Nem szeretek várakozni. Határozottan nem. Elmondhatatlanul idegesít, amikor az emberek nem képesek tempósan intézni az ügyeiket, hanem lassan és bámészkodva sétálnak előttem, mint akiknek nincs a világon semmi dolguk. Ez valószínűleg így is van, az ilyeneknek semmi életük nincs. És ez, ha lehetséges, még jobban felidegesít. Éppen ezért utálok vásárolni és ügyeket intézni. Alkalmanként azonban mégis rászánom magam, mikor jobb hangulatomban ébredek - persze mondanom sem kell, hogy utólag mindig megbánom. Ma is ez történt. Olyan szép, napos délelőtt volt, hogy vétek lett volna nem kimozdulni a házból. Úgy véltem, ez egy remek nap ahhoz, hogy elintézzek néhány dolgot, például elmenjek a bankba, aláírni néhány papírt az új hitelkártyám miatt. Hívtam is a sofőrömet, és elfuvarozott a megfelelő bankfiókhoz - ami ugyan csak három utcányira volt a házamtól, de eszemben sem volt sétálva menni. A gyaloglást hasonlóképpen utálom, mint a várakozást. Hát mi vagyok én, hogy végigtúrázzam a várost? Mikor felsétáltam a bank ajtajához vezető néhány lépcsőn, még egészen jó hangulatomban voltam. Ám amikor beléptem, rögtön lehervadt az arcomról az a halovány mosoly is. A bankfiók tömve volt, legalább tizenöten várakoztak. Egy percig még álltam az ajtóban, és fitymáló arccal fontolgattam, hogy inkább hazamenjek, de végül a sorszámosztó automatához mentem, és húztam egy sorszámot. 241. Felnéztem a kijelzőre: most épp a 227-es sorszámú ügyféllel foglalkoztak. Ez valami hihetetlen, itt fogom tölteni a fél életemet... A néhány üres szék közül kiszemeltem a legszimpatikusabbat, és lehuppantam rá. A mellettem ülő férfinek viszont kicsit átlógott a táskája az én székemre, ami persze nem tetszett. - Arrébbhúznád a táskádat? Már ne is haragudj... - Mikor felnéztem rá, csak akkor született meg bennem a felismerés, hogy ő bizony az egyik távolabbi szomszédom. Néhány számmal arrébb lakik az utcámban, és már néhányszor összetalálkoztunk az elmúlt hetekben. Igazán idegesítő egy fazon volt: mindenhol össze lehetett vele találkozni. Akárhová mentem, neki mindig pont ott kellett lennie. Ha ez a véletlen műve, elég fanyar egy sorsom van... Szemforgatva a másik irányba fordítottam a fejem. A helyiségben em volt különösebben meleg, mégis maxon nyomatták a légkondit. Na tessék, még ez is! Most tényleg itt kell majd fagyoskodjak? Esélytelen. Biztosan szólni fogok valakinek, és leállíttatom. - Rettenetes ez a légkondi! - szólaltam meg hangosan. Az emberek nagy része vagy túl messze ült tőlem, vagy nem mutatott különösebb érdeklődést a mondanivalóm iránt, ezért jobb híján a mellettem ülőnek folytattam a panaszkodásomat. - Meg lehet itt fagyni! Miért van szükség erre? - Még jócskán volt mondanivalóm, nem dohogtam még ki magam, de kis szünetet tartottam, megerősítést várva tőle. Még akkor is, ha egyébként ennek a férfinek már a látványa is ingerültté tett. De én ilyen vagyok, az ellenségeimmel is szövetségre lépek, ha épp úgy diktálják az érdekeim. És most az állt érdekemben, hogy leállíttassam a légkondit. Persze akkor is megteszem, ha senki nem támogat ebben a törekvésemben, de mégiscsak jobb lenne, ha akadnának olyanok, akik egyet értenek velem, és akikre lehet hivatkozni.
