseket ebből a káoszból, amit most megosztottam vele.
Mosolyogva fürkészem a barátnőmet, hiszen esélyesen ő nincs is tudatában annak, hogy amikor Jake-ről mesél, akkor mindig teljesen kivirul és a pillantásában is megcsillannak a boldogság szikrái. Csak elég rápillantania az embernek, hogy tudja nagyon boldog és én ennek tényleg teljes szívemből örülök. Nagyon remélem azt, hogy ez a boldogság örökre fog szólni nála, mert nagyon megérdemelné, és minél többet tudok meg a párjáról, annál inkább úgy érzem, hogy őket tényleg egymásnak teremtette az élet. Nos, arról nem is beszélve, hogy látva az ő boldogságát kicsit én is képes vagyok hinni abban, hogy talán egyszer még nekem is megadatik valami hasonló és nem csak ez a tragikus szerelmi történet járt ki nekem, ami Holdennel adatott meg. - Ennek nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy könnyebb közösprogramokat is találnotok, hogy mi az, ami mind a kettőtöket fel tud tölteni és kikapcsolni egy fárasztó hét után. Szerintem ez fontos egy párkapcsolatban, hogy legyenek közös metszetek. – boldogságtól csilingelő a hangom, hiszen a boldogsága ragadós és ezt egyáltalán nem bánom. Tudom, hogy akadnának olyanok, akiket ez zavarna, de én nem ilyen vagyok. Attól még, hogy jelenleg kicsit összetört vagyok, nem jelenti azt, hogy a környezetemben mások ne lehetnének boldogok. Borzalmas barát lennék, ha így gondolkodnék. Aki mások boldogságának nem tud örülni, ott szerintem már nagy gond van, hiszen attól még, hogy mi nem vagyunk toppon, mások nagyon is legyenek ott. Mindenki megérdemli a boldogságot. - Csak aztán nehogy egyszer arra toppanjak be, hogy éppen Jake ellen veted be a tudásodat, vagy... – sietve harapok az ajkamba, mert tudom, hogy bizonyos embereknek ez picit kényes téma és én nem akarom őt ezzel zaklatni. Nekem se mindig könnyű erről beszélni, annak köszönhetően, hogy egyszer már elveszítettem egy babát. Ugyanakkor remélhetőleg ő is tudja, hogy csak ugrattam a Jake-kel kapcsolatban és nem gondoltam egyáltalán komolyan. – Tudod, rohangáló gyerekek ellen is tökéletes tud lenni. – kicsit megrántom a vállaimat és persze a mosolyom elárulja, hogy ezt se gondolom teljesen komolyan, mert végül kicsit másként fejezem be a mondatot, mint elsőre terveztem. Nem tudom, hogy ők szeretnének-e majd babát, én pedig nem akarok beállni a faggatok közé. Ha eljön az ideje, akkor biztosan meg fogja osztani velem, hogy „nagynéni” leszek, legalábbis remélem. Ha pedig nem szeretnének babát, akkor az is az ő döntésük. Én támogatni fogom, bárhogy is dönt Maddie ilyen téren. – Emiatt ne aggódj, a húgommal is én bajlódtam, mert a fiúk feladták. Bőven akad türelmem. – elnevetem magam, ahogy eszembe jut Kirsten és az ügyetlenkedései. Fel is akarta adni és én majdnem rá is hagytam, de végül jól tettem, hogy nem, mert nagyon ügyes lett lasszóvetésben. Volt, amikor helyi versenyen is nyert. - Legalább hoznátok pár követőt még, tuti az lenne a következő vírusvideó. – ártatlanul pillantok a barátnőmre, hiszen pontosan tudja, hogy nem igazán érdekel mennyien követnek, vagy éppen ki nézi meg a posztjait. Nem is gyakran szoktam kirakni képeket, de azért most jól esik kicsit húzni őt és elterelni a gondolataimat minden keserűségről, összetörtségről és rossz érzésről, ami még ott lappang a felszín alatt. Csak hosszú idő óta először most nem ezek az érzések kapnak figyelmet, hanem sokkal pozitívabb érzések kerülnek fölénybe és ezért roppant hálás vagyok Maddie-nek, mert nélküle nem sikerült volna. A beszélgetésünk érdekes fordulatot vesz idővel, amivel kicsit sikerül meglepnie és ezt könnyedén le is olvashatja az arcomról. Kíváncsian fürkészem őt, majd lerakom a poharamat és összekulcsolom a kezeimet, miközben elmerengek mindazon, amit mesél. Igyekszem én is szavakba önteni mindazt, amit érzek ezzel a témával kapcsolatban, hogy biztosan jól értettem-e mindent, meg neki is segíteni szeretnék picit, terelgetni, hogy rábukkanjunk arra, hogy mi is ütött szöget a fejében. Ugyanakkor pontosan tudom azt is, hogy bármibe is fog belefogni ilyen téren, az fantasztikus lesz és nem azért gondolom ezt, mert a barátnőm, hanem mert ismerem őt és tudom, hogy a szívét és lelkét is belefogja adni. S pontosan emiatt lesz különleges és nagyszerű, ha