Életek, amik nyomot hagytak az enyémben:  

Anyám lelépett, mert nem volt elég a pénz. Jól kezdődik, ugye? És gyanítom, nem is ikreket tervezett, de hát ezt hozta az élet. Ő pedig elfogadta, egészen addig, amíg nem jött egy jobb lehetőség. Még bőven gyerekek voltunk, amikor újraházasodott. Az új pasas lánya pedig jó pár év után kitalálta, hogy jó móka lesz felkeresni minket. Nem is értem. Komolyan. Mit gondolt? Nem fájt már így is eléggé? Nincs szükségem rá, hogy anyámra emlékeztessen. Milyen anya az, aki elhagyja a gyerekeit? Mérges voltam rá, és Leonra is, amiért nem volt neki elég az, amije volt. Sosem volt közöttünk igazán konfliktus, de ez a kis elkényeztetett fruska ezt is elérte. Mégis mi közünk lenne hozzá? Azon kívül, hogy Esther kilépett az életünkből, és átköltözött az övébe, az ég-világon semmi.

Daniel Freeman. Az apánk volt, huszonegy évesen vesztettük el. Áttétes tüdőrák. Ez sem sokkal vidámabb, hagyjuk is.

Leonel. Én vagyok az idősebb, kerek négy másodperccel, és ezt gyakran az orra alá is dörgölöm. Ő a kisöcsém. Milyen vicces így nevezni, de akkor is igaz. Büszke vagyok rá, hogy zsaruként nyomul, de gyakran álmodom, hogy történt vele valami, és olyankor általában fel is szoktam hívni, előadva, hogy éppen trollkodok vele, de jól esik hallani a morcogós hangát.

Tom. Oké, ez még nem megy.

Szokratész. A papagájom. Sajnos valamelyik fiú megtanította káromkodni, még nem jöttem rá, melyikük volt.

A múltam. Oknyomozó riporterként állandóan az igazságot hajkurásztam. Lelkesen és fáradhatatlanul. Eltökélt voltam, és elhivatott. Mindig egyenesen láttam a céljaimat, és tudtam is, hogy mit kell tennem értük. Meg voltam győződve róla, hogy amit teszek, az jó, és ez hatalmas szárnyakt adott. Bátorrá tett, és levakarhatatlanná. Ravasszá és kreatívvá. Szerettem érezni, ahogy az adrenalin áramlik az ereimben. És ez az egy még most is megvan. Fogalmam sincs, hogy most milyen vagyok, csak azt tudom, hogy nem akarok többé az lenni, aki voltam.





A földre ejtem a köntösömet, majd a takarót megemelve halkan becsusszanok mellé az ágyba. Hajnal kettő van, nem csoda, hogy alszik már. Óvatos mozdulattal felsimítok a mellkasán, hogy aztán rajta is felejtsem a tenyerem. A fejem a nyakához fúrom, mélyre szívom az illatát. Az utóbbi időben ezek a legmeghittebb perceink. Én késő estig dolgozom, ő ki tudja, merre jár. Úgy egy hónapja volt a kihallgatás, azóta alig érünk egymáshoz. Egyetlen egyszer szeretkeztünk, akkor is bewhiskyzett, én bevodkáztam, alig emlékszem belőle valamire. Nem tudom, melyikünk a hibás. Nem is fontos. Csak az, hogy túlessünk rajta. Mindenkinél vannak nehéz időszakok. Ha a közhelypuffogtatás nem is segít, majd az esküvő eltereli a figyelmünket. Már csak nyolc hónap.

***
- Melyikük vezette az autót?
A levegő összesűrűsödik a tüdőmben, és egyetlen, masszív tömbbé változik. A velem szemben ülő férfi szemöldökét figyelem. Szőke. Pedig a haja és a karján lévő összes többi szőrszál jó pár árnyalattal sötétebb. Képtelenség, hogy természetes legyen. Remélem, Tomot nem ő hallgatja ki, mert száz, hogy szóvá fogja tenni. Ha ideges, bármibe képes belekötni, a buzik meg aztán pláne kiverik nála a biztosítékot.
- Én vezettem. Hányszor mondjam még? – A hangom idegen, a munkám során megtanultam távolságot tartani az eseményektől, ami nem azt jelenti, hogy nem érzek együtt az áldozatok családjával, vagy nem rendítenek meg a hullák, amik a kutatások során itt-ott felbukkannak, de mikor szembesítek, nem lehetek egy érzelgős kislány. Az empátiát és a félelmet megpróbálom inkább passzív haraggá formálni, és ez a taktika most is előjön, automatikusan, de ekkor még nem fogtam fel igazán: ezúttal nem más szennyesében turkálok.
- Hirtelen kanyarodott elénk. Nem láthattam. – Még lámpája sem volt, nem a mi hibánk. De egy ember attól még meghalt.

