Amelia (ékszertervező) és Louis Rousseau (szájsebész):
Cory egy életrevaló kislány volt, az érdeklődése kiterjedt az egész világra, sosem unatkozott egyetlen percig sem. Az óvodában és az iskolában sem sírt, megtalálta a magának való társaságot minden alkalommal. A balesete napjáig úgy gondoltuk, hogy nem kell féltenünk, aztán megváltozott az életünk. Befelé fordult, és az addig cserfes gyermekünkből egy visszahúzódó, depresszív hajlamú lány lett, aki már nem tudott úgy nézni a hétköznapi csodákra, mint azelőtt. A barátai elmaradoztak mellőle a hosszas kórházi kezelés miatt, és inkább a könyveket, és a szaklapokat bújta. Úgy éreztük, hogy jó tett volna, ha van egy testvére, de már a házasságunk elején kijelentettük, hogy egy gyermeken kívül többet nem szeretnénk az időhiány miatt vállalni. Mindketten sokat utazunk, és kevés figyelem jutott volna kettőjükre. A mai napig úgy látjuk, hogy a lelkesedés…nehéz lenne megfogalmazni konkrétan, de az életöröm kiesett belőle. A munkájában találta meg az új szerelmet.

Noah Dupont (ex férj, legjobb barát, klinikai szakpszichológus):
Coryval négy évig éltünk vad házasságban, és egyetlen percét sem bántam meg annak, hogy elvettem őt feleségül. A szenvedélyes munkamániás, ahogyan én hívtam akkoriban, totálisan magába bolondított. Egy helyen dolgoztunk, minden úgymond tökéletesen alakult, de végül aztán elromlott, ahogyan az egy ilyen esetben várható lett volna. A másfél éves kisfiúnk halála megváltoztatott mindkettőnket, és az egységünk nem bizonyult olyan erősnek, hogy kibírja a házasság intézményét. A mai napig jó kapcsolatot ápolok vele, heti rendszerességgel beszélünk telefonon. Imádom a fanyar humorát, a könnyed stílusát. Én bíztattam, hogy vágjon bele a költözésbe is. A változás mindenkinek jót tesz, és Scottnak szüksége van rá. Társakként nem működtünk jól, de barátságban verhetetlen párost alkotunk. Reménykedem, hogy megtalálja a boldogságát az Új hazában.

Scott Blanc (17 éves, visszaeső drogos, fiatalok börtönében töltött két évet):
Ő hozott ki a börtönből, és vállalta, hogy a gyámom lesz addig, amíg be nem töltöm a tizennyolcat. Megmentette az életemet, amikor felfigyelt rám a rehabilitáción. A szüleim meghaltak, nincs senkim rajta kívül. Meg akarok változni, le akarom tenni az érettségit, és egyetemre menni. Cory nélkül már valószínűleg alulról szagolnám az ibolyát.
La Tribune, 2006.11.01. vezércikk

Új őrület hódít a fiatalok körében? Halloween egy majdnem tragédiával.

A híres szájsebész és ékszertervező lányát, az alig tizenhat esztendős Corinne Rousseau-t tegnap éjjel súlyos égési sérülésekkel szállították kórházba. A sokak által kedvelt kelta hagyomány ünneplése majdnem temetéssel zárult. Mi is történt pontosan ezen az estén?
A fiatal gimnazisták, ahogyan a legtöbb kortársuk az őszi szünetet igyekeztek megszínesíteni egy beöltözős partival, de arra senki sem készült fel, hogy végül a tűzoltók, és a rendőrség vet véget a dáridózásnak. A felügyelet nélkül hagyott zűrös tinédzserek egyfajta rituálét hajtottak végre a kétemeletes ház pincéjében. A történtekről még nem tudunk pontos adatokat, de az egyik bennfentes szerint a ház tulajdonosának lánya vállalta volna fel az áldozat szerepét, de a komolytalan mókának induló kísérlet csúnyán végződött. A barátai körében mulatozó Corinne-ról köztudott, hogy már volt előzetes letartóztatásban bolti lopás, és drogbirtoklás miatt. A házban okozott tűznek még sajnos nem találták meg a kiváltó okát, de a tűzoltóparancsnok véleménye alapján egy eldobott gyufaszál volt a ludas. A riporterünk hiába kérdezősködött, a szülők nem kívántak az újságunk elé állni. Reménykedünk benne, hogy ez a történet példaértékű lesz mindazoknak, akik hagyják féktelenül randalírozni gyermekeiket, és nem figyelnek eléggé az aggasztó jelekre.

