Példás. Brisea a legjobbtól tanulta ki a maga szakmáját: a tulajdon édesanyjától. A mondás is úgy tartja, hogy a kislányok általában felnéznek és példaképként tekintenek az anyjukra, egész életükben nekik próbálnak megfelelni, ez pedig a kis Bria esetében sem volt másként. Már gyerekkorában is csodálta Signora Rossit; az ő mammája volt a legtökéletesebb és legyönyörűbb nő a szemeiben. Mindig is olyan akart lenni, mint ő, mára pedig pontosan el is érte a célját. Minden egyes tulajdonság, amit az anyjában csodált, már az övé is.
Hűséges. Mind a Rossi, mind pedig a Giordano családra igaz, hogy a vér kötelez, egy átlagos földi halandó pedig még csak nem is tudná, hogy mennyire. Soha nem lehet kérdés, hogy Bria számára ők az elsők, hiszen az ő köreikben a család nem pusztán egy-egy név az iratokon, vagy egy olaszos intenzitású és létszámú vasárnapi ebéd. Amikor náluk a lojalitást vérben mérik, az szó szerint értendő, és ha ez az átlagos ember számára ijesztő red flag is lehetne, Briseának ez a természetes. Bria ebben nőtt fel, ebben szocializálódott, és nem azért nem követne el soha árulást, mert fél, hanem mert nem akar. Vagy legalábbis senki más nem akarja és ez neki elég.
Behódoló. Nem bárkinek, szó sincs róla, kívülállókkal szemben kivételes a tartása, azonban a családjához való hűsége egész életében felülírta a saját akaratát, ahogy annak lennie is kellett. Briának nincsenek, vagy legalábbis nem lehetnek saját gondolatai és vágyai, ő pedig elfogadta ezt a tényt. Mára már egyenesen meg is barátkozott vele. Talán volt idő, amikor még csábította a gondolat, hogy kinyissa a száját és azt mondja, én szívesen elmegyek New Yorkba, babbo, de végül akkor is a sì, papá nyert.
Okos. Briseát nem ejtették a fejére, és mivel egész életében abban a közegben élt és nevelkedett, amelyben most is tengeti a napjait, nála az úgynevezett beleszokási fázis is lényegében elmaradt, vagy legalábbis beépült a mindennapi szokások elsajátításába. Pontosan tudja, mikor ne tegyen fel kérdéseket és a férjének soha nem kell külön szólnia neki, ha el kell vinnie a gyerekeket – legfeljebb akkor, ha nem elég a villa másik részébe menniük, hanem a biztonság kedvéért egyenesen nonno Rossi házába kell menniük. Bria soha nem ellenkezik vagy vitatkozik, nem teszi szóvá sem a kimaradásokat, sem a veszélyes helyzeteket, és ha a férje véresen jön haza, csak azt kérdezi meg, az ő vére-e; a többiről megvárja, beszámol-e magától, miközben ellátja. Pontosan tudja, hogyan kell viselkednie, mikor mit kell mondania és kivel hogyan kell beszélnie ahhoz, hogy méltó legyen a saját és a férje nevéhez is.
Kényelmes. Nem az a fajta tulajdonság, amire bárki különösebben büszke lenne, ugyanakkor elkerülhetetlen az olyanok esetében, mint ő: akik luxusba születtek és luxusban élnek minden nap, akiknek mindenre személyzetük van, akiknek még saját sofőrrel is rendelkeznek a páncélozott terepjáróhoz. Egyébként sem mehet egyedül sehova. Briseának soha életében nem kellett dolgoznia, takarítania, főznie, bevásárolnia, vagy egyáltalán megmozdítania a kisujját valamiért, ami épp eszébe jutott. És mindezért csupán a saját akaratáról kellett lemondania.
Magányos. Amiről soha nem beszél. Amiről senki nem beszél. Az enervált elfogadás, amelyet ragyogó mosoly mögé rejtesz. A tény, hogy lényegében egy biodíszlet vagy, akinek legfontosabb szerepe a vérvonal folytatólagosságának biztosítása. Az eltemetett szív. A kimondatlan szavak.
A luxusélet záloga.
A tökéletes feleség szerepének ára.