***
A Lassiter-ügy miatt repültem Miamiba, két nappal korábban. Politikai ügy. A pasas olyan mélyre ásta magát a mocsokban, hogy szinte már ki se látszott belőle. Jó ideje szeretném már elkapni, valahogyan fogást találni rajta, de a befolyása miatt folyamatos szélmalomharcot vívok. Ezúttal viszont nem ússza meg. Cserbenhagyásos gázolás. Feltűnően hamar eltusolták az ügyet, pedig ha jobban utána mennek… Én megtettem.
Aznap Tom jött el értem. Ahogy leszállt a gépe, bérelt is egy autót, úgy volt, hogy bepattanok, és lemegyünk a partra, Miamiban ilyenkor kezdődik csak igazán az élet. De a tanú, akit felkerestem, nem volt ott a megbeszélt időben, és a találkozó sem úgy ment, ahogy terveztem, biztosra vettem, hogy ráijesztettek, de végül azért mégis csak elmondta, amit hallani akartam tőle. Csak három óra csúszásban voltam. Mikor felhívtam Tomot, hallottam a hangján, hogy morcos. Általában megértő volt, de azért előfordult, hogy valami nehezebben ment le a torkán.
Mikor megérkezett, láttam rajta, hogy ivott, fogalmam sincs, hol volt az elmúlt pár órában, de nem akartam veszekedést, így is én voltam a hunyó. Bíztam benne. Soha senkit nem ismertem, aki jobban vezetett volna nála. És azt is tudtam, hogy meg tudja ítélni, mikor adja át a kormányt, de azért…
- Most már pihenhetsz, legalább ledolgozom a büntimet – mosolyogtam bele a csókba, de leállított.
- Csak pár sarok az egész. – És ebben igaza volt. Beletörődtem, és mesélni kezdtem, de épp hogy hátradőltem az ülésen, valami kivágódott elénk, már csak a csattanásra emlékszem, a betörő szélvédőre, és a szememből kipucolt üvegszilánkokra. A vértől és az ijedségtől nem láttam semmit, de ezt leszámítva jól voltam, ő viszont nem volt bekötve.
- Tom? – nyúltam át hozzá az ülésen, az ujjaim a combjába fúródtak, úgy szorítottam, ahogy csak tudtam. Biztos akartam lenni, hogy… Hogy nem történt nagy baj.
Csakhogy történt.
- Basszameg. – A hangokra a mai napig sokkal élesebben emlékszem. Ennyit mondott, aztán kivágódott az ajtó. A térde lassan kicsusszant az ujjaim közül. – Hogy baszná meg! Em. Ez… meghalt – hallom néhány másodperc múlva. Döbbenet. Düh. És kezdődő pánik kúszott az ereimbe.
Meghalt. Ez az egyetlen szó újra és újra végiggyűrűzött bennem, a kezem remegett, ahogy a műszerfalon megtámasztottam magam. Még mindig csak halvány fényfoltokban láttam a külvilágot. A levegő kellemes volt, a testemet mégis egyre jobban rázta a hideg. A másik kezemmel kitapogattam a kormányt, és egy kicsit nehézkesen felhúzva magam, átpréseltem magam a másik ülésre.
- Mit csinálsz? – jött azonnal a tiltakozás, otthagyva az eldeformálódott biciklit, és a motorháztetőnkön időző holttestet.
- Tudod, mit csinálok – válaszoltam alig hallgatóan, és mindkét kezemmel ráfogtam a kormányra, sebtében letörölve róla az ujjlenyomatait.
- Ne szórakozz. Em. Ülj vissza.
- Nem lehet. – A hangom olyan volt, mintha én is csak távolról hallanám, éreztem, ahogy átbuggyan néhány könnycsepp az arcomra, de azzal a mozdulttal le is töröltem. – Ha visszaülök, lecsuknak – mondtam ki végül az érvet is, amivel nem vitatkozhatott.
- Nem mi voltunk, Emmy – ér hozzá az arcomhoz, amitől újra vissza kell nyelnem a könnyeimet. Nem fordítom felé a fejem.
- Az mindegy. – Tudom, hogy ő is tudta, csak lassabban csapódott le, vagy franc tudja, mi járt a fejében akkor. De neki is tudnia kellett. Mindegy, hogy ki volt a hibás, ha piát találnak benne, úgyis ránk húzzák az egészet, ő pedig beköltözhet a sittre. Én talán megúszhatom egy perrel.

