Bria egész életét meghatározta az apja "munkája", a család fontosságának hangsúlyozása, a kötelességek, amikkel ez járt. Kicsit irigyelte mindig is a fivérét, mert lánygyermekként csupa olyasmiben is részt kellett vennie, amik egyébként nem érdekelték. A kötelesség azonban kötelesség, mindegy hány éves vagy. Nem lett kevésbé tűzrőlpattant jellem, mint a családja többi tagja - talán az édesanyját leszámítva -, de megtanulta, hogy mikor kell csendben maradnia, mikor kell úgy tenni, mintha nem hallana, nem látna dolgokat. Ahogy azzal is tisztában van, hogy nyilvánosan mit tehet meg, és mit nem. A négy fal között viszont kiadhatja a dühét, ha akarja. Szórakoztató, intelligens nő, akit sokan inkább rejtélyesnek tartanak a szülővárosában, mert a házassága ideje alatt, jóformán csak ott volt hajlandó megjelenni, amihez szervesen a családjának volt köze. Fiatalon lett anya és ennek kifejezetten örül is, még ha olykor embert próbálónak is érzi a feladatot. Ahogy a vele egy státuszban lévő nők többsége, úgy ő is megtanult kapcsolatokat ápolni, magára vonni a figyelmet, és persze mindent úgy rendezni, hogy neki is megfelelő legyen. A nő egy talány. Valóban. A humora viszont sokszor csípős, és néha hátborzongatóan gyerekes.

12 évvel ezelőtt...
- Máshoz? Hogy érted, hogy máshoz? - pislog, az arcán értetlenség tükröződik, belülről már felfortyan a dühe. Mi az, hogy máshoz? Nem lehet más, ez eldöntött tény és egyébként is megbeszélték már a részleteket. Az ujján évek óta ott van az a csodaszép gyűrű is. Az nem lehetséges, hogy mindaz, amit elfogadott, megértett, a férfi, akibe beleszeretett, most hirtelen csak úgy köddé válik és a helyére léptessenek valaki mást! A válasz sem tetszik neki, az agya okokat, indokokat akar, sőt, követel! Tudja, hogy úgy viselkedik most, mint egy elkényeztetett liba, de egyébként az is, pont az apjának nem kellene ezen különösebben meglepődnie. Sajnálja, de a család, mármint a MÁSIK, ami minden mást megelőz, hozott egy döntést, és Alfonso az Államokba fog költözni.
- És? A feleségeként vele tudok menni, nem fognak minket kiutasítani. - hisz olyan egyszerű. Talán az apja csak ezen aggódik. Vigasztalja a saját lelkét, de apja vonásain nem lát enyhülést, nem kéredzkedik egy félmosoly sem a szigorú arcra. Még tetszene is pedig neki az ötlet, hogy megnézze New Yorkot, hiszen sokat látta már a tv-ben, olvasott cikkeket, ajánlókat. New York lehetne valami más, valami új. A válasz viszont arcul csapja, hogy mit képzel magáról. Egy Rossi nem megy New Yorkba, távol a saját családjától.
- Nem tarthatsz engem bezárva! - lesöpri a papírokat az asztalról, elragadtatja magát, de ő EZT karja, EZT a házasságot, EZZEL a férfival, mindegy, hogy a hülye világ melyik pontján esik meg. Az apja higgadtan szemléli a kirohanást, mert tisztában van vele, hogy ez nem a hajlik vagy törik kérdéskör. Az van, amit ő mond. A srác elment, a lánya nem fog. Téma lezárva. Meneszti őt kegyesen, mintha az ura lenne.
- Én nem vagyok az egyik kis csicskásod! - kiabál az ellenkező, a dühös lány, akinek tökéletesre pedikűrözött lábacskái alól most kihúzták a perzsaszőnyeget. Az apja gyorsabban áll fel, minthogy ő a dühtől kapcsolhatna, és az atyai "találj magadra" pofon már repül is. Hát két terccel magasabban kiáltja az arcába, hogy azt csinálja, amit ő mond neki.