egyszer úgy dönt, hogy másként szeretne majd segíteni az embereknek. Bólintok és teljes figyelmemet megnyeri, amikor ismét mesélni kezd, néha mosolyt csal az arcomra mindazzal amit mond, míg máskor újabb bólintást csal elő. Amikor a végére ér, akkor rövid ideig eltöprengek azon, amit mesélt és kisebb megfontolást követően szólalok csak meg. - Szerintem ez érthető, mert te többféleképpen is megtapasztaltad már életed során, hogy mennyire szüksége van az embereknek arra, hogy számíthassanak valakire, vagy valaki megértse őket és ott legyenek mellettük. - természetesen a munkájára, illetve a múltjára is értem, hiszen neki is szüksége volt hajdanán valakire és szerencsére ott volt a dadája. – Biztos vagyok abban, hogy sok sebzett emberrel is találkoztál, és te is nem régen különféle sebeket szereztél, ami miatt bezárkóztál. Tudod milyen érzés az, ha eltaszítasz mindenkit és azt is tudod, hogy milyen érzés segítőkezet nyújtani vagy adni. Te pedig ezt szeretnéd megadni másoknak is. Kicsit olyan vagy, mint egy fény vagy remény mások életében. – lehet utóbbi picit túlzásnak hathat számára, de attól én még jelenleg így gondolom. Néha elegendő egy apró szikra is ahhoz, hogy idővel a fény vissza tudjon térni az életünkbe. – A veled történtek meg biztosan formáltak téged is, de jó irányba. Szerintem hallgass arra, amit a szíved súg, mert abból csak jó dolog születhet. – teljesen őszintén csendül a hangom és barátságosan is. Kenzo ekkor dönt úgy, hogy ugat egyet, mert kintről is behallatszódott az kutya ugatás. Elmosolyodom. – Látod, még ő is egyetért velem. – elmosolyodom, mert nem gondolom teljesen komolyan, de most jó volt egy kis játékosságot belecsempészni ebbe a beszélgetésbe. - Ismerem ezt az érzést, amikor jönnek az ötletek, de sehogy se áll össze a kép. Néha ez azért van, mert túlzottan azt akarjuk, hogy összeálljon vagy csak rossz irányból közelítjük meg az ötlethalmazt. Néha csak tenni kell hátrafelé egy lépést, picit elengedni az egészet és friss, új szemlélettel tekinteni az ilyen ötlet morzsákra. – nekem legalábbis ez beszokott válni, de mindenki másabb, így nincs arra garancia, hogy nála is működni fog. – Vagy ha gondolod, akkor egyszer átugorhatsz a füzeteddel is. Lehet a te ötletfoszlányod inspirál majd engem és hozzá tudlak segíteni a megfejtésre. – mosolyogva fürkészem őt, hiszen nem először tennénk már így, hogy egyikünk ötletének köszönhetően a másiknak beugrik valami, majd így tovább és végül egy szuper ötlet születik meg. Megvan ennek is az előnye, ha az ember nem egyedül próbálja meg kibogozni a saját ötletládáját. Néha jól tud jönni egy kis segítség, vagy csak még nagyobb lesz a káosz, ki tudja.
Magammal szemben mindig könnyebb volt megfogalmazni bármiféle kritikát, mint jó tulajdonságot. Az ilyen játékokban amikor hármat ebből-hármat abból kellett elmondani mindig elbuktam, mert amíg az egyik fele egyszerűbben jött a számra, addig a másik fejtörést okozott. Szerintem mondanom sem kell, hogy az önszabotálás művészétől melyik képviselte egyiket vagy másikat. Az egyetlen amit viszont pozitívumként hozhatok fel magamban az az, hogy fejlődtem az elmúlt évekhez képest és egy jobb irányba. Miután elköltöztem Philadelphiából hajlamosabb voltam csakis az egyedüllétre fókuszálni. És bár ott volt a kutyám, mint lakótárs, de ezen kívül ritkán hagytam magamnak időt arra, hogy jobban kibővítsem a társas kapcsolataimat. A néhány próbálkozás a szerelmi fronton sosem volt szerencsés, és a baráti kapcsolataimat Sophie érkezéséig csak Evan testesítette meg. Nem mintha Phillyben annyi barát vett volna körbe vagy olyan társasági lény lettem volna, hogy a költözés teljesen kiforgatott magából, de még őket is magam mögött hagytam. Jared persze többször is megjelent nálam, de ő meg az unokabátyám volt. Benne van a családi csomagjába, hogy időközönként elviseljen. De ahogy teltek a hónapok, valahogy nem is igényeltem a túl nagy társaságot. Elvoltam a saját világomba a munkámmal és az ott megismert emberekkel. A fejem mások életének bonyodalmas részleteivel voltak tele, az enyém meg csak néha bújt elő a hátsó sorból, hogy követelje egy kicsit a figyelmemet. Olyankor nyitottabb voltam, még megesett az is, hogy elmentem egy-két helyre Evan társaságában, de