Mégis mi lehet jobb annál, mintsem az embernek a fél életét eltöltenie egy bankban abból a kevés szabadnapjából is, ami jár neki?! Valamit nagyon elcsesztek a múltkor, nem stimmel a kivonat, valahol eltűnt úgy kétszáz dollárom, ami nem annyira vicces, szóval utána kell járnom a dolgoknak. Utána edzeni készülök, szóval a cuccaimmal együtt érkeztem, de ha ez ilyen tempóban halad tovább, akkor nem vagyok biztos benne, hogy sikerül elmennem az edzőterembe is a mai nap folyamán. Éppen a telefonom babrálom míg várakozom, mikor egy női hang szólal meg a fejem felett. - Bocs – mondok ennyit, és arrébb is húzom a táskámat a kérésére, habár korántsem kérte azt szépen. Fel sem nézek, csak elhúzom, és tovább nyomom a mobilt. Bele sem telik két percbe, újabban felszólal, amire már oldalra pillantok. - Nahát, újra maga – húzódik a szám halvány mosolyra. Ez a nő pár számmal arrébb lakik tőlem, nem régen lettem rá figyelmes, ugyanis az elmúlt hetekben többször is összefutottam vele. Valahogy nem szimpatizál velem teljesen azt észrevettem már az első pillanattól fogva, de azt nem tudom pontosan, miért lehet ez így. - Bal lábbal kelt talán? – kérdezem a panaszkodásra, mert eléggé úgy tűnik, hogy valaki vagy valami nagyon a bögyében van és most nekem sírja majd el a fél életét. – Ha meg akar fagyni, szívesen odaadom a dzsekimet, nekem úgysem kell – ajánlom fel a legnagyobb őszinteséggel. – Nem venném a lelkemre, ha itt, a közvetlen közelemben változna jégszoborrá. Vagy inkább jégkirálynővé – húzódik a szám kicsit gúnyos vigyorra, de ezt nem tudtam megállni, hogy ne tegyem hozzá. Ami azt illeti, érdekes egy nő lehet, mert ahányszor összefutottam vele, mindig villant a tekintete rám, amit nem igazán értek, ugyanis nem tettem ellene semmit, hacsak nincs tisztában azzal, hogy zsaru vagyok és nem rejteget valamit, amit nagyon nem szeretne, ha kitudódna. A helyzet az, hogy párszor már láttam gyanús alakokat feltűnni a háza táján, de ez önmagában nem mond sokat, hiszen lehet csak ilyen furcsa barátai vannak, vagy mit tudom én. Az már más kérdés, hogy általában rá szoktam érezni a nem legális dolgokra, de kisebb gondom is nagyobb annál, hogy a majdnem szomszédom után nyomozgassak. - Ha már ennyiszer egymásba botlunk most már talán illik bemutatkoznom, Leonel Freeman, örvendek – nyújtom felé a kezem, és ha elfogadja, kezet is rázok vele. – Nem rég költözött ide, igaz? Korábban nem láttam ilyen gyakran, de lehet csak nem voltam elég szemfüles – vonok vállat, aztán mikor csippan az újabb sorszám, felnézek, hátha, de tudom, hogy még legalább jó fél óra hátra van a várakozásból. Márpedig ha így van, akkor jobb, ha addig elütjük az időt beszélgetéssel, nemde? Már ha vevő lesz rá a kisasszony, mert eddig nagyon úgy tűnik, hogy nem sok kedve van hozzám, pedig… meglehetősen csinos ahhoz képest, hogy igazi jégkirálynőnek néz ki.
Ez az irritáló alak következetesen magázott engem, de én ezzel mit sem törődve továbbra is tegeztem. Hát csak nem a nagyanyám, hogy magáznom kelljen? - Köszönöm az aggódásod - válaszoltam gúnyosan -, de remek hangulatban ébredtem. Most is abban lennék, ha mások nem akadályoznának abban, hogy az ügyeimet intézzem. - A fejemmel határozottan a többi várakozó felé böktem. Egyértelműen őket okoltam amiatt, hogy várakoznom kell, és kollektíven gyűlöltem őket. Egyenesen megdöbbentett, mikor a pasas felajánlotta, hogy vegyem fel a dzsekijét. Ez egy olyan fordulat volt, amire nem számítottam. Fel sem tudtam már idézni, mikor kaptam valakitől legutoljára ilyen felajánlást. Legalább 6-7 éve lehetett. Gyanús ez az alak, valami nincs rendben vele. Nyilvánvaló, hogy az idegeimre megy a puszta létezésével, nem győzök elég bunkón viselkedni vele hogy elüldözzem a közelemből, erre felajánlja, hogy vegyem fel a dzesekijét? Biztosan nem százas ez az ember. Bizalmatlanul méregettem hol őt, hol a dzsekit, és nemet intettem a fejemmel. Nem vettem rossz néven a jégkirálynős megjegyzését, el sem jutott igazán a tudatomig. A furcsa felajánlásával elérte, hogy egy kicsit visszafogottabbá váljak, vagy legalábbis abbahagyjam az ordítozást a hidegről. Nekem márpedig nem kell a dzsekije, inkább fagyjak meg. Mikor ideköltöztem, kaptam egy fülest, hogy legyek óvatos ezzel az emberrel. Konkrétumot nem mondtak róla, csak ennyit, hogy vigyázzak vele. Biztos azért, mert őrült. Végülis a normális férfiak általában csúnyák, ő pedig nagyon nem az, tehát már ez is mutatja, hogy nem lehet normális. Vagy ez nem egy helytálló okfejtés? Nem tűnik tudományos bizonyításnak, de a megfigyeléseim ezt támasztják alá. Bizalmatlan mozdulattal nyújtottam felé a kezem. - Sarah Soprano. - Talán biztonságosabb lenne álnevet használnom ebben a városban, ahol minden zsaru ismeri a családomat, de aki tényleg nyomoz utánam, annak tíz percébe sem telne kideríteni az igazi nevem - akkor meg minek strapáljam magam? - Igen, egy hónapja költöztem a városba - válaszoltam a kérdésére, és még egy mosolyt is megpróbáltam kipréselni magamból, bár inkább csak kicsit széjjelebb húztam az összepréselt ajkaimat. Nem voltam az a jópofizós típus soha, és most úgy éreztem magam, mint aki mocsaras talajra tévedt. De úgy tűnik, neki ez nagyon is biztos terep. - Igen, az elmúlt hetekben meglehetősen gyakran találkoztunk össze - feleltem kissé csípősen, erősen megnyomva a "meglehetősen gyakran" részt. - Folyton az utcákat járod, vagy csak nekem van ekkora szerencsém, hogy amint kilépek a házamból, veled kell találkozzak? Nem volt egy ingerlékeny ember, az biztos. Más már az első mondatom után felcsattant volna a helyében, de ő ehelyett kedvesen beszédbe elegyedik velem. Hogy lehet valaki ennyire... béketűrő?
Kezdőlap