Aznap este látogatója jött, a nevét hallva reménykedett, hogy mi van, ha mégis megváltozott az apja véleménye. De nem tetszett neki Alfonso arckifejezése, sem a rövid kerti séta alatt elhangzó mondatai. - Szóval mindaz, amit terveztünk, amiről beszéltünk, ennyi volt? - olyan nehezen jönnek a szavak, mert kétségbeesetten dolgozik az agya azon, hogy ne higgye ezt el. - De engem így máshoz fognak hozzáadni! - ezt a gondolatot annyira mereven utasítja el, hogy még a gyomra is felfordul. Ő nem akar máshoz menni. - Kérlek ne menj még el, halaszd el az utat az esküvő utánra! - jó ok is lenne arra, hogy miért kerül előbbre a dátum. - Legfeljebb itt maradok egy ideig, míg apa lenyugszik és elfogadja. - nincs ebben semmi kivetnivaló a számára, ez a XXI. század, nem a középkor. Már fejben tervezni is kezdi, mi mindent kell megsürgetnie, mi vár még rájuk addig, de az, amikor megállítja és elé lép, hogy nyugodt hangon közölje, sajnálja, de ez nem lehetséges, eltör benne valamit. - Menj te a fenébe, nem is akarod megoldani! - borítja rá az ítéletét - Szállj fel a gépedre és hagyj engem békén! - ezek voltak az utolsó szavai a vőlegényéhez, legalábbis, amit a férfi is hallott. A fájdalmát, a zokogását nem. Nem tudta értelmezni, hogy ennyire könnyedén elhagyta.

6 évvel ezelőtt...
Megforgatja ujján a jegygyűrűjét, amely a maga mivoltában valóban lenyűgöző darab. A játszó gyerekekre figyel. A fia még most is a legszebb a számára, egyszerűen tökéletesnek látja. Azonban a fülébe duruzsoló hang egyre kérlelhetetlenebb, figyelnie kell rá. A lányokra, a többi...feleségre, akikkel az idejét tölti. Rágyújt, Carlo nincs a közelében és nem fog megint furcsa tekintettel ránézni. Ezért szépek az ilyen délutánok. Se férjek, se problémák. Néha úgy érzi, el van hanyagolva. Mindent megkap, persze, de mint nő, elhanyagoltnak érzi magát sokszor. - Szóval megalázta, amiért nem lehet gyereke? - ismétlem vissza az utolsó szavakat. Ezt a bátyámtól tanultam, azt mondta, ez a trükkje az összes barátnőjére. - Aldo egy seggfej. Nemhogy hálás lenne, hogy még mellette van a sok szarsága ellenére. - az unokafivére sosem az eszéről volt híres. Bevallja magának, ha nem akart volna családot, akkor inkább döntött volna a sterilizálás mellett, minthogy úgy legyen gyereke, hogy nem akarta. De szerette volna, ha van valaki, aki igazán az övé. - Egyébként legutóbb azt mondta, hogy Vegasban akarja elvenni. - felnevetnek, Las Vegas. Mégis ki nősülne meg Vegasban? - Képzelhetitek anyám arcát, mintha felgyújtotta volna a templomot legalábbis! - iszik egy korty gint. Náluk kifejezetten fontos az esküvő, már-már szent dolognak minősül. Az övé is tökéletes volt, sőt, minden úgy történt, ahogy ő megálmodta. Erre persze Nit megsértődik, mert ő történetesen Vegasban ment férjhez. Mennyit is vesztettek Black Jacken? 60 000 dollárt? Na ugye. A kérdés, amit kap, elgondolkodtatja. - Az én helyem itt van, minek mennék Amerikába? - pedig volt idő, amikor eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha elszökne és valóra váltatná azt a régi ígéretet. Mindig is furcsállta, hogy Alfonso fel sem hívta soha.  Persze, kapott amolyan ostoba protokoll meghívókat a családi eseményekre, de az nem ugyanaz. Nem 1840-ben élnek, hogy ne lehetett volna beszélni. Aztán megmagyarázta magának, hogy mégis minek akarna ő egy másik férfi feleségével társalogni telefonon. - Holnap teniszezünk! - áll fel az asztaltól és a fiát hívja, aki ugyanolyan duzzogó arcot tud vágni, mint a nagyapja szokott, amit csak a beavatottak ismernek.