aztán újra a kényelmes magányomra vágytam. Sophie volt az első alapja ennek a változásnak, Jake pedig a második. Önszabotáló természetemnek hála a kapcsolataim nem voltak hosszúélet ek, de mára úgy tűnik ez a szokásom kezd egy mérsékeltebb formát ölteni, aminek örülök. Nem akartam őket elveszíteni csak azért, mert egy belső hang azt suttogja, hogy nem érdemlem meg ezt a fajta boldogságot vagy úgy is el fogom szúrni ahogyan Alyssa vagy Hank tette. Már nem hallgatok rá, és ha mégis felül akar kerekedni rajtam, akkor nem elkényelmesedek benne, hanem felveszem vele a harcot. Jake-ről épp ezért jól esik többet beszélni, mert segít annak az énemnek a felszínen maradni, aki képes befogadni a jót. Sophienak egy-két dolgot el is mesélek ebből a hosszúra nyúló érzelmi részből, de az arcomra írt mosolyt nem tudom egykönnyen eltörölni. Őszinte örömet érzek és ez jó, mert nem kell úgy tennem, mintha csak boldog lennék, hisz az is vagyok. - Igen, szerintem is. - felelem elveszve egy kicsit ebben az érzésben és még egy aprót bólintok is mellé, hogy éreztessem Sophieval: a figyelmem azért maximálisan az övé, még ha kívülre ez nem is úgy tűnik. A lasszó téma szórakoztat, melyet úgy tűnik most mindketten igyekszünk a magunk módján fokozni. Belegondolni, hogy én bármit is kezdek ezen a téren egyszerre abszurd és röhejes, de ettől még nem állít meg abban, hogy egyszer ki ne próbáljam. Lehetőleg segítséggel - sok sok segítséggel. Elnevetem magamat amikor egy újabb lehetőséget hoz fel ahol kamatoztathatnám újonnan szerzett tudásomat és még egy hümmögést színlelve úgy is teszek mint aki elgondolkozik ezen. - Határozottan meglepné őt. - mosolyom még szélesebb ívet ölt. - De még mindig tartom magamat a gyakorláshoz, mert nem akarok a kórházba kikötni vele, csak mert félresikerült az elcsábító művelet. Bele se merek gondolni hogyan magyaráznánk azt ki. - takarom el egy kezemmel arcomat és meg is rázom a fejemet mellé, de ettől még szórakoztat a dolog, meg ennek a témának minden verziója. - Akkor egyszer megtaníthatsz és a szavamon foghatsz ezzel kapcsolatban. - jelentem ki elszántabban, hiszen ha ő azt mondja, hogy lenne türelme hozzám, akkor ki vagyok én, hogy ellenkezzem? És amúgy is, minél többet beszélünk róla, annál jobban érdekel, hogy elsajátítsam. Szeretem Sophie meglátásait hallgatni bármilyen témába is kezdünk bele. A komolyabb beszélgetések sosem okoztak problémát közöttünk, hisz ő is hasonlóképpen látta egyes helyzetekben a világot akárcsak én és képes volt arra, hogy megnyugtasson amikor az kósza gondolataim ellenem fordultak. Örülök így utólag is, hogy elmeséltem neki ezeket a terveimet, még ha kezdetlegesek is. Jól esett őket kiadni magamból, nála meg tudom, hogy nem fog furán nézni rám ezek után. Ez megnyugtató és segít. És ha még ott is vannak bennem a kételyek ezzel a gondolattal kapcsolatban, de most hogy egy másik véleményt is hallok róla, így már egyszerűbben nézek vele szembe. - Köszönöm, ez most kellett. - mosolyodok el őszintén, még ha egy részem ellenkezne is a sok jó dolog ellen amivel jellemez engem. Meg kell tanulnom elfogadni ezt is, és nem egyből kézzel-lábbal tiltakozni ellene. - Egy ilyen egyetértő szavazat után semmi okom megkérdőjelezni ezt. - nevetek fel halkan amikor Kenzo is beszáll a beszélgetésünkbe. Hiányzik is most kicsit Jesse, de egyszer már elhozom őt vagy Sophie és Kenzo jön el hozzánk. Amelyiket előbb összehozzuk. - Igen, ez így van. Nagyon ritkán esett meg, hogy nem gabalyodtam bele a saját gondolataimba csak azért, mert nem hagytam magamnak lehetőséget a nagyobb képre koncentrálni. - értek vele egyet. - Jó, persze, szívesen. - adom áldásomat az ötletre több formában is meg egy kicsit lelkesebben. - De tudod ha nem kapsz inspirációt ezekből, akkor felveszlek magam mellé magánpszichológusnak. - figyelmeztetem őt erre játékosan, hogy fel tudjon készülni, majd elfogyasztom az utolsó falatokat is az ételemből, ami után elfekszem a földön. - Nem tudom te hogy vagy vele, de én még várnék azzal a süti készítéssel egy kicsit. - tartom fel egy kezemet megadva magamat jelzéssel. - Vagy meghagyjuk holnapra és ha időd engedi, akkor te jössz át hozzánk Kenzoval, majd megcsináljuk. - újabb ajánlat a részemről, hátha kedve lenne hozzá.
