“Miss Rousseau az egyik kedvenc tanárom. Nála szinte lehetetlen rossz jegyet szerezni, de nem azért, mert mindent elnézne, hanem mert mindenkire odafigyel és ha kell, külön is foglalkozik velünk. Nem szigorú, mondjuk az óráin még Daniel is mindig viselkedik, mert őt valahogy senki nem szereti felbosszantani.”

“Még mindig nem szoktam meg, hogy ilyen távol van, de jó szívvel engedtem el, tudva, hogy megtalálta a másik felét. Ettől még biztos vagyok benne, hogy neki is hatalmas szüksége lenne rám, elvégre azóta ő a legjobb barátnőm, hogy ismerem. Most pedig aggódom érte. Ritkábban jelentkezik, mindig érzek a hangjában valami furcsát, de az egész olyan megfoghatatlan. Mindig azt mondogatja, hogy minden rendben van, de hát ő ilyen, akkor is ezt mondaná, ha épp összedőlne körülötte a világ. Ennyire messziről viszont sokkal nehezebb fogást találnom a szokásos «majd én mindent megoldok egyedül» attitűdjén, mert most tényleg az kellene, hogy bevallja, ha baj van. Márpedig Tommy is csak akkor tudja leleplezni a bajt, ha épp felbukkan náluk...
Nem tudom, miért ragaszkodik ennyire Lyallhoz. Esküszöm, hogy csíptem a fickót, de most? Először el sem akartam hinni, mit csinált, de láttam. Fogalmam sincs, mi történt vele, és valahol tényleg sajnálom, de Ellának már rég faképnél kellett volna hagynia, végleg. Épp csak hiába mondom neki, ha ő folyamatosan azt hajtogatja, hogy szereti és «Lye-nak szüksége van rá». Na de mire, kérdem én. Boksz zsáknak? Annál Ella sokkal többet érdemel.”

“Ellával nagyon gyorsan barátokká váltunk. Kedves és előzékeny természete miatt egyébként is könnyen be tudott illeszkedni közénk, de szerencsére mi a kollegális viszonyon felül barátnők is lettünk. Azt hiszem, nekem nyílt meg először igazán azzal kapcsolatban, hogy miért is kötött ki New Yorkban. Nagyon sajnáltam a férjét és ezt az egész helyzetet, ezért is próbáltam mindig ott lenni neki... Igazából nem tudom, helyes-e a múlt idő. Még mindig próbálok, de az az igazság, hogy mostanában egyre nehezebb. Valami megváltozott, és nem tudom, mi az. Itt van, de mintha mégsem lenne. Ennek van értelme? Mindig mosolyog, de már nem a régi, viszont mintha ő maga nem venné észre a maga köré épült falakat.”

“Az egyetemi éveink alatt sokszor elképzeltem, hogy Aria majd az én feleségem lesz. Megkérem a kezét a diplomaosztó után, összeházasodunk, lesz két gyerekünk, egy fiú és egy lány... Mindig is fantasztikus csaj volt, okos, kedves, de közben belevaló is. Tetszett, hogy többre tartotta a saját céljait, mintsem minden másnap lerészegedjen és pasizzon, mint a többi lány. Barátok voltunk, sok közös óránk volt, és esküszöm, elhívtam volna randizni is, de aztán jött az a Lyall gyerek és beleköpött a levesembe. Megmondom őszintén, én azért próbálkoztam, főleg, amikor a csávó fél, meg egy évekre lelépett, de mindig lepattantam Ariáról, mintha nem is léteztem volna. Sosem zavart még ennyire, hogy egy csaj hűséges. Most meg már az üzeneteimre se válaszol.”

“Ellie más, mint a többi. Amikor megláttam annak idején, tudtam, hogy minden követ megfogok mozgatni annak érdekében, hogy egy ilyen nő lehessen a feleségem.
A szőke fürtök, a világos szemek, a telt ajkak, a kecses idomok is épp eléggé lenyűgözhettek volna, de nem ez volt a fő indokom, hogy aligha 1 év együttlét után előtte térdeljek és az ujjára húzzak egy olyan gyűrűt, ami több havi fizetésembe került csak azért, hogy boldognak láthassam őt. Ami miatt igazán szerettem volna, ha egy életre magam mellett tudhatom őt, az volt, hogy rájöttem, milyen ember tudok lenni, ha ő fogja a kezemet. A figyelmességével, a türelmével, az elfogadásával segített, hogy megtalálhassam önmagamat és elvezetett ahhoz az ösvényhez, amire már sokkal hamarabb rá kellett volna lépnem.
Örökre hálás leszek neki, hogy hajlandó volt egy hozzám hasonló pasassal összekötni az életét és adni egy esélyt kettőnknek. Amíg élek azon leszek, hogy neki is megmutassam, nem hibázott, amikor engem választott.”