***
Részben igazam volt. Per lett belőle. Kiderült, hogy a baleset áldozata egy tizennyolc éves fiú volt. A családja nem ismerte el, hogy ő volt a felelős. Hogyan is tette volna? Ha az én gyerekemről van szó, bizonyára én is így reagálnék. Úgy néz ki, hosszú évekig húzódik majd. Amivel viszont nem számoltam, hogy pár hét múlva felhívtak a Timestól. Visszadobták a leleplező cikkemet Lassiterről, azt állítva, hogy ezzel a perrel a nyakamban nem vagyok elég hiteles. Az írásaim támadhatóvá váltak, így bontják a szerződésemet. A fiú családja állítólag külön megkereste őket.
Tommal egyre több konfliktusunk volt. Állandóan azt vágta a fejemhez, hogy őt hibáztatom, nem mondom ki, de már abban is benne van, ahogy ránézek. Pedig nem így volt. Nem hiszem, hogy így lett volna. Szerintem inkább ő volt az, aki nem bírta el a bűntudatot.
Egyetlen hónap leforgása volt az egész. Elköltözött. Azt mondta, szóljak, ha bármire szükségem van. Nem akar elhagyni, de valakinek ki kell mondani:
- Vége van, Emeline. Csak veszekszünk, és kerülgetjük egymást, rá sem tudunk nézni a másikra. Sajnálom.
Már átkérette magát Los Angelesbe.

***
Nem mondtam el Leonnak. Semmit nem mondtam el. Néha van előnye annak is, ha mindkettőnket lefoglal a munka. Nem sűrűn van ilyen, hogy hetekig nem látom, általában heti egy találkozót be szoktunk sűríteni. Azt mondják, az ikreknél az ilyesmi máshogy működik, eddig hülyeségnek hittem, de most… annyira hiányzik, hogy nem bírom tovább. Bár megfogadtam, hogy le fogom rázni, ha keres, felemelem a telefont, és már ki is csörög nála.
- Helló, idegen. Nem viszel el ma este valahová? A cigit én állom – simítom végig a tenyerem a puha takarón, ahogy a plafont bámulom, és az ég felé fújom a füstöt. – Ha szolgálatban vagy, az sem gond, szívesen kirobbantok egy kocsmai verekedést. – Ezzel eddig még csak fenyegetőztem, de biztos nem lehet olyan nehéz.
Nem fogok összetörni. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, de azt hiszem, megbirkózom vele. Épp csak be kell látnom, hogy ehhez rá is szükségem van. Tegnap elkezdtem norvégul tanulni. Holnap pedig korcsolyázni fogok. Gyerekkorom óta csak tologatom magam előtt, hogy mit nekem! A deszkázás után se perc alatt menni fog. Nem fogom visszakönyörögni magam a Times-hoz, úgyse lenne semmi értelme. Egy időre elegem van az írásból, és abból is, hogy önkéntes Szűzmáriát játszok. Mást akarok csinálni, csak még fogalmam sincs, hogy mi legyen az pontosan.
És galambmódra jó nagyot szarni a világra.

***
Két csík.
Na, ne. Ne. Ezt tényleg ne.
Mélyet sóhajtok, és hagyom, hogy a hideg csempe áthűtse a bőrömet, a lábujjamtól egészen a nyakam tövéig futva a borzongató érzéssel. Most mit csináljak?
Tom már új életet kezdett. Tegnap láttam róluk a fotót. Csinos lány. Nincs hozzá jogom, hogy elrontsam az életét. És én sem akarom igazán. El kell vetetnem.
Emlékszem már, a baleset után egyetlen egyszer feküdtünk le. Ahogy rá gondolok, most is bizsereg a testem.
- Elkéstél, kisbogár – gyújtok rá, és mélyre tüdőzöm a füstöt. – Másfél kibaszott hónapot.

Vagy mégis megtartsam?