Könnyedén nevetem el magam, ahogy elképzelem Maddie zavarban lévő arcát, miközben próbálja elmagyarázni azt, hogy mi is történhetett és miért is kötöttek ki a sürgősségin. A kezemet a szám elé emelem és kicsit bűnbánóan nézek rá, de kell egy kis idő mire képes vagyok elfojtani a nevetésemet és kuncogásomat. - Szerintem kevés újdonságot tudnál nekik mondani, nehezen tudom elhinni azt, hogy nem találkoztak már ezernyi extrán fura esettel. Meg simán lehet az is, hogy feldobnátok az ott dolgozók napját. – barátságosan és kicsit bolondozva csendül a hangom, miközben rákacsintok a barátnőmre. A jókedv könnyedén tér vissza az életembe, még ha azt is tudom, hogy hamarosan ez megint kicsit alább fog hagyni és el fog illanni, amint ő távozik. Ha újra majd egyedül leszek ebben a házban, akkor esélyesen újra rám fognak törni a sötét és kevésbé felemelő érzések, de egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Inkább csak élvezni szeretném ezeket a perceket, a jókedvet, ami felüti a fejét a komorabb kezdés ellenére is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy hajdanán találkoztunk, mert egy remek barátra leltem személyében, aki már-már olyan számomra, mint egy testvér és remélhetőleg soha semmi olyan nem fog történni, ami miatt elveszíteném őt. Bólintással felelek, hogy részemről rendben van és szaván fogom fogni, vagyis egyszer majd sort kerítünk arra, hogy megtanítsam őt a lasszózás művészetére, legalábbis az alapokra biztosan. Hamarosan viszont a vacsora kerül előtérbe, mígnem aztán egészen meglepő téma felé tereli a beszélgetést, ami ellen nincs kifogásom. Szeretek vele beszélgetni, legyen szó akár bolondozásról, vagy komolyabb témák boncolgatásáról. Nem csak azért, mert sok téren hasonlóan látjuk a világot, aminek köszönhetően gyakran hasonló véleményen is vagyunk, hanem azért is, mert olykor meg nagyon másként látunk dolgokat, aminek köszönhetően egy-egy új szemlélet nyílhat meg előttünk. Az a legjobb az egészben, ha nem is értünk valamiben egyet, akkor sincs olyan érzésem, hogy rám akarná erőltetni a véleményét. Szó sincs ilyenről, egyszerűen csak elmondjuk azt, amit gondolunk, a másik elgondolkodik ezen, de akkor sincs gond, ha netalán úgy veszünk búcsút egymástól, hogy az álláspontjaik bizonyos témákban nagyon eltérőek, hiszen ilyen miatt se kaptunk még sose össze. Sok mindenben hasonlítunk, de olykor különbözünk is, de ezeknek köszönhetően gyakran remek beszélgetések tudnak kibontakozni és új szemlélet is felütheti a fejét. - Nincs mit köszönöd. Tudod jól, hogy bármikor szívesen meghallgatlak, ha pedig tudok, akkor segítek is. – őszintén csendül a hangom egy barátságos mosoly kíséretében. Mindig itt leszek neki, akkor is, ha az éjszaka közepén verne fel, mert valakire szüksége van. Néha viszont az is elegendő tud lenni, ha valaki meghallgat minket, nem kell mindig jó tanácsokkal se ellátni a másikat, de ha tudok, akkor mindig segíteni fogok neki és elmondom azt is, amit gondolok az adott helyzetben. Mosolyom kiszélesedik, majd megsimogatom Kenzo buksiját is, amikor odajön hozzánk és egyet még ugat is, mintha csak tudná, hogy miről is van szó. Olyan, mintha az egyetértését akarná kifejezni. Mosolyogva fürkészem őket, majd a kezemet ölembe ejtem. - Szerintem mindenki olykor beleesik ebbe a hibába, talán a gyakorisága vagy a mélysége változó. Könnyedén bele tud gabalyodni az ember a saját gondolataiba, ha nem így lenne, akkor esélyesen mindenki sokkal boldogabb lenne. Velem is elég gyakran megesett, az elmúlt időben meg pláne. – megrántom a vállaimat is, mert ha nem így lenne, akkor talán kevesebbszer emésztenék önmagukat az embereket. Igaz, azért szerencsére ezeknek is akad fokozata, néha belegabalyodni a gondolatokba nem annyira vészes és talán egészséges is tud lenni, de ha már ezt is túlzásba visszük, nos, az szerintem már nagyon kártékony tud lenni, viszont esélyesen erről Maddie jobban tudna nyilatkozni. Ő már sok embernek segített és biztos találkozott olyanokkal, akik túlzottan elmerültek a saját gondolataikban és érzéseikben. - Ez attól is függ, hogy képes vagy-e megfizetni. Tudod, drága lenne az óradíjam. – persze, hogy ugratom és ezt a nevetésem is könnyedén