Másfél hónappal ezelőtt...
Képzeletbeli szöszöket sepreget le a ruhájáról, míg a rendőr beszél hozzá. Legszívesebben leüvöltené a fejét, hogy elsőre is értette, amit mondott neki. Érti, hallotta. Carlot lelőtték, kiértek a mentők, de már nem tudták megmenteni az életét. De mindenképp be kell mennie azonosítani a testet. Neki kell megtennie. - Menjen el, kérem. Fellármázza a házat. - talán mondana még valamit, de rácsukja az ajtót. Nem, mégsem érti. Carlot nem lőhették csak úgy le, mindig volt, aki vigyázzon rá, akinek az volt a feladata, hogy bekapja a golyót. Az egyetlent hívja, akit ilyenkor lehet, és most a kártyás telefonra sem kell figyelnie; az apját. - Carlo meghalt. Be kell mennem azonosítani. - nem akar többet mondani, kérdésekre válaszolni sem, nem is tudna.
A következő órákban megjárja azt a fajta poklot, amire leginkább a fásult bólogatás a jellemző. Mikor még az agy nem fogta fel igazán, hogy most minden megváltozik az életben. Özvegy. Halott férj. Problémák. A fia! Az apja szólongatására néz csak fel, aki azóta ideges, járt odalent, jöttek hozzá a közeliek és őt mindenki megölelte, bánatos kézfogások és szipogó nők sorozata. - Minek mennék én oda? - most pont nincs itt ennek az ideje. Sokan vannak körülöttük, sokan hallhatják. Biztonsági okok, persze. Egy évtizede a világ legrosszabb helyének minősítette, most meg maga a biztonság. - Most nem mehetek New Yorkba. - tárgyalás jön és a fia örökségét meg kell védenie a hiénáktól. Hogy mondhat az apja ekkora baromságot? - Néha borzasztóan elegem van belőled. - elhagyja a szobát, felsétál az emeletre, hogy a kisfia mellett aludhasson. A gyermeke ártatlan, tiszta illata mindent képes vele elfeledtetni. A világon mindent.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szigorú elvàrások voltak azok amiknek keretében kellett élned az életedet. Mindig megszabtàk hogyan cselekedj, hogyan viselkedj vagy éppen mit mondj annak érdekében, hogy ne okozz csalódást. Ettől még a gondolataidra nem lehettek kihatással amelynek mélyén mindig is vágyódtál a szabadabb élet felé, ahol megtapasztalhatod milyen is igazán önmagadnak lenni. De a körülmények nem úgy hoztàk és mire felfogtad mi történik már azt az egy személyt is elszakították tőled aki ahhoz az élethez kötött amelyet képzeletben éltél.
Nehéz lehet a te világodban létezni és a szavaidból ítélve sokszor túlzottan magànyos is. Érzelmileg elzàrkózol már a körülötted történtektől és csak folyamatosan tűröd annak velejáróit. A férjed elvesztése egy újabb ilyen pont a számodra. Még szerencse, hogy a fiad hoz valami jóságot az életedbe, valami olyat amit senki nem vehet el tőled.
Érdekes egy történetet írtàl le és nagyon tetszett ahogyan megfogalmaztad. A folytatáshoz kívánok neked sok jàtékot és köszönöm, hogy olvashattalak!    

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!