Lágy, langyos szellő kapott finoman a nő hajába, ahogy alkarjaival kényelmesen megtámaszkodott az erkély korlátján. A villának erről a pontjáról kiváló rálátása nyílt a tengerpartra; a lemenő nap fényes aranyhidat festett a víz felszínére, megvilágítva a parton nyüzsgő és egyre élénkülő életet. Szinte odáig hallotta a gondtalan vidámság hangjait és hirtelenjében irigység töltötte el, hangozzon ez akármilyen nevetségesen is.
Ott állt a fényűző villájuk hatalmas teraszán, tökéletes loknikba rendezett, selymesen fénylő haját úgy simogatta a szél, mint ahogy méregdrága ruhájának felsliccelt szoknyája táncolt márkás tűsarkú cipőbe bújtatott lábai körül. A nyakában, fülében, csuklóján és ujjain díszelgő ékszerek körülbelül tízszeresét érhették annak, amennyi pénzt a tengerparton vidáman civakodó fiatalok egy egész élet alatt megkeresnek majd, és ő... irigy volt. Még akkor is, ha az érzés nem tartott néhány percnél tovább.
Az a nap is pontosan ugyanilyen volt. Lehunyta a szemeit, arcát a meleg szellőbe tartotta és szinte hallotta maga mögött az óvatosan közelítő lépteket. Érezte saját, nyugtalan szívverését, amely bajba esett, ketrecbe szorult madár vergődésének érződött a bordái mögött. Csupán fiatalodnia nem kellett gondolatban; az emlékek olyan tisztán éltek a fejében, mintha az egész tegnap történt volna.

– Bria...?
A szíve még nyugtalanabb tempóra váltott. Ezer közül is felismerte volna a hangját, noha ezt a tényt szerette volna vagy tagadni, vagy arra fogni, hogy lényegében azóta ismerte őt, hogy az eszét tudta. Mindkettő hazugság lett volna – az a fajta, amelyet az ember lánya a saját és mindenki más érdekében enged meg magának. Meglehet, nem sokkal ezelőtt eljátszott a gondolattal, hogy kiteríti a kártyáit: amikor két hete a parton sétálva a férfi szemeinek kékjében fürdött, meglátott a tekintetében valamit, amitől reménykedni kezdett. Még akkor is, ha tudta, hogy nem szabadott volna. Azt nem tudhatta, mi vár rá valójában.
Tisztában volt vele, mit akar a férfi; a szíve már összetörve hevert kettőjük között a terasz kövén, még ha a másik nem is tudhatott róla. Hiszen nem mondott semmit és most is csak a drágaköves gyűrűt forgatta idegesen az ujján. Már eszében sem volt színt vallani. Már tudta, hogy egyébként is hiba lett volna.
Hiszen megegyeztek.
Egy darabig könnyű volt tartania magát és szerette volna, ha végig olyan erős tud maradni. Társak voltak. Szövetségesek. Egyenesen barátok. Tartania kellett volna magát ehhez, de mire felfogta, hogy zuhanásba kezdett, már késő volt. Miért nem volt elég, Brisea? Annyival könnyebb lett volna minden. Ez is. Főleg ez.
Megfordult és a mozdulat közben mosolyt varázsolt az arcára, mert ha valamit nem engedhetett meg magának, az az volt, hogy lássák őt összetörni. Észrevétlen mozdulattal varázsolta le az ujjáról az általa alighanem túl nagy becsben tartott gyűrűt, így annak súlya már a tenyerét nyomta.
Tudta, miért volt ott Alfonso és egyszerre szerette és gyűlölte azért, mert ott volt. Egyszerre akarta és nem, hogy személyesen ő is beszámoljon neki a változásról. El akart köszönni tőle, még utoljára a szemébe akart nézni, még egyszer meg akarta érinteni, és közben bármit megadott volna azért, hogy ne kelljen kiállnia még ezeket a perceket is.

Eltartott egy darabig, mire Brisea rájött, hogy nem csak képzeli a közeledő lépteket. Hosszú szempillákkal keretezett szemei felnyíltak, kiragadva őt a múltból, ám az emlékek hatása nem látszódott meg sem az arcán, sem pedig zölden ragyogó íriszeiben. Amikor a lépések közvetlenül mellé vezettek, nem kellett odanéznie, hogy érzékelje Massimo jelenlétét.
– Bria...?
A nő majdnem elmosolyodott. Majdnem.
– Igen?
– Lesz ebből problémánk?
Brisea a férje felé fordult, de nem kellett gondolkodnia a válaszon. Tisztában volt a saját szerepével és annak súlyával, tudta, mit várnak el tőle most és mit várnak majd tőle a partin. Semmiképpen nem olyasmit, mint amikor ő sétált bele észrevétlenül három pletykafészek beszélgetésébe arról, hogy az az új nő, az a másik nő talán még maga alá vizelt, amikor őt már faképnél hagyták. Ízléstelen volt és szükségtelen. Brisea soha nem süllyedt volna le erre a szintre.
– Nem lesz – felelte határozottan.
Viszonozta a férje mosolyát, majd tökéletesen manikűrözött, hosszú ujjait Massimo nagy, tetoválással díszített kézfejére simította. Azóta minden megváltozott. Ő volt a társa. A szövetségese. Néha a barátja.
Soha nem több.
– Gyere! – Massimo tenyere határozottan simult a nő vékony derekára, és Bria hagyta magát elvonni a korláttól. – Várnak ránk odalent.
Brisea könnyedén a férjébe karolt, menet közben lesimította a ráncokat az öltönyének elejéről, a Massimo szája sarkára lopott könnyed csókot pedig éppen akkorra időzítette, amikor leértek és minden szem feléjük fordult.