elárulja. Látva, hogy miként heveredik le a földre még inkább elnevetem magam, mert hirtelen olyan, mint egy kisgyerek. – Most olyan vagy, mint egy jóllakott óvodás. – kuncogva csendül hangom, majd játékosan megsimogatom a pocakomat. – Egyetértek veled, nagyon tele vagyok. – tényleg egy falatot se bírnék enni. Rápillantok a megmaradt ételre, aztán Maddiere siklik a pillantásom. – Ha gondolod, akkor akár elviheted Jake-nek is, vagy ő nem szereti ezt a fajta kaját? – friss, nem is nyúltunk hozzá, de még simán maradt szerintem két adagnyi a dobozokban. Lehet, hogy ők szívesen megennék holnap, ha nem, akkor majd megeszem én vagy majd odaadom egy hajléktalannak útközben, aki biztosan örülni fog az ételnek. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy mi is a terv holnapra, mire kicsit lebiggyesztem az ajkamat. – Holnap nem lesz jó, nagyon zsúfolt napom van, de ha holnapután ráérsz, akkor szívesen átugrunk Kenzoval. Biztosan ő is örülne, hogy újra láthatja a pajtiját. – kedvesen csendül a hangom, miközben őt fürkészem. Végül felállok és a mosogatóhoz viszem a tányérjainkat, majd mellé érve a kezemet nyújtom neki. – Na gyere, még a végén nekem felfázol, aztán ápolhatunk vagy kikapok Jake-től, hogy nem vigyázok rád – meg amúgy is, szerintem a kanapé sokkal kényelmesebb lehet, mint a konyhapadlón feküdni. Ha elfogadta a kezemet, akkor felhúztam őt, majd a poharamat a kezembe véve elindultam vissza a nappaliba. Ott viszont átadtam neki a kanapét, én pedig leültem az egyik fotelbe, felhúztam a lábamat, asztalra pedig leraktam a poharamat. - Meddig érsz rá? – kérdőn pillantottam rá, mert fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig ér rá, mert lehet Jake várja őt, vagy van valami tervük még estére.
Szeretem hogy Sophieval a nehéz témák mellett könnyedséget is tudunk csempészni a beszélgetéseinkbe. Most sem történik ez másképp, amikor szóba kerül közöttünk a lasszózás elsajátítása, aminek a végén aztán egy egészen más irányba kanyarodunk, én meg aligha tudnám elrejteni az arcomra kiült mosolyt melyet a szórakozottság festett oda. Az elmúlt időszak nehézségei után csak még inkább értékelem az ehhez hasonló pillanatokat. Az őszinte nevetést vagy amikor elengedhetem magamat és a komolytalan énem tör a felszínre. Diák éveim alatt ez utóbbi többször volt főszerepben, majd később csak akkor tért újra vissza amikor már komfortosabban éreztem magamat a másik társaságában. Nem tudom, talán a költözéssel és a céljaimmal érkező változás megkívánta azt, hogy kevésbé legyek szórakozott. A felelősség amit mások élete felett érzek nem egy olyan helyzet, ahol az válik biztatóvá a másik fél számára, ha tudom önmagamat adni - vagy inkább azt az énemet, ami mélyebben szunnyad, mint amit megmutatok magamból. Hisz ez is én vagyok. Ezt a szolid magatartást sem érzem már idegennek, csak azok vélekednének így róla akik a fiatalabb valómat ismerték. A felnőtt énem valahol a kettő egyvelege és helyzettől függ épp melyik veszi át a domináns szerepet. Most jól esik csak ebben az őszinte érzésben létezni és elengedni az irányítást, hogy a pillanat hangulata sodorjon olyan irányba amilyenbe szeretne. - Ebben egészen biztos vagyok. - értek vele egyet rövid és helyeslő bólogatások közepette. Az már más téma, hogy utána még a kórház közelébe se mernék menni úgy jó néhány hónapig. A szűk körben elmesélt szórakoztató sztorik közé viszont egészen jól bele illene. - Határozottan kijelenthetem, hogy nem tudnám ezt utánuk csinálni. Sokszor az ellenkezőjét hiszem magamról, de valamilyen úton-módon kiderül, hogy vannak még részei a lelkivilágomnak amik nagyon is érzékenyen viszonyulnak a világhoz. Tuti végük lenne. - folytatom ugyanolyan élénkséggel. Igen, azt hiszem még van mit formában hoznom magammal kapcsolatban. És ha már itt tartunk, akkor nem csak lelkileg kell rendet tennem, de a fejemben is, hogy megszűnjenek a kételyek a jövőmet illetően. Fura, hogy most az egyszer nem a kapcsolati téren akadnak ezzel nézeteltéréseim, pedig eddig az önszabotáló művész énem ott okozta a legnagyobb károkat. Jelenleg a hivatásom az ami megválaszolatlan kérdéseket hagy hátra bennem és azt az érzetet, mintha ketté akarnék szakadni. Egy részem el