Csak hogy néhány jellemzőt soroljak a személyiségemet alkotó darabkákból: nagyszájú, optimista, céltudatos, türelmetlen, humoros, makacs, őszinte, feledékeny, jó megfigyelő, kreatív. Most, hogy így összeszámoltam a tulajdonságaimat, és a jók fölényben vannak, így azt hiszem, határozottan kijelenthető a következő is: nagyképű. De csak egy kicsit. Annyira nem vészes a helyzet, mint sokan gondolják elsőre. A fejem elég flegma tud lenni, így az első benyomás biztos, hogy az lesz rólam, ha rám nézel, hogy mekkora faszfej. Pedig nem is vagyok az, csak indokolt esetekben. Akkor viszont nagyon. Rendőrként nagyon nem előnyös a nagyszájúságom és az őszinteségem ötvözete, mert simán elmondom a feletteseimnek a véleményem, ami sokszor nem segítő szándékként veszi ki magát, így elég hamar tudom a rövidebbet húzni. Szeretem a munkám, de néha már a hátam közepére sem kívánom, főleg, ha nagyon meg akarják mondani, mit csináljak. Kreatív vagyok, sokszor jobb öltetekkel hozakodom elő, mint az FBI tagjainak többsége. Kivéve néha, amikor ostoba ötletekkel hozakodom elő, és akkor annak nem sok jó következménye lesz. Dühkitöréseim vannak tinikorom óta, amit nagyon nehezen kezelek és jól tudom, hogy kezeltetnem kellene, nekem ez mégsem akaródzik. A családomért tűzbe mennék, lévén, anyám elég hamar lelépett egy gazdagabb fickó társaságában, így mindig én voltam, aki az ikertesómra, Emre vigyázott, főleg, miután apám is eltávozott az élők sorából. Mondjuk nem kell félteni őt sem, és ő mindig úgy gondolta, hogy nem kell neki "bébicsősz", többször is bizonyította, hogy de igen: kell. Nem egyszerű, mert néha követhetetlen, most már nagyjából benőtt a feje lágya, így közel a harminchoz, hála a jó égnek!

A szemeim reggel úgy pattantak ki, mintha legalább tíz órát aludtam volna és roppant kipihentnek kellene lennem, ehhez képest, csak négy óra pihenést tudhatok a hátam mögött. Napok óta nem sikerült kipihennem magam, ma viszont úgy érzem, mintha. Basszus, első nap. Mint a kibaszott iskolában, úgy érzem magam. Nem azért, mert attól paráznék, hogy nem találom meg a közös hangot, mivel azt elsőre egyébként is ritkán találom meg, ellenben adjatok két napot és a legjobb csapattaggá válok. Nem. Attól fosok, ahogy majd nézni fognak rám. Ki tudja, milyen pletykák keringenek rólam már előre, a hír itt úgy terjed, mint a futótűz. Gondolom.
Végül belépek a kapitányságra és lám, valóban, mintha tizenöt évvel ezelőtt lennék, egy másik gimiből jött új srác, a friss hús. Komótos léptekkel szelem végig a folyosót, egyenesen Bowman irodájáig, hogy elmondja a tudnivalókat.
- Áh, Mr. Freeman – köszönt. Ennyire látszik, hogy én én vagyok, vagy mégis honnan? Kissé értetlenül állok a dolgok mögött.
- Üdv – biccentek, majd azért bemutatkozom a karakán, erős vonásokkal rendelkező nőnek, akit tetőtől talpig végig is mérek. Magas, kecses mozgása van. Ha az utcán találkozom vele, nem valószínű, hogy megmondom, a hazát szolgálja.
- Imádni fogja az ittlétet. – Valóban? Mégis mit lehet ebben imádni? A piti kis ügyeket? A fel-alá járkálást az utcán arra várva, hogy esetleg végre történik valami akció is? – Raina Robbins lesz a társa, jól kijönnek majd... feltehetőleg – mondja fel-alá járkálva, egyik lábát a másik elé rakosgatva, az arcán kétely nyoma látszik, és a „feltehetőleg” is bizonyítja, hogy nem egészen biztos a dologban.
- Jó – fogom szűkszavúra a dolgot. Egy nő. Hát ez fenomenális. A különleges egységnél, ahol szolgáltam, csak egy-kettő fordult elő elvétve, ehhez is hozzá kell majd szoknom.
- Hogy történt? – kérdezi váratlanul, én pedig összekulcsolt kezeim egy pillanatra széttárom.
- Micsoda? – kérdezem, mire halk nevetésbe kezd.
- Hát az eset. – Az eset. Lassan formálja ajkaival a szavakat, én pedig értetlenül állok a dolog előtt. Most mit akar?
- Nézze. Azok az emberek... – ha egyáltalán mondhatók annak. - ... nem érdemlik meg, hogy vígan sétálgassanak az utcán – morgok ennyit. Megérdemelte. Undorítóan viselkedett a nőkkel, az a kár, hogy nem döglött meg rögtön, bár akkor valószínűleg nem itt, hanem a börtönben ücsörögnék.
- Nem – válaszol ennyit, amire kicsit talán meglepődök, de csak bólintok egyet, mire aztán útnak enged, de persze az ajtóig kikísér.
- Akkor üdv köreinkben – mosolyog és a felkaromra simítja a kezét, majd egy nő felé mutat, aki állítólag a társam lesz.
Biccentek, majd zsebre dugott kézzel közelebb megyek a nőhöz és nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el egy kicsit. Ha ez a töpszli nő képes lesz kihozni a szarból, ha belekeveredünk, akkor én egész biztos megeszem a kalapom.
- Hát, úgy tűnik, megnyertük egymást – biccentem kicsit oldalra a fejem és aztán elpillantok oldalra, ahol már látom, hogy összesúgnak mögöttem, amire csak fejingatva, halkan felnevetek. Hát ez vicces. – Imádom a pletykákat – fordulok vissza felé halvány mosollyal és bemutatkozom neki is, majd az ajtó felé biccentek és el is indulok annak irányába, előre engedem, de ahogy nyitná a nagy fémajtót, képtelen vagyok megállni a beszólást.
- Segítsek vagy megy egyedül is? – mosolygok szemtelen vigyorral, amire nyilvánvaló szúrós tekintettel reagál majd. This is a beginning of a beatiful... what?!