Rita Vincent riporter


A múltunk árnyai szőttesként folynak össze a jelennel, és ezzel együtt alkotják a jövő lehetőségeit. Megvoltak a magam keresztjei, sosem állítottam magamról, hogy a világmindenség, a jóság mintaképe lettem volna, de mostanra megtanultam a korlátaimat, és azon ügyeskedtem, hogy másoknak segítsek, hogy egy olyan jövőt álmodhassak meg maguknak, ami jár nekik. Egy esélyre mindenki érdemes volt, a saját bőrömön tapasztaltam meg.
A kocsiban ülök, mint egy eszement, és a vállammal tartom a telefont a fülemhez, hogy értsem, amit Noah mond.
- Figyelj nem értelek olyan jól, és recseg is a vonal. Nem tudom, hogy mikor leszünk készen. Scott a kanapét hordja befelé az egyik költőztetővel. Izgalmas…aj Noah. – hiába van tele a kezem, egy oldalpillantást vetek az új otthonunkra.
- Meseszép, nem olyan nagy, de kettőnknek tökéletes lesz. Persze, jól viselte a repülőutat is. Nem fog annyira kiríni innen, mert a francia kötelező, és már az angolt sem annyira darabosan használja. Bízom benne, hogy a gimnáziumi év utolsó felvonása emlékezetes lesz neki. Komolyan? – tátom el a számat, amikor az ex férjem bejelenti, hogy a napokban utánunk jön, hogy itt legyen az indulásnál.
- El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked. Figyelj, most le kell tennem, mert leszakad a kezem, és muszáj lesz kiszállnom az autóból, mert a végén azt hiszik az új szomszédok, hogy egy degenerált őrült vagyok, aki magában telefonál az első ülésen. Én is szeretlek, akkor jövő héten. – fél kézzel tolom le az anyósülésre az okos telefonomat, és a lábammal kirúgva az ajtót pattanok ki a járgányból. A levegő is más errefelé, mint Nizzában. Nem hiszem el, hogy megtettem, de ez volt a helyes döntés. A szüleim felháborodtak, nem támogattak abban, hogy egy veszélyes fiatalkorúval osszam meg az életemet. Meglepő, hogy éppen az állt ki mellettem, akinek bármit elmondhattam. Noah a barátommá avanzsálódott, és lehet egykoron megosztottuk egymás ágyát (ami nem végződött jól), de ez még nem jelentette azt, hogy véget kellett volna vetnem minden kapcsolatnak, ami hozzákötött.
- Scott merre vagy? – kiabálok befelé, de nagy a hangzavar, és többen is érdeklődve szemlélődnek a környéken. New York nem kisváros, mégis úgy érzem, hogy itt mindent új lappal indíthatunk, mindketten. Beszívom a tüdőmbe az éltető oxigént, és vidáman pillantok körbe, egy biccentést is megengedve a leendő szomszédoknak. Micsoda pezsgés, és életigenlés van erre. Nem fojtogat semmi, nem kell félnem attól, hogy ránk törik az ajtót, és nem lesznek visszatartó erők, mint a szüleim. A nehéz dobozzal egyensúlyozok befelé az új házunkba, és nézek körbe. Ez nem semmi, a padló tapintása a balerinacipőm alatt. Március van, de ehhez képest őrjítően meleg van. Az előszobában lepakolom a kis titkaimat rejtő kartont, és beljebb merészkedem, ahol a fiúk már úgy tűnik, hogy le is spannoltak. Mosolyra ívelődnek az ajkaim, miközben összefűzöm a két karomat a mellkasom előtt.
- Scott vagyok. – nyújtja egy erős kézfogásra a jobbját az én…fiam. Ízlelgetem a szót. Régen történt, talán egy másik életben, mikor megtapasztalhattam az anyai örömöket. Nem tartott sokáig, másfél évig lehettem valakinek a mindene. Daniel a macijával együtt már a hideg földben pihen. Itt az alkalom, hogy újra bizonyítsak. Scott-tal nem bukhatok el.