sem tudná képzelni milyen lenne nem pszichológusként működni, a másik pedig többet akarna tenni annál is, mint amit eddig tettem. És tudom, hogy egy ponton ezek összetalálkoznak, csak még túl zavaros és kezdeti minden ahhoz, hogy észrevegyem hol is van ez. Ezért is esik jól az, hogy megoszthatom ezt most Sophieval. Tudom, hogy Jake-nek is elmondhatom, de olyan személy voltam mindig is, aki nem szereti nagy dobra verni az elképzeléseit vagy a terveit. Mert mi van, ha nem lesz belőle semmi? Akkor olyan, mintha csak a levegőbe beszéltem volna, de attól még a bizalmatlanságomnak is ugyanúgy hangot adok, melyet már nem ennyire egyszerű elfelejteni. A tervekről csak akkor szeretek közlékenyebb lenni, ha már biztosan megvalósulnak. Ellenkező esetben hiteltelennek érzek minden szót mely elhagyja a számat. Attól még nem másítja meg azt az érzést, melyet a kimondásuk követ. Nem lesz kevésbé zavarosabb, sőt...most olyan, mintha valóságos alapokra fektettem volna le azokat az elképzeléseket, amelyek eddig csak a gondolataimban kavarogtak. A kérdés viszont az, hogy ezek után mit is kezdjek velük? Egyáltalán el kellene indulnom ebbe az irányba? Szeretek a bennem felmerült kérdésekre válaszokat találni, de nem mindig jönnek össze. Talán ez is most egy ilyen alkalom lesz. - Ezt állandó jelleggel tapasztalom is. Mint valami kis gondolat-háló amiről tudom, hogy benne ragadok, de azért szövögetem magam ellen. - mutatom ezt a metaforikus képet az ujjaim megmozgatásával, aztán kihúzom magamat úgy, mint aki valami hű, de nagy monológra készülne. - Ezért is pártolom azt, hogy mindent ki kell mondanunk, ami bánt. Neked is, nekem is. - tartom fel mutatóujjamat. - Mert különben sosem jövünk ki abból a káoszból, amit fejben létrehoztunk. Kell ez a fajta megkönnyebbülés és úgy érzem én is jobban vagyok most, hogy megosztottam ezeket veled. Okosabb nem lettem, de már nem zúg annyira a fejem és talán órák vagy napok múlva épp ez fog segíteni, hogy tisztában lássam a dolgokat. - magyarázok tovább, majd tekintetemet a másik szőkeség arcvonásaira vezetem. - Szóval Sophie, nem gabalyodunk, hanem bevallunk mindent. - jutok végül erre a következtetésre, mint aki most világosodott meg először egy olyan témáról, ami alapból az egyik feltétele a munkájának. Szép is ez így Maddie! A vacsoránk után úgy érzem moccanni sem bírok és jól esik csak létezni, közben meg semmit sem csinálni. Persze a beszélgetésünk ettől még nem szorul háttérbe, mert nem a szám fáradt el. - Csak mondj egy összeget. Megérsz bármennyit, Soph. Még licitálok is érted, ha erre vágysz. - lelkesülök fel emiatt. Volt már saját pszichológusom - ajánlott is - de Sophie lenne az egyik ember akivel igazán őszinte tudnék lenni, ha arra kerülne sor. - De jó dolgom is volt akkor. Csak szundi, játék és kaja. Aztán ismétlődött. - sóhajtok egyet nosztalgikusan, majd az emlegetett ételre sandítok. - Talán kedvelné. Szerintem élek ezzel az ajánlatoddal. - válaszolok végül egy pár másodpercnyi átgondolás után, amit egy program ötlet is követ. - Semmi baj, nyugodtan áttehetjük máskorra. Amikor te szabad vagy. - nyugtatom meg, hogy ez nincs úgy időhöz kötve és bármikor bepótolhatjuk. Ezután elfogadom a felém nyújtott kezét és nem elhagyva magamat állok fel most már az eddig kényelmemet nyújtó hűvös felületről, hogy egy annál kényelmesebb változattal cseréljem fel. - Mhm, azt se tudom hirtelen mennyi az idő. - veszem a kezembe a telefonomat, hogy ezen változtassak. - Lassan majd összeszedem magamat, mert csak egy üzenetet hagytam Jake-nek, hogy nemsokára jövök. Ennek már egy jó ideje. - ártatlan mosollyal jutalmazom meg őt, aztán erőt véve magamon állok fel a kanapéról és egy ölelésért botorkálok át hozzá, de azért vigyázok, mert mégsem akarok az ölébe esni. - Jól éreztem ma magamat és többet nem hagylak így magadra. - dünnyögöm őszintén és szorosan kapaszkodva belé, majd elengedem, hogy kiegyenesedjek vissza. - De azért ajánlom, hogy te se tűnj el. - szegezem rá figyelmeztetően mutatóujjamat és bár semmilyen harag nincs a részemről, azért komolyan mondom ezt. Nem sok emberhez ragaszkodom, de akikhez igen, azt nem akarom elveszíteni a saját hülyeségeim miatt és Soph egy közülük.