– Ma'?
– Hmmm? – El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy Brisea biztosra vegye, nem lesz folytatás. Felemelte a fejét, de azt kellett látnia, hogy a lánya még csak rá sem néz. Tökéletesen ívelt szemöldökeit gyanakodva vonta össze kissé, ahogy letette a könyvét maga mellé, aztán felemelkedett a napozószékéről. – Mi a baj, piccola mia? – lépett közelebb, tenyerével a lány dús, sötét tincseire simítva.
Emiliana Giordanoról már egészen kicsi korában megmondták, hogy az anyjára fog hasonlítani, és nem is tévedtek. A kislány még nem töltötte be a hatodik életévét, de már most kiköpött mása volt Briseának mind vonásaiban, mind szikrázó zöld szemeiben. Egyedül a hajszíne volt egy árnyalattal sötétebb, az apja örökségeként, noha Massimo aligha találhatott volna okot a panaszra. Hároméves fiuk, Nico bőven kompenzálta ezeket a hiányosságokat genetikai örökségek terén.
– Szomorú leszel jövő héten?
Bria nem tudta leplezni a meglepetését. Mia gyermeki aggodalommal nézett fel rá, mint aki őszintén félti őt a szomorúságtól, Brisea viszont még arra sem tudott rájönni, miért kérdezne tőle ilyesmit. Leguggolt a lányával szemben és a füle mögé tűrt néhány hajtincset.
– Miért lennék szomorú, bambina? – kérdezett vissza. Türelmesen várta a választ, míg Mia gyűrögetni kezdte a ruhája szegélyét.
– Franceska anyukája arról beszélt, hogy jövő héten jön valaki, akit ismertél. És azt is mondta, hogy nagyon szomorú voltál, amikor elment – mondta Mia lassan, figyelmesen.
Brisea felsóhajtott, de csupán magában fogadta meg, hogy ezért még kitekeri Chiara nyakát. Minek neked ellenség, ha ilyen sógornőd van? Lassan megrázta a fejét, majd mutatóujját Mia álla alá csúsztatva emelte fel lánya félő-aggódó tekintetét magára.
– Persze, hogy szomorú voltam, hiszen egy nagyon kedves barátomról van szó, aki messzire utazott annak idején. De tudod mit? Nem leszek szomorú. Kifejezetten boldog leszek, hogy végre hazajön.
Ennél a kis hazugságnál többre nem is volt szüksége ahhoz, hogy Mia arca felderüljön. Magához ölelte a lányát, megsimogatta a haját, és miközben Mia azt mondta neki, hogy amikor felnő, pontosan olyan akar majd lenni, mint ő, képtelen volt rájönni, miért nem egyszerű boldogsággal vagy büszkeséggel töltötte el ez a mondat.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Rendkívül jól sikerült megragadnod a történeted során annak a lényegét, hogy milyen élet is az, amit más irányít helyetted. Ahol engedelmes keretek között élsz, elvárásokkal és nem az általad meghozott döntésekkel. Mégis kívülről nézve nem hagy senkiben kételyeket az ahogyan belesimulsz ebbe a szerepbe. És ha belülről mások is az érzéseid vagy gondolataid? Azok teljes egészében megmaradnak csak a tiédnek, ha már az életed felett meghozott döntésekkel kapcsolatban ez nincs is így.
Nem könnyű, de te mint ahogyan azt írtad is, valahol elfogadtad ezt a sorsot, hisz küzdeni ellene hiba lett volna, amit sosem engedhettél meg magadnak. De tudjuk, hogy amíg a külvilágot könnyű becsapni, addig magunkat már kevésbé, és tőled sem állnak távol azok a gondolatok, amiket jobb talán titoknak megőrizni.
Tetszik ahogyan fogalmazol és a történeted is, ami bizonyára sok érdekes játékot hoz majd magával. Épp emiatt nem is rabolom tovább az idődet, hiszen már várnak téged, én meg még a végén bajba kerülök miatta.  
Köszönöm, hogy olvashattalak!    

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!