- Ella? Minden rendben van?
Ujjaim megszorulnak a telefonkagyló körül, de mosolyt erőltetek magamra, mintha a bátyám legalábbis láthatná az arcomat a vonalon keresztül.
- Hát persze, minden rendben. Miért kérdezed?
- Lena aggódik, azt mondja, mostanában alig beszéltek.
A nappaliból tompa zajok szűrődnek ki, és még éppen időben takarom le a kagyló alsó részét, hogy ne szűrődhessen át a hang, amint valami összetörik, közvetlenül mielőtt Lye ököllel az asztalra csapna. Összerezzenek.
- Minden a legnagyobb rendben, Tommy. Holnap rácsörgök - nyugtatom meg, aztán a lehető leggyorsabban bontom a vonalat.
Semmi szükség rá, hogy megint aggódni kezdjen és beállítson ide, mint amikor először is tette, meg utána néhány szúrópróba-szerű látogatás alkalmával, előző figyelmeztetés hiányában minduntalan leleplezve valami olyasmit, amit nem akartam, hogy lásson. Ő kényszerített rá először, hogy kérjek távoltartási végzést, aztán másodszor, aztán harmadszor is. Mindig teljesítettem, amit mondott, mert attól féltem, ha nem teszem, személyesen Lye-t fogja felkeresni, és bele sem akartam gondolni, annak mi lenne a vége.
Soha nem mertem neki megmondani, ha kibékültünk és én újra visszafogadtam az életembe Lye-t. Így is minden egyes alkalommal ott volt a szemeiben a nem megmondtam?! üzenet, amitől nem fájt kevésbé semmi, ami történt. Pedig nem a nyomok fájnak. Nem a fizikai fájdalom a pusztító.
Mindig attól az ürességtől halok meg egy kicsit belül, amit a szemeiben látok ilyenkor.


Raleigh alig kétórányira volt Jacksonville-től kocsival; a legtöbben nem gondolták volna, hogy ez amolyan "megéri" kategória lenne, mégis Raleigh volt a központ, ahol a legtöbb tengerészgyalogos kikötött, amint hosszabb-rövidebb időre elszabadulhatott az ottani bázisuk területéről. Én nem igazán osztoztam a kampuszon tanuló lányok izgatott vibrálásában, valahányszor szóba kerültek Camp Lejeune katonái, de ettől még nem mondtam nemet, amikor a kollégiumi lakótársaim elhívtak magukkal egy este. Ők vadászni akartak, én egyszerűen csak szórakozni és kiengedni a vizsgáim után.
Az az este végül mégis számomra vált meghatározóvá attól a pillanattól fogva, hogy Lyall Bradbury igéző szemei először kapták el a tekintetem a pult mellett.

Mindig is szerettem a családnevem történelmét: mindenki ismerte a történetet a nagyapámról, aki a légierő pilótájaként Európában teljesített szolgálatot a háború alatt. Miután a B-17-esüket német vadászgépek lelőtték és ő épségben földet ért az ejtőernyőjével, francia lázadó csoportok segítettek neki visszajutni angol földre. A nagymamám volt az akció egyik kulcsa; nem csoda, hogy a nagyapám a háborút követően visszament érte és felkutatta. Úgy tartják, annyira szerelmes volt, hogy ő akarta felvenni a nagymamám nevét és nem fordítva, de gyerekkoromban mindig azt súgta a fülembe, hogy igazából csak unalmasnak találta a maga "Smith" vezetéknevét.
Akárhogyan is, de megfogadtam, hogy csak olyan férfihoz megyek feleségül, aki elfogadja, hogy én - a családi történelemre tekintettel - meg fogom tartani a saját leánykori nevemet. Lyall Bradbury pedig ismét igazolta, hogy ő A Tökéletes Férfi, amikor semmilyen elvárást nem támasztott velem szemben, egyszerűen csak a feleségének akart hívni.

Az életünk soha nem volt különösebben egyszerű, bár nem is vágytam rá. Mindig azzal vigasztaltam magamat és magunkat, hogy unalmas lett volna, ha Lye mondjuk csak egy egyszerű bankár lett volna, vagy ilyesmi. Persze nem mondom, hogy nem voltak nagyon nehéz napok vagy időszakok, hogy nem akadtam ki soha, hogy nem bosszantott, amiért nehéz vagy egyáltalán nem is lehet tervezni, hogy ne sírtam volna akár a feszültségtől, akár az aggodalomtól, amikor távol volt, de... minden hozzám hasonló házastárs ugyanezt élte át. Ezt vállaltuk. Mi voltunk a hátország.
Minden egyes misszió első napjától az utolsóig féltettem őt, pedig valójában sosem hittem, hogy egyszer majd úgy csörren meg a telefon, hogy nem ő hív, hanem miatta hívnak. Amikor viszont megtörtént... igazság szerint mai napig nem emlékszem pontosan, mi hangzott el abban a telefonbeszélgetésben.


Azok a napok a legszörnyűbbek, amikor azt kívánom, bárcsak inkább meghalt volna.
Minden egyes ilyen és hasonló gondolat után kedvem lenne kivetni magam a konyhai ablakon, hogy négyemeletnyit zuhanva remélhetőleg szörnyet haljak, noha nem tudom, kit vigasztal a lehetőség, hogy ő talán jobban megkönnyebbülne, mint én. Talán. Talán nem. Egy ideje már nem tudok rajta kiigazodni... Illetve, lassan három éve nem tudok rajta kiigazodni.
Puhán érintem a sminkszivacsot a bőrömre, hogy eldolgozzam a korrektort és az alapozót a járomcsontomon, de még így is elfintorodom az érzéstől egy kicsit. Felszisszenni már nem szoktam, de van, amin nem lehet segíteni, mert túlságosan ösztönös. Hallom, ahogy Lye felmarkolja a kocsikulcsokat, ám így is összerezzenek, amikor becsapja a bejárati ajtót maga mögött. Még mindig nem mondta el, honnan szerezte azt az autót; azt tette biztossá, hogy többé ne kérdezzek rá.
A szemeim szúrnak, miközben arra gondolok, vajon hová lett a férjem. A kérdés, amit túl sokszor teszek fel magamnak, pedig már tudhatnám, hogy nem létezik rá a válasz. Valahol elveszett; talán odaát, a Közel-Keleten, talán a műtétek és rehabilitációs kezelések hosszú sorában, talán akkor, amikor először ütött meg. Talán a sörösüveg alján van és ő is mindig azt keresi.
Nem tudom. Már nem emlékszem.
De még mindig hiszem, hogy nem ő tehet róla...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt mondják az embereknél természetes, ha idővel változnak, felnőnek és bizonyos dolgokban megváltozik a véleményük, vagy viselkedésük. A történetes tökéletes példa volt arra, hogy ez így igaz, pusztán csak az nem mindegy, hogy milyen okból... Pontosabban milyen irányba változik valaki. Csendesen tűrni valamit, ami korábban nem a Te életed volt a férjeddel, még ha trauma okozta is azt, amin most keresztül megy. Vajon hinnél nekem, ha azt mondanám, hogy hiába nem az ő hibája a dolog, akkor sem érdemled meg, hogy mellette maradj? Talán az lenne a számára  a legnagyobb ébresztő, ha egyszer nem lennél ott vele. Ha tisztában lenne vele, hogy elveszíthet és nem szoríthat csak úgy a sarokba, mert így ő lesz a Te traumád.  
Tetszett a történeted frappánssága, a szeletek, amelyek betekintést engedtek egy olyan életbe, ami megváltozott, ami hullámvölgybe került, de amiben még ott van annak az ígérete, hogy minden visszaáll a helyes pályára és minden rendben lesz. Hogy a csendességed és a benned bekövetkezett változás, ami feltűnt a családod tagjainak és kollégáidnak nem marad ott örökre, hanem van rá megoldás - hogy talán van a házasságotoknak megoldás -, és létezik még boldog befejezés. Mit gondolsz, érdemes még hinni a happy endekben, vagy nincs szükségünk másokra a saját boldogságunk elérésében?
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!