Mosolyogva hallgatom őt az asztalnál ücsörögve, mert nagyon jóleső hallani azt, hogy jobban érzi magát, mert én is. Lehet szavakkal nem hangoztattam, nem mondtam még ki ezt, de szerintem a mosolyaim, a nevetéseim és minden is arról árulkodott, hogy míg esélyesen egy kicsit egy élőhallottra hasonlítottam, - nem a jobbik fajtából -, amikor betoppant, addig mostanra végre kicsit visszatért belém az élet. Ezért pedig örökre hálás leszek neki, amiért most ő volt az erősebb, aki képes volt meghallani azt, amit a szíve súgott és váratlanul betoppant, így esélyt se adva arra, hogy esetleg kibújjak a találkozó alól valamilyen mondvacsinált ürüggyel. - Nagyon igazad van, hiszen minél jobban elmerülünk a gondolatainkban, annál nagyobb lesz a káosz és annál több téves gondolat születhet meg a bennünk lakozó félelmeink és kételyeink okán. – komoran csendül a hangom, miután egy kisebb szünetet követően megszólaltam. Tényleg úgy gondoltam, hogy nagyon is okosakat mondott a barátnőm, hiszen ez a legnagyobb veszélye a túlgondolásnak is, hogy gyakran nem hogy segítenénk magunkon, hanem csak még mélyebbre lökjük saját magunkat és olykor már annyira mélyre süllyedünk, hogy simán elhisszük azt a sok rosszat, ami megszületett a fejünkben. Akkor is, ha a valóság nem is támasztja alá a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvet, ami valójában csak a fejünkben született meg. - Ígérem, hogy igyekszem majd mindent kimondani és nem saját magamat egy útvesztőbe zárni. – még a kisujjamat is felé nyújtottam, mint aki csak így akarná megpecsételni az ígéretünket. Esélyesen eleinte nehéz lesz, mert gyakran hisszük azt, hogy saját magunk is meg tudjuk oldani a problémánkat, de a mai találkozó is tökéletesen mutatja, hogy olykor viszont nagyon is szükségünk van egy másik félre ahhoz, hogy a lelkivilágunk helyre tudjon billenni. A válaszát hallva jóízűen elnevettem magam fejingatás kíséretében. Hajamat kisimítottam az arcomból. - Vigyázz, még a végén kiforgatlak a vagyonodból, így hogy már tudom bármit megadnál érte. – kuncogás közepette szólaltam meg, majd mint egy jól lakott óvodás megsimogattam a hasamat. Úgy éreztem, hogy menten szét fogok pukkadni, ha még egy falatot eszem. – Amúgy csak annyit kérek, hogy sose hagyj magamra. – ezt már komolyabban tettem hozzá és amennyiben találkozott a pillantásunk, akkor még inkább biztosabb lehetett abban, hogy nagyon is őszintén így gondolom. – Bármikor nyitva áll előttem az ajtód, nem véletlen kaptál hajdanán kulcsot. Bármikor rám törheted, mint valami szélvihar, de ez legalább egy kellemes szélvihar lenne, nem olyan, ami miatt bosszankodik az ember. – kedvesen, barátságosan csendült a hangom, de most nem vicceltem el a beszélgetésünket. Teljesen komolyan gondoltam azt, hogy bármikor jöhet, mert mindig tárt karokkal fogom várni. Itt leszek jóban és rosszban is. - Ahh, ne is mond, amikor az volt a legnagyobb gondom, hogy délután nem akartam aludni, mert inkább játszani szerettem volna. Mennyire jó lenne most kicsit visszarepülni az időben és kipihenni magamat. – ábrándossá vált a tekintetem és a hangom is, mert nagyon sok jó gyerekkori emlékem van, még akkor is, ha a sok pont az exférjemhez köthető, hiszen gyerekkorunk óta ismertük egymást, együtt nőttünk fel, ami végül szerelemmé alakult, majd pedig egyszerűen romba dőlt, mint valami elhagyatott épület, vagy kert. A gaz utat tört magának és mindent megsemmisített, ami még élő és lélegző volt a kertben. Egyikünk se igazán figyelte az időt, de amikor szóba hozta, akkor én is sietve pillantottam az órámra és meglepődve tapasztaltam azt, hogy jó pár óra eltelt azóta, hogy Maddie betoppant, pedig úgy hatott, mintha még csak most jött volna. Még akkor is, ha a sok mindenről beszélgettünk és még tettünk egy kisebb sétát is a környéken. Igaz a mondás, hogy jó társaságban nagyon gyorsan repül az idő. - Fel se tűnt, hogy ennyire régóta itt vagy. Tényleg olyan, mintha csak most érkeztél volna. – kedvesen és kicsit meglepődve csendült a hangom, majd bólintottam arra amit mondott. – Ha a nevemet is odaírtad, akkor talán nem kezdett el aggódni, mert sejti, hogy nagyon el tudjuk ütni az időt. – mosolyogva fürkésztem őt, majd amikor ő is felállt, akkor én is úgy tettem és viszonoztam az ölelését. Szorosan magamhoz vontam, megsimogattam a hátát és puszit is nyomtam az arcára. - Köszönöm, hogy eljöttél. Sokat jelentett, meg köszönöm a beszélgetést is. Sokat segítettél. Nagyon hálás vagyok. – szerencsésnek éreztem magamat, hogy ilyen barátom van, mint amilyen ő is. Ritka az, amikor az ember tudja, hogy a másikra számíthat jóban és rosszban is. Még akkor is, ha kisebb rádiócsend is állt be közöttünk. - Ígérem, hogy nem fogok és én is gyakrabban foglak keresni. – még a szívemre is tettem a kezemet, hogy tudja tényleg őszintén és komolyan gondolom. – Örülök, én is fantasztikusan éreztem magam. – az ajtóhoz kísértem és ott várakoztam rá, amíg öltözött. Kipillantottam az ablakon és már nagyon sötét volt, meg későre is járt. - Ne hívjak neked inkább egy taxit, vagy kocsival vagy? – kicsit aggódva csendült a hangom, mert szerettem volna, ha biztonságban hazajut. Sietve még visszamentem a konyhába is, hogy összepakoljam neki a kaját és odaadjam egy új zacsiban, hogy haza tudja vinni. Aztán még egyszer szorosan megöleltem, mielőtt magamra hagyott volna. – Szeretlek és köszönök mindent. Írj, ha hazaértél!– kicsit elérzékenyültem a búcsú közepette és ez a hangomból is érezhető volt. Az ajtóban ácsingózva figyeltem a távolodó alakját
Nem mondanám magamat olyannak, aki nehezen találja meg a hangot másokkal. Nyitott vagyok a környezetemre egy bizonyos kereten belül és akiket közel engedek magamhoz azokhoz a végletekig tudok ragaszkodni. Ahhoz viszont elég sok falat kell lebontogatnom magam körül, hogy egy tartósabb kapcsolatot kialakítsak bárkivel is. Ettől függetlenül nem zárkózom el az ismerkedéstől, de óvatosan bànok a bizalmammal. Sophie már az elejétől kezdve szimpatikusnak tűnt és az elmúlt években kitörölhetetlen része lett a lényemnek. Egy kezemen meg tudnám szàmolni mennyi az igazi barátság az életemben, de ő közéjük tartozik. Imádom őt és ahogyan a tàrsasága minden egymással töltött percben csak egy újabb kellemes élményt hagy hátra. És tudom jól, hogy a kihagyást illetően lehettünk volna okosabbak is, de ezen már így utólag nem tudunk változtatni, csak azzal az ígérettel, hogy többet majd nem fordul elő. Ő is próbálkozik, én is, aztán együtt bepótoljuk a kimaradt időt. Nem mintha ma nem ezt csinàltuk volna azzal, hogy témákból témàkba ugrottunk át, mint akik egy bizonyos időkeretbe akarnànak minél több mindent belesűríteni. Hol komolyabb vizekre eveztünk, hol meg csak könnyedén andalogtunk egy egyszerű beszélgetés keretei között. De bármelyiknek is voltunk a részese, vele egyik pillanatban sem éreztem magamat feszèlyezve. Szükségem volt már erre az elmúlt hetek történesei után. Arra, hogy a betegségem heteibe érzett magányos gondolatok végleg eltűnjenek. Jake-el mindig ezen voltunk és most is érzem magamon, hogy ez egy újabb adag volt a pozitívumból ami kiöli belőlem a negatív emlékeket. Teljesen elveszítem az időérzekemet most és csak akkor figyelek fel az óràra amikor elfogyasztva az ételünket vissza helyezkedünk ki-ki a maga àltal kiválasztott helyére. Még pàr percet ígérek magamnak mielőtt készülődni kezdenék és őt sem akarom tovább fàrasztani, így is màr egy munkanap ott van a hàta mögött. Bizonyára jól esik majd neki egy kiadós pihenés, még akkor is ha őt is örömmel töltötte el ez a talàlkozás. - Ígérem. - szólalok meg egy idő után és a hangszínem őszinteséggel telik meg. - Ennyire könnyen nem szabadulsz meg tőlem. - elmosolyodok, még ha ennek ott is a háttérben az igazságtartalma. Mint mondtam, jól tudok ragaszkodni másokhoz akiket egyszer már megszerettem. - Nem vagyok az ajtó törő fajta, de a kulcsot szívesen felhasználom majd. - és igen, már rémlik is, hogy ott van a sajátjaim között. Egy időben kevertem őket és azzal próbáltam bejutni otthon. Mondanom sem kell, hogy nem jutottam sokáig. A korábban magamnak szabott időkorlát végül letelik, én meg nagy nehezen felemelkedem a helyemről, hogy elbúcsúzhassak tőle. Az ölelésébe menekülök végül és el is raktározom magamnak ezt az érzést, hogy később is erőt merítsek belőle. Régebben nem volt a kedvencem, ha bárki is hozzám ért, de mára az ölelést egy részem nagyon is igényli. Ezért is hagyok magamnak még plusz pár másodpercet, hogy kiélvezhessem ezt a pillanatot. - A szavadon foglak ám. - szegezem rá mutatóujjamat, nem haraggal, aztán a vállamra kapom a táskámat. - Kocsival jöttem. Csak egy kicsit arrébb pakoltam. - válaszolok gyorsan, hogy emiatt ne fáradjon. Na igen, itt aztán mindig kész művészet normális parkolót találni. Kenzo is kap végül egy simit, majd Sophie is egy újabb ölelést. - Én is téged. És írni fogok. - dünnyögöm bele az ölelésbe, aztán még intek neki egyet, majd àtnézve újfent a cuccaimat lépek ki az utcára. A telefonomat már csak akkor veszem elő amikor hazaértem és egy közös képet készítek a kutyusokkal, ami nem meglepően félig el is mosódik, de a lényeg kivehető. Ezt követően gyorsan el is küldöm Sophienak ezt a csodát, majd üzenetnek csak annyit csatolok hozzá: Igen, amint látod hazaértem.
